2010. március 30., kedd

Lélekerősítő levelek 5. 2009. dec. 9-18.

Isteni késleltetés

Zoe Elmore

„Ne félj, mert én veled vagyok! Ne tekintgess semerre, mert én vagyok a te Istened! Megerősítelek és megsegítelek, s támogatlak téged szabadító jobbommal.” Iz 41:10

Nagyon kevés időm volt már, de elfogyott az arckrémem, s úgy gondoltam, hogy a szokásos kis illatszerbolt helyett majd beugrom az útba eső áruházba, s ott fogom megvenni. Így még időben odaérek a barátnőm szokásos karácsonyi összejövetelére. Ahogy elindultam, Isten a szívembe súgta: Ne az áruházba menj, hanem a megszokott illatszerboltba.

De Uram, szálltam vitába, az összejövetelre kell mennem, késésben vagyok, s az áruház útba esik. Nem jó az, amit kérsz. Ha kitérőt teszek, elkések az összejövetelről, s tudod, mennyire szeretek pontos lenni!

Végül kényszeredetten bár, de engedtem a késztetésnek, és betértem az illatszerboltba pár sarokra a házunktól.

Ismertem a boltvezető fiatalasszonyt. Kedves volt, gyors és szolgálatkész a vásárlóival. Jól van, Uram, talán nem fogok sokat késni.

Beléptem az üzletbe, a nő kedvesen köszönt, s megkérdezte, miben segíthetne. Megmondtam, mit kérek, s hozzátettem, hogy sietnem kell, nehogy elkéssek egy karácsonyi összejövetelről. Hamar megtalálta a keresett terméket, s odajött a pulthoz, hogy beüsse a pénztárgépbe.

Hát ez könnyebben ment, mint gondoltam, mondtam magamnak, mikor átvettem a csomagot. És akkor … kiderült, hogy miért kellett letérnem az útról.

„Tudom, hogy nagyon siet, de csak egy percig maradjon még” – kért a fiatalasszony. „Szeretném megkérni, hogy imádkozzon értem és a házasságunkért úton az összejövetelre. Félek, hogy már nem menthető meg a házasságunk.”

Éreztem, hogy az Úr bólint: „Ezért akartam, hogy megszakítsd az utadat.”

Letettem a csomagot a pultra, megfogtuk egymás kezét, és imádkoztunk. A Lélek irányította a szavaimat, s a fiatalasszony zokogni kezdett, a könnyei rácsöppentek a kezünkre. Mikor kimondtam az Ámen-t, szorosan átölelt, és így szólt: „Másokat is kértem, hogy imádkozzanak értem, de maga volt az egyetlen, aki itt maradt, hogy együtt imádkozzunk. Köszönöm. Már kezdtem elveszíteni a reményt, hogy valaki is válaszol a kérésemre. Az igazat megvallva, már abban sem hittem, hogy Isten meghallotta a segélykérésemet.”

Felidéztem neki a 145. zsoltár 18-19 versét: „Közel van az Úr mindazokhoz, akik segítségül hívják, akik segítségül hívják őt igazságban. Teljesíti akaratát azoknak, akik őt félik, meghallgatja könyörgésüket, és megszabadítja őket.”

Megköszönte, hogy időt szakítottam rá, ígérte, hogy előveszi a bibliáját, hogy erőt, és bátorságot merítsen Isten igéjéből. A bolt kezdett megtelni vásárlókkal. Még egy ölelés, megadtuk egymásnak a telefonszámunkat, és elindultam az összejövetelre.

Azóta többször beszélgettünk és imádkoztunk együtt, s azt tervezzük, hogy folytatjuk az új évben is. Minden alkalom, amikor együtt vagyunk, emlékeztet arra, hogy ha hallgatok az Úr indításaira, átélhetem jelenlétének örömét.

Isten késleltetése megtanított arra, hogy az Ő dicsőségéért használni mások életében, sokkal többet ér, mint az, ha pontosan érkezünk egy találkozóra.

Uram, köszönöm, hogy annyira szeretsz, hogy fel akarsz használni céljaidra és dicsőségedre. Taníts hallgatni hívó szavadra tétovázás nélkül. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2009. december 9.
www.proverbs31.org



Hol volt Isten?


Lysa TerKeurst

„István azonban Szentlélekkel telve föltekintett az égre, látta Isten dicsőségét, és Jézust Isten jobbja felől állni. Megszólalt: „Íme, nyitva látom az egeket, és az Emberfiát állni Isten jobbja felől”. ApCsel 7:55-56.

Néha olyan borzalmas dolgok történnek, hogy a tudatunk nagyon nehezen képes feldolgozni őket. A lelkünk sem tudja hova tenni a szörnyűségeket. Inkább elővesszük sablonos keresztény válaszainkat, és abban reménykedünk, hogy ezekkel el tudjuk fedni az egyenes kérdéseket.

De valahol mélyen benn, egy kérdés dörömböl a szívünkben. Egy olyan egyenes kérdés, hogy mi keresztények úgy érezzük, ezt soha nem is tudnánk feltenni. Hol volt Isten?

Hol volt Isten, amikor lelőtték a diákokat?

Hol volt Isten, amikor a barátnőm magzata a lába köré tekeredett köldökzsinórral megfojtotta magát pár nappal azelőtt, hogy egészségesen világra jött volna?

Hol volt Isten, amikor azt a kedves lányt elrabolták, s pár nappal később egy szemeteskukából került elő a holtteste?

Mondom, olyan kemény dolgok, amiket nem tudunk feldolgozni. Többnyire inkább keresünk valami mentséget Isten számára, semhogy bátran eléálljunk, és nekiszegezzük a kérdést. Én is próbáltam mentegetni Istent. Éreztem – és ezt nagyon utáltam -, hogy álságos válaszokkal csapom be magam, csakhogy elkendőzzek valamit, pedig Isten elég nagy ahhoz, hogy meg tudja válaszolni a legkeményebb kérdéseket is.

Aztán évekig kértem Istent, hogy megbirkózhassam ezzel a kérdéssel. Mígnem előbukkant egy válasz az Apostolok cselekedeteiből, István megkövezésének jelenetében.

Könnyű úgy olvasni ezt a történetet, hogy elsiklunk afölött, ami valójában történt. Istvánt brutálisan megölték. István átéli azt a szörnyűséget, amit nem tudunk feldolgozni. S mégis, ebben a legborzasztóbb pillanatban István távolról sincs egyedül.

Mialatt gyűlöletes – és lelkem legmélyéből gyűlölöm -, ami István testével történt, a lelke valami egészen mást tapasztalt meg. S amit felfedeztem, amikor be mertem lesni a szörnyűségbe, olyan csoda volt, amitől megkönnyebbülten zokogni kezdtem.

Jelen volt Isten. Jelen volt Jézus. És az én Jézusom nem ülve szemlélte az eseményeket. Nem. Jézus állt. És bocsánatot kérek, hogy megpróbálom elképzelni azt, amit Jézus érezhetett, de mert ismerem Jézust, úgy képzelem el ezt a jelenetet, hogy a létező legteljesebb együttérzéssel a lelkében, sírva feláll, hogy István mindenképpen nézzen rá, és vegye észre. Belekapcsolja a tekintetét az Istvánéba.

És biztos vagyok benne, hogy István nem vette le a szemét Róla.

A káosz, az ordítozás, a legkegyetlenebb tettek közepette István lelke Jézussal beszélget. A teste lerogy, mialatt bocsánatot kiált mindazoknak, akik meg merik hallgatni. És az irgalmas álom elragadja Istvánt.

Tudom, nehéz ezt feldolgozni.

Azt is tudom, hogy ennek a részletnek az elolvasása nem ad választ minden kérdésre.

De szeretnélek bátorítani, hogy birkózzatok meg vele, imádkozzatok róla, és tegyétek fel Istennek a lelketekben feltáruló kérdéseket csupaszon, a maguk valójában. Folytatom ezt a témát a blogomban, szeretném veletek tovább feszegetni a kérdéseket. Biztos nem fogok könnyen emészthető, világos válaszokat adni. Nehéz kérdések ezek, nem könnyű válaszolni rájuk.

Nem tudom, miért kellett Istvánnak így végeznie.

Továbbra is elborzasztanak a fentebb említett történések.

De mialatt nem tudom minden kérdésre a választ, egy valamit biztosan tudok. Tudom, hogy hol volt Isten. Nem foglalkozott mással. Nem volt hűvös és szívtelen. Nem volt figyelmetlen.

Ott volt. És meggyőződésem, hogy vérző szívvel nézi, hogy tönkretette a bűn a teremtett világot. S az örökkévalóság szélén állva emlékeztet rá, hogy megfizet: megvált és bosszút áll, és mindent helyre fog állítani.

És választ kapunk arra, amit most még nem értünk.

Uram, annyira nehéz megérteni, miért történnek a borzalmas események. Köszönöm, hogy István történetével valamire felhívod a figyelmet. Bár lehet, hogy az örökkévalóság innenső oldalán soha nem fogunk választ kapni a kérdéseinkre, szilárdan kapaszkodhatunk abba a biztonságba, hogy Te jó vagy akkor is, ha az élet nem az. Uram, kérlek, áraszd ránk szerető jóságodat és biztatásodat. Szükségünk van gyógyító érintésedre lelkünk mély, fájó sebein.

Jézus nevében kérlek, Ámen.

Encouragement for today, 2009. december 10.
www.proverbs31.org

Karácsony továbbajándékozása


Susanne Scheppmann

„Az angyal ezt mondta nekik: ’Ne féljetek! Íme, nagy örömet hirdetek nektek, melyben része lesz az egész népnek. Ma született nektek az Üdvözítő, az Úr Krisztus, Dávid városában’.” Lk 2:10-11

Kiterjedt rokonságomban már senki sem vesz ajándékot külön-külön mindenkinek. A nagy családi összejövetelen zsákbamacska-ajándékozást tartunk. Ahelyett, hogy mindenki mindenkinek adna valamit, egy-egy ajándékot hozunk, általában valamit otthonról, amihez már nem ragaszkodunk, amire nekünk nincs éppen szükségünk. Gyakran továbbajándékozunk valamit. Szeretem ezt a továbbajándékozást, főleg, ha a család szentesíti azt.

Mostanában eltöprengtem azon, hogyan tudnám-tudnánk továbbajándékozni azt az örömöt, amelyet a karácsonyi történet nyújt, az örömöt, „melyben része lesz az egész népnek”. Azt hiszem, a legjobb módja az lenne, ha látnák az örömünket függetlenül attól, hogy épp jól vagy rosszul megy a sorunk. Lehet, hogy nem élvezzük a helyzetet, amiben vagyunk, de attól még örülhetünk. Örömünk forrása az, hogy Jézus a világra jött csecsemőként, tanított, szolgált, majd meghalt a kereszten, és feltámadt a sírból. Ezt mindnyájunknak szóló ajándékként tette.

Gyere, határozzuk el, hogy továbbajándékozzuk a karácsonyi ígéret örömét az ünnep közeledtével együtt járó, feszültségteli rohanás közben. Adjunk örömet, ha a pénztárcánk nem engedi, hogy a „tökéletes” ajándékot nyújtsuk valakinek. Osszuk meg Jézus örömét, segítsünk szomszédainknak, egyházunknak, közösségünknek.

Az a csodálatos a karácsonyi öröm továbbajándékozásában, hogy az ajándék mindig megmarad neked is! Hadd tudja meg a világ az igazat a Karácsonyról. Nem a karácsonyfáról, a lakomáról, a mulatásról, az ajándékokról szól az ünnep, hanem arról, hogy Jézus a világ Megváltójának született. Arról szól, amit az angyalok kijelentettek több mint 2000 éve: „Ma született nektek az Üdvözítő, az Úr Krisztus, Dávid városában”.

Egy olyan ajándék, amit egész évben körbe kéne adnunk mindenkinek ebben a stresszes világban, hisz „Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké” (Zsid 13:8).

Megpróbáljuk továbbajándékozni a Karácsony igazi örömét most és a jövő év minden napján?

Istenem, köszönöm neked a karácsonyi öröm ajándékát. Taníts meg továbbadni ezt az ajándékot mindenkinek, akit az utamba hozol. Juttasd eszembe, hogy örömajándékodat ne csak karácsonykor, hanem minden nap adjam tovább. Jézus nevében kérlek, Ámen.

Encouragement for today, 2009. december 11.
www.proverbs31.org

Karácsonyi ürügy

Karen Ehman

Az Úr „az árvák atyja, özvegyek védője, Isten az ő szentséges hajlékában. Isten, aki lakást ad a házban az elhagyottnak” (Zsolt 68: 6-7a)

A hangszóróból vidám karácsonyi ének zengett szenteste délutánján. Bármerre néztem, sietős emberek kutattak az utolsó pillanatban az elkésett ajándékokért, az utolsó díszekért, amikkel ünnepivé varázsolják az otthonukat.

Álltam a sorban a pénztárnál, hogy kifizethessem a másnapi nagycsaládi ebédhez szükséges hozzávalókat, s hirtelen éreztem, hogy gombóc nő a torkomban. Lassan felfelé indult, az ajkam remegni kezdett, és forró könnyek eredtek szélcsípte szememből.

Hogy lehet mindenki ilyen boldog? Miért olyan a világ, mintha mi sem történt volna? Múlt éjjel meghalt Julie barátnőm, férjét és nyolc gyermekét hagyva maga után. Ez senkit sem érdekel? Üvölteni szerettem volna. Azt akartam, hogy ebben az évben maradjon el a karácsony. Nem éreztem az ünnep örömét, s elvártam volna, hogy mindenki hagyja abba a készülődést, s mondjon le az ünneplésről.

Valahogy túljutottunk az ünnepen. Kisebb gyermekeim, bár sajnálták édesanyjuk nélkül maradt kis barátaikat, karácsony reggel izgatottan ébredtek, hogy kinyithassák a csomagokat. A férjemmel folytattuk megszokott életünket a következő hónapokban, és próbáltunk enyhíteni az özvegy barátunk vállára nehezedő terhen. A baráti kör tagjai heti váltásban főztek a családnak. Egyik diáklány vállalta a takarítást. Julie egyik kisfia eljárt hetente néhány nap családi óvodánkba. Noha továbbra is fájt a szívünk attól, hogy barátnőnk soha nem tér vissza, azzal hogy próbáltunk segíteni a férjén, és örömet vinni a gyermekek életébe, hasznosnak hittük magunkat, s úgy éreztük, teljesítjük a megbízatást, amit Istentől kaptunk.

Az az évekkel ezelőtti karácsony tudatosította családunkban, hogy a karácsony nem mindenki számára jelenti az év legboldogabb időszakát. Nagyon fájdalmas is lehet. Eluralkodik a magány. Mélyül a depresszió. Gyakoribbak az öngyilkosságok. Míg legtöbben boldogan szívjuk magunkba a csillogó látványt, a zenét, az illatokat, mások csak ténferegnek, és inkább elbújnának, vagy legszívesebben átaludnák a legnehezebb napokat.

Egy kedves szomszédom fogalmazott így: „A karácsony ürügy arra, hogy jobbá tegyük valaki életét.” Igaza van! Közvetlen közelünkben emberek élnek, akik bátorításra várnak, hogy részt vehessenek az ünnepen. Csak tudnánk kicsit kitekinteni önző rohanásunkból, s adnánk időt magunknak, hogy megláthassuk őket.

Azóta a szomorú karácsony óta szokásunkká tettük, hogy a mérleg nyelve az ünnepen a „mit kapok”-ról a „mit adok”-ra billenjen.

Azóta, hogy elhatároztuk, Jézus karja és lába leszünk mások számára karácsony táján, számtalan „ürügyet” nyújtott Isten a segítésre, s ezek az alkalmak egyre kedvesebbé teszik számunkra a karácsonyokat. Énekeltünk börtönben, díszítettük magányos emberek házát, képeslapokat küldtünk nekik, bevásároltunk a szegényeknek, süteményeket sütöttünk a szomorkodóknak, befogadtunk az ünnepi napokra kollégiumban maradt külföldi diákokat, s karácsonyi készülődésünk részesévé tettünk családtagként magányos embereket.

Mert igazából ők a családunkhoz tartoznak. Lehet, hogy idén a te családodba küldene egy magányos lelket Isten?

Fogadjátok meg idén, hogy ez a karácsony ürügy lesz arra, hogy valakinek szebbé tegyétek az életét!

Hidd el, hogy ettől a ti életetek is százszorta boldogabb lesz.

Istenem, az évnek ebben a szakában, mikor Fiad világra jövetelét ünnepeljük, segíts, hogy elérjek valakit, akinek az életét szebbé, teljesebbé, kevésbé magányossá tehetem. Hadd lehessek a Te kezed és lábad. Jézus nevében kérlek, Ámen.

Encouragement for today, 2009. december 14.
www.proverbs31.org

A legnagyobb ajándék

Gina Parcells

„Isten örök életet adott nekünk, és ez az élet az Ő Fiában van.” 1 Jn 5:11b

A karácsony nálunk az ajándékokról szólt. A lakás kitakarítása-feldíszítése, vásárlások, sütés-főzés, látogatások, karácsonyfa-állítás, és végül a csúcs: az ajándékok felbontása. Pedig az kéne, hogy Az Ajándék álljon a középpontban. Valamin változtatni kellett.

Mit tehetnék, hogy ajándékként tekintsek Jézusra, és a családom is így nézzen Rá? Egyszerre világosság gyúlt az agyamban, s megszületett a terv.

Első szakasz: A kis Jézust kivettem a fa alatti betlehem jászlából. Gondosan dobozba raktam, s a legszebb papírommal becsomagoltam, ráírtam egy nevet, és elrejtettem a fa alatti ajándékok közé.

Második szakasz: Karácsony reggel, mikor átadtuk egymásnak az ajándékainkat, ezt a dobozt is odatettem a lányom kezébe a többi ajándékával együtt. Lehetett volna i-pod, pulóver, könyv a dobozban… nem jelezte angyali énekszó az értékes ajándékot. De mivel én tudtam a titkot, izgatottan lestem a lányom arcát, ahogy bontogatta a szalagokat.

Harmadik szakasz: Megdöbbenés ült ki az arcára. Nem szólt. Megkérdeztem: Haley, milyen ajándékot kaptál?

- Jézust – válaszolta.

Összcsaládi beszélgetés kezdődött a legnagyobb ajándékról sok más ajándékunk között. Összehasonlítottuk a Jézus-ajándékot a többi ajándékkal, amik majd el fognak kopni, amiket kinövünk, elhasználunk, amik elveszítik vonzerejüket.

Sok kérdés előkerült, kerestük a válaszokat:

Mi az ajándék? Mi a célja az ajándéknak? Mit tudunk az ajándékozóról? Mi vezeti az ajándékozót, mikor valamit adni akar?

Eljutottunk az Istenről szóló igazságokig – hogy Ő olyan ajándékot adott nekünk, amire szükségünk volt, amire vágytunk, amit soha nem tudtunk volna magunknak megszerezni. Beburkolta Ajándékát egy gyolcsba, és önszántából, áldozat árán, szeretetből átnyújtotta egyenként mindegyikőnknek név szerint.

Visszahívtuk Jézust a karácsonyunkba, hogy elfoglalja az Őt megillető helyet az örökké tartó Ajándék. Alig várom a mostani karácsonykor kialakuló beszélgetést, mikor valaki más fog kinyitni egy dobozt, és kijelenti: Jézust kaptam!

Uram, nagyon sokszor kihagytalak a karácsonyomból, és csak az ajándékokra koncentráltam. Add, kérlek, hogy ne elégedjek meg mással, amíg meg nem tapasztallak Téged ajándékként a szívemben. Add, hogy úgy tekintsek Rád, mint a legnagyobb Ajándékra. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2009. december 15.
www.proverbs31.org

Befektetés az erősségeinkbe

Glynnis Whitwer

„Hiszen az ő műve vagyunk Krisztus Jézusban jótettekre teremtve, amelyeket Isten előre elkészített, hogy bennük éljünk.” Ef 2:10

18 éves fiam fellépett a színpadra, fogta a gitárját, és odafordult a gyülekezeti ifjúsági csoport felé, hogy vezesse a dicsőítést. Nyugodt volt és magabiztos. Elmosolyodtam, milyen messzire jutott az én félénk, szórakozott kisfiam. Örömmel töltött el újra, hogy amikor Joshua első osztályos volt, nem hallgattam a zongoratanárnőjére.

Már akkor egyértelmű volt Joshua veleszületett tehetsége, zeneszeretete. Kisgyermekként, ha meghallott egy dallamot, könnyedén le tudta énekelni. Amikor az iskolában lehetőség nyílt a zenetanulásra, természetesnek találtuk, hogy befektetünk valaminek a fejlesztésébe, amit Isten ajándékának tekintettünk. A zongorát választottuk, mert volt otthon egy használaton kívüli zongoránk. Beírattuk kisfiúnkat a zongoraleckékre, megvettük a kezdő tankönyvet, s elkezdődtek az órák.

Hétről hétre küzdött Joshua a gyakorlással, nehéz volt sokáig egyhelyben ülnie. Mindegyre be kellett avatkoznom, hogy figyelmét visszafordítsam a billentyűkre és a kottára. De befektetésként éltük meg ráfordított figyelmet is, és örömmel nyugtáztuk munkájának eredményét, ahogy sorra megtanulta az egyszerű kis dalokat. Ezért meglepődtem, amikor a tanárnő félrehívott az egyik délutáni zongoraóra után. Észre kellett volna vennem a zavart a tekintetében, hogy felkészüljek az elhangzó szavakra. Nem vettem észre.

„Mrs Whitwer – mondta -, csak pazarolják a pénzüket és az idejüket.”

Aztán kifejtette a véleményét, miszerint Joshua túl szétszórt, nem veszi hasznát az óráknak. Természetesen nem értettünk egyet. Azt viszont láttuk, hogy nem ő a fiúnknak való zenetanár. Ez a csalódás kedvünket szeghette volna, s abbahagyhattuk volna a próbálkozást. De tudtuk, hogy Isten belehelyezett valamit a gyermekünkbe, s az, hogy mások nem veszik észre, még nem jelenti azt, hogy nincs ott. Isten nekünk, a férjemnek és nekem adta a felelősséget, hogy tovább építsük azt, amit Ő elkezdett. Nem azt, hogy Josh kedvelje a zenét, hanem hogy képes legyen megvalósítani Isten vele kapcsolatos terveit.

Továbbra is befektettünk Joshue zeneszeretetébe. Kisiskolás korában a gyülekezet gyermekkórusában énekelt. Amikor két évig Észak-Karolinában éltünk, énekelni tanult egy keresztény zeneiskolában. Amikor elég idős lett arra, hogy zenéljen az iskola együttesében, basszusgitáron kezdett játszani, mind a klasszikus, mind a jazz-együttesben. Hetedikes volt, mikor egy ifjúsági dicsőítő együttes basszusgitárosa lett, nyolcadikban megtanult játszani elektromos gitáron. Pénzt fektettünk a zeneóráiba, megvettük a felszereléseket, időt fektettünk a rengeteg gyakorlásba, a koncertekbe.

Csak Isten tudja, mihez fog kezdeni Josh a zenei képességeivel. Most egy ifjúsági zenei együttest vezet a templomban, gitározni tanít másokat, hogy ők is vezethessék a dicsőítéseket. Tudom, hogy az én dolgom az, hogy befektessek az ő erősségébe, és ne azon aggódjam, hogy meddig fog ez tartani. S mialatt Josh zenei képességeibe fektetek be, azért imádkozom, hogy ezzel párhuzamosan más készségekre is szert tegyen, amik segíteni fogják a jövőben: a gyakorlás fegyelemre, kitartásra neveli, megtanul együtt dolgozni másokkal, tisztelettel viselkedik a vezetőkkel, a legjobbat hozza ki magából, és Istent szolgálja a képességeivel, amelyeket Tőle kapott.

Valóban elvesztegettük a pénzünket annakidején? Szó sincs róla! Megtanultunk egy nagyon fontos leckét: mialatt egy gyermek erősségeibe fektetünk, kitartásra, kreativitásra, türelemre van szükség. Josh nem volt zenei csodagyerek, néha otthon felejtette a gitárját, mikor próbára ment, újra meg újra eszébe kellett juttatnunk, hogy gyakorolnia kell. De a zenei tehetség benne volt, s arra várt, hogy kibontakozzék, s hogy használja Isten dicsőségére. Azzal, hogy segítettünk kifejleszteni a tehetségét, mi csak engedelmeskedtünk.

Milyen adottságok várják gyermekedben, férjedben, benned, hogy beléjük fektesd pénzedet, idődet, energiádat?

Tanulságos vége volt annak a korai zongoratanulási próbálkozásnak. A záróhangversenyen 25 gyermek szerepelt egymás után. Joshua volt az utolsó. Hatéves kicsi fiam odalépett a zongorához, leült, és gondosan kinyitotta a kottát. Nem csak szépen játszotta a vizsgadarabját, de ő volt az egyetlen gyermek, aki énekkel kísérte a játékát – és hibátlanul énekelte végig a darabot.

Csak ennyit mondhattam: „Hála Istennek”.

Istenem, köszönöm neked, hogy mindnyájunkba elülteted különböző képességek magvait. Tudom, hogy Te látod bennem a lehetőséget, s látod azokban is, akiket szeretek. Segíts, hogy a Te szemeddel lássak, s adj bölcsességet, hogy bátorítsak másokat. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today 2009. december 16.
www.proverbs31.org

Őszinte szembenézés a szeretettel

Lysa TerKeurst

„Legyen bár olyan teljes a hitem, hogy hegyeket mozdíthatok el, ha szeretet nincs bennem, semmi vagyok.” 1 Kor 13:2b

Ahogy közelednek az ünnepek, vigyáznom kell, hogy ne gondolkozzam felületesen a szeretetről. Néha olyan magas szeretetmércét állítok a karácsony elé, hogy a végén csak csalódottságot és ingerültséget érzek. Veled történt már ilyen?

Idén valahogy másként kezdem értelmezni a szeretetet. Nem akarom újra végigjátszani a régi, irreális elvárásokkal teli jeleneteket azokkal, akiket szeretek. Üres kis edényként nyújtanám a szívem a férjem felé: „Töltsd meg, kérlek, azzal a romantikával, amitől ellenállhatatlan, különleges nőnek érezhetem magam!”

Aztán odanyújtanám gyermekeimnek: „Kérlek, töltsétek meg visszajelzésekkel, hogy igazi jó édesanyának érezhessem magam, akinek értékelik a fáradozásait!”

Majd odanyújtanám a barátaimnak: „Töltsétek fel valamivel, amitől elfogadottnak, fontosnak érezhetem magam!”

Úgy tűnhet, a Karácsony nem a legmegfelelőbb alkalom ilyen töprengésekre.

Lehet, hogy Jézus ünneplése a legalkalmasabb időpont arra, hogy megnyomjam gyakran lelassuló szívemen az újraindítás gombot. Cseles dolog a szeretet. Szívünk úgy lett megalkotva, hogy állandóan vágyakozzék utána. De ha rossz irányból várjuk, a szeretetvágy pánikot kelthet az ember lelkében.

Az 1 Kor 13:8-ban kijelenti Isten, hogy a szeretet soha el nem fogy. Ha kellően odafigyelek, lelkem feszengeni kezd ettől a verstől. Mindegyre megtapasztalom, hogy a szeretet elfogy. Vagy mégsem?

Ha a szeretet számomra az, amit kapok tőle, azt tapasztalom, hogy a másoktól érkező szeretet elfogy. De ez nem azt jelenti, hogy a szeretet elfogy. Azt jelenti, hogy a másik ember nem az én Istenem. A legkiválóbb férj, a legcsodálatosabb gyermekek, a leglendületesebb szolgálat sem tudja kitölteni bennem az űrt, helyrehozni a hibáimat, enyhíteni a mélyben lévő bizonytalanságot. Karácsonykor sem. Máskor sem.

Nem, nem olvashatom a Korintusiaknak írt levél 13. fejezetét azt kutatva, mit adhat nekem a szeretet, s aztán amit találok, elvárom a környezetemtől. Azt kell felismernem olvasás közben azokban a megingathatatlan igazságokban, hogy ez az a szeretet, amit Isten ad nekem. És ez az a szeretet, amivel, ha úgy akarom, én is szerethetek másokat.

Akarhatom, hogy szeretetem türelmes legyen. Hogy jóságos legyen. Hogy ne tartsa számon a rosszat. (Ez nehéz, ugye?)

Akarhatom, hogy szeretetem védelmező és kitartó legyen.

És letehetem szívem edényét Jézus lába elé, leállítva ezzel az állandó forgást körbe-körbe: a reménykedést-elvárást, hogy a körülöttem élőktől olyasmit kapok, amit nem kell adniuk.

Érdekes, hogy ma reggel, mikor újraolvastam az 1 Kor.13-at, különös és mégis tökéletes verset találtam a végén. „Amíg gyermek voltam, úgy beszéltem, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy ítéltem, mint gyermek. Amikor pedig férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat” (11. vers).

Az volt a furcsa, hogy bár jól ismertem ezt az idézetet, eddig nem tűnt fel, hogy a Szeretethimnusz végén van a gyermekhez illő dolgok elhagyásáról szóló tanítás. Pedig mennyire igyekszünk mindenben felnőni, ám a szeretetről való elképzelésünk még mindig gyermeki marad!

A szeretet nem olyasmi, amit a világtól megkaphatok. A szeretetet adhatom. Ennek tudatosításához pedig nincs jobb alkalom a Karácsonynál.

Uram, köszönöm, hogy felnyitod a szememet, megtanítod, hogy megfelelően viszonyuljak a szeretethez. Kérlek, taníts meg úgy töltekezni a Te szeretetedből, hogy ne másoktól igényeljem a szívemben lévő űr feltöltését. Uram, adj bölcsességet minden kapcsolatomban. Add, kérlek, hogy helyesen értsem és éljem meg a Szeretethimnuszt. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2009. dec. 17.
www.proverbs31.org

Már nem ugyanaz

Lynn Cowell

„Amikor pedig a föld népe az ünnepnapokon az Úr elé megy: az, aki az északi kapun megy be, hogy imádkozzék, a déli kapun távozzék; aki pedig a déli kapun megy be, az északi kapun távozzék; ne térjen vissza ugyanazon az úton ahhoz a kapuhoz, amelyen bement, hanem átellenben menjen ki.” (Ez 46:9)

Ahogy kinyitottam a szemem, éreztem, hogy ez is egy „olyan nap” lesz. Bizonyára ismeritek az érzést. Ezekre a napokra igaz, hogy „ha anya boldogtalan, mindenki boldogtalan”. Szomorú és csalódott voltam, frusztrált és üres. Nem láttam okát ennek a lehangoltságnak, csak azt tudtam, hogy ki kell jutnom a házból, mielőtt a hangulatom rányomja bélyegét egész napunkra.

Fölhúztam a teniszcipőmet, felkaptam a kulcsaimat, és kiléptem az ajtón. Még nem tudtam, merre indulok, csak azt tudtam: messzire futok! Elég messzire, hogy más emberként térjek vissza. Egyedül kellett lennem Jézussal, hogy feltöltsön, és negatív érzéseim helyét átvegye az Ő békéje, igazsága, élete.

Elkezdtem futni, régi gondolatok kavarogtak az agyamban. Nem vagy szép. Nem vagy különleges. Nem számít az életed. Az Igazság éveken át tartó olvasása, tanulmányozása, sőt tanítása után nehéz volt elhinnem, hogy még mindig ezekkel a sötét gondolatokkal kell küzdenem. Elvárhattam volna, hogy eddigre az ellenség már megadja magát, és leteszi a fegyvert. De nem, ő ismeri jól a gyengeségeimet s az indítógombjukat.

Míg áradtak bennem a hazugságok, kezdtem előszedegetni az igéket, amiket agyamban és szívemben őrzök. Ő szépnek lát. Ő azt mondja, nagyon szeret. Ő elég nekem. Ő minden, amire szükségem van.

Míg Isten üzenetének a kis gyöngyszemeit ízlelgettem, eleredtek a könnyeim. Erre volt szükségem. Nem a férjemtől kellett több elismerést kapnom. Nem volt szükségem újabb vállveregetésre egy jó baráttól. A Szerelmemtől kellett újabb szeretetadagot a lelkembe fecskendeznem. Arra volt szükségem, hogy felidézzem, Ő kinek tart engem, s így az Ő igazságaival kiűzhettem a lelkemből a régi hazugságokat.

Ha a jelenlétébe helyezkedünk, feltölt minket. Átalakít úgy, hogy mire elmegyek, már nem ugyanaz vagyok, mint aki Hozzá érkezett. A fenti idézet Ezékiel könyvéből ezt a régiből újjá alakulást példázza. Izrael népe azt a parancsot kapta, hogy ha belép a templomba imádkozni az egyik kapun, akkor imádkozás után az ellentétes oldalon álló kapun át távozzon. Ez igaz ránk nézve is: nem úgy térünk vissza, ahogyan érkeztünk, szentebbé válunk a találkozástól. Ha belépek az Istennel töltött szent időbe, az „ellentétes oldalon álló” kapun át távozzam, nem ugyanazon az úton, ahol jöttem.

Egy órányi futás, sírás, imádkozás után más emberként értem haza. Most már készen álltam. Készen arra, hogy olyan feleség és olyan édesanya legyek, amilyennek lennem kell. Isten teli tálja, készen arra, hogy vegyenek javaiból. Találkoztam Istennel, és ez helyreállított, feltöltött és kicserélt.

Uram, szükségem van rád. Az élet gyakran kifacsar, kiüresít. Ahogy a kapun átjőve jelenlétedben állok, alakíts át. Tölts fel lelkeddel, életeddel, hogy mikor távozom a „másik kapun”, már ne ugyanaz az ember legyek, mint aki Hozzád érkezett. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2009. dec. 18.
www.proverbs31.org

2010. március 27., szombat

A választás
Max Lucado

Egyik lapát agyagot rakta a másik után, míg ott nem feküdt előtte egy élettelen emberalak.
A Kert összes lakója odasereglett, hogy tanúja legyen az eseménynek. Sólymok köröztek. Zsiráfok nyújtották a nyakukat. A fák odahajoltak. Pillangók összecsukott szárnnyal figyeltek a virágszirmokon.
„Te szeretni fogsz engem, természet”, mondta Isten. „Olyanná alkottalak. Te engedelmeskedni fogsz nekem, világegyetem. Mert arra terveztelek. A dicsőségemet fogjátok tükrözni, egek, mert úgy készítettelek. De ez itt rám fog hasonlítani. Ő képes lesz választani.”
Mindenki csendben figyelt, ahogy a Teremtő önmagába nyúlt, és valami addig láthatatlan dolgot kivett onnan. Egy magot. „A neve: ’választás’. A választás magja.”
A teremtés csendben nézte az élettelen alakot.
Egy angyal szólalt meg: „De mi lesz, ha ő …”
„Ha ő azt választja, hogy nem szeret?” – fejezte be a mondatot az Alkotó. „Gyere, megmutatom.”
A mától elszakadva Isten és az angyal belépett a jövő birodalmába.
„Tessék, lásd a választás magjának gyümölcsét, az édeset és a keserűt is.”
Az angyal elámult azon, amit látott. Spontán szeretet. Önkéntes odaadás. Választott gyöngédség. Sosem látott még ilyet. Megérezte az Ádámok szeretetét. Hallotta az Évák és lányaik örömét. Látta a megosztott élelmet és nehézségeket. Magába szívta a kedvességet, és melegség töltötte el.
„A menny még nem látott ennyi gyönyörűséget, Uram. Valóban ez a legnagyszerűbb alkotásod.”
„Még csak az édeset láttad. Most lásd a keserűt.”
Egy bűzbe burkolt pár. Az angyal szörnyülködve fordult el: „Mi az?”
A teremtő egyetlen szót mondott: „Az önzés”.
Az angyal szótlanul szemlélte az undor századait. Sosem látott ennyi szennyet. Rothadt szíveket. Összetört ígéreteket. Elfelejtett hűséget. A teremtés gyermekei vakon bolyongtak magányos labirintusokban.
„Ez a választás eredménye?” – kérdezte az angyal
„Igen.”
„El fognak téged felejteni?”
„Igen.”
„Elutasítanak?”
„Igen.”
„Sosem térnek vissza?”
„Egyesek visszatérnek, mások nem.”
„Mibe kerül, hogy rávedd őket, hallgassanak rád?”
A Teremtő továbbment az időben egyre messzebb a jövőbe, mígnem megállt egy fa mellett. Egy fa mellett, amiből bölcső fog készülni. Érezni lehetett a széna illatát, ami körbeveszi majd. Még egy lépés a jövőbe, és megállt egy másik fa mellett. Egyedül állt a fa egy kopasz hegy mozdulatlan uralkodójaként. A törzse vastag volt, a fája erős. Nemsokára kivágják. Nemsokára ki fogják faragni. Nemsokára fel fogják állítani egy másik hegy sziklás homlokán. És ő nemsokára függeni fog rajta.
Érezte, ahogy a fa dörzsöli a hátát, amit még nem is viselt.
„Le fogsz oda menni?” – kérdezte az angyal.
„Igen, le fogok.”
„Nincs más módszer?”
„Nincs,”
„Nem lenne könnyebb, ha nem is vetnéd el azt a magot? Nem lenne könnyebb, ha nem adnál lehetőséget a választásra?”
„De könnyebb lenne,” válaszolta csendesen a Teremtő. „De ha kiszedem a magot, kiszedem a szeretetet.”
Körülnézett a domboldalon, és egy jelenetet látott előre. Három alak függött három kereszten. Karjaik kitárva. Fejük előreesett. A szél hordta a nyögéseiket.
Katonaruhás férfiak ültek a földön a három kereszt közelében. Játszottak a földön, és nagyokat nevettek.
Egyházi ruhás férfiak álltak egyik oldalt. Mosolyogtak. Arrogánsan, gúnyosan. Istent védelmezték, gondolták, azzal, hogy megölték ezt a hamisat.
Gyászruhás asszonyok roskadozva álltak a domb alján. Szótlanul. Könnyáztatta arccal. Szemlesütve. Egyikük átkarolta egy másik vállát, s próbálta elvezetni onnan. Az nem akart elmenni. „Itt maradok”, mondta csöndesen. „Itt maradok.”
Az egész mennyország készen állt a harcra. Az egész természet fellázadt, hogy megmentse. Az egész örökkévalóság egyensúlyba állt, hogy védelmezze. De a Teremtő nem adta ki a parancsot.
„Meg kell történnie…”, mondta, és visszavonult.
Ahogy hátralépett az időben, még hallotta a kiáltást, ami majd el fogja hagyni az ajkát: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engemet?”
Megrándult a holnap agóniájától.
Az angyal újra szólt. „Kevésbé fog fájni, ha …”
A Teremtő halkan félbeszakította. „De nem lenne szeretet.”
Újra beléptek a Kertbe. Az Alkotó merően nézte az agyagalakot. A szeretet monszunja tört fel benne. Meghalt a teremtményéért mielőtt elkészítette volna. Isten a faragott arc fölé hajolt, és rálehelt. Por szállt fel az új teremtmény ajkáról. A vörös agyag recsegett, ahogy a mellkasa megemelkedett. Az arcok hússá váltak. Az ujja megmozdult. Egyik szeme kinyílt.
De a test megmozdulásánál is hihetetlenebb volt a lélek kavargása. Akik látják a láthatatlant, döbbenten szemlélték.
Talán a szél mondta ki először. Talán amit akkor láttak, az okozza a csillagok pislogását. Talán egy angyalra hárult, hogy kimondja: „Olyan, mint … annyira hasonlít … Hozzá!” Az angyal nem az arcról, nem a vonásokról vagy a testről beszélt. Ő beljebb nézett – a lélekre.
„Örökéletű!” – lihegte egy másik.
Az emberbe Isten isteni magot rejtett. Saját magját. Az erő Istene megalkotta a föld legerősebbjét. A Teremtő létrehozott – nem egy teremtményt – egy másik teremtőt. És Az, aki a szeretetet választotta, létrehozott valakit, aki viszont tudta szeretni.
Most már rajtunk a választás sora.

Részlet az Eye of the Storm (A vihar szeme) című könyvből.
Upwords with Max Lucado, 2010.03.26.
www.crosswalk.com

2010. március 22., hétfő

Lélekerősítő levelek 4. 2009 dec. 1-8.

Az igazi ajándék

Melanie Chitwood


„Minden keserűség és harag, indulat, szóváltás és szitkozódás legyen távol tőletek minden gonoszsággal együtt. Egymás iránt legyetek inkább jóságosak, könyörületesek, bocsássatok meg egymásnak, ahogy Isten is megbocsátott nektek Krisztusban.” Ef 4:31-32.

Emlékszel, gyermekkorodban hányszor vártad azt a bizonyos, igazi karácsonyi ajándékot? Kibontottál néhány csodálatos dobozt, de egyik sem volt az igazi. A szíved összeszorult: vajon megkaptad, amire olyan nagyon vágytál?

Én is jártam így. Mikor már úgy tűnt, az összes ajándékot kibontottuk, a szüleim előhoztak egy utolsó dobozt. Lelkesen vettem át tőlük. A díszes csomagolás, a hangja, ahogy rázogattam, azt sejtette, hogy végre, megvan. Lefejtettem a külső papírt, felnyitottam, belenyúltam a dobozba, és előhúztam – egy gyönyörű pulóvert, ami távolról sem volt az ajándék. Mosolyogva megköszöntem, de hiába próbáltam leplezni csalódottságomat.

Rájöttem, hogy a férjemmel kapcsolatos várakozásom nagyon hasonló ahhoz, ahogyan az igazi karácsonyi ajándékot vártam. Azt hiszem, legtöbben így vagyunk vele. Ahogy csodáltuk egy ajándék díszes csomagolását, úgy gyönyörködtünk férjünk vonzó külsejében. Eleget figyeltük előzetesen, hogy biztosak legyünk benne: ő az, aki boldoggá tesz minket. Biztosan ő az igazi!

Aztán, amikor férjajándékunkról kiderül, hogy nem is annyira igazi, nehezen tudjuk elrejteni csalódottságunkat. Különféle módszerekkel próbáljuk kivédeni a kiábrándulást.

Igyekszünk „megnevelni”, igazi ajándékká alakítani a férjünket. Kritizáljuk, elítéljük a szokásait. Vagy feladjuk, visszahúzódunk, berendezkedünk egy kiüresedett házassághoz. Ami még ennél is rosszabb, meggyőzzük magunkat, hogy nem a megfelelő emberhez mentünk férjhez.

Ezek a módszerek nem teszik házasságunkat azzá, amit Isten szánt nekünk: egy meghitt, szoros társkapcsolattá. Valójában épp az ellenkezőjét érik el. Keserűség, elégedetlenség, düh ver gyökeret a szívünkben. Emiatt - ahelyett, hogy egyre közelebb jutnánk az egységhez - távolodást, elszakadást élünk meg.

Mit tehet egy nő, ha érzi, hogy nem az igazihoz ment feleségül? Hogyan kezelheti az elvárásait és a csalódásait a házasságban?

Rakja le őket. Nyissa ki a tenyerét, és az elvárások szorításából engedje ki a férjét. És imádkozzon őszintén: „Uram, csalódtam a férjemben. Segíts, hogy úgy kezeljem ezt a helyzetet, ahogy az a legjobb a házasságunknak, és ahogy az neked is tetszik.”

Ha nyitott lélekkel kérjük az Urat, Ő meg fogja mutatni, hogy egy-egy csalódást okozó helyzetben az a jobb, ha szólunk a férjünknek, vagy jobb, ha hallgatunk. Meg fogja lágyítani a szívünket, hogy az Ő szeretetét és elfogadását tudjuk férjünk felé sugározni.

Ha olyanok vagytok, mint én, most ezt gondoljátok: Ez mind szép és jó, de a férjemnek valóban meg kéne változnia… Nem elég figyelmes, nem segít eleget, elfelejtette a születésnapomat. Nem akarom mindig lenyelni a csalódást, én ezt így nem bírom tovább!

Lehet, hogy meg kéne változnia, lehet, hogy meg is fog. De abban biztosak lehetünk, hogy a Szentlélek sokkal nagyobb átalakulást tud végbevinni a férjünkben, mint amit mi feleségként bármikor is képesek volnánk.

Ezen a Karácsonyon legyen az az ajándékod a férjednek, hogy kiengeded őt az elvárásaid satujából. Ajándékozd meg magadat a házasságoddal való elégedettséggel. És mondj Istennek köszönetet a férjedért, aki számodra az igazi karácsonyi ajándék.

Édes Istenem, szabadítsd ki a férjemet és a házasságunkat az elvárásaim béklyóiból. Nyitott lélekkel és nyitott kézzel imádkozom Hozzád, Uram, és megköszönöm Neked a férjemet. Segíts, hogy úgy nézzek rá, ahogy Te nézel: mint a nekem való igazi ajándékra. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today 2009. dec. 1.
www.proverbs31.org



A láthatatlan asszony

Shari Braendel

„Ami a testvéri szeretetet illeti, legyetek egymás iránt gyengédek, a tisztelet dolgában egymást megelőzők” Róm 12:10


Margaret nemrég költözött a városunkba, úgy gondolta, végiglátogat néhány templomot és bibliaórát, és kiválasztja, hova járjon rendszeresen. Sajnos, mindenütt ugyanaz fogadta: észre sem vették, hogy ott van.

Mintha nem is látnák. Az volt az érzése, hogy egy kicsi hal a nagy óceánban. „Hogy fogok így közösségre találni, összebarátkozni valakivel?” – kérdezte magától, ahogy kitöltött egy pohár teát az egyik szeretetvendégségben.

Pár napja mesélte el Margaret, hogy érezte magát akkor, egyedül a sok lány és asszony között az agapén. Elnevettem magam, mikor elmondta, hogy heteken át azzal szórakoztatta magát, hogy szándékosan ugyanabban a ruhában ment ki az utcára. Úgysem számít, senki sem fog emlékezni rá, miben látta legutóbb.

Bár Margaret úgy érezte, egyedül van, és senki sem látja, ez nem így volt. Mit mondott Jézus? „Öt verebet ugye két fillérért adnak? Isten mégsem feledkezik meg egyről sem közülük. Nektek pedig még a hajszálaitok is mind számon vannak tartva. Ne féljetek hát; sokkal értékesebbek vagytok ti a verebeknél” (Lk 12: 6-7). Nem csak számon tartotta őt Isten azokban a napokban, de azt is tudta, hogy érzi magát!

Én is megtapasztaltam, mit érezhetett Margaret. A fiam idén új iskolába került, s az első szülői értekezleten ugyanolyan helyzetbe kerültem, mint Margaret a szeretetvendégségen. Körülnéztem a teremben, egyetlen ismerős arcot sem láttam. Más édesanyák is voltak ott, akik senkit sem ismertek. Egyedül üldögéltek, igyekeztek lazának látszani, nem néztek fel az üdítőről, ami előttük volt az asztalon. A többiek kettes-hármas csoportokba verődve beszélgettek, nevetgéltek, észre sem vették, hogy magányos nők is vannak a teremben.

Annyira csak magunkkal vagyunk elfoglalva, hogy nem látjuk meg az új arcokat, a magányos embereket. Margaret történetén gondolkozva feltettem a kérdést: „Én is ennyire csak magammal törődöm? Mintha körülöttem forogna a világ?” Az összejövetelek, a bibliaórák, az ünnepélyek nemcsak a barátnőkkel való találkozásról kéne, hogy szóljanak, hanem utána kéne nyúlni valakinek, aki barátkozni szeretne.

Feladatként akarom kitűzni magam elé, hogy túlnézek a családi-baráti körömön, s erre hívlak téged is. Ha elmész egy társaságba, nézz körül, s ha találsz valakit, aki egyedül van, menj oda hozzá. Köszöntsd mosolyogva, kérdezd meg, mióta lakik a környéken, szeretne-e megismerkedni másokkal, tudnál-e segíteni neki valamiben. Talán te leszel az, aki bebizonyítod neki, hogy nem láthatatlan, őrá is figyelnek: Isten és te.

Uram, azt kérem tőled, segíts, hogy jártamban-keltemben tudatosabban nézzek körül. Segíts, hogy észrevegyem azokat, akik kényelmetlenül érzik magukat, akik újak a társaságban. Add, hogy ki tudjak lépni önző magamra figyelésemből, s oda tudjak lépni valakihez, aki vágyik rá, hogy észrevegyék. Kérlek, segíts, hogy ne csak magammal foglalkozzam, Jézus nevében. Ámen.

Encouragement for today 2009. dec. 2.
www.proverbs31.org



Imádság 365 napon át

Holly Good

„mindig küzd értetek az imádságban, hogy tökéletesen és szilárd meggyőződéssel álljatok helyt mindabban, ami az Isten akarata” Kol 4:12b

Sosem lehet felülmúlni, ebben biztos vagyok. Egyszerű borítékba csomagolva, szeretettel lepecsételve kaptam életem legemlékezetesebb karácsonyi ajándékát. 42 karácsony alatt sosem kaptam olyan kincset, mint tavaly. Egy ajándék, ami jóérzést, békét, örömöt okozott 365 napon át. Ahogy közeleg 2009 vége, sajnálattal gondolok rá, hogy lejár az ajándék.

A Proverbs 31 Ministries irodájában egymást szoktuk megajándékozni zsákbamacska ajándék módszerrel. Így történt tavaly decemberben is. Mikor kinyitottam az ajándékomat, amit Melissa Taylor-től kaptam, hangosan felolvastam a kísérő levelet: „Tegnap éjjel, amikor csomagoltam az ajándékodat, egy sugallatot kaptam, aminek boldogan teszek eleget. Te, aki ezt az ajándékot választottad, nemcsak egy dísztárgyat kapsz, hanem egy ígéretet is. Megtiszteltetésnek veszem, hogy imádkozhatom érted 2009 minden egyes napján. Jó napjaidon és rossz napjaidon, mindig biztos lehetsz abban, hogy név szerint imádkozom érted. Szeretlek. Boldog Karácsonyt.”

Könnyek lepték el a szememet, ahogy odaléptem, és átöleltem a barátnőmet. Felolvasott mondatai balzsamként simogatták máris a lelkemet. Nem találtam szavakat arra, amit mondani szerettem volna. Csendben összehajtogattam a levelet, és visszacsúsztattam a borítékba. Mosolyognom kellett.

Valaki minden nap imádkozni fog értem! Kihagyás nélkül, hűségesen. Micsoda ajándék!

Sosem volt még ebben részem. Persze előfordul, hogy valamelyik jóbarát azzal nyugtatgat, hogy imádkozik értem, ha megosztom vele a bajomat. Vagy valaki felhív, hogy eszébe jutottam, és úgy érezte, imádkoznia kell értem. Olyan is van, hogy biztosít valaki arról, hogy hordoz engem az imáiban. De ilyet, hogy egy állhatatos imaharcos megígéri, hogy minden egyes nap imádkozik értem, erre sosem számítottam.

Nagyon lelkesítő tudat volt.
Bátorság öntött el, önbizalom, optimizmus.
És főleg az a tudat, hogy szeretve vagyok.

Tudjátok, én már ismerem az imádság erejét. Tapasztaltam gyógyulást, lelki növekedést, csodát és békességet magánima, családi és közösségi imádság hatására. Alázatos lélekkel eljutottam oda, hogy naponta teljesen átadjam Istennek az irányítást, és ez az egész az imádsággal kezdődik.

Az imádságos élet nem azt jelenti, hogy úgy gondolom, Isten mindent megtesz, amit kérek Tőle, hanem bizalmat jelent abban, hogy meghallja vágyainkat, és tudja, mi a legjobb nekünk. Bizalom abban, hogy vezetni és irányítani fog, mialatt az Ő akaratát keressük. Teljes szívvel ráhagyatkozom erre az életbiztosításra.

Az egy évre szóló imádság-ajándékért való mélységes hálával a szívemben tértem haza karácsonyi összejövetelünkről. Én is megfogadtam, hogy naponta fogok Melissáért imádkozni. Micsoda kihívásokkal teli év következett rá – szüksége is volt a napi imádságaimra.

Mialatt alázatos és hálatelt szívvel gondolok rá, felidéződik bennem a Korintusi levél egy szép mondata: „Szüntelenül hálát adok Istenemnek értetek az Ő kegyelméért, amely megadatott nektek Krisztus Jézusban” 1 Kor 1:4. Köszönöm, hogy imádkozol értem, Melissa. Nagyon jó érzés. Micsoda összetartozás. Milyen ritka ajándék!

Uram, köszönöm Neked a barátainkat, akik a Te szereteteddel szeretnek minket. Köszönöm, hogy hűségesen figyelsz kéréseinkre, és válaszolsz rájuk, amikor jónak látod. Bízunk Benned, szeretünk Téged, dicsőítjük Szent Nevedet. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today 2009. dec. 3.
www.proverbs31.org



Az Ő nevéért

Marybeth Whalen

„az igazság ösvényein vezet engem az Ő nevéért” Zsolt 23:3b

Uram, mutasd meg, mi a Te akaratod, hogy aszerint éljek.
Uram, mutasd meg az irányt, merre menjek.
Uram, csak azt akarom, amit Te akarsz. De tudni szeretném, mi a Te akaratod.

Imádkoztál már valami hasonlót? Ha hasonlítunk, akkor igen. A fenti ige feltár egy olyan igazságot, amit eddig nem vettem észre, pedig jól ismerem ezt a zsoltárt. Hányszor de hányszor imádkoztam már Isten iránymutatásáért – és közben a saját utamon akartam járni. A fenti mondatot három szakaszra bontottam, hogy jobban fel tudjam fedni a benne rejlő bölcsességet.

Az igazság ösvényein: Ha Isten vezet minket, akkor biztosak lehetünk abban, hogy csak olyan útra terel, ami az Ö szemében igaz út. Ha letérünk az útról, elvész a békénk, ellentétbe kerülünk az Ő tanításával, Igéjével: megjelenik a piros zászló, ami jelzi, hogy rossz felé haladunk. Biztosak lehetünk benne, hogy Isten sosem vezet a rossz úton. Csak keresnünk kell iránymutatását imádságban, szent tanácsokban és az Igében.

Vezet engem: Ha Isten követői vagyunk, azt akarjuk, hogy vezessen minket. Elég egy rövid időszak, mialatt a magunk útját járjuk, hogy rájöjjünk, magunktól nem találjuk meg a helyes irányt. Sokan vagyunk, akik azután jutottunk Istenhez, hogy teljesen összekuszáltuk az életünket. Hálásak vagyunk ígéretéért, hogy Pásztorunk lesz, aki szeretettel vezeti juhait. Boldogan követjük, örülve, hogy van, aki megvilágítja előttünk az utat.

Az Ő nevéért: Ezekben a szavakban van számomra az üzenet lényege. Miért vezet minket Isten az igazság ösvényein? Az Ő nevéért.

Azt akarja, hogy az irány, amerre haladunk, Őt tükrözze. Neki hozzon dicsőséget, nem nekünk. Az Ő nevét tegye híressé. Életünk legyen élő tanúbizonysága az Ő jóságának, hogy mások is Felé forduljanak. Ezért fog minket mindig – nem könnyű vagy gyors, hanem - szent döntésekre vezetni. Ha megadjuk Neki magunkat, észre fogjuk venni, hogy mindig a legjobb választások felé irányít majd. Nem azért, mert mi vagyunk a legjobbak, hanem azért, mert Ő az.

Ez az egyszerű igevers felnyitotta a szememet. Néha, mikor Isten akaratát kerestem egy-egy választás előtt, igazából az egész keresés rólam szólt. Rá kellett ébrednem, hogy a döntés mindig, de mindig Róla kell, hogy szóljon. Az imádságom többé nem a „mit kéne tennem?” énközpontú kérdésre keresi a választ, hanem arra, hogy „mi hoz Neked dicsőséget?” A magam emberségéről az Ő szentségére kellett átirányítanom a tekintetemet. Így biztos, hogy odavezet, ahova mennem kell. De nem szabad szem elől tévesztenem az útkeresés célját és értelmét.

Istenem, mai imádságom benne van a Te Igédben: kérlek, vezess az igazság ösvényein a Te nevedért. Azt szeretném, ha életem a Te dicsőségedet tükrözné. Bízom benne, hogy ez megtörténik, mialatt azon az úton vezetsz, ami igaz a Te szemedben. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today 2009. dec. 4.
www.proverbs31.org



A remény arca


T. Suzanne Eller

„Azután karjaiba vette őket, rájuk tette a kezét, és megáldotta őket.” Mk 10:16

Szívesen utazom más országokba missziós szolgálatoknak segíteni. De gyakran megesik, hogy a látott ínség okozta elnehezedett szívvel hagyok el egy-egy szép országot. Hosszú sorok az orvosi vizsgálatok előtt. Utcasarkokon egy kis ennivaló reményében cukorkát vagy – a legrosszabb esetben – saját testüket áruló gyermekek. Sokszor sírtam a repülőgépen hazafelé, könnyeimet megpróbáltam eltakarni a többi utas elől.

Nemrég tértem haza Ecuadorból a Compassion International által szervezett missziós útról. Ez az utazás reménnyel töltött el! 52000 ecuadori gyermek életét szolgálja a Compassion 200 központja Ecuadorban!

Azért mentem főleg, hogy találkozzam Eric-kel, egy hétnek látszó 13 éves kisfiúval. Eric olyan rendellenességgel született, ami gátolja mozgását és kommunikációs képességeit. Nem sok remény volt az életben maradására. Édesanyjának két másik gyermeke is van, egyik 10, másik 6 éves. Otthonuk kőből és salakbetonból kialakított barlangszerű építmény. Le kellett hajolnom, hogy be tudjak lépni a sötét kéthelyiséges házba. Egyik fal mellett egy hosszú évek rozsdáját viselő kicsi hűtő áll. A nyitott tűzhelyen néhány koromtól fekete edény. Eric büszkén mutatta meg, hogyan mossa ki szappanhabos kefével csapkodva a piros pólóját.

Kicsi korában Eric több műtéten átesett, amik lehetővé tették, hogy a maga esetlen módján szaladni tudjon. Mivel szavakkal nehezen kommunikál, azt hihetnéd, hogy tanulatlan, pedig nagyon intelligens gyermek. Ő is, testvérei is iskolába járnak, tápláló ételeket fogyasztanak a Compassion International jóvoltából.

Később találkoztam Jonathonnal, aki 5 évesen került a Compassion International gondozottjai közé. Emlékszik, milyen büszkén mutatta meg társainak az első levelet, amit a szponzorától kapott. Magasra tartotta, hogy minden gyermek lássa. „Jézus küldött valakit, aki szeret engem” – mondta nekik.

Jonathan jövő júliusban végez fizika szakon az egyetemen. Elsírta magát, ahogy próbálta elmondani, mi mindent tett érte a Compassion International és a szponzora. Valaki, akivel sohasem találkozott, éveken át lehetőséget adott arra, hogy egészségesen, reményben éljen, s megváltozzék az élete hasonlóan sok más társáéhoz. Azt tervezi, hogy miután befejezi tanulmányait, visszatér tanárként abba a központba, ahonnan elindult.

Gyakran imádkozom Jézushoz, kérve, hogy mutassa meg, mire fordítsam az időmet, a pénzemet, a képességeimet. A mindennapi kiadásokkal kapcsolatosan sohasem imádkozom, azoknak nincs maradandó értéke. Foglalkozom velük, átgondolom őket, de az imádságomban nem szerepelnek. Azt hiszem, változtatok ezen, és imádkozni fogok azért is, hogy mutassa meg Isten, hogyan tudnék olyan dolgokba fektetni, amik valóban számítanak.

Hazafelé a repülőn nem kellett takargatnom a könnyeimet az utastársak elől- most nem. Új reménysugárral a lelkemben adtam hálát Istennek: egy kisgyermek, akit életképtelennek hittek, most szaladni és olvasni tud; láttam magam előtt a kislányt, aki majd kiesett a padból, hogy felszólítsák, mert fel akart mondani egy részt a bibliából; láttam a fiatalembert, aki könnyeit törölve mesél vágyairól, hogy hazatérve ugyanolyan szegény kisgyerekeket tanítson, mint amilyen ő maga is volt. Hátradőltem az ülésen, és mosolyogva idéztem magam elé a képeket, melyek az Isteni Remény működését bizonyították.

Drága Istenem, te szereted az éhezőt, a szegényt, a szenvedőt. Köszönöm a lehetőséget, hogy a Te kezed és lábad lehetek saját közösségemben vagy bárhol a világon. Kérlek, segíts, hogy szívemet és életemet olyan dolgoknak szenteljem, amikért a Te szíved lángol. Jézus nevében, Ámen

Encouragement for today 2009. december 8
www.proverbs31.org

A fordító megjegyzése: A Compassion International egy 1952-ben alapított keresztény segélyszervezet, mely afrikai, indiai, mexikói szegény gyermekek élelmezésében, iskoláztatásában, orvosi ellátásában, hitoktatásában vesz részt. Többek között abban különbözik más hasonló szervezetektől, hogy a támogatók egy-egy adott gyermek szponzorálását végezhetik, akivel a coloradói központon keresztül kapcsolatban állnak. Adott havi összeggel (jelenleg 38 dollár) járulnak hozzá szponzorált gyermekük gondozásához, akinek évente háromszor levelet írhatnak, vigyázva, hogy ne keltsenek benne teljesíthetetlen vágyakat. A gyermek fényképről ismerheti szponzorát, (ahogy a szponzor is a gyermeket), ő is írhat, rajzolhat szponzorának, de elérhetőségüket nem adhatják meg egymásnak. A szponzor évente egyszer meglátogathatja a gyermeket, vigyázva, hogy akkor se vigyen neki olyan értékű ajándékot, ami a többi gyermekben irigységet kelthetne, szomorúságot okozhatna. A szponzorálásra szoruló gyermekeket a helyben élő munkatársak választják ki a közösségből. A www.compassion.com honlapra rakják fel a még nem szponzorált, de rászoruló gyermekek fényképét, életkorát, nevét, s pár szót az életkörülményeiről. Ha valaki szeretne szponzorálni egy általa kiválasztott gyermeket, kitölt egy adatlapot, átutalja az első havi összeget, kap postán egy szponzorkészlet (sponsor kit) nevű kis csomagot a gyermekkel való kapcsolattartáshoz szükséges eszközökkel, ismertetőkkel, a gyermek családjáról, életteréről, kedvteléseiről való adatokkal, eldönti, hogy milyen formában küldi a pénzt, stb. Ígéretet tesz arra, hogy naponta imádkozik a gyermekért, amint a gyermek is naponta név szerint imádkozik ettől kezdve a szponzoráért. Ha olyan élethelyzetbe kerül a támogató, hogy nem tudja folytatni a szponzorálást, jelzi a központnak, akik azonnal keresnek más szponzort a gyermeknek. Akit egyszer támogatni kezdtek, nem kerülhet ki többé a szervezet látóköréből.

Ezenkívül lehetőség van két másik projektben való részvételre is: tehetséges gyermekek felsőfokú tanulmányainak támogatására, illetve újszülött csecsemők és édesanyjuk egészséges életének biztosítására.

Szívesen segítek a fordításban, ha valaki szponzorálni szeretne egy gyermeket. Cs. M.

2010. március 21., vasárnap

Adrian Rogers:
Miért van szenvedés a földön?

„Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek.” Jn 8:36

„Ha Isten van, és ha Isten jó Isten, miért van szenvedés?”
„Miféle Isten az, aki megteremtette a gonoszságot?”
Hallottad már ezeket a kérdéseket? Esetleg te magad is feltetted őket?
Nem vagy egyedül. Sokaknak jutottak és jutnak eszébe ezek a kérdések. De ez nem egyenes gondolkodás. Hadd mondjam meg, hogy is működik ez a dolog.
Isten nem teremtette a gonoszságot. Isten a tökéletességet teremtette. Az embernek is tökéletes szabadságot adott. Szabaddá tette az embert arra, hogy választhassa a szeretetet. Ahhoz, hogy a szeretetet választhassuk, lehetőséget kellett kapnunk arra is, hogy a nem-szeretést válasszuk. Ez a választási szabadság hozta létre a gonoszságot, mert az embernek lehetősége volt rosszul választani. Milyen szeretetet szeretnél kapni? Egy kierőszakolt szeretetet vagy szabad szeretetet? Mi hangzik jobban: „Szeretlek” vagy „Szeretnem kell téged”?

Crosswalk letters, 2010.03.21.
www.crosswalk.com

2010. március 13., szombat

Lélekerősítő levelek 3. 2009. november 20-27

Az ismeretlentől való félelem legyőzése

Micca Monda Campbell



„kétezer könyöknyi távolság legyen köztetek és a láda közt, hogy messziről láthassátok, és tudjátok, melyik úton kell haladnotok, mert azon még nem jártatok sohasem.”Józsue 3:4a



Félsz az ismeretlentől? Ha igen, tudod, mennyire kimerítő. Rettegsz az ismeretlentől, és értékes energiákat veszítesz azzal, hogy igyekszel felkészülni a legrosszabbra. Két gond van ezzel a félelemmel:

1. A jövő nem most van.

2. A jövő nem a mi kezünkben van.



Józsue könyvének első fejezetéből megtudjuk, hogy még Mózes halála előtt Isten átadta a vezetést Józsuénak. Az izraeliták már negyven éve vándoroltak a pusztában Mózes vezetésével. Most útjuk végéhez értek. A Jordán túlpartján ott van az ígéret földje – a föld, amelyet Isten Ábrahámnak és leszármazottainak ígért.

A Jordánhoz érkezve Józsue és az izraeliták tábort vertek a folyóparton, és várták Isten eligazítását. Mint annak idején a Vörös tenger partján, Isten meg kellett, hogy mutassa, hogyan jutnak át a folyón. Harmadik nap Isten azt a parancsot adta az elöljáróknak, hogy hirdessék ki: mindenki nézze a szövetség ládáját, és azt kövesse, mivel még soha nem jártak azon az úton (Józsue 3:4). Lényegében azt mondta Isten: Kövessetek, és én átvezetlek az ismeretlenen.

És ez még nem minden. Azt is megmondták az embereknek, hogy milyen távolságból kövessék a frigyládát. Enélkül az utasítás nélkül az emberek összetömörültek volna a szövetség ládája körül, ám Isten azt akarta, hogy egyenként mindenki láthassa az Ő jelenlétét, amint biztonságban vezeti őket az ismeretlen völgyön át. Mi lehetett volna bátorítóbb tudat, mint az, hogy az Úr az ő Istenük, az Isten, aki velük van?



Látod, az Úr megérti a mi félelmünket az ismeretlentől. Ő észreveszi, ha olyan helyzetben vagy, amilyenben még nem voltál, és félsz. Talán most először vagy munka nélkül. Esetleg valami betegséget diagnosztizáltak nálad, vagy épp lázadó korszakában van a gyermeked. Nem jártál még ezen az úton, és nem tudod, merre fordulj, mit tegyél. Isten meg fogja mutatni az utat.

Józsue életútját nem lehetett megjósolni, tele volt ismeretlen kihívásokkal, mint a tiéd vagy az enyém. De sikeresen legyőzte a félelmét azzal, hogy Istenre figyelt, és nem az eseményekre, a körülményekre. Ahogy az izraelitákat vezette Isten az ismeretlen úton, téged és engem is vezetni fog. Amikor olyan helyre érünk, ahol sohasem jártunk azelőtt, Isten jelen lesz, hogy segítsen. „Ha átkelsz a vizeken, én veled vagyok, és ha a folyókon, azok nem borítanak el; ha tűzben jársz, nem égsz meg, és a láng nem perzsel meg téged. Mert én vagyok az Úr, a te istened, Izrael Szentje, a te szabadítód;” (Iz. 43:2-3a).



Bár Izrael gyermekeinek nem mondták meg, hogyan fognak átkelni a folyón, tovább haladtak bizalommal. Mi is bizalommal mehetünk előre, osztozva Isten megígért jelenlétében, Aki vezet minket az ismeretlen körülmények között.



Uram, köszönöm neked megígért jelenlétedet. Megnyugtatja a szívemet, hogy nem vagyok egyedül. Vezess át, Uram, az ismeretlenen az életemben. Világítsd meg előttem az utat, és én követni fogom. Jézus nevében, Ámen.





Encouragement for today 2009. november 20.

www.proverbs31.org



Használjuk ki a magányosságot


Glynnis Whitwer



„Nem mondalak többé titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit cselekszik az ő ura, hanem barátaimnak mondalak, mert mindazt, amit az Atyámtól hallottam, tudtul adtam nektek.” Jn 15:15



Kicsi fiam a kanapén térdelt arccal a háttámla felé, állát összekulcsolt kezén tartva nézett ki az ablakon. Feje jobbra-balra fordult, ahogy figyelte az utcán bicikliző, nevetgélő két szomszéd gyereket.

A konyhaajtóból néztem másodikos kisfiamat, míg egy törlőruhával szárítgattam a kezemet mosogatás után. Belegörnyedtem abba sóhajtásba, ami a lelkéből felszakadt egy nagy levegővétel után. Átérezve szomorúságát, elszorult a torkom, s könnybelábadt a szemem. Leraktam a rongyot, halkan odaléptem, és leültem mellé a kanapéra. Szó nélkül átkaroltam, ölembe vettem, s magamhoz szorítottam.

Az arcát odanyomta az enyémhez, könnyeink összefolytak. Szinte éreztem, ahogy a vágy és a remény lüktet benne: „Hátha megállnak a házunk előtt! Hátha kihívnak engem is játszani!” Fojtott sírásba torkollt a remény a kislegényben, aki hősiesen szeretett volna „nagy” lenni.

Mióta pár hónapja Észak-Karolinába költöztünk, Joshnak nem sikerült barátokat találnia. A gyerekek már kialakult csoportokban játszottak, amikbe az én kis szégyenlős gyermekem sajnos nem tudott bekerülni. Otthon szívesen játszott a kistestvéreivel, de ők nem helyettesíthették az iskolai vagy a szomszéd barátokat.

Nyomasztó volt a magányosság, én is éreztem. Az igazat megvallva az én életemnek is egyik legsötétebb korszaka volt ez. Évtizedes barátságokat hagytunk magunk mögött, amikor elköltöztünk. Azokat a barátságokat közös emlékek, együtt töltött esztendők éltették. Nem kellett értük megküzdeni. Most ismeretlen helyre kerültünk, ha nem is földrajzilag, de kulturálisan és társadalmilag minden bizonnyal. Új világ volt ez nekünk, és a változást Josh épp olyan fájdalmasan élte meg, mint én. Mégis, visszatekintve, olyasmiket tanultunk Istenről és magunkról, amik kimaradtak volna az életünkből, ha Phoenixben maradunk.

Bár a magányosság fájdalmas, nem árt, ha megízleljük egy ideig. C.S.Lewis szavaival: „Örömeinkben suttog Isten, a lelkiismeretünkkel beszélget, de a fájdalmainkban kiabál: a fájdalom Isten hangszórója egy süket világ felébresztésére.”

Isten szólt hozzánk a magányunkban. Kezdtem rájönni, hogy magányos időszakaink arra valók, hogy meghalljuk Isten hívását, aki legközelebbi barátunk akar lenni. Ha elhagytak a barátaink, vagy mi hagytuk el őket, Isten új módszerekkel teszi nyilvánvalóvá jelenlétét. Tim Hansel, a Magányosság rengetegében szerzője így ír: „A magányosság nem elhagyatottság … csak annak tűnik. Újfajta találkozások lehetősége az Egyetlennel, aki ki tudja tölteni az űrt bennünk.”

Isten szeretné önmagával feltölteni a szívünket. Mi pedig többnyire a világ javaival igyekszünk szívünk vágyait kielégíteni. Újra meg újra rájövünk, hogy Isten helyettesítése mással mindig múlékony, felszínes, s utána még sokkal magányosabbak leszünk.

Ha te vagy a gyermeked magányosak vagytok, próbáljátok kihasználni ezt az időt arra, hogy Jézusra, mint legjobb barátotokra tekintsetek. Jézus a barátainak mond minket a János 15,15-ben: „Nem mondalak többé titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit cselekszik az ő ura, hanem barátaimnak mondalak, mert mindazt, amit az Atyámtól hallottam, tudtul adtam nektek.”

Bár Isten közösségre alkotta az embert, célja van a magánnyal is. Ha tanulunk belőle, ahelyett, hogy zokon vennénk, hiszem, hogy rátalálunk egy életre szóló barátságra, egy Barátra, aki soha sem fog magunkra hagyni minket.



Uram, köszönöm, hogy a barátom vagy, aki soha nem hagy el. Néha nagyon nyomaszt a magányosság. Kérlek, add, hogy ma valóságosan érezzelek. Inkább tanulni szeretnék a magányomból, mint neheztelni érte. Jézus nevében, Ámen.



Encouragement for today, 2009. november 23.

www.proverbs31.org





Testkép

T. Suzanne Eller

„Most ugyanis tükör által, homályosan látunk, akkor pedig majd színről színre. Most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, mint ahogy Isten ismer engem.”

1Kor 13:12


Elmentem egy tükör előtt az áruházban. Megálltam, visszaléptem, s újra megnéztem magam. „Ez tényleg én vagyok?” Kilencedik hónapban egy ikerpárral a hasamban olyan voltam, mint egy hordó, a hasamon a kabátom gombja, mint egy dugó, ami mindjárt kilő. Egy hatalmas gömbölyű has karokkal, lábakkal.

Pár nap múlva megérkezett Ryan és Melissa. Imádtam őket! De ahogy teltek a hónapok, egyre elégedetlenebb voltam a testemmel. Tele volt mindenféle ráncokkal, csíkokkal, bárhogy igyekeztem, nem tudtam eltüntetni őket.

Ugorjunk 25 évet. Melissa szereti játszani az „anya sztájlisztja” szerepet, nem engedi, hogy elhanyagoljam magam. Egyik nap farmert vásároltunk ketten, összeszedett néhányat, hogy próbáljam fel őket. „Engedj be, anya”, kopogott be az öltözőfülkébe.

Kinyitottam az ajtót: „Egy perc, és kinn vagyok, kincsem”.

Rosszallóan nézett végig rajtam. Később rám is szólt: „Ugye behúztad a hasadat? Nem értelek. Ne foglalkozz vele.”

Hányszor előfordult, hogy megdicsértem valakit, akit igazán szépnek tartottam, s az volt a válasz: „Köszönöm, de hát le kéne adnom néhány kilót”, vagy: „Igazán kedves vagy, de a hajam borzalmasan áll ma”, vagy „Inkább nézd meg őt, na ő valóban jól néz ki”. Pedig én egy kedves mosolyt, egy meleg, sugárzó tekintetet, egy egyszerű, aranyos teremtést láttam magam előtt. Dicséretem őszinte volt, de elkedvetlenedve láttam, hogy ő csak a hiányosságaival törődik.

Melissával való beszélgetésem ráébresztett, hogy én is ilyen vagyok. Sőt ami még rosszabb, ezt a mintát adom tovább a lányomnak.

Pedig az igazság az, hogy egészséges vagyok. Megszültem három csodálatos gyermeket. És ami ennél is fontosabb: Isten leánya vagyok. Saját hasonlatosságára teremtett. Szívembe és elmémbe pecsételte be ezt a tényt.

Csak juttatná is mindig eszembe valaki.

A bibliai időkben a tükör fényezett fémlap volt, ami könnyen behomályosodott, tökéletlenül tükrözte vissza azt, aki belenézett. Ha egy nő arca vagy teste nem volt tökéletes, barátnői vagy testvérei figyelmeztethették rá.

Ma viszont a kozmetikai tükrünkben 5x-ös, 10x-es sőt 15x-ös nagyításban vizsgálhatjuk arcunk részleteit, minden pórusunkat és szeplőnket! Ezek a tükrök gyakran csak a kulturálisan meghatározott szépségideálhoz mérnek minket.

Mi lenne, ha ehelyett arra a tükörre figyelnénk, amiről Pál apostol beszél a korintusi levélben? Minél közelebb jutunk Istenhez, annál tisztábban látjuk a dolgokat. Kevésbé lessük a saját arcunkat, inkább az Övét szeretnénk felfedezni.

És még ajándékot is kapunk: minél jobban ismerjük Istent, annál inkább fognak mások az Ő fényében látni minket.

Ha őt sugározzuk tovább – nos az az igazi szépség!



Istenem, te a saját képedre alkottál engem. Fontos vagyok számodra. Adj nekem bölcsességet. Add, hogy hálás legyek az egészségemért. Mellettem leszel, míg az örömöt, bölcsességet, békét és önzetlenséget keresem? Mert Hozzád szeretnék hasonlítani. Jézus nevében, Ámen.





Encouragement for today 2009. nov. 24.

www.proverbs31.org



A Köszönöm ereje


Rachel Olsen

„Mindenért adjatok hálát, mert ezt várja Isten mindnyájatoktól Krisztus Jézusban.”

1 Tessz 5:18


Egyetemi előadóként (részmunkaidőben) gyakran olvasok kutatási eredményekről. Igen, tudom, ez olyan száraznak tűnik, mint egy túlsütött pulyka. Néha valóban az, de gyakran találok érdekes eredményeket a tudományos cikkekben. Olvastam például egy cikket arról, milyen nagyszerű dolog hálásnak lenni.

A kutatók azt találták, hogy a hálás alaptermészetű emberek sokkal jobban átélik pozitív érzelmeiket, elégedettebbek az életükkel, élénkebbek, optimistábbak. Ezek mind olyan tulajdonságok, amikből én is többet szeretnék. Azt is bizonyította a kutatás, hogy a hálás szívű emberek depressziója enyhébb, kevésbé feszültek, stresszesek – a depresszió és a stressz két olyan dolog, amiből minél kevesebbet szeretnék megtapasztalni.

Sőt, az is bebizonyosodott, hogy azok, akik heti feljegyzéseket készítenek az őket ért jó dolgokról, egészségesebbek. Többet sportolnak, ritkán éreznek fájdalmat, és általában jobban érzik magukat, mint azok, akik a semleges vagy rossz élményeikről vezetnek naplót. Ez nagyon jól hangzik, biztosan kipróbálom.

Végül azok, akik naponta veszik számba az aznapi áldásokat, élénkebbek, lelkesebbek, határozottabbak és energikusabbak. A mindenit, jó sok előnye van a hálaadásnak! Végülis, nem kellett volna meglepődnöm, hisz ismerem az írásom elején idézett igét. A Biblia több helyen is arra ösztönöz, hogy köszönetet mondjunk – mindig – minden helyzetben – mert ezt várja tőlünk Isten.

Ne gondoljátok, hogy nem tudom, mennyi szörnyűség történhet velünk, ami nem Isten akaratából való, de ha közben dicsérjük Istent és hálát adunk neki, az már biztosan Isten akarata.

Keresztényként mindig találunk okot a hálaadásra: megköszönhetjük Krisztus megváltó munkáját, Isten közelségét, a Szentlélek tanácsait. A zsoltáros így énekelt: „Magasztalom az Urat igazságosságáért, s zsoltárral dicsérem a fölséges Úr nevét”. Zsolt 7:18. Ezt mi is megtehetjük.

John Milton, aki keresztény költő volt, valahol arról ír, hogy minden sötét felhőnek ezüstből van a körvonala. Ha célul tűzzük magunk elé a hálaadást, bármilyen rossz idő van, meg tudjuk keresni az ezüst csíkot. S ha így folytatjuk napról napra, előbb-utóbb a hála életünk normális működési elvévé válik.

Nem csoda hát, hogy a kutatók úgy találták, hogy akik számontartják a jó dolgokat az életükben, boldogabbak, egészségesebbek és optimistábbak. Ez a kutatás nem fedezett fel semmi újat: csak bizonyította Isten akaratát és bölcsességét. Isten mindig is tudta, milyen jó nekünk, ha hálásak vagyunk. Mostmár a tudomány is tudja.

Ma miért mondhatsz köszönetet?

Uram, köszönöm Neked ezt a mai napot. Köszönöm Fiadat és Lelkedet, akiket nekem adtál. Köszönöm, hogy fedél van a fejem fölött, és van, mit ennem ma. És köszönöm, Uram, ezt az emlékeztetőt, hogy jobban odafigyeljek a nekem juttatott áldásokra. Jézus nevében, Ámen.



Encouragement for today 2009. nov. 25.

www.proverbs31.org



Vendéglista

Sharon Sloan



„Annak pedig, aki őt meghívta, ezt mondta: ’Amikor ebédet vagy vacsorát adsz, ne a barátaidat és testvéreidet hívd meg, se a rokonaidat és gazdag szomszédaidat, akik majd téged is meghívnak és viszonozzák neked. Amikor vendégséget rendezel, hívd meg a szegényeket, bénákat, sántákat, vakokat. Így boldog leszel, mert ők nem tudják viszonozni neked. De amikor az igazak feltámadnak, megkapod jutalmadat.’” Lk 14:12-14.



Egyik lakodalom alkalmával férjemmel a meghívottak „B listájára” kerültünk. Az igazat megvallva, örültünk, hogy egyáltalán felkerültünk a listára, nem sértődtünk meg azon, hogy a „B listára” tettek minket. Valaki, akit kicsi kora óta ismertünk, most férjhez ment. A szülei a helyi közösség élvonalába tartoztak, több száz embert meghívhattak volna a gyermekük lagzijára. Megtiszteltetésnek éreztük, ha ott lehetünk.

A vendéglista összeállítása nem mindig könnyű feladat. A fenti idézet Lukács evangéliumának 14. részéből megtanítja az isteni vendéglista összeállításának etikettjét. Azt mondja Jézus, hogy ha vendégséget rendezünk, hívjuk meg „a szegényeket, a bénákat, sántákat és vakokat”. Szívesen hívok vendégeket összejövetelekre, gyermekeim születésnapi partijaira, a vendéglista összeállítása számomra szent dolog. Felajánlás az Úrnak. Jézus azt kéri, nézzünk túl azokon, akiket természetes dolog lenne meghívni, s érjük el a kirekesztetteket.

Lehet, hogy nincsenek a környezetünkben bénák, sánták és vakok, de vannak olyanok, akik szenvednek, akik úgy érzik, senkijük sincs, akik érdemteleneknek tartják magukat.

Mikor a gyermekeimmel összedugjuk a fejünket, hogy együtt megalkossuk a listát, imában kérjük az Urat, juttasson eszünkbe olyanokat, akiknek áldás lenne a meghívás. Lehet az egy barát, akinek az anyagi körülményei nem engedik meg, hogy partikat rendezzen. Valaki, akit bénító lelki fájdalom gyötör. Egy gyermek, akinek válnak a szülei. Egy félénk osztálytárs, aki a perifériára került. Vagy egy goromba emberke, akivel nehéz kijönni, aki nem érzi Isten elfogadó szeretetét. A szegények, a sánták, a bénák, a vakok.

Az igazság az, hogy Jézus és az Ő megváltó szeretete nélkül mindnyájan „szegények, bénák, sánták és vakok” vagyunk. Még keresztény körökben is kirekesztettnek, nem szívesen látott vendégnek érezhetjük magunkat. Mindannyian átéltük már a „nem hívtak meg”- érzést. A meghívás elfogadást, összetartozást, törődést, szeretetet, értékességet, barátságot jelez. Isten igéje arra szólít fel, hogy tágítsuk ki a meghívottak körét a félénkek, az igénytelenek felé.

Minden vendéglátók Ura meghív minket a menyegzős lakomájára. Ha kibontjuk és elfogadjuk a meghívását, a Király asztalához ülhetünk. Ahogy Isten kiválasztott minket vendégsége díszvendégeinek, úgy válasszunk ki mi is érdemtelennek tűnő vendégeket a listánk élére. Istent tiszteljük meg, ha meghívjuk a szegényeket, bénákat, sántákat és vakokat. „Aki elnyomja a szegényt, gyalázattal illeti annak Teremtőjét, de tiszteletben tartja Őt, aki megszánja a szűkölködőt” (Péld. 14:31). S Isten tiszteletben tartásának örömén túl, még az az ígéret is elhangzik, hogy „amikor az igazak feltámadnak, megkapod a jutalmadat” (Lk 14:14).

Édes Istenem, köszönöm, hogy meghívtál minket, és a Király asztalánál étkezhetünk. Add, hogy megtisztelhessünk Téged azzal, hogy meghívjuk a szegényeket, a bénákat, a sántákat és a vakokat a mi összejöveteleinkre. Ahogy utánanyúlunk a kevésbé nyilvánvaló vendégeknek, töltse be szívüket a Te tökéletes szereteted az elfogadottság örömével. Add kegyelmedet, hogy a te vendégeid lehessünk itt a Földön, és dicsőséget hozzunk nevednek. Jézus nevében, Ámen.





Encouragement for today 2009. nov. 26.

www.proverbs31.org





Egy szomjas asszony

Rachel Olsen

„Aki áldásban részesít, maga is gyarapszik, s aki itat, maga is betelik itallal.” Péld. 11:25

Egy könyvesbolt zsúfolt kávézó részlegében ültem a laptopommal, s dolgoztam. Már többször korgott a gyomrom – még nem ebédeltem. Az éhség sürgetett, hogy csomagoljak össze, és induljak neki az esőben egy vendéglő felé, de nem akartam még abbahagyni a munkát. Aztán valami magára vonta a figyelmemet.

Egy zöld esőkabátot viselő nő ment el az asztalom mellett. Feltűnt, mert a mozgása egyenetlen ritmusából látszott, hogy fogyatékos. Pár lépésnyire tőlem megállt, megfordult, és rám nézett. Valamit elkezdett mondani, de semmit nem értettem belőle. Nem tudtam, hogy reagáljak, rámosolyogtam. Megismételte, az előző értelmetlen hangokat.

„Tessék?” – kérdeztem.

Még „mondott” valamit, majd felém nyújtotta a kezét. Mozdulatai nagyon le voltak lassulva. Nyújtott kézzel billegtetni kezdte az ujjait, s közben szelíd, nehezen fókuszáló tekintettel nézett.

A környező asztaloktól többen figyeltek már minket. A jelenet kezdett kínossá válni. Az asszony nem hagyta abba az ujjai billegetését, s közben érthetetlen hangokat hallatott. Körülnéztem. Egyedül voltam. Újra rámosolyogtam, és megkérdeztem: „Mit szeretne?” Közelebb jött, a keze hozzáért az enyémhez. Talán csak meg akar érinteni valamiért, gondoltam.

Ehelyett megfogta a kezemet, és elkezdett húzni. Felálltam. Tekintetem találkozott a szomszéd asztalnál ülő férfiéval, aki meglepetten és kérdőn nézett rám. Azt hiszem, én ugyanúgy nézhettem vissza.

Az asszony kézenfogva oda vezetett a kávéhoz való kiegészítők asztalához, ahol egy csomó egymásba rakott műanyag pohár és egy kancsó víz is volt. Megragadta a poharakat, és a felső négy a kezében maradt. Vagy egy percig küszködött az egyik pohár leválasztásával a többiről. Kinyújtottam a kezem, hogy segítsek, de nem engedte. Vártam.

Amikor végre sikerült egy poharat a kezében tartania, rábökött a kancsóra. Felemeltem, és megtöltöttem a poharát. Megitta, majd újra a kancsóra mutatott. Újra töltöttem. Azt is megitta, de most a kancsóért nyúlt. Na most mi lesz, gondoltam.

Figyeltem, ahogy megfeszülten próbálta elvégezni a feladatot, hogy vizet töltsön magának. Nagyon óvatosan billentette a kancsót, másikban tartotta a poharat. Pár milliméterrel tévesztette el a célt, az utolsó pillanatban a poharat tartó kezét picit közelebb toltam, így sikerült felfognia a pohárral a vizet.

Közben egyáltalán nem nézett rám, csak álltam mellette a pultnál.

Mikor majdnem megtelt a pohár, „oké”, mondtam. Megállt a kancsó a kezében, visszahelyezte, és egyhajtásra megitta a harmadik pohár vizet. Mennyire szomjas lehetett! Lehet, hogy nem érzi, mikor ivott eleget? Nem tudtam, meg kéne-e akadályoznom, hogy kitöltse a negyedik pohár vizet. Végülis hagytam, megtöltötte a negyedik poharat is, ugyanolyan lassan, mint az előzőt.

Míg itta a vizet, letöröltem a pultra került cseppeket. Hirtelen eszembe jutott egy bibliai idézet:

„Akkor a király így szól a jobbja felől állóknak: ’Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba az országot, amely nektek készült a világ teremtése óta. Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, idegen voltam, és befogadtatok engem, mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, fogságban voltam, és eljöttetek hozzám.’ Akkor az igazak megkérdezik majd tőle: ’Uram, mikor láttunk téged éhezni, és tápláltunk téged, vagy szomjazni és inni adtunk neked? Mikor láttunk mint idegent, és befogadtunk, vagy mezítelenül, és felöltöztettünk téged? Mikor láttunk téged betegen vagy fogságban, és meglátogattunk téged?’ A király így válaszol majd nekik: ’Bizony, mondom nektek: amikor megtettétek ezt egynek e legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek’” (Mt 25:34-40).

Ma engem választottak, hogy vizet adjak, talán egy asszonynak, talán magának az Élő Víz forrásának. Ez volt a legjobb dolog, amit aznap tettem. Meg azon a héten. Abban a hónapban. Az egész évben talán.

A negyedik pohár víz után megérkezett egy gondozó, és elvezette az asszonyt. Utoljára még rámnézett. Mosolyogtam. Mikor visszatértem a helyemre, már senki sem törődött velem vagy az asszonnyal – hosszú ideig voltunk csendben a pultnál. Mindenki visszatért a könyvéhez, amit olvasott. Nekem nem sikerült folytatnom a munkát. A gondolataim Jézus szavainál maradtak, és az asszonynál a zöld esőkabátban.

Uram, szeretnék köszönetet mondani az asztalomon lévő ételért és italért. Mutasd meg, hogyan oszthatom meg másokkal, akiknek kevesebb van. Jézus nevében, Ámen.



Encouragement for today 2009. nov. 27.

www.proverbs31.org

2010. március 4., csütörtök

Lélekerősítő levelek 2. 2009. november 11-19.

A bátorítás ereje

Renee Swope

„Légy erős és bátor! Ne rettegj és ne félj, mert veled van az Úr, a te Istened mindenütt, bárhova mégy.”Józsué 1:9

Iszonyodom a magasságtól. Nem bírom az erkélyeket, s ha egy hídon át vezetek, mindig szorosan az elválasztó korlát mellett haladok a belső sávban.

Egy baráti család segíteni akart, hogy túltegyem magam a magasságiszonyomon, és meghívtak minket egy falmászó centrumba. Megállt bennem az ütő, amikor beléptünk, és megláttam a 8 méter magas falat. Az edző igyekezett megnyugtatni, hogy kötelek, nyergek biztosítanak, nem eshetem le. Mielőtt kimondhattam volna, hogy „köszönöm, nem”, már alá is íratták velem a felelősségvállalási nyilatkozatot.

A nap végén, mielőtt haza indultunk volna, John és Laura megpróbálták rávenni nyolc éves kisfiúkat, Steve-et, hogy másszon fel a legmagasabb pontig – nyalókát, fagylaltot ígértek neki, ha sikerül. Steven félt a magasságtól, de nem akart gyávának látszani. A jutalom, a kihívás, meg a bizalom az apjában bátorságot öntöttek belé.

Csodáltam, ahogy nagy önbizalommal mászni kezdett. Eljutott 4 méterig, 5 méterig, 6 méterig. De ahogy nekiindult a következő szakasznak, felfogta, milyen messzire jutott. Félve lenézett, és sírva bizonygatta, hogy nem tudja folytatni. Aztán kiabálva hívta az apját, hogy segítsen.

Csakhogy az apja a kimerült 3 éves testvérkét ringatta, az anyja pedig a még csecsemőkorú legkisebbet etette. Az én nagyon bátor férjem nem volt a közelben, s felismertem, hogy Steve csak rám számíthat.

Hirtelen elöntött a bátorság és felkiáltottam neki: „Ne add fel, kincsem! Meg tudod csinálni! Jövök és segítek!” És már másztam is.

Rekordidő alatt jutottam a 6 méteres jelzésig, majd átlépve rajta, odaaraszoltam Steve mellé, hogy bátorságot öntsek bele. Megdicsértem, milyen messzire eljutott, Isten ereje segíteni fog a továbbhaladásban. Meglátja, érdemes kitartani, s megmutatni, mire képes. A szavaim, és az, hogy hittem benne, túlsegítette Steve-et a pánikon, sikerült egy magasabb célt, egy belső csúcsot kitűznie, ami többet ért a nyalókánál és a fagylaltnál: eljuthat valahová, aminek az elérése azelőtt elképzelhetetlen volt.

Furcsa, mennyire megfeledkeztem a saját félelmeimről, amíg valaki mást kellett bátorítanom. Rájöttem, hogy amilyen jutalommal őt biztattam, az rám is érvényes volt. Isten erejével meg tudom csinálni, és meg is csináltam!

Ez a lehetőség minden nap adott. Ahogy a fenti igében Isten Józsué mellé állt, és ahogy mellénk is áll, ugyanúgy mi is odaállhatunk a másik mellé az élet legnehezebb kihívásai közben, a legmagasabb legyőzendő akadályok előtt, biztatva őt: „Ne add fel, meg tudod csinálni! Itt vagyok, és segítek neked.”

Ha elfordulunk saját félelmeinktől, saját harcainktól, s valaki más szükségleteire figyelünk, egy időre megfeledkezhetünk a magunkéról. Míg bizonygatjuk Isten másoknak tett ígéreteit, megnő bizalmunk a nekünk szóló ígéretek igazságában.

Uram, köszönöm szavaid erejét, amik arra bátorítanak, hogy azzá legyek, akinek Te alkottál engem – hogy oda menjek, ahova hívsz, olyan lelki magasságokra jussak, ahova a te segítséged nélkül nem juthatok el. Bátoríts ma is Uram, és segíts, hogy én is bátoríthassak valakit. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today 2009.11.11.
www.proverbs32.org


2009. november 12.

Kérlek, szakítsatok félbe

Lysa TerKeurst

„Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, ez a három; de ezek közül legnagyobb a szeretet.” 1Kor 13:13

Azt hiszem, a rendelkezésünkre álló legnagyszerűbb eszközt a tanúságtételre félre szoktuk tenni elfoglaltságunk miatt.

Nemrég épp a napi teendők látszólag véget nem érő listáját próbáltam gondolatban számbavenni. Tilosat jelző lámpánál álltam, mikor megszólalt a telefonom. Egy barátnőm hívott, s elkezdte panaszolni, hogy a kisfia otthon felejtette az uzsonnáját meg az iskolai egyenruhájához szigorúan hozzátartozó övet. Ideges volt, próbálta elérni a férjét, aki munkába menet letette a gyereket az iskola előtt. Barátnőm a nyűgös kisbabájával volt otthon egy nehéz éjszaka után, kimerülten az álmatlanságtól és a ránehezedő gondoktól.

A kisfia valószínűleg kap majd valamit enni a társaitól. De az öv hiánya, tudtam, komoly probléma. Fel fogják hívni az iskolából, mikor észreveszik, hogy nem teljes a gyermek egyenruhája, és utasítani fogják, hogy hozza be az övet. Kocsival kb. 20 percre lakik az iskolától.

Míg a lámpánál állva hallgattam a barátnőmet, jobbra néztem, ahol egy áruház állt. Ott lehet ilyen övet kapni. És élelmiszert is. Döntenem kellett. Tudnék segíteni? Igen, tudnék, de az amúgy is sűrű programomba ezt nem terveztem bele. Át kéne rendeznem a tennivalókat. Fogok segíteni? A barátnőm nem kérte, ő csak meg akarta osztani valakivel a gondjait, de tudom, mekkora áldás lenne számára, ha megtenném.

Ma már nem hagyom, hogy az elfoglaltságaim előnyt élvezzenek az isteni félbeszakításokkal és a szeretetalkalmakkal szemben. Tehát segítettem.

Nem tudhatom bizonyosan, csak sejtem, hogy a barátnőm Jézushoz fordult, Tőle kért segítséget. Kemény dolog egy sírós kisbabával álmatlanul tölteni az éjszakát. Nehéz újra rátalálni a rendszerességre, mikor a család élete egy új kis jövevénnyel lesiklik a megszokott pályájáról. Nehéz segítséget találni, mikor tudod, hogy mindenkinek rengeteg dolga van, s utálod zavarni őket.

Bevallom, nagyon feladatorientált vagyok, ezért nehezemre esik kifelé tekintgetni a megtervezett napi elfoglaltságaimból. De ott állva a lámpánál, felfedeztem a szünettartás fontosságát. Épp csak akkora szünetet tartani a rohanás közben, hogy meghalljam Jézus kopogtatását a lelkem ajtaján: „Meg tudnád tenni? Megtennéd? Úgy tedd, mintha ez lenne a mai napod legfontosabb feladata, nem pedig egy váratlan félbeszakítás.”

A Biblia szerint a szeretet életünk egyik legfontosabb parancsa. Amikor másokat szeretünk, Jézus üzenetét éljük meg. Figyeld, mit mond a 19. zsoltár 9. verse: „Az Úr parancsai egyenesek, földerítik a szívet. Útmutatása érthető, megvilágosítja a szemet.”

Hányszor és hányszor elmulasztottam, hogy szünetet tartva szeressem, földerítsem, megvilágosítsam a körülöttem élőket Jézusért?

Édes Istenem, segíts, hogy ma szünetet tartsak, s eszembe idézzem, hogy a legnagyszerűbb tanúságtévő eszköz a kezemben az, ha egyszerűen elérhető vagyok a szeretet számára. Mutasd meg, hol adhatok szeretetet. Add meg a bátorságot, hogy elfordítsam tekintetemet gondosan megtervezett tennivalóim listájáról, és vegyem észre, ha engem akarsz felhasználni valamelyik gyermeked imájára való válaszadásra. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today 2009.11.12.
www.proverbs31.org



2009. november 13.

Az Egyetlen

Amy Carroll

„Rajtam kívül más istened ne legyen!” Kiv 20:3

Létezik, hogy 330 millió isten és istennő van a hindu vallásban? – tépelődtem az indiai utazásomra készülődve. Már-már azt gondoltam, hogy egy cinikus keresztény ember találta ki ezt a számot, de egy nemkeresztény útikönyvben ugyanezt olvastam. Ezzel az ismerettel együtt is megdöbbentett a helyszínen a Kalkutta egész kultúráját átszövő bődületes bálványimádás.

Bármerre néztem, isten- vagy istennőszoborba botlott a tekintetem: a szálloda bejáratánál, az ebédlő előtti fordulóban, a butikokban az utcákon. Mindennek vallásos jelentősége volt, a divattól – pötty a nők homlokán, karkötő a csuklójukon – a közlekedésig: minden autó műszerfalán istennő szobrocska űzi el a veszélyt. Néhány szoborról megkérdeztem, micsoda. „Ez a tej istene”, magyarázta az egyik árus. „Az a cukorka istene”, világosított fel a másik. Kezdtem felfogni, mi okozza az istenek nagy számát: mindennek, amit magam körül láttam, érzékeltem, külön bálványa volt.

A főleg monoteisztikus kultúrájú amerikai tudatomnak nehéz volt ezt felfogni. Már-már kezdtem magasabb rendűnek érezni magam, amikor belémvágott: az, hogy nálunk nem láthatók istenszobrok minden lépésre, még nem jelenti azt, hogy ne lennének jelentős bálványaink. Mert bizony vannak: a gazdagság, a szórakozás, a fiatalosság, a munka, a gyermekek, a hatalom – hogy csak a legfontosabbakat említsem. Az Amerikában imádott bálványok láthatatlanok. Talán nem építünk nekik templomokat középen gyönyörűen megfaragott istenszoborral, ahova a felajánlásokat és áldozatokat visszük. De Amerikának határozottan vannak bálványai.

A kalkuttai keresztény papok meséltek arról, milyen nehéz a hindu embereknek Jézus evangéliumáról beszélni. Gyakran ilyen megjegyzések jelzik az értetlenséget egy-egy beszélgetés végén: „Hát persze, hogy elfogadom Jézust, oda fogom állítani a házi isteneim és istennőim közé.” Egy hindu nehezen érti meg Jézus egyetlen voltát, a lelkipásztorok tanításának középpontjában ezért Jézus egyedisége áll.

Kalkuttában hallottam arról is, milyen az új indiai keresztények keresztelési szertartása. A keresztelendők sorba állítják bálványszobrocskáikat a keresztelőmedence szélén. Hátat fordítanak nekik, megkeresztelkednek, majd eltávolítják a szobrokat. Szíven ütött a szertartás mély szimbolikája.

Kérdések törtek fel a lelkemben: vajon én hátat fordítottam a bálványaimnak? Jobban bízom Jézusban, mint bármi másban az életemben? Elég számomra Jézus egyedül, vagy csak hozzáadom őt jólétem többi kellékéhez?

Eszembe jutott a költözésünk időszaka. Az új házunk alapos felújításra szorult. Mivel nagyon szeretem a dekoratív környezetet magam körül, festék- és tapétakatalógusokat kezdtem böngészni, naponta néztem a lakberendező TV-műsorokat. Egyik reggel, mikor végre elég időt szántam arra, hogy egyedül legyek az Urammal, ő egyértelműen közölte velem, hogy egy bálvány került az életembe, amit le kell döntenem. Bálvány? Isten rávilágított, hogy a fészeképítés első helyre került, elfoglalta az Ő helyét az életemben. Arra kért, hogy tartózkodjam egy éven át mindentől, ami táplálta bennem a lakásszépítés függőségét.

Szomorúan bár, de leállítottam a különböző lakberendezési magazinok előfizetését. A férjem beleegyezésével visszamondtuk a dekotévé csatornát a kábelen. Mindenért kárpótolt az a béke, amit Jézushoz visszatért lelkem átélt. Hátat fordítottam bálványaimnak, többé már nem emésztették fel időmet, figyelmemet – összeomlottak.

Az év elteltével Istenhez fordultam iránymutatásért, engedélyért, hogy újra foglalkozhassam házunk rendbetételével. Mivel Isten újrarendezte a lelkemet, és elfoglalta az Őt megillető főhelyet, éreztem, hogy megkaptam az engedélyt. A bálvány megsemmisült, és én újra tudtam örülni a szépítgetésnek – Isten ajándékaként.

Édes Istenem, segíts, hogy felismerjem a rejtett bálványokat az életemben. Azt akarom, hogy Te legyél számomra az első, mindenek előtt és mindenek fölött. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today 2009.11.13.
www.proverbs31.org



2009. november 16.

Csendnek lenni

Bonnie Grove

„Azután hét napon és hét éjjelen át a földön ültek vele, és egyikük sem szólt hozzá egy szót sem, mert látták, igen nagy a fájdalma.” Jób 2:13

Életem során sokszor kaptam vigasztalást Jób könyvéből. Miután eltemettem újszülött kisfiamat, azt kérdeztem: „Miért?” Isten emlékeztetett rá, hogy amikor Jób kérdezte ugyanezt, az Ő válasza így kezdődött: „Kicsoda…?”

Mialatt egy kórházi ágyon feküdtem, azzal a tudattal, hogy el fogom veszíteni az ikreket, akiket csak pár hónapja hordtam a szívem alatt, Isten emlékeztetett rá, hogyan érkezett meg a szenvedő Jóbhoz. És válaszolt neki a fergetegből. Nem azonnal, nem Jób idejében, hanem Isten idejében: a tökéletes időpontban, amikor Jób szíve készen állt a gyógyító szavak befogadására.

A sötét idők elmúltával tanulni kezdtem: teológiát, tanácsadást, pszichológiát. Kerestem az értelmét gyötrelmeimnek és mások gyötrődésének. Még mindig keresem, pedig papíron már elvégeztem a tanulmányaimat.

Egyik este egy válás után lévő férfival beszélgettem, akin szemmel látható volt a fájdalom. A lányáról beszélt, és arról, hogy minden jövőbeli terve összeomlott. Amikor befejezte, hallgattam, nem voltak szavaim a vigasztalására. Kimerülve a történet elmondásától, ő is hallgatott.

Hallgatásunk percekig nyúlt. Aztán a férfi sírni kezdett. Ültem mellette, társként a sírásában, de továbbra sem beszéltem. Újabb néhány perc múlva ő szólalt meg: „Most először sírtam, mióta ez az egész szörnyűség elkezdődött.” És aztán valami meglepővel folytatta: „Nagyon sokat segített. Köszönöm.”

A csend megmozdított benne valamit. Az én oldalamról nézve a szótlanság csak tanácsadói korlátaimat jelentette: eszköztelen voltam. De világossá vált, hogy valami erő dolgozott közben. Eszembe jutottak Jób barátai, akik hét napon és hét éjen át ültek csendben mellette. Eltöprengtem a csenden. Rájöttem, hogy ha hallgatok, jobban megértem a gondolataimat, a félelmeimet, reményeimet, vágyaimat. És a hosszú csendben megérzem Isten jelenlétét, meghallom a hangját. Amíg a férfi a válásáról beszélt, úgy figyeltem rá, hogy egyszer sem szakítottam félbe. Majd miután elhallgatott, és én sem szóltam, ezzel lehetővé tettem, hogy meghallja, mit akar neki mondani Isten.

A hallgatás meglepő dolgokra tanítja az embert. Megtanultam, hogy a hallgatás a szeretet cselekedete. Nem passzív: célja van, egy másik személy szívével, lelkével egyesít. Hogy hallgatni tudj, ki kell zárnod minden külső zavaró tényezőt, nemet kell mondanod a külvilág zajára. A céltudatos csend, a jelentőségteljes szünet, a hallgatás segíti az embert, hogy megtisztítson egy kis teret az életében, a szívében, a lelkében, hogy egyszerűen csak „legyen”. Hallgatásunk fontos ajándék. Meg fogom tanulni, hogy a hallgatás legyen az első válaszom. Hallgatásommal létre akarom hozni azt a csendet, amiben meg tud szólalni az Isten.

Uram, add, hogy teljes csendben lehessek a jelenlétedben, hogy meghallhassam hangodat, hogy a hallás hitre, a hit mások lelkének meghallgatására vezessen. Ha szenvedő ember keres fel, add Uram, hogy a hallgatásomat nyújthassam nekik, nem a tanácsomat. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today 2009. nov. 16.
www.proverbs31.org

2009. november 17.

Beszennyezve és tönkretéve


Melissa Taylor

„De őt a mi vétkeinkért szúrták át, a mi bűneinkért törték össze; a mi békességünkért érte fenyítés, és az ő sebe által gyógyulunk meg” Iz 53:5

Ahogy visszatekintek, mintha valaki másnak a történetére emlékeznék. Alig ismerem fel azt a kislányt, akivé abban a sötét percben váltam.

Hazafelé tartottam a buszmegállóból. Az út hazáig tíz percbe telt, ha nem álltam le szokásom szerint beszélgetni egy barátnőmmel vagy valamelyik szomszéddal. Mr Parks már nyugdíjas volt, az autókijáró előtt állt az utcán, s mindig integetett a háza előtt elmenő gyerekeknek. Nagyon barátságos volt. Ezen a bizonyos napon behívott a garázsba. Azt mondta, szeretne nekem cukorkát adni. Ártatlan, bizakodó kislányként léptem be a garázsajtón. Egy életre megbélyegzetten léptem ki rajta.

(…) Nem értettem, mi történik. Bent egészen más ember lett, ahogy becsukódott az ajtó. (…) Rettenetesen féltem. Mikor végzett, azt mondta: „Gyere vissza holnap”. És én visszamentem.

Megrontva, beszennyezve, tönkretéve éreztem magam. Annyira gonosz volt, amit tettem, hogy senkinek nem mertem szólni róla. S mivel nem csak egyszer történt meg, elhittem, hogy én akartam így, az én hibám volt. Ő ezt bizonygatta. Rettenetesen szégyelltem magam. A szégyen elrabolja az örömöt, s az én örömöm végleg elszállt.

Évek során át egyre tökéletesebb álarcot viseltem. Kívülről nézve nagyszerű voltam. Belülről viszont úgy éreztem, semmi jóra nem vagyok méltó. Ha siker ért, én magam tettem tönkre az eredményeimet, vagy otthagytam az állást. Bocsánatot kértem, ha jó voltam valamiben, és Istentől kapott adottságaimat igyekeztem leépíteni.

Isten szíve bizonyosan összefacsarodik, mikor hagyjuk, hogy a szégyen elrabolja önértékelésünket. Jézus az életét adta azért, hogy bebizonyítsa, mennyire értékesek vagyunk. Isten azért teremtett minket, hogy az Ő bizalmában járjunk, nem a magunkéban.

Azt mondja a fenti ige: „az ő sebe által gyógyulunk meg”. Jézus miattunk és értünk szennyeződött be és töretett össze. Nem kell félelemben és ítélet alatt élnünk, bármi volt az életünkben, akár a mi hibánkból történt, akár nem.

Mikor elfogadtam Jézust Megváltómnak, elfogadtam a szabadulást is a gyötrő emlékektől. Mindamellett erre azóta is naponta kell emlékeztetnem magamat. Gondolataim Jézusra kell összpontosuljanak, különben könnyen visszakanyarodnak annak a garázsnak a sötétjébe. Igen, még 35 év után is fel-felbukkannak az emlékek. Ilyenkor az égre nézek, és azt mondom: „Sebeid meggyógyítottak engem. Köszönöm, Jézus. Már nem vagyok beszennyezve és tönkretéve. Tiszta vagyok és értékes. Mr. Parksnak már nincs hatalma rajtam.”

A végső győzelem volt a legnehezebb: a megbocsátás. Minden nap könyörgöm magam számára bocsánatért Jézus által. De újra és újra azzal szembesülök, hogy nekem is meg kell bocsátanom. „Megbocsátok magának, Mr. Parks. Tudom, hogy nagyon szerencsétlen volt, a szíve mocskos volt a bűntől. Remélem, hogy halála előtt megtért Jézushoz, imádkozom is ezért. Amit velem tett, a leggonoszabb dolog, amit egy kislánnyal tenni lehet. Szívem szerint gyűlölném, de inkább azt gyűlölöm, amit tett, és magának megbocsátok.” Erre csak Jézussal az oldalamon vagyok képes. Másképp nem megy.

Már nem érzem magam beszennyezve, tönkretéve. Tiszta vagyok. Értékes vagyok. Jézus szabaddá tett. „Sebei által gyógyulunk meg.” Én hiszem ezt. Remélem, te is.



Uram, életem minden napján szükségem van rád. Kérlek, emlékeztess rá, hogy értékes vagyok, és kergesd el a vissza-visszatérő gyötrő gondolatokat. Segíts, hogy teljes életet éljek érted. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today 2009 nov. 17.
www.proverbs31.org

Az Úr édessége

Lynn Cowell

„Egyet kérek az Úrtól, azért esedezem: hadd lakjam az Úr házában életemnek minden napján, hadd lássam az Úr édességét, hadd látogassam templomát.” Zsolt 27:4


Az érdes sebhelyet a férjem hátán sokan visszataszítónak tarthatják. Számomra az édesség jegye. Arra a szeretetre emlékeztet, amit azon a napon bizonyított.

Csodálatos emlékű napnak ígérkezett, amit együtt töltünk férjem szüleivel a dél-karolinai hegyek lábánál. Kirándulásunk fénypontja a Slippery Rock (Csúszós szikla) lesz, egy természetes vízesés a hűvös Pisgah erdőben. Egy helybéli idegenvezető javaslatára, végül megváltoztattuk a tervet, és egy másik vízeséshez mentünk.

Amikor megérkeztünk, csalódva láttuk, hogy nem egészen olyan ez a vízesés, mint amilyennek mondták. Kevésbé védett, meredekebb, kisebb vízhozammal. Nem volt korlát, nem voltak lépcsők, kötelek. Csalódottak voltunk, de eldöntöttük, mindent megteszünk, hogy jól érezzük magunkat.

Greg figyelte a gyerekeket, ahogy elindultak lefelé a meredek lejtőn. Érezte, hogy nem lesz zökkenőmentes az ereszkedés, ezért odaszólt kilenc éves kislányunknak: „Várj meg, menjünk együtt.”

A nevetés, a sikongatások örömmel töltötték el a szívemet. Meg akartam örökíteni a pillanatot, ezért lehajtottam a fejem, hogy beállítsam a fényképezőgép objektívjét. Belenézve a gépbe, elkaptam a férjem tekintetét. Láttam rajta, hogy valami nincs rendben. Gyorsan levettem a gépet a szemem elől, épp időben, hogy lássam, amint Greg kinyújtja a lábát, hogy a megcsúszott kislányunk alá kerüljön. Madison feje helyett a férjem csupasz háta csattant neki a kőfalnak.

A kirándulás a sürgősségi osztályon végződött. A tíz centis hasadás a hátán jelezte, hogy megmentette a lányunk életét. Mára már csak egy vastag piros sebhely, a családja iránti szeretet bizonyítéka.

Az Első Szerelmem is tele van sebhelyekkel. Bár nem látom őket, tudom, hogy ott vannak. Fiatal voltam, naiv, én is korlát, lépcsők, kötelek nélkül indultam le a lejtőn. Csak egy kicsit „élni” akartam. Épp mielőtt nekicsapódtam volna a sziklának, meghallottam Jézus hívását: „Várj meg, jövök, és kiemellek a bajból, majd én vezetlek.” Kitárt karjába vetettem magam, megmenekültem.

Sokan vannak, akik mint én, a maguk útján akarnak járni. Nem veszik figyelembe a bűn lehúzó erejét, ami hozzácsapja őket a világ kemény falához. Ehhez hasonló gondolatokkal indul az egész: „Csak egy kicsit szemezek a bűnnel, szórakozni akarok!” vagy „Elegem van a felelősségből. Most rajtam a sor. A gyerekek várjanak.” Vagy „Nem akarok mindig alkalmazkodni hozzá. Ez az én életem is.” Óhatatlan a bukás. És közben Jézus végig ott áll a tetőn, és inti őket: „Várj meg, menjünk együtt, majd én vezetlek.”

Nem törődnek az Emberrel. Nem veszik figyelembe az erejét. Nem veszik észre a sebhelyeket, amik bizonyítják, hogy szeretete odaszögezte az ormótlan keresztre, míg teste-lelke felsikoltott. Én már látom, mekkora árat fizetett azért, hogy engem kimenekítsen a bajból, s csak azt tudom mondani: „Ó, az Úr édessége”.

Uram, add, hogy minden nap Rád tekintsek. Segíts, hogy betartsam utasításaidat, figyelmeztetéseidet, tudva, hogy te jobban szeretsz, mint én magamat. Szeretlek, Uram. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2009. november 18.
www.proverbs31.org


Nem akarom sikeressé nevelni a gyermekeimet

Lysa TerKeurst

„Tanítsd a gyermeket a maga útját követni, s akkor sem hagyja el, amikor megvénül.”
Péld 22:6


Nem akarom sikeressé nevelni a gyermekeimet. Megbotránkoztató ezt olvasni egy anyától, és leírni sem egyszerű. Hadd magyarázzam meg hát.

Régebben a sikert a gyermekeim osztályzatain mértem le. A jó jegyek, a kiváló tanulmányi eredmények biztos jelei a jó gyermeknek, aki előtt nyitva állnak a nagy lehetőségek az életben. Ám több gyermekemről kiderült, hogy bizony átlagos tanulók átlagos osztályzatokkal. Hiába járattuk őket magántanárokhoz, hiába töltöttünk fél éjszakákat a konyhaasztal mellett, hogy segítsünk nekik a tanulásban, átlagosak maradtak. Én pedig aggódtam és elbizonytalanodtam.

Egyik bizonyítványosztás után ott zokogtam a heverőn, arccal a takaró bolyhai között, s az a kérdés zúgott a fejemben: „Hol rontottam el?”

Elővettem a bibliát, beleástam magam, könyörögtem Istenhez eligazításért, bölcsességért. Imádkoztam, hogy belepillanthassak Isten terveibe a gyermekeimmel. Egy nap felötlött bennem: és mi van akkor, ha egyszerűen elfogadom a gyermekeim természetes adottságait Isten módszereként, amellyel meg akarja óvni és őrizni azon az úton, amelyet Ő a számukra legjobb élettervként megalkotott?

Mi van akkor, ha színjeles gyermekemnek tanulmányi sikerekre van szüksége Isten terveihez, átlagos vagy átlagalatti gyermekem jövőjéhez meg az kell, hogy elforduljon a szellemi munkától? Mi van, ha kiváló sportoló gyermekemnek szüksége van atlétikai tehetségére az Isten-tervezte jövőbeni megmérettetésekhez, a kispadot melegítő gyermekemet pedig a gyenge sportteljesítmény óvja meg attól, hogy letérjen az igaz útról?

Továbbgondolva: az én dolgom nem az, hogy a siker felé tologassam a gyermekeimet. Szülőként azt kell tennem, hogy felismerjem minden gyermekem egyediségét, és a felnőttkor felé vezető út minden fordulójában Jézus felé irányítsam a tekintetüket. Igen, én is azt akarom, hogy tanuljanak, küzdjenek, művelten nőjenek fel a gyermekeim, de már nem vesszőparipám, hogy a bizonyítvány legyen tele jó jegyekkel, a polcukon sorakozzanak a sportversenyeken szerzett trófeák.

Azt mondja a Példabeszédek 22:6: „Tanítsd a gyermeket a maga útját követni, s akkor sem hagyja el, amikor megvénül.”

Elgondolkoztató szavak: „a maga útját követni”. Úgy neveljük a gyermekeinket, hogy a „maguk útja, amit követnek” a világi sikerek hajszolása, vagy Isten keresése? Aminek keresésére gyermekkorukban tanítjuk, azt fogják keresni felnőttkorukban is. A feladatunk tehát az, hogy becsületesen mérjük fel az irányt, amit mutatunk nekik.

Hope nevű kislányom egyike átlagosan tanuló gyermekeimnek. Sokszor melegítette a kispadot sporteseményeken, amiken megmérette magát, és gyakran igyekezett megbújni a hátsó sorban az iskolai énekkar előadásain. A világ mércéje szerint Hope nem számít sikeres gyermeknek. Ám Isten útjai…

Ez év januárjában az én 15 éves Hope kislányom azzal állt elém, hogy misszionárius barátainkkal szeretne elmenni Etiópiába egész nyárra. Hát igen, lehet, hogy nincsenek sportmedáljai, nincs jeles bizonyítványa, de a szíve aranyból van. És mivel sem a sportban, sem a tanulmányaiban nem tűnik ki, nincsenek olyan elfoglaltságai nyáron, amik megakadályozhatnák az utazását.

Az egyik első e-mailben, amit Etiópiából írt, ez áll: „Anya, beleszerettem az AIDS-es árvaházban lakó gyermekekbe. Mikor kitártam a kezem, mind odaszaladtak hozzám, s igyekeztem mind a harmincat magamhoz ölelni. Nagyon jó itt.”

Ne értsetek félre. Elvárom Hope-tól, hogy ősszel visszatérjen a tanulmányaihoz, és önmagához képest száz százalékos teljesítménnyel fejezze be a gimnáziumot. Utána valószínűleg egyetemre vagy főiskolára megy. De nem ő fogja a végzős diákok búcsúbeszédét tartani, és nem kap kitüntetéseket az eredményeiért. Kísérni fogja az ölébe bújó haldokló AIDS-es árva képe, és Isten terveit fogja követni a föld határáig.

Visszatérve eredeti állításomhoz: nem akarok sikeres gyermekeket nevelni. Ez így van. Bár a korban Hope után következő kislányunk kitűnő tanuló, és gyakran áll a dobogó első fokán sportversenyeken, őt sem hajszoljuk a siker felé. Bízom Istenben, hogy neki ezekre a dolgokra van szüksége ahhoz, hogy teljesítse a terveket, amiket az élete során Isten elé fog göngyölíteni. Ismerjük a hajlamait. De nem kényszerítjük semmire. Ahogy Hope-ot, őt is Isten felé irányítjuk élete minden fordulóján, és vadul imádkozunk érte.

Kitartok abban, amit mondtam, és újra mondom: nem akarom sikeressé nevelni a gyermekeimet. Mert istenfélő felnőtteket nevelni, akik lángra lobbantják a világot Jézusért – sokkal jobban megéri.

Uram, anyának lenni nehéz feladat. Kérlek, segíts, taníts, mutasd meg, hogyan határozzam meg a sikert a gyermekeim számára. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2009. november 19.
www.proverbs31.org