2010. február 14., vasárnap

2009 augusztus

2009.08.04.

Mt.14: 13-

Jézushoz elérkezik Keresztelő János halálának híre. Csónakba száll, és elmegy magában egy kietlen helyre, egyedül akar lenni. De mire partot ér, akik hírül vették, hova készül, szerte a környékről gyalogszerrel elindultak, s ott várták több ezren. Megesett rajtuk a szíve, és meggyógyította őket. Majd tanított, és következett a kenyérszaporítás.

Ugye úgy tűnik, mintha nem adna időt magának saját magára, a legnagyobb lelki terhet is félreteszi, és segít a rászorulókon. Pedig nem így történt. Csak engedelmeskedett, nem annyit és nem úgy pihent, ahogy ő elképzelte, hanem ahogy az Atya megadta neki. Képzeljük el: megrendül a lelke, mert váratlanul kivégzik Jánost, az egyetlen embert, aki tudta, hogy ki Ő. Egyedül marad, teljesen egyedül. Nem bír most mással foglalkozni, úgy tűnik, át akar menni a tavon, hogy majd a túlsó parton a kietlen pusztában imádkozzék. Csónakba száll. És most tágítsuk ki az időt, adjuk hozzá azt, ami nincs a szövegben. Mennyi idő kellhet ahhoz, hogy a nép gyalogszerrel jusson el a tavat megkerülve oda, ahol Ő majd ki fog kötni? Mennyi idő kell ahhoz, hogy a „környező városokból” odacsődüljenek gyalog az emberek, És mennyi idő kell ahhoz, hogy Jézus a csónakkal átevezzen a túlsó partra? Ennek az időnek van itt óriási szerepe. Mert ezt az időt tölti egyedül az Atyával a tavon, egy csónakban, körülötte semmi más, csak a víz, fölötte semmi más, csak az ég. Az Atya ezt az időt szánta neki arra, hogy felfogja, feldolgozza, megeméssze, hogy meghalt a barátja, egyedül maradt, végleg „felnőtté vált”. És ez az idő elég volt. Mikor átért, fel volt töltődve annyira, hogy „megessék a szíve” az embereken, hogy gyógyítsa, tanítsa, táplálja őket. Nem várja el tőlünk Isten, hogy szünet nélkül tevékenykedjünk másokért, hogy megállás, pihenés, feltöltődés nélkül csak adjunk, adjunk. Nem ez ennek a résznek az üzenete. Gondoljunk a csónakban töltött magányos órákra.



Mt.14:22-

Nem igaz, hogy „kicsiny hitű” lett volna Péter, és azért kezdett süllyedni. Hogy lett volna kicsiny hitű egy középkorú, sokat megért, kemény halászember, ha képes volt a tó közepén kiszállni a csónakból, hogy elinduljon a vízen az Úr felé!!? Hatalmas hite volt! De ez a hit sem óvta meg a süllyedéstől, ha a tekintetét levette Jézusról. Minket sem óv meg a hitünk, amiben biztosak vagyunk, amit rendíthetetlennek tartunk, a süllyedéstől, a botlástól, az eleséstől, ha tekintetünket nem tartjuk szüntelenül az Úron.



2009.08.10.

Áldozat

Felajánlás

Hogy is van ez? Azt olvasom a mai Sacred Space-bevezetőben, hogy nyomorúságomban adjak hálát Krisztusnak, mert lehetőséget adott, hogy megízleljek valamit az Ő értünk vállalt szenvedéséből.

De ő értünk vállalta. Tudatosan, szándékosan. Nem áldozat volt abban az értelemben, ahogy a gazdasági válság áldozatai vagyunk, amiről az elmélkedés szólt. Akkor mi az én tennivalóm? Csavarintok egyet a hozzáállásomon, és azt mondom, oké, én nem kerestem ezt a szenvedést, legyen az betegség, fájdalom, veszteség vagy bármi, de ha már van, használjam jóra: nem nyavalygok, hanem azt mondom, én is ezt akarom addig, amíg Te Uram rám méred. Az én akaratom szerint is történik mindez, hogy egyesüljek Krisztussal a szenvedésben, hogy „besegítsek” a megváltó munkába. Nehogymá nem lett légyen elég Jézus áldozata? Az biztos, hogy az én szenvedésem nem váltja meg a világot, nem „gyümölcsöző” szenvedés. Azt nem értem, és ezért nem is tudom elfogadni, és pláne átélni, hogy „felajánlom a szenvedésemet” valaki mások szenvedéseinek az enyhítésére. Ha így lenne, persze, nagyon szívesen. Például, hogy ne betegedjen meg az unokám, hogy hamarabb meggyógyuljon lelki sebeiből az épp elhagyott gyermekem, barátom, testvérem, hogy megmaradjon az igaz úton ő, aki épp készül letérni róla, stb. Ha tudnám, hogy ebben mind segít az én szenvedésem, vagy át tudom ezzel vállalni valaki másnak, hozzám közelállónak vagy ismeretlennek a büntetését, akkor biztos, hogy könnyebben viselném a szenvedést, talán még kérném is adott szituációban. Lehet, hogy ennyi az egész? Hisz mindenki csak a saját lelkének a tisztulásán dolgozhat? Ezzel, hogy én vállalnám, már meg is tettem, amit megtehettem? Csak ennyit, ezt a hozzáállást, az áldozatra való készséget várja tőlem Isten? Ezt jelenti, hogy „felajánlom” a szenvedésemet? Ha mindenki ezt tenné, szebb lenne a világ, szebb lenne az emberek lelke. Kialakulna bennünk az áldozatkészség olyan helyzetben is, ami nem jár fájdalommal, „csak” a másik terhét könnyíti.



2009. aug. 26.

A Sátánról szeretnék egy kicsit gondolkozni. Volt úgy, hogy félelmetes sötét erőnek tartottam, aki állandóan készenlétben áll, hogy megsemmisítsen, hogy szembefordítson Istennel, hogy megakadályozza az üdvösségemet, elpusztítsa a lelkemet. Ő a Rossz. A Gonosz, mint olyan. Abszolút negatív. De ha így lenne, akkor azonos hatalma lenne Istennel, Aki abszolút jó, aki a Jó. Tehát ez így nem lehet érvényes. Vannak ugye, akik kisebbítik a szerepét, sőt vannak, akik egyenesen tagadják a létezését (bennünk, emberekben vannak a gonosz hajlamok), és nem veszik észre, hogy ezzel hazugnak mondják Jézust, Pál apostolt, és általában a Biblia szerzőit.

Múltkor valami kis fény villant. Régóta sejtettem, hogy Jób könyvének ezt az oldalát komolyabban kéne venni, de annyira nem illett össze az abban ábrázolt Sátánkép azzal, amit gondoltam róla, hogy inkább a fikció, a meseszerű körítés kategóriájába söpörtem a kerettörténetet. Vagy mégsem az? Összeillik-e a Jób könyvében található Sátánkép azzal, aki Jézust megkísértette, azzal, akiről másutt is írva van, hogy „kikér” Istentől próbatételre, s akit – talán – a Miatyánk is megemlít? Bukott angyal, engedetlen fővezér vagy Isten pontos szerepkörrel felruházott munkatársa? Annyira gonosz, amennyiben a hóhér is az, aki végrehajtja a parancsot. Nem öncélú gyűlölködés, „abszolút negatívum”, nem gyilkos, csak alkalmazott, aki tökéletesen végzi munkáját. Ezért tud Jézus szembehelyezkedni vele, parancsolni neki. Nem egyenrangú felek, de a Sátán munkájához hozzátartozik, hogy Jézust is próbára tegye. Ahogy mindegyikünket. Ez az Istentől kapott feladata, hogy újra meg újra döntési helyzetbe hozzon, amikor szabadon választhatom a jót. Ha nem volnának ilyen helyzetek, ha nem lennének kísértések, eltunyulnánk, vagy elbíznánk magunkat. A Sátán fölöttünk gyakorolt hatalma szembesít gyengeségünkkel, és arra késztet, hogy segítséget kérjünk Atyánktól, hogy megkapaszkodjunk Jézus köntösében, Aki erősebb a Gonosznál. Az Istenember le tudta győzni a Sátánt emberként, és Istenként megosztja velünk is erejét, ha hozzá fordulunk, ha egyesülünk vele, ahogy kérte.

Istennek van hatalma és lehetősége, hogy megjavítson minket úgy is, hogy ne kelljen naponta megvívnunk a Sátánnal. Erre tanított Jézus a Miatyánkban. Nemcsak azt tanította meg, hogy kapaszkodjunk belé, forduljunk hozzá, ha bajban vagyunk, hanem azt is, hogyan kerülhetjük el a kísértéseket, a Sátánnal vívott csatákat. Kérjük az Atyát minden nap. Szabadíts meg a gonosztól, a bennem lévő rossztól, a figyelmetlenségtől, ami tévútra visz, a vágyaktól, amik elfordítanak Tőled, de kérlek, úgy, hogy hagyd ki ebből a Sátánt: ne vígy kísértésbe. Tudom, hogy ez a fő módszer és a leghatékonyabb, ezzel tudsz erősíteni, ha újra meg újra meg kell vívnom a harcot, de Uram, gyenge vagyok, szeretni akarlak Téged, Jézus azt mondta, ha kérlek, megteszed, hogy nem küldöd ellenem az Ellenséget. Jézusért kérlek, az Ő nevében, hogy kísértés nélkül szabadíts meg – ma – a rossztól. És ezt kérem minden nap újra meg újra, és akkor nem tunyulok el, nem távolodom el Istentől. Mennyire szeretett minket Jézus!



2009.08.28.

Nem gondoltam még át, csak lejegyzem.

A kegyelem nem olyan, mint a levegő, amit állandóan magamba szívok, akár figyelek rá, akár nem, hanem olyan, mint a vezetékes víz a házban. Ott van mindig, de nem folyik állandóan. A csapot nekem kell megnyitnom. Van tartalékom, pár napot kihagyhatok, de ha sokáig nem nyitom meg a csapot, elfogy a tartalék, és ott maradok kiégve, szorongva, kimerülten. S a csap is berozsdásodik, nehezen tudom újra annyira megnyitni, hogy érezzem az éltető frissességét a kegyelemnek. Az a biztos, ha minden nap megnyitom: kérem Isten kegyelmét magam és szeretteim számára minden nap.



Mt 25, 1-13

Az okos és balga szüzek

Egy értelmezés:

A lámpa a formák: szertartások, egyéni és egyházi vallási szokások, stb.

Az olaj: a lélek, az Istennel való élő kapcsolat.



De vigyázat, nem az a baj, hogy van lámpa, hanem az, hogy nincs olaj. „Elfeledkeztünk róla”, fontosabbnak tartottuk a lámpát. A fentebbi gondolatra asszociálva, ha nem tartjuk állandóan megtöltve, nem töltjük fel napról-napra a lámpát, nincs tartalékunk. A kialudt lámpa mit sem ér. De az olaj is elfolyik lámpa nélkül, s ha meggyújtjuk, feléget mindent maga körül. „Kordában”, keretek között kell tartani az égő olajat, a lángoló lelket, hogy ne égesse fel a személyiséget, ne vezessen őrülethez.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése