2010. február 14., vasárnap

2009 június

2009.06.17.

Valahol nagyon elrontottam. A magam nevében beszélek, mert bár általánosnak tűnik, amin eszmélkedem, mégsem tudhatom, más hogyan éli meg.

A boldogságra gondolok. Akkor vagyunk boldogok, ha jól érezzük magunkat. Akkor érezzük jól magunkat, ha … és itt sorolhatnám: egészségesek, erősek vagyunk, nincs rajtunk felelősség, szórakozunk, szeretnek és szeretünk, dicsérnek, hatalmunk van, nincsenek korlátozva lehetőségeink, béke van, stb. Ha ez az állapot hosszabban tart, sokan érzik unalmasnak, hiányérzetük van, ha mindezt megkapják, ilyenkor jönnek az extrém sportok, a különböző kihívások keresése, „csak hogy nőjön az adrenalin” …

Ez mind múló, törékeny jól-lét – ez a széles út. Pedig ezen vittem, erre neveltem a gyermekeimet is, anélkül, hogy felfigyeltem volna rá. Alaptételem az volt: mindent megteszek, ami rajtam áll, hogy jól érezzék magukat, hogy ne sérüljenek se testileg, se lelkileg (ehhez az is hozzátartozott, hogy a testi-lelki sérülés megúszása érdekében nemet is mondok nekik). Talán, hogy utólag ne legyen lelkiismeret furdalásom, ha baj érné őket. Tehát mintha magamért tettem volna. Nem láttam, és ezért nem tudtam rávezetni őket a keskeny útra.

A keskeny út boldogságát a feladat végzésének az öröme adja. A feladat önmagában értékes, nem kell kiegészíteni szórakozással. Másfajta boldogság, tartósabb, csendesebb, mint a szórakozás, a hatalom, stb. lelkesültsége. Ha ráléptem a keskeny útra, ha felfogtam, hogy rajta vagyok, ha megérzem a feladatvégzés boldogságát, akkor már csak arra kell figyelnem, hogy rajta maradjak, hogy megőrizzem. Ne térítsenek el: testi vágyak, testi örömök – mindaz, amit kikapcsolódásnak, szórakozásnak, társaságnak stb. nevezünk; ne térítsen el a mások véleménye, a megfelelési vágy, a dicséret, a „lehetőségek”, stb.

Helytállás. Ez kulcsszó. Nem mozdulatlanság, hisz haladok a keskeny úton. Sokféle feladat van, nem csak olyan, ami önmagában hordozza jutalmát, örömét. Maga az, hogy végzem a feladatot, tegyen boldoggá, nem a feladatból származó öröm. Mire gondolok? Az oszlopra. Az a feladata, hogy tartsa a terhet. A planktonra. Az a feladata, hogy táplálja a bálnát. A hajdani szolgákra, akik nem gondolkoztak azon, hogy boldogabbak lennének-e, ha őket szolgálnák. Fel sem merült. Megvolt a feladat és végezték. A halárusra, aki hajnalban kiment a tengerre, halakat fogott, kiválogatta, szekérre rakta, 24 órát szekerezett a vendéglőig, aminek eladta, aztán indult vissza a tengerhez. A magyar parasztra, aki hajnalban kelt, hogy ellássa a jószágot, kimenjen a földekre, este hazajöjjön, befejezze az otthoni munkát, ágyba dőljön, s másnap folytassa. Heti egy nap pihent, és „jól érezte magát”, de nem vágyott arra, hogy a hét többi napján is ezt tegye.

Hogy ma már nem ilyen egyértelmű a feladat? Ha gyermekkorunktól megízleljük a feladatvégzés örömét, biztosan mindig észrevesszük a feladatot. Az a baj, hogy nem keressük. Hogy jól akarjuk érezni magunkat, s azt hisszük, a feladat gyötrelem. Lehet gyötrelem, ha a szórakozás örömével mérem. De húzódjam vissza a keskeny útra, csendesedjem el, figyelmem a jézusi értékrendre irányuljon, és ahhoz viszonyítsam a feladatot, a feladatvégzést – és megtalálom a derűt, amihez képest minden szórakozás-nyújtotta öröm silány bóvli.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése