Mt 14,25-32
Jézus a sötétben közeledett a tanítványok felé a vízen. Észrevették a közeledő alakot, megijedtek, mert kísértetnek hitték. (Hittek a kísértetekben.) Jézus szól, hogy ne féljenek. Erre Péter: Uram, ha tényleg te vagy, parancsold, hogy menjek oda hozzád a vízen. Jézus: Gyere. Péter kimászik a csónakból és elindul.
Még mindig sötét van. Még mindig nem lehet tisztán látni Jézust. Péter sem látja, bár a hangját hallja. Miért mondja, hogy „ha te vagy” parancsold, hogy menjek oda? Ezzel akarja bizonyítani, hogy Ő az? Ez ostobaság, hisz mi van, ha nem Ő. Péter tehát hiszi, hogy Jézus hangját hallotta. Nem tudja, de hiszi. Annyira hiszi, hogy kilép a csónakból. Az erős széltől viszont megijed, és süllyedni kezd. Uram segíts! Annak az alaknak szól, aki felé elindult, vagy az életveszélybe került ember Istenhez kiáltása ez?
Ha nappali fényben történt volna mindez, és Péter a jól látható Jézust kéri – játékból? különös élményre vágyik? ki akarja próbálni, milyen az, ha legyőzi a természet törvényeit? -, hogy parancsolja meg, érhesse el Őt a vízen járva? Vajon akkor is megijedt volna a széltől? Vagy annyira tudott volna Jézusra koncentrálni, tekintetét a szemébe mélyesztve, hogy nevetve futott volna felé a vízen?
Mi szemtől szemben nem láthatjuk Jézust. Csak hihetünk benne, hogy ott van. Az első, a Bibliából leírt jelenetből ezért tanulhatunk, ezért kellett mindennek a sötétben történnie.
Hinni csak a bizonytalanságban lehet. Dönteni Isten mellett csak akkor lehet, ha homály van. Ha nem tudjuk, csak hisszük. Ha majd tudjuk is, mert színről színre látjuk, az lesz ám a móka és a kacagás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése