2010. február 14., vasárnap

2007 október

2007.10.19.



Egy domonkosrendi magyar szerzetes gondolata: nagy baj, hogy hiányzik hitünkből a megélés. A keresztség nagyobb ujjongást kéne, hogy okozzon, mint mikor Isten népe átért sértetlenül a tenger túlsó partjára!



Huszadik századi élményeken felnőtt gondolkozásom eddig úgy értelmezte Isten folyamatos dicsőítését az örökkévalóságban - amelyet a szentek, az angyalok, s talán majd mi magunk is "végezni" fogunk - mint hódolatot az Úr előtt. Kirendelt tömegek, akik tapsolnak, s az Úr kegyesen rájuk mosolyogva veszi ezt tudomásul.



Próbáltam átélni a tengeren átjutott, a túlsó parton tülekedő, de már talpuk alatt szilárd, biztos, talajt érző, a szabadságot először magukba szívó emberek örömét, ujjongását. Ez nem "parancsra" történik.



Istent nem azért dicsőítik a szentek és az angyalok, mert ez a rájuk rótt feladat, s nincs egyéb tennivalójuk, hanem azért, mert ujjonganak, mert túláradó örömöt éreznek, és nem tudják nem kifejezni hálájukat, rajongásukat Az előtt, aki őket ezzel az élménnyel megajándékozta. Nem tudnak nem dicsőíteni, ott és "akkor" csak ezt tudják csinálni, semmi más nem számít: ujjonganak és dicsőítenek. A dicsőítés tehát belülről, a túláradó boldogságból fakad, nem kívülről ráerőltetett kötelesség.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése