2010. február 14., vasárnap

2009 november

2009. november 2.

Halottak napja

Mk 15: 33-39.

… Jézus pedig hangos kiáltással kilehelte lelkét. … Mikor pedig a százados látta, hogy ekként lehelte ki lelkét, így szólt: Bizony, ez az ember valóban Isten Fia volt!



Mi döbbentette meg a századost?

A kereszten, égő napon, több sebből vérezve elszenvedett órák után nem csendesen elgyengül, elvérzik és meghal Jézus, hanem halála pillanatában „hangosan felkiált”. Tudunk valakiről, aki így halt meg? Mi történhetett? Miért kiáltott Jézus? És miért volt ennek akkora hatása a pogány római századosra?



2009. november 3.

Lk 14:15-24

Többféleképpen értelmezhető, több mindenre vonatkoztatható Jézus példázata a nagy vacsoráról. Egy ember nagy vacsorát készített, örömet akart okozni barátainak, együtt akart lenni velük, de mikor szolgáját elküldte, hogy szóljon nekik, minden kész a fogadásukra, azok különböző mentségekkel visszautasították. A házigazda megharagudott, és behozatta az utcáról a szegényeket, nyomorékokat, vakokat, sántákat. Nekik nem volt választási lehetőségük, ők résztvevői lettek a vacsorának. Majd jöhetett mindenki, aki a közelben tartózkodott.

A mentségek tűntek fel: mindegyik olyasmivel akart foglalkozni, ami halasztható lett volna, egyik sem volt lényegbevágó, azonnal elvégzendő tevékenység.

Szántóföldet vettem, meg akarom nézni. – Nem: vetni akarok, mert ha ma nem teszem meg, jön az esős idő, s utána már késő lesz. Csak gyönyörködni akar, élvezni a gazdagságát.

Ökröket vettem, ki akarom próbálni. – Nem: szántanom kell, mert mindent előkészítettem, a többiek is most kezdik a szántást, azt nem lehet halogatni. Csak kíváncsi, nem bír magával, hogy kipróbálja legújabb szerzeményeit, amik megvárnák, még örülnének is a pihenésnek.

Feleséget vettem. – Nem: mára van kitűzve az esküvőm, nem hagyhatom cserben a mennyasszonyt és a násznépet. Már a felesége, tehát megvárhatná.



2009. november 8.

“‘Servant' can be a bad word - our model of Christian service is the service of Jesus. Without losing his identity he gives his life in loving service, wanting to reach us all. His service is in the cause of faith, compassion, justice and love.” (sacredspace.ie)

„A “szolga” szó rosszat is jelenthet – a keresztény szolgálat eszményképe Jézus szolgálata. Önmaga feladása nélkül adja oda életét szerető szolgálatban mindnyájunkért. Az ő szolgálata a hit, az együttérzés, az igazság és a szeretet jegyében történik.”

Mi emberek tudunk-e önmagunk feladása nélkül mégis teljes odaadással szolgálni? Úgy adjuk át önmagunkat, hogy közben nem sérül személyiségünk, nem veszítjük el önmagunkat.

Ez könnyen tesztelhető: megmaradunk-e lelkileg-szellemileg épen, ha elveszítjük azt, akit vagy amit szolgálunk? Merjünk belegondolni ebbe az elvesztésbe, és adjunk őszinte választ.

Másik buktatója a szolgálatunknak, ha anélkül, hogy észrevennénk, a másikban önmagunkat szolgáljuk. Azt szolgáljuk, amit ő – vagy egy ügy – nekünk nyújt, amit mi kapunk tőle, s tele is vagyunk ki nem mondott vagy kimondott elvárásokkal. Ez önző szolgálat, s csak vesztesei lehetünk végül mi is, és az is, akit vagy amit szolgálunk.

Álljunk meg egy pillanatra, csendesedjünk el, és vizsgáztassuk le szolgálatunkat. Tisztítsuk meg a teljes önfeladás vagy a rejtett önzés csapdáitól. Kérjük ebben Jézus segítségét, mert magunkban semmire sem megyünk.

2009. november 9.

Lk 17:7-10



Kemény, mai szemmel igazságtalannak tűnő szavak, amik akkor természetesek voltak: a munkából hazatérő szolgát nem ültetjük asztal mellé, hanem tovább hajszoljuk - kiküldjük ételt készíteni, s addig nem ehet, míg minket el nem látott. „Azért hát ti is, ha minden parancsolatot teljesítettetek, mondjátok ezt: haszontalan szolgák vagyunk, csak azt tettük, amivel tartoztunk.”



Ha itt megállnánk, bizony könnyen hátat fordíthatnánk Jézus hívásának.

Tipikus példa arra ez a részlet, hogy nem szabad kiragadunk, és általánosítanunk egy-egy rövid szakaszt, s az alapján megítélnünk Jézus tanítását.



Az evangéliumnak íve van, ami valahonnan halad valahová, s a köztes állomások arra valók, hogy figyelmünket a végkifejletre irányítsák: ahogy a kizárólagosan zsidókhoz szóló tanítás végül minden nemzeté lett, ahogy a kínhalál után a feltámadás következett, úgy kerültünk ki a fenti idézetben meghatározott szolgai létből és váltunk Jézus barátaivá: „Nem mondalak többé titeket szolgáknak… Barátaimnak hívlak titeket.”



A szolgákról szóló példázat ma nekünk csak arra szolgál, hogy lássuk azt a gödröt, ahonnan Jézus kiemelt bennünket.



2009. november 11.

Lk 17:11-19.



A tíz meggyógyított leprás közül csak egy, a szamaritánus tért vissza megköszönni Jézusnak a csodát, amit tett velük.

Valahogy megértem a többieket, és szégyellem is magam miatta. Ők azt a parancsot kapták, hogy menjenek, és mutassák meg magukat a papoknak. Képzeljük el a jelenetet. Kérik Jézust, hogy könyörüljön rajtuk, ő nem tesz semmit, igazából nem is áll szóba velük, hanem rájuk parancsol, hogy menjenek a papokhoz. Talán első pillanatokban csalódást éreztek, elutasításnak tűnt az elküldés, de a hitük is fellobbant: hátha tényleg történik velünk valami útközben, azért küld épp a papokhoz megmutatni magunkat. Lesik a testüket, s útközben észreveszik, hogy eltűnnek a sebek. Hát ezért mondta, hogy menjünk a papokhoz, akkor gyerünk, teljesítsük a parancsot, aztán irány haza a szeretteinkhez!

A lélek kivételes szabadsága kell hozzá, hogy „beugorjon”: hoppá! Most még elég közel vagyunk, ha visszafordulunk, még meg tudjuk köszönni Jézusnak a csodát, amit tett velünk. A parancsot könnyebben teljesítjük, ahhoz nem kell gondolkozni. A hála, sajnos, nem tartozik ösztönös indulataink közé. Hányszor hallottuk pici korunkban, s hányszor mondtuk mi magunk is kicsi gyermekeinknek: „Köszönd meg szépen!” S a picit inkább bosszantja, hogy ezzel késleltetjük örvendezését az ajándéknak, mit törődik ő az ajándékozóval! S a hála később is ritkán jön magától, többnyire tudatosan kell felgerjeszteni. Sok adományozónak szegi kedvét a további segítéshez a hála hiánya – ami legalább olyan önzés, mint hogy elfelejtünk hálát adni.

Vigyázni kell, ha valami utasítást teljesítünk, maradjon szabadon a lelkünk, hátha közben a szeretet nevében valami olyan döntést kell hoznunk, ami késlelteti a „feladatot”, de elmulasztása kárt okoz egy kapcsolatnak.



2009.nov. 19.

A gyónásról – fordítás (sacredspace.ie)



„A bűn megvallását, a bűnbocsánat szentségét, bár hosszú története van a kereszténységben, gyakran félreértjük. „Szavakba foglalni” – ez teszi a gyónást egyszerre fájdalmassá és gyógyító erejűvé. Mindnyájan védekezünk, falakat építünk magunkban az ellen, hogy valamit bűnnek, képmutatásnak, rossznak ismerjünk el az életünkben. A gyónás nem tanácsadás vagy pszichoterápia, nem egy puha meleg takaró, ami elfedi múltbeli botlásainkat. Míg azon elmélkedünk, amit elkövettünk, könnyen találunk mentségeket, kifogásokat. A gyónásban, mialatt szavakba foglaljuk egy ismeretlen pap előtt, bűnösségünket kívülről látjuk meg, úgy, ahogyan mások látnák. „Ezt tettem, gonosz dolog volt, nagyon sajnálom.” Egész vallásos életünknek nincs még egy olyan személyes momentuma, mint ez. A többi szentség könnyen válik üres szertartássá. A gyónás, ha komolyan vesszük, erős személyes kényszerrel hat ránk, és érezhető megnyugvást hoz.”



Más:

Lk 19: 41-44

Akkora fájdalommal siratja Jézus Jeruzsálemet! Az angol szövegben lévő igeidők arra engednek következtetni, hogy Jézus mindeddig remélte, hogy Jeruzsálem fel fogja ismerni, és így megszabadul a város az ítélet alól. Lehetséges ez? Mivel Jézus ember is volt, az ő élete is csak úgy teljes értékű, ha nem rendelkezett teljes tudással, hanem a hite volt tökéletes. Ebbe pedig belefér a bizonytalanság a jövő eseményeket illetően.



2009. november 21.



Próbatétel - kísértés - megpróbáltatás



Istentől életet kaptunk és szabadságot. Van egy utunk, amin járnunk kell, ami az Ő tervei, akarata szerint való. Az úton sokszor vannak elágazások, amikor dönthetünk, merre menjünk tovább. Ez is, az is jó. Isten világtörténelmi tervében a variációk száma végtelen.



Megyünk az úton. A megpróbáltatás egy magas hegy vagy mély szakadék, amin át kell jutnunk, hogy megerősödve folytassuk az utat. A kísértés le akar téríteni az útról, azzal erősít, hogy ellenállunk neki. Ezek Isten eszközei, amikkel segíti célbaérésünket.



A bűnrecsábítás nem Istentől való. Kísértésre kísértés. Önmagában bűn, akkor is, ha nem valósul meg, amire kísértjük a másikat. A másik nem követ el bűnt, ha nem adja meg magát a kísértésünknek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése