2010. március 13., szombat

A farizeus és a vámos
Lk 18:9-14.

Megvallom, sokáig nem értettem, miért nem tetszik Jézusnak a farizeus imája. Hisz hálaadással kezdi, nem magának tulajdonítja saját kiválóságát, megköszöni Istennek, hogy ilyennek teremtette, ilyennek alakította.
Egy párhuzam segített. „Én, mint jó adventista…” kezdte egy mondatát egyik barátnőm. Azt emelte ki, ami elválaszt minket, pedig a folytatásban olyasmiről beszélt, ami közös bennünk. Vannak keresztény vallások, amik mindig kiemelik különbözőségüket másoktól, főleg a katolikusoktól. Mint a farizeus. Köszönöm, Uram, hogy adventista vagyok, és nem vagyok katolikus – és itt következik a felsorolás, milyen szörnyű a katolikus vallás és egyház.

Én, mint jó keresztény… - köszönöm, hogy nem vagyok buddhista, muszlim, zsidó, stb? Megint csak a farizeus megnyilvánulása.

Talán, ha azt mondom: „ Én, mint Isten gyermeke …” Ezt tudnánk farizeusul folytatni? Nem hiszem. Mert, ha igen, nagyon nagy baj van a lelkünkkel.

Sose azért adjunk hálát, ami elválaszt a másiktól, amit folytathatunk a farizeus szavaival: Köszönöm, hogy … vagyok, és nem … mint a másik.

Magamtól semmi vagyok. Csupaszítsam le magamról a jelzőket, amik elválasztanak másoktól. Az vagyok, ami marad azután. Ezzel a lecsupaszított énemmel kapcsolódjam Istenhez, és köszönjek meg neki mindent, amit nekem adott. A csupaszságomhoz mérjem az adományokat, nem a másik ember adományaihoz.

Ő is Istentől kapta, amije van. A muszlimságát. A románságát. Neki azt osztotta a Mennyei Adományozó, milyen jogon nézem le?

Attól meg mentsen Isten, hogy kevésbé bűnösnek higgyem magam a másiknál, s ezt köszönjem meg. Olyan próbatételek elé állíthat az önteltségemért, amibe csak belebukni lehet, s akkor megtanulom, hogy is állok az igazvoltommal. Nem hiába tanította Jézus, hogy kérjük Istent, ne vigyen kísértésbe. Ő aztán tudta, mitől akar megóvni minket.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése