2011. február 28., hétfő

Sárgarépa, tojás vagy kávé

Egy fiatal nő meglátogatta az édesanyját, és kiöntötte neki a szívét. Elmesélte, mennyi nehézséggel kell megküzdenie. Nem látja, hogyan tud mindennel megbirkózni, fel akarja adni. Belefáradt a harcokba, küzdelmekbe. Ahogy egyik égető gondja megoldódni látszott, már ott volt a következő megpróbáltatás.
Az édesanyja kérte, jöjjön ki vele a konyhába.
Három edénybe vizet töltött. Az elsőbe egy sárgarépát tett, a másodikba egy tojást, a harmadikba egy kanál őrölt kávét. Föltette az edényeket a tűzre, és szó nélkül várt. Húsz perc elteltével kikapcsolta a lángokat. Kihalászta a sárgarépát, és egy tányérra tette. Kiemelte a tojást és egy másik tányérra helyezte. Egy csészébe leszűrte a kávét.
Majd a lányához fordult, és ezt kérdezte: „Mondd meg nekem, mit látsz?”
„Egy sárgarépát, egy tojást és egy csésze kávét” – válaszolta.
Az anyja közelebb vezette a tányérokhoz, és kérte, tapintsa meg a sárgarépát. Megtette, lágy volt. Ezután kérte, törje fel a tojást. Miután a héjától megszabadította, előkerült a jól megfőtt keménytojás. Végül kérte, hogy kóstolja meg a kávét. A lány elmosolyodott, ahogy a gazdag aromát megízlelte, majd megkérdezte az anyját, mi ennek az egésznek az értelme.
Az idős asszony elmagyarázta, hogy ezeket a különböző anyagokat ugyanannak a támadásnak tették ki, a forró víznek, de mindegyik másként reagált. A sárgarépa erős volt, kemény, hajlíthatatlan. Bekerülve a forró vízbe, egy idő után megpuhult, elgyengült. A tojás törékeny volt, vékony kemény héj védte folyékony belsejét. A forró vízben főve belseje megkeményedett. Az őrölt kávé különösen viselkedett. Miután elég időt töltött benne, átalakította a forró vizet.
„Melyik vagy te?” - kérdezte a lányát. „Amikor valami sorscsapás ér, hogyan reagálsz? Mint a sárgarépa? Vagy mint a tojás? Vagy mint a kávé?”
Gondolkozz el: Melyik vagyok én? A sárgarépa, mely erősnek tűnik, de a fájdalom és gondok hatására elgyengülök, ellágyulok, elveszítem az erőmet? Vagy olyan vagyok, mint a tojás? Lágy, alakítható szívem a forróságban megváltozik? Szellemem képlékeny volt, de egy haláleset, egy szakítás, anyagi nehézségek vagy más megpróbáltatás megkeményítette, megmerevítette? A külső héjamon nem látszik változás, de belül megkérgesedtem, merev a lelkem, kemény már a szívem?
Vagy olyan vagyok, mint a kávé? A kávészemek megváltoztatták a vizet, azt a körülményt, ami a megpróbáltatást jelentette. Minél forróbb a víz, annál inkább kiárasztják fenséges illatukat, ízüket. Ha olyan vagy, mint a kávé, a nehézségek jobbá tesznek, s a környezetedet is megváltoztatod. A legsötétebb órák, a legnagyobb megpróbáltatások hatására fel tudsz-e emelkedni egy más szintre? Hogy kezeled a Támadást?
Mint a sárgarépa, mint a tojás, vagy mint a kávé?

www.freechristiancontent.org

2011. február 27., vasárnap

Lélekerősítő levelek 37

Ez a „kemény”
Glynnis Whitwer

„Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött,” Jób 19,25


Tudod milyen érzés a „kemény”? Nem a folyóparti kavicsról vagy a lábad alatti betonról beszélek. Ha valami érzelmileg kemény, lelkileg kemény. Az a keménység, amitől úgy érzed, feladod, visszabújsz az ágyba, vagy valamivel időlegesen kirekeszted a tudatodból a valóságot.

Ismered azt a kemény helyzetet, amikor minden megkérdőjeleződik, amit tudtál – vagy azt hitted, hogy tudsz – Istenről?

Jób könyve az Ószövetségben egy olyan ember történetét meséli el, aki ismerte ezt a keménységet. Egyike a legnehezebben megemészthető könyveknek, hisz Isten elveszi Jób fölül védő kezét, és hagyja, hogy megtapasztalja a legnagyobb szenvedést. Isten a bűntelenség példájaként mutatott Jóbra, s a Sátán forgatta úgy a szót, hogy kicsikarja számára a próbatételt.

Isten bízott Jóbban, és megadta az engedélyt. A Sátán nekilátott, és egyenként elpusztított mindent, ami kedves volt Jóbnak: a családját, az egészségét, a vagyonát. S akkor, amikor azt hinnéd, rosszabb már nem jöhet, Jób felesége és barátai eléje lépnek, hogy „segítsenek” a legrosszabb tanácsokkal. Jóbot minden oldalról szorongatják, s néha már-már feladja, kérve Istent, hogy zúzza őt össze, és szabadítsa meg a nyomorúságból.

Jób becsületes, jó ember volt. Teljes értékű ember, aki nem érdemelte meg a „kemény” megpróbáltatást. Összeomolva is végsőkig kapaszkodott az igazságba: az igazságba, amit önmagáról és Istenről gondolt. Összezavarodottsága és a kérdések ellenére nem volt hajlandó átkozni Istent. Nem értette, miért kell szenvednie, de megőrizte tisztességét és integritását, és hitte, hogy Isten valami jót fog kihozni a helyzetből.

Jób felemelt fejjel fogadta a nehézségeket. Kibillent ugyan, de aztán megvetette a lábát, és ragaszkodott hitéhez, hogy az ő Istene, aki soha nem hagyta el őt, most sem fogja elhagyni. Bármit elveszíthetett, bárki elhagyhatta, tudta, hogy Isten mindig vele lesz. Indulatai megpróbálták elhúzni, de Jób egyensúlya megmaradt. Kiállta a „kemény” próbát.

Jób olyan szavakkal vallotta meg hitét, amelyek évszázadok óta visszhangoznak régi és újabb idők szenvedő szentjeinek ajkáról: „tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött”.

Jób története happy enddel végződik. Azt mondja a Biblia, hogy miután kiállta a próbát, „Az Úr pedig jobban megáldotta Jóbot azután, mint azelőtt” (Jób 42,12a). Bár Jóbnak kemény időkön kellett átmennie, Isten végig vele volt, s a túloldalon jutalom várta.

Az örömhír az, hogy Jób története a miénk is lehet. Na nem a szörnyű szenvedéseket, katasztrófákat óhajtjuk magunknak, de elmondhatjuk, hogy mindnyájunknak megvan a maga „kemény” időszaka. Jób Megváltója a mi Megváltónk is. Ha ma valami kemény helyzetbe ütközöl, Jób története hozzon neked enyhülést és reményt, hiszen a mi Megváltónk él!

Áldalak, Uram, mert ugyanaz maradsz, ha bármin megyek is keresztül. Minden a Te irányításod alatt áll. Segíts „jól” szenvednem, ne hagyja el ajkam méltatlan beszéd. Fordítsd Feléd arcomat, amikor nekem nincs erőm megtenni. Bízom Benned, Uram. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2010.10.19.
www.proverbs31.org

Adj nekik esélyt

Lynn Cowell

„Mert ha elesnek, az egyik ember fölemeli a társát. De jaj az egyedülállónak, mert ha elesik, nem emeli föl senki.” Préd 4,10


Nemrég olvastam egy interjút egy tizenhét éves lánnyal, ami nagyon elgondolkoztatott. Elmondta, mennyire szeretné, ha szülei tudnák, mi történik az életében: kivel jár, milyen messzire mentek egymással, hogyan bánik vele a fiú, milyen közönséges dolgokat mond neki. De nem beszél erről a szüleinek. Fél. Fél a reakciójuktól.

Szülőként összeszorult a szívem ezeket olvasva. Azt szeretném, ha az én gyermekeim beszámolhatnának nekem a nehézségekről, amikkel szembesülnek. Biztonságos menedék szeretnék lenni számukra, azt akarom, hogy tudják, nincsenek egyedül. Imádkozni akarok a lányomért, szeretni őt, átkarolni, amikor sírni szeretne. Ez mind nem lehetséges, ha a gyermekem nem érzi, hogy őszinte lehet velem.

Őszinteség. Nem könnyű. Elvárjuk gyermekeinktől, hogy őszinték legyenek velünk, de hogyan reagálunk, amikor megpróbálják?

Isten, amikor szülővé tett minket, arra szánt, hogy az Ő keze és lába legyünk gyermekeink számára. Igen, fegyelmezzük is őket. De nekünk kell kimutatnunk feléjük az Atya szeretetét és bocsánatát. Mi vagyunk, akiknek szeretnünk kell gyermekeinket akkor, amikor nekik nehéz szeretniük magukat.

Adj esélyt a gyermekeidnek – vagy más gyermekeknek az életedben. Éreztesd a gyermekeddel, hogy ismered a kultúrát, ami körülveszi (tégy róla, hogy ez legyen is igaz!). Konfrontáció nélküli beszélgetéssel nyiss kaput az őszinteségnek, add értésére, hogy a kétség legkisebb árnya nélkül tudhatja, hogy bármi történik is, te ott vagy neki.

S ha hozzád fordulnak, szelíd szeretettel mutass rá a Mennyei Atya mindnyájunknak felajánlott irányítására és kegyelmére.

Uram, kérlek, mutasd meg, hogyan nyithatok kaput őszinte beszélgetéssel gyermekeimnek és a hozzám közelálló gyermekeknek, hogy biztos menedék legyek számukra, ahol meghallgatják őket, és mély szeretettel törődnek velük. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2008. 10.20.
www.proverbs31.org

Elutasítottak megint?

Glynnis Whitwer

„Ezt a Mózest, akit elutasítottak, amikor ezt mondták: Ki tett téged fejedelemmé és bíróvá? – ezt küldte el az Isten fejedelmül és szabadítóul az angyal által, aki megjelent neki a csipkebokorban.” ApCsel 7,35

Sosem jó érzés, ha elutasítják az embert. Általában kerüljük az olyan helyzeteket, amikor ez előfordulhat, gyakran pedig túl hamar feladjuk. Szülők, akiket kimerít gyermekük ellenkezése, inkább engednek, semhogy szeretettel fegyelmeznének. A jó barát nem ad többé tanácsot, mert mindegyre elutasították. Sokan abbahagyjuk az Örömhír megosztását, mert látjuk az érdektelenséget a másik arcán. Talán tudjuk, hogy Isten hívott el valamilyen feladatra, de túl nehéz újra meg újra próbálkozni, ha egyszer már elutasítottak.

Bölcsesség kell ahhoz, hogy tudjuk, mikor nyomuljunk tovább, és mikor visszakozzunk. Csak a Szentlélek tud eligazítani, mit csináljunk, ha ellenállással találkozunk. De az a gyanúm, hogy a félelem, a bizonytalanság, a kimerültség odavezet, hogy már nem engedelmeskedünk Isten kérésének. Hacsak Isten nem jelzi egyértelműen, hogy álljunk le, a régi parancsot, amire elindultunk, tekintsük érvényesnek, és vállaljuk fel az esetleges újabb elutasítást.

Mózest Isten egy olyan nép megsegítésére küldte, amelyik előzőleg elutasította őt. Az Apostolok Cselekedetei 7. fejezetében István utolsó prédikációját olvassuk. Felemlegeti Mózes történetét, aki izraelitaként az egyiptomi fáraó udvarában nevelkedett előjogok és fényűzés közepette. 40 éves volt, amikor meglátogatva izraelita társait, akiket szolgákként tartottak az egyiptomiak, haragjában megölt egy egyiptomit. Izraeliták voltak, akik felhánytorgatták neki a tettét, s emiatt elmenekült Midján földjére, ahol jövevényként élt 40 évig. Ekkor szólította meg Isten, és kérte, hogy térjen vissza Egyiptomba, és szabadítsa ki népét a fogságból.

Mózes eleinte akadékoskodott, egyik kifogást sorolta a másik után. Az Exodus 3. fejezetében olvashatjuk érveit, miért nem jó, ha ő most visszamegy Egyiptomba: ő egy senki, még a nevét sem tudja megmondani Annak, aki küldte őt, az izraeliták úgysem fognak hinni neki, különben sem tud szépen beszélni. Jó kis sora a mentségeknek, ugye? 1500 évvel később, István a lényeget ragadja meg, mikor azt mondja, Mózest azokhoz az emberekhez küldték, akik előzőleg elutasították őt.

Mózes olyan volt, mint te meg én. Biztosan szerette Istent, de el akarta kerülni a támadásokat és az elutasítást. Ezért gyorsan összeszedte érveit, miért nem tudja megtenni, amit Isten kért tőle. De Istennek komoly tervei voltak Mózessel. Mózes volt, akit Isten kiválasztott, hogy szabadulást hozzon népének. Isten értékesnek látta Mózest, és ugyanígy értékesnek lát téged is.

Isten segítségével és erejével Mózes visszatért az izraelitákhoz, és kiszabadította őket a fogságból. Nem volt könnyű engedelmeskedni, de a végső eredmény dicsőséget hozott Istennek, és a szolgaságból való szabadulást Izrael népének. Előfordulhat, hogy Isten visszaküld valakihez, aki egyszer már elutasított, hogy az igazságról és a szabadulásról beszéljünk neki. Ha ez megtörténik, bízhatunk abban, hogy Isten alkalmasnak lát a feladatra, s végül be fogjuk látni, érdemes volt áttörni az elutasítás falán.

Istenem, köszönöm, hogy olyan emberekről is írnak a Bibliában, akik megtapasztalták az elutasítást. Nem mindig könnyű engedelmeskedni akaratodnak. Köszönöm, hogy mindig velem vagy, hogy Te vagy a bátorságom, és minden nap csodákat viszel végbe körülöttem. Segíts, hogy sose adjam fel túl korán. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2008.10.21.
www.proverbs31.org

Tedd a dolgod

Marybeth Whalen

Ezek után Dávid azt mondta fiának, Salamonnak: Légy erős, légy bátor és tedd a dolgod! Ne félj, és ne rettegj, mert az Úristen, az én istenem veled van, nem hagy cserben és nem hagy el, amíg be nem fejezed az Úr háza szolgálatához szükséges valamennyi munkát.” 1Krón 28,20

Félretoltam a gépet, biztos voltam benne, hogy lehetetlen megcsinálni, amihez hozzákezdtem. Képtelen voltam folytatni a munkát, szükségem volt egy kis mentális pihenésre. Kerestem egy keresztény könyvet, a hónom alá kaptam, s felvittem az emeletre a futópadhoz. Edzéssel levezetem a feszültséget, és közben olvasok. Nem sejtettem, hogy az újjászületésem előtt állok.

Néhány oldal után a fent idézett bibliai szakaszhoz értem. Átélted már, hogy egy vers eléd ugrik a lapról? Hát most ez történt. Eszembe jutottak előbbi gondolataim a munkámról, s úgy éreztem, Isten ezzel a verssel üzen nekem. Ne halljam már állandóan, hogy lehetetlen a feladat. Tedd a dolgod, mondta. Jusson eszedbe, hogy mindig ott leszek, ha elakadsz. Nem úgy, hogy dicsekedhess saját képességeiddel, hanem hogy bennem dicsekedj.

Mikor befejeztem az edzést, leszaladtam a géphez, hogy azonnal elújságoljam e-mailben egy barátnőmnek, mi történt. Pár órája neki is panaszkodtam. Most leírtam, hogyan ugrott elém a vers, és milyen hatással volt rám: egyszerűen tenni fogom a dolgom. Azt válaszolta, hogy reggeli beszélgetésünk után imádkozott Istenhez, szóljon hozzám a munkámmal kapcsolatban. Új mottóval folytattam a munkám: Tedd a dolgod. Valahányszor elcsüggesztett a feladat nagysága, emlékeztettem magam: Tedd a dolgod – három kis szó, amik segítettek megküzdeni életem egyik legnagyobb kihívásával. Talán most neked is ezt a három szót kell meghallanod.

A munkáddal küzdesz? Tedd a dolgod.

Újjá kell építeni a házasságodat? Tedd a dolgod.

Félsz, hogy nem vagy jó anya? Tedd a dolgod.

Valami személyes problémád van, ami úgy érzed, túlnő rajtad? Tedd a dolgod.

Hitellel, pénzügyi gondokkal küszködsz? Tedd a dolgod.

Ki akarsz tartani a diétában, hogy meggyógyulj vagy lefogyj? Tedd a dolgod.

Van egy álmod, amit Isten elültetett a szívedben, de megvalósíthatatlannak látszik? Tedd a dolgod.

Félre ne érts: néha nagyon nehéz lesz. Nem azt mondja az idézetünk, hogy: „dőlj hátra nyugodtan, majd minden rendben lesz.” Nem. Arról szól, hogy ahelyett, hogy mindegyre azon tépelődnénk, mennyire nehéz a feladat, keressük Istent, aki megígérte, hogy felbukkan, amikor elakadunk munka közben. Mi igyekszünk minden képességünket beletenni a feladatba, s bízunk abban, hogy Ő azt megsokszorozza. Átéljük majd, hogy ellát a szükséges szavakkal, ötletekkel, energiával, idővel, türelemmel, kegyelemmel. De először nekünk kell cselekednünk. Ahogy a ládát vivő papoknak előbb be kellett lépniük a vízbe, hogy a Jordán ketté tudjon válni (Józsué 3,15-16), úgy nekünk is hozzá kell látnunk a feladathoz, hogy megpillantsuk a megoldást.

Mi az, amihez hozzá kell látnod - vagy amit folytatnod kell -, bár gyengének, kimerültnek, csüggedtnek érzed magad? Imádkozom, hogy vedd észre, ahogy Ő munkálkodik érted, mialatt te végzed a feladatot, amire elhívott. Tedd a dolgod, és Ő veled lesz.

Uram, segíts, hogy Téged nézzelek, és ne az előttem tornyosuló feladat nagyságát. Segíts, hogy ne féljek, és ne csüggedjek. Köszönöm ígéretedet, hogy velem leszel, nem hagysz cserben, nem pártolsz el tőlem. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2010.10.22.
www.proverbs31.org

A tökéletesség valódi jelentése

Tracie Miles

„és benne jutottatok el ti is ehhez a tökéletességhez, mert ő a feje minden fejedelemségnek és hatalmasságnak.” Kol 2,10


Nemrég megszereztem „az év anyukája” nem hivatalos címet. Azt kérditek, hogyan? Hát muffint készítettem. No nem egyszerű, hagyományos muffint. Csokoládédarabkákkal, kék áfonyával teli, tündéri apró kis muffinokat.

Felkeltem korán, bemelegítettem a sütőt, s az izzadságot törölgettem a homlokomról, mialatt nekiláttam a muffinkészítésnek, pontosan úgy, ahogy egy Példabeszédek31-beli asszony tenné. Ahogy a lassan aranyszínbe váltó muffinkák pöffeszkedni kezdtek a sütőben, csodálatos illatok töltötték meg a házat.

Ekkor történt.

A gyermekeim egymás mögött trappolva rohantak le az emeletről, mintha csak kigyúlt volna a ház. Egyikük le-föl ugrándozva rikoltozott, a másik elüvöltötte magát: Hurrá, muffin! Ott toporogtak a konyhában, amíg el nem készült a süteményt, majd ahogy hűlt egy kicsit, behabzsolták az összest. Mindenki boldog volt. Megköszönték, értékelték a munkámat, ölelgettek. Bár úgy viselkedtek, mintha még sosem kaptak volna reggelit, elbűvölő volt az egész. Boldogan zsebeltem be „az év anyukája” címemet.

Aztán eljött az iskolába indulás ideje. Mindenkit sürgettem, fogmosás, táskaellenőrzés, tízórai csomagolás.

Ekkor történt.

A fiam elkiáltotta magát, hogy nincs meg a kabátja, pedig tíz perce még a kezében volt. Úgy látszik a kabáttündér lecsapott rá, és eltüntette láthatatlan zsákjában.

A kabátkeresés hajszájában a fiam véletlenül rálépett a lábam lábujjára. No nem akármelyikre, hanem arra, amit előző nap alaposan bevert a padba. Dráma, könnyek, szándékosságról szóló vádaskodások, röpködő sebtapaszok.

Az izgalom közepén másik lányom felfedezte, hogy a kabáttündér az ő kabátját is elemelte, sőt még a cipőjét is. Nem tudott kellően odafigyelni, mit hova tesz sms-ezés közben. Fenyegető szavak következtek a mobiltelefon-használati jogok visszavonásáról, ha akadályozzák az élet normális menetét.

Mivel a fiam – megint - el fog késni az iskolából, mert a lányok – újból – nem készültek el időben (mit kell annyit egyenesítgetniük a hajukat, meg minek ettek annyi muffint) – parázs vita kerekedett, mielőtt végre mind kiléptünk az ajtón.

Az én gyönyörűséges „Az év anyukája + A Példabeszédek31 asszonya” címem a földre hullott, és milliónyi csalódásszilánkra roppant szét. A nyugalom, türelem, kedvesség, öröm gyorsabban illant ki az ablakon, mint ahogy nemrég a sebtapaszok röpködtek a konyhában.

Boldog, békés, muffinevős, öleléses, összenevetős perceink zavaros emlékké váltak. Mialatt az iskola felé haladtunk, a káosz hullámai lassan elcsitultak. Az indulatok lenyugodtak. A könnyek felszáradtak. Pozitív, szeretetteljes beszélgetés alakult ki, s lassan kezdtem úgy érezni, hogy talán mégsem vagyok olyan csapnivaló édesanya.

Hazafelé elgondolkoztam, és rájöttem, hogy irreális mércét állítottam magam elé: saját elképzelésemet a tökéletes teljesítményről, és nem Isten mércéjét.

Tudod, nagyon szerettem volna elérni a Példabeszédek31 asszonyának tökéletességét. Mindig türelmes, segítőkész és nyugodt, minden körülmények között megértő és okos anyuka. Aki soha nem veszíti el a türelmét. Akinek a gyermekei reggelente felkelnek és áldják őt, akár van muffin, akár nincs.

Könnyű fennakadni azon az asszonyképen, amit a Példabeszédek 31 tár elénk. Úgy vélhetjük, hogy Isten a jóság és tökéletesség terén teljesíthetetlen követelményeket támaszt. De Isten nem úgy értelmezi a tökéletességet, mint mi.

A Webster-féle értelmező szótár szerint a tökéletesség „teljesség, hiánynélküliség”. (A magyar fordításokban többnyire „teljesség” és nem „tökéletesség” szerepel a fenti igehelyen.) Isten jól tudja, hogy fizikailag nem lehetünk tökéletesek, de azt szeretné, ha lelkileg teljessé válnánk. Lelkünk tökéletessé válhat Krisztus vérétől akkor is, ha testünk elbukik.

Amikor követni akarjuk a Példabeszédek 31-ben leírt asszony példáját, a szeretetre figyeljünk, ami cselekedetei mögött van, és nem magukra a cselekedetekre. Ez egyszerűen egy olyan asszony, akinek külső cselekedetei a Krisztus-képűre alakított szívéből fakadnak. Azért vált példává, mert Isten hatott az életére, nem pedig azért, mintha emberi erőfeszítései tökéletesek lettek volna.

Elhatároztam, hogy gyermekeim iránti szeretetem fogja meghatározni hangulatomat és egyéniségemet a mai nap, és nem az, hogy mit készítettem nekik reggelire. Neked is ezt ajánlom.

Uram, kérlek, vonj közel magadhoz. Alakítsd át a szívemet, hogy a Benned való teljességet keressem, és ne a saját mércém szerinti tökéletességet. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2010.10.25.
www.proverbs31.org

Újraépülhetünk

Amy Carroll

„Ilyen bizodalmunk pedig a Krisztus által van Isten iránt. Nem mintha önmagunktól, mintegy a magunk erejéből volnánk alkalmasak, hogy bármit is megítéljünk; ellenkezőleg, a mi alkalmasságunk az Istentől van.” 2Kor 3,4-5

„Biztos, hogy oroszlánszelídítő akarsz lenni?”- kérdezte anyu széles mosollyal. Ez volt az első reakciója, mikor akkori barátom, Barry, a szüleim elé állt, és megkérte a kezem. Még mindig elfog a nevetés, ha eszembe jut, mert valóban furcsa keveréke voltam a szófogadó első gyermeknek és a csupa szeszély, ijesztően független fiatal lánynak. Máig nem tudom, sejtette-e Barry, mire vállalkozik, mikor igennel válaszolt.

Ennek már több mint húsz éve, s mikor idei nyaralásunkon egy alkalommal Barry feltett nekem egy nehéz kérdést, elgondolkoztam, mennyi munkát adtam Istennek az életem során. Az óceán partján ültünk Barryvel egy mólón, s halkan beszélgettünk a sokunkat érintő problémákról: anyagi helyzet, gyermeknevelés, jövő, stb. Egyszercsak Barry a következő kérdéssel hökkentett meg:

„Ha megváltoztathatnál egyetlen dolgot bennem, mi volna az?”

Hirtelen mintha minden gondolat kiszállt volna az agyamból egy kivételével: „Huhh, de nehéz kérdés.” Először nem is akartam válaszolni (miért rontsunk el egy ilyen gyönyörű estét?), de aztán mégis válaszoltam, majd összeszedtem minden bátorságomat, s visszakérdeztem: „És te? Te mit változtatnál meg bennem?”

Egész lista sorjázott az agyamban a lehetséges válaszokból – Szeretném, ha kevésbé volnál kritikus. Szeretném, ha nem beszélnél annyit. Szeretném, ha gyakrabban főznél vacsorát.

A tényleges válasza meglepett. „Szeretném, ha visszanyernéd az önbizalmadat. Mikor elvettelek, a kedvenc szólásod az volt: ’Majd én megcsinálom!’ Végignéztem, ahogy az évek során elvesztetted az önbizalmadat, és szeretném, ha visszanyernéd” – válaszolta.

Egyik államból a másikba költözés, kudarccal végződött barátkozások, a harc, hogy megtaláljam a helyemet az idegen városban, mely az otthonunk lett, felőrölték minden tenniakarásomat. Küzdöttem, és veszítettem a másokkal való összehasonlító hajlamom, a tökéletesség iránti vágyam, fejletlen felelősségérzetem miatt. Lassacskán bizonyossá vált számomra, hogy képtelen vagyok…, hogy nem vagyok… Előbb megrendült, majd darabjaira tört az önbizalmam.

De vannak dolgok, amiknek össze kell törniük, hogy újra felépíthessük őket.

Isten terve volt, hogy elköltözzünk, hogy sikertelen barátkozási kísérleteim legyenek, hogy véresre kalapáljam magam, mialatt más emberré akarok válni? Nem! Ám ezt a sok rosszat Ő jó célra tudta felhasználni. Egy éve Isten elkezdett újra felépíteni engem, de a végső lökést akkor kaptam, amikor hazaértem az idei She Speaks konferenciánkról. A konferencián újra meg újra figyelmeztetett Isten, hogy engedjem át Neki életem irányítását. Hazatérve, a következő vasárnapi iskolai órámon a mai igénket olvastam a 2 Kor 3,4-6-ból: „Ilyen bizodalmunk pedig a Krisztus által van Isten iránt. Nem mintha önmagunktól, mintegy a magunk erejéből volnánk alkalmasak, hogy bármit is megítéljünk; ellenkezőleg, a mi alkalmasságunk az Istentől van. Ő tett alkalmassá minket arra, hogy az új szövetség szolgái legyünk, nem betűé, hanem Léleké, mert a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít.”

Onnan indultam el, hogy „Majd én megcsinálom”, de Isten odavezetett, hogy „Majd Ő megcsinálja bennem”. Kirángatott saját korlátolt, törékeny hatalmamból, és a Szentlélek belém áramló erejének sodrásába helyezett. Az önbizalom ereje hamar elfogy, a Belé vetett bizalom végtelen lehetőségeket nyit meg.

Tudom, lesznek még napok, amikor küszködni fogok a kétségekkel, de újraépült, megújított bizalmam mostmár szilárdan kapcsolódik Krisztushoz. Olyan jó Nála lenni.

Uram, magamra hagyatkoztam, és sokszor elbuktam. Önbizalmam megrendült. Építs újjá, kérlek, segíts, hogy teljes bizalmamat Beléd vessem. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2010.10.26.
www.proverbs31.org

2011. február 23., szerda

/.../Persze, hisszük, hogy Jézus ma is gyógyíthat, csodálatos módon. Sok olyan esetet lehetne felsorolni, ahol az orvosok már nem segíthettek, de az Úr segített és gyógyulást adott. Neki erre hatalma van. Ezt nem hinni csakugyan hitetlenség. De különbség van abban, hogy a gyógyulás neked automatikusan jár, a megváltás jogán, vagy a gyógyulás egy csodálatos ajándéka Istennek (orvosi/gyógyszeres segítséggel vagy anélkül). A gyógyulást nem minden hívő tapasztalhatja meg: vannak, akik hitük és imádságuk ellenére mégis betegek maradnak, mert Isten tervében ez így van benne. Istennek a betegséggel is terve van. Jn 9 szerint a betegségnek nem is az okát kell keresni, hanem a célját! (Jn 9:1-5)

Egy csodálatos gyógyulás az eljövendő teljes helyreállításnak lehet az előíze. Isten néha abban a kegyelemben részesíti gyermekeit, hogy megmutatja nekik, milyen is lesz odaát. Ez történhet valamilyen kijelentés formájában, de történhet imameghallgatás formájában is, amikor hatalmával meggyógyít egy beteget. Jakab apostol arra bíztat, hogy a betegekért imádkozzunk. Ezt tenni kell, rendszeresebben, mint amennyire tesszük! Minden beteget és betegséget lehet és kell Isten elé vinni imádságban. A gyógyulásért imádkozni kell, még akkor is, ha kéznél van az orvos és a gyógyszer. Azonban készek kell legyünk kimondani azt is, hogy: „legyen meg a Te akaratod”. Ezt így tanultuk Jézustól. Sem az Úr Jézus, sem az apostolok nem mondtak olyat, hogy a gyógyulást bármikor automatikusan átvehetjük az Úrtól, ha hitünk van, a megváltás révén. Ellenkezőleg!

Valahol ezeket a megjegyzéseket olvastam erről a témáról: (1) Az Isten nélküli hit is gyógyíthat (mert pszichikai erőt kölcsönöz, ha valaki hisz az orvosokban, gyógyszerekben, kezelésben), de tudni kell, hogy a gyógyulást akkor is Isten adja, ha nem hisznek Benne. (2) Az Istenbe vetett hit sem gyógyít mindig (lásd Pál apostol esetét – 2Kor 12:7-9). És ilyenkor nem erőszakoskodni kell, több imatársat keresni, sírni vagy jobban hinni a gyógyulásban, hanem elfogadni Isten akaratát. (3) Nem a hit gyógyít, hanem Isten! Ezért van az, hogy Jézus úgy is gyógyított, hogy valaki hitre jusson, akinek betegségében még nem volt hite. (4) Az Úr Jézus nem gyógyított meg minden beteget, lásd Jn 5:1-17. (5) Az Úr akkor gyógyított, amikor az emberi tudomány már véget ért: a gutaütött, sánta, vak, leprás, stb. esetében. Nem arról van szó, hogy egy fog-, derék vagy fejfájásból nem tudna meggyógyítani... Megtudna. De félek, hogy sokan fáradság, munka, pénz és szenvedés nélkül szeretnének testi/lelki előnyökhöz jutni, mert ugye, hinni kényelmesebb, mint elmenni az orvoshoz vagy antibiotikumokat vásárolni. De tudni kell, hogy Isten nem üzletel! (6) Istent nem érdemes kényszeríteni. Persze, mondhatnánk, hogy nem is lehet. Ő nem azért van, hogy minket kiszolgáljon kényünk-kedvünk szerint. Nekünk kell alkalmazkodnunk az Ő akaratához, nem pedig fordítva! (7) Végül pedig, nem a gyógyulásban kell hinni, hanem az Úr Jézusban. Igyekezz belesimulni az Ő akaratába, és megnyugodni abban, mert ez válik javadra, még akkor is, ha az nem a gyógyulásodat, hanem a Vele való találkozásodat jelenti majd.

iborzasi.blogspot.com

2011. február 15., kedd

Az öregedés krízise

Életünk hajnala – zenitje – alkonya.
Életünk tavasza, nyara őszbe fordul.

Körívként képzeljük el az életet, aminek ígéretes kezdete, végtelen lehetőségekkel teli emelkedése, beérése, kiteljesedése van, majd hanyatlása, amikor felfogjuk, hogy beszűkültek a lehetőségek, sok minden van, amit már sosem valósíthatunk meg, sosem élhetünk át, kapaszkodnánk még, visszaálmodjuk magunkat az ifjúságba, s fáj, borzasztóan fáj, hogy elmúlt. Minden nappal távolodunk tőle, s minden nappal közeledünk a végső nap felé. És egyre kevesebb van már addig.

Próbáljuk meg másképp látni.
Életünk köríve váljék egyenessé.
A végtelenből indul (Isten gondolataiban léteztem már, mielőtt megfogantam Jer 1,5), aztán következnek a napok szép sorjában, egymás után, mint egy gyöngyfüzér, és beletorkollnak az örökkévalóságba.
A napok mind egyenértékűek. Felébredünk, előttünk a nap a maga történéseivel, olyan, mintha egy ajándékcsomagot kaptunk volna. Nem tudjuk, mi van benne, a nap végére kiderül. Szeretjük és szolgáljuk Istent, szeretjük és szolgáljuk embertársainkat. Örülünk és sírunk, éhezünk és jóllakunk, fájunk és gyógyítunk, szenvedünk és vigasztalunk. Aszerint, ami a napi csomagban van.
Nincs emelkedés, nincs hanyatlás. Napok vannak egymás után, és feladatok, és hozzá mindig az aznapi adottságok.
Aztán lesz egy nap, amikor többé nem nyitjuk ki a szemünket, mert meglátjuk azt a Fényt, amit nyitott szemmel csak homályosan sejthettünk, de végleg becsukott szemmel egy örökkévalóságon át sütkérezhetünk békéjében, szeretetében, örömében.

2011. február 11., péntek

Lélekerősítő levelek 36

Barátságosan a mindennapokban
Karen Ehman

„Mindenekelőtt az egymás iránti szeretet legyen kitartó bennetek, mert a szeretet sok bűnt elfedez. Legyetek egymással vendégszeretők zúgolódás nélkül.” 1Pt 4,8-9

„Hát ennyi, hölgyeim”, fejezte be a vendégelőadó a beszédét, „most menjetek haza, és legyetek barátságosak az otthoniakkal”.

Hoppá! Csak nem volt nálunk láthatatlanul alig öt órája? Nem nevezhetném barátságosnak azt, ahogy a porontyaimmal viselkedtem. Nyers voltam? Igen. Bántó? Bizonyára. Gúnyos és egyenesen durva? Ha őszinte vagyok, be kell vallanom, hogy igen.

Mi válthatta ki egy Jézust szolgáló anyukából ezt a nagyon nem jézusi viselkedést azon a délutánon? Valaki bántón szólt hozzám? Tiszteletlenül viselkedtek velem a gyerekek, vagy a férjem mondott valami sértőt? Mi volt az, ami bekapcsolta bennem az indítógombot, és indulataim szavakban törtek ki?

Koszos zoknik. Kicsöppent eperlekvár. Leszórt kenyérmorzsa. Koszos tányérok és evőeszközök. Füzetek.

Nem a felsorolt holmik egyszerű jelenléte váltotta ki a szóáradatot, hanem az, hogy alig pár perccel azelőtt fejezetem be egy alapos takarítást, hogy ragyogó tisztaságot hagyjak, mielőtt elmegyek az előadásra. Mármint szemétmentes életteret, letörölgetett konyhapultokat és asztalokat, felporszívózott padlót, leporolt felületeket. Szerettem volna, hogy a család nyugodtan, szép környezetben pihenhessen, amíg én nem vagyok itthon.

Aztán mialatt itthoni pólós-farmeres külsőmet lecseréltem egy esti kimenősre, elrendeztem a hajam, kis festéket raktam a szememre, felkaptam a táskámat – a csemetéim tönkretették egész délutáni kemény munkámat! Legalábbis én így értelmeztem. Zoknijukat eldobálták, szeleteket vágtak az otthon sült kenyérből, s eperdzsemmel megkenték őket, ezzel kenyérmorzsával és dzsemcseppekkel pötyögtették tele a konyhapultot, és a templomi gyermekprogramokról kapott füzetkéket szétszórták maguk körül. Anyuvérem felforrt, és durva szavakban kirobbant.

Épp a vendéglátásról szóló könyvön dolgoztam azokban a napokban, s a fenti igét elemeztem az olvasóknak. Le akartam vezetni, hogy a vendéglátás – amikor otthonunkat és időnket Isten gondoskodásának előszobájaként ajánljuk fel mások számára – és a szeretet – amikor egy másik ember érdekeit saját érdekeid elé helyezed – szorosan összefügg. A legfontosabb dolog, hogy zúgolódás nélkül kell adnunk szeretetünket és vendéglátásunkat másoknak. Egyszóval: barátságosan.

Most gondolj bele, amikor vendégek vannak, nemde végig barátságosak tudunk maradni? Mosolygunk és kiszolgáljuk őket, s nem törődünk a morzsákkal a földön. Boldogan feltöröljük a cseppeket a kőről. Miért van ez? Általánosabban fogalmazva, miért könnyebb barátságosnak lenni vadidegenekkel, mint húsvér rokonainkkal, gyermekeinkkel? Miért tudunk könnyen uralkodni indulatainkon, ha a zöldségesnél vagy például a fogorvosnál vagyunk (akihez pedig utálok évente kétszer elmenni, legszívesebben hisztiznék miatta, hogy meg kell tennem)?

Miért olyan könnyű felcsattanni a gyermekeinkre, hidegzuhanyt zúdítani a férjünkre, gúnyosan szemünket forgatni, mikor a kedves rokon szóba kerül, s ugyanakkor kedvesen mosolyogni nyilvánosság előtt akkor is, ha valami olyasmit tapasztalunk, ami tényleg kiborít?

Félek, hogy legtöbbünk ilyen kettősségben éli a napjait. És vajon milyen képeket tárolnak el dédelgetett gyermekeink memóriabankjukban? „Anya higgadtan viselte, mikor a tisztítóban tönkretették legkedvesebb pulóverét, de rám ordított, ha véletlenül kicsöppentettem a szőlőlét a padlóra.”

Jaj, lányok, nagyon nem jó ez így!

Talán itt az ideje barátságos vendéglátókként viselkedni a családtagjainkkal; uralkodni indulatainkon, visszatartani a morgásainkat; hagyni, hogy a tökéletes szeretet elmossa a vétkeket. És ezzel nem a lekvármaszatolásra, morzsálásra gondolok, hanem az anyuk-féle üvöltözésre, csapkodásra.

De jó lenne, ha mi, Jézus-szerető anyukák nem tartanánk természetesnek, hogy ordítozunk a gyermekeinkkel. Ha mindig barátságosak tudnánk lenni velük is a mindennapokban.

Uram, bocsásd meg, hogy néha a családomon vezetem le a feszültségemet. Segíts, hogy ez ne így legyen. Úgy szeretnék viselkedni, cselekedni, ahogy Te tennéd. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2010.10.06.
www.proverbs31.org



Miért félek attól, hogy merészen imádkozzam?

Lysa TerKeurst

„Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének.” Jak 5,16b


Megvallom, néha félek merészen imádkozni. Nem mintha nem hinném, hogy Isten bármire képes. Erről meg vagyok győződve. Mint sokan, én is féktelenül követem Jézust. Féktelenül akarok, féktelenül engedelmeskedem, féktelen vagyok Istennel való kalandjaimban.Ami azt illeti, biztosra veszem, hogy Jézus szívesebben törne be egy megvadult mént, mint rugdosna életre egy mulya öszvért.

Tétovázásom tehát nem Istenben való bizalmatlanságból, kételkedésből ered.

Inkább az önmagamban való kételkedésből, mert nem tudom, képes vagyok-e felismerni Isten akaratát. Isten néha úgy dönt, hogy nem tesz meg valamit. S ha az Ő akarata a „nem”, én meg bőszen könyörgöm az „igenért”, úgy érzem, kiestem a ritmusból.

Érted ugye, miről beszélek?

Olyannyira szeretném Isten akaratát követni, hogy mindegyre összetett mondatokban könyörgöm. „Istenem, kérlek, gyógyítsd meg a barátnőmet, de ha magadhoz akarod venni őt, elfogadom.” Miért nem tudok csak annyit mondani: „Istenem, gyógyítsd meg a barátnőmet”? És aztán nyugodjam meg, bízva abban, hogy imádságom nem volt hiábavaló, függetlenül a folytatástól.

Az imádságom nem változtatja meg Istent. De megváltoztat engem. A merész imádkozás kiemel a poshadt vallásosságból és valódi kapcsolatba kerülök általa Istennel.

Az imádság hatására megnyílnak lelki szemeim, és olyasmit is észreveszek, amit magamtól nem látnék meg. Hiszem, hogy számít az imádság. A könyörgés erős és hatékony, ha igaz szívből ered (Jakab 5,16).

Az imádság tehát igenis számít – megváltoztatja az életet, felizzítja az elmét, megrengeti a földet. Nem kell tudnom, hogyan. Elég, ha bizalommal térdre borulok, és tudom, hogy az egyszerű Jézus-követő lány könyörgése minden irányban – széltében, magasságban, mélységben – messzire hat.

Ha beengedem ezt az igazságot a lelkembe, kifújja onnan a tétovázás porszemeit. Meghajlítja merev térdeimet. És felszít idebenn egy tiszta, merész, az eddiginél is vadabb lángot. Nem hatalmaskodó és követelő merészség ez. Hanem a Jézus iránti szeretet merészsége, mely azt kérdi magától: hogyan adhatnék Neki kevesebbet egy felizzított, lángoló imaéletnél?

„Te pedig, amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz titokban; Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megfizet neked. Amikor pedig imádkoztok, ne szaporítsátok a szót, mint a pogányok, akik azt gondolják, hogy bőbeszédűségükért hallgattatnak meg. Ne legyetek tehát hozzájuk hasonlók, mert tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek tőle” (Mt 6,6-8).

Miért szeretnél ma bátran könyörögni? Ne halogasd, fogj hozzá, és kérd. És kérd újra. Nem azért, mert ezzel Istent meghatod, hanem hogy olyan állapotba hozd a lelked, hogy megláthassa, miként érkezik meg Jézus, és cselekszik, ahogy jónak látja.

Uram, hiszem, hogy Tőled ered az élet, Te vagy az Úr mindenek fölött. Köszönöm, hogy pontosan azt adod nekem, amire szükségem van, még ha én nem is mindig azt szeretném. Bízom benne, hogy azt tartod szemed előtt, mi a legjobb nekem. Szeretnék valódi kapcsolatban lenni Veled most is, Uram. Szükségem van Rád. Mutasd meg az utat. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2010.október 7.
www.proverbs31.org

Ha volna hozzá merszem

Micca Monda Campbell

„Legyetek erősek és bátor szívűek mind, akik az Úrban reménykedtek!” Zsolt 31,25


Két választás van. Vagy lekushadunk a nehéz helyzetekben, vagy bátran nekilendülünk. Az Óz, a nagy varázsló gyáva oroszlánja egyszerre tette mindkettőt. Leginkább vele tudok azonosulni az Óz szereplői közül.

Mint az oroszlán, én is azt hiszem, mindenre képes lennék, ha lenne hozzá merszem. Sajnos azonban, az ijesztő helyzetekben merészség helyett csak gyomoridegességet érzek.

Szembesültem életem folyamán néhány kemény próbatétellel, s felfedeztem, hogy sokkal bátrabb vagyok, mint hittem. Ilyen bátorságpróbáló alkalom volt, amikor felkértek, hogy tizenéveseknek tartsak előadást.

Az volt a feladat, hogy tegyek bizonyságot egy keresztény gimnázium zenekarának tagjai előtt, akik országos versenyen készültek megmérkőzni más zenekarokkal. Útban az iskolába azon az őszi reggelen a szívem tele volt örömmel. Jól felkészültem, s alig vártam, hogy beszéljek a diákoknak. Minden jól ment, míg le nem parkoltam az iskola udvarán.

Hirtelen lebénított a félelem. A kezem ráfagyott a kormánykerékre, nem tudtam megmozdulni. Lélegezni sem tudtam. Nem értettem, hogy voltam képes igent mondani a felkérésre! Kétség borított el a képességeimről, az üzenetemről. Kitört rajtam a pánik. Kezem még mindig a kormányhoz tapadt, fejemet oldalra fordítottam az anyósülés felé. Úgy láttam, mintha ott ülne a Sátán, öntelten vigyorogva, mert sikerült elbizonytalanítania. Hogy tudom túltenni magam a kétségeken? – töprengtem rémülten.

Döntenem kellett. Vagy hagyom, hogy szorongásom megakadályozza az előadást, vagy kiállok bátran a diákok elé. Hogy lehet bátorságra szert tenni, mikor az ember remeg a félelemtől? Néha segít, ha sikerül végiggondolnunk, mi a fontosabb: az, amit meg kéne tennünk, vagy az, hogy engedjünk a félelmünknek. A bátorság nem a félelem hiánya, mint hinnénk. A bátorság azt jelenti, hogy túl tudunk jutni félelmeinken. Hogyan? Istenre tekintünk, aki átvezet rajtuk.

Akkor reggel, mikor úgy elfogott a félelem, a gondolataim elvezettek félelmem okához, ami a hiúság volt. „Mit fognak gondolni rólam?”, töprengtem idegesen. Korlátaim ismerete kétségeket ébresztett, és ezek képesek lettek volna megállítani. Ehelyett eldöntöttem, hogy hittel folytatom az utamat. Átmelegedett a szívem, mikor más oldalról kezdtem nézni az egészet, és felfedeztem valamit, ami sokkal fontosabb a hiúságomnál. Isten fel akart használni, hogy az igazságról szóljak a fiataloknak, és bátorságot öntsek beléjük. Természetes, hogy a szívem a torkomban lüktet, a térdem remeg, de úgy döntök, bátor leszek. Elhatároztam, hogy bár félek, beszélek. Az eredmény döbbenetes volt. Ez a bátorság hihetetlen ereje. A mindennapit különlegessé, az általánost egyedivé varázsolja.

Amikor izgulsz, mi az oka? Te is magadra figyelsz? Ha elfordítjuk tekintetünket önmagunkról, túl tudunk nézni félelmeinken, és meglátjuk mások szükségeit.

Most épp hova állított Isten? Kellemetlen a munkahelyed? Rossz a kapcsolatod a férjeddel vagy a barátoddal? Talán hitetlenek a szomszédaid, vagy idős szülőket ápolsz? Döntened kell. Gyáván visszavonulsz, vagy nekilendülsz hittel? Lehet, hogy kockázatos, hogy félelmetes, ami előtt állsz, de gondolj arra, mekkora változást hozhatsz egy ember életébe, egy közösség életébe, ha a bátorságot választod!

Akármire hív Isten, így szól hozzád: „légy erős és bátor. Ne félj, és ne rettegj, mert veled van Istened, az Úr, mindenütt, amerre csak jársz” (Józs 1,9). Általad és általam Isten megváltoztathatja, akár megmentheti valakinek, valakiknek az életét. A lehetőség végtelen – csak legyen merszed hozzá.

Uram, kérlek, törd meg az életemet gúzsba kötő félelmet és aggódást. Te légy az erőm forrása, Benned bízom. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2010.10.08.
www.proverbs31.org

Tegyük helyére a kegyelmet
Beth Webb Hart

„Mert amikor még erőtlenek voltunk, a rendelt időben halt meg Krisztus értünk, istentelenekért. Hiszen még az igazért is alig halna meg valaki, bár a jóért talán még vállalja valaki a halált. Isten azonban abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk.” Róm 5, 6-8

Zsenge tizennyolc éves koromban, egy nyári éjszaka találkoztam először a kegyelemmel. Első főiskolás évem végén tértem haza, egy sor hibás, destruktív döntéssel magam mögött. Utáltam magam. Nemrég megtért édesanyám megérezte kétségbeesésemet, és este későn, mikor már elcsendesült a ház, leült mellém, és kérte, mondjam el, mi baj van.

Letört voltam és megviselt, elmondtam neki minden rossz tettemet, s a sötétséget, ami elborította miattuk a lelkemet. Sírt, ahogy minden anya sírt volna a helyében. Sírtam én is szégyenemben és bánatomban, hogy nem fordíthatom meg az idő kerekét, nem tehetem meg nem történtté mindezt. Mikor az utolsó zsebkendőm is cafatokban volt már, felnéztem rá, és vártam a szidást. Tudtam, hogy megérdemlem. Ám amikor a tekintetünk találkozott, az arca ellágyult, felállt, és azt mondta: „Jézus szeret téged, és megbocsát”. Majd odajött hozzám, átölelt, és hozzátette: „Én is megbocsátok”.

Kegyelem. Hát ez az volt. Abban a pillanatban átéltem a déli mellékutak mentén a templomok hirdetőtábláin gyermekkoromban annyiszor látott feliratok igazságát: „Jézus megment!” „Vére által megtisztulsz!” „Van Szabadítónk!” Jézus feláldozta az életét értünk, nem akkor, amikor én (és az emberiség többi része) jól viselkedő fiúk-lányok, hanem amikor rosszak, romlottak voltunk. Képzeld ezt el.

„Köszönöm”, szóltam Hozzá, és kiléptem a fényre. Szinte éreztem, ahogy a szívem újraindul, a lelkem felépül, az életem új irányt vesz.

Több mint húsz év telt el a nyári éjszaka óta, és azon töprengek, vajon mi volt gyakrabban: továbbadtam-e a kegyelmet a környezetemnek, vagy akadályoztam az áramlását. Táplálok-e magamban sérelmeket, amiket elkövettek ellenem? Számolom-e mennyi időt, pénzt, szolgálatot szánok másokra? Megadom-e a jó szándék feltételezésének ajándékát családomnak, barátaimnak, vagy az idegennek, aki besurran előttem a parkolóban az épp felszabaduló helyre, amire percek óta várok bekapcsolt villogóval? Úgy szeretnék mindezekre igennel válaszolni.

Rövidesen megjelenő új könyvemben három, egymással szoros kapcsolatban álló, negyven felé közeledő unokatestvér döbben rá, mennyire más életet élnek, mint amiről a charlestoni külvárosban álmodoztak, ahol együtt nőttek fel. Anne, aki harangozó egy történelmi egyház templomában, sosem találta meg a szerelmet; Lish, aki sikeres orvos, a megvakulás rémével küzd, ami egy betegség következménye, s közben figyeli, hogy férje szeretete lassan kihűl iránta. Végül ott van Della, a küszködő írónő, aki kételkedni kezd abban a zilált életmódban, amit szobrász élettársával választottak maguknak. A kegyelem csodájára van szükség, hogy örömben végződjék ennek a három charlestoni asszonynak a története, s ehhez a végkifejlethez elengedhetetlen, hogy egymás felé nyúljanak szeretettel a gyötrelmes időszakokban.

Íme a kérdések, amiket szereplőim és jó magam is felteszünk: Hogyan tegyük a kegyelmet az őt megillető helyre az életünkben? Hogyan válhat mindennapi tevékenységünk alapjává? Hogyan tudjuk beépíteni csontjainkba, hogy ne történjék meg velünk az, ami a gonosz szolgával a Máté 18,21-ben, aki börtönbe csukatja adósát pár perccel azután, hogy a király az ő tartozását elengedte, és visszaadta szabadságát?

Uram, köszönöm, hogy szerettél, amikor bűnös voltam. Segíts, hogy ne váljak közönyössé áldozatod iránt, mutasd meg, hogyan adhatom tovább másoknak kegyelmedet. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2010.10.11.
www.proverbs31.org

Talán te is?

Rachel Olsen

„Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minden gonoszságtól. Ha azt mondjuk, nem vagyunk bűnösök, hazuggá tesszük őt, és nincs meg bennünk az ő igéje.” 1Jn 1,9-10

Emlékszem a napra, mikor rájöttem, hogy Ádám-kórban szenvedek. Időbe telt, míg észrevettem. Aaz igazat megvallva, sokan, akik benne vannak ebben a leépüléssel járó betegségben, nem is tudnak róla. A Legjobb Orvos mutatott rá a tünetekre, amiket - bár utáltam, be kellett vallanom - gyakran érzékelek magamon.

Talán te is Ádám-kóros vagy? Meglehet.

Az Ádám-kór egy alattomos betegség, amely gátolja a páciens növekedését. Oly módon, hogy megakadályozza az illetőt, hogy elismerje, és felelősséget vállaljon a bűneiért. Nézzük csak, mi történt, amikor először írták le a betegséget:

„Amikor azonban meghallották az Úristen hangját, amint szellős alkonyatkor járt-kelt a kertben, elrejtőzött az ember és a felesége az Úristen elől a kert fái között. De az Úristen kiáltott az embernek, és ezt kérdezte: Hol vagy? Az ember így felelt: Meghallottam a hangodat a kertben, és megijedtem, mert mezítelen vagyok. Ezért rejtőztem el. Az Isten erre azt kérdezte: Ki mondta meg neked, hogy mezítelen vagy? Talán arról a fáról ettél, amelyről azt parancsoltam, hogy ne egyél? Az ember így felelt: Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, és így ettem.” (Ter 3,8-12)

Amit itt látunk, tankönyvi példája a beismerés elkerülésének és a felelősség áthárításának. Ezek az Ádám-kór klasszikus tünetei.

Ádám elbújt, mert vétkezett: pontosan azt tette, amit Isten megtiltott, és ennek tudatában is volt. Evett a gyümölcsből. Szájához tartotta, harapott belőle, megrágta, érezte, ahogy leve kicsordul az ajkán – és megnyílt a szeme. Meglátta, mit tett, és megtapasztalta, milyen szörnyen rossz érzés, ha megszakítjuk kapcsolatunkat Istennel.

A számonkéréskor próbált témát váltani, elkerülni bűne beismerését, és azt mondta, azért bújt el, mert meztelen volt. A meztelenség kisebb gond. Problémát okoz, de nem bűn. Egy állapot volt, amiről ráadásul nem is tehetett. Végülis nem ő alkotta magát meztelenre. Isten tette.

És itt jött elő a másik fő tünete az Ádám-kórnak: a felelősség áthárítása. Előbb a bűnét igyekszik kisebbíteni a beteg, majd izgatottan tagadni kezd, és elkezdődik a másokra mutogatás. Keres egy bűnbakot. Isten is alkalmas erre. Az emberek pláne, főleg, akikről köztudott, hogy nem bűntelenek. A beteg tehát figyelmét önmagáról átirányítja, keresi friss vagy régebbi, valós vagy valótlan vétkek alapján a célpontjait, rájuk mutat, és megvádolja őket.

Ha ügyes szónokok, tapasztalt vitatkozók vagyunk, ez gyakran működik is az ismerőseink viszonylatában. A gond az, hogy egy-egy ilyen konfrontáció után úgy érezzük, győztesek és nem elítéltek vagyunk. Lényegében az történik, hogy a bűn elkövetése után tisztára beszéljük magunkat.

Pedig a bűnösség tudata nélkül nincs megbánás.

Bűnbánat nélkül nincs lehetőség a megváltozás kegyelmére.

Változás nélkül nincs növekedés. Csak további vétkek vannak, amiket elkövetünk, kifényesítünk, letagadunk, elfelejtünk. S ebben a folyamatban nem vesszük észre, milyen nyomorultak lettünk, mennyire beteg a lelkünk.

Az orvos, aki mindezt megmutatta nekem, a Nagy Gyógyító, azt mondta, meg tud engem gyógyítani, ha elmegyek hozzá alázatos szívvel, bevallom, amit elkövettem, és megtisztulok. Rámutatott, hogy nem a bűnöm eltagadása, hanem a megvallása szabadít meg. És megmutatta, hogy nem fáj azt mondani: „Sajnálom”.

A hit nélküliek számára az Ádám-kór halálos betegség. Krisztus követői viszont teljesen kigyógyulhatnak belőle. Újra megkérdezem: talán te is? Érzed magadban ezt a hajlamot? Jó barátként egyet tanácsolhatok: még ma jelentkezz a Nagy Gyógyítónál.

Uram, be akarom ismerni, hogy sokmindenben bűnös vagyok. És azt is, hogy nem szívesen ismerem el felelősségemet rossz döntéseimben, káros cselekedeteimben. Tisztíts meg, kérlek, a hamisságtól, és segíts, hogy alázattal éljek a Te kegyelmedben. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2010.10.15.
www.proverbs31.org

Lassan felforr
Melanie Chitwood

„Legyen megbecsült a házasság mindenki előtt, és a házasélet legyen tiszta! A paráznákat és a házasságtörőket pedig ítéletével sújtja az Isten.” Zsid 13,4

Azt mondják, ha egy békát bedobunk a forró vízbe, kiugrik. Ha viszont hideg vízbe tesszük fel főni, a lassú melegedés közben észre sem veszi, hogy mi történik, s megfő.

Komoly tanulságai vannak ennek a jelenségnek a házasságra nézve. „Csak úgy megtörtént” – mondják sokan a félrelépésükre. Ez igaz lehet abban az értelemben, hogy kezdetben a szexuális bűnt nem akarták szándékosan elkövetni. A házastársi hűtlenség egy folyamat vége, mialatt a kezdeti vonzalom, a „hőmérséklet” fokozatosan nő, minél több időt tölt az ember az illetővel. A házasságon kívüli kapcsolat lassacskán alakul ki.

Barátságosan beszélgetsz egy kollégával, elhangzik egy-két flörtölő megjegyzés. Talán eltöprengsz, hátha tetszel neki. Várod a következő beszélgetést. A csevegés szintjéről beszélgetésetek mélyebb, érzelmi témákra terelődik. Aztán érkezik az első titkolni való sms, e-mail, Facebook üzenet. S mint az észrevétlenül megfövő béka, egyszercsak a házasságon kívüli kapcsolat lobogó vizében találod magad.

Milyen elővigyázatossági lépéseket tehetsz, hogy a hőmérséklet fokozatos növekedését megelőzd? Hogyan kerülheted el te vagy a társad, hogy a hűtlenség kísértése megérintsen?

Íme néhány ötlet:

- Kerüld el a négyszemközti együttléteket a másik nem képviselőivel. Ha munkád vagy szolgálatod során ilyen helyzetbe kerülsz, csökkentsd minimálisra az együttlét idejét. Nyilvános helyekre beszéljétek meg a találkozókat. Az irodád ajtaját tartsd nyitva, ha ketten vagytok.

- Ne barátkozz más férfiakkal, csak ha a férjed is jelen van barátként. Vigyázz, mert elég egyetlen közös érzelem egy kapcsolat elindulásához.

- Vigyázz, hogyan és kinek beszélsz a férjedről. Igyekezz mindig a legszebb színben feltüntetni a férjedet. Ne adj utat az iránta érzett dühödnek mások előtt, különösen ne egy másik férfi előtt.

- Hagyd, hogy férjed szabadon hozzáférhessen „technológiai eszközeidhez”. Ne legyen előle elzárt Facebook oldalad, telefonod, e-mail fiókod.

Az igazat megvallva, elég extrémnek tűnne nekem ez a bizonyságtétel, ha nem lennék már régóta házas. Ha te fiatal házas vagy, és furcsállod, hogy ezeket írom, megértem. De 19 évnyi házasélettel a hátam mögött, a házasság kutatásával, a róla való írással, előadásokkal töltött évek után, látva, ahogy sok keresztény házasság zátonyra fut, mert nem voltak elővigyázatosak, biztosítalak, érdemes megszívlelni, amit írtam.

Gondolkozz el a fentieken, imádkozz róluk, beszélgess a felvetésekről a társaddal, és egyezzetek meg a biztonsági intézkedésekről házasságotok védelmében. Kérem Istent, hogy sose találd kapcsolatotokat a hűtlenség vagy a válás lobogva fövő vizében.

Uram, ments meg a kísértéstől. Tégy bölccsé ezekben a dolgokban. Jézus nevében kérlek, Ámen.

Encouragement for today, 2010.10.18.
www.proverbs31.org

2011. február 10., csütörtök

Legyünk mindig következetesek?

Mk 7,24-30
Hányszor előfordul, hogy azt hisszük, akkor vagyunk jó nevelők, ha sosem változtatunk azon, amit egyszer kimondtunk. Úgy véljük, ez a következetesség, ami a jó nevelés egyik fő kritériuma. Pedig érkezhet olyan új információ, tapasztalhatunk olyan jelenséget, ami előző kijelentésünk megváltoztatását kéne, hogy eredményezze. Vagy az együttérzés, az empátia, a szeretet sarkallhat erre. Mindig mérlegelnünk kéne, mivel ártunk kevesebbet – vagy használunk többet -, ha úgymond következetesek maradunk (és ezzel adott esetben fájdalmat, csalódást, szorongást, gyűlöletet váltunk ki), vagy ha változtatunk első döntésünkön.
Jézus a zsidó embertől elvárható módon reagált az idegen asszony kérésére. Ő Isten népének Gyógyítója, nem foglalkozik idegenekkel. Ám az asszony hitét, kitartását látva, azt, hogy nem fogadta el az érvelést, „vette a lapot”, és szellemesen visszavágott, megváltoztatta első döntését, és minden előítéletet, hagyományt, saját kijelentését félretéve engedett a kérésnek.
Ezt a jézusi magatartást, ezt a jézusi szabadságot kell megtanulnunk.
Hamis „következetességünk” inkább Heródesre emlékeztet, aki azért fejeztette le a Keresztelőt, mert megígérte, hogy teljesíti a lány kérését, és nem vonta vissza meggondolatlan kijelentését.

2011. február 9., szerda

2011. február 9.

Hogy is van ez?

Jézus neve
Jézus nevében járnak el a tanítványok, gyógyítanak, űznek ki ördögöket
Jézus nevében ha bármit kérünk az Atyától, megadja nekünk
Mi Jézus neve?
Az, aki az ő nevében jár el olyan, mintha Ő maga lenne. Nem „helyette”, mert akkor Ő azt a tevékenységet átadta, már nincs jelen, más is el tudja végezni „helyette”.
Amikor valaki az Ő „nevében” tesz valamit, akkor ott Ő teljes súlyával, hatalmával jelen van.
Amikor megkeresztelnek az Atyának, a Fiúnak és Szentléleknek a nevébe, megtörténik az összekapcsolódás. Mint szőlővesszők, beoltatunk a szőlőtőkébe. Attól kezdve rajtunk is átáramlik a tőkében keringő élet.

Jézus szíve

Jézus lényében az, ami szeret. Ami nem gondolkozik, nem mérlegel, nem ítél. Szeret. Ha beburkolózol vele, tökéletes biztonságban vagy. Kár, hogy a matériához kapcsolódó gondolkodásunk nehezen tud elszakadni a testrész jelentéstől. A szentképek nagyon is „élethű” ábrázolásai nem sokat segítenek a szimbolikus látásmód kialakításában. Pedig a szív régi jelképe a szeretetnek, szerelemnek.

Jézus teste

Az, ami a Fiúból földi érzékszervekkel felfogható.
A valaha élt ember teste, akit keresztre feszítettek. A Bárány, akit bűneinkért feláldoztak.
Az Egyház, minden Krisztus-hívők közössége, a vesszők, akik bele vannak oltva a Szőlőtőbe.
A Kenyér, ami Jézus testévé válik, amikor az Ő emlékezetére elvégzik végakaratát: megtörik, szétosztják és megeszik. A cselekedet az Ő emlékezetére történik, de maga a Kenyér, amit megtörnek, szétosztanak és megesznek, Jézus valóságos teste. Aki megeszi, Jézussal egyesül, az Ő élete lesz benne. „Ez az én testem”, mondja. Előzetesen már beszélt róla, sokan el is pártoltak tőle emiatt. Nem hívta vissza őket, nem magyarázta, hogy ne menjetek már, félreértettétek, én csak szimbolikusan gondoltam ezt. Nem, mert ő konkrétan az Ő valóságos testévé váló valóságos kenyérre gondolt. „Én vagyok az élet kenyere”. „Az én testem valóságos étel, az én vérem valóságos ital.” „Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet” az élni fog.

Jézus vére

Az áldozati Bárány vére, ami lemossa a bűnöket, ahogy az ószövetségi szertartásban történt.
A bor, ami Jézus vérévé változik, amikor emlékezetére elvégzik a cselekményt, amit az utolsó vacsorán megmutatott.
A Szövetség vére, amiből isznak a felek, és ezzel megkötik a szövetséget, a „vérszerződést”. A vérszerződő felek mindegyike saját véréből adott a közös kehelybe, és ezt adták körbe. Jézus valóságosan vérét ontotta, az ember munkája gyümölcsét, a bort adja, mely a szövetség vérévé válik Jézus szavaira.

2011. február 7., hétfő

Mk 6,56
Rosszul érzem magam. Nincs energiám. Minden és mindenki a terhemre van. Nem érzek örömöt. Kerülöm az embereket. Nem tudok kommunikálni. Nem jutnak eszembe egyszerű szavak beszéd közben. Ha lefekszem aludni, még rosszabb.
Elkezdem elemezgetni, mi lehet az ok. Front? Kimerültség? Depresszió? Gyermekkori vagy későbbi traumák? Öregség? Valami titkos féreg foga rág?
Ettől nem lesz jobb.
Ehelyett mit kéne tennem?
Vajon, akik odavitték betegeiket hordágyakon, vagy ők maguk vánszorogtak Jézushoz, töprengtek azon, mi okozza bajaikat? Nem hiszem. Nem az okot keresték, hanem a megoldást. Hogy legalább a köpenye szegélyét megérintsék.
Amikor én imádságban megszólítom Jézust, ér-e annyit, mint a köpenye érintése? De mit mondok neki?
Mutasd meg, Uram, mit kell tennem, hogy mindettől megszabaduljak.
De hát már meg is tettem, amit tennem kell, mit mutasson meg?
Csak ahelyett, hogy leraknám elé a terheket, amiktől szabadulni akarok, elkezdem kérdezgetni, mit mibe rakjak, mivel hurcoljam tovább, magyarázatot kérek rájuk, s közben csak tartom a terhet, s csodálkozom, hogy nem könnyebbülök meg. Hiába a jelenléte, ha a terhet megtartom magamnak.
Nem kell morfondírozni, nem kell elemezgetni.
Nézd, Jézus, így vagyok. Lerakom eléd, többé nem érdekel. Köszönöm, hogy meggyógyítottál. És felszabadultan, örömmel futok tovább.
Hiszek-e annyira, hogy ezt meg tudjam tenni?
Hiszem-e, hogy meg tud szabadítani az én aktív közreműködésem nélkül?
Nekem csak annyit kell tennem, hogy tudatosítom, hogy baj van, megkeresem, és azzal a hittel, hogy Ő a megoldás, megérintem a köntöse szegélyét.

2011. február 4., péntek

Kegyelem

Ott állt a fiú egyenes derékkal, nyakát hátraszegve, dacosan, ökölbe szorított kézzel. „Kezdje már”, mondta. Az igazgató lenézett az asztal előtt álló fiatal lázadóra. „Hányszor álltál már itt?” A gyerek hetykén odavágta. „Láthatja, nem elégszer.” Az igazgató tekintete furcsa volt. „És mindig büntetést kaptál?” „Igen, ha annak mondja, amit kaptam.” Vézna mellkasát kidüllesztve folytatta. „Kezdje már, kibírom, bármit fundált ki, mindig is kibírtam.”
„És legközelebb, mielőtt áthágod a szabályokat, nem szokott eszedbe jutni a büntetés, amit legutóbb kaptál?” „Fenét, azt teszek, amit akarok. Maguk semmivel se tudják megakadályozni.” Az igazgató a tanítóra nézett, aki ott állt mellettük. „Most mit követett el?” „Verekedett. A kis Tonmmyt belenyomta arccal a homokba.” Az igazgató újra a fiúhoz fordult. „Miért? Mit csinált a kis Tommy?” „Semmit, csak utáltam, ahogy rám nézett, ahogy azt is utálom, ahogy maga néz. S ha képes volnék rá, a maga arcát is belenyomnám valamibe.”
A tanító megfeszült, emelte a kezét, de az igazgató pillantása leállította a mozdulatot. Egy darabig nézte a fiút, majd nyugodtan így szólt. „Ma, fiatalember, megtanulja, mi a kegyelem.”
„Kegyelem? Amiről a templomban papolnak? A francnak kell a maguk büdös kegyelme!” „De bizony neked kell.” Az igazgató hosszan nézte a fiatal arcot, és halkan hozzátette. „Igen, nagyon kell.” A fiú hallgatott, az igazgató meg folytatta: „A kegyelem, egyszerűen szólva, meg nem érdemelt ajándék. Nem lehet megfizetni, mindig ingyen adják. Azt jelenti, hogy nem kapod meg a büntetést, amire olyan bőségesen rászolgáltál.”
A fiú összezavarodott. „Mi? Nem akar megütni? Szó nélkül elenged?” Az igazgató lenézett a makacs kölyökre. „Igen, elengedlek.” A gyerek gyanakvóan vizsgálgatta a férfi arcát. „Büntetés nélkül? Akkor is, ha tudja, hogy a kis Tommy képét belenyomtam a homokba?”
„Azt nem mondtam, hogy nem lesz büntetés. Amit tettél, gonosz dolog volt, és tetteinknek mindig megvan a következménye. Lesz büntetés. A kegyelem nem menti fel a gonoszságot.” „Tudtam”, húzta el a száját gúnyosan a fiú, s már nyújtotta is a tenyerét. „Kezdje már, nem kell annyit pofázni.”
Az igazgató odaintett a tanítónak. „Hozza ide a botot.” A tanító odanyújtotta neki. Az igazgató megnézte, majd visszaadta a tanítónak. Újra a gyerekhez fordult: „Azt akarom, hogy te számold az ütéseket.” Előjött az asztal mögül, és megállt a fiú előtt. Megfogta a kinyújtott, ütést váró kezeit, és összecsukta őket, majd a tanítóhoz fordult előrenyújtott tenyérrel. Halkan odaszólt neki: „Rajta”.
A széles falap lendületesen csapott az igazgató kinyújtott tenyerére.
Csatt!
A fiú nagyot ugrott a levegőbe.
Döbbenet ült ki az arcára. „Egy”, suttogta.
Csatt! „Kettő.” A hangja egy oktávval magasabban szólt.
Csatt! „Három….” Ez hihetetlen volt.
Csatt! „Négy.” Könnycseppek jelentek meg a lázadó gyermek szemében. „Oké, hagyják abba, elég volt. Hagyják már abba!”
Csatt! Érkezett a következő ütés az igazgató kérges tenyerére.
Csatt! A gyermek minden ütésnél megrándult, könnyek folytak az arcán.
Csatt!
Csatt! „Kérem, ne!”, könyörgött a korábban oly hetyke lázadó, „Hagyják abba, én csináltam, én érdemlem a verést. Hagyják már, könyörgöm, ne tovább…” De az ütések tovább hullottak, csatt! csatt! egymás után.

Aztán vége lett.
Ott állt az igazgató gyöngyöző homlokkal, a fájdalomtól eltorzult arccal. Lassan letérdelt. Ránézett a síró gyermekre, majd kinyújtotta kezét, és magához vonta a fiú arcát.
„Ez a kegyelem…”

www.freechristiancontent.org