2011. november 30., szerda

Történetek Adventre 20

Hogy megmutassa nekünk az utat
- ismeretlen szerző –

Élt egy ember, aki nem hitt a megtestesülésben, Karácsony igazi jelentésében, szkeptikus volt Istennel kapcsolatban is. Egy kis faluban lakott a családjával. A felesége elkötelezett hívő asszony volt, s hitben nevelte a gyermekeit is. A férfi gyakran okozott neki nehéz perceket a hite ócsárlásával, s minden karácsonykor kigúnyolta a vallásos meggyőződéséért. Egy havas karácsonyeste az asszony felöltöztette a gyermekeket, hogy elinduljanak az esti szertartásra. Könyörgött a férjének, menjen velük, de ő szilárdan ellenállt. Kinevette, amiért hisz Krisztus megtestesülésében, ostobaságnak tartotta. „Ugyan hogy alacsonyodna le Isten, hogy olyan ember legyen, mint mi? Képtelen, nevetséges elképzelés!”- mondta. Így hát az asszony a gyerekekkel elment a templomba, a férfi pedig magára maradt.
Alighogy elmentek, kint felerősödött a szél, s hatalmas hóvihar kerekedett. A férfi az ablakhoz ment, kinézett, de csak a kavargó hótömeget látta. Később hallotta, hogy valami az ablakhoz csapódik. Aztán megint. Kinézett, de semmit sem látott. Felkapta a kabátját, s kimerészkedett az udvarra. A háza melletti szabad téren olyasmit látott, amire a legkevésbé sem számított: egy vadlúdcsapatot. Bizonyára dél felé, melegebb vidékekre vonultak, de csapdába ejtette őket a hóvihar. A szél kavarta a havat, elvakította és összezavarta őket, elvesztették az irányt. Eltévedtek, s leszálltak a farmon, sem élelem, sem valami biztonságos hely nem volt, ahol meghúzódhattak volna. Néha szárnyra kaptak, s köröztek a tisztáson vakon, céltalanul.
Megsajnálta őket, és segíteni akart. Gondolkozott. Az udvar végében ott a csűr! Ott meghúzhatnák magukat, míg elül a vihar. Melegben és biztonságban eltölthetnék az éjszakát. Odament hát a csűrhöz, s nem kis fáradsággal kitárta a kétszárnyú kaput. Várt és figyelt, remélve, hogy észreveszik a nyitott csűrt, és behúzódnak. De a ludak csak csapkodtak, köröztek tovább, nem vették észre a nyitott kapukat, vagy nem fogták fel, mit jelentene nekik. A férfi elkezdett fütyülni, hívogatta őket. Semmi. Kiabált, le-föl ugrált, integetett a karjával. A ludak oda se hederítettek. Közelebb ment hozzájuk, hogy felfigyeljenek rá, de csak megijedtek, s arrébb repültek. Bement a házba, kihozott egy darab kenyeret, morzsákra törte, leszórta az útra, hátha az élelem odavonzza őket a csűrhöz. Továbbra sem törődtek vele. Egyre tehetetlenebbnek érezte magát, hátulról feléjük futott, gondolta, sikerül bekergetnie őket a védett helyre. De a ludak csak jobban megrémültek, szétröppentek minden irányba, csak a csűr felé nem. Bármit próbált, nem érte el, hogy berepüljenek a csűrbe. Bármit csinált, nem tudta eljuttatni őket a biztonságba, a melegbe, bármit csinált, nem sikerült rávennie őket, hogy bemenjenek az egyetlen helyre, ahol életben maradhatnak.
Tehetetlenségében felkiáltott: „Miért nem hallgatnak rám? Miért nem követnek? Mi van velük? Miért nem látják meg az egyetlen helyet, ahol túlélhetik a vihart? Hogy tudjam rávenni őket, hogy bemenjenek?” Kis gondolkodás után rájött, hogy egyszerűen nem hajlandók egy ember utasításait követni. „Ó bár meg tudnám menteni őket! Csak úgy tehetném, ha én is vadlúd lennék! Ó bár azzá válhatnék! Akkor meg tudnám mutatni nekik az utat! Akkor meg tudnám menteni őket! Akkor követnének, nem félnének tőlem. Bíznának bennem, s el tudnám vezetni őket a biztonságba.”
Hirtelen elhallgatott, újragondolta az előbbi szavakat, mintha magának mondaná. „Ó bárcsak egy lennék közülük – akkor meg tudnám mutatni az utat – akkor megmenthetném őket.” Eszébe jutott, mit is mondott a feleségének: „Ugyan miért akarna Isten olyan lenni, mint mi? Ez olyan nevetséges!” Fény gyúlt a lelkében, ahogy ezt a két dolgot összekapcsolta gondolatban. Olyan volt, mint egy megvilágosodás – megértette a megtestesülést. Olyanok voltunk, mint ezek a vadludak – vakok, céltalanok, a vesztünkbe rohanók. Isten egy lett közülünk, hogy megmutassa az utat, hogy megtanítson, hogyan menekülhetünk meg. Ez hát a Karácsony értelme, mondta magában.
Ahogy a szél, a hó kavargása elcsendesedett, a szíve is megnyugodott, s hosszan eltöprengett azon, amire rájött. Már értette, miről szól a Karácsony. Már tudta, miért jött el Krisztus. Hosszú évek kételkedése, hitetlensége szertefoszlott, s ő azon a havas karácsonyéjszakán boldogan ölelte magához a megszületett igazságot.

www.domestic-church.com

2011. november 27., vasárnap

Történetek Adventre 19

Három rózsa

Úgy léptem be az élelmiszerüzletbe, hogy nem igazán érdekelt a vásárlás. Nem voltam éhes. 37 éves férjem elvesztésének fájdalma még túlságosan friss volt. És annyi szép emlék kötődik ehhez a bolthoz. Rudyval gyakran betértünk ide, s szinte mindig volt egy pillanat, amikor közölte, hogy előre megy, mert meg akar keresni valami különlegeset. Tudtam, miben sántikál. Pár perc múlva megjelent, kezében három szál sárga rózsával. Tudta, mennyire szeretem a sárga rózsát. Gyásszal a szívemben tértem be most, csak egy-két dolgot akartam venni, de még a vásárlás is más volt, mióta Rudy elment. Hosszabb időbe telik, több gondolkodást igényel, ha egy személyre akarunk vásárolni, mint ha kettőre. Álltam a húspult előtt, kerestem egy tökéletes, kisméretű karajszeletet, s közben az járt az eszemben, Rudy mennyire szerette a karajt.
Egyszer csak egy nő állt meg mellettem. Szőke volt, vékony, szép halványzöld nadrágkosztümöt viselt. Láttam, ahogy felemel egy nagy, előre csomagolt oldalast, betette a kosarába, majd egy kis tétovázás után visszarakta a pultra. Már-már elindult, de aztán megint megfogta a húst. Észrevette, hogy nézem, elmosolyodott. „A férjem nagyon szereti az oldalast, de őszintén, ilyen áron, hát nem is tudom.”
Fojtott hangon, könnyeimet visszanyelve, halványkék szemébe nézve mondtam: „Az én férjem nyolc napja ment el”. Ránéztem a csomagra a kezében, s igyekeztem uralkodni hangom remegésén. „Vegye meg azt az oldalast. És örüljön minden percnek, amit együtt töltenek.”
Megrázta a fejét, láttam a feltörő érzelmet a tekintetében, berakta a csomagot a kosarába, s elindult. Megfordultam, a kocsit eltoltam az üzlet végébe a tejtermékekhez. Ott megint töprenghettem, mekkora kiszerelésű tejet vásároljak.
Negyedliterest, döntöttem, majd elindultam a fagylaltos pult felé az üzlet elején. Azt legalább tudtam, hogy jégkrémből egy darabot kell vennem. Beraktam a kocsiba, és a pénztár felé néztem.
Először a világoszöld kosztümöt vettem észre, aztán felismertem a csinos fiatal nőt, akivel az imént beszélgettem. Valami csomag volt a kezében. Arcán a legragyogóbb mosoly, amit valaha láttam. Tekintetét rám szegezve közeledett, esküszöm, mintha lágy glória ragyogott volna fényes szőke haján. Ahogy közelebb ért, észrevettem, mit tart a kezében, s láttam azt is, hogy könnyek homályosítják el a szemét.
„Ezt neked vettem”, szólt kedvesen, s átadott három hosszúszárú, gyönyörű sárga rózsát.
„A pénztárnál tudni fogják, hogy ez már ki van fizetve” – szólt, majd hozzám hajolt, megpuszilta az arcomat, újra elmosolyodott, s elindult a kijárat felé. Meg akartam mondani neki, mit tett, mit jelentenek nekem a rózsák, de képtelen voltam megszólalni. Csak néztem, ahogy távolodik, s már nem is próbáltam visszatartani a könnyeimet. Lepillantottam a zöld selyempapírba csomagolt csodálatos rózsákra, szinte kételkedtem a valóságukban. Honnan tudta? Aztán hirtelen kitisztult a válasz. Nem voltam egyedül. „Ó Rudy, hát nem felejtettél el?”- suttogtam sírva. Igen, Rudy velem volt, s az angyalával találkoztam.

- ismeretlen szerző -

2011. november 26., szombat

Lélekerősítő levelek 65

Nagyobb szeretetet
Luann Pater

„Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért.” Jn 15,13

Gyilkos vagyok. Komolyan. Kimondom, elismerem. Nem úgy, ahogy talán gondoljátok, de az életemben hosszú ideig barátsággyilkos voltam.
Sokat töprengtem azon, vajon a gyermekkori élményeim okozták-e. Évente költözködtünk, ami tizenéves koromig minden évben iskolaváltást is jelentett. Egy rendkívül félénk kislány számára ez maga a rettenet. Az első iskolai nap előtti éjszakán mindig kivert a víz a félelemtől, hogy megint új osztály, új vizslató tekintetek, új suttogások a hátam mögött, új vihogások várnak.
Az élmények egymásra épültek, úgy gondoltam, nem számít az se, ha megszeretnek az osztálytársak, mert úgysem leszünk együtt hosszú ideig. Néha egy-egy picit megnyíltam. Aztán anyu szólt: „Pakolás”, és megint előkerültek a dobozok, s a bőröndökkel együtt bezárult a szívem is.
Túlságosan fájt arra gondolni, hogy a barátságok tartósak is lehetnek. Biztos voltam benne, hogy ez nem így van, ezért megöltem őket, mielőtt szárba szökkentek volna. Zárd le, mielőtt túl sokat fektetnél bele – ez volt az elvem.
Talán pontosan tudod, miről beszélek. Azzal áltatjuk magunkat, hogy ha nem nyílunk meg, elkerülhetjük az elutasítás fájdalmát, a veszteség miatti kétségbeesést.
Barátnőm, hadd mondjam el, mire jöttem rá. János apostol egy melegszívű, valóságos Jézust rajzol elénk. Jézusnak ez a képe megszólított. Eljutott a szívemig, és attól a pillanattól kezdve a Megváltó szeretete kezdte átalakítani az életemet. Mostmár nagyobb szeretet van bennem is. Megtaláltam az élő víz forrását, amit János evangéliumában Jézus felajánl az asszonynak a kútnál.
Örök életre fakadó víz forrása! És észrevettem, hogyha élni kezdjük ezt a sugárzó életet, másokat is megfertőzünk vele. A bensőnkből fölpezsdülő örömöt nem lehet elrejteni. Hozzád vonz másokat, akik csodálkoznak, miért maradsz derűs minden körülmények között. És akkor megtörténik. Barátságok születnek. A régi énem bezárult és elmenekült volna a kapcsolatok elől. Nem hittem, hogy képes vagyok életben és egészségben tartani egy barátságot. Én nem is vagyok képes, de Isten igen. Az új énem örül a barátoknak!
Talán te is küzdesz a kapcsolataiddal. Isten ma keresztezte az útjainkat, ez nem véletlen. Arra kér, vállaljuk fel a kockázatot. Hallgattasd el a csőszt benned, és szeress, ahogy Ő szeretett.

Uram, köszönöm, hogy szeretsz, s hogy megtanítasz, hogyan fogadhatom be életembe nagyobb szeretettel a barátokat. Nyisd meg az elmémet, hogy túlláthassak önmagamon, és vállaljam a Te szereteteden alapuló kapcsolatok kockázatát. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.08.16.
www.proverbs31.org

Elég nekünk Isten?
Melissa Taylor

„Az én Istenem pedig be fogja tölteni minden szükségeteket az ő dicső gazdagsága szerint a Krisztus Jézusban.” Filippi 4,19


Elég nekem Isten? Életem eseményei gyakran visszakényszerítenek ehhez a kérdéshez. Eljutottam odáig, hogy már nem csak azt mondom, hogy Isten elég, hanem azt is, hogy elég kell, hogy legyen.
Erőfeszítés árán is ott kell tartanom a szívemet ennél az igazságnál.
Gyermekként nem ismertem fel, hogy szükségem van Istenre, de azt éreztem, hogy valami nagyon hiányzik. Hét éves koromban szexuálisan bántalmaztak. Tizenegy voltam, mikor apu elhagyott minket. Mindkét dolog letaglózott, nem hittem, hogy Isten valaha is meg tud gyógyítani. Éveken át a magam erejéből kerestem a gyógyulást, igyekeztem jól érezni magam.
Semmi sem tudott kielégíteni. Semmi sem hozta meg a várt hatást.
Ahogy múltak az évek, egyszerű hívő keresztényből Krisztust aktívan kereső és követő kereszténnyé váltam. S az életem kezdett átalakulni.
Közvetlen kapcsolatom Istennel az imádságban és az állhatatos bibliaolvasás kihívás elé állított. Rájöttem, hogy amikor valamilyen csapás ér, akkor tudok tovább lépni, ha felteszem magamnak a kérdést: „Elég nekem Isten?”
Amikor elárul egy barátom, elég nekem Isten?
Ha meg kell bocsátanom, ami megbocsáthatatlannak tűnik, elég nekem Isten?
Amikor a gyermekem olyan utakon jár, ami kívül esik a látókörömből, elég nekem Isten?
Amikor a házasságom a szakadék szélére kerül, elég nekem Isten?
Amikor valaki nem bocsát meg, elég nekem Isten?
Amikor édesanyám rákban haldoklik, elég nekem Isten?
Amikor mások nem ismerik fel az értékeimet, elég nekem Isten?
Amikor szakmailag vakvágányra kerülök, elég nekem Isten?
Amikor ellenem támad valaki, akit szeretek, elég nekem Isten?
Amikor a hiteleim miatt nem tudom kifizetni a számlákat, elég nekem Isten?
Amikor üldöz a múltam, elég nekem Isten?
Amikor meginog az egészségem, elég nekem Isten?
Amikor mindenben csalódom, elég nekem Isten?
Legutóbb, mikor feltettem magamnak a kérdést, hogy „Elég nekem Isten?”, kinyitottam egy kis dobozt, amiben egyik barátomtól kapott, személyre szabott bibliai idézeteket tartok. Miközben hangosan végigolvastam az igéket, kételkedő gondolataim lassan elcsitultak.
Rájöttem, hogy a válasz a kérdésemre, „Elég nekem Isten?” mindig ugyanaz: Igen, elég.
Semmire sincs garancia itt a földön. Ha mindent elveszítenék is, Jézusomat senki nem vehetné el tőlem. Akár hegyoldalra épült palotában, akár szalmakunyhóban élek, Jézus az enyém. Akár mellettem áll a világ, akár ellenem fordul, Jézus velem van. Amikor földre dönt valami, felkapaszkodom térdelésbe, és megtalálom Jézusom.
Amikor úgy érzed, az élet jobban sújt, mint amit el tudsz viselni, ne add fel. És ne higgy a hazugságnak, hogy Isten nem elég. Ehelyett tedd fel magadnak a kérdést: „Elég nekem Isten?” Majd ültesd el a szavait jó mélyen a szívedbe, hogy bármikor elő tudd venni a választ: „Igen, elég.” Elég nekem Isten, és elég neked is: „Az én Istenem pedig be fogja tölteni minden szükségeteket az ő dicső gazdagsága szerint a Krisztus Jézusban” (Filippi 4,19).

Uram, segíts felismernem és észben tartanom, hogy a minden körülmények közti elégedettség titka Te vagy. Segíts, hogy mindig, bármi történik, tudatában legyek jelenlétednek az életemben. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.08.17.
www.proverbs31.org

Nagyon akartam…
Tracie Miles

Szeresse tehát mindegyiktek a feleségét, akárcsak önmagát, az asszony meg tisztelje férjét.” Ef 5,33

Mikor több mint húsz éve hozzámentem a férjemhez, nagyon akartam szeretni, tisztelni, csodálni őt. Minden erőmmel tökéletes felesége akartam lenni, aki kedves szavakkal, romantikus csókkal, finom vacsorával fogadja élete párját minden este.
Később aztán munkahelyi problémák adódtak, emelkedtek a számlák, gyermekek születtek, egyre nagyobb volt a szennyes ruhák halma, és az élet kaotikussá vált. Tudat alatt lassacskán kialakult bennem az elvárások mérőrúdja, amivel azt méricskéltem, mennyire érdemli meg a férjem a szeretetemet és a tiszteletemet.
Amikor úgy érezzük, házasságunk távol áll az esküvő előtti irreális várakozástól, amikor a való élettel szembesülünk, gyakran kialakul az a rossz szokásunk, hogy férjünket - és ezzel a házasságunkat - negatív színben lássuk. Minél tovább él együtt a házaspár, annál könnyebb nem csak észrevenni, de kíméletlenül kritizálni is a másik hibáit. Ez aztán ingerlékenységhez vezet, türelmünk a minimumra esik, és eltűnik minden ragyogás a házasságunkból.
Ennek eredményeként már igencsak kelletlenül adjuk – ha egyáltalán - a szeretet, tisztelet, csodálat ajándékát, amit olyan nagyon adni akartunk házasságunk elején.
Néhány éve a kezembe került egy feleségeknek szóló könyv, amit Rick Johnson barátom írt. Reméltem, hogy talán sikerül visszacsempésznie valami örömöt a házasságomba. Nem sejtettem, hogy Isten a könyvben leírt igazságokkal fogja felhívni a figyelmemet - és segíteni is fog -, hogy bizonyos változásokat hajtsak végre saját belső életemben. Míg olvastam, Isten ítéletet mondott arról, ahogy csak pár napja is viselkedtem a férjemmel. Felidéztem, miket vágtam a fejéhez, és milyen könnyedén áradt ki a számon a sok-sok kritika, amit már nagyon megbántam. Míg valaha férjem legerősebb támasza akartam lenni, most én voltam az, aki leginkább kedvét szegte.
Isten rávilágított, mekkora hatással vagyok férjemre és házasságunkra, ha biztató szavakat mondok. Építőket, nem rombolókat.
Nekünk, nőknek, hatalmunk van minden nap felépíteni vagy földig rombolni a férjünket attól függően, mennyi tiszteletet mutatunk iránta, mekkora bizalomról teszünk tanúságot.
A tisztelet és a csodálat a két legerősebb eszköz, amivel egy feleség befolyásolhatja a férjét. Mikor ráébredtem, hogy én megtagadtam tőle ezt a két becses ajándékot, kértem Istent, segítsen, hogy megválogathassam a szavaimat. Kértem Őt, töltse fel szívemet olyan érzésekkel, nyelvemet olyan szavakkal, amiktől a férjem úgy érzi, tisztelem, csodálom, szeretem őt függetlenül attól, hogy véleményem szerint megérdemli-e vagy sem.
Az Ő segítségére volt szükségem, hogy beválthassam, amit a házasságom elején vállaltam, kértem, hogy jelezze mindig, ha kritikus gondolatok türemkednek be a tudatomba, és segítsen, hogy ezek ne jussanak a megfogalmazás szintjéig.
Néhány hét alatt már észrevehető volt a változás – bennem, a férjem viselkedésében, a kapcsolatunkban. Olyan változás, ami újraélesztette a feltétel nélküli szeretetet, tiszteletet és csodálatot. Olyan változás, ami lehetővé tette, hogy azt adjam, amit végig adnom kellett volna, ahogy eredetileg szándékoztam.
Tiszteletet és csodálatot tükröző szavaink segítenek férjünknek azzá a nagyszerű emberré válni, akinek Isten szándékai szerint válnia kellene, és viszonzásul olyan házasságban élhetünk, amilyet mindig is álmodtunk magunknak.

Uram, segíts féken tartanom a nyelvemet, és felépítenem a nagyszerű embert férjemben. Szabadíts meg, kérlek, kritizáló hajlamomtól, még akkor is, ha okom volna rá. Nyisd meg a szememet, hogy a rossz helyett mindig a jót lássam. Segíts, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz, s erős, szeretetteljes házasságot építsünk ki egymással. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.08.19.
www.proverbs31.org

Megtervezem a pihenésem

Glynnis Whitwer

Ő azt felelte nekik: ’Ez az, amiről az Úr beszélt, hogy a nyugalom ideje lesz holnap, az Úr szent szombatja. Süssétek meg, amit sütni akartok, és főzzétek meg, amit főzni akartok, és tegyétek félre magatoknak mindazt, ami fölösleg, hogy megmaradjon másnapra.’” 2Móz 16,23

Rengeteg munkával jár a nyaralásra készülődés. Mire mindent kimosok, kitakarítom a lakást, és rendet hagyok magam után az irodában, már ki is merültem.
Idén a családi nyaralásunk két nappal egy többhetes nagy munkahelyi hajtás után kezdődött. Mire bezártam a bejárati ajtót, és a kocsihoz indultam, rám tört a testi-lelki fáradtság.
Megérkezve úti célunkhoz, sírni tudtam volna a megkönnyebbüléstől. Megérte a hónapokig tartó tervezés, az utóbbi hetek lázas készülődése. Néhány napi teljes nyugalom és kikapcsolódás után úgy éreztem, feltöltődtem, kész vagyok ott folytatni, ahol abbahagytam.
A pihenésre való felkészülés természetes dolog a nagy nyaralások előtt, de a Sabbath megünneplése előtt az utóbbi időkig nem jutott eszembe a készülődés. Minden héten esélyt kapok a nyugalomra. Illetve ez nem csak esély, hanem az Úr parancsa. De ahelyett, hogy a pihenést tervezném, beleveszek egy egész napnyi tennivalóba. Valamiért úgy gondolom, hogy a pihenőnap majd magától kialakul. De ez nem igaz. Át kell gondolnom, hogyan fogom Isten parancsát teljesíteni. Szándék kell hozzá, hogy megtörténjék, különben csak az elmaradt tennivalóimat pótolom a pihenőnapon.
Isten évek óta gyengéden korholt, amiért nem szentelem meg az Ő napját. Az igazság az, hogy hiába tudtam, hogy egyike a Tíz Parancsolatnak, gyakran az engedelmesség elé helyeztem a tennivalókat. Nem egyszer igyekeztem szépíteni a dolgot, és aktív pihenésnek neveztem ki a munkát, amit végeztem, mintha ezzel becsaphatnám Istent. Valójában hétnapos munkahetem volt, és nem törődtem a pihenőnappal.
Könnyű mentséget találni a pihenés elhanyagolására: öt gyermek anyja vagyok, a munkám kötődik a gyülekezethez, csak néhány emailt kell megírnom stb. Hát elég sutának tűnnek ezek a kifogások, ha összevetem őket Isten kérésével, hogy engedelmeskedjem neki valamiben, ami kellemes, és a javamat szolgálja.
A Sabbath a szerető mennyei Atya ajándéka gyermekeinek. Egy nap, amikor megkönnyebbülten felsóhajthatok, és abbahagyhatom a munkát. Testem, lelkem, elmém vágyik a pihenésre. Ha elutasítom ezt a gyógyító ajándékot, az nekem és a családomnak is fájni fog. Nem beszélve arról, hogy konkrétan engedetlenné válok Istennel szemben.
Mivel tudom magamról, hogy mindig tevékenykedni akarok, tudatosan meg kell terveznem a pihenést. A házimunkát szét kell osztanom a hétköznapokra, a mosást-vasalást egy nappal előbb be kell fejeznem, főzni is előre fogok. Meg kell terveznem a hetemet. De ha a Sabbathot ily módon előtérbe helyezem, Isten gondoskodó parancsának engedelmeskedem, és a gyermekeimnek is megtanítom, hogy ezt tegyék.
Mikor szomjas lelkem megérzi a pihenés frissítő erejét, rájövök, miért kéri Isten, hogy szenteljem meg az Ő napját.

Uram, bocsáss meg, hogy sokszor kifogásokat kerestem, és nem engedelmeskedtem parancsodnak. Tudom, hogy ajándékul adtad nekem ezt a napot, s én mégis gyakran visszautasítottam, hogy a magam útját járjam. Segíts, hogy tudjam bölcsen megtervezni a hetemet, hogy mindig készen álljak a pihenőnapra. Köszönöm, hogy megbocsátasz, és újabb esélyt adsz az engedelmességre. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.08.22.
www.proverbs31.org

Kelj fel a romokból
Micca Monda Campbell

Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket elhatározása szerint elhívott.” Róm 8,28

Nem először olvastam már az Apostolok Cselekedeteit, s őszintén megvallva úgy éreztem, nem tud már semmi újat nyújtani. Aztán elérkeztem a kilencedik fejezethez, s valami a szemem elé ugrott. „Elutasítás” – ez a szó pattant elém, pedig benne sem volt a szövegben. Talán azt láttam meg, amit éreztem aznap: az elutasítást.
Ott tartottam a történetben, hogy Saul, a gyilkos, átalakul Pállá, Krisztus tanítványává. Bár Pál személyisége teljesen megváltozott, sokan elutasították őt múltbeli tettei és életmódja, a híre miatt.
Sőt, miután teljesen odaadta magát Krisztus szolgálatára – feláldozva tanulmányait, életmódját, megmaradva magányosnak, hogy jobban szolgálhassa az Urat –, többször alaptalanul megvádolták, börtönbe vetették, hajótörést szenvedett nem egyszer. Nem furcsa ez egy olyan ember életében, akit Isten elhívott? Isten meghívása ugye meg kellett volna, hogy védje ezektől a dolgoktól?
A betegségre gondoltam, ami hónapokig kínzott. Olyan súlyos volt, hogy hetekig ágyhoz kötött, nem tudtam dolgozni, tevékenykedni, szolgálni. Úgy éreztem, Isten elvetett magától. Értelmetlennek tűnt az egész. Meg se tudnám számlálni, hányféle módon igyekeztem szolgálni Istent. Aztán minden figyelmeztetés nélkül, feltámad a vihar, és betör az életembe. Fellegek tornyosulnak fölém, és hajótörést szenvedek. Így éreztem.
Talán te is átélted már. Talán a családtagjaid, a barátaid, a munkatársaid vetettek el maguktól. Vagy alaptalanul megvádoltak. Talán gúzsba köt az anyagi helyzeted, talán valaki más bűneinek árát kell megfizetned.
Olyan igazságtalannak tűnik az egész. Igyekeztél helyesen élni. Amennyire tudsz, az engedelmesség útján jársz. Hiszel Isten Szavában, bízol az ígéreteiben. Ez a hit sima utazást kéne, hogy biztosítson, nem pedig viharos, hajótöréssel fenyegető hánykolódást, nemde?
Ha végigkövetjük Pál útját, láthatjuk Isten működését az elutasításokban, a próbatételekben, a börtön ideje alatt, a hajótörésekben. Az elutasítás és a bebörtönzés alkalmat adott Pálnak, hogy megossza az evangéliumot a farizeusokkal. A nép megtapasztalhatta Isten hatalmának áradását, látva, hogy Pál túléli a viharokat, a kígyómarást, és még a börtön falai is megrázkódnak, hogy kinyíljanak az ajtók, lehulljanak a bilincsek.
Pál nem hagyta, hogy a körülmények hajótöröttet csináljanak belőle. Nem hagyta, hogy az önsajnálat és a kételkedés eluralkodjanak rajta. Ehelyett azt látjuk az ApCsel 16,22-31-ben, hogy miután letépték ruháját, megbotozták, bedobták a belső cellába, lábát kalodába zárták, ő Szilásszal együtt hangosan imádkozott és énekekkel magasztalta Istent. A rabok a börtönben hallgatták. Isten ereje oly mértékben megnyilvánult, hogy a börtönőr remegve kérdezte meg tőlük: „Uraim, mit kell cselekedjek, hogy üdvözüljek?” A válasz: „Higgy az Úr Jézusban”.
Isten tartotta magát ígéretéhez, hogy mindent a javára fordít ennek az embernek, aki szereti őt, és akit Ő hívott el. Mialatt Pál Istenre hagyatkozott és bízott az Ő hűségében a megpróbáltatások alatt is, sokan megtapasztalták Isten hatalmát, és hitre jutottak.
Ez ránk is igaz. Isten nem pazarolja el fájdalmainkat, az elutasításokat, a „hajótöréseket”, amiket átélünk. Felhasználja ezeket a terveihez – úgy alakítja sorsunkat, hogy mások is tanúi legyenek hatalmának, amivel megváltoztatja az életünket, és higgyenek az élő Istenben.
Ha ez így van – és így van -, a mi feladatunk nem más, mint Pálé: keljünk fel a romokból, hogy életünk tanúsággá váljék, ami másokat is elvezet Jézushoz. Nem ücsörgök már az életem peremén magamat sajnálva. Felkelek, imádkozom, dicsőítem Istent, hogy felragyogtathassa rajtam dicsőségét, és mások is higgyenek Benne.

Uram, bocsásd meg nekem, hogy az önsajnálatban, az elutasítottságban dagonyáztam. Hiszem, hogy te a teljes képet látod. Elhiszem, hogy értelme van a szenvedésemnek. Erősíts meg kérlek, hogy felkeljek a hamuból, és mások láthassák rajtam, hogy Te vagy a segítségem és a megmentőm. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.08.23.
www.proverbs31.org


Újjáépültem

Amy Carroll

„Ilyen bizodalmunk pedig a Krisztus által van Isten iránt. Nem mintha önmagunktól, mintegy a magunk erejéből volnánk alkalmasak, hogy bármit megítéljünk; ellenkezőleg, a mi alkalmasságunk az Istentől van.” 2Kor 3,4-5

„Alkalmasnak hiszed magad arra, hogy farkánál fogva elkapd a vadmacskát?” kérdezte édesanyám szélesen mosolyogva. Ez volt a válasza, mikor Barry, akivel jártam, megkérte a kezemet.
Még mindig nevetnem kell, mert igazi első gyerek voltam, furcsa egyvelege az engedelmességnek, a szeszélyességnek, a vad függetlenségvágynak és szabálykövetésnek. Ma sem tudom, sejtette-e Barry, mit vállal, amikor igennel válaszolt.
Több mint húsz év telt el azóta, s mikor egy családi nyaraláson Barry feltett nekem egy váratlan kérdést, rádöbbentem, mennyi munkája volt Istennek az életemmel. Az óceán partján ültünk a mólón, halkan beszélgettünk mindenféle fontos témáról: anyagiakról, gyermeknevelésről, tervekről. Hirtelen azt kérdezte Barry:
„Ha lehetőséged volna, hogy egy dolgot megváltoztass bennem, mi volna az?”
Minden gondolatom elszállt, csak azt tudtam, hogy ennek a kérdésnek nagy súlya van. Előbb nem is akartam válaszolni (minek rontsak el egy ilyen szép estét?), de aztán mégis feleltem, majd visszakérdeztem: „És te mit változtatnál meg bennem?”
Gondolatban már soroltam is a lehetőségeket – szeretném, ha kevesebbet kritizálnál, ha kevesebbet beszélnél, ha gyakrabban főznél meleg vacsorát stb.
Meglepett a válasza. „Azt szeretném, ha visszanyernéd az önbizalmadat. Mikor elvettelek, a kedvenc szavajárásod az volt: ’Majd én megcsinálom!’ Azt kellett látnom, hogy az évek során elvesztetted az önbizalmadat, s szeretném, ha visszanyernéd” – válaszolta.
Egy költözés, rosszul végződött barátságok, a küzdelem, hogy megtaláljam a helyem az új lakókörnyezetemben - kiüresített, mintha egy rongybabából kiszednék a töltelékanyagot. Hiába küszködtem a magamat másokkal összehasonlítgató hajlamom, a tökéletességre való törekvésem, a túlzott felelősségvállalás ellen. Szép lassan meggyőztem magam, hogy nem az vagyok, aki lenni szeretnék, alkalmatlan vagyok. Önbizalmam megingott, majd összeomlott. De néha le kell rombolni dolgokat ahhoz, hogy újjáépíthessük őket.
Vajon Isten tervei közt szerepelt, hogy költözzünk el, hogy menjenek tönkre a barátságaim, hogy próbáljak mássá lenni, mint ami vagyok? Biztos, hogy nem. De felhasználta ezeket a rossz dolgokat, hogy valami jót hozzon ki belőlük. Néhány éve már elkezdte újjáépíteni a magabiztosságomat, s fel is rakta rá a tetőt, mikor hazaértem egy Proverbs 31 Ministries She Speaks konferenciáról abban az évben. A konferencián újra meg újra azt sugallta nekem, hogy vessem az életem az Ő irányítása alá. Következő vasárnap a Vasárnapi Iskolában a fenti igéről kellett beszélnem. „Ilyen bizodalmunk pedig a Krisztus által van Isten iránt. Nem mintha önmagunktól, mintegy a magunk erejéből volnánk alkalmasak, hogy bármit megítéljünk; ellenkezőleg, a mi alkalmasságunk az Istentől van. Ő tett alkalmassá minket, hogy egy új szövetség szolgái legyünk, nem betűé, hanem a Léleké, mert a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít” (2Kor 3,4-6).
Évekig saját erőmre támaszkodtam: „Majd én megcsinálom!”, ám Isten megmutatta saját erejét, és tudtomra adta, hogy Ő majd megcsinálja bennem.
Kiemelt saját erőmből, ami korlátozott és törékeny, és rákapcsolt a Lélek állandóan áramló erejére.
Az önmagamban való hitnek vajmi kevés hatalma van, de a Benne való hit korlátlan lehetőségeket tár elém.
Tudom, hogy lesznek még napok, amikor küzdenem kell a magabiztosságért, de újjáépített, megújított önbizalmam már szilárdan támaszkodik Krisztusra. Nagyon jó hely ez.

Uram, gyakran magamra támaszkodtam, és sokszor leestem. Önbizalmam megingott. Építs újjá, segíts, hogy teljes bizalmammal Rád támaszkodjam. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.08.24.
www.proverbs31.org

2011. november 18., péntek

Lélekerősítő levelek 64

Az ima, ami megváltoztatta az életemet
Wendy Pope

„Neki pedig, aki a bennünk működő erővel mindent megtehet azon felül is, amit kérünk vagy megértünk…” Ef 3,20

Huszonkétezer nő várta izgatottan a folytatást, amikor az előadó feltette a kérdést: „Szeretnétek Jézust olthatatlan szeretettel szeretni?” A kérdés ott feszült a levegőben. Aztán megjött a válasz: „Imádkozzatok ezért. Ha olthatatlan szeretettel akarjátok szeretni Jézust, imádkozzatok érte.”
A tollamért kotorásztam, s próbáltam hiba nélkül leírni az olthatatlan szót – fel kellett jegyeznem ezt az egyszerű, s mégis erőteljes mondatot. A szavak a szívembe fúródtak. Ahogy az előadó kiejtette a Jézus iránti „olthatatlan szeretet” szavakat, éreztem, hogy ezt én nem ismerem még.
Igen, tagja voltam egy gyülekezetnek, rengeteg templomi szolgálat volt már a hátam mögött, szeretetet is éreztem. Jézust a Megváltómnak tartottam, de valami mégis hiányzott.
Igen, kértem Jézust, hogy szabadítson meg, legyen a Megváltóm, de azt nem engedtem, hogy Ura legyen az életemnek. Szerettem azért, amit tett, de nem azért, aki Ő. 34 évesen ezt a szeretetért való imádságot akartam Istenhez kiáltani. De megtorpantam: „Mit gondol rólam Isten?”
Az egész életem az Ő szolgálatáról szól. Mindenek elé helyeztem a gyülekezetemért való odaadást. De szerettem-e? Hogy lehetséges, hogy igazából nem „szeretem” Jézust? Isten bizonyára nem hajlandó meghallgatni egy ilyen kezdetleges imádságot egy felnőtt nőtől, aki már nagyon régóta keresztényként élt.
Rossz irányba terelődtek a gondolataim. Ez egy olyan imádság, amelyre Isten válasza mérhetetlenül több, mint amit én el tudtam képzelni. Ő igenis azt akarja, hogy olthatatlan szeretettel szeressem Őt!
Az előadó felvetése azon az estén, imádságos életem központjává vált. Idővel a szívemben lévő űrt olyan szeretet töltötte ki Jézus iránt, amiről addig nem volt fogalmam. Lelkem ettől kezdve nemcsak hálát adott, és dicsőítette mindazért, amit tett az életemben, hanem szerette önmagáért, azért, Aki, azért, mert Ő az én Uram.
Engedelmességem és szolgálatom már nem kötelességtudatból, hanem szeretetből forrásozott. A hazugságok, amik az életemet és az önmagamról vallott képet alakították, a semmibe vesztek, helyüket átvette az Ő Igéjének őszintesége és ereje. A bizonyosságban, hogy Ő az én Uram, megtaláltam mindent, amit egész életemben kerestem. A tudás szabaddá tett, és bátorságot adott, hogy meg is éljem a szabadságomat.
A fenti idézetben olvasható ígéret és igazság valósággá vált az életemben, és örökre megváltoztatott. Most én szeretném felvetni neked: Szeretnéd Jézust olthatatlan szeretettel szeretni?
Ha igen, imádkozz érte.
Merj megalázkodni az Úr előtt, és kérd a segítségét, hogy szerethesd. Sokkal többet fogsz kapni Tőle, mint amit el tudsz képzelni. Idővel olyan szeretet fogja Jézus iránt kitölteni a szívedben lévő ürességet, amiről azelőtt fogalmad sem volt. Szíved ujjongani fog azért, amit tesz érted, és azért, aki Ő: a te Urad. Ha szeretnéd ezt, imádkozz érte.

Uram, olthatatlan szeretettel akarlak szeretni. Válaszolj könyörgésemre, hogy megtapasztaljam azt a szeretetet, amit még elképzelni sem tudok. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.08.08.
www.proverbs31.org

Csak egy kell hozzá
Marybeth Whalen

„De a kegyelemmel nem úgy áll a dolog, mint a vétekkel. Ha ugyanis egynek vétke miatt oly sokan meghaltak, Isten kegyelme s az egy embernek, Jézus Krisztusnak kegyelmi ajándéka még bővebben kiárad sokakra.” Róm 5,15

„Annyit akarok mondani neked – szólt az ismerősöm - hogy csak egyetlen ember kell hozzá.” Tudta, hogy eladásra kínáljuk a házunkat, s biztatni akart. Ők is nemrég járták végig ezt a házeladási tortúrát, tudta, miben vagyok.
Ültünk egymással szemben az asztalnál, biztatóan rátette a kezét az enyémre, a szemembe nézett, hogy érezzem szavai meggyőző erejét: „Csak egyetlen ember kell, aki idejön, megtetszik neki a házatok, és meg akarja venni. Erre gondolj, amikor úgy érzed, agyonnyom a bizonytalanság. Csak egyetlen ember kell hozzá. Isten el fogja küldeni azt az egyet.”
Elgondolkoztam azon, amit mondott, és rájöttem, hogy ez az igazság az életem más területeire is érvényes. Isten el fogja küldeni azt az egyet. Azt az egy embert, aki biztatást ad. Azt az egy embert, aki tudja a választ a kérdésemre. Azt az egy szikrányi Igazságot, amire sóvárog a lelkem. Azt az egy falatnyi reményt, amire szükségem van, ha minden meginog körülöttem. Mi az az „egy” dolog, amire vársz, hogy Isten elküldje neked? Talán egy vizsgálati eredmény. Vagy az a csekk, amit napok óta lesel a postaládádban, s amivel kihúzod a fizetésig. Talán egy rábólintás, amire úgy vágysz, s mégis olyan ritkán kapod meg.
Hiszed, hogy Isten elküldi azt az egyet? Tudsz bizakodva élni, még akkor is, ha a körülmények mást mutatnak? Mire figyelsz inkább: a történésekre vagy Isten ígéreteire?
Isten legcsodálatosabb ígérete az Egyetlenen keresztül érkezett hozzánk, aki megtapasztalta a kísértést, de bűntelen maradt. Oroszlán és mégis bárány, ember, és mégis Isten. Isten megváltói tervét az Ő egyetlen Fia hozta el a világra.
Csak egy kellett hozzá – egy áldozat, egy feltámadás, egy remény az örökkévalóságban. Az emberiség megújulásért kiáltott, és Isten azzal válaszolt, hogy elküldte az Egyet.
„Csak egyetlen ember kell hozzá” – mondta nekem az az asszony. És ez igaz a mi összetört, elbukott világunkra is. Hányszor érezzük távolinak azt az „egyet”, nem számítunk rá, kétségbeesve azt gondoljuk, már el se jön.
Szánd arra a mai napodat, hogy higgy annak az egy dolognak a bekövetkeztében – hogy meglátod a lakáshirdetéseden az „Elkelt” táblát, vagy helyrejön a kapcsolatod. Fordulj mindenek Teremtőjéhez azzal, ami a szívedet nyomja. Szánd arra a napodat, hogy elmélkedsz az egyetlen áldozaton, amit érted hozott, örök szeretetből. Bízd Rá, hogy azt tegye, ami a legjobb neked – bármi legyen az – és élj a bőséges élet reményében, amit megígért.

Uram, segíts bíznom Benned, hogy elküldöd a választ, amire szükségem van. Segíts, hogy tekintetemet felemeljem a körülményekről, s csak Téged nézzelek, Rád figyeljek. Köszönöm, hogy feláldoztad Egyetlen drága Fiadat, hogy én megmeneküljek. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.08.09.
www.proverbs31.org



Leépülsz vagy felépülsz?
Renee Swope

„Mit szóljunk ehhez? Ha Isten velünk, ki ellenünk?” Róm 8,31

Egy reggel nagyon nyomott hangulatban ébredtem. Kétségek gyötörtek: képtelen vagyok mindennek eleget tenni. Nem tudok egyszerre feleség, családanya, szüleim gyermeke, konferencia-előadó, író lenni, és minden más, amire Isten meghívott. A gondolataim szembefordultak velem, s velük tartottak az érzelmeim is.
Mialatt az alkalmatlanság érzésével küszködve feküdtem az ágyon, megszólalt a rádióm ébresztője. Twila Paris éneke megszakította gondolataim fonalát. Higgadt magabiztossággal szólt a lelkemhez, azt mondta, nem a félelem ideje ez, hanem a hité és a bizonyosságé. Intett, hogy ne hagyjam homályba veszni a célt, ne engedjem, hogy érzelmeim, hangulatom uralkodjanak rajtam, kapaszkodjam a szívem mélyébe rejtett igazságba, abba, hogy mindaz valóság, amiben hiszek. Végül felidézte a legfontosabb igazságot: Isten kézben tartja az eseményeket.
Ezek a szavak Isten igazságával elnyugtatták háborgó lelkemet. Megváltoztatták gondolataim irányát. A szorongás átadta helyét a magabiztosságnak, a kontrolvesztés a biztonságérzésnek: Isten kézben tartja az irányítást.
Rajtunk áll, engedjük-e hogy a kételyek leépítsenek, vagy hagyjuk, hogy Isten igazsága felépítsen.
Ha Krisztus a miénk, hozzáférésünk van Isten hatalmához és ígéreteihez, s bizakodó szívvel élhetünk. De ez nem történik meg csak azért, mert lehetőség van rá. Tennünk kell érte.
Nagyon örültem, hogy előző este erre az adóra állítottam rádióm ébresztőjét, s biztató zenére, bátorító szavakra ébredhettem. Ahogy eldöntöttem, melyik adóra ébredjek, ugyanilyen szándékosan kell saját gondolataimat Isten gondolataira hangolnom minden nap.
Ahogy a rádiómat közép- vagy rövidhullámon hallgathatom, ugyanúgy gondolataim is két hullámhosszra állhatnak rá. Egyiken az ellenem szóló (AM – against me), másikon az értem, mellettem szóló (FM - for me) gondolatokat hallgathatom. Sajnos túl gyakran kapcsolunk az ellenünk szóló gondolatok állomásaira.
Ha gondolataim ellenem irányulnak, így tesznek érzelmeim is. Legközelebb, ha úgy érzed, kételkedsz magadban, állj le, és kérd meg a Szentlelket, mutassa meg, mire gondoltál, ami kiváltotta belőled ezt az érzést. Aztán gondolataidat vesd össze Isten gondolataival, amiket a Szentírásban találsz. Egyeznek? Ha nem, keress egy igazságot Isten Igéjében, ami felülírja hazug gondolatodat, ami a szorongást keltette benned. Mondok néhány példát:
Amikor ellenem fordul a kételkedés, és arról győzköd, hogy gyenge vagyok és magányos, Istenre gondolok, aki mellettem van! Erős lehetek és bátor, mert az Úr, az Isten velem van. Ő sosem fordul el tőlem, és nem hagy cserben (5Móz 31,6).
Amikor ellenem fordul a kételkedés, és azt bizonygatja, hogy alkalmatlan vagyok valamire, Istenre gondolok, aki mellettem van! Azt mondja, az ő alkotása vagyok, Krisztusban újjáteremtett, hogy elvégezzem azokat a jó dolgokat, amiket Ő előre elgondolt nekem (Eféz 2,10).

Uram, Igéd azt mondja, kiválasztott vagyok, királyi pappá tettél, szent lányoddá, egy emberré, aki Hozzád tartozik. Segíts szem előtt tartanom, hogy kivezettél a kételyek sötétjéből, hogy másoknak is beszélhessek a Világosságról, amit Benned megtaláltam. Köszönöm, hogy mellettem állsz, segítsz harcolni ellenségeimmel: a bizonytalanság és alkalmatlanság érzésével. Általa, Aki szeret engem, nemcsak győzni tudok, de uralkodni is ellenségeim felett. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.08.10.
www.proverbs31.org

A csúszós lejtő
Lysa TerKeurst

„…hogy fölnyisd szemüket, hogy a sötétségből a világosságra, a sátán hatalmából az Istenhez térjenek…” ApCsel 26,18

Érezted már, hogy vonz valami izgalmas, de tiltott dolog? Felvillan a piros jelzés, de meggyőzöd magad, hogy ura leszel a helyzetnek. „Csak egy kis szórakozás. Nincs jelentősége. Csak egy kis örömszerző vágyakozás.”
Ezt érezte egyik barátnőm is, mikor észrevette, hogy egyik szimpatikus munkatársa a szokásosnál figyelmesebb hozzá. A házassága problémás volt, belefáradt már a sok próbálkozásba. Kezdett több időt tölteni reggelente a tükör előtt, délutánonként szívesen maradt benn munkaidőn túl is. Mindig megdobbant a szíve, amikor az illető megjelent. Aztán elkezdtek titokban beszélgetni. Titokban sms-ezgetni. Titokban találkozni. És csúszott lefelé a lejtőn.
A lefelé csúszásnak egy biztos ismérve van: titokban cselekszünk.
Attól a perctől kezdve, hogy kezdünk elrejteni dolgokat szeretteink elől, settenkedünk, féligazságokat vagy hazugságokat mondunk, ügyeskedni kezdünk, hogy fedezzük magunkat – ráléptünk a lejtőre, és egyre gyorsabban csúszunk lefelé.
A Sátán a sötétség ura. Mindaddig, míg rá tud venni, hogy titkaink sötétjében éljünk, folytatja félrevezetésünket. Az Apostolok Cselekedetei 26,17-18-ban olvassuk: „Ezek közé azért küldelek, hogy fölnyisd szemüket, hogy a sötétségből a világosságra, a Sátán hatalmából az Istenhez térjenek, s így elnyerjék a bűnbocsánatot és helyet kapjanak azok között, akiket a belém vetett hit megszentelt.”
Drága barátnőm, meg kell tudnunk különböztetni a sötétséget a világosságtól, s mindig válasszuk a világosságot. Döntéseinket hozzuk ki Jézus fényére, hogy Ő rávilágítson az igazságra. Csak akkor állíthatjuk bizonyosan, hogy Jézus útján járunk, és nem a Sátán félrevezetése szerint.
A Sátán útját jelzi a titkolózás. Ez keményen hangzik, de érdemes megfontolni az igazságát.
A Sátán elfedi a veszélyeket radarunk elől, elvakít csábításai ragyogásával. A barátnőmet is elvakította. S mikor végre látni kezdte, hogy félrevezették, elszörnyedt a pusztítástól, ami addigra végbement.
Ha titkolsz valamit, vidd ki a fényre:
- találj egy hívő jóbarátot, s kérd meg, segítsen kitartani az igaz döntések mellett;
- légy őszinte azokkal, akik szeretnek téged;
- kerüld azokat a helyzeteket, ahol biztonságban érezheted magad a felelősségre vonás alól;
- kérj Jézustól segítséget, bocsánatot és világos útmutatást, hogyan tudnád behúzni a féket, és hátramenetbe kapcsolni életed csúszásnak indult járművét. Hagyd, hogy az Ő igazsága hangosabban szóljon, mint az érzéseid, amik könyörögnek, hogy maradj meg a titkolózásban.
„Akiket a belém vetett hit megszentelt” – olvassuk a 18. vers végén. A megszentelt, igaz életet - ami fenntart, ami a valódi szeretet/szerelem, valódi meggazdagodás, valódi kielégülés megtapasztalásához vezet – csak Jézust követve találhatod meg.

Uram, védj meg ma engem a Sátán sötétségétől. Segíts, hogy döntéseimet a Te világosságodban hozzam meg, mert csak Te tudsz rávilágítani az igazságra. Te vagy az egyetlen Út. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.08.11.
www.proverbs31.org

Engem nem lehet szeretni
Samantha Reed

„Sok víz sem tudja eloltani a szeretetet, folyók sem tudják elsodorni.” Énekek 8,7a

„Engem nem lehet szeretni.”
Hányszor emésztette már a lelkedet ez a gondolat? Sodró ereje van, mint a megáradt tavaszi pataknak. Mint egy játékcsónakot dobálja ide-oda a lelket és az elmét a kétség, a rettegés és a félelem romboló folyamában.
Az „engem nem lehet szeretni” gondolat gyakran taszít minket egyik fájdalmas élethelyzetből a másikba.
A szülői szeretet hiányától megsebzett szív kétségbeesetten próbálja kitölteni a benne lévő űrt, s ez gyakran vezet szeretetnélküli, bántalmazással teli kapcsolatokhoz. A megsebzett szív sokszor étkezéssel gyógyítgatja magát, ami elhízást eredményez, és tovább erősíti a „csúnya vagyok”, „engem nem lehet szeretni” érzését.
Szívünk sérült részecskéi bűntudattal és szomorúsággal bélelt sötét folyosókra vezethetnek minket.
Nem tudom, milyen sziszegő, kínzó szavakat, tetteket, gúnyolódásokat kellett elviselned. Nem tudom, miféle elutasítások, durvaságok, felszaggatott sebek gyilkolják a szívedet. Nem tudom, milyen döntéseket hoztál – vagy hoztak mások helyetted -, amik ebbe a zubogó sodrásba taszítottak, mely egyre csak visz lefelé hazugságokkal, fájdalmakkal.
Egyet viszont tudok – el fogsz süllyedni abban a folyóban, ha nem ragadod meg a mentőkötelet, aminek a neve: szeretnivaló vagy.
Igen. Te. Szeretnivaló vagy.
Van egy Teremtőd, aki maga a Szeretet, és teljhatalmú Úr. Nagy szó ez: teljhatalmú. Minden hatalom az Övé. Úgy döntött, hogy megalkot téged. Létezésed az Ő döntése volt. Azt választotta, hogy neveden szólít. Tehetett volna másként, nem volt kötelező megalkotnia téged. Mondhatta volna:
Ugyan, tudom én, mi lesz ebből.
A depresszió és a kétségek fogják vezetni, nem Rám hallgat majd.
Férfiak erőszakossága fogja bántalmazni a testét.
A házassága szétesik.
A szüleivel nem lesz jó a kapcsolata.
A gyerekei elfordulnak tőle.
Slampos.
Nem éri meg rápazarolni az időmet és tehetségemet.
Nem lehet szeretni.

Ehelyett ezt mondta:
Tudom, mi lesz belőle.
Bízni fog bennem ingatagsága és nehéz körülményei ellenére.
Múltját azzal váltja ki, hogy tisztaságra nevel fiatal lányokat.
Támogatja, menti mások házasságát.
Örülök, hogy az Atyja lehetek, és a gyermekemnek szólíthatom.
Lángoló szeretettel imádkozik térdre esve gyermekeiért.
Gyönyörű.
Érdemes Fiam életére és halálára.
Annyira szeretnivaló, hogy jó neki azt mondanom: „enyém vagy” – és semmi, amit tesz, vagy ami történik vele, nem csökkentheti szeretetemet iránta.

Nem tudom, mi oka van, hogy úgy gondolod, nem vagy szeretnivaló. Vagy hogy milyen hazugságok győztek meg arról, hogy múltad, tetteid, szégyened, bűnöd nem tesz méltóvá a szeretetre.
Azt viszont tudom, nem igaz, hogy nem lehet szeretni téged. Szeretnivaló vagy. Az Isten gyermeke vagy, és ez nagy méltóság. De ne rám hallgass. Halld az Ő szavait:
„Kegyelmet kapott (ide illeszd be a nevedet), aki megmenekült (ide azt írd be, ami miatt úgy érzed, nem lehet szeretni téged)-tól, és nyugalmat talál. A messzeségben is megjelent az Úr: örök szeretettel szerettelek, azért vontalak magamhoz hűségesen. Fölépítelek, és fölépülsz, (ide illeszd be a nevedet)” (Jer 31,2-4a).

Uram, dicsőítelek, amiért csodálatosnak alkottál! Hálát adok, amiért tökéletesen ismersz és végtelenül szeretsz engem. Segíts, kérlek, hogy elhiggyem, hogy tudjam, szeretnivaló vagyok. Köszönöm a szabadságot, amit adsz a fájdalommal és a hazugságokkal szemben. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.08.12.
www.proverbs31.org

Miért akasszam be a ruhámat a szekrénybe
Glynnis Whitwer

„De én nem becsülöm sokra az életemet, csak véghez tudjam vinni pályafutásomat, és az Úr Jézustól rám ruházott feladatomat.” ApCsel 20,24

Elsőre a komód tetején akartam hagyni az összehajtogatott tiszta ruhákat. A karom tele volt velük, nehéz lett volna kinyitni a fiókot, mialatt a halom ruhával egyensúlyozom. Mentségem lett volna rá, hogy csak leteszem a szekrényre. Végül legyőztem első indíttatásomat, rászántam azt a fél percet, és szépen beraktam a ruhát a fiókba.
Meglepően sokszor előfordul, hogy abbahagyok valamit, mielőtt teljesen befejezném. A fürdőköpenyemet ledobom az ágyra, a farmeromat a kád szélére, a távirányítót a legközelebbi vízszintes felületre rakom. Ha kellően összeszedett vagyok, megteszem azt a pár mozdulatot, amivel teljesen befejezem a feladatot.
Évekkel ezelőtt tudatosult bennem, hogy ez a szokásom - mármint hogy nem fejezem be a tennivalókat, nem rakom helyre a dolgokat - azt eredményezte, hogy mindig felfordulás volt körülöttem otthon és az irodában is. Számos félbehagyott munkával éltem együtt, nem csak olyan apróságokkal, mint a ruhák helyre rakása, de például egy fal festését is abbahagytam a felénél.
Izgalmas dolog nekilendülni egy feladatnak, általában kapunk ilyenkor egy jókora energialöketet. Ám ez az energia lassan elpárolog, ahogy közeledünk a tennivaló vége felé. Ahelyett, hogy az adott feladatot, munkát, projektet tökéletesen elvégezném, megelégszem azzal, hogy elég jól megcsinálom. Sajnos, ha megszokom az „elég jól” szintjét, megszokom a középszerűséget is. A középszerűség pedig igencsak távol áll attól, amit Isten elvár tőlem. A tennivaló befejezése tehát nem csak jó szervezés és ügyes háztartásvezetés kérdése, hanem spirituális kötelesség is.
Mikor felfedeztem a félbehagyásra való hajlamomat, rájöttem, hogy ez bizony életem sok más területét is meghatározza. Régebben elég volt nekem egy távoli kapcsolattartás Istennel, nem törekedtem közelségre. Megelégedtem az Írás felszínes megértésével is. A másokkal való kapcsolatom is megrekedt a „szia, hogy vagy?” szintjén. Ahelyett, hogy igyekeznénk teljesen kiaknázni mindazt, amit Isten nyújt, könnyebb megragadni a felszínen, leállítani a kapcsolatokat az „elégséges” szinten. Talán biztonságosabbnak érezzük. Egyszerűbbnek. Kevesebb kényelmetlenséggel, személyes elköteleződéssel jár.
Érdekes, hogy nem nehéz most erről a témáról írni. Elismertem a hajlamomat, és elhatároztam, hogy megváltozom. Mostanában, ha készülök a szárítóban hagyni a ruhát, vagy félig írok meg egy emailt, szigorúan rászólok magamra: „Fejezd be, amit elkezdtél.” Odafigyelek, hogy ne kezdjek valami újba, míg teljesen be nem fejezem, amit éppen csinálok. Persze vannak olyan dolgok, amikhez komolyabb erőfeszítés kell, de általában jól boldogulok ezzel az elhatározással.
Nem tudnám kimerítően elmagyarázni, miért hagyok abba sok tennivalót, mielőtt tökéletesen elvégezném, az eredményt viszont ismerem. Be nem tartott ígéretek, hézagos eredmények, sekélyes kapcsolatok. Nagyon messze van ez attól az életformától, amit Jézus akar adni nekünk, hogy életünk legyen és bőséges legyen. Az élet, amit Ő ad, nem részleges, hanem a határokig nyúló, kifeszített, teljes élet.
Úgy tűnhet, mindez túl messzire vezetett a szekrényre rakott ruháktól vagy a mosogatóba dobott koszos lábostól. Pedig a bevégzéshez szükséges fegyelem átszövi az egész életemet – vagy épp hiányzik belőle. Azt hiszem, mégis megteszem azt a többletlépést, és felakasztom a ruhámat a szekrénybe. Hozzáteszek egy öltést ahhoz a hímzéshez, amit Isten az életemből szeretne megalkotni.

Uram, köszönöm, hogy Jézus életén keresztül megmutattad, hogyan kell valamit végigvinni. Tudom, Jézus megállhatott volna, mielőtt kifizette értem a váltságdíjat. De nem tette. Határtalan hálát érzek ezért. Segíts, kérlek, túljutnom a középszerűségen, hogy kibontakoztassam azt a teljességet, amit az életemmel nekem szántál. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.08.15.
www.proverbs31.org

2011. november 14., hétfő

A jerikói vak

Mi olyan megindító ebben az emberben, ami Jézust is lépni kényszerítette?
Látom a Jerikó felé vezető utat, vibrál a levegő a hőségtől, kicsit fúj a szél, nem hűsít, csak felkavarja a port. Ül a vak koldus az út szélén, bozontos haját, szakállát, mocskos gönceit lengeti a szél. A fejét felfelé tartja, mint általában a vakok, kifinomult hallásával figyeli és elemzi a környezet hangjait. Már messziről hallja a közeledő tömeg jellegzetes morajlását. Tízen voltak? Húszan? Ötvenen? Százan? Nem több ezres tömeg volt, hisz zajuk nem nyomta el a vak koldus kiáltását.
Ahogy hallja a lábak dobogását maga előtt a porban, valakinek megrángatja a köntösét, és megkérdezi, mi történik. Vagy alamizsnáért kiabált, s valaki odament hozzá adni valamit, és attól kérdezi meg. A választ hallva nagyon gyorsan döntenie kell. Azon nincs idő töprengeni, hogy vajon Jézus tényleg a Messiás-e, hogy vajon érdemes-e próbálkoznia, hogy lehetséges-e, hogy meggyógyítja őt. Ezen a ponton gondolkodás nélkül átugrik, tényként fogadja el a lehetőséget, már csak azt kell nagyon gyorsan eldöntenie, hogy mit tegyen. Ha feláll, és megpróbál odamenni, a többiek fellökik. Talán ez sem futott át az agyán, csak a szokásos figyelemfelkeltő eszközéhez nyúlt: kiabálni kezdett. Azon sem gondolkozott, hogyan szólítsa meg Jézust, nincs idő. Kimondja, ami elsőre jut az eszébe, ami tudata felszínén van, mert mióta Jézusról hallott,sokszor álmodozott a lehetőségről: mi lenne, ha tényleg Jézus lenne „Dávid Fia”, a Messiás. A „Názáreti Jézus” megszólítás különben is közönséges, talán meg sem hallaná Jézus, állandóan így szólongatják. De ezt a hívást, ami a vak koldusból kirobban, amiben benne van az elesett ember minden töprengése, álmodozása, vágya a gyógyulásra, ezt meghallja.
Ami ezután történik, azt a koldus mintegy álomban éli át. Hallja, hogy megtorpannak a lábak, valaki mond valamit, majd léptek közelednek, valaki megragadja, felhúzza a porból, s ő botladozva hagyja, hogy vigyék. Megáll, feszülten figyel, csend van, mindenki kíváncsian várakozik. A szíve a torkában dobog, mikor meghallja a kérdést: „Mit akarsz, mit tegyek veled?” Hát ugyan mit? Szüntesse meg azt, ami minden bajának, szenvedésének, megaláztatásának forrása. Fel sem fogja, csak megéli a pillanatot, minden mást elnyom a feszültség: itt a pillanat. A megismételhetetlen, a visszahozhatatlan. Az egyetlen lehetőség. Nem érdekli a kockáztatás, nem foglalkozik azzal, hogy kigúnyolhatják, kinevethetik gyermeki hite miatt. Most vagy soha! Csak ennyit érez, s már mondja is: „Uram, hogy lássak!” Nem szégyenlősen, pironkodva, kételkedve, hanem gyorsan, energikusan, határozottan.
A jerikói vaknak nem jól átgondolt, sokszor megvívott küzdelemben érlelődött, intellektuális hite volt. Zsigeri hit volt ez, amit csak a nagy veszedelemben lévő vagy a nagy mélységből Istenhez kiáltó ember élhet át. Megfontolás nélküli hit. Amikor nincs alternatíva. Csak a foggal-körömmel kapaszkodás az Egyetlenbe.

2011. november 8., kedd

Lélekerősítő levelek 63

Készen állsz az újrajátszásra?
Glynnis Whitwer

„Az Úr igéje másodszor is szólt Jónáshoz: Indulj Ninivébe, a nagy városba, és hirdesd ott azt az üzenetet, amelyet én mondok neked?” Jón 3,1-2

Ritkán van alkalom arra, hogy valamit „újrajátsszunk”. Ha mégis lehetőséget kapunk, készen kell állnunk rá. Egyik percben még átlagos vasárnap este van, a másikban Isten ezüsttálcán nyújtja neked az „újrajátszás” lehetőségét.
Hétvégén Robbie fiam és az édesapja Mexikóba, Rocky Pointba utazott egy missziós kirándulásra. Néhány apáca alapított ott egy hétvégi klinikát, a fiúk segíteni mentek, játszottak a várakozó gyermekekkel.
Nagyon jól érezték magukat, s a vasárnapi közös vacsorára érkeztek haza. Utána Robbie segített rendet rakni, s közben az élményeiről beszélgettünk. A férjem már elmondta, mennyire tetszett Robbie-nak az egész, dicsérte a lendületét, amivel belevetette magát a munkába. Most viszont csak ketten voltunk a konyhában, Robbie meg én.
Robbie háttal volt nekem, a konyhapultot tisztogatta. Kicsit remegő, restelkedő hangon így szólt: „Azt hiszem, megtaláltam a hivatásomat”.
Azon a vasárnap estén egészen másként reagáltam, mint tettem volna hét évvel ezelőtt. Szégyellem bevallani, de hét évvel korábban, nem igazán támogattam volna.
Csak az járt volna a fejemben, hogy milyen messzire kerülne tőlem a kisfiam, akit annyira szeretek. Néhány „anyai” intelmet böktem volna ki. Nem annyira a kimondott szavakkal, hanem a rábólintás elmaradásával fejeztem volna ki a véleményemet. Ezt már megtettem egyszer.
Hét éve Robbie idősebb bátyja Hondurasba akart menni 13 éves korában. Akkor így reagáltam. Előtte Mexikóban járt, s az ottani missziós munka felrázta a kicsi, városi lelkét. Szerette volna folytatni a missziós munkát, s Honduras jó választásnak tűnt neki. Nem mondtam nemet, de a kimondott és ki nem mondott szavaimmal befolyásoltam a kisfiamat. El is vetette az ötletet.
Szégyellem magam. Azóta sokszor gyötört a lelkiismeret. Nagyon bántott, hogy hagytam, hogy a félelmeim, az aggódásom visszatartsák fiamat, hogy kövesse Isten hívását. Évek óta gyötörtek a „mi lett volna, ha” kérdések. Mi lett volna, ha biztatom Josht, hogy kipróbálja potenciális hivatását? Vajon hogy hatott volna egy ilyen élmény a lelki fejlődésére?
Vasárnap este Robbie egészen más választ kapott tőlem, mint a bátyja. Abbahagytam a takarítást, és odafordultam hozzá. „Szeretnél újra elmenni egy ilyen kirándulásra? Az egyház sok ilyen lehetőséget támogat.” (Éreztem, hogy izgalomba jövök, uralkodnom kell a lelkesedésemen.)
„Vissza szeretnék menni Mexikóba.”
„Ugandára, Hondurasra nem gondoltál?” – kérdeztem. (Nehezen fegyelmeztem magam.)
„Előbb szeretném újra kipróbálni Mexikót, mielőtt nagyobb feladatba fognék.” (Milyen jó, hogy mégiscsak örökölt valamit az én óvatos természetemből.)
„Robbie – szóltam, és igyekeztem, hogy meglássa szememben a bizalmat és a büszkeséget - mi mindennel támogatni fogunk, hogy el tudj menni bármilyen missziós kirándulásra, amire vágyat érzel.”
„Köszönöm, anyu”.
És a szívemben is megszólalt egy halk, suttogó hang: Köszönöm, Glynnis.
Mosolyogva fordultam vissza a mosogatóhoz, és meghajtottam a fejemet. Uram, én köszönöm a második esélyt.

Uram, köszönöm, hogy megbocsátasz, amikor félelmeim visszatartják szeretteimet, hogy kövessék hívásodat. Szeretném teljes bizalommal Rád bízni családtagjaim életét. Segíts, hogy a hitem elég legyen ahhoz, hogy ha kell, el tudjak szakadni a gyermekeimtől, higgyem, hogy Te nagyon jól tudod, mit miért teszel velük. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.07.29.
www.proverbs31.org

Úgy végezd be, ahogy elkezdted
Marybeth Whalen

„Annyira oktalanok vagytok, hogy amit lélekkel kezdtetek, most testben akarjátok bevégezni?” Gal 3,3


Ha már érezted Isten hívását, ismered azt a tiszta izgalmat – és félelmet – amit érzel, mikor nekiindulsz, hogy válaszolj a hívásra. Tudod, mit jelent hitben járni, követni Őt az ismeretlenbe. Átélted azt a hatalmas lelki megújulást, ami eltölt, mikor kimondod az igent, és teljesen Rá bízod magad.
Súlyosak és riasztóak lehetnek ezek az igen-időszakok az életünkben, ugyanakkor fel is töltenek energiával, lelkesedéssel. Sosem éreztem magam közelebb Hozzá, mint mikor nekiindultam hittel, követve a célt, amit elém tűzött, ami nagyobb volt, mint amit magamtól elérhettem, és tisztán láttam, hogy Isten-tervezte cél.
Aztán telik az idő. Az izgalom első hullámai elcsitulnak, feloldódnak a mindennapi menetelés monotóniájában, ahogy az úton talált napi kis feladatokat végzed. A nagy cél, ami olyan felemelőnek, hatalmasnak tűnt az elején, egyre zsugorodik, ahogy közeledünk hozzá. Kezdeti izgalmunk lassan átadja helyét az apátiának.
És egyre gyakrabban kilépünk a Szentlélek ritmusából, s elkezdünk a magunk feje szerint cselekedni.
Minél kevésbé félünk, annál inkább átvesszük a vezetést. Kezdjük erősnek érezni magunkat, s ennek arányában csökken ráhagyatkozásunk Arra, Aki elhívott a feladatra.
Mikor elém került a mai igénk, szó szerint elállt a lélegzetem a felismeréstől. A válaszom Pál kérdésére: igen. Oktalan voltam. Saját erőmmel – „testben” – akartam elvégezni a feladatot.
Hová lett a napi Ráhagyatkozás, annak a vágya, hogy Isten rajtam keresztül tevékenykedjen? Megerősödtem, megnőtt az önbizalmam, kevésbé éreztem, hogy szükségem van Rá. A test átvette az irányítást, a Lélek hangját elhallgattatta bennem.
Talán te is átélted már, hogy észrevétlenül átvetted a vezetést. Érezted saját alkalmasságodat, s ez önteltté tett, mint engem is.
Soha többé nem akarok öntelt lenni. Szítani akarom a tüzet, lankadás nélkül, tudni mindig, hogy egyedül alkalmatlan vagyok minden helyzetben, amibe Isten állít.
Miután elolvastam a Gal 3,3-at, kiírtam egy kis kártyára, s odaraktam az éjjeliszekrényemre, hogy mindig lássam, amikor felkelek. Amikor ránézek, kérem Istent, hogy irányítsa figyelmem a bennem élő Szentlélekre, ne hagyja, hogy a magam útját kezdjem járni, segítsen céljaimat mindig az Övéhez igazítani. Akkor is, ha ehhez meg kell, hogy alázzon. Akkor is, ha új célt kell, hogy elém tűzzön, s ezzel kiragad komfortzónámból. Akkor is, ha kezdhetek mindent elölről. A Lélekkel kezdtem el, s úgy is akarom befejezni, hogy végig szorosan belékapaszkodom.
Gondolom, te is ezt szeretnéd.

Uram, a Szentlélekkel indultam neki, s végig tartani akarom vele a lépést. Segíts, hogy Rád hagyatkozzam, és ne a saját erőmre. Amikor úgy érzem, képes vagyok valamire, mutasd meg gyengeségeimet, hogy soha ne próbáljak emberi erőfeszítéssel előre jutni, hanem hagyjam mindig, hogy a Te erőd vigyen előre. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.08.01.
www.proverbs31.org


Kiszabadulva
Mary DeMuth

„Lelkünk megmenekült, mint a madár a madarász tőréből. A tőr összetört, és mi megmenekültünk. A mi segítségünk az Úr nevében van, aki az eget és a földet alkotta.” (Zsolt 124,7-8)

Az öröm és a hit lányaiként szárnyalhatunk, mint a paradicsommadarak, szabadon élhetjük jelenünket, legtöbb ember észre sem veheti rajtunk múltunk sötét árnyait.
Isten határtalanul nagyobb múltbeli próbatételeinknél. Ő már kiszabadított minket a kalitkánkból, alig várja, hogy kiterjesszük szárnyunkat.
Sajnos nem mindig élem ezt meg. Hasonlóan Willához, új regényem főszereplőjéhez, néha megfeneklek a múltban, s azt hiszem, akkor válok szabaddá, ha minden mocskot feltárok.
Sajnos az emberek és családok titkai nem mindig fényesek és ragyogóak. Utórezgéseik hatására azt kérdezem magamtól: szabad lehetek-e, ha nincs tudomásom minden apró részletről?
Ha végiggondolom, amit az Úr a lelkembe vésett, tudhatom, hogy Ő kinyitotta a kalitkám ajtaját. Erre én magamtól nem lettem volna képes. Ez az Ő ingyen kegyelmi ajándéka. Nem vagyok Pollyanna, aki örülni tud a rossznak is, mert megtalálja benne a jót. De életemet nem muszáj a befelé forduló pesszimizmus perspektívájából látnom, nézhetem a jézusi optimizmus felől is.
Miért? Mert megtanultam, hogy a múltbeli elbukások nem kell, hogy meghatározzanak. Én nem a bűnbánó Mária vagyok (bár a bánat is része az életemnek). Én a felszabadított Mária vagyok. Aki kiszabadult a kalitkából. Jézus radikális, szabadságot hozó tettének a kereszten és felfoghatatlan feltámadásának köszönhetően nem kell már a múltbeli bűnök kalitkájában sorvadoznom. Örvendezhetek itt és most.
Mi nők gyakran kalitkában éljük az életünket. Kalitkánk, melyet többnyire fájdalmas múltunk zárt körénk, kényelmessé vált. Fészket raktunk benne, természetesnek tartjuk. A repülés túlságosan riasztó, túlságosan újszerű lehetőség. Inkább maradunk fura komfortzónánk csapdájában. Az utóbbi időben Isten a madarásszal kapcsolatos igékhez vezetett. Mint a Zsolt 124,7-8. A madarász csapdába ejti a madarakat. Hosszú ideig figyeli a madár szokásait, amíg már előre meg tudja jósolni, mit fog most tenni a madár. Aztán a szokásait megismerve, tőrt tud vetni a madárnak. Ilyen madarász a Sátán is. Ismeri kalitkáinkat. Meggyőz arról, hogy a kalitkánk zárva van, és nem tudunk kiszabadulni. Pedig mi az igazság? A kalitka ajtaja tárva nyitva van, csak mi félünk kirepülni.
Charles Spurgeon biztat a madarászról szóló elmélkedésében: „A paradicsommadár sosem pusztul el a madarász csapdájában.” Értékesebb annál, semhogy benne hagyják.
Úgy szeretném, ha megtapasztalnád a kalitka nélküli, örömteli szabadságot! Ha elég rafinált lennél, és elhallgattatnád az ellenség üvöltését: „Zárva van a kalitkád!”. Ha egy lépésnyire eltávolodnál kényelmes kalitkádtól, s kinyújtóztatnád meggémberedett szárnyaidat. Merj bátor lenni, és bízz benne, hogy ha kitárod a szárnyad, repülni fogsz.

Jézus, segíts felismernem, ha befészkelem magam a múltamba, ha mentségként használom a fejlődés elmaradásáért. Add, hogy vegyem észre életem kalitkájának nyitott ajtaját. Adj bátorságot, hogy ki tudjak lépni, és merjek kalitka nélkül élni. Úgy szeretnék repülni, repülni, repülni! Bízom benned, hogy segítségeddel szárnyalni fogok. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.08.02.
www.proverbs31.org


Ne dobd el a bizalmadat

Renee Swope

„Ezért ne veszítsétek el bizalmatokat, hiszen nagy jutalom jár érte. Állhatatosaknak kell lennetek, hogy Isten akaratát teljesítve elnyerjétek az ígéretet.” Zsid 10,35-36

Egyik este a konyha takarítása közben egy kis gumikütyüt találtam a pulton. Csak miután már kidobtam a szemétbe, jöttem rá, hogy a tévé távirányító egyik kiesett gombja volt. Míg a szemétben kotorásztam érte, bosszankodtam, miért dobtam ki ilyen hamar. Aztán, hogy megtaláltam, éreztem, Isten rá akar mutatni, milyen könnyen elhajítom a bizalmamat – anélkül, hogy felismerném.
Nagyon törékeny. Valami eszembe jut, amit meg szeretnék tenni, vagy úgy érzem, Isten arra hív, hogy megtegyem, de rám tör a bizonytalanság, és ilyeneket suttog a szívembe: „Úgyse tudod megcsinálni. Nem vagy alkalmas rá.” Váratlanul, a semmiből előbukkan ez a kínos elbizonytalanodás.
Sokszor előfordult, hogy hatására gondolkodás nélkül szemétbe dobtam kezdeti bizakodásomat.
Évekig nem beszéltem senkinek önbizalomhiányomról, úgy képzeltem, ha elmondom, mások is meglátják gyengeségeimet, és igazat adnak nekem. Komolyan mondom, azt hittem, egyedül én küzdök a kételkedéssel.
Persze nem kételkedésnek neveztem. Talán te sem így hívod. Aggódásnak mondtam például – aggódom, nehogy csalódást okozzak valakinek, aggódom, hogy hibázok, és kritikát kapok érte, aggódom, mert elkezdek valamit, és nem tudom befejezni.
Máskor félelemnek hívtam. Félek, hogy nem felelek meg, félek, hogy hülyének néznek, félek, nehogy önteltnek tartsanak, aki azt képzeli magáról, ilyen nagy dolgot is képes megtenni Istenért. Igen, évek során rájöttem, hogy megjelenhetnek ezek az érzelmek félelemként, aggódásként, de gyökerük az önbizalomhiány.
Ha visszatekintek, felismerem a gondolkodásmintát, ami a kételkedéshez vezetett.
Gyermekként úgy éreztem, értéktelen vagyok, nem érdemes megtartani engem. A vidámparkban nem mertem beülni a körhintába, mert azt hittem, apa kihasználja az alkalmat, és otthagy. Az iskolában csúnyának és ügyetlennek tartottam magam. A kudarctól való félelem megfosztott egy csomó jó élménytől.
Menyasszonyként is úgy éreztem, nem vagyok elég értékes a vőlegényem szemében. Bár sosem adott rá okot, hogy kételkedjem szerelmében, emlékszem, házasságunk első éveiben egymást érték a bizonytalanságomból eredő viták.
Te hogy állsz ezzel? Megkérdőjelezed néha értékes voltodat, mondjuk, nőként? Milyen gyakran hallgatsz a kételkedés suttogására, és veted szemétbe önbizalmadat, ami pedig Isten gyermekeként megillet téged?
Rendszeresen kérem Istent, szóljon rám, amikor készülök a szemétbe dobni a bizalmamat, s segítsen inkább a bizonytalanságot messze hajítani. Társulsz hozzám? Gyere, kapaszkodjunk erősen Isten ígéreteibe, hallgassunk az Ő igazságára, hogy megszerezzük azt a biztonságot, amire szükségünk van, s az önbizalmat, amire vágyunk.
- Amikor suttogni kezd a kétely: „Úgysem tudom megcsinálni. Nem sikerül úgysem, s csak hülyét csinálok magamból.” Vesd el ezt a hazugságot, és kapaszkodj az igazságba (akár mondd is ki hangosan): „Az Úr az én segítségem, nem félek. Ember mit árthat énnekem?” (Zsid 13,6).
- Amikor suttogni kezd a kétely: „Nem tudok megváltozni.” Vesd el ezt a hazugságot, kapaszkodj az igazságba: „Bízom abban, hogy aki megkezdte bennetek (bennem is) a jót, be is fejezi Krisztus Jézus napjáig” (Filippi 1,6).
- Amikor suttogni kezd a kétely: „Ez túl nehéz. Alkalmatlan vagyok rá.” Vesd el ezt a hazugságot, és tarts ki az igazságban: „De mindezen diadalmaskodunk (diadalmaskodom) őáltala, aki szeret minket (engem)” (Róm 8,37).

Uram, Krisztusban bízó, magabiztos szívet szeretnék. Segíts, kérlek, hogy észrevegyem, ha szemétbe akarom vetni a bizalmamat, s segíts, hogy helyette a kételkedést dobjam el. Ki akarok tartani a Te igazságodban, hogy ha teljesítettem akaratodat, elnyerjem, amit ígértél. Amikor rám tör a kétség és a bizonytalanság, hogy nem vagyok képes valamire, juttasd eszembe, hogy minden lehetséges annak, aki hisz Benned. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.08.03.
www.proverbs31.org


A pillanat
Lysa TerKeurst

„Ezért mindennél magasztosabb utat mutatok nektek. Szóljak bár emberek vagy angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok, vagy pengő cimbalom.” (1Kor 12,13b-13,1)

Némely kapcsolatunk annyira természetessé válik, hogy elfeledkezünk róla. Elrohanunk mellette. Tudjuk, hogy van. Úgy érezzük, egyszer s mindenkorra van.
Ám ez az örökre-a-miénk érzés elértékteleníti a pillanatok átélését.
Van egy szokásunk a férjemmel, ami rutinná vált, minden reggel megismétlődik. Egyszerű. Semmi mélyenszántó. Semmi, ami megérné, hogy megálljunk egy percre, s készítsünk róla egy felvételt. Csak egy pillanat.
Megkér, hogy válasszak neki egy nyakkendőt. Aztán kimegy, és magára ölti hivatali ruháját. Nemsokára visszatér, az inggallérja feltűrve, szabályosan kialakított nyakkendőcsomó simul az ingére. Gyöngéd kezekre van szüksége, hogy ráhajtsák a gallért a nyakkendőjére. Igazából nincs szüksége rá. Csak azt akarja, hogy gyöngéd kezek hajtsák le a gallérját.
És én lehajtom.
Csak egy pillanat.
De ez a pillanatot olyan magasztos, mint amiről Pál apostol beszél. Ebben a közbevetett pillanatban újra meg újra biztosítjuk egymást: „Szeretlek. Én is szeretlek.”
Nehogy túlzottan idillikus képet fess magad elé a házasságunkról. Korántsem az. Gyakran vannak „fejlődésre alkalmat adó” pillanataink.
De ez a nyakkendős pillanat olyan, mint egy csepp ragasztó, ami napról napra biztosabbá teszi a köztünk lévő köteléket. Annyira egyszerű, és mégis az elképzelhető legmélyebb fájdalmat élném át, ha tudnám, hogy a mai pillanat volt az utolsó.
A mai.
Eleredtek a könnyeim, ahogy erre gondolok. Istenem segíts, hogy maradjak ennél a gondolatnál. Segíts lelki fényképezőgépemmel száz meg száz képet készítenem a pillanatokról, raktározzam el őket, és gondoljak rájuk legnagyobb kincseimként.
Itt akarok maradni gondolatban.
Hadd pihenjen itt a lelkem is.
Merje a szám kimondani, mekkora öröm ez. „Szeretlek. Szeretem magunkat. Szeretem ezt a pillanatot minden nap.”
Nem, a kapcsolatunk távolról sem tökéletes. Egy kapcsolat sem az. Mi mindketten erős akaratú emberek vagyunk, akik nagyon különbözően vélekednek az élet dolgairól. Ó, milyen könnyű lenne felsorolni, mi mindenben különbözünk! Ő azt szereti, ha a törülköző mindig ugyanott lóg. Én ennél lazább vagyok. De abbahagyom a felsorolást.
Abbahagyom, mert a szerelem nem azt jelenti, hogy egyik ember a másikban a hozzáillő tökéletes párt találta meg.
A szerelem azt jelenti, hogy két ember elhatározza, hogy egy párt alkot.
Elhatározás.
Hogy lehajtom a gallért, hogy megörökítem a pillanatot, hogy könnyekig hálás vagyok.
Mennyivel jobbak az örömkönnyek ma, mint a megbánás könnyei holnap, tudva, hogy elszalasztottam valamit.
Csak egy pillanat.
Vagy több annál?

Istenem, segíts, hogy minden kapott pillanatot értékelni tudjak. Szeretnék gondolatban elidőzni azoknál a pillanatoknál, amiket olyan maguktól értetődőknek veszek. Köszönöm ezt az oly egyszerű és egyben oly édes örömöt. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.08.04.
www.proverbs31.org

A jó nem mindig a legjobb Isten szemében
Glynnis Whitwer

Légy bizalommal Istenhez, békülj meg vele, mert ennek jó eredménye lesz.” Jób 22,21

Fiatalon azt hittem, szakmai karriert fogok építeni. Egyetemre mentem, beszereztem a megfelelő táskát, kosztümöt, magas sarkú cipőt, terveztem a jövőmet. Bár gyermekeket is akartam, végig úgy gondoltam rájuk, mint életem kiegészítőire, mint egy szép ékszerre a hivatásomon. Nem tudhattam, hogy Isten tervei egészen másról szólnak.
Esküvőnk után négy év alatt három kisfiúnk született. Belevaló gyerekek.
Majd’ elvesztettem az eszemet. Komolyan mondom. Emlékszem, egyszer elindultam velük egyedül vásárolni. Egyetlen egyszer. A négyéves Joshua megígérte, hogy mellettem marad – no persze. Ott voltam hát Joshuát üldözve, a kétéves Dylan készült kimászni a bevásárló kocsiból, hogy utánunk induljon, a még csecsemő Robbie üvöltött, mert utálta, hogy le van kötve. Úgy éreztem, én is felpattanok a kocsira, s visítva gurulok a bejáratig.
Azóta lelkiismeret-furdalás nélkül folyamodom a megvesztegetés módszeréhez. Ha ezzel megúszok egy bevásárlási cirkuszt, akkor megéri.
De nem csak a bevásárlás készített ki. Elhurcoltam a gyerekeimet olyan helyekre, ahova más anyukák is elviszik a magukét. Csakhogy az övéik csendben ülve játszottak az épp ott lévő játékokkal. Az én fiaim mindenben kalandot kerestek. Ha csendben voltak, az valami rosszat sejtetett. Már számon sem tudtam tartani, hányszor hagytam ott egy-egy helyszínt sírva, mérgesen, és úgy tűnt, korlátozva van az életem, amit élnem kellene.
Az anyaság korai éveiben megpróbáltam visszaszerezni valamit régi életemből, megtalálni a régi Glynnist, de ez nem sikerült. Személyes céljaim naponta ütköztek a valósága falába, zavart okozva, és megkérdőjelezve elképzelt hivatásomat.
Egyetemi diplomával nemde szakmai karriert illenék befutnom? Szervezési készségemet Isten az egyházban akarja kamatoztatni ugyebár? Önkéntes szolgálatot kell vállalnom, nőegyleteket vezetnem, szünidőben bibliaiskolát, év közben jótékony célú előadásokat szerveznem, énekelnem a templomi kórusban stb., stb.? Ha így van, miért nem vagyok már képes minderre?
Százmérföldes sebességgel száguldottam saját utamon. És egyszer sem álltam meg, hogy ellenőrizzem, hagyom-e, hogy Ő vezessen. Nem kérdeztem meg, Ő mit tart fontosabbnak. Hiszen amit elterveztem, a felelősségeim, a döntéseim, mind „jó” dolgokra irányultak. És Isten felruházott a hozzájuk szükséges képességekkel. A problémát az okozta, hogy valamit nem vettem tudomásul – ezeket a feladatokat nem Isten adta nekem abban az időben.
Kisebb földrengésre volt szükség – ami egy távoli helyre való költözésben jelentkezett -, hogy felébredjek. Azzal a költözéssel Isten minden felsorolt „jó” dolgot elvett tőlem. Egy ideig lázadozott a lelkem. A férjemet hibáztattam, úgy láttam, ő húzta át Isten akaratát az életemre.
Üressé vált az életem, nem maradt benne semmi. Mikor végre abbahagytam az önsajnálatot, felnéztem, és megláttam, hogy maradt valami: egy szerető férj, és három drága kisfiú.
Nagy igyekezetemben, hogy úgy kövessem Isten akaratát, ahogy azelőtt, nem vettem észre, hogy Ő megváltoztatta szolgálati területemet. Már nem az otthonon kívül volt. Isten rámutatott, hogy szolgálatom elsődleges terepe a férjem és a gyermekeim élete. Ez a felismerés átrendezte a fontossági sorrendet, átalakította kapcsolatomat Istennel és a családommal is.
Rájöttem, hogy nem mindig a jó dolgok képezik a feladataimat. Csak azért, mert értek valamihez, nem föltétlen kell azzal foglalkoznom. A három kisfiú ma már tizenéves, és hat évvel ezelőtt két kicsi lányt adott hozzájuk Isten. Kaptam szolgálati lehetőséget is, szakmai és önkéntes feladatokat, amit itthonról végezhetek. Egy dolog nem változott: mindig azt kell követnem, ami Isten akarata számomra az adott időszakban. Mert ez után az időszak után újabb jön, és a jó nem mindig a legjobb Isten szemében.

Uram, köszönöm, hogy szeretsz engem akaratosságommal, makacsságommal együtt. Sajnálom, hogy nem mindig figyeltem a Te akaratodra, hanem saját, jónak hitt utamat követtem. Segíts, hogy álmaimat, céljaimat mindig belehelyezzem a Te szerető kezedbe. Megtapasztaltam, hogy mindig öröm és megelégedés a jutalmam, ha így teszek. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.08.05.
www.proverbs31.org