2010. február 27., szombat

Az ellenség szeretete

Mt 5:43-48
„Legyetek tökéletesek, amint a ti Mennyei Atyátok tökéletes”. Megfoghatatlan parancsnak tűnik. Túl tágnak. Miben legyek tökéletes? Mindenben? Azt nem kérheti Jézus. Az is sántít, ha azzal vigasztalom magam, hogy csak mint törekvést várja el tőlem, törekvést, mert ha célnak veszem, mindnyájan tudjuk, úgysem érem el. Igenám, de nem azt mondja Jézus, hogy törekedjetek a tökéletesességre, hanem kifejezetten parancsolja: Legyetek tökéletesek!
Megint kiragadtunk egy mondást, egy sort a szövegkörnyezetből.
Hisz ha elolvasom, milyen tanítás végén áll ez a felszólítás, máris szűkül a kör, máris elérhető közelségbe került a teljesíthetőség, s ha megértettem, mit kér itt tőlem Jézus, hihetem, hogy alkalmas vagyok rá, különben nem adta volna parancsban a tökéletességet.
A feladat tehát az előzmények alapján: szeretetetekben legyetek tökéletesek. Sőt még azon belül is csak egy szegmensben, abban, hogy kit szerettek. És milyen ez a tökéletes szeretet? Olyan, mint a Mennyei Atyáé: szereti minden gyermekét, nem ezért vagy azért, nem mert ilyen vagy olyan – szereti akár jó, akár rossz, akár viszonozza a szeretetét, akár nem, akár barátja, akár ellensége.
Innen kéne elindulni a továbbiakban: hogyan szerethetem az ellenségemet, esetleg azt, aki „megbocsáthatatlan” bűnt követett el ellenem, vagy valaki ellen, akit szeretek. Ha még megbocsátani sem tudok. Pedig ez a jövőm alapja a Miatyánk szerint. Hogy is van ez? Akkor mégsem olyan tökéletes szeretet az Atyáé? Ha én nem bocsátok meg, ő sem bocsát meg nekem? Vagy ez már kifacsarása az igazságnak?
Összefoglalva:
Jézus alkalmasnak talál a tökéletes szeretetre. Tökéletes szeretet az, ha úgy szeretek, mint az Atya: azt is szeretem, aki engem nem szeret. Igaz, hogy azt mondta Jézus, hogy az Atya úgy bocsát meg nekem, ahogy én is megbocsátok, de ezt nem értelmezhetem úgy, hogy én is feltételeket szabok a megbocsátásomhoz. Isten Jézusban megbocsátott nekem. Megelőlegezte. Ekkora szeretetnek válaszolhatok azzal, hogy ezt az egyetlen feltételt, amit kér: hogy bocsássak meg az ellenem/szeretteim ellen vétkezőnek – nem teljesítem? Ja, hogy nem megy? Forduljak Hozzá. Kérjem, hogy segítsen. Nyissam meg a lelkem az Ő tökéletes szeretete előtt. Alkalmasnak talál rá, én gyengének érzem magam: kérjem tiszta szívvel, igaz szándékkal a segítségét. Ha már elhatároztam, ha elszakadtam a meg-nem-bocsátás kínzó-édes bosszújától, ha el tudtam ereszteni, akkor már nyert ügyem van: innen már kérhetek, mert kérésem őszinte, s „aki kér, kap”: megbocsátó, ellenséget szerető lelkületet.

2010. február 23., kedd

2010 február

2010.02.09.



Mk 7:1-13

A farizeusok számonkérik, miért nem mosnak kezet a tanítványok étkezés előtt.

Nem a kézmosással és a többi – mi már úgy tudjuk, hogy – higiéniai szabállyal van a gond. Nem akarja Jézus ezeket eltörölni. Nem azért szidja a farizeusokat, mert ők betartják ezeket a szabályokat, hanem azért a lelkületért, amelyik nem a saját lelkére, Istennel való kapcsolatára, a felebaráttal való szeretetkapcsolatra figyel, hanem azt lesi, hogy a másik mit csinál rosszul, hol hibázik, s rögtön haraggal, számonkérően, a magas lóról lecsap rá. Képzeljük el a jelenetet. Meghívnak vendégségbe, különböző emberek vannak együtt, de én nem a beszélgetésre, a másik személyiségére figyelek, nem azzal a boldog izgalommal ülök közéjük, hogy új embereket, új, érdekes tanításokat fogok megismerni, hanem azt figyelem, jó helyen vannak-e az evőeszközök a tányér mellett, ki van-e vasalva az abrosz, a szemben ülőnek nincs szépen manikűrözve a keze, a másik már régen nem volt fodrásznál, stb. Észrevehetem ezeket a dolgokat, abban nincs semmi rossz, de rögtön elterelem a figyelmemet a lényegesebb dolgok felé, nem ragadok le, nem kezdem magamban szidni, lenézni, megvetni a másikat, s különösen nem teszem szóvá mások előtt.



2010.02.14.



Miért nem nevetett, humorizált, viccelődött Jézus?

Jelenits tanár úr idézte ma reggel Pilinszkyt, aki olyasmit mondott, hogy ha pl. Oscar Wilde mondta volna a „Boldogok vagytok, akik most sírtok, mert nevetni fogtok” vagy más boldogmondást, akkor az lapos, édeskés szöveg volna, hamis kő, és nem csillogó gyémánt.

Mi adja Jézus tekintélyét, szavahihetőségét, amiért egy ilyen mondaton fél napig töprengünk, és még mindig nem gondoltunk végig mindent, amit jelenthet?
Az, hogy Jézus soha nem mondott ki egyetlen kétértelmű szót, soha nem gúnyolódott, soha nem tett senkit nevetségessé. Ha megszólalt, az teremtő szó volt. Nem lehetett félresöpörni, nem meghallani, és nem kellett mögötte kétes szándékot keresni. Az ő szavait nem lehet különböző árnyalatokban kimondani, amik mind-mind mást jelentenek. Az Ő szavai az Igazság.



2010.02.18.

Olvastam egy mesét az ördögről.

Az ördög egy alkalommal árverésre bocsátotta az eszközeit. Komoly ára volt a büszkeségnek, a lustaságnak, a gőgnek, a gyűlöletnek, az irigységnek, a féltékenységnek.

De volt ott egy eszköz, amin egy cédula lógott: „Nem eladó”. Valaki megkérdezte tőle: „Mi ez az eszköz? Miért nem eladó?” „Hát,” válaszolta az ördög, „a többitől megválhatok, de ettől az egytől nem. Ez a legfontosabb eszközöm: a csüggedés. Ezzel fel tudom nyitni a szíveket. S ha egyszer bejutottam, már bármit megtehetek.”



2010. február 19.



A Zsoltárok könyvét olvasva:

vajon amiatt látok én és sokan mások nyilvánvaló ellentétet az Ószövetség Istene (haragvó, népén is bosszúálló, a népéért mindenki mást feláldozó, a hozzáfordulónak megbocsátó, de bűnét az utódain megbosszuló, stb.), és az Újszövetség Istene (az irgalmas Atya) között, mert abból indulok ki, hogy a Biblia minden szava kinyilatkoztatás? Összekeverem az Isten és az istenkép fogalmát? Azt, ahogy a szerző és környezete látta Istent, és azt, amit valóban Isten mondott magáról? Nem Isten volt más, hanem az ember lelke esett át egy mérhetetlen fejlődésen a primitív (aki csak a saját törzsét tartja embernek) felfogástól a mindent teremtő és átölelő Szeretet megtapasztalásáig saját lelke mélyén? Ezért jár el helyesen a katolikus egyház, amikor nem elveti az Ószövetséget, hanem szemezget belőle, kiemeli azt, ami Jézus istenképével összhangban van, ami Jézus megváltói munkáját előkészíti, értelmezi? „Hiszek a Szentlélekben, … Ő szólt a próféták szava által” – csak az ő szavuk által az Ószövetségi írásokban?

Hisz például a mai, Izaiás próféta szavait idéző ószövetségi olvasmányt Jézus is mondhatta volna – mondta is, rövidebben -, vagy elhangozhatna bármelyik keresztény prédikációban, ha kihagyjuk belőle a „Jákob háza” kifejezést:

„Kiálts teli torokkal, ne kíméld, hanem emeld fel hangodat, mint a harsona! Hirdesd népemnek az ő bűnét, és Jákob házának az ő vétkét! Engem keresnek nap mint nap, és szeretnék megismerni útjaimat, mint olyan nemzet, mely igazságot cselekszik, és Istene döntését nem hagyta el. Igaz döntéseket kérnek tőlem, szeretnének közeledni Istenhez. ,,Miért böjtöltünk, ha nem láttad, miért sanyargattuk lelkünket, ha nem tudsz róla?'' Íme, böjtöléstek napján is találtok kedvtelést, és minden robotmunkásotokat hajszoljátok. Íme, perlekedés és civakodás között böjtöltök, ököllel lesújtva gonoszul. Ne úgy böjtöljetek, mint ma, hogy meghallgatást nyerjen a magasságban hangotok! Vajon ilyen a böjt, amely tetszik nekem, az a nap, amelyen az ember sanyargatja lelkét? Hogy lehajtja fejét, mint a káka, és zsákruhát meg hamut terít maga alá? Vajon ezt nevezed böjtnek, és az Úr előtt kedves napnak? Íme, ez az a böjt, amely tetszik nekem: oldd le a jogtalan bilincseket, oldozd meg az iga kötelékeit! Bocsásd szabadon az elnyomottakat, és minden igát törj össze! Íme, törd meg az éhezőnek kenyeredet, és a bujdosó szegényeket vidd be házadba! Ha mezítelent látsz, takard be, és testvéred elől ne zárkózz el! Akkor majd előtör, mint a hajnal, világosságod, és sebed gyorsan beheged; színed előtt halad igazságod, és az Úr dicsősége zárja soraidat. Akkor majd, ha szólítod, az Úr válaszol, ha kiáltasz, így szól: ,,Íme, itt vagyok!'' Ha eltávolítod körödből az igát, az ujjal mutogatást és a hamis beszédet.”

2010.02.21.
Jézus megkísértése (és a mienk):
Uralkodás a természet fölött
Uralkodás az emberek fölött
Uralkodás Isten fölött

2010.02.21.
Egy karthauzi elöljáró, Guigo összefoglalása a lectio divina négy fázisáról:
„Elolvasunk egy szakaszt a szentírásból, egy komoly versből, vallásos irodalomból. Meditációval igyekszünk a szöveg értelmét megragadni egész mélységében. Imádságban válaszolunk Istennek a megértett igazság fényében. A kontemplációban egyszerűen csak megpihenünk Isten jelenlétében, nincs szükségünk további szavakra. Az olvasás olyan, mintha a szánkba tennénk a falatot. A meditációval megrágjuk, szétmorzsoljuk az ételt. Az imádkozás kivonja az ízét. A kontempláció maga az édesség, mely örömöt ad és felüdít.”

Lélekerősítő levelek 1. 2009. nov. 3-10.

Mik ezek a Lélekerősítő levelek?



Néhány éve feliratkoztam egy hírlevélre a www.crosswalk.com honlapon. A címe Encouragement for today (Bátorítás a mai napra). A Proverbs 31 Ministries, amerikai székhelyű keresztény egyesület képzett tagjai írják hozzájuk hasonló nőknek: minden levélben (hetente 5 alkalommal) egy-egy rövid igeszakaszt értelmeznek, saját életükből, a mindennapokból vett példákkal illusztrálják. Céljuk a Példabeszédek Könyve 31. fejezetének megélése, az evangélium terjesztése. A levelek az Istennel állandó kapcsolatban lévő élet lehetőségét mutatják meg egyszerű szavakkal, közérthetően: dolgozó édesanyák írnak dolgozó édesanyáknak.

Szeretném megosztani ezeket a leveleket. Engem gyakran segítettek tovább az úton, többször volt az az élményem, hogy Isten az aznapi levélben válaszol valamilyen kérdésemre, ad útbaigazítást.

Engedélyt kértem és kaptam a fordításukra, 2009 novemberétől szeretném rendszeresen feltenni ide a hétköznapi „bátorítást”.



Aki eredetiben szeretné olvasni a leveleket, a www.proverbs31.org honlapon a Devotionals cím alatt megtalálja őket, ott fel is iratkozhat rájuk.

A „Lélekerősítő a mai napra” fülre kattintva a legutóbbi levelet lehet olvasni.


2009. november 3.



Kiváló farizeus lettem volna

Glynnis Whitwer



„Jaj nektek, írástudók és farizeusok, ti képmutatók! Tisztára mossátok a pohár és a tál külsejét, de belül rablott holmival és szennyel vannak tele.” MT 23:25



Adjatok nekem követni való szabályokat, s én boldog leszek. A szabálykövetés célt ad nekem. Jobb agyféltekével irányított gondolkodásom szereti a rendet, a rutint, amit nem zavarnak meglepetések. Jó érzés, ha teljesítményemet pontosan megadott szempontokhoz igazíthatom. Ha betartom a szabályokat, nem hibázhatok. Igazam van?



Egy nagy bökkenője van ennek a gondolatmenetnek. Elfordítja tekintetemet arról, ami igazán számít: a lelkem állapotáról. Jézus egy korabeli vallásos csoportban, a farizeusokban ismerte fel ezt a problémát, és ez nagyon zavarta bennük. Ha belegondolunk, nekik címezte legélesebb kritikáit, azokhoz az emberekhez szólt legkeményebben, akiknek a belső élete ellentétben állt azzal, amit a külvilág felé mutattak magukból.



Nem tudom, hogy a farizeusok jó szándékból voltak-e olyanok, amilyenek. Istent akarták szolgálni, s úgy gondolták, ezt a szabályok szerinti élettel tehetik legjobban? Vagy inkább hatalmi harcot vívtak mások tiszteletéért? Bárhogy volt is, Jézus megnyitotta a külső csomagolást, és felfedte szívük ocsmányságát. Ezt teszi velem is.



Úgy tűnik, Isten mindegyre eljuttat érzelmi és fizikai tűrőképességem határáig, hogy előkerüljön a lelkem mélyén megbúvó igazság. Ami ilyenkor felszínre kerül, az ellen harcolnom kell: önzés, elbizonytalanodás, féltékenység, reményvesztettség. Nem jó az, ha felnyitják az embert. Fáj és összezavar. De szükség van rá, ha hű követője akarok lenni Krisztusnak.



Valóban kiváló farizeus lettem volna. De az igazság az, hogy én kiváló tanítvány szeretnék lenni. Inkább ülnék a Jézus lábainál Őt hallgatva, mintsem tanítanék a templomban. Inkább osztanám meg az üres kenyeret Jézussal, mint lakmároznék nélküle egy luxusbálon. S ha ehhez az kell, hogy felnyissák a szívemet, s a szennyet kivájják belőle, ám legyen.



Mert végülis én Jézussal szeretnék járni, aki szeret engem még így szennyesen is. A másik lehetőség az, hogy letagadom a szennyet, de ezzel nem vezetek félre senkit. Úgyhogy örömmel fogadom Isten behatolását az életembe, feladom a teljesítménykényszeremet, és megpróbálok több időt fordítani lelki fejlődésemre. Mert ez az, ami számít.



Drága Uram, te szent vagy és igaz, és mégis szeretsz engem olyannak, amilyen vagyok. Köszönöm, hogy meghívtál az engedelmesség egy magasabb szintjére, ami a lelkem és egész életem átadását jelenti. Mindennél jobban arra vágyom, hogy kövesselek, Uram. Jézus nevében. Ámen.



Encouragement for today 2009.11.03.

www.proberbs31.org



2009. november 4.

Amikor nem jön a gyógyulás

Wendy Blight

„Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből;” Példabeszédek 3:5

Ma 16 éves. Friss jogosítvánnyal, az egyetemi szurkolókórus vezetője, magabiztos, erős, jófej, és igazán szép kívül-belül.

Akkor 13 éves volt. Ültünk az orvosnál, könnyek között, remegve, s hallgattuk a rémületes szavakat: „scoliosis”, „gerincgörbület”, „fűző”, „24-ből 23 órán át”, „két évig”.

Nincsenek szavaim leírni a következő heteket, hónapokat, mialatt hűségesen hordta a fűzőt, ami elformátlanította a testét, fájdalomban töltött álmatlan éjszakák sorát okozta, és megakadályozta olyan tevékenységekben, amiket nagyon szeretett.

Kérdések gyötörték: „Miért pont én, Istenem? Mit követtem el?”

Engem sem hagytak nyugton a kérdések: „Miért pont ő, Istenem? Mit csináltam rosszul? Kérlek, vedd el ezt tőle, s add rám, KÉRLEK, uram!”

Gyógyulásért könyörögtem. Engedelmeskedtünk annak, amit a Bibliában olvastunk. A gyülekezet idős tagjai imádkoztak fölötte. Rátettem a kezemet, megkentem olajjal. Asszonyok százai imádkoztak a gyógyulásáért.

A gyógyulás elmaradt.

Hosszú éjszakákat töltött az ágyamban a fűzőjébe zárva, zokogva, s egyre azt kérdezte: „Miért pont én, Anya?” Ott feküdtem mellette, könnyek csorogtak az arcomon, kimerült voltam és tehetetlen, s nem tudtam, hogyan jutunk ki ebből a gödörből.

Nem jött a gyógyulás.

A háta tovább görbült a fűző ellenére. Alternatív módszerekhez folyamodtunk.

A gyógyulás nem érkezett.

Hosszú ideig kordában tudták tartani a görbülést – 6 hónappal ezelőttig. A gerincgörbület és a belőle eredő fájdalom döbbenetes sebességgel kezdett növekedni, mígnem kénytelenek lettünk szembenézni az egyetlen reménysugárral: a műtéttel. Egy olyan műtéttel, amivel az életét kockáztatja ez a drága gyermek. Egy műtéttel, ami után végig a gerincét szögek és csavarok fogják megóvni a görbüléstől. Egy műtéttel, ami után hosszú hónapokig tartó rehabilitáció következik. Egy műtételt, ami után soha nem bukfencezhet már.

Nem jött a gyógyulás – vagy mégis?

Első látásra azt mondanám, „nem”, mert az Úr nem adta meg azt a gyógyulást, amiért én olyan kitartóan, állhatatosan imádkoztam.

De ha a beígért eredményre gondolok – kiegyenesítik a gerincét, és fájdalom nélkül élhet – azt kell mondanom, hogy „igen”, közeledik a gyógyulás, csak nem úgy, ahogy reméltem, amiért imádkoztam.

Mindaz, amit átéltem, s amit átélek, arra indít, hogy másoknak is megmutassam: életük kisebb-nagyobb harcaiban Isten Igéjére támaszkodjanak. Hogy mit mondok akkor, amikor az Úr előtt térdre borulok? Hagyom, hogy folyjanak a könnyeim. Megrázom az öklöm, s azt kérdezem: miért kellett ennek megtörténnie? Meg azt, hogy miért nem azt az utat választotta, amit ÉN szerettem volna?

Aztán megadom magam.

Megfogadom saját tanácsomat.

Az Igéhez fordulok. Az Igéhez, amely így szól hozzám:

„Wendy, bízzál bennem teljes szívedből. Ne támaszkodj a kiropraktőrök, a fizikoterapeuták és mások tanácsára. Ne támaszkodj a saját félelmeidre. Higgy bennem, Wendy. A nevemben. A hatalmamban. Az erőmben. A szeretetemben. Megígértem, hogy vezetlek az úton, és megtettem. Ez az az út, amin járnod kell. Bízz bennem.” (Péld 3:5-6)

„Wendy, én nem a félénkség lelkét adtam neked, hanem az erőnek, szeretetnek és józanságnak lelkét.” (2Tim 1:7)

"Wendy, ne feledd, az én utaim fölötte vannak a tieiednek, az én gondolataim fölötte vannak a tieiednek. Bízd őt rám, mert megvan a tervem vele, és jobban szeretem őt, mint ahogy te el tudnád képzelni.” (Iz 55:8)

Szeretném azt mondani most nektek, hogy nem félek. De akkor hazudnék. Félek. Félek attól a naptól, amikor hasra fogják fordítani, felvágják a gerince mentén, és idegen tárgyakat raknak a testébe. De bízom Istenben, és minden nap kérem, hogy erősítse meg a hitemet.

Mennyei Atyám, köszönöm az Igédet. Köszönöm, hogy Igéd IGAZ. Atyám, kérlek, hogy mindazokkal az asszonyokkal együtt, akiknek a szíve most együtt dobban az enyémmel, engem is vezess a te Igédhez. Segíts meg hitetlenségünkben. Segíts, hogy minden gondolatunk hajoljon meg Krisztus engedelmessége előtt. Tedd szívünket szeretettel telivé, hűségessé, tisztává, tökéletessé. Atyám, boríts be minket szárnyaiddal. Segíts, hogy tökéletesen bízzunk Benned. Jézus nevében kérlek. Ámen.



Encouragement for today 2009.11.04.

www.proverbs31.org

2009. november 5.

Elutasítás

Lysa TerKeurst



„Bizony nem veti el az Úr az ő népét, és el nem hagyja az ő örökségét!” Zsolt 94:14



Néhány hónapja érkezett egy telefonhívás, amire már 15 éve vártam. Egy halvány fénysugár egy álom felé talán megnyíló ajtó alatt.

Tétován izgatott voltam. Mikor ilyen hosszú ideig vársz valamire, s aztán a megvalósulás közelébe érkezel, egyszerre érzel lelkesedést és rettegést. Hirtelen a lelked kimozdul a semleges zónából, és egy nagyon érzékeny állapotba kerül, ahol az elfogadással vagy az elutasítással kell találkoznia. És nagyon jól tudod, hogy mindkettő bekövetkezhet.

A telefonhívás után összeállítottam a pályázatomat, s átadtam magam az időelőtti ünneplésnek.

Aztán jött a várakozás.

Vártam és vártam.

Semmi.

Mint az ostoba kislány, aki megveszi a táncruhát, mielőtt még meghívták volna a bálba. Szégyenlősen megkérdeztem telefonon, megérkezett-e a jelentkezésem. Azt a választ kaptam, hogy igen, beérkezett, és ha még nem kaptam semmi visszajelzést, akkor az azt jelenti, hogy nem fogadták el.

Jaj!

Ilyenkor leülsz, becsukod a szemed, és eldöntöd, hagyod-e, hogy a könnyek végigcsorogjanak az arcodon, vagy visszapislogod őket a helyükre, és emelt fővel visszavonulsz.

Az elutasítás bűzlik.

Szó szerint büdös.

Büdös volt, amikor ötödikben Saxon Palmer nem engem választott korcsolyapartnerének. Büdös volt, amikor apa elhagyott minket. Büdös volt, mikor diákszerelmem aznap szakított velem, amikor azt hittem, eljegyezzük egymást. Büdös volt, amikor a kiadók éveken át visszadobták a könyveimet. És büdös volt, amikor csak ültem, és próbáltam feldolgozni ezt a mostani helyzetet.

Néha csak lépkedsz a büdösben, és nincs ragyogó szivárvány vagy arannyal telt edény túl a sarkon. A zene nem erősödik fel, a főhős nem kap fel maga elé a lovára, hogy elvágtassatok a naplementébe, s boldogan éljetek, amíg meg nem haltok.

Néha az van, ami van, és nincs tovább.

De Isten leányainak tarsolyában ott lapul egy csodálatos ígéret, ami akkor is mosolygásra késztet, ha közben a könnyek toporognak a szemünk sarkában. Ha nincs is szivárvány vagy aranyedény, vagy herceg a lovon, miénk a megváltás ígérete.

Minden halál után van valamilyen feltámadás. Nem a körülményeink feltámadása. Nem olyan feltámadás, amiben a dolgok helyreállnak úgy, ahogy mi szerettük volna. De lesz feltámadás. Jézus biztosított róla.

Nem apadhat el a remény az életünkből, ha tudjuk, hogy „nem kieszelt meséket követünk az Úr Jézus Krisztus hatalmáról és eljöveteléről”, hanem a Feltámadott valóságát éljük át (2 Péter 1:16). Ő a mi feltámadásunk.

Ő a mi reményünk.

Ő az, aki mindig emlékeztet rá, hogy az elutasítás az emberektől sohasem jelent elutasítást Isten részéről.

És Ő az, aki olyan történetet sző az életünkből, aminek értelme egyszer majd meg fog világosodni számunkra.



Uram, tudom, hogy te sokkal erősebben átélted az elutasítottság fájdalmát, mint ahogy én bármikor is. De míg az élet nagy egészében apróság ez a mostani elutasítottságom, nekem most hatalmasnak tűnik. Segítesz feldolgozni? Segítesz, hogy túl tudjak nézni rajta? Megengeded, hogy ez a törékeny lélek érezze ma a te elfogadásod és szereteted melegét? Kérlek, Uram. Jézus nevében. Ámen.



Encouragement for today 2009. nov. 5.

www.proverbs31.org





2009. november 9.

Istennel a zűrzavarban

Whitney Capps

„Maradjatok énbennem, és én tibennetek. Amint a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, csak ha a szőlőtőkén marad, úgy ti sem, csak ha énbennem maradtok” Jn 15:4

Szeretek eljárni otthonról, szeretek beszélgetni. Szeretek szórakozni. Szeretek nevetni. Szeretek emberek közt lenni – egy darabig. Mert, tudjátok, a lelkem inkább introvertált. Elérkezik egy pont, amikor kimerül az energiám. Amikor nyugalomra vágyom, csendre, magányra.

Ezért keresem a nyugodt együttlétet az Úrral. Szeretem csendben üldögélve olvasni az Igét, vagy egy könyvet, ami Jézus felé fordítja a lelkemet. A férjem tudja, hogy szeretettartályom újratöltésének egyik módja, ha elmegyek egyedül vacsorázni valahova: csak én, Jézus és egy jó könyv. (Ti extrovertáltak, ugye kiráz a hideg a magányos vacsora gondolatától is?) Ne értsetek félre, imádom a családomat, de szükségem van a lelki magányra.

Sejthetitek, hogy három négy év alatti gyermekkel az Úrral töltött magányra nem sok esélyem van. A fürdőbe is ritkán tudok egyedül menni. Ha a „félreeső helyen” nincs nyugtom, gondolhatjátok, milyen zűrzavar van az imádkozó sarkomban.

Legkisebb gyermekünk születése után hónapokig lelki sivatagban éltem. Kiaszott a lelkem. Kétségbeesetten szerettem volna Jézussal csendben lenni, s könyörögtem Istenhez, hogy találjak módot a magányos imára. Meghallgatott, és újra meg újra adott erre lehetőséget, de a kimerült testben megbúvó lelkem mindegyre elszenderedett, vagy elkalandozott másfelé.

Képtelen voltam a rendszeres imára. Hónapok hiábavaló kísérletezése után odakiáltottam Istennek: „Nem tudom, hogy lehetnék egyedül veled!”

„Lányom, nem kell velem egyedül lenned. Csak legyél velem. Maradj bennem, és én benned maradok.”

Semhogy feladnám, hogy Jézussal legyek, mert már nem tudom tartani a napirendemet, Megváltóm azt kéri tőlem, hogy lakjam benne egész nap. Isten rendezte így az életemet, és ő nálam is jobban tudja, gyermekeim mennyire kitöltik a napjaimat. A gyerekszoba zsivajában Ő az én menedékem.

Minden pillanatot megpróbálok kihasználni, amikor Jézussal lehetek. Mialatt a gyermekeim az „Én Istenem, jó Istenem”-et mondják, én Jézussal beszélgetek. Ha úgy érzem, eltávolodtam a barátnőimtől, elolvasok egy jó kis cikket. A Pédabeszédek31 vagy a Mai Keresztény Nő magazinok igazi lelki mentőcsónaknak bizonyulnak ebben az időszakban. Mialatt a gyermekek a konyhaasztal mellett kézműveskednek, elolvasok egy zsoltárt. Amikor csak lehetséges, keresztény dalokat hallgatunk napközben. Gyakran ezeknek a daloknak a szövege jelenti aznapra a legmélyebb imádságot, amire képes vagyok.

Figyeljetek, nem azt mondom, hogy ezek a pillanatnyi imafoszlányok helyettesítik az elmélyült imát vagy a Szentírás tanulmányozását. Ez utóbbiak keresztény életünk, tanítványi voltunk ismertetőjegyei. De kezdem átértékelni kapcsolatomat Jézussal. Mostani életszakaszomban nem annyira az elcsendesedés mennyisége, hanem a zűrzavarban való állandó együttlét a meghatározó. De legalább együtt vagyunk!

Atyám, lányod szeretne Veled lenni. Emlékeztess állandó jelenlétedre! Add, hogy mindig megragadjam a pillanatokat a nap folyamán, amikor Rád gondolhatok, Neked örvendezhetek! Jézus nevében, Ámen.



Encouragement for today 2009. nov. 9.
www.proverbs31.org



2009. november 10.

A bennünk dúló harcok

Marybeth Whalen

„Honnan a háborúság és civakodás köztetek? Nemde a bensőtökből, a kívánságaitokból, amelyek tagjaitokban háborognak?” Jk 4:1

A fenti ige rávilágít a férjem és köztem zajló viták gyökerére: a bennem háborgó kívánságokra. Kívánságokra, amiktől szabadulni szeretnék. Csúf, önző, kicsinyes kívánságokra. Amik azt akarják, hogy a magam igazát keressem. Kívánságok, melyek bensőmben háborognak, s cselekedeteimben törnek a felszínre.

Mindegyikőnk lelkében dúlnak háborúk. A test és a Lélek háborúi, a kifelé nyújtózás és a befelé fordulás háborúja, a Krisztusért élés és az önmagunkért élés háborúja. Hogyan kerülhetünk ki győztesen ezekből a harcokból minél kevesebb sérülést kapva és okozva? Van néhány lehetőség:

Imádkozzunk: A Jakab levél így folytatódik: „Csak kívántok, s nem kaptok semmit, öldököltök és versengtek, s nem szereztek semmit. Civakodtok és tusakodtok, és nincs semmitek – azért mert nem kértek.” Jakab rávezet, hogyan kerülhetjük el a háborúságot. Vigyük kielégítetlen szükségleteinket, vágyainkat, elvárásainkat, panaszainkat Isten elé. Nem kell férjünktől, gyermekeinktől, szomszédainktól és munkatársainktól várnunk, hogy minden igényünket kielégítsék.

Járjunk igazságban: Könnyű elhinni, amit az ellenség vagy a test hazudik: Bezzeg, ha más lenne a férjem, jobb életem volna. Ha eltakarítana maga után, kevesebb dolgom lenne. Nem értékelik, amit értük teszek. A hazugságok gerjesztik a csatákat. Könnyen elkap az önsajnálat és a düh örvénye. Ehelyett meg kéne tanulnunk felismerni a hazugságokat, és túlnézve rajtuk, megpillantanánk az igazságot – Isten igazságát. Forduljunk Isten Igéjéhez, és olvassuk el, mit akar mondani szeretteinkről és a mi valóságos helyzetünkről. „Tégy próbára, Uram, és vizsgálj meg engem, próbáld meg tűzzel vesémet és szívemet! Mert szemem előtt van irgalmasságod, s a te igazságodban járok.” – Zsolt 26:2-3.

Ejtsük foglyul a gondolatainkat: A 2 Kor 10:5b azt ajánlja, ejtsük foglyul a gondolatainkat, és késztessük őket Krisztus iránt való engedelmességre. Foglyul ejteni és valamire késztetni – mindkét tevékenység komoly erőkifejtést jelent. Egyik sem olyasmi, ami magától bekövetkezik, ha hátradőlünk, és várunk. Mindkettő céltudatos akaratot, erőfeszítést igényel. Amikor észrevesszük, hogy gondolataink elindulnak lefelé a veszélyes „bezzeg, ha” irányba, találjunk egy kapaszkodót, ami visszabillentheti őket: gondoljunk bele, kicsoda Krisztus, hogyan élt ő a földön – szelíd, alázatos szolgaként.

Maradjunk csendben: Sokszor bánkódtam már amiatt, hogy mondtam valamit, amit nem kellett volna. Megtapasztaltam, hogy a harc hevében szinte mindig jobb, ha visszavonulok és imádkozom. Ha megbántottak, védelmet keresek az Atyánál. Ha a harc még lobog bennem, megkérem, csillapítsa le a szívemet. Néha bizony kemény munka a hallgatás. De tudom, hogy hallgatásom a szavaimnál sokkal kevésbé bánthatja meg azokat, akiket szeretek. „A balgát is okosnak lehet tartani, amikor hallgat, és értelmesnek, míg ajkát zárva tartja.” – áll a Példabeszédek 17:28-ban.

Amikor háború dúl bennünk, megfordíthatjuk a harc kimenetelét, ha nem engedünk utat az érveinknek. Rajtunk áll, hogy abbahagyjuk a vitát, és más reakciót választunk. Remélem, hogy ezek a gondolatok segíteni fognak, ha újra szembenézünk a kihívással.

Uram, kérlek, juttasd eszembe, hogy imádkozzam, hogy igazságban járjak, hogy foglyul ejtsem a gondolataimat, és csendben maradjak. Segíts, hogy Feléd forduljak, amikor harcok feszülnek bennem. Nem akarok csatázni azokkal, akiket szeretek, kérlek, segíts ebben. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today 2009.11.10.

www.proverbs31.org

2010. február 14., vasárnap

2010 január

2010. január 2.

Jn1:19-28

Egyenesítsétek ki/egyengessétek el/tegyétek egyenessé az Úr útját…:

Hordjátok el, dobjátok ki lelketekből az aggodalmaskodást, a félelmeket, a gonosz indulatokat, a rendetlen kötődéseket, hadd áradjon szabadon belétek és belőletek az Úr szeretete, békéje, öröme.



2010.01.04.

Átvett gondolat:

Ha a Sátán kopogtat szívünk ajtaján, kérjük meg a bennünk élő Krisztust, menjen ajtót nyitni.



2010.01.13.

Mk 1:29-39



Kafarnaumba érkezik Jézus, meggyógyítja Péter anyósát, majd még sokakat, lefekszenek. Hajnalban, még sötétben Jézus kimegy egy magányos helyre imádkozni, de Simonék felhajkurásszák, hisz sokan várják már a gyógyulást. Menjünk máshová, hogy ott is hirdessem az üzenetet, mert azért jöttem – válaszol a Mester.

- Jézus tud nemet mondani, amikor segítséget kérnek tőle

- Célja az üzenet továbbadása, nem a testi szenvedések enyhítése – az üzenet minden emberhez szól, aki akkor és attól kezdve a földön él, és a jóhírben benne van az a lehetőség, hogy a lelket meggyógyítva a testi szenvedést is csökkentse. A betegségek konkrét gyógyítása csak ráadás, figyelemfelkeltés, együttérzés.

- Simon lelkivilága: nem a Mester nyugalma izgatja, hanem az, hogy megmutassa a környezetének, hogy neki milyen hatalmas barátja van. Ekkor még olyan, mint egy cirkuszigazgató, akinél a reklám, a szenzáció, a taps előrébb van, mint a fellépők állapota. Persze, az együttérzés is benne van ebben a mondatban: várj csak, majd én hívom az én barátomat, és segít rajtad. De hogy ennél többre volt hívatott, mutatja, hogy mindent maga mögött hagyva, ment tovább Jézussal.



2010.01.15.

Ókori bölcsesség

Demokritosz: . [B 3.] „Aki lelki derűben akar élni, annak nem szabad sokfélével foglalkoznia sem a magán-, sem a közéletben, s azt, amivel épp foglalkozik, nem szabad erején és természetes képességén felül vállalnia; hanem annyira óvatosnak kell lennie, hogy még ha a szerencse be is üt, és látszólag a túlzás felé akarja vezetni, ezt figyelmen kívül hagyja, és ne fogjon többe bele, mint amennyi lehetséges. Mert [mindenből] biztosabb az illő terjedelem a nagynál.”



2010.01.15.

Mk 2:4-12

A mennyezetről leeresztett béna meggyógyításával Jézus igazolta, hogy a betegség a bűn következménye. Előbb kimondja, hogy megbocsáttattak a béna bűnei, majd, mivel nem hiszik, hogy erre neki felhatalmazása van, azt mondja: hogy lássátok, hogy az Emberfiának van hatalma a bűnt megbocsátani, mondom neked, kelj fel stb. Tehát a gyógyulás azt bizonyítja, hogy bűnök meg lettek bocsátva.

Igazak ezek az állítások?:

- minden betegség valami bűn következménye (saját bűn vagy másé?)

- nem minden bűnt követ betegség (ha valaki jól van, nem azt jelenti, hogy nincs vagy kevés a bűne)

- a betegségből való gyógyulás a bűn megbocsátását jelenti (?)

- a betegség nincs arányban a bűn nagyságával (?)

- emberi értelemmel nem tudjuk eldönteni egy bűnről annak a nagyságát (vannak más szempontok is? A tiszta Jób kevés bűne nagy büntetést kapott, vagy van olyan betegség, ami nem a bűn következménye?)

Majd valamikor megkapjuk a válaszokat…



2010.01.17.

Mi játszódhatott le Jézusban a kánai menyegzőn?

Élete ezt megelőző eseményeiből tudjuk, hogy édesanyjával való kapcsolata nem olyan volt, amilyennek ma az anya-gyermek kapcsolatot elképzeljük. Független, önálló döntéseket hozott már serdülő korában (Jézus a templomban 12 évesen), nem uralkodott rajta a szülői tekintély, bár ha tehette, engedelmeskedett.

Kánában is az anyjával volt harminc évesen, ez következett abból, hogy rokonok menyegzőjére hívták a családot. Jézus még nem indult el messiási útján. Várta a jelet, ami „az ő idejét” elindítja.

Mária kapcsolata Istennel az emberileg elérhető legtökéletesebb volt: rá volt hangolódva Isten üzeneteire, és mindig engedelmeskedett a hívásnak. Nyitott volt Isten akarata felé, s bár néha tévedett (pl. mikor később a rokonokkal – valószínűleg az ő unszolásukra – elment, hogy hazavigye Jézust, akit bolondnak tartottak), azonnal elfogadta Isten útmutatását, s ráállt az általa kijelölt útra.

Mária megszólal a kánai menyegzőn: Nincs boruk. Ez egy egyszerű ténymegállapítás is lehetne, de ismervén valamelyest Mária lelkét, feltételezhetjük, hogy nagyon sajnálta őket a szégyenért, amiben maradnak ebben a helyzetben, s a rövid kis mondatban benne volt a segíteni akarás teljes energiája.

Jézus veszi a jelet. Nem azt mondja, hogy „jé, tényleg, szegények, nem számítottak ennyi vendégre”. Magáról beszél, sőt magukról: mi közünk hozzá – megérezte anyja szavaiból a segítségkérést. Ők ketten tehetetlenek. És én? – kérdezhette magától, majd talán megrettenve a lehetőségtől, önmagát biztatva mondta: nem, nem, még nem jött el az én időm. De Mária egy lépéssel előrébb járt. Ő tudta, érezte, hogy itt a pillanat. Ő már látta a zöld jelzést az úton. És úgy reagált, mintha Jézus nem ellenkezett volna: tegyetek meg mindent, amit mond – szólt a szolgáknak.

Anyján keresztül érkezett Jézushoz a jelzés? Vagy már az ellenkezéskor megérezte, hogy ez bizony nem piros, hanem sárga lámpa? Ha emberileg érez, ha a fiú-anya kapcsolatuk átlagos, akkor most a csak-azért-sem következett volna. De Jézus emberként ugyanolyan tökéletes, sőt tökéletesebb, mint Mária : csak az számít, amit Isten akar. S amint lelkében kigyullad a zöld fény: cselekszik – és rálép a Messiás halálhoz, majd feltámadáshoz vezető, mindnyájunkat megváltó útjára.

2009 december

2009.12.09.



Iz 40:30-31

Örökkévaló Isten az Úr, aki a föld határait teremtette. Nem fárad el, és nem lankad el, bölcsessége kifürkészhetetlen. Erőt ad a fáradtnak, és az erőtlennek megsokasítja erejét. Elfáradhatnak a fiatalok, és ellankadhatnak, s az ifjak is megbotolva eleshetnek; de akik az Úrban bíznak, új erőre kapnak, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak el, járnak, és nem fáradnak el.


Something to think and pray about this week


Scripture makes sense when it meets the non-scriptural world inside us. God works on us and touches us through experience and through scripture - the word of God. So in prayer, when we feel moved either by consolation or by disturbance, it is good to stop, to linger on the movement we feel. It is a theophany, a self-showing of God. We are on holy ground, as Moses sensed before the burning bush on Sinai. God is spirit, invisible, untouchable. But when we are alert we can sense his effect on us.
This can happen when we feel in utter desolation and reach outside ourselves: ‘There must be something beyond this'. It can happen in communion and joy, like that of Peter at the Transfiguration (‘This should go on forever. Let the party never stop.'). It can happen in places of prayer like Lourdes, or Knock, or at Mass or wherever we pray. In all cases it is a gift, a grace, a promise, a lifting of the veil. For many devout people, the veil was seldom lifted. The great mystic John of the Cross wrote, ‘Love is the fruit of faith, that is to say, of darkness.'



Az Írás akkor kap értelmet, ha találkozik a belsőnkben lévő írástalan világgal. Isten tapasztalatok által és szava, a biblia által érint meg és működik bennünk. Ezért imádkozás közben, ha megnyugvást vagy izgatottságot érzünk, álljunk meg, és maradjunk abban, amit érzünk. Ez istenélmény, Isten megmutatkozása. Szent helyen vagyunk, mint ahogy Mózes megérezte a sinai-hegyi égő bokor előtt. Isten szellem, láthatatlan, megérinthetetlen. De ha éberek vagyunk, megérezhetjük hatását rajtunk.

Ez megtörténhet, amikor teljes pusztaságban vagyunk, és túlnyúlunk magunkon: „Lennie kell valaminek ezen túl.” Megtörténhet áldozás és öröm közben, mint Péterrel az Átváltozáskor („Bár örökké tartana, és soha ne érne véget az együttlét”). Megtörténhet olyan imádkozó helyeken, mint Lourdes, Knock, a mise, vagy bárhol, ahol imádkozunk. Minden esetben ajándék, kegyelem, ígéret, a fátyol fellebbenése. Sok szentéletű embernél ritkán lebbent fel a fátyol. A nagy misztikus, Keresztes Szent János írta: „ A szeretet a hit gyümölcse, akarom mondani a sötétségé.”



2009. december 16.

Tegnap egy pillanatra „megállt bennem az ütő”, mert fordítás közben leírtam ezeket a szavakat: „örök élet”. Eddig mindig egybeírva gondoltam rá, s úgy mintha nem sok köze lenne a valósághoz. Egy másik világhoz tartozik, vallásos színezete van, dogma stb. De így külön írva, külön feldolgozva mindkét szó értelmét, majd összekapcsolva őket – egészen más hatása volt.



A mai evangéliummal kapcsolatosan (Keresztelő János a börtönből elküldi két tanítványát Jézushoz, hogy megkérdezzék, ő-e a Messiás, vagy mást várjanak) két dolog tűnt fel. Egyik Jézus válaszából: felsorolja mintegy pontokba szedve azokat a cselekedeteit, amelyeket eddig már elvégzett, és amelyek a Messiást jelzik az Írások szerint. Úgy éreztem, mintha saját magának is bizonyítékként élné át ezeket, ezért nem is mondja ki az igent. Pályája kezdetétől emberként neki is hinnie kell, nem tudnia. A hit és a tudás Benne a lehető legközelebb kerültek egymáshoz, érintették egymást, de nem olvadhattak egybe, hogy megőrizze egyszerre emberségét és istenségét. Az ő meggyőződése sokkal erősebb volt a mienknél, de az is meggyőződés volt: meg kellett győznie magát újra meg újra a jelekkel, amiket véghez vitt úgy, hogy véghezvitelükkor teljes hittel hitte megvalósulásukat. Ez egy állandó, csodálatos lelki küzdelem lehetett a legmagasabb fokon űzve, újra és újra meggyőzetve az igazságról: valóban én vagyok a Messiás: hiszem Atyám, hogy hatalmat adtál, hogy ezt végbe vigyem, köszönöm, Neked – megtörténik a csoda – valóban megtörtént, áldalak Atyám, hogy újra bizonyítottad küldetésemet – aztán ahogy telik az idő, és egyre tökéletesebb a bizonyosság, megrémül, mert tudja, mivel jár ez a végén – kezdi ki is mondani a tanítványainak – aztán ahogy tovább nő a bizonyosság, az erő is nő: meg kell tennem, meg fogom tenni, meg fogom tudni tenni, mert ha én vagyok a Messiás, bár megölnek, fel is fogok támadni – és lassan ebbe az irányba tolódik el a meg-győződés.



A másik, amire felfigyeltem, János bizonyosság-keresésének ereje. Hogyne lett volna neki is életbevágóan fontos, hogy valóban a Messiásért szenved – úgy az egész szenvedése mögött, fölött az öröm töltheti el a lelkét, megnyugodhat, hogy a hivatását végzi. Jézusnak ma már tudnia kell, amennyire egyáltalán tudhatja, hogy ő-e valóban a Messiás. Ezért küldi el most hozzá a tanítványait. Tőle akarja hallani, meddig jutott. De vajon elhiheti azt, amit a kiküldött tanítvány mond? Vajon valóban elmegy Jézushoz? Nem kockáztathatott János, amennyire lehetett, be kellett biztosítania, hogy az igazat fogja hallani – ezért nem egy embert küld, hanem kettőt.



2009. december 30.

Eltöprengtem: Egy kisgyermek panaszkodott, hogy nincs barátja, mire valaki azzal vigasztalta, hogy Jézus a barátod. Ő viszont így válaszolt: De én valóságos barátot szeretnék.

Hogy folytathatjuk ezt a párbeszédet, illetve én hogyan érzem, gondolom? Ha elmész táborba, vagy felnőttként elköltözöl otthonról, és nem találkozol a szüleiddel, - attól, hogy nem látod őket, ők kevésbé valóságosak? – De nem tudok kapcsolatba lépni velük. – Na itt van a nagy különbség. A szüleidre, távol lévő barátaidra szeretettel gondolhatsz, elképzelheted őket akár nagyon élénken is magad elé, főleg, ha tudod, hol vannak, mit csinálnak, viszont kapcsolatba lépni csak valami külső eszközzel – telefon, internet, posta – tudsz velük. Jézust ugyanolyan intenzíven el tudod képzelni, ha elcsendesedsz és rákoncentrálsz, azzal a különbséggel, hogy Ő meghallja, amit mondasz neki akkor is, ha csak suttogod, akkor is, ha csak gondolatban mondasz valamit. S a mondatoknál, szavaknál is fontosabb, hogy belső életerőddel – mi Szentléleknek mondjuk - bele tudsz kapcsolódni az övébe. Átélheted a jelenlétét, mert jelen van. Békesség, öröm önt el, de nagy ritkán abban az ajándékban is részesülhetsz, hogy egy belső képpel vagy gondolattal válaszol. Csak hidd, sőt tudd, hogy jelen van.

2009 november

2009. november 2.

Halottak napja

Mk 15: 33-39.

… Jézus pedig hangos kiáltással kilehelte lelkét. … Mikor pedig a százados látta, hogy ekként lehelte ki lelkét, így szólt: Bizony, ez az ember valóban Isten Fia volt!



Mi döbbentette meg a századost?

A kereszten, égő napon, több sebből vérezve elszenvedett órák után nem csendesen elgyengül, elvérzik és meghal Jézus, hanem halála pillanatában „hangosan felkiált”. Tudunk valakiről, aki így halt meg? Mi történhetett? Miért kiáltott Jézus? És miért volt ennek akkora hatása a pogány római századosra?



2009. november 3.

Lk 14:15-24

Többféleképpen értelmezhető, több mindenre vonatkoztatható Jézus példázata a nagy vacsoráról. Egy ember nagy vacsorát készített, örömet akart okozni barátainak, együtt akart lenni velük, de mikor szolgáját elküldte, hogy szóljon nekik, minden kész a fogadásukra, azok különböző mentségekkel visszautasították. A házigazda megharagudott, és behozatta az utcáról a szegényeket, nyomorékokat, vakokat, sántákat. Nekik nem volt választási lehetőségük, ők résztvevői lettek a vacsorának. Majd jöhetett mindenki, aki a közelben tartózkodott.

A mentségek tűntek fel: mindegyik olyasmivel akart foglalkozni, ami halasztható lett volna, egyik sem volt lényegbevágó, azonnal elvégzendő tevékenység.

Szántóföldet vettem, meg akarom nézni. – Nem: vetni akarok, mert ha ma nem teszem meg, jön az esős idő, s utána már késő lesz. Csak gyönyörködni akar, élvezni a gazdagságát.

Ökröket vettem, ki akarom próbálni. – Nem: szántanom kell, mert mindent előkészítettem, a többiek is most kezdik a szántást, azt nem lehet halogatni. Csak kíváncsi, nem bír magával, hogy kipróbálja legújabb szerzeményeit, amik megvárnák, még örülnének is a pihenésnek.

Feleséget vettem. – Nem: mára van kitűzve az esküvőm, nem hagyhatom cserben a mennyasszonyt és a násznépet. Már a felesége, tehát megvárhatná.



2009. november 8.

“‘Servant' can be a bad word - our model of Christian service is the service of Jesus. Without losing his identity he gives his life in loving service, wanting to reach us all. His service is in the cause of faith, compassion, justice and love.” (sacredspace.ie)

„A “szolga” szó rosszat is jelenthet – a keresztény szolgálat eszményképe Jézus szolgálata. Önmaga feladása nélkül adja oda életét szerető szolgálatban mindnyájunkért. Az ő szolgálata a hit, az együttérzés, az igazság és a szeretet jegyében történik.”

Mi emberek tudunk-e önmagunk feladása nélkül mégis teljes odaadással szolgálni? Úgy adjuk át önmagunkat, hogy közben nem sérül személyiségünk, nem veszítjük el önmagunkat.

Ez könnyen tesztelhető: megmaradunk-e lelkileg-szellemileg épen, ha elveszítjük azt, akit vagy amit szolgálunk? Merjünk belegondolni ebbe az elvesztésbe, és adjunk őszinte választ.

Másik buktatója a szolgálatunknak, ha anélkül, hogy észrevennénk, a másikban önmagunkat szolgáljuk. Azt szolgáljuk, amit ő – vagy egy ügy – nekünk nyújt, amit mi kapunk tőle, s tele is vagyunk ki nem mondott vagy kimondott elvárásokkal. Ez önző szolgálat, s csak vesztesei lehetünk végül mi is, és az is, akit vagy amit szolgálunk.

Álljunk meg egy pillanatra, csendesedjünk el, és vizsgáztassuk le szolgálatunkat. Tisztítsuk meg a teljes önfeladás vagy a rejtett önzés csapdáitól. Kérjük ebben Jézus segítségét, mert magunkban semmire sem megyünk.

2009. november 9.

Lk 17:7-10



Kemény, mai szemmel igazságtalannak tűnő szavak, amik akkor természetesek voltak: a munkából hazatérő szolgát nem ültetjük asztal mellé, hanem tovább hajszoljuk - kiküldjük ételt készíteni, s addig nem ehet, míg minket el nem látott. „Azért hát ti is, ha minden parancsolatot teljesítettetek, mondjátok ezt: haszontalan szolgák vagyunk, csak azt tettük, amivel tartoztunk.”



Ha itt megállnánk, bizony könnyen hátat fordíthatnánk Jézus hívásának.

Tipikus példa arra ez a részlet, hogy nem szabad kiragadunk, és általánosítanunk egy-egy rövid szakaszt, s az alapján megítélnünk Jézus tanítását.



Az evangéliumnak íve van, ami valahonnan halad valahová, s a köztes állomások arra valók, hogy figyelmünket a végkifejletre irányítsák: ahogy a kizárólagosan zsidókhoz szóló tanítás végül minden nemzeté lett, ahogy a kínhalál után a feltámadás következett, úgy kerültünk ki a fenti idézetben meghatározott szolgai létből és váltunk Jézus barátaivá: „Nem mondalak többé titeket szolgáknak… Barátaimnak hívlak titeket.”



A szolgákról szóló példázat ma nekünk csak arra szolgál, hogy lássuk azt a gödröt, ahonnan Jézus kiemelt bennünket.



2009. november 11.

Lk 17:11-19.



A tíz meggyógyított leprás közül csak egy, a szamaritánus tért vissza megköszönni Jézusnak a csodát, amit tett velük.

Valahogy megértem a többieket, és szégyellem is magam miatta. Ők azt a parancsot kapták, hogy menjenek, és mutassák meg magukat a papoknak. Képzeljük el a jelenetet. Kérik Jézust, hogy könyörüljön rajtuk, ő nem tesz semmit, igazából nem is áll szóba velük, hanem rájuk parancsol, hogy menjenek a papokhoz. Talán első pillanatokban csalódást éreztek, elutasításnak tűnt az elküldés, de a hitük is fellobbant: hátha tényleg történik velünk valami útközben, azért küld épp a papokhoz megmutatni magunkat. Lesik a testüket, s útközben észreveszik, hogy eltűnnek a sebek. Hát ezért mondta, hogy menjünk a papokhoz, akkor gyerünk, teljesítsük a parancsot, aztán irány haza a szeretteinkhez!

A lélek kivételes szabadsága kell hozzá, hogy „beugorjon”: hoppá! Most még elég közel vagyunk, ha visszafordulunk, még meg tudjuk köszönni Jézusnak a csodát, amit tett velünk. A parancsot könnyebben teljesítjük, ahhoz nem kell gondolkozni. A hála, sajnos, nem tartozik ösztönös indulataink közé. Hányszor hallottuk pici korunkban, s hányszor mondtuk mi magunk is kicsi gyermekeinknek: „Köszönd meg szépen!” S a picit inkább bosszantja, hogy ezzel késleltetjük örvendezését az ajándéknak, mit törődik ő az ajándékozóval! S a hála később is ritkán jön magától, többnyire tudatosan kell felgerjeszteni. Sok adományozónak szegi kedvét a további segítéshez a hála hiánya – ami legalább olyan önzés, mint hogy elfelejtünk hálát adni.

Vigyázni kell, ha valami utasítást teljesítünk, maradjon szabadon a lelkünk, hátha közben a szeretet nevében valami olyan döntést kell hoznunk, ami késlelteti a „feladatot”, de elmulasztása kárt okoz egy kapcsolatnak.



2009.nov. 19.

A gyónásról – fordítás (sacredspace.ie)



„A bűn megvallását, a bűnbocsánat szentségét, bár hosszú története van a kereszténységben, gyakran félreértjük. „Szavakba foglalni” – ez teszi a gyónást egyszerre fájdalmassá és gyógyító erejűvé. Mindnyájan védekezünk, falakat építünk magunkban az ellen, hogy valamit bűnnek, képmutatásnak, rossznak ismerjünk el az életünkben. A gyónás nem tanácsadás vagy pszichoterápia, nem egy puha meleg takaró, ami elfedi múltbeli botlásainkat. Míg azon elmélkedünk, amit elkövettünk, könnyen találunk mentségeket, kifogásokat. A gyónásban, mialatt szavakba foglaljuk egy ismeretlen pap előtt, bűnösségünket kívülről látjuk meg, úgy, ahogyan mások látnák. „Ezt tettem, gonosz dolog volt, nagyon sajnálom.” Egész vallásos életünknek nincs még egy olyan személyes momentuma, mint ez. A többi szentség könnyen válik üres szertartássá. A gyónás, ha komolyan vesszük, erős személyes kényszerrel hat ránk, és érezhető megnyugvást hoz.”



Más:

Lk 19: 41-44

Akkora fájdalommal siratja Jézus Jeruzsálemet! Az angol szövegben lévő igeidők arra engednek következtetni, hogy Jézus mindeddig remélte, hogy Jeruzsálem fel fogja ismerni, és így megszabadul a város az ítélet alól. Lehetséges ez? Mivel Jézus ember is volt, az ő élete is csak úgy teljes értékű, ha nem rendelkezett teljes tudással, hanem a hite volt tökéletes. Ebbe pedig belefér a bizonytalanság a jövő eseményeket illetően.



2009. november 21.



Próbatétel - kísértés - megpróbáltatás



Istentől életet kaptunk és szabadságot. Van egy utunk, amin járnunk kell, ami az Ő tervei, akarata szerint való. Az úton sokszor vannak elágazások, amikor dönthetünk, merre menjünk tovább. Ez is, az is jó. Isten világtörténelmi tervében a variációk száma végtelen.



Megyünk az úton. A megpróbáltatás egy magas hegy vagy mély szakadék, amin át kell jutnunk, hogy megerősödve folytassuk az utat. A kísértés le akar téríteni az útról, azzal erősít, hogy ellenállunk neki. Ezek Isten eszközei, amikkel segíti célbaérésünket.



A bűnrecsábítás nem Istentől való. Kísértésre kísértés. Önmagában bűn, akkor is, ha nem valósul meg, amire kísértjük a másikat. A másik nem követ el bűnt, ha nem adja meg magát a kísértésünknek.

2009 október

2009.10.01.

Angyalok

Kati megint rávezetett valamire. Tegnap felmerült, hogy esetleg EPO kezelést kéne kapnia, ami rendszeres injekciózást jelent. Mire ő: „Csak nem képzelik, hogy majd injekciózom magam?” „Nem te, Kati, majd én” – mondom. „Persze, én is úgy gondoltam.”

Akik velünk voltak Pécsett a sebészeten, emlékezhetnek rá, Kati mennyire szerette a pici babákat. Attól kezdve, hogy kb. hét éves korától ő átkerült a lányszobába, mindegyre kért, hogy menjünk át a picikhez. Amikor nem kelhetett fel, engem küldött. Mindig kért, hogy vegyem ölbe valamelyik babát, s ő boldogan nézte, nem igényelte, hogy ő fogja vagy simogassa meg. Ha nálam volt a baba, az olyan volt, mintha nála lett volna. Sokan nézték ezt értetlenkedve. Számtalanszor megnyilvánul ez az „én ő vagyok” a mindennapokban, különösen felszaporodtak a hasonló kijelentései, mióta Misi megszületett. Így fogalmaz: „főzök neki”, „veszek neki”, „készítek neki” – nem főzünk, veszünk, készítünk, vagy főzöl veszel, stb. Ha én csinálom azt, amit ő szeretne, az olyan, mintha ő tenné.

Ez lehet a szentírásbeli „nevében” értelme. Az angyalok Isten nevében járnak el. Azzal a hatalmas különbséggel, hogy nekik nincs saját „személyiségük”, ők nincsenek döntési helyzetben, nincs választási lehetőségük, ők azt teszik, amit Isten akar. „Helyette”, az ő képviseletében, az ő nevében – emberi szóval meg sem tudjuk fogalmazni azt a száz százalékosan egy akaratot egy-egy feladat elvégzésében.

Akik látnak minket, és szeretnek engem, gyakran sajnálnak, és próbálnak rászólni Katira, meggyőzni őt, hogy ne „uralkodjék” rajtam, ne tartson szolgájának. Katit ez borzasztóan bántja, és nem érti, hogy gondolhatják ezt róla. Fentiek alapján talán érthető, miért.

Én sem így élem meg. Ülök a gépnél, dolgozom, nemrég jutottam oda, hogy hozzáfoghatok a munkámhoz. Katinak adtam valami ennivalót egy tányéron, ő azt eszegeti, mialatt nézi a TVPaprikát. Mikor elkészült: „Anya, vedd el a tányéromat!” Jó volna azt mondani, tedd le, kislányom, magad elé az asztalra, majd elteszem. De belegondolok, mennyire kellemetlen lenne nekem is egy koszos tányér társaságában ülni az asztalomnál. Nem azért nem teszi a mosogatóba a tányért, mert nem akarja, mert lusta, hanem azért, mert képtelen rá. Ha én nem állok fel, és nem viszem el azonnal, minden hasonló alkalommal átéli, hogy tehetetlen, azt, hogy nincs, aki segítsen neki, és azt, hogy a munkám fontosabb, mint ő. Mennyivel kisebb teher ennél az enyém, hogy fel kell állnom a gép mellől, hisz fél perc múlva már újra itt ülhetek – arról nem is beszélve, hogy mennyire fontos a mozgás az én koromban…

Akkor uralkodna rajtam, akkor tartana rabszolgának, ha olyasmit végeztetne velem, amit ő is meg tudna csinálni, csak lusta, vagy nincs kedve hozzá!



2009.10.03.



Lk 10: 17-24

A tanítványok lelkesen jelentik, hogy Jézus nevére az ördögök is engedelmeskednek nekik, mire Jézus így válaszol: „Láttam a Sátánt: mint villám bukott le az égből.” Itt nem az a lényeg, hogy a Sátán „lebukott”, hanem az, hogy: Láttam. Jézus ott volt, mikor a Sátán megkapta a feladatát, hogy uralkodjék a világ felett. Tehát Ő, akiben és aki által minden teremtetett, ott volt a kezdetekkor, s az Atyával egy lévén hatalma van a szolga Sátán felett is.

De figyelmeztet, hogy a gonosz lelkek feletti győzelemnek két oldala van: egyik, hogy azok legyőzetnek, a másik, hogy aki legyőzi őket, a jó oldalon áll. Ennek az utóbbinak, a megváltottságnak kell örülni, ezért történik az egész küzdelem, ne a káröröm adja a diadal örömízét. A tekintet a győzelem pillanatában ne lefelé irányuljon, a vesztesre, hanem felfelé, az Isten felé megnyílt útra.

Hogy örül Jézus annak, ami most megnyilvánult! Hisz az, hogy a tanítványok Jézus nevére legyőzik a gonosz lelket, megnyitotta „a kicsinyek” előtt a mennyet, beleláthattak az isteni gondviselés tervébe. Jézus - az egyetlen, aki ismeri az Atyát, mert ott volt a kezdetekkor - kinyilvánította hatalmát, megmutatta önmagáról az igazságot azoknak, akiket kiválasztott. Ő az Atya hatalmával érkezett a földre, hogy megszabadítsa az embert a Sátán fogságából, s visszavezesse – ha hisz Benne, és követi Őt – a teremtés utáni ártatlanság állapotába. Az Ő nevében járva el az ember le tudja győzni a nála jóval erősebb, de az Istenember Jézus hatalmának alávetett gonosz lelkeket.



2009.10.04.

„Én vagyok az Út”



Áron beszélt erről a mai prédikációjában.

Egy debreceni teológiai professzor régi álma teljesült, mikor sikerült eljutnia a Szentföldre. Végigjárta a szent helyeket, majd gondolta, ha már itt van, megnézi a sivatagot is. Egy beduin vezetővel vágott neki az útnak. Elérvén a sivatag szélére, a professzor körülnézett. Mindenütt homok és homok, sehol semmi út, ami jelezné, hol kell továbbmenni, hogy biztonságos helyre érjenek. Megállt, és nem akart továbbmenni. „Nincs itt semmi, ami mutatná, hogy merre menjünk, nincs út, amin továbbhaladhatunk.” „Én vagyok az út”, mondta a beduin.



2009-10-05

Döntések előtt

Meg kell tanulnom, hogy ne lépjek vissza rögtön, ha valaminek, amit meg szeretnék tenni, negatív következménye is lehet. Például leírnék egy kérést egy levélben, de hátha az illetőnek van épp elég gondja enélkül is, hátha megneheztel, rossz véleménye lesz rólam, stb. Később nagyon szégyellném magam, hogy miért kellett ezt megtennem. Ha nincs elég információm, nem látom előre a következményeket, de ha jól sülne el a dolog, az nagyon hasznos lenne, bízzam Istenre, hogy Ő rendezze úgy a körülményeket, hogy jó legyen. Ha pedig elrontottam valamit, hozza Ő helyre, alakítsa úgy, hogy ne csak kár származzék belőle. Bízzam benne, hogy megteszi, mert meg tudja tenni, és mert megígérte, hogy segít, ha hozzáfordulok. A szorongással, rettegéssel, szégyenkezéssel semmire se megyek. Adjam át, bízzam Rá, s higgyem, hogy minden rendben lesz – ha nem is úgy, ahogy én elképzeltem.



2009-10-06

Szabadíts meg minket a gonosztól

Olvastam egy angol imát, ami elgondolkoztatott. Két helyen is szerepel benne a „gonosz” fogalma. Egyik esetben „az igazságtalanság, amit az emberek mások gonoszsága (wickedness) miatt elszenvednek”, a másikban: „hogy elviseld a gonoszt (evil), ami a világban van. Az angolban két szó van a gonoszra. A wicked tényszerűbb, érzelemdúsabb, rossz szándékú, a másik gyűlöletéből fakadó „élesebb” gonoszságot jelent, az „evil” elvontabb, „lágyabb”, ugyanakkor félelmetesebb, hatalmasabb gonoszságot. A „wicked” mindig irányul valamire, valakire, az „evil” csak van és ösztönöz a „wicked” cselekedetekre, gondolatokra.

Az angol Miatyánkban a „szabadíts meg a gonosztól” kérésben az „evil” szerepel. A „gonosz” a Miatyánkban főnév, de nem a Sátánra utal. Sehol a Bibliában nem nevezik a Sátánt a Gonosznak. Akkor mit fed a „gonosz” főnév?

A Királyok könyve megadja a választ. Van, aki azt cselekszi, ami kedves az Isten előtt, van, aki a gonoszt cselekszi. A gonosz tehát az, ami nem Isten tetszése és akarata szerint való.

Ilyen értelemben áll szemben az „igaz” és a „gonosz”. Igaz az, aki Isten róla kigondolt tervét valósítja meg az életével, gonosz az, aki ettől eltérő úton jár.

A Miatyánkban azt kérjük, hogy szabadíts meg attól az állandó belső indíttatástól, hogy akaratod ellenében cselekedjem – de ne kísértésekkel, mert ahhoz gyenge vagyok.



2009.10.08.

Lk 11: 5-13



„Kérjetek és adnak nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak. /…/ Ha tehát ti, bár rosszak vagytok, tudtok jót adni fiaitoknak, mennyivel inkább adja mennyei Atyátok a Szentlelket azoknak, akik kérik tőle.”



Az egyetlen biztos adomány ezek szerint a Szentlélek, ha kérjük az Atyától. Szoktuk kérni? Hát…

Pedig megtapasztalhattuk, hiába kérünk valamit állhatatosan, gyakran előfordul, hogy nem kapjuk meg, legyen az valami konkrét dolog vagy eredmény (vizsga, álláskeresés), vagy magunk, szerettünk gyógyulása. Néha valamiért – és az Atya szeretetében bízhatunk, Ő tudja jobban! – nem teljesülhetnek kéréseink. A Szentlélek viszont, amit megkapunk, ha kérjük, segít másként látni a dolgokat, segít feldolgozni a veszteséget, a kudarcot, segít épülni a szenvedéseinkből.



2009.10.10.

Lk 11:27



Boldog a méh, mely hordott… inkább boldog, aki hallgatja és megtartja Isten igéjét.

Ki az én anyám és testvéreim? Azok, akik hallgatják tanításomat.

Ne foglalkozz a temetéssel, ne akarj elbúcsúzni, stb. - kövess engem.

Mária a jobbik részt választotta.

Hányszor megpróbálta Jézus, hogy figyelmünket a mindennapi konkrétumokról felemelje, kitágítsa a végtelen és az örökkévaló felé!

Nem azt jelenti, hogy a mindennapi gondjainkkal nem foglalkozott, hisz borrá változtatta a vizet, megetett ezreket, feltámadása után reggelivel várta a tanítványait a parton, áldottnak mondta azokat, akik enni adnak a kicsinyeknek, felruházzák a szegényeket, meglátogatják a rabokat, a betegeket. Sőt élete utolsó perceiben is gondoskodik édesanyjáról.

Inkább azt tanítja, hogy ne ragadjunk le ezeknél a gondoknál, tevékenységeknél. Végezzük el, amit el kell végeznünk, de ne ez álljon az első helyen az életünkben, ne foglalkozzunk tovább vele, ha már kész vagyunk. Ezek göröngyök az úton, amiket arrább kell tennünk vagy át kell lépnünk, de ne ácsorogjunk mellettük, ne ragadjunk le náluk. S ahogy haladunk tovább az úton, ne a következő göröngyöt lessük, ne az legyen a cél, hogy elérjük, megvizsgáljuk, elemezzük, aztán túl legyünk rajta, s figyeljük a következőt. A cél az út legyen, és az, ahova majd érkezünk. A göröngyök, a mindennapi feladatok, örömök, szenvedések jönnek majd maguktól.



Október 11

Rejts el, ó Megváltóm

„Tarts meg engem, mint szemed fényét, szárnyaid árnyékába rejts el engem” Zsolt 17:8

Egy alkalommal, mikor Charles Wesley az erdőben sétált, villámlás kíséretében zuhogni kezdett az eső. Hatalmas fény villant, s egy rémült kismadár rászállt Wesley kabátjára, és megpróbált bebújni a gallérja alá.

Wesleyt annyira megérintette a jelenet, hogy dalt írt róla, amit amerikai keresztények gyakran énekelnek.

Jézus, én szerelmem, hadd szálljak kebledre,

Míg zúgnak a vizek, és tombol a vihar.

Rejts el, ó Megváltóm, míg elül a szél,

Fogadd lelkem a mennybe, ha utam véget ér.

Igen, ez az, amit az Úr tesz: elrejt, őriz, megtart minket.

Az élet viharai tombolnak körülötted? Rejtőzködj el a sötét felhőben – hisz az csak Isten szárnyának árnyéka. (Adrian Rogers Daily Devotional)





Okt. 16.

Lk 12:4-8

Nektek, barátaimnak mondom: Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de semmi többet nem tehetnek. Megmondom én nektek, kitől féljetek: Féljetek attól, akinek, miután megölt, hatalma van a kárhozatra vetni. Igen, mondom nektek: tőle féljetek. Öt verebet ugye két fillérért adnak? Isten mégsem feledkezik meg egyről sem közülük. Nektek pedig még a fejetek hajszálai is mind számon vannak tartva. Ne féljetek tehát: sokkal értékesebbek vagytok ti a verebeknél.

1. A test megölése, ami csak egy pont a földi élet végén, semmi a lélek kárhozatra kerüléséhez képest, ami végtelen, állandósult állapot.

2. Nem azt mondja Jézus, hogy Isten ölében tart, hogy semmi bajod ne essen, hanem azt, hogy „számon tart”: tud rólad, mindenről tud, figyel rád.



Okt. 18.

A szenvedésről

Részletek a mai homíliából

„Készen vagytok rá, hogy igyatok a kehelyből, amiből majd én iszom?” – kérdezi Jézus az apostoloktól. Mi hívő emberek, készen vagyunk rá, hogy Őt kövessük a szenvedésben?

A szenvedés értelméről nagyon sokat szoktunk tépelődni, gondolkozni. Hányszor halljuk vagy mondjuk: Miért kellett ennek megtörténnie? Miért éppen velem történik ez? Miért mindig a jó emberek szenvednek? Miért engedi meg Isten ezt a rengeteg szenvedést a világban?”

„Van néhány ígéret az evangéliumokban, ami segíthet elfogadni a szenvedés gondolatát, és mi is tehetünk azért, hogy kevésbé gyötörjön a testi-lelki fájdalom minket, és azokat, akikért imádkozunk.

Az egyik ígéret, amiben biztosak lehetünk, hogy nem kapunk nagyobb terhet, nagyobb keresztet, mint amit el tudunk viselni. Sokszor megtapasztalhatjuk, hogy amikor találkozunk valakivel, aki nagy terhet cipel a vállán – egy betegséget, megromlott kapcsolatot, elzüllött családtaggal él együtt, vagy fájdalommal élő gyermekét, társát, anyját, apját ápolja, esetleg ő maga gyógyíthatatlan beteg - úgy érezzük, mi az ő keresztjét nem bírnánk elviselni. A mennyei Atya pontosan tudja, mennyit bírunk el, és megadja azt az erőt, amire a szenvedés elviseléséhez szükségünk van.”

„Ha mást kérünk: gyógyulást, sikert, nem biztos, hogy megkapjuk azonnal. Nem biztos, hogy a Mennyei Atya akaratával egyezik a mi akaratunk. Lehet, hogy később kapjuk meg, lehet, hogy sohasem. De ha a Szentlelket kérjük, azt megkapjuk az Atyától, és a Szentlélek segíteni fog bármilyen nagy teher elviselésében.

Jézus teljesen kiüresítette önmagát. Nem használta isteni hatalmát, hagyta, hogy az emberek üldözzék, nem volt saját külön akarata, nem voltak saját céljai, vágyai, teljesen eltöltötte a feladattudat: megteszem azt, amit az Atya akar, amit az Atya adott hivatásul. De ez neki is nagyon nehéz volt. Elfogatása előtt kérte az Atyát, hogy ha lehetséges, vegye el tőle a szenvedés kelyhét. De hozzátette: ne az legyen, amit én akarok, hanem amit Te akarsz. És az Atya nem vette el a szenvedés kelyhét, viszont angyalait küldte, hogy bátorítsák, hogy megerősítsék a feladat elvégzésében.”

„Ha Jézusban hiszünk, ha elfogadjuk lelki barátnak, ha az ő parancsai szerint élünk, nem hagy el bennünket. Mindennap szól hozzánk az evangéliumon keresztül, és szól hozzánk ki nem mondott szavakkal, amikor imádkozunk.

Ha fel tudjuk adni saját akaratunkat, és átadjuk a vezetést Jézusnak, feléled bennünk a szeretet minden szenvedő iránt.”

„Ma mindenhonnan ezt halljuk: valósítsd meg önmagadat! Ebbe a jelszóba nem fér bele sem a lemondó szeretet, sem az együttérző szenvedés. Valósítsd meg önmagadat: harcolj, könyökölj, taposd el a másikat, hogy a te akaratod érvényesüljön, élvezd az életet! Ilyen világban élünk. Emiatt van annyi feszültség, agresszió, háborúság körülöttünk. Legalább mi, hívő keresztények éljünk Jézus szavai szerint, még akkor is, ha emiatt naivnak, ostobának, élhetetlennek tartanak.”

„Amikor imádkozunk, kérhetjük szenvedésünk enyhítését, imádkozzunk másokért is, hogy könyörüljön rajtuk az Atya. De imánk legyen alázatos, tudva, hogy az Atya mindenkinél jobban szeret minket, ő tudja, mire készít fel a szenvedéssel minket és másokat.

Egy gyógyíthatatlan beteg, az izomsorvadástól legyengült édesanya testvérének vallomását olvastam. A testvér is hívő keresztény volt, de érezte, hogy kiszárad a hite, már nem tud reménykedni, már nem tud mosolyogni, csak a tehetetlenséget élte át, hogy nem segíthet testvérén és családján, értelmetlennek, gyűlöletesnek találta az életet. Egy alkalommal jelen volt, mikor beteg testvérének gyermekei labdáztak az udvaron, testvére a tolókocsiból nézte őket, nem tudott velük játszani. Egyszercsak odaszalad hozzá 10 éves kislánya, átöleli, s lelkesen azt mondja: Édesanyám, alig várom, hogy a mennyországban együtt labdázzunk veled!

Ez a kislány megértette a szenvedésünk reménységét, amit gyakran el szoktunk felejteni. Jézus szenvedése és halála mit sem ér, ha nem vesszük hozzá a feltámadást, a megváltást. A mi szenvedésünk is csak ideig-óráig tart. Hihetjük, hogy ha követjük Jézust, ha elfogadjuk az életünket olyannak, amilyennek a Mennyei Atya eltervezte, ha Jézussal együtt kiisszuk a szenvedés kelyhét, halálunk után véget nem érő boldogságban, örömben fogunk együtt ünnepelni a feltámadt Üdvözítővel. Addig pedig megkapjuk az erőt a kereszthordozáshoz, csak kérnünk kell magunk és szeretteink számára, főleg azok számára, akiknek már imádkozásra sincs erejük. A magunk szenvedése tegyen alázatossá, hogy észrevegyük a másik szenvedését, és igyekezzünk segíteni rajta. Egy jó szóval, mosollyal, a meghallgatásával, odafigyeléssel, szolgálattal.

Kérünk Atyánk, add, hogy ne veszítsük el a reményt, ha szenvedést látunk, küldd el hozzánk Szentlelkedet, hogy erősítsen meg a keresztünk hordozásában, s mutasd meg a lehetőséget, ha mások kereszthordozásában is segíthetünk.

Ámen”



2009. okt. 19.



Lk 12:16-21

A gazdag ember, aki telerakja bankszámláját, majd hátradől, és élete végéig boldogan él a kamatokból: „aztán elégedetten mondom: ember, van elég vagyonod, sok évre eltart. Nyugodjál meg végre, egyél-igyál, élvezd az életed.

De Isten így szól hozzá: esztelen! Még az éjjel számon kérik tőled lelkedet.”

Más fordításokban, más nyelveken: számon kérik, visszakérik, elkérik. Leggyakoribb a „visszakérik” értelmezés.

Én most így értem: születésünkkor ajándékba kapjuk a lelkünket. A feladat: az adott lehetőségeket használva minél gazdagabbá tegyük, kiteljesítsük, hogy végül minél tökéletesebb állapotban tudjuk visszaszolgáltatni. (Másutt így fogalmaz a biblia: hogy Istenben gazdagodjunk.) A feladathoz minden segítséget megkapunk: lelkünk nyitva áll, az anyag: testünk, a környező világ, és mások lelke: szeretteink, azok, akikkel találkozunk, na meg a kor, amelyben élünk, stb. lehetővé teszik, hogy az időben élve napról-napra ellássuk lelkünket a fejlődéséhez, gazdagodásához szükséges dolgokkal. A hogyan-ra megtanított Jézus, a Szentlélek, ha már befogadtuk, szabadon áramlik át a lelkünkön, ha hagyjuk, és „begyűjti” mindazt, ami lelkünk építéséhez szükséges.

Ha ebből a látószögből nézzük életünket, minden az őt megillető helyre kerül, minden értelmet kap: örömeink, bánataink, jól létünk, szenvedésünk, sikereink, kudarcaink.



2009.okt. 20.



Gondolatok a szerelemről

Amikor állandóan vele akarsz lenni. Amikor bármi történik veled, rögtön elmesélnéd neki. Amikor sehol nem tudsz egészen jelen lenni, ha ő nincs ott. Amikor úgy érzed, valami szorít, összenyom, préseli benned a vágyat, hogy vele legyél. Nem úgy. Csak együtt. S ha jelen van, minden a helyére kerül, nyugalom van, béke és öröm. Mindent megadsz neki. Megszűnt minden korlát, minden távolság. Te ő vagy. Imádkozni se tudsz úgy, mint régen, mert a figyelmedet nem tudod róla elterelni. Ott van veled, őt látod, amíg imádkozol.

Boldog, aki mindezt megtapasztalja. Ideig-óráig. Mert a teremtmény nem bírja elviselni, hogy azt az imádatot kapja, ami csak Istennek jár. Vissza fog utasítani. Sok leszel neki. És nem ő lesz a hibás. Te sem. Emiatt ne tartsd vissza magad, ne félj szerelmesnek lenni. De tudd, hogy sokat fogsz szenvedni is.

Aztán elmúlik. Ha elváltatok, szép emlék marad, s előbb-utóbb ugyanezzel a rajongással fogsz újra kapcsolódni valakihez.

Te sem fogod elviselni, hogy így szeressenek. Menekülni fogsz előle. S közben állandó lelkiismeretfurdalásod lesz, hogy visszautasítod a másik szeretetét.

Ha együtt maradtok, szép lassan minden a helyére kerül. Jó esetben. Marad a mély, a másikat és önmagát és kettejük egységét tisztelő szeretet, amire házasságot, gyermeknevelést, együtt megöregedést lehet építeni. Amikor újra lehet imádkozni. Együtt egy irányba fordulva.

De nagyon vigyázz. Hosszú évek után megjelenhet a kísértő, és a füledbe súgja: ugye milyen jó volt szerelmesnek lenni? Hát nem kár, hogy többé nem élheted át? Most még van időd. Ez az utolsó lehetőség, hogy újra átéld a szerelmet.

Azonnal, mielőtt a gondolat megfogan, űzd el. Űzd el egyszer, űzd el sokszor. Hazudik. Amit te szerelemként valaha átéltél, örök állapotként fogod megtapasztalni, véget nem érő rajongásban, csalódástól nem rettegő teljes önátadásban élhetsz mindörökké Isten jelenlétében. Ő nem fog visszautasítani.

Lehet, hogy átélheted újra a szerelmet. Akkor, amikor már rég nem számítottál rá. Ha házasságban élsz, vigyázz, minél biztosabb vagy magadban, abban, hogy veled ez nem történhet meg, annál nagyobb az esélye, hogy meg fog történni. Mert magadban, a saját elveidben, a saját akaratodban bízol. Légy résen. Csak Jézus erősebb a Sátánnál. Hozzá menekülj, ne a saját erődben bizakodj. Ne kockáztasd, hogy elveszíted az örökkévalót pár hónap, pár év szenvedéssel, önmagad megvetésével együtt járó boldogságért.



2009. október 22.



Imádság gyógyulásért

Az alázatos ima általános lelki beállítottságot jelent. Így imádkozhatunk, Isten akaratába helyezkedve bármiért, aminek többféle kimenetele lehet: egy vizsga sikeréért, napi teendőink elvégzéséért, különböző veszélyek elkerüléséért, kapcsolatok alakulásáért, stb.

A gyógyulásért való imádság más.

Jézus, míg köztünk járt, állandóan gyógyított. Az emberek testében-lelkében helyreállította a rendet. Megtanított arra is, szavaival, biztatásával, példájával, hogyan imádkozzunk.

Merjünk teljes hittel imádkozni szerettünk vagy magunk gyógyulásáért. És itt nem a népi vallásossághoz tartozó „mondjunk el érte egy Miatyánkot” gyakorlatra gondolok, hanem az anyák térdre rogyó, szűkölő esdeklésére.

Jézus a főpapi imában azt kérte az Atyától, hogy maradjunk Őbenne, és Ő bennünk marad. Ezt jelenti a Jézus nevében való imádság. „Kérjetek az Atyától az én nevemben, és Ő megadja nektek.” Éljük át, hogy mi Jézusban és Jézus bennünk imádkozik. Mondjuk is ki, hogy Jézus nevében kérjük, amit kérünk. Azzal a biztos hittel kérjük valaki gyógyulását, ami Jézusban volt Lázár feltámasztásakor, amikor megköszönte az Atyának, hogy meghallgatta kérését, mielőtt még Lázár kijött volna a sírból. Azzal a hittel könyörögjünk saját gyógyulásunkért, amivel a vak kiáltozott: Dávid Fia, könyörülj rajtam! Jézus maga mondta többször: A te hited meggyógyított téged.

A Teremtő Atyának van hatalma a gyógyításra minden helyzetben, csak merjük teljes hittel kérni Jézus nevében. Ha könyörgésünk ellenére nem következik be a gyógyulás, bár emberileg is mindent megtettünk ezért, ne magunkat okoljuk, ne az orvosokat, és ne lázadozzunk Isten ellen. Valami sokkal rosszabbtól szabadult meg betegünk azzal, hogy nem tért vissza közénk egészségesen. Mi csak közelre látunk, addig is csak homályosan, az Atya tisztán látja a távolabbi jövőt, szeretete dönti el, hogy meghallgatja-e imádságunkat. Mi tegyünk meg mindent betegünkért az orvostudomány mai állása szerint, és kérjük teljes hittel a gyógyulást Jézus nevében, a többi Istenre tartozik. S ha bekövetkezik a gyógyulás, ne feledjünk el ugyanígy teljes szívvel-lélekkel hálát adni érte.



2009. október 23.



Lk 12:54-59

Az idők jelei és a tartozás lerendezése

Ez a „purgatóriumról” való tanítás? A „tömlöc” Jézus példázatában? Képletesen beszél Jézus – a végidők jeleit láthatjuk, ismerhetjük fel magunk körül: „Képmutatók, az ég és föld jelenségeit meg tudjátok magyarázni; honnan van, hogy a mostani időket nem tudjátok megítélni?”– a számadás következik: „Mikor pedig ellenfeleddel a hatóság elé mégy…”– béküljünk ki Istennel: „légy rajta, hogy útközben megegyezz vele”, hogy elkerüljük a büntetést: „a bíró elé hurcol téged, és a bíró átad a poroszlónak, és a poroszló tömlöcbe vet.” - ahonnan nem szabadulunk, míg az utolsó fillérig ki nem egyenlítjük a számlát. De akkor igen. „Mondom neked, hogy nem jössz ki onnét, amíg meg nem fizetsz az utolsó fillérig.”



Lk 13:1-9

A három dolog, amitől félünk: betegség, emberi támadás, baleset/szerencsétlenség – megjelennek Jézus tanításában, s mindhárom környezetében ugyanaz a kérdés hangzik fel az áldozatokról: bűnösebbek ők a többieknél? Büntetésül érte őket a szenvedés vagy a halál? Jézus válasza mindhárom esetben határozott nem.

A vak koldusokkal kapcsolatban azt mondja tanítványainak, hogy azért ilyenek, hogy Isten dicsősége megnyilvánuljon – és meggyógyítja őket.

A gyilkosságot és balesetet figyelmeztetésnek tekinti a többiek számára. Majd elmondja a példabeszédet a terméketlen fügefáról: a kertész megígéri, hogy még dolgozik rajta, ápolja, táplálja a fát, s csak ha ennek ellenére sem hoz gyümölcsöt, akkor vágja ki a gazda.





2009. október 26.

A törvény és az evangélium összehasonlítása a Crosswalk: Love Worth Finding mai üzenetében:



The law says "if." The gospel says "therefore."

The law says you must earn salvation. The gospel says salvation is a gift.

The law demands holiness. The gospel provides holiness.

The law says run, but it doesn't give us legs.

The gospel says fly, and it gives us wings of grace.



A törvény azt mondja: ha… Az evangélium így szól. Ezért hát…

A törvény szerint ki kell érdemelned a megváltást. Az evangélium szerint a megváltás ajándék.

A törvény szentséget követel. Az evangélium szentté tesz.

A törvény azt mondja: fuss – de nem ad hozzá lábakat.

Az evangélium azt mondja: repülj, s a kegyelem szárnyait adja nekünk.

2009 szeptember

2009.09.05.

Pár napja tűnt fel, a kánai mennyegző történetében. Megfigyeltétek, hogy Jézus, amikor kiadja a parancsot, hogy töltsék meg a tömlőket vízzel, és azok megteszik, nem azt mondja, hogy hozzatok nekem egy pohárral, hadd kóstoljam meg, mi lett belőle, hanem azt, hogy vigyetek belőle a násznagynak? FÖL SEM MERÜL, hogy ne történjék meg az átváltoztatás! Pedig mekkora felsülés lett volna, ha vizet visznek neki! TUDOK-E ÍGY HINNI ABBAN, HOGY ISTEN TELJESÍTI KÉRÉSEIMET? Ez lenne a mustármagnyi hit? Ez lenne a gyermeki hit? Ameddig van kételkedés, akármilyen kevés, addig a hit nem hit? Megvallom, hiába próbálom, még elképzelni sem tudom pl. a fenti helyzetet, hogy nyugodtan, teljes biztonsággal és bizonyossággal TUDNÁM, hogy megtörténik, amit kérek.



2009-09-17

Újra a kísértésről.

Még nem gondoltam végig, hogy igazoljam magamnak, csak felvetem továbbgondolásra: próbálom megérteni a kísértés és a bennünk lévő rossz összefüggéseit a Miatyánk szavaiból kiindulva: ne vigy minket kísértésbe de szabadíts meg a gonosztól.

A gyengeségeink, amikről tudunk, kevésbé veszélyesek, őket le kell győznünk, velük meg kell küzdenünk. Kísértésbe akkor „visz” az Atya, ha rá akar ébreszteni, hogy amiben legerősebbnek hisszük magunkat, ott is el tudunk bukni az Ő kegyelme nélkül.

2009.09.18.

Miért történnek rossz, fájdalmas dolgok az ember életében, amik szenvedést okoznak? Mi a szenvedés célja, értelme? És főleg: a szenvedés ok vagy okozat? Következmény vagy feltétel? Előre mutat vagy visszafelé?

- Az ószövetségi gondolkodás szerint következmény, okozat, visszafelé mutat. Az ember bűnt követ el, ezért jár a büntetés sokadíziglen. Tehát még az is bűnhődik, aki nem tudja az okát, mert elődei bűnét is rajta torolják meg.

Ez borzalmas állapot lehetett. Ezt szüntette meg Jézus, ezért olyan nagy dolog, mikor kimondja egy-egy embernek: megbocsáttattak a bűneid. Nem bűnhődsz miattuk sem te, sem az utánadjövők.

Halálával viszont Jézus ezt az egészet úgy, ahogy van eltörölte. Senki sem bűnhődik mások bűneiért, a maga által elkövetett bűnök következményeitől is megszabadul, ha megbánja, és Jézusba kapaszkodik, hogy máskor ne essen el.

- A szenvedés ezáltal – a Jézusban hívők számára tehát mindenképpen – már nem a bűn következménye. Akkor mi? Tehetünk-e ellene valamit, megakadályozhatjuk-e, kívánhatjuk-e, hogy ne szenvedjünk mi vagy a szeretteink?

Feladatul kaptuk, hogy enyhítsük mások szenvedését. Ebben is megtaláljuk Krisztust, az Ő békéjét és örömét. Akkor a mi szenvedésünk is egyrészt arra való, hogy mások teljesíthessék a feladatukat.

Nem minden szenvedés, amit annak hiszünk vagy látunk, át kell formálnunk a hozzáállásunkat. A halál, a megsemmisülés például nem szenvedés, csak egy lépés az úton, egy kapu, amin átmegyünk. Az elment másik után maradt űr fájdalma szenvedés.

Az elutasítottság szenvedés – szerelemben, munkában, barátságban, szeretetben.

Ezek a szenvedések Jézus felé mozdíthatnak, ezért gyümölcsözőek, értelmesek lehetnek.

A testi fájdalom, a sajátunk, a mi számunkra szenvedés. De lehetőséget ad arra, hogy Isten felé forduljunk segítségért, hogy üvöltsünk hozzá teljes szívünkből, vagy ha erre sem vagyunk képesek a fájdalomtól, megtanít csak lenni, türelemmel, üresen, s ha vége lesz, és életben maradunk, egészen másként fogunk tekinteni a világra, az élet ajándékára, a szeretteinkre és más szenvedőkre. Nem büntetés tehát, hanem nevelés, előre mutat, próbatétel, üllő és kalapács, tűz, ami formál.

A másik szenvedésének tehetetlen szemlélése talán a legnagyobb szenvedés, főleg ha szeretjük a szenvedőt. Ebben a helyzetben, ha valóban tehetetlenek vagyunk, imádkoznunk kell. Imádkozni szünet nélkül, hittel, hogy meghallgatnak. Nem szabad elmerülni a fájdalomban, amit a másik szenvedése okoz. Ettől neki nem lesz jobb. Aktívan szenvedjünk vele: imádkozzunk, és legyünk türelmesek. A megfelelő időben meghallgattatunk. Talán úgy, hogy eszünkbe jut egy megoldás, ami enyhítheti a szenvedést. Ne csodát várjunk, ha elmúlik a szenvedés, annak meglesz a maga természetes magyarázata, a csoda az lesz, ahogy ez megtörténik.



2009.09. 20.

A ráncaink biztató, bátorító üzenetek a minket szeretve teremtő Mennyei Atyától: Nemsokára találkozunk.



2009.09.22.

A Sacred Space-ről:

You remember that prayer they discovered at an old nun's kneeler,
‘Lord, you know better than I that I am growing old, and will some day be old. Keep me from getting talkative and particularly from the fatal habit of thinking I must say something on every subject on every occasion. With my vast store of wisdom it seems a pity not to use it all.
‘Make me thoughtful but not moody, helpful but not bossy. Teach me the glorious lesson that occasionally it is possible I may be mistaken. Keep me reasonably sweet. I don't wish to be a saint - some of them are so hard to live with - but a sour old woman is one of the crowning works of the devil. Release me from craving to try to straighten out everybody's affairs. Keep my mind free from the recital of endless details - give me wings to get to the point. I ask for grace enough to listen to the tales of others' pains. Help me to endure them with patience. But seal my lips on my aches and pains - they are interesting and my love of rehearsing them becomes sweeter as the years go by. But you know, Lord, that I want a few friends at the end.'



Uram, Te nálam is jobban tudod, hogy telik fölöttem az idő, és lassacskán megöregszem. Őrizz meg attól, hogy egyre beszédesebbé váljak, és a végzetes tévedéstől, hogy mindig minden témában ki kell nyilatkoztatnom a véleményemet. Hogy azt higgyem, tapasztalataim hatalmas tárházából kár lenne bármit is visszatartani. Add, hogy figyelmes legyek aggódás nélkül, segítőkész, anélkül, hogy mindenáron érvényesíteni szeretném az akaratomat. Taníts meg rá, hogy kivételesen előfordulhat, hogy nem nekem van igazam. Tudjak értelmesen kedves lenni. Nem akarok szentté válni öregségemre – némelyikükkel olyan nehéz együtt élni - , de egy savanyú öregasszony az ördög egyik legsikerültebb terméke. Szabadíts meg attól az igyekezettől, hogy mindenki gondját én akarjam megoldani. Tarts vissza attól, hogy végeérhetetlenül soroljam a részleteket, adj szárnyakat, melyek segítenek átsiklani fölöttük, hogy végre a lényegre térjek. Add kegyelmedet, hogy legyen türelmem meghallgatni mások panaszkodását. De rakj pecsétet ajkamra, ha én akarok fájdalmaimról, betegségeimről mesélni – az idő múlásával egyre szívesebben foglalkozunk velük. De, tudod, Uram, szeretném, ha a végére maradnának barátaim.



2009.09.30.

Neh 2, 1-8

A Barackvirágban is írtam, milyen döbbenetes volt megtapasztalni, hogy Isten nemcsak a napi események alakulásában jelzi jelenlétét, gondviselését, hanem a lélekbe is benyúl, ha szükség van rá. „Megkeményítette a fáraó szívét”, vagy meglágyította a szekus tisztét, mikor útlevélért mentem. Gyönyörű példa erre Nehémiás története:

Erre így szólt a király: ,,Mi volna a kívánságod?'' Én ekkor a menny Istenéhez fohászkodtam és így szóltam a királyhoz: - és itt nagyon merész kérések következnek – majd: A király megadta, mivel Istenem jóságos keze volt rajtam.

2009 augusztus

2009.08.04.

Mt.14: 13-

Jézushoz elérkezik Keresztelő János halálának híre. Csónakba száll, és elmegy magában egy kietlen helyre, egyedül akar lenni. De mire partot ér, akik hírül vették, hova készül, szerte a környékről gyalogszerrel elindultak, s ott várták több ezren. Megesett rajtuk a szíve, és meggyógyította őket. Majd tanított, és következett a kenyérszaporítás.

Ugye úgy tűnik, mintha nem adna időt magának saját magára, a legnagyobb lelki terhet is félreteszi, és segít a rászorulókon. Pedig nem így történt. Csak engedelmeskedett, nem annyit és nem úgy pihent, ahogy ő elképzelte, hanem ahogy az Atya megadta neki. Képzeljük el: megrendül a lelke, mert váratlanul kivégzik Jánost, az egyetlen embert, aki tudta, hogy ki Ő. Egyedül marad, teljesen egyedül. Nem bír most mással foglalkozni, úgy tűnik, át akar menni a tavon, hogy majd a túlsó parton a kietlen pusztában imádkozzék. Csónakba száll. És most tágítsuk ki az időt, adjuk hozzá azt, ami nincs a szövegben. Mennyi idő kellhet ahhoz, hogy a nép gyalogszerrel jusson el a tavat megkerülve oda, ahol Ő majd ki fog kötni? Mennyi idő kell ahhoz, hogy a „környező városokból” odacsődüljenek gyalog az emberek, És mennyi idő kell ahhoz, hogy Jézus a csónakkal átevezzen a túlsó partra? Ennek az időnek van itt óriási szerepe. Mert ezt az időt tölti egyedül az Atyával a tavon, egy csónakban, körülötte semmi más, csak a víz, fölötte semmi más, csak az ég. Az Atya ezt az időt szánta neki arra, hogy felfogja, feldolgozza, megeméssze, hogy meghalt a barátja, egyedül maradt, végleg „felnőtté vált”. És ez az idő elég volt. Mikor átért, fel volt töltődve annyira, hogy „megessék a szíve” az embereken, hogy gyógyítsa, tanítsa, táplálja őket. Nem várja el tőlünk Isten, hogy szünet nélkül tevékenykedjünk másokért, hogy megállás, pihenés, feltöltődés nélkül csak adjunk, adjunk. Nem ez ennek a résznek az üzenete. Gondoljunk a csónakban töltött magányos órákra.



Mt.14:22-

Nem igaz, hogy „kicsiny hitű” lett volna Péter, és azért kezdett süllyedni. Hogy lett volna kicsiny hitű egy középkorú, sokat megért, kemény halászember, ha képes volt a tó közepén kiszállni a csónakból, hogy elinduljon a vízen az Úr felé!!? Hatalmas hite volt! De ez a hit sem óvta meg a süllyedéstől, ha a tekintetét levette Jézusról. Minket sem óv meg a hitünk, amiben biztosak vagyunk, amit rendíthetetlennek tartunk, a süllyedéstől, a botlástól, az eleséstől, ha tekintetünket nem tartjuk szüntelenül az Úron.



2009.08.10.

Áldozat

Felajánlás

Hogy is van ez? Azt olvasom a mai Sacred Space-bevezetőben, hogy nyomorúságomban adjak hálát Krisztusnak, mert lehetőséget adott, hogy megízleljek valamit az Ő értünk vállalt szenvedéséből.

De ő értünk vállalta. Tudatosan, szándékosan. Nem áldozat volt abban az értelemben, ahogy a gazdasági válság áldozatai vagyunk, amiről az elmélkedés szólt. Akkor mi az én tennivalóm? Csavarintok egyet a hozzáállásomon, és azt mondom, oké, én nem kerestem ezt a szenvedést, legyen az betegség, fájdalom, veszteség vagy bármi, de ha már van, használjam jóra: nem nyavalygok, hanem azt mondom, én is ezt akarom addig, amíg Te Uram rám méred. Az én akaratom szerint is történik mindez, hogy egyesüljek Krisztussal a szenvedésben, hogy „besegítsek” a megváltó munkába. Nehogymá nem lett légyen elég Jézus áldozata? Az biztos, hogy az én szenvedésem nem váltja meg a világot, nem „gyümölcsöző” szenvedés. Azt nem értem, és ezért nem is tudom elfogadni, és pláne átélni, hogy „felajánlom a szenvedésemet” valaki mások szenvedéseinek az enyhítésére. Ha így lenne, persze, nagyon szívesen. Például, hogy ne betegedjen meg az unokám, hogy hamarabb meggyógyuljon lelki sebeiből az épp elhagyott gyermekem, barátom, testvérem, hogy megmaradjon az igaz úton ő, aki épp készül letérni róla, stb. Ha tudnám, hogy ebben mind segít az én szenvedésem, vagy át tudom ezzel vállalni valaki másnak, hozzám közelállónak vagy ismeretlennek a büntetését, akkor biztos, hogy könnyebben viselném a szenvedést, talán még kérném is adott szituációban. Lehet, hogy ennyi az egész? Hisz mindenki csak a saját lelkének a tisztulásán dolgozhat? Ezzel, hogy én vállalnám, már meg is tettem, amit megtehettem? Csak ennyit, ezt a hozzáállást, az áldozatra való készséget várja tőlem Isten? Ezt jelenti, hogy „felajánlom” a szenvedésemet? Ha mindenki ezt tenné, szebb lenne a világ, szebb lenne az emberek lelke. Kialakulna bennünk az áldozatkészség olyan helyzetben is, ami nem jár fájdalommal, „csak” a másik terhét könnyíti.



2009. aug. 26.

A Sátánról szeretnék egy kicsit gondolkozni. Volt úgy, hogy félelmetes sötét erőnek tartottam, aki állandóan készenlétben áll, hogy megsemmisítsen, hogy szembefordítson Istennel, hogy megakadályozza az üdvösségemet, elpusztítsa a lelkemet. Ő a Rossz. A Gonosz, mint olyan. Abszolút negatív. De ha így lenne, akkor azonos hatalma lenne Istennel, Aki abszolút jó, aki a Jó. Tehát ez így nem lehet érvényes. Vannak ugye, akik kisebbítik a szerepét, sőt vannak, akik egyenesen tagadják a létezését (bennünk, emberekben vannak a gonosz hajlamok), és nem veszik észre, hogy ezzel hazugnak mondják Jézust, Pál apostolt, és általában a Biblia szerzőit.

Múltkor valami kis fény villant. Régóta sejtettem, hogy Jób könyvének ezt az oldalát komolyabban kéne venni, de annyira nem illett össze az abban ábrázolt Sátánkép azzal, amit gondoltam róla, hogy inkább a fikció, a meseszerű körítés kategóriájába söpörtem a kerettörténetet. Vagy mégsem az? Összeillik-e a Jób könyvében található Sátánkép azzal, aki Jézust megkísértette, azzal, akiről másutt is írva van, hogy „kikér” Istentől próbatételre, s akit – talán – a Miatyánk is megemlít? Bukott angyal, engedetlen fővezér vagy Isten pontos szerepkörrel felruházott munkatársa? Annyira gonosz, amennyiben a hóhér is az, aki végrehajtja a parancsot. Nem öncélú gyűlölködés, „abszolút negatívum”, nem gyilkos, csak alkalmazott, aki tökéletesen végzi munkáját. Ezért tud Jézus szembehelyezkedni vele, parancsolni neki. Nem egyenrangú felek, de a Sátán munkájához hozzátartozik, hogy Jézust is próbára tegye. Ahogy mindegyikünket. Ez az Istentől kapott feladata, hogy újra meg újra döntési helyzetbe hozzon, amikor szabadon választhatom a jót. Ha nem volnának ilyen helyzetek, ha nem lennének kísértések, eltunyulnánk, vagy elbíznánk magunkat. A Sátán fölöttünk gyakorolt hatalma szembesít gyengeségünkkel, és arra késztet, hogy segítséget kérjünk Atyánktól, hogy megkapaszkodjunk Jézus köntösében, Aki erősebb a Gonosznál. Az Istenember le tudta győzni a Sátánt emberként, és Istenként megosztja velünk is erejét, ha hozzá fordulunk, ha egyesülünk vele, ahogy kérte.

Istennek van hatalma és lehetősége, hogy megjavítson minket úgy is, hogy ne kelljen naponta megvívnunk a Sátánnal. Erre tanított Jézus a Miatyánkban. Nemcsak azt tanította meg, hogy kapaszkodjunk belé, forduljunk hozzá, ha bajban vagyunk, hanem azt is, hogyan kerülhetjük el a kísértéseket, a Sátánnal vívott csatákat. Kérjük az Atyát minden nap. Szabadíts meg a gonosztól, a bennem lévő rossztól, a figyelmetlenségtől, ami tévútra visz, a vágyaktól, amik elfordítanak Tőled, de kérlek, úgy, hogy hagyd ki ebből a Sátánt: ne vígy kísértésbe. Tudom, hogy ez a fő módszer és a leghatékonyabb, ezzel tudsz erősíteni, ha újra meg újra meg kell vívnom a harcot, de Uram, gyenge vagyok, szeretni akarlak Téged, Jézus azt mondta, ha kérlek, megteszed, hogy nem küldöd ellenem az Ellenséget. Jézusért kérlek, az Ő nevében, hogy kísértés nélkül szabadíts meg – ma – a rossztól. És ezt kérem minden nap újra meg újra, és akkor nem tunyulok el, nem távolodom el Istentől. Mennyire szeretett minket Jézus!



2009.08.28.

Nem gondoltam még át, csak lejegyzem.

A kegyelem nem olyan, mint a levegő, amit állandóan magamba szívok, akár figyelek rá, akár nem, hanem olyan, mint a vezetékes víz a házban. Ott van mindig, de nem folyik állandóan. A csapot nekem kell megnyitnom. Van tartalékom, pár napot kihagyhatok, de ha sokáig nem nyitom meg a csapot, elfogy a tartalék, és ott maradok kiégve, szorongva, kimerülten. S a csap is berozsdásodik, nehezen tudom újra annyira megnyitni, hogy érezzem az éltető frissességét a kegyelemnek. Az a biztos, ha minden nap megnyitom: kérem Isten kegyelmét magam és szeretteim számára minden nap.



Mt 25, 1-13

Az okos és balga szüzek

Egy értelmezés:

A lámpa a formák: szertartások, egyéni és egyházi vallási szokások, stb.

Az olaj: a lélek, az Istennel való élő kapcsolat.



De vigyázat, nem az a baj, hogy van lámpa, hanem az, hogy nincs olaj. „Elfeledkeztünk róla”, fontosabbnak tartottuk a lámpát. A fentebbi gondolatra asszociálva, ha nem tartjuk állandóan megtöltve, nem töltjük fel napról-napra a lámpát, nincs tartalékunk. A kialudt lámpa mit sem ér. De az olaj is elfolyik lámpa nélkül, s ha meggyújtjuk, feléget mindent maga körül. „Kordában”, keretek között kell tartani az égő olajat, a lángoló lelket, hogy ne égesse fel a személyiséget, ne vezessen őrülethez.

2009 július

2009-07.18.

Igazság – folyt.

Truth, justice, righteousness

Mi is az igazság? Milyen, aki/ami igaz? Illetve milyen nem? Nem hamis. Az ami. „Vagyok Aki vagyok.” !!!



Más:

„A megroppant nádat nem töri el,

A füstölgő mécsbelet nem oltja ki,

míg csak győzelemre nem viszi az igazságot.”

És akkor…? Ha ez elkövetkezik? Az az ítélet napja. Addig még minden helyre hozható, semmi sem pusztul el véglegesen. De akkor: eltöri a megroppant nádat és kioltja a füstölgő mécsbelet.

2009 június

2009.06.17.

Valahol nagyon elrontottam. A magam nevében beszélek, mert bár általánosnak tűnik, amin eszmélkedem, mégsem tudhatom, más hogyan éli meg.

A boldogságra gondolok. Akkor vagyunk boldogok, ha jól érezzük magunkat. Akkor érezzük jól magunkat, ha … és itt sorolhatnám: egészségesek, erősek vagyunk, nincs rajtunk felelősség, szórakozunk, szeretnek és szeretünk, dicsérnek, hatalmunk van, nincsenek korlátozva lehetőségeink, béke van, stb. Ha ez az állapot hosszabban tart, sokan érzik unalmasnak, hiányérzetük van, ha mindezt megkapják, ilyenkor jönnek az extrém sportok, a különböző kihívások keresése, „csak hogy nőjön az adrenalin” …

Ez mind múló, törékeny jól-lét – ez a széles út. Pedig ezen vittem, erre neveltem a gyermekeimet is, anélkül, hogy felfigyeltem volna rá. Alaptételem az volt: mindent megteszek, ami rajtam áll, hogy jól érezzék magukat, hogy ne sérüljenek se testileg, se lelkileg (ehhez az is hozzátartozott, hogy a testi-lelki sérülés megúszása érdekében nemet is mondok nekik). Talán, hogy utólag ne legyen lelkiismeret furdalásom, ha baj érné őket. Tehát mintha magamért tettem volna. Nem láttam, és ezért nem tudtam rávezetni őket a keskeny útra.

A keskeny út boldogságát a feladat végzésének az öröme adja. A feladat önmagában értékes, nem kell kiegészíteni szórakozással. Másfajta boldogság, tartósabb, csendesebb, mint a szórakozás, a hatalom, stb. lelkesültsége. Ha ráléptem a keskeny útra, ha felfogtam, hogy rajta vagyok, ha megérzem a feladatvégzés boldogságát, akkor már csak arra kell figyelnem, hogy rajta maradjak, hogy megőrizzem. Ne térítsenek el: testi vágyak, testi örömök – mindaz, amit kikapcsolódásnak, szórakozásnak, társaságnak stb. nevezünk; ne térítsen el a mások véleménye, a megfelelési vágy, a dicséret, a „lehetőségek”, stb.

Helytállás. Ez kulcsszó. Nem mozdulatlanság, hisz haladok a keskeny úton. Sokféle feladat van, nem csak olyan, ami önmagában hordozza jutalmát, örömét. Maga az, hogy végzem a feladatot, tegyen boldoggá, nem a feladatból származó öröm. Mire gondolok? Az oszlopra. Az a feladata, hogy tartsa a terhet. A planktonra. Az a feladata, hogy táplálja a bálnát. A hajdani szolgákra, akik nem gondolkoztak azon, hogy boldogabbak lennének-e, ha őket szolgálnák. Fel sem merült. Megvolt a feladat és végezték. A halárusra, aki hajnalban kiment a tengerre, halakat fogott, kiválogatta, szekérre rakta, 24 órát szekerezett a vendéglőig, aminek eladta, aztán indult vissza a tengerhez. A magyar parasztra, aki hajnalban kelt, hogy ellássa a jószágot, kimenjen a földekre, este hazajöjjön, befejezze az otthoni munkát, ágyba dőljön, s másnap folytassa. Heti egy nap pihent, és „jól érezte magát”, de nem vágyott arra, hogy a hét többi napján is ezt tegye.

Hogy ma már nem ilyen egyértelmű a feladat? Ha gyermekkorunktól megízleljük a feladatvégzés örömét, biztosan mindig észrevesszük a feladatot. Az a baj, hogy nem keressük. Hogy jól akarjuk érezni magunkat, s azt hisszük, a feladat gyötrelem. Lehet gyötrelem, ha a szórakozás örömével mérem. De húzódjam vissza a keskeny útra, csendesedjem el, figyelmem a jézusi értékrendre irányuljon, és ahhoz viszonyítsam a feladatot, a feladatvégzést – és megtalálom a derűt, amihez képest minden szórakozás-nyújtotta öröm silány bóvli.

2009 május

2009.05.12.

Hogyan imádkozzunk?

Kérjétek az Atyát az én nevemben…

De hogyan kérhetem az Atyát Jézus nevében? Elég, ha csak hozzáteszem a kérésemhez, hogy add meg, Uram, Jézus nevében?

Talán így lehetne imádkozni – az erre szánt időmben:

Elcsendesedem – gondolatban megkeresem és szemlélem egy pillanatra azokat a dolgokat, amikért hálát adhatok: a teremtett világért, hegyekért, madarakért, a napsugárért, a csillagokért, az esőért – az életemért, a szeretteimért, a munkámért

Tudatosítom lelkem szabadságát – van egy olyan dimenzió bennem, amibe mindig beléphetek, amit nem érinthetnek sem bajok, sem gondok, sem világi örömök, ami független a külső körülményektől – Isten országában élek és ezt a halál sem változtatja meg.

Innen nézve megpróbálok válaszolni arra a kérdésre, hogy érzem most magam: nyugodt vagyok, örülök, hogy itt lehetek, vagy aggaszt, nyomaszt valami – megpróbálom elengedni.

Jézus ott áll mellettem, ránézek, és elkezdek beszélni. Mindent elmondok neki, megbeszélek vele, olyan őszintén, ahogy csak azzal tudnék beszélni, akinek a feltétel nélküli elfogadásában és szeretetében biztos vagyok. Engedem, hogy békéje, szeretete átöleljen, és ha Benne vagyok, akkor

Az Atyához fordulok. Érzem, hogy Jézus velem van, bennem van, ezért semmi olyasmit nem kérek, amit Ő ne kérne nekem. Így az Ő nevében kérhetek

Majd megköszönöm az Atyának, hogy átadhattam neki a gondjaimat, és hogy tudhatom, Ő úgy fogja megoldani, ahogy a legjobban meg lehet oldani. Elfogadom, bármi legyen is.

Dicsőség az Atyának, a Fiúnak, a Szentléleknek, Amen



2009.05.12.

Bálám/Bileám történetének néhány tanulsága



Bálám nem volt izraelita, mégis szoros kapcsolatban volt az Úrral, az Úr szólt hozzá, és ő nem tett semmit anélkül, hogy az Urat meg ne kérdezte volna.

Az Úr kétszer már megmondta, hogy ne menjen megátkozni Izrael fiait, ő mégis, harmadszor is megkérdezte. Ekkor az Úr ráhagyta: menjen. - így viszi kísértésbe?

Útközben háromszor is baleset éri, amiért a szamarát okolja. Ő nem látja az angyalt, aki eléáll, hogy visszafordítsa, a balesetek jelzik, hogy nem kéne tovább mennie.

Isten angyalát küldi, hogy megállítson a rossz úton. Figyeljünk oda a jelekre.

Az állat érzékeli az angyalt, közelebb áll Isten világához.

Bálám Isten akarata ellenére megérkezik a táborba, de ott már az utolsó, a végzetes ballépést nem engedi Isten megtennie, felnyitja a szemét.

Bálám újra azt cselekszi, amit Isten mond neki: nem átkozza, hanem dicsőíti a népet, annak ellenére, hogy a világi úr nem ezt várja tőle.



2009.05.09.

Néha azt szeretnénk, ha lelkünk vastag kéreggel lenne bevonva, ami megakadályozza, hogy érzelmileg viszonyuljunk a tapasztalt eseményekhez, s ezáltal megóv a szenvedéstől. Pszichológushoz járunk, hogy segítsen kialakítani a kérget, kérjük az Atyát, hogy Ő változtassa meg a lelkünket, ne legyen olyan sérülékeny.

Valamiről nem szabad megfeledkeznünk eközben. A kéregtelen vagy vékony kérgű lélek nem csak a szenvedésre nyitottabb, hanem az örömre is. Lemondanánk Jézus szeretetének átéléséről? Az Isten iránti hála öröméről? A teremtett világban való gyönyörködésről? A gyermekünk iránti szeretet átéléséről?

Ne féljünk a szenvedéstől. Ne próbáljuk előre elképzelni, átélni, mert az valóban terméketlen gyötrelem. Bízzuk rá magunkat a minket megalkotó Isten szeretetére, ne várjuk, de ha érkezik, fogadjuk el a szenvedést. Nem lesz terméketlen. A kéreg utáni vágyat pedig felejtsük el. Isten lelkünket szabadnak teremtette. Ez a szabadság adja azt a védelmet, amit a kéregtől várunk. Csak merjünk és akarjunk szabadok lenni, akaratunk paradox módon hatni tud akaratunkra: emelkedjünk felül a bántásokon, az igazságtalanságokon, a tehetetlenségen, menekítsük át lelkünket Isten országának végtelen szabadságába. A valódi szenvedésben pedig kapaszkodjunk Jézus kezébe, ne eresszük el, és várjunk türelemmel.