2011. április 29., péntek

Lélekerősítő levelek 42

Elfogadom a megbízatást…
Amy Carroll

„’Íme, az Úr szolgálóleánya: történjék velem a te beszéded szerint!’ S ekkor eltávozott tőle az angyal.” Lk 1,38

Hogy tudta Mária ilyen könnyen elfogadni a megbízatást? Kétségkívül, csodálatos feladatot kapott. Az, hogy, neki kellett kihordania, majd anyjaként felnevelnie a megígért Messiást, lélegzetelállító lehetőség volt. Mindamellett óriási személyes árat fizetett érte. A zsidó törvények szerint azt az asszonyt, aki házasságon kívül fogan gyermeket, halálra kell kövezni. József ugyan megmentette, és nem bocsátotta el, de bizonyára sok pletykát, sugdolózást és homályos célzást kellett elviselnie egész életében.

Van egy gyönyörű jelenet CS Lewis A ló és kisgazdája című regényében. Hwin, a bölcs ló, találkozik a félelmetes oroszlánnal, Aslannal. Aslan az Urat testesíti meg teljes dicsőségében. A Narnia-könyvekben gyakran mondják a szereplők, hogy Aslan nem szelídített oroszlán, de jóságos. A történet így folytatódik: Hwin, bár minden ízében remegett, halk nyihogással odakocogott az Oroszlánhoz. „Kérlek szépen, szólította meg, te olyan gyönyörű vagy. Megehetsz, ha akarsz. Inkább választom, hogy a te táplálékod legyek, mint hogy valaki más tápláljon engem.” A kicsi lovat teljesen elárasztotta a szeretet és a csodálat Aslan iránt, s ez képessé tette arra, hogy egy szempillantás alatt felismerje az Igazságot.

Mária készséges szolgálóleány volt, mert ismerte az Igazságot és Gazdája nagyszerűségét. Magasztaló énekéből a Lukács 1,46-55-ben képet kapunk róla, milyen mélységekig ismerte Őt. Magasztalja Megtartóként, Hatalmasként, a gyermekei iránti gondoskodásért, erejéért, irgalmáért, magasztalja hatalmas, de együttérző Királyként, Izrael gondoskodó Uraként. Nem volt ismeretlen Mária számára Az, aki a megbízást adta. Dicsérő éneke kifejezi mély szeretetét és csodálatát Iránta.

Isten mindnyájunk számára ad megbízást. Mikor megteremtett, egy cél lebegett a szeme előtt, feladatok, amelyeket el kell végeznünk - nekünk, az Ő gyermekeinek. Hogyan válaszolunk a hívásra főleg, ha azok személyes árat követelnek tőlünk? Ha elég ismeretet, tapasztalatot gyűjtöttünk Mesterünkről életünk folyamán, könnyebb lesz készséges szolgaként engedelmeskednünk. Tudni fogjuk, hogy a mi javunk szorosan kapcsolódik az Ő dicsőségéhez. Tudni fogjuk, hogy az igazi személyes veszteség az, ha nem követjük utasításait. Tudni fogjuk, hogy Ő érdemes a szolgálatra, s az Ő szolgálata magában hordja önnön felbecsülhetetlen jutalmát.

Volt idő, amikor nem törődtem azzal, mit mond nekem. Néha azért, mert sok más dolgom volt. Máskor, mert nem tudtam, valóban Ő szólt-e, vagy saját gondolataimat hallom. Olykor nyílt szembenállásból. Az biztos, hogy mindig megbánás és üresség volt a vége. De irgalmas volt, és mindig megbocsátott, amikor kértem. Gyöngéden, hűségesen helyreállított. Soha többé nem akarom elszalasztani, hogy igent mondhassak a megbízásaira, ezért tekintetemet Jézusra szögezem. Annyira meg akarom ismerni, hogy mindig meghallhassam a hangját, és követhessem, bármilyen feladatot ró rám. Az Úr szolgálóleánya szeretnék lenni, mint Mária.

Uram, Te érdemes vagy az imádatomra, életem odaszánására. Segíts, hogy halljam és kövessem hangodat. Örömmel szeretnék eleget tenni minden feladatnak, amivel megbízol, amit az életben még tartogatsz nekem. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2007. dec. 18.
www.proverbs31.org

Amikor tanácstalan vagy
Melanie Chitwood

„Nem tudjuk, mit tegyünk, csak rád tekintünk.” 2Krón 20,12b

Hajnali 5. Teljesen éber vagyok. Körbe-körbe vágtáznak agyamban a gondolatok. Mellkasomat szorítja az aggodalom.

Édesanyámnak nemrég agyvérzése volt, gondolataim ekörül kavarognak. Meddig lesz kórházban? Meddig tart a rehabilitáció? Apa hogy fogja bírni? Ki vigyáz a fiúkra, amíg a férjem a munkahelyén van, én meg a szüleimnek segítek? Olyan helyzetben találtuk magunkat, amiben még nem voltunk, olyan kérdésekkel szembesülünk, amikre nem tudjuk a választ.

Meglehet, te is ismered ezeket a hajnali éber órákat a kavargó gondolatokkal, válasz nélküli kérdésekkel. Talán a pénzügyi helyzetetek, a munkád vagy annak hiánya, egy elszabadult gyermek, betegség, házassági problémák, nagycsaládi bonyodalmak okozzák az álmatlanságot. Az is lehet, hogy nem egy nagyobb, hanem sok apró, megoldatlan probléma telepedik rá elmédre, szívedre. Kérdések pattannak ki egymás után, majd tovatűnnek, hogy átadják helyüket újabbaknak, gondolatok örvénylenek szünet nélkül.

Azon a hajnalon, ahogy éberen feküdtem az ágyon, eszembe jutott egy jól ismert, kedves, bibliai vers: „Nem tudjuk, mit tegyünk, csak rád tekintünk.” Felkeltem, lementem a nappaliba, elővettem a Bibliámat, és kinyitottam ennél a versnél, ami pontosan megfogalmazta, amit átéltem.

A fenti vers szövegkörnyezetével is megismerkedve, a 2Krónikák 20. részében találunk néhány elvet, amit követhetünk szorongatott helyzetünkben. Azt olvassuk, hogy mikor jelentették Jozafát királynak, hogy nagy sokaság jön ellene, hozzánk hasonlóan ő is megijedt (2Krón 20,2-3). Ám ahelyett, hogy a megoldhatatlan helyzet miatt aggódó gondolatai futóhomokjába süllyedt volna, a király „az Urat kezdte keresni, és böjtöt hirdetett egész Júdában.”

Imádkozás és böjtölés közben a király és Júda népe felidézte mindazt a jót, amit Isten a múltban értük tett, és hangot adtak hitüknek, hogy a jövőben sem hagyja el őket. Elismerték gyengeségüket és hitüket Isten hatalmában.

Édesanyám betegsége ráébresztett, milyen gyorsan megadom magam a tehetetlenséget sugalló gondolatoknak. Mi lesz, ha nem épül fel teljesen? Ha nem fog tudni járni? Mi lesz, ha állandó felügyeletre szorul?

Meg kell tanulnom, hogy hagyjam el ezeket a gondolatokat, forduljak Isten felé, adjak hálát Neki mindazért a segítségért, amit eddig kaptam Tőle, s vegyem észre hűségét, amivel a jelen pillanatok nehézségeiben is mellettem áll. Hozzá fordulok tanácsért, bölcsességért a legapróbb részletekben is. Rászögezem a tekintetem, amíg várom a válaszát.

Mit látsz megoldhatatlannak az életedben? Milyen kérdések nyugtalanítanak, amelyekre nem találsz választ? Kövesd Jozafát király példáját. Fordulj el aggasztó gondjaidtól, ismerd be, hogy nem látod a kiutat, és tekints Arra, aki látja, aki tudja a megoldást.

Istenem, Rád tekintek, Te vagy mindenek Ura. Kezedben tartod az irányítást. Nem nekem kell mindent megoldanom. Amikor nem látom az utat, megköszönöm Neked, hogy Hozzád fordulhatok eligazításért, bölcsességért. Te vagy az én „Csodálatos Tanácsadóm” (Iz 9,5). Kezedbe teszek le minden terhet, ami nyomasztja a lelkemet, az elmémet. Köszönöm, hogy a Te szerető gondjaidba ajánlhatom őket. Rád tekintek, tudva, hogy ki fogsz szabadítani az örvényből. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2010.12.20.
www.proverbs31.org

Ne felejts emlékezni
Marybeth Whalen

„Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled!” Zsolt 103,2

Néha nagyon nehéz elfogadni, hogy Isten a megpróbáltatásainkon keresztül is a cél felé vezet. Nehéz túlnézni a jelen körülményeken egy olyan jövőbe, ami számunkra még nem valóság. De Istent nem zárja korlátok közé az idő. Őt nem a pillanatnyi körülmények irányítják. Attól, hogy mi nem látunk túl korlátolt távlatainkon, higgyük el, hogy ezek nem akadályozzák Őt céljai véghezvitelében.

Az ilyen helyzetekben kísértést érzünk, hogy átvegyük Tőle az irányítást, olyasmiket teszünk, ami bizalmatlanságunkat igazolja. Mintha azt mondanánk Neki: „Ezt most bízd rám, oké?”

Dávid is érzett ilyet, ezért írja a 103. zsoltár elején: „Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled!” Dávid tudta, hogy külön figyelmeztetnie kell magát az emlékezésre, mindarra, amit az Úr vele tett, hogy hinni tudjon abban, amit tenni fog vele. Dávid is emlékeztette magát rá, hogy Istennek célja van minden megpróbáltatással, s annak, aki állhatatos, valami jó fog származni belőle.

Eszembe jut egy alkalom, mikor meg akartam előzni Istent, mert nem győztem kivárni a válaszát. Nagy szükségünk volt számítógépre, de költeni való pénzünk nem volt. A hitelünk felszámolásán dolgoztunk már egy ideje, a hónap végén megmaradt minden pénzt erre szántunk. Imádkoztam Istenhez, segítsen dönteni. Éreztem, hogy azt sugallja, várjak még a számítógép vásárlással. „Istenem”, válaszoltam. „Nem várhatunk tovább. Szükségünk van a számítógépre.” Nem értettem, miért kéne várnom, később sem lesz több pénzem. Úgyhogy megvettük a számítógépet. Megint kezembe vettem az irányítást.

Kb. egy hónappal ezután felhívott édesanyám, és megkérdezte, szükségünk van-e még számítógépre. „Nem”, válaszoltam, „már megvettük. Miért?” Elmesélte, hogy egy barátnője szeretné elajándékozni még viszonylag új számítógépét, mert vettek egy laptopot. Átvesszük? Éreztem, ahogy Isten rám szól: „Én mondtam, hogy várj még.”

Súlyos lecke volt, nem fogom elfelejteni. Végül is lett két számítógépünk – és egy csomó pénzt, amit hiteltörlesztésre fordíthattunk volna, kidobtunk az ablakon egy fölösleges gépért. Ezzel a nagyon is valóságos leckével is tanítani akart Isten, hogy várjak türelemmel az Ő lépéseire. Ha megteszem, mindennapi gondjaim összekapcsolódnak szellemi utazásommal. Növekedni fogok a hitben, és ezzel párhuzamosan erősödik a Vele való kapcsolatom. Nem szabad elfelejtenem emlékezni mindarra, amit a múltban véghezvitt az életemben, mert különben nem fogok tudni Bele kapaszkodni a jövőbeli bizonytalanságokra gondolva.

Uram, sosem akarom többé azt mondani, hogy „ezt most bízd rám”. Rajtad a sor. Mindig. Segíts, hogy teljesen tudjak Rád hagyatkozni. Juttasd, kérlek, eszembe azokat az eseteket, amiknek emléke erőt ad, megnyugtat, mialatt a Te lépéseidre várok a jövőnket illetően. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2010.12.27.
www.proverbs31.org

Egy kis lélektakarítás

T. Suzanne Eller

„Ha tehát áldozati ajándékodat az oltárhoz viszed, és ott jut eszedbe, hogy atyádfiának valami panasza van ellened, hagyd ott az ajándékodat az oltár előtt, menj el, békülj ki előbb atyádfiával, és csak azután térj vissza, s vidd fel az ajándékodat.” Mt 5,23-24


Tegnap az egész házban felsúroltam a mahagóni fapadlót. Olyan hévvel dolgoztam, hogy aki látta, azt hihette, tisztaságmániás vagyok, de legalábbis nagyon szorgalmas. Pedig egyik sem vagyok. Az igazat megvallva, azt sem láttam, mennyire volt poros a padló. Szenvedtem, s a partvissal egy barátnőm kemény szavait akartam kiseperni az emlékezetemből.

A délelőtt nagy része azzal telt, hogy az egy nappal azelőtt hallott szavakon kérődztem, s mindenféle eszembe jutott, mivel vághattam volna vissza. Meg azt sem értettem, miért támadt rám olyan csúnyán. Végül feltettem valami zenét, vettem a söprűt, s kértem Isten kegyelmét, mert úgy éreztem, nagyon híján vagyok.

Számtalanszor hallottam, ahogy egyesek úgy tanácsolják a megbocsátást, mintha aszpirint javasolnának náthára. Ilyeneket mondanak: „Jézus is megbocsátott, akkor te miért nem tudsz?” Valójában arról van szó, hogy a kegyelem elfogadásának, befogadásának, Jézus követésének útján nem tudunk egyenletes ritmusban haladni előre.

A megbocsátó élet néha nagyon erőt próbáló feladat. Az irgalom gyakorlása hihetetlen szabadsággal jár, de nem olyasmi, amit csak el kell kezdeni, s attól kezdve megy simán. Céltudatos döntések sorozatával kell legyőznünk a keserűséget, dühöt, tehetetlenséget egy-egy személlyel vagy eseménnyel kapcsolatban.

Azt hittem, már átmentem a megbocsátás hídján, s íme, most megint itt állok előtte. Megbocsátottam sérült, tönkretett gyermekkorom miatt. Ismerem az örömöt és szabadságot, amit a megbocsátás ad. Miért borít hát ki ennyire ez a viszonylag apró dolog a barátnőmmel? Talán mert még úton vagyok, fejlődnöm kell, és ez a folyamat sosem ér véget.

Jézus találkozott egyszer egy béna emberrel. A barátai hozták elé. Egyértelmű volt, mivégett. Ám Jézus ahelyett, hogy rögtön meggyógyította volna a lábát, így szólt hozzá: „Bűneid meg vannak bocsátva.” (Mt 9,2). Ugye, érdekes, hogy előbb a lelkével foglalkozott, és csak azután gyógyította meg a testi bajából?

Jézus nem változott azóta se. Most is a szívvel foglalkozik először. Látja, mi van a lelkemben. Bocsátottam már meg, de ezzel nem pipáltam ki egy feladatot: újra meg újra meg kell bocsátanom, ha az élet úgy hozza. A megbocsátás folyamatához minden alkalommal szükségem van az Ő kegyelmére.

Talán a te életedben is vannak olyan események, amik fájnak, amiket nem tudsz megbocsátani. A megbocsátás nem azt jelenti, hogy a másik nyugodtam folytathatja sértő magatartását, nem azt jelenti, hogy semmiségnek tartunk valami súlyos vétséget. A megbocsátás azt jelenti, hogy Jézus példáját akarjuk követni, és a múlthoz kötő láncoktól megszabadultan élhetjük az életünket.

Ralph Waldo Emerson írja: „Ami mögöttünk van, és ami előttünk áll, semmi ahhoz képest, ami bennünk zajlik.” Ahogy seprűvel a kezemben beszélgettem Megváltómmal, Ő jelenvalóvá lett, és belehelyezkedett az adott szituációba. Lassacskán az egész történetet más szemszögből kezdtem látni.

Tegnap megtörtént az otthonomban, de megtörtént a szívemben is a nagytakarítás.

Uram, kérlek, segíts megbocsátani ma valakinek. Hozzád emelem szívemet. Nem tagadom le, hogy fáj, de meg akarok bocsátani. Nem vagyok elég ehhez a feladathoz, Te viszont igen, és én hálás vagyok Neked a segítségért. Nem azért bocsátok meg valakinek, mert kéri, vagy mert ez úgy szép. Azért akarok megbocsátani, mert hiszem, hogy te fel akarod szabadítani a szívemet, hogy szeretni tudhass bennem és általam. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2010.12.28.
www.proverbs31.org

Valamit mindig tehetek
Glynnis Whitwer

„Ekkor megparancsolta nekik, hogy ültessenek le mindenkit csoportokba a zöld gyepre. Le is telepedtek százas és ötvenes csoportokban.” Mk 6,39-40

Kimerültek. Éhesek. Nincs semmi tartalékuk. Mindenfelé csak a szükséget látják. Ilyenek voltak Jézus tanítványai egy hosszú, szolgálattal telt nap végén. Jézus is pihenni szeretett volna. Azt javasolta, hajózzanak át a tavon egy magányos helyre. Kiváló ötlet. Csak hát nem egészen így történtek a dolgok. Jézus szolgálatának ezen a pontján már mindenhova követték őt az emberek. Gondoljunk bele, mennyire vágyhattak arra, hogy vele lehessenek, hogy megérinthessék, ha mikor csónakba szállt, képesek voltak a tó partján végigfutva még előtte megérkezni arra a helyre, ahol ki fog kötni a csónak.

Képzeljük el, mit éreztek a kimerült tanítványok, mikor meglátták a tömeget. Szerintem mindenekelőtt ürességet. Voltál már így? Kimerültél a feladatokban, amiket elvégeztél, érzelmileg kiszáradtál, minden lelki tartalékod elfogyott, nem tudsz már adni semmit.

Mikor a tanítványok minden vágya az volt már, hogy lepihenjenek, Jézus tanítani kezdte a népet. Nem vette észre, mennyire erejük végén járnak? Semmit sem akartak csinálni, mert már semmit sem tudtak csinálni.

A tanítványok próbálták leállítani Jézust, ne tanítsa már, hanem küldje el a tömeget, hogy végre békében megpihenhessenek. Nézd, mondták neki, "lakatlan hely ez, és az idő már későre jár. Bocsásd el őket, hogy a környező településekre és falvakba menve ennivalót vegyenek maguknak." (Mk 6,35b-36)

Tehát nem elég, hogy fáradtak voltak, ráadásul kietlen helyen voltak, és nem volt honnan ennivalót szerezniük. Voltak időszakok az életemben, mikor minden oldalról csak a szükséget tapasztaltam, emberek és körülmények szipolyozták ki utolsó tartalékaimat, s a remény már alig-alig pislákolt bennem. Ilyenkor a „semmi” volt az egyetlen valami, amire képes voltam.

Azon az estén, mikor a tanítványok úgy érezték, képtelenek lennének egy újabb feladatra, Jézus esztelen ötlettel állt elő. Ahelyett, hogy elküldte volna a népet, így szólt a tanítványaihoz: „Ti adjatok nekik enni.” (Mk 6,37)

Megkérdezte, mennyi ennivaló van náluk. Hát nem sokat tudtak felmutatni: öt kenyerük volt és két haluk. Ekkor azt kérte Jézus, hogy ültessék le az embereket csoportokban. Mialatt a tanítványok intézkedtek, Jézus hálát adott Istennek a táplálékért, s visszaadta az ételt a tanítványoknak, hogy osszák szét az emberek között. Jézus csodát tett azon a napon, mindenki jól lakott, és 12 kosárnyi maradékot szedtek össze a végén.

Sokszor elolvastam már ezt a történetet, de legutóbb felmerült bennem egy kérdés. Miért kérte Jézus, hogy ültessék le a népet? És miért csoportokban? A legkézenfekvőbb válasz, hogy amikor kilátástalannak tűnő helyzetbe kerülnek, az embereknek rendre van szükségük. A rend biztonságot ad.

De talán nem is csak magáról a rendről volt szó.

Talán csak el akarta terelni a tanítványok figyelmét arról, amit nem tudnak megcsinálni, valamire, amit képesek megcselekedni. Azután azt csinálta, amire viszont csak ő volt képes: csodát tett.

A tanítványok a saját hiányosságaikkal voltak elfoglalva, azzal, hogy képtelenek kielégíteni a felmerült igényeket, s a semmittevésbe menekültek. Sőt, ami még rosszabb, elfeledkeztek róla, hogy ott van velük Az, aki mindig tud segíteni. Jézus az előttük álló egyszerű, konkrét feladatra irányította figyelmüket, s ezalatt felkészült a csodára, amit végbe akart vinni.

Nehéz élethelyzetekben erőt meríthetek ebből a jelenetből. Hányszor megtörténik, hogy csak azzal foglalkozom, mi az, amit nem tudok megcsinálni. A problémára koncentrálok, arra, hogy nem ér, hogy ilyen helyzetbe kerültem. Még ha imádkozom is, ha elmondom Jézusnak, mennyire kilátástalannak látom az egészet, közben is arra gondolok, amit nem tudok megtenni. Pedig ez igen szűklátókörű szemlélése a dolgoknak.

Megfeledkezem arról, hogy Ahhoz szólok, aki meg tudott vendégelni 5000 embert öt kenyérrel és két hallal! Hányszor előfordul, hogy ahelyett, hogy nekifognék a közvetlenül előttem álló feladatnak, amivel Isten megbízott, inkább nem teszek semmit.

Pedig talán az aggodalmaskodó kéztördelés helyett arra kéne összpontosítanom, amit ott és akkor meg tudok tenni. Mindig van valami, amivel elkezdhetem a rendrakást a zűrzavarban. Ez nem figyelemelterelés – ez a hit cselekedete. Jézus még mindig a csodaszektorban dolgozik, én viszont arra képtelen vagyok.

Uram, kérlek, bocsásd meg nekem, hogy többnyire saját korlátolt lehetőségeimen rágódom, és nem a te korlátlan hatalmadra nézek. Számodra nincs túl nagy feladat. Segíts, hogy elfordítva figyelmemet arról, amire képtelen vagyok, arra koncentráljak, amit közvetlen, konkrét feladatként elém teszel. A folytatást pedig bízzam Rád. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2010.12.29.
www.proverbs31.org

Ha túl nehéznek tűnik a cél
Lysa TerKeurst

„Éppen ezért legyetek igen buzgók és mutassátok meg sorjában hitetek által az erényt, az erény által a tudást, a tudás által az önuralmat, az önuralom által az állhatatosságot…” 2Pét 5-6a

Mindegy, miért harcolsz már régóta, a győzelem lehetséges. Legtöbben nem hiszünk ebben. Azért van ez, mert a hosszútávú sikerre koncentrálunk, és nem értékeljük az apró sikerekben rejlő győzelmet.

Tegnap felhívott egy barátnőm. Elmondta, hogy olvasta a blogomat, és ennek köszönhetően ellen tudott állni a kísértésnek, hogy elmajszoljon egy zacskó M&Ms-t. Ez például egy apró győzelem. Ettől még nem fog a mérleg másnap sokkal kedvezőbb értékeket mutatni. De ha gyarapítja ezeknek a kicsi sikereknek a számát – apró kis döntések napról napra – előbb-utóbb látható lesz a változás.

Az Újév közeledtével sokan teszünk egészséges életmóddal kapcsolatos fogadalmakat. De ha te nem is foglalkozol ezzel, az elv, amiről írok, minden harcunkra érvényes.

Ha eldöntöm, hogy ezentúl nem kiabálok a gyermekemre, hanem kedvesen intem, ha valami nem tetszik abban, amit csinál, ez már egy kicsi győzelem.

Ha elhatározom, hogy nem vágok vissza hasonló stílusban egy durva megjegyzésre, s ahelyett, hogy továbbfonnám a veszekedés szálát, egy mosollyal elvágom azt, ez egy kicsi győzelem.

Ha megadom a férjemnek a jóindulat esélyét, s nem hiszem azonnal, hogy szándékosan bántott meg, ez már egy kis siker.

Tetszik, ahogy a fenti igeversben Péter fogalmaz. Úgy értelmezem, hogy azt kéri, mindig tegyünk hozzá még valamit a hitünkhöz. A hozzátenni valók között ott van az önuralom és az állhatatosság. Számomra ezek jelentenek kihívást. De tudom, hogy van bennem önuralom és állhatatosság, hisz Isten Lelke él bennem. Úgy képzelem el, mint az izomszöveteket. Az izmok ott vannak a testünkön. De ahhoz, hogy hatékonyak és erősek legyenek, állandóan dolgoztatnunk kell őket. Az önuralom és az állhatatosság akkor lesz működőképes, ha újra meg újra gyakoroltatjuk őket. Kezdjük apró sikerekkel, és a nagyobbak is el fognak érkezni.

Néha azért tűnik távolinak a győzelem, mert a végső célhoz mérjük a jelen állapotot. A végső cél hatalmasnak, kilátástalannak, elérhetetlennek tűnhet. De ha a közeli apró sikereket tartjuk szem előtt, már nem is lehetetlen a győzelem.

A nagy épületeket téglánként építik fel.

A győzelmet apró elhatározásokkal közelíthetjük meg.

Döntésünk a helyes útról mindig az előttünk álló napra vonatkozzék. És így tovább, napról-napra.

Uram, tudom, hogy Veled minden győzelem lehetséges. Egyik napról a másikra, egyik döntésről a másikra. Segíts, hogy elfogadjam ezt az igazságot, és aszerint éljek. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2010.12.30.
www.proverbs31.org

2011. április 25., hétfő

A boldogság

A 92 éves apró, de egyenes tartású, büszke hölgy, aki minden reggel nyolckor felöltözve és - bár alig lát - rendezett frizurával, szolid, de tökéletes sminkkel kezdi napot, ma beköltözött egy otthonba. Férje, akivel 70 évig élt házasságban, nemrég elhunyt, és ez elkerülhetetlenné tette a költözést.
Több órányi türelmes várakozás után az előcsarnokban, mosolyogva fogadta a hírt, hogy elkészült a szobája.
Mialatt botjával a lift felé tapogatta az utat, próbáltam leírni neki a berendezést, még a sötétítő függöny mintájáról is meséltem. „Imádom”, lelkesedett egy nyolcéves örömével, aki épp most kapta meg új kiskutyáját.
„Mrs. Jones, de hát még nem is látta a szobát, majd akkor…” „Az nem befolyásolja, hogy mit érzek,” – válaszolta. „A boldogság olyasmi, amit előre elhatározol. Az, hogy mennyire örülök az új szobámnak, nem függ attól, hogyan rendezték el a bútorokat – attól függ, hogy az elmémet hogyan rendezem el. Már eldöntöttem, hogy tetszeni fog…”
Ezt a döntést minden reggel meghozhatom, amikor felkelek. Lehetőségem van választani: az egész napot az ágyban töltöm, és siránkozom testem azon részei miatt, amik már alig működnek. Vagy hálatelt szívvel kikelek az ágyból, örvendve azoknak, amik még jól használhatók. Minden nap egy ajándék, és amíg még fel tudok ébredni, az új napra fogok koncentrálni, s a boldog emlékekkel foglalkozom, amelyeket elraktároztam – életemnek épp erre az időszakára.
Az öregség olyan, mint egy bankszámla. Azt veszed le róla, amit feltettél. Fogadd hát el a tanácsomat, és gyűjts minél több boldogságot emlékeid bankszámlájára.

Provided by Free Christian Content.org

2011. április 13., szerda

Lélekerősítő levelek 41

Az ünneppel járó levertség
T. Suzanne Eller

„Boldogok, akik az igazság szerint járnak, akiknek tettei mindenkor igazak.” Zsolt 106,4

„Nem szeretem az ünnepeket,” suttogtam magamban.

Valamikor nagyon szerettem őket. Mielőtt férjhez mentem. Mielőtt úgy éreztem, szétszakadok, mert egyszerre kell jelen lennem mindenütt. Mielőtt állandósult, hogy ilyenkor akármilyen döntést hozok, az valakinek rosszul esik, valakit felhúzok vele, vagy úgy érzi, háttérbe szorították.

Azon dolgoztam, hogy otthont teremtsek, hogy új, közös hagyományokat alakítsak ki férjemmel és apró gyermekeinkkel. Mindkét családban mi házasodtunk először a testvérek közül, mi törtük meg először a „mindig így szoktuk” törvényét.

Hálaadás ünnepén hálásaknak kellett lennünk. Én csak elnyűttnek éreztem magam. Karácsony az öröm ünnepe volt, de én csak feszültséget éreztem.

Ahogy gyermekeink lettek, feszültségemet megpróbáltam lelkesedésnek álcázni. Mókáztunk a töklámpás készítéssel. Ünnepi díszbe öltöztettük a házat. De a gyomrom összeszorult, valahányszor arra gondoltam, mi vár még.

Visszanézve, nem értem, miért nem szóltam senkinek. Ehelyett hagytam, hogy elfekélyesedjék a seb. Nem gondoltam arra, hogy ha nem szólok, semmi sem fog változni. Csak nyeltem a dühömet.

Törődj másokkal, de azt tedd, ami igaz.

Most, harminc évvel később, kincsként tartom számon az ünnepeket. Sok időbe telt, de megtanultuk megosztani a gondokat. „Kimerülünk, ha megpróbálunk egyszerre mindenütt és mindenkinek megfelelni”, vontuk le a tanulságot.

Azzal kezdtük, hogy megpróbáltuk egymás szempontjait számításba venni. Egy üres fészekben még vannak terek, amiket kitölt az ünnep. Nem szabad ezekhez annyira ragaszkodnunk később, hogy idegessé tegyenek. Megpróbáltunk higgadtan, méltósággal, veszekedések nélkül megoldásokat találni.

Volt, aki nyitott volt, mások kevésbé, főleg az elején. Ha rugalmasak voltak, örültünk. Ha nem, akkor sem érzékenykedtünk, nem vettük személyes sértésnek a merevségüket. A változtatáshoz idő kell.

A legnagyobb ajándék később érkezett. Mikor gyermekeink megnősültek, férjhez mentek, egyre több család került a képbe. Közöltük gyermekeinkkel, hogy szerintünk nem a naptári nap teszi ünneppé az ünnepet. A szív a fontos, amivel átéljük. Ünnep az, ha együtt lehetünk azokkal, akiket szeretünk.

Így előfordul, hogy Hálaadáskor sikerül összegyűlnünk, máskor úgy alakul, hogy csak egy héttel később. Talán csak Karácsonykor, a Hálaadást pedig szűk családi körben ünnepli mindenki. Ha valamelyik alkalommal nincsenek velünk, férjemmel új hagyományokat alakítunk ki, csak kettőnk számára.

Felismertük, hogy ha nem érzik a kényszert a gyermekeink, gyakrabban jönnek, mert megszűnik a feszültség. Beengednek minket az ő új hagyományaikba. Mindegy, milyen nap van, amikor együtt lehetünk, jól érezzük magunkat. És ez az igazi ajándék.

Te érzed az ünneppel járó szorongást? Nincs valami, amin változtatni tudnál? Valami, amit megoszthatsz a többiekkel, hogy könnyebb legyen?

Uram, köszönöm Neked a családomat. Sok mindenért hálás vagyok, többek között a családtagjaimért, akik szeretnek, és szívesen vannak velem. Segíts, hogy meg tudjam osztani gondjaimat szeretteimmel, s ezt kedvesen, méltósággal tegyem. Segíts, hogy ne érzékenykedjem, ha valamin változtatni akarnak. Ha merev vagyok, segíts meghajolnom, és így növekednem. Segíts, hogy minden nap hálás tudjak lenni mindazért, amit kaptam. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2010.dec.3.
www.proverbs31.org

Mi ez a szag?
Zoe Elmore

„Éljetek szeretetben, ahogyan a Krisztus szeretett minket, és önmagát adta értünk áldozati ajándékul, az Istennek kedves illatként.” Ef 5,2

Már mielőtt kinyitottam garázsunk ajtaját, megcsapott az átható szag. Az orrom igazat mondott: kigyulladt a házunk. Szinte repültem fel a lépcsőkön, s közben a férjem és a fiam nevét kiabáltam, hogy meneküljenek ki a házból. Majd megjöttek a tűzoltók, kipakoltak minket az otthonunkból, és eloltották a tüzet. Éjfél volt, a szomszédok már mind aludtak, büdös, füstös önmagunknak a legközelebbi szállodában kerestünk menedéket.

Másnap reggel hazatértem, ahol a csak a lakáségés füstjére jellemző szörnyű, átható bűz fogadott. Végigjártam a házat, a borzalmas szag mindenbe beivódott. Hónapokig tartó javítások, felújítások, festések után a kellemetlen szag még mindig meg-megcsap, nehezen fogom elfelejteni.

Ennek ellentéte az a melegséget árasztó, hívogató illat, amit a Karácsony jelent. A frissen vágott fenyő illata a mézeskalács fűszereivel elegyedve. Mennyire szeretem, mikor belengi a házat!

Mindkét szag nagyon jellegzetes, mindkettő nagy hatással van ránk. Egyik negatív, menekülnél tőle, a másik magához hív, egyre többet szeretnél belőle.

Gondolkoztál már az illat metaforán a hitéletünkre vonatkozóan? A Jézus Krisztusban hívők számára jelenlétünknek sugároznia kéne Krisztus mindent átitató hatását az életünkre. Ha engedjük, hogy életünk az Ő jóságát tükrözze, a sajátos, hívogató illat tetszésére lesz Jézusnak is és az embereknek is.

Ezt a felbecsülhetetlen illatot nem lehet beszerezni üzletekben, nem lehet legyártani, ez az illat a Jézussal való személyes kapcsolatból természetes módon árad. Ha Krisztusban élünk, jóságának édes illatát kellemes parfümként árasztjuk magunk körül.

Hangulatunk, szavaink és tetteink állandóan árasztanak valamilyen illatot. Vajon Jézushoz hívogatjuk általa az embereket, vagy örökre elriasztjuk Tőle őket?

Uram, taníts meg édes illattá válnom. Kérlek, nyilvánulj meg az életemben, hogy mások is lássanak, és akarjanak közelebb kerülni Hozzád. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2010.12.06.
www.proverbs31.org

Az Ajándékozó
Rachel Olsen

„Adjatok és adatik nektek: jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe. Amilyen mértékkel mértek, olyan mértékkel mérnek viszonzásul nektek is.” Lk 6,38

Alig várom, hogy karácsonykor lássam az arcokat, ahogy családtagjaim kinyitják a nekik szánt ajándékaimat. A meglepetés és a hála mosolya engem is örömmel tölt el. Ilyenkor értem meg, miért mondja Jézus, hogy „Jobb adni, mint kapni”.

Pár évvel ezelőtt a lányom abba a korba érkezett, amikor már - ha nagyon igyekezett - rátalálhatott az elrejtett, még be nem csomagolt ajándékokra az ünnep előtt. Figyelmeztettem, hogy ha megtudom, hogy kíváncsiskodik, visszaviszem az üzletbe az ajándékait.

Tudom, keményen hangzik, de meg kellett tanulnia, hogy uralkodjék kíváncsiságán, és tudjon várni türelemmel, tisztelje az ajándékozót, ne rabolja el tőlem azt az élményt, hogy lássam, amikor először pillantja meg a neki szánt ajándékot. Fogja fel, hogy az adás és a kapás egybekapcsolódik, és mindkét félnek jó érzést nyújt.

Fontos, hogy Isten gyermekei tiszteljék mind az adás, mind a kapás aktusát – Isten arra hív, hogy átéljük mindkettőt. Biztos vagyok benne, hogy ezek az alkalmak segítenek megérteni valami lényegeset Istenről és a Vele való kapcsolatunkról. Isten az Ajándékozó. Ő mindig a tökéletes ajándékot adja nekünk. „Fölülről, a világosság Atyjától csak jó adomány, csak tökéletes ajándék származik. Nála nincs változás, sem árnyéka a változandóságnak” (Jak 1,17).

Bontsunk hát ki néhány csodálatos ajándékot, amit Tőle kaptunk.

Testi életet adott nekünk. „Azután megformálta az Úristen az embert a föld porából, és élet leheletét lehelte orrába. Így lett az ember élőlénnyé” (1Móz 2,7).

És örök életet: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindaz, aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16).

Családot adott nekünk: „Árváknak atyja, özvegyek védője az Isten” (Zsolt 68,6).

Bölcsességet kaptunk Tőle: „Ha pedig valamelyiktek bölcsességre szorul, kérjen Istentől, aki mindenkinek bőven, szemrehányó szavak nélkül ad, és meg is kapja, csak bizalommal kérjen és csöppet se kételkedjék” (Jak 1,5).

Békességet adott: „Békességet hagyok rátok; az én békémet adom nektek” (Jn 14,27).

Örömöt: „Követőink lettetek, és az Úr követői. A sok nehézség ellenére is a Szentlélek örömével fogadtátok az igét” (1Tessz. 1,6)

Felüdülést kapunk Tőle: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok és meg vagytok terhelve: én felüdítlek titeket” (Mt 11,28).

Személyes Vigasztalót adott: „Én pedig kérni fogom az Atyát, és más Vigasztalót ad nektek: az igazság Lelkét, aki mindörökké veletek marad” (Jn 14,16).

Örökséget kapunk Tőle: „Hiszen tudjátok, hogy az Úrtól kapjátok jutalmul az örökséget!” (Kol 3,24).

És szabadságot: „Krisztus szabadságra szabadított meg minket” (Gal 5,1).

Mindezekért a hatalmas ajándékokért Isten egyszerűen csak azt várja, hogy hálával elfogadjuk őket, és utánozzuk Őt adakozó jóságában. A mostani időszak a legalkalmasabb a hálaadásra, az ajándékozás és megajándékozottság örömének átélésére – Boldog Karácsonyt!

Uram, köszönöm bőkezűségedet, amivel ajándékozol. Hálás vagyok nagylelkűségedért! Segíts, hogy nyitottan fogadjak mindent, amit az elkövetkező évben adni akarsz nekem. És segíts, hogy ugyanúgy értékeljem az adást, mint ahogy örülök annak, ha én kapok valamit. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2010.12.09.
www.proverbs31.org

Madarat tolláról

Amy Carroll

„Amikor Jézus odaérkezett, felnézett és megszólította: Zakeus, gyere le hamar! Ma a te házadban kell megszállnom” Lk 19,5

A társadalmi normák megszegője. Megváltó. Messiás. A Krisztus.

Más címekben, megnevezésekben is gondolkozhatsz Jézusról, de mit szólsz az elsőhöz?

Nemrég olvastam egy elgondolkodtató könyvet, aminek hatására eltöprengtem a kapcsolataiban a társadalom véleményét semmibe vevő Jézusról. Mai, „toleráns” kultúránkban talán nem sokan vonnák fel a szemöldöküket egyes barátkozásai láttán, de az ő idejében ezek nagyon botrányosak lehettek.

Bűnösökkel étkezett. Asszonyok tanítására is fordította idejét. Elfogadó volt a szamaritánusokkal szemben, akiket megvetettek fajtársai. Feje tetejére állítva a normákat, olyanokkal barátkozott, akiket kultúrája kivetett magából.

A „madarat tolláról, embert barátjáról” mondás mintha nem illene Jézusra – rám viszont annál inkább. Én mindig is olyanokkal barátkoztam, akik olyanok, mint én. Ösztönösen azok felé vonzódom, akik hasonlítanak hozzám, hasonlóképpen gondolkoznak, imádkoznak.

Jézus gyakran kihív „természetes” vonzódásaink köréből a „természetfelettibe”. Kultúrák feletti világában arra kér, szeressük ellenségeinket. Parancsban adja, hogy áldjuk a szegényeket. Arra hív, hogy azokat szeressük, akik látszólag nem szerethetők.

Megvizsgálván saját gondolataimat és szokásaimat, rá kellett jönnöm, hogy gyakran Jézussal ellentétes módon nyilvánulok meg. Elfogadom a vallásos embereket, nem foglalkozom az „elveszettekkel”. Nyitott vagyok a kortárs közösségembe tartozókra, nem figyelek a bölcs öregekre. Magamhoz méltónak tartom a tanult embereket, megvetem a tanulatlanokat. Rajongok azokért, akiken a siker fénye tükröződik, nem veszek tudomást azokról, akiknek semmi hátterük nincs.

Régi vasárnapi iskolai emlékeimből a barátkozással kapcsolatos jótanáccsal egybekötve előbukkan egy történet egy Zákeus nevű emberről. Nem volt tisztességes a munkája, termetre alacsony volt, méltatlan volt a tiszteletre. Nem tudott jól helyezkedni a társadalomban, de úgy helyezkedett, hogy láthassa Jézust. És Jézusnak ez elég volt. Azon a napon örök barátságot kötöttek.

Vajon kin néztem át, léptem át, akit Isten barátomnak szánt volna? Az őszülő asszonyon, akit a templomban láttam kifelé menet? A park padján üldögélő nőn, aki talán az éjszakát is ott töltötte? A hölgyön, aki rossz kiejtéssel vagy egyáltalán nem beszéli az anyanyelvemet? A szegényen? A magányoson? Aki egészen más, mint én? Határozzuk el, hogy felemeljük tekintetünket, és túlnézünk kényelmes köreink korlátján, hogy meglássuk azokat, akik mindent megadnának, hogy olyan barátjuk legyen, mint Jézus – vagy mint te meg én.

Uram, én nem úgy válogattam a barátaimat, mint te. Segíts, hogy mindenkiben meglássam az értékeket, úgy, ahogy Te tetted. Segíts, hogy túlnézzek szűk baráti körömön, s barátkozzam azokkal, akikkel Te barátkoznál. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2010. december 10.
www.proverbs31.org

Vendégséghez öltözve

Rachel Olsen

„Akkor így szólt hozzám: ’Jegyezd föl: Boldogok, akik hivatalosak a Bárány menyegzős lakomájára!’ És hozzáfűzte: ’Ezek Isten igaz igéi.’” Jel 19,9

Sokak számára az évnek ez az időszaka a vendégségi meghívásokkal teli valós és virtuális postaládák, a munkahelyi ünnepségek, közösségi, iskolai, családi összejövetelek időszaka. Néha a karácsonyi napokra időzített esküvőre is kapunk meghívást. Ezek mind gyors válaszadásra ösztönöznek, s bejelöljük őket a határidőnaplónkba.

Jézus korában, ha valaki vendégséget rendezett, szolgákat küldött szét, hogy házról házra járva hívják meg a vendégeket, s gyűjtsék össze a válaszaikat is. Nem voltak meghívókészítő cégek, nem voltak postai küldöncök. A meghívás napra szólt, nem órára. A vendégség pontos idejét akkor látták csak, amikor már majdnem mindennel elkészültek. Nem voltak messzehangzó toronyórák, sem méregdrága Timex karórák.

Mikor minden készen állt, a szolgák újra útra keltek, és összehívták a vendégeket. Azoktól, akik előre jelezték, hogy részt vesznek, elvárták, hogy készen, ünneplőbe öltözve várják a hívást. Amikor a szolga bekopogott, már indultak is a vendégségbe.

Ez a forgatókönyve a szellemi világban történő meghívásnak is. Isten elküldte Fiát és szolgáját, Jézust, hogy a kereszten meghívjon minket. „Isten saját kezével címezte meg ezt a meghívást kétezer évvel ezelőtt a kereszt íróasztalán Krisztus testének pergamenjén az Ő vérének tintájával.” Azok, akik elfogadják a meghívást, és visszajeleznek erről Istennek, szellemileg újjászületnek – elvárják tőlük és erőt kapnak ahhoz, hogy úgy éljenek, hogy mindig készen álljanak a napra, mikor Jézus eljön, és meghív minket a mennyei vendégségbe. Bár nem tudjuk a napot és az órát, egy menyegzős lakomára fognak minket bevezetni: Jézusnak és az Ő menyasszonyának a menyegzőjére. Jézus menyasszonya az egyház – te, én, és mindazok, akik az idők folyamán igent mondtak a meghívásra.

Igen ám, de a vendégség napján illő módon leszünk-e öltözve vőlegényünk fogadására? Jézus egyszer elmesélt egy történetet: „Egy ember nagy vacsorát készített, és sok vendéget hívott meg. A vacsora órájában elküldte a szolgáját, hogy mondja meg a meghívottaknak: Jöjjetek, mert már minden készen van. De azok egytől egyig mentegetőzni kezdtek. Az első azt üzente neki: Földet vettem, kénytelen vagyok kimenni, hogy megnézzem. Kérlek, ments ki engem! A másik azt mondta: Öt iga ökröt vettem, megyek és kipróbálom. Kérlek, ments ki engem! Megint egy másik azt mondta: Most nősültem, azért nem mehetek.” (Lk 14,16-20)

Rosszul esett a gazdának, hogy a meghívott vendégeit túlságosan lefoglalta munkájuk, beszerzéseik, kapcsolataik, és nem tudnak eljönni az előkészített vendégségbe. Ezért másokat hívott be a lakomára.

Ez egy szomorú történet – szomorúsággal tölt el a gazda csalódása, de szomorú vagyok a meghívott vendégekért is. A mindennapival foglalkozva elmulasztottak valami különlegeset.

Nem szeretnék közéjük tartozni, tudom, te se szeretnél. Ebben a hónapban, amikor mennyei vőlegényünk születésnapjának megünneplésére készülünk, nem akarom mindennapi elfoglaltságaim miatt elmulasztani az időszakkal járó különlegest, a szentet.

Szabadítsuk fel december 25-ét, készítsük elő a szívünket az érkezésére. Az értő szívű lányok mindig ünnepi köntösben várják a vendégséget!

Uram, köszönöm, hogy meghívtál az életre – a szellemi életre, az örökké tartó életre, a menyasszonyi életre. Nyisd meg ma szememet arra, ami szent: hogy lássam meg és ünnepeljem. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2010.12.14.
www.proverbs31.org

„Te kellesz nekem!”
Renee Swope

„Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” 1Pt 2,9

Csak pár nap választott el karácsonytól, és még nem volt karácsonyfánk. Egy főiskolás diák anyagi lehetőségeivel, első gyermekünket várva tengődtünk, nem engedhettük meg magunknak, hogy 25-50 dollárt költsünk valamire, ami nem létszükséglet. Olyan triviálisnak tűnt, mikor elpanaszoltam Istennek, hogy nem tudunk fenyőfát venni karácsonyra. Bűntudatot is éreztem, amikor azokra gondoltam, akiknek sokkal több minden hiányzik az életükből.

Azon a karácsonyon megbizonyosodtam, mennyire odafigyel Isten szívünk vágyaira, s ha van rá szemünk, észrevehetjük irántunk való szeretetét.

Mikor advent utolsó vasárnapján este hazafelé tartottunk egy barátunktól, észrevettünk a lakásunkhoz közel egy árusítóhelyet, ahol minden fa árát levitték egységesen 10 dollárra. Széles mosollyal néztünk egymásra, s elterveztük, hogy másnap délután, mikor hazajön JJ a hatórás munkájából, megvesszük a karácsonyfánkat.

Hétfő délután együtt jártuk végig a sorokat, keresve azt a lucfenyőt, ami elférne lakásunk egyetlen szobájának sarkába. Szentimentálisnak és kicsit anyásnak éreztem magam, mikor észrevettem, hogy első karácsonyfánk kiválasztása épp olyan nehéz, mint gyermekünk nevének közös megtalálása.

Túl sok időt töltöttem a válogatással. A nap hamar lebukott, a karácsonyfa-telep kezdett bezárni, kikapcsolták a reflektorokat. Ott álltunk a sötétben fa nélkül.

Kreatív és nagyon türelmes férjem közelebb jött a kocsival, és olyan szögbe állította, hogy a hosszú fényszóróval megvilágíthassa a fákat. Felvillant a fény, elűzve a sötétséget, és épp előttem, ott állt a legkedvesebb fa, amit valaha láttam. Két-három ága kicsit kajla volt ugyan, és egyik oldalában volt egy hiány, de rámutattam, s így szóltam JJ-hez: „Ő kell nekem!”

Alig vártam, hogy hazaérjek a kis lucfenyőmmel. Valamivel később egy csupor forró kakaóval a kezemben a dívány sarkán ültem, és néztem a fenyőt. Felidéztem, milyen szomorú voltam, mikor a sötétségben nem láthattam a fákat. Aztán mikor világosság árasztotta el őket, a remény visszaszállt a szívembe.

Kitörölhetetlen kép bukkant fel az emlékezetemben egy másik sötétségről, amikor nem én választottam, de nagy szükségem volt arra, hogy kiválasszanak.

Amikor úgy tűnt, minden álmomnak vége, elszállt minden reményem, Isten töretlen szeretetének Világossága átszakította a depresszió sötét fellegeit az elmémben. Ez is télen történt, 1989 januárjának egy hideg estéjén, amikor egy templom karzatán álltam, reménykedve, hogy hallhatok valamit, ami megtöltheti az üres helyeket a lelkemben. Mintha a Lélek megrángatta volna a szívemet, úgy éreztem, Isten a fülembe súgja: „Renee, te kellesz nekem.”

Már évek óta meg akarta mondani nekem, de múltbeli sérelmeim, meg mások szavai meggyőztek arról, hogy én senkinek sem kellek. Élete egy bizonyos pontján, azt hiszem, mindenki érzi azt, amit én éreztem, meg a kis fenyőfa. Csalódások sebhelyei sajognak, és kétségbe vonjuk, hogy valaha is kellhetünk valakinek. Hiányosságaink előre vetítik az elutasítást, csak abban reménykedünk, hogy senki nem veszi észre a bennünk lévő üres részeket. Ahogy a kis fenyőmnek, nekünk is csak akkor van esélyünk, ha a kifogástalanokat előbb mind kiválasztja valaki.

A Péter első levele 2,9 arra emlékeztet, hogy Krisztusban kiválasztottak vagyunk! Isten elküldte Fiát, hogy Világosságot gyújtson sötétségünkbe, és kitöltse bennünk az üres helyeket. Drága barátnőm, kérlek, kapaszkodj bele abba az igazságba, hogy Isten meglátott téged, és halld meg, ahogy egész szeretetével így szól hozzád: „Te kellesz nekem!”

Uram, sok a közös bennem és a kis lucfenyőben. De az ürességeimmel és kajla ágaimmal együtt Te kiválasztottál, és Jézus által bevontál családodba. Köszönöm, hogy elküldted Fiadat, aki Világosságot hozott életem sötét sarkaiba, és végtelen reményt a szívembe. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2010. december 15.
www.proverbs31.org

2011. április 9., szombat

Eső

Ezt a megkapó jelenetet egy a CenturyTel-nél dolgozó fiatalember élte át a louisianai Monroe-ban, mikor egyik nap a Wal-Mart-ba ment vásárolni.

Úgy hatéves lehetett a szép, barnahajú, szeplős kislány, az ártatlanság megtestesítője. Édesanyja a hajdani Walton’s-ba vagy egy Norman Rockwell képbe is beillett volna. Nem divatjamúlt külseje miatt. Félhosszú, barna haja volt, természetes hullámokkal. Drapp sortot és világoskék kötött pólót viselt. Kékszélű fehér tornacipő volt rajta. Olyan igazi anyuka volt.
Kint zuhogott az eső. Az a fajta zápor, amikor a víz olyannyira igyekszik a földre jutni, hogy nem várja meg, míg a csatorna csövén leérkezik, hanem bőségesen zubog kifelé az ereszcsatornából. A közeli parkoló vízelvezető aknái már megteltek, hatalmas pocsolyák kötötték össze a parkoló kocsikat. Csak álldogáltunk mind az üvegtető alatt a Wal-Mart bejárati ajtaja mögött.

A kislány kedves hangja törte meg a transzszerű állapotot, amibe kerültünk, míg bámultuk a zuhogó esőt.
„Anya, gyere, fussunk keresztül az esőn”- mondta.
„Tessék?”- kérdezte az édesanyja.
„Fussunk keresztül az esőn!” – ismételte a kislány.
„Szó sincs róla, édesem. Megvárjuk, míg egy kicsit csendesedik” – válaszolta az anya. A kislány várt pár percet, majd újrakezdte:
„Anya, fussunk keresztül az esőn!”
„Dehogy, hiszen bőrig ázunk”, mondta az anyja.
„Az nem lehet. Reggel nem ezt mondtad”- figyelmeztette a kislány, mialatt húzkodta az anyja karját.
„Reggel? Mikor mondtam olyat, hogy átszaladhatunk az esőn anélkül, hogy eláznánk?”
„Nem emlékszel? Mikor apuval beszélgettetek a rákjáról, azt mondtad: ’Ha Isten ezen átjuttat bennünket, bármin keresztül tud vinni!'"

Néma csend lett az előcsarnokban. Az esőn kívül semmit nem lehetett hallani. Csak álltunk ott elnémulva. Senki se mozdult, nem jött befelé és nem indult kifelé senki. Az anya is csak állt, és gondolkozott, mit válaszolhatna. Kinevethetné a kislányt, elhallgattathatná azzal, hogy butaságokat beszél. Vagy úgy tehetne, mintha meg se hallotta volna, amit mondott. De ez egy bizonyságtevő pillanat volt. Táplálhatja az ártatlan bizalmat, hogy később szárba szökkenjen belőle a hit.
„Igazad van, csillagom. Menjünk, fussunk keresztül az esőn. Ha Isten megengedi, hogy megázzunk, azt jelenti, hogy szükségünk volt egy alapos lemosásra” – mondta.
Azzal kiszaladtak az esőbe. Mi csak álltunk és néztük őket mosolyogva, nevetve, ahogy átgázoltak a pocsolyákon az autók között. Bőrig áztak. De többen követték őket, gyermekként visítozva, nevetve szaladtak az autójukhoz.

Szeretném hinni, hogy majd valamikor az élet egy későbbi fordulóján ez az anyuka visszagondol a kislányával töltött percekre, melyek úgy élnek majd emlékezetében, mintha albumba gyűjtögetett képek volnának. Talán majd mikor büszkén nézi ballagó leányát. Vagy amikor a kislány az édesapja karján végigsétál a templomhajón hófehér esküvői ruhában. Elneveti magát, a szíve kicsit hevesebben dobog. A mosoly el fogja árulni a körülállóknak, mennyire szeretik egymást. De csak ketten emlékeznek majd arra a kivételes pillanatra, amikor kifutottak az esőbe, bízva abban, hogy Isten átjuttatja rajta őket.

Igen, engem is átjuttatott. Futottam teljes erőmből. Eláztam. Úgy látszik, egy jó lemosásra volt szükségem.

FreeChristianContent.org