2013. február 21., csütörtök

Lélekerősítő levelek 109

Bíznom kell Benne
Nicki Koziarz

„De én bízom benned, Uram, vallom: Te vagy Istenem!” Zsolt 31,15

A hírtől, amit kaptam, úgy megfájdult a szívem, mint még soha. Semmi sem lesz többé olyan, mint eddig.
Beültem a piros dzsipembe, bekattintottam a biztonsági övet, és nekiindultam a sötét országútnak. Tiszta volt az éjszakai égbolt, de alig láttam valamit a könnyektől, amik ellepték a szememet, s végigcsurogtak az arcomon.
Kikapcsoltam a rádiót és odakiáltottam az Úrnak: „Miért?! Miért hagytad, hogy ez megtörténjen?”
Megnyomtam a féket, félrehúzódtam az útról, és megállítottam a kocsit.
A levegő hideg volt, a csend hátborzongató.
Bízol bennem? Mintha Isten suttogta volna.
A kérdés áthatolt kételkedésem, szkeptikusságom rétegein. Az igazat megvallva, nem bíztam Istenben.
Ó, amikor minden jól ment, amikor könnyű volt az élet, persze, hogy bíztam Benne. De életem legmélyebb pillanatában? Nem mondhatom, hogy bíztam.
Jó volna most azzal folytatni, hogy Jézus megjelent nekem akkor éjjel a kocsiban, és soha többé nem kételkedtem Istenben. De ez igencsak messze van az igazságtól.
Évek teltek el, mire újra azt mondhattam, hogy bízom Istenben. És még ma is előfordul, hogy megtántorodom.
Miért olyan nehéz bízni Istenben?
A nyilvánvaló válasz: mert nem látjuk Őt.
A nyilvánvaló magyarázat erre: igen, mert Isten titokzatos.
Vagy a sokszor hallott: Isten útjai nem a mi útjaink.
Ma már úgy gondolom, Istenben bízni sokkal többet jelent, mint elfogadni egy választ.
A bizalom Istenben hozzáállás, szándék.
Igazából akkor éjjel azt akartam mondani Istennek, hogy „Nagyobb szükségem van arra, hogy bízzam Benned, mint valaha”. De a lelkem és a nyelvem nem tudott összekapcsolódni ebben a gondolatban.
Szükségem van arra, hogy bízzam Benned.
Amikor elbizonytalanodunk, amikor félünk, megerősíthet, ha szavakkal kifejezzük ezt a szükségünket.
Ahogy igyekszem egyre jobban bízni Istenben, hangosan mondok ilyen mondatokat:
Jézus, bíznom kell abban, hogy mindezt a javamra fogod fordítani. (Róm 8,28).
Jézus, bíznom kell Benned, hogy megvívhassam ezt a harcot (Kiv 14,14).
Jézus, bíznom kell abban, hogy ellátsz minden szükségessel ehhez a feladathoz (Fil 4,19).
Akkor éjjel bizalmam hiánya részben az én hibám volt. Messze estem Istentől – és mégis, abban a kétségbeesett pillanatban Hozzá fordultam. Azt kell hinnem, hogy Isten hűségét és jelenlétét leginkább azokban a pillanatokban tapasztalhatjuk meg, amikor teljesen összeomlunk, s oda merünk fordulni Hozzá, és igyekszünk bízni Benne.
Neked miért kell most nagyon bíznod Jézusban?

Uram, hálás vagyok a bizalomért, amit felajánlasz nekem. Kérlek szépen, segíts, hogy életem minden apró részletében egyre jobban bízni tudjak Benned. Jézus nevében, Ámen.

Nicki Koziarz: When I Need to Trust Him
Encouragement for today, 2012.08.31.
www.proverbs31.org/devotions


Erre valók a barátok
Suzie Eller

„Hallottátok, hogy megmondatott: Szemet szemért, fogat fogért. Én pedig azt mondom nektek, hogy ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem annak, aki arcul üt jobb felől, tartsd oda a másik arcodat is.” Mt 5,38

Jack elém tolta a papírokat az asztalon. Két szemöldöke összeért, ahogy szúrósan rám nézett.
„Mi baj?”- kérdeztem.
„Legközelebb, ha valamit meg akarsz változtatni, előbb kérdezd meg” – morogta, majd sarkon fordult.
Apró kis változtatás. De hát ezért kaptam a fizetésemet. Nem mintha váratlanul ért volna. Egyik munkatársam előre figyelmeztetett: „Személyesen felelős legalább két kollégánk távozásáért.”
Ahogy múlt az idő, egyre jobban nehezteltem Jack-re, pedig ez ellentétben állt azzal, amiben hittem: nyújtsd oda a másik arcodat is, és szeresd ellenségedet.
Gyakran igazolva láttam az érzéseimet. Sok alkalma lett volna rá, hogy kedves legyen, ő mégis arcomra csapott a szavaival, bármelyiket tartottam felé.
Máskor meg bűntudatom volt, és imádkoztam, hogy múljanak el ellenséges érzéseim Jack-kel szemben. Pedig valljuk be az igazat, inkább akartam megmondani neki a magamét, mint hogy szeressem.
Tudtam, hogy meg kell kapnia, amit megérdemel. Bementem az irodájába, hogy majd én megmondom neki. Ahogy kinyílt az ajtó, Jack felnézett:
„Mi van?” – kérdezte élesen.
Istenem, segíts, imádkoztam.
„Jack, senkitől nem néztem még el, hogy úgy beszéljen velem, ahogy te szoktál. Szakmailag helytelen, amit teszel, és én is hibázom, ha hagyom.”
Láthatod, hiába akartam neki odamondani szemtől szembe úgy, ahogy ő szokta, képtelen voltam rá. Mert nemrég az Úr újra elém adta, amit tanított a Máté 5,38-ban.
A Törvény idején a büntetésnek illeszkednie kellett a bűnhöz. A farizeusok előbb szó szerint értelmezték, majd szigorították ezt a szabályt. Ha valaki ellopott egy kenyeret, mert éhes volt, büntetése már túlnőtt a bűnén: levágták a kezét.
A szemet szemért törvénye helyett Jézus azt tanította, hogy ha találkozunk egy gonosz valakivel (aki lehet egy kötekedő ember, egy aljas ismerős, valaki, aki uralkodni akar rajtad, vagy rosszat forgat a fejében), és megüti a jobb arcodat, erőszakos válasz helyett tedd az ellenkezőjét.
A kötekedő embernek válaszolj kedvességgel.
Ahhoz, aki állandóan ingerel, légy türelmes.
Ez nem csak szemben állt a farizeusok Törvény-értelmezésével, de békés reagálásra tanít, ami az önuralommal és kedvességgel elvágja az erőszakos cselekedetek láncolatát.
„Jack, megígérek valamit. Én mindig tisztelettudóan és kedvesen fogok viselkedni veled. Megérdemled. Mert erre valók a barátok.” Felálltam a székről, és elhagytam a szobát.
Egy évvel később megtudtam, hogy mellrákom van. Harminckét éves voltam, három aranyos kisgyermekkel. Megrémültem. A műtét, a kemó és a sugarazás után sem volt jó a diagnózis.
Az emberek nem tudták, mit mondjanak, hogyan viselkedjenek. Féltettek. Egy-egy alkalommal annyira sötétnek tűntek a kilátások, hogy Istenhez könyörögtem egyetlen reménysugárért.
Az utolsó, kórházban töltött napon a kórterem ajtaján beáramló fényt elsötétítette egy férfialak. Jack állt gyámoltalanul a küszöbön. Odajött az ágyamhoz, és szó nélkül az éjjeliszekrényre tett egy csomagot. Néhány virághagyma volt benne.
„Tulipánhagymák” – köszörülte meg a torkát. „Ha hazamész most, ültesd ki őket a kertbe, tavasszal majd kibújnak.” Testsúlyát áttette a másik lábára, és folytatta: „Csak azt akarom, hogy tudd, én hiszem, hogy látni fogod, amikor kibújnak.”
Épp ezekre a szavakra volt szükségem. Ez volt a reménysugár, amit kértem.
Következő tavaszon végignéztem, ahogy a fiatal tulipánok áttörik a talajt, aztán az azt követő tavaszon is. Idén már 21 éve gyógyult vagyok.
Egy alkalommal, sok évvel ezelőtt imádkoztam a reményt adó szavakért, és egy szűkszavú férfi épp azt mondta és tette, amit kellett.
Hát nem erre valók a barátok?

Uram, köszönöm, hogy barátom vagy még azokon a napokon is, amikor tüskés vagyok. Te türelmes vagy. Kedves vagy. Segíts, hogy egyre jobban hasonlítsak Hozzád. Jézus nevében, Ámen.

Suzie Eller: That’s What Friends Do
Encouragement for Today, 2012.okt.24.
www.proverbs31.org/devotions


Ha fel akarom adni
Lysa TerKeurst

„Így kezdett beszélni: ’Ide figyeljetek egész Júda, Jeruzsálem lakói és te is Jehosafát király! Ezt üzeni nektek az Úr: Ne féljetek, és ne is rettegjetek ettől a nagy sokaságtól, mert nem nektek kell ellenük harcolnotok, hanem az Istennek.” 2Krón 20,15

Együtt nyaraltunk valamennyien az Adirondackon, és mikor a mozgásmániás barátaink meghívtak egy mérsékelten nehéz családi túrára, kiváló ötletnek tartottuk.
Kiderült, hogy ők a mérsékelt szót egészen másként értik, mint én. Őszintén szólva, mintha nem ugyanarról a bolygóról származnánk.
Bárminek nevezhetném azt a túrát, de mérsékeltnek aztán nem.
Mikor először hallottam az ötletet, egy kanyargós, enyhén emelkedő ösvényt láttam a szemem előtt. A valóság viszont leginkább sziklamászásra hasonlított, ahol kiálló köveken és gyökereken kapaszkodtunk felfelé. Nem vicc.
Olyan magasan jártunk, hogy a tüdőm nem akart tágulni, össze volt nyomva, örültem, ha egy gyűszűnyi levegőt bele tudok préselni. Jó, mi? Beszélgetésről szó sem lehetett. Csak egy-egy nyögésre futotta, mialatt levegőért küzdöttem.
Fel, fel, egyre feljebb. Szembejött egy másik csapat, és vidáman odakiáltottak: „Már majdnem a felénél tartanak!” Felénél? Hogyhogy a felénél? Fel akartam adni.
Aztán csak nyomtam, toltam, húztam magam előre, megfeszített izmokkal. Dohogtam magamban, meg voltam sértődve. Aztán végre felértünk. Kezemet az oldalamhoz nyomva előre hajoltam, s nem értettem, hogy lehet, hogy valaki, aki szinte minden nap fut hat kilométert, ilyen cudarul nincs formában.
A gravitációval szemben megmászni a hegyet nagyon nehéz volt. Valóban nagyon nehéz. Az ereszkedés viszont egészen más élményt nyújtott. Ugyanazokon a köveken, ugyanazokon a gyökereken lépkedtem, de alig éreztem a stresszt. Élveztem a haladást. Gyönyörködni tudtam a tájban, s még arra is volt levegőm, hogy beszélgessek.
Úgy félúton jártunk, mikor rádöbbentem, mennyire hasonló a keresztény menetelésem. A hegyről indulva, a gravitáció segítségével, sokkal könnyebb volt az út, mint alulról felfelé, szemben a gravitációval. Hiába ugyanaz az út, a gravitáció áramában haladni százszor jobb volt.
Épp mint mikor valami nehézséggel szembesülök az életben. Isten erejének áramlatában sokkal könnyebb, mint szembeszegülni az Ő erejével. Akkor tudok Isten erejének áramlatában haladni a legnehezebb körülmények között is, ha állandóan keresem az ő akaratát, hogy annak engedelmeskedjem.
Így is meg kell tennem az utat a nehézségeken át, de már nem csak a saját erőmre támaszkodom. Az a dolgom, hogy engedelmeskedjem Istennek, kapcsolódjam az Igéhez, és az Ő útjai szerint járjak – ne a világ útmutatását kövessem. Isten, a maga módján, a maga idejében, mindent megold.
Ez történt Jehosafát királlyal a Krónikák második könyve 20. fejezetében. Ijesztő volt a helyzet. Három ország egyesítette csapatait komoly hadsereggé, hogy megtámadják Jehosafát kis csapatát Júdában. Ha valaha volt szorult helyzetben király, hát ez olyan volt. Kétségbeeshetett volna, de Jehosafáttal nem ez történt.
Cselekedeteit, válaszreakcióit Isten erejének áramlásához igazította. Biztos vagyok benne, hogy ha csak saját korlátolt erejére, csapata kis számára hagyatkozva próbálta volna megoldani a helyzetet, feladta volna. Sokszorosan többen voltak az ellenség táborában. De ahelyett, hogy csak magukat számolták volna, a júdaiak beszámították Istent is, és szilárdan az Ő utasításai szerint akartak cselekedni.
Isten rendjében akarok részt venni ahelyett, hogy a csüggedés és félelem világában fuldokolnék. És akkor nem kell dohognom, duzzognom, mint mikor csak a magam feje szerint akarom megoldani a gondjaimat.
Elhatároztam, hogy mindig az áramlás irányában fogok haladni.

Uram, segíts, hogy mindig tudatában legyek annak, hogy Te kézben tartod a dolgokat, én viszont nem látok előre. Segíts, hogy igent tudjak mondani végzéseidre akkor is, amikor nehéz. Segíts, hogy nemet tudjak mondani mindenre, ami nem illik össze a Te Igéddel. Jézus nevében, Ámen.

Lysa TerKeurst: When I Want to Quit
Encouragement for today, 2012. október 25.
www.proverbs31/devotions

Csillogó vallomás
Rachel Olsen

„A becsületeseket feddhetetlenség vezeti, de a hűtleneket elpusztítja hamisságuk.” Péld 11,3

Gyorsan felhúztam a kisujjamra a tűzvörös köves gyűrűt. Hátam mögött összekulcsolt kézzel kisétáltam az üzletből anyuval, s beszálltunk a kocsiba.
Anyu szeme az úton, a kezemet az ölembe tehettem, s megcsodálhattam szerzeményemet.
Valamilyen szinten tudatában voltam, hogy rosszat tettem, mert nem kérdeztem meg anyutól, hogy elvehetem-e a gyűrűt. És persze nem is fizettem érte – ötéves voltam. Ám az üzlet, ahonnan elhoztam, a szüleimé volt. Tehát akkor az enyém is, nem? És nekem szólt a gyűrű, még a nevem is rajta volt.
Ötéves korban már nem olyan kicsi az ember, hogy ne tudjon gondolkozni.
És nem olyan kicsi, hogy ne hallott volna a becsületességről.
Sokszor hallottam, hogy a becsületesség az, amit akkor csinálsz, mikor senki sem lát.
Mikor senki nem nézett oda, én elloptam egy gyűrűt.
Anyu észrevette ujjamon a gyűrűt, és megkérdezte, honnan van. Ha jól emlékszem, azt mondtam, hogy egy barátnőm adta. De ő tudta az igazságot, csak úgy tett, mintha nem tudná. Azt mondta, ha nem mondom meg az igazat, sem ő, sem mások nem fognak bízni bennem. Meg azt is mondta, hogy ha nem vallom be a vétkeimet, és nem hozom helyre, akkor nagyon rosszul fogom érezni magam. Arra intett kedvesen, hogy ha elnyomom magamban a bűntudatot, ez meg fogja keményíteni a szívemet.
Kértem anyut, forduljunk meg, mert vissza akarok menni az üzletbe. Mikor megérkeztünk, nem engedte, hogy szó nélkül visszategyem a gyűrűt a pultra. Azt kérte, menjek oda az eladó nénihez, mondjam el, mit tettem, és kérjek bocsánatot.
Viaskodtam magammal. Egyik részem szeretett volna tiszta lenni, másik részem viszont nem akarta, hogy a néni rosszat gondoljon rólam a lopás miatt. Nagyon szeretek a boltunkba járni – mindenki nagyon kedves hozzám. Kényeztetnek, dicsérik a ruhámat, a gödröcskét az arcomon. Cukorkát vagy rágót adnak a táskájukból.
Féltem, hogy ha bevallom, amit tettem, többé nem lesznek kedvesek hozzám.
Billy Graham mondja valahol: „A becsületesség a ragasztó, amely összefogja az életvitelünket. Igyekezzünk állandóan épségben megőrizni. Ha elveszítjük a vagyonunkat, semmit sem veszítünk. Ha elveszítjük az egészségünket, valamit elveszítünk. De ha a becsületünket veszítjük el, minden elvész.”
A Példabeszédek könyve 11,3 így fogalmaz: „A becsületeseket feddhetetlenség vezeti, de a hűtleneket elpusztítja hamisságuk.”
Nagyon izgultam, ahogy a pultra tettem a gyűrűt, és megmondtam az eladónak, hogy előzőleg magammal vittem. Összeráncolta a szemöldökét, figyelmeztetett, hogy rosszat tettem, és hogy ez soha többé ne forduljon elő. Aztán elmosolyodott, lehajolt, az ölébe vett, és azt mondta, hogy az ellopott dolgok elveszítik a csillogásukat, de egy becsületes kislány soha.
Ötéves kis szívem arra vágyott, hogy csillogó kislány legyen. (S felnőtt szívem se változott sokat.)
Ha te is erre vágysz, döntsd el előre, hogy helyesen cselekszel. Igazat mondasz. Kerülöd a kísértéseket. Szerény leszel, nagylelkű, és persze nem lopsz soha.
Néha nehéz becsületesnek lenni, néha nagy árat fizetünk érte, de a becsületesség mindig biztonságos úton vezet. Jézus azt mondta, ha kitartunk benne, meglátjuk az Istent (Mt 5,8). És segít, hogy ragyogni tudjunk.

Uram, szeretnék tiszta szívvel ragyogni. Tiszta szívet szeretnék, mely meglát Téged. És azt is szeretném, ha örömödre szolgálna, mikor a szívembe nézel. Bocsásd meg vétkeimet, és segíts, hogy istengyermeki státuszomhoz méltón éljek. Jézus nevében, Ámen.

Rachel Olsen: A Sparkling Confession
Encouragement for today, 2012.10.29.
www.proverbs31.org/devotions

Mikor elégedetlen vagy magaddal
Renee Swope

„Egy másik alkalommal így beszélt Jézus: „Én vagyok a világ világossága. Aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.” Jn 8,12

Megint rám tört az a nyavalygó érzés… nem vagyok elég szép, nem vagyok elég jó. Heteken át elégedetlen voltam magammal minden téren: nem vagyok elég jó anya, nem szolgálok eleget a gyülekezetben, nem osztom be megfelelően az időmet, nem jól szervezem az életemet.
Könyörögtem Istennek, szabadítson meg ettől a bizonytalanságtól. Isten nem úgy válaszolt, ahogy elképzeltem, egész váratlan módon mutatott rá a megoldásra.
Egyik délután épp a tükör előtt álltam a fürdőszobában, hogy kikészítsem az arcomat, mikor feltűnt, milyen hatalmas árnyékot vetek a tükörrel szemközti falra. Ahogy azt bámultam, döbbentem rá, hogy önmagammal kapcsolatos bizonytalanságaim mekkora árnyékot vetnek a lelkemre: a kételkedés árnyékát.
Ott akkor a fürdőszobában két fontos dologra jöttem rá. Az egyik, hogy csak akkor látom az árnyékot, ha háttal vagyok a fénynek. A másik, hogy úgy keletkezik az árnyék, ha a fény útjába állok.
Minden árnyék attól jön létre, hogy valami elzárja a fény útját, és a kételkedés árnyékával is ez a helyzet.
Ha gondolatainkban önmagunkkal, saját elégtelenségünkkel foglalkozunk, azzal, amit mi érzünk, vagy amit feltételezünk, hogy mások gondolnak rólunk vagy a teljesítményünkről, árnyat vetünk a lelkünkre, mert elálljuk Isten fényének útját a szívünk felé.
De nem arra lettünk teremtve, hogy a fény útjába álljunk. Arra alkotott Isten, hogy a Fényben éljünk, azt nézzük, Isten mit gondol rólunk, és nem azt, hogy mi mit gondolunk magunkról.
Jézus ezt mondta: „Én vagyok a világ világossága. Aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága” (Jn 8,12b). Ha Jézus közelében élünk, ha elfordulunk a kételyektől és hazugságoktól, tartós biztonságra és önbizalomra találunk Benne.
Arra is rájöttem aznap délután, hogy elégedetlenségem önmagammal nem fog magától elmúlni.
Tudatosan el kell fordítanom figyelmemet saját elégtelenségemről, s ráirányítanom arra, hogy Isten tökéletesen elég, és az ő kegyelmére figyelek az életemben.
Az Igazságra – a Fényre – kell összpontosítanom, hogy önbizalomhiányomat Isten-bizonyosságra váltsam.
Istennek nem szándéka, hogy bénító szorongásban és bizonytalanságban éljünk. Jézus kihívja követőit a sötétségből a világosságra.
Téged is hív: lépj ki az önmagaddal való elégedetlenség árnyékából, s válj azzá a magabiztos és Isten-biztos emberré, akinek teremtett. Olyan emberré, aki lelkének biztonságát abban találja, amit Isten gondol és mond róla.
Legközelebb, ha megérzed, hogy a saját értékeidben való kételkedés árnyékában vagy, kérd Istent hogy cserélje le önbizalomhiányodat lelki bizonyosságra, miközben a Fény felé fordulsz, és gondolataidat az Ő igazságaira irányítod.
Mikor alkalmatlannak érzed magad, Isten így szól: kiválasztott vagy. „Ti vagytok a tanúim – mondja az Úr - , a szolgáim, akiket kiválasztottam, hogy megismerjetek, higgyetek bennem, és megértsétek, hogy én vagyok.” (Ézs 43,10a)
Mikor nem bízol magadban, Isten így szól: képes vagy rá. „Az én erőm az Úr, az Isten. A szarvaséhoz teszi hasonlóvá a lábam, és magaslatokon enged járni engem.” (Hab 3,19)
Ha silánynak érzed magad, Isten így szól: értékes vagy, szeretlek. „Mert drága vagy a szememben, mert becses vagy nekem és szeretlek.” (Iz 43,4a)

Uram, Te kiválasztottnak, értékes, szent, szeretett lányodnak mondasz engem. Segíts, hogy elhiggyem, az vagyok, s magam mögött hagyva az elégedetlenkedés árnyékát, élhessek a Te igazságod Világosságában. Jézus nevében, Ámen.

Renee Swope: When You Feel Like You’re Not Enough
Encouragement for today, 2012.10.30.
www.proverbs31.org/devotions

Egy csendes hely, hogy megpihenjetek
Karen Ehman

„Ő pedig így szólt hozzájuk: „Gyertek velem külön valamilyen csendes helyre, és pihenjetek kicsit!” Mert annyian felkeresték őket, hogy még evésre sem maradt idejük.” Mk 6,31

„Mézzel kérem a teát! Meg citromkarikával! És megkaphatnám a dédi teáscsészéjét? Kérlek… Nagyon vigyázok rá…” – könyörgött akkor ötéves tündéri kislányom.
Délutáni anya-lánya rituálénkra készülődtünk, mialatt a két kicsi öcsi szunyókált. Minden délután előszedtem a gyűjteményemből két porceláncsészét csészealjjal, lassan hörpölgettük a herbateát, mialatt valamilyen könyvből felolvastam a kislányomnak.
Ezen a délutánon egy olyan csészét választott, ami már négy generáción át öröklődött a családban édesanyám ágán. Tudtam, hogy elég nagy már a kicsi drágám ahhoz, hogy vigyázzon az antik, rózsaszínmintás fehér porceláncsészére a markában, de valami miatt mégis nemet kellett mondanom. El is magyaráztam neki.
„Drágaságom, tudom, hogy nagyon vigyáznál rá, de nem tölthetek forró teát abba csészébe. Repedések vannak rajta, tudod?”
Meg is mutattam neki a finom hajszálrepedéseket a csésze füle körül. Nem ért végig a repedés, talán nem is szivárgott volna. De megtörténhet, hogy a hirtelen forró víztől nem bírja tovább, és kettéreped. (Jártam már így.)
Nem volt rá semmi módszer, hogy a repedt edény ellenálljon a gőzölgő ital okozta stressznek.
Ilyen az érzelmi életünk is. Ha nem adunk időt a pihenésre, arra, hogy összeszedjük magunkat, felszabaduljunk a mindennapi stressz nyomása alól, a lelkünkön képződött hajszálrepedések miatt érzelmileg törékennyé válunk. Folytatjuk szokásos nyaktörő sebességgel az életünket, és ritkán lassulunk le annyira, hogy levegőhöz jussunk.
Mai alapigénk rámutat, hogy Jézus is fontosnak tartotta az elvonulást néha, a lelassulást, a tevékenység szüneteltetését. Felszólítja tanítványait, hogy vonuljanak el együtt egy csendes helyre. Az egyedüllét és a csend segít, hogy egyben tartsák magukat.
Gyorsiramú társadalmunkban ritkán jutunk egy csendes helyhez, hogy megpihenjünk. Villognak a képernyők. Harsognak a webrádiók. Mikor magányba vonulunk, iPodok és MP3ak ontják a fülünkbe a zenét.
Ennek eredményeként a stressz tovább vési a lelkünket, alig észrevehető hajszálrepedések képződnek, amiktől aztán az élet nyomása alatt összeroppanhat a lelkünk.
Határozzuk el, hogy ezen a héten lassítunk, elvonulunk, és pihenünk egy kicsit. Keresünk egy nyugalmas, szent helyet, ahol együtt lehetünk, csak mi magunk, a Megváltónkkal, akár csak egy-két órácskányi időre is.
Ha hallgatunk Jézus hívására, és elmegyünk vele egy csendes helyre, repedés-biztossá tesszük a lelkünket, megerősítjük, s alkalmassá válik az élethozta problémák kezelésére. A Jézussal töltött csendes percek megfoltozzák a már kialakult repedéseinket, megújítanak, hogy erős edényekké váljunk, alkalmasak arra, hogy Ő használjon minket.

Uram, kérlek, segíts, hogy tudatosan vonuljak félre egy csendes helyre, csak Veled. Tudom, hogy vársz. Keresni akarom arcodat, valódi pihenésre vágyom. Jézus nevében, Ámen.

Karen Ehman: A Quiet Place to Rest
Encouragement for today, 2012.okt.31.
www.proverbs31.org/devotions

2013. február 7., csütörtök

Lélekerősítő levelek 108



A Világosságban élni
Donna Bostick

„Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket." 1Pét 2,9

Félek. Elárultak. Eldobtak. Nem kellek. Nem szeretnek. Értéktelen vagyok.
A múltból itt maradt árnyak, melyek üldöztek éveken, évtizedeken át. A múlt, mely fogva tartott, és nem engedte, hogy egészen Isten szeretetének világosságában éljek.
Féltem, mikor ránéztem a konyhában a padlóhoz vágott forró spagettivel telt tányérra. Féltem, mikor a falon csattantak az odahajított székek. Féltem, mikor apám neki akart rontani anyámnak, de elvesztette egyensúlyát, és lezuhant a földre.
Úgy éreztem, elárultak, mikor részeg apám felültetett egy lóra nyereg és kengyel nélkül, aztán rácsapott az ostorral, s az vágtázni kezdett. Úgy éreztem, elárultak, mikor hallottam harsány nevetését, ahogy barátaival mulattak rajtam, mert lerepültem a lóról, neki a tüskés drótkerítésnek.
Úgy éreztem, eldobtak, nem kellek, mikor apám a nevemet s a születési adataimat is rosszul töltötte ki a válási papírokon. Eldobottnak éreztem magam valahányszor nem fizette ki a tartásdíjat. Nem kellettem, mert múltak az évek látogatások, telefonhívások, ölelések, születésnapi ajándékok nélkül.
Úgy éreztem, nem szeretnek, értéktelen vagyok, valahányszor nem tartotta be egy ígéretét – hogy meglátogat, felhív, eljön a ballagásomra, fizeti a kollégiumot.
Félek. Elárultak. Eldobtak. Nem kellek. Nem szeretnek. Értéktelen vagyok. Szavak, érzelmek melyeket hagytam, hogy meghatározzanak, hogy árnyékot vessenek rám egészen az elmúlt évig.
Lelkészünk néhány prédikációja közben és egyik barátnőm édesapjának halála után úgy éreztem, Isten felteszi a kérdést: Mit éreznél, és mit tennél, ha megtudnád, hogy édesapád ma meg fog halni?
Nem volt válaszom a kérdésre. Nem tudtam, és nem is gondolkoztam rajta, hogy szeretem-e apámat, még kevésbé, hogy ő szeret-e engem. Tizenöt éve láttam utoljára.
Ugyanebben az időszakban Isten két szóval szembesített: döntés és elfogadás.
Dönthettem, és én döntöttem. Isten unszolásának engedve 2011. július 1-én meglátogattam apámat, és elfogadtam őt olyannak, amilyen, annak, aki.
Ezzel, életemben először, képes voltam elfogadni a múltamat. Isten megmutatta, hogy nem tudom megváltoztatni sem apámat, sem a múltamat, de az rajtam áll, hogy kilépek-e az árnyékból, amit az életemre vetnek.
Egyik első dolog, amit tettem az elfogadás után, hogy imádkoztam apámért. Mikor elkezdtem imádkozni érte, mikor úgy döntöttem, hogy megbocsátok neki, a sötét árnyak, múltam árnyai oszladozni kezdtek.
Isten azután rámutatott, hogy rajtam áll még valami más is: eldönthetem, hogy hiszem-e, hogy Ő Az, akinek mondja magát. Eldönthetem, hogy hiszek-e az ígéreteiben; elhiszem-e, hogy olyan értékes vagyok, akiért érdemes volt meghalni. Rajtam áll, hogy hagyjam, töltsön el örömmel; hogy hagyjam, hogy az Édesapám legyen; hogy biztonságban éljek feltétel nélküli szeretetében.
El kellett határoznom, hogy kilépek a kételyek, a legyőzöttség árnyékából, és az Ő igazságának világosságában élek ezentúl.
Több mint egy éve kezdtem megélni ezeket a változásokat. És még mindig meg kell hoznom ezeket a döntéseket a nap 24 órájában, a hét minden napján. Nemcsak vasárnap. Nemcsak reggel, amikor indul a napom. Folyamatosan döntenem kell.
Így hát minden reggel azzal kezdem a napot, hogy elhatározom: hiszem, hogy Isten megtartja az ígéreteit. Úgy döntök, hogy hiszem, hogy jobban szeret, mint ahogy bárki szeret vagy szerethet, hogy imádkozom édesapámért, hogy elengedem jogosnak tűnő haragomat.
Vannak napok, vannak percek, amikor nem hozunk jó döntéseket. De ha igen, akkor úgy élhetünk, ahogy a választott néphez illik, akik vagyunk. Isten gyermekeiként, akik hálásak, és dicsőítik az Urat, mert kihozta őket a sötétségből az Ő csodálatos világosságára.

Uram, köszönöm Neked igazságodat, mely felszabadít. Köszönöm, hogy kihívtál a sötétségből a Te világosságodra. Jézus nevében, Ámen.

Donna Bostick: Living in the Light
Encouragement for today, 2012. október 12
www.proverbs31.org/devotions


Bújócska
Micca Campbell

„De ha keresni fogod ott az Urat, a te Istenedet, megtalálod, ha teljes szívvel, lélekkel keresed.” 5Móz 4,29

Gyerekkoromból hozott meghatározó emlékem a hosszú forró napok végi bújócska. Esténként, vacsora után, a környékbeli gyerekekkel összejöttünk még egy utolsó játékra. Alkonyatkor kimentünk az utcánk végi zsákutcába bújócskázni.
Komoly játék volt. El kellett rejtőznöd a hunyó elől mindaddig, míg biztonságban, anélkül, hogy észrevenne, beszaladhattál a „házba”. Ezért is szerettük sötétedéskor játszani. A homályban könnyebb volt egyik búvóhelytől a másikig osonni észrevétlenül, míg végre eljutottunk a ház biztonságába.
Főleg azokra az időkre emlékszem szívesen, amikor még elég kicsi voltam ahhoz, hogy élvezzem a játékot, de már elég nagy, hogy rejtőzködni tudjak.
Bújócskázni legelőször édesapámtól tanultam. Igaz, akkor még mi ketten más-más szabály szerint játszottunk.
Mikor én voltam a hunyó, apa szándékosan nyomokat hagyott maga után, hogy megtaláljam.
Volt úgy, hogy egy cipő orra kandikált ki a függöny alól. Máskor egy lámpa fénykörébe került egy hosszú, ülő alak árnyéka. Vagy kaparászás hallatszott a dívány mögül.
Apa nem a játék kedvéért játszott velem, a kapcsolatunk építése volt a fontos számára.
Játék közben vidámak voltunk, sokat nevettünk. Megtanultam, hogy édesapámat mindig meg tudom találni, ha szükségem van rá.
Ugyanez érvényes Mennyei Atyánkra is. Nem játszik velünk kétesélyes játékot, hogy vagy megtaláljuk, vagy sem. Nem. Isten azt akarja, hogy rátaláljunk, nyomokat hagy mindenütt, ahova nézünk.
Mai igénk is biztosít róla, hogy megtaláljuk Istent, ha teljes szívünkkel-lelkünkkel keressük. „De ha keresni fogod ott az Urat, a te Istenedet, megtalálod, ha teljes szívvel, lélekkel keresed.” 5Móz 4,29
Mikor szoktuk keresni Istent? Az Ige arra int, hogy keressük, amíg lehet. Máris keresnünk kéne.
Hogyan keressük? Szorgalmasan, az imádkozásban, az Igében, teljes szívünkkel.
Megtalálhatjuk a teremtés szépségeiben, megtalálhatjuk kinyilatkoztatott Igéje lapjain. Mialatt keressük, felfedezzük akaratát, terveit, áldásait megújult lelkierőnkben, amivel a nehézségeket fogadjuk, és Jelenléte jóleső érzésében imádkozás közben.
Isten nem bújócskát játszik velünk. Ő azt akarja, hogy akik keresik, meg is találják. Urunk mindig készenállva várja, hogy csodás módon megmutassa magát, s felkeltse vágyunkat, hogy még többet akarjunk Belőle. Ne hagyd ki ezt a kalandot! Felkészülni, kész, keress!

Uram, látni akarlak mindennapi életemben. Mutasd meg Magad a bánat és az öröm idején is. Jézus nevében, Ámen.

Micca Campbell: Hide and Seek
Encouragement for today, 2012.10.15.
www.proverbs31.org/devotions

Túlélni az anyasággal járó stresszt
Tracie Miles

„Boldog ember az, aki a próbatétel idején kitart, mert miután kiállta a próbát, elnyeri az élet koronáját, amelyet az Úr megígért az őt szeretőknek.” Jak 1,12

Szülőnek lenni, gyermeket nevelni egyike az első öt stressz-kiváltó tényezőnek. Nem csoda.
Néha azt érzem, hogy az anyasággal járó stressz teljesen kiborít. Odavagyok a drága gyermekeimért, de olykor annyira vágyom egy kis anyasági vakációra – ha volna ilyen. Főleg, amikor valahogy minden összejön, és a kiborulás szélén járok.
Amikor kicsik a gyermekek, fizikailag fárasztanak el – enyhén fogalmazva. De ahogy kamaszodni kezdenek, a fizikai fáradtságot felváltja a lelki.
Ekkor már nem a testünk szenved az álmatlan éjszakáktól, a szennyes-halmoktól, az állandó pelenkabűztől, hanem a szívünk fáj az örökös aggódástól. Hazaér-e biztonságban a gyermekem, megfelelő társakkal barátkozik-e, ellen tud-e állni a kortársnyomásnak…
Küzdelmes kaland a gyermeknevelés születéstől kisgyermekkoron, serdülőkoron át. Mindegyik időszaknak megvannak a maga stressz-kiváltó tényezői. Könnyen felőrölhetjük energiatartalékunkat, üresnek, alkalmatlannak, elesettnek érezzük magunkat. Megkísérthet az is, hogy nem áldozzuk fel magunkat a gyermeknevelésért, nem gondozzuk őket teljes odaadással.
Mai igénkben Jakab a kitartásról ír életünk nehéz szakaszaiban. Gyermekeink nevelése néha bizony nem más, mint sorozatos fizikai és/vagy lelki próbatétel.
„Boldog ember az, aki a próbatétel idején kitart, mert miután kiállta a próbát, elnyeri az élet koronáját, amelyet az Úr megígért az őt szeretőknek.” (Jak 1,12.)
Biztat, hogy ha állhatatosak maradunk, megkapjuk a jutalmunkat, mi szülők is, ha kitartunk gyermekeink mellett a legnehezebb időszakokban is.
Érdekesnek találom a megelőző verseket is, amikben arra oktat Jakab, hogyan viszonyuljunk a megpróbáltatásokhoz. Megállapítja, hogy senki sem ússza meg a próbatételeket, de tudhatjuk, hogy a kitartás tökéletessé, teljessé tesz.
Ha úgy érezzük, nem vagyunk elég bölcsek adott helyzetben, kérjük Istent, s Ő megadja a választ és a segítséget, amire szükségünk van legnehezebb napjainkon. Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem minden percben szükségem van anyaként bölcsességre, iránymutatásra.
Mialatt állhatatosan kitartunk az anyasággal járó stressz elviselésében, bízzunk abban, hogy Isten mindig el fog látni kellő erővel és bölcsességgel, mert megígérte. Tetszik neki a kitartásunk. Az, hogy hozzáfordulunk, és bízunk benne minden egyes próbatétel közben.
A nevelés az egyik legmagasabb rendű hivatás, mely állandó Istenre hagyatkozást, szilárd elkötelezettséget, vég nélküli kitartást igényel. Ne add fel!

Uram, elfáradtam az anyaszerepben, s emiatt még bűntudat is gyötör. Testileg-lelkileg kimerültem. Segíts, hogy lássam be, érzéseim természetesek, és Hozzád kell fordulnom mindig erőért, bölcsességért. Add meg, kérlek, a vágyat és a képességet a kitartásra, segíts, hogy örömöt találjak az anyaság izgalmas kalandjában. Jézus nevében, Ámen.

Tracie Miles: Surviving Mommy Stress
Encouragement for today, 2012.10.17.
www.proverbs31.org/devotions

Ez a bennem lévő fájdalom hangja?
Lysa TerKeurst

„és foglyul ejtünk minden gondolatot a Krisztus iránti engedelmességre” 2Kor 10,5

Érezted már, hogy valami apróság nagy dolognak tűnik? Valakinek a tekintete, amiből azt olvastad ki, hogy nem kedvel téged. Vagy nem hív vissza, s ettől úgy érzed, nem vagy fontos számára.
Ezek a következtetések általában hamisak.
A tekintet mögött nem húzódott meg rejtett érzelem.
A vissza-nem-hívás csak annyit jelentett, hogy az illetőnek sok dolga volt.
Vigyázni kell ezekkel a félrehúzó érzésekkel, mert könnyen beindulnak, elvonják figyelmünket, elcsüggesztenek, s régi sérelmeket hoznak elő, amiknek céltáblájává válik önbecsülésünk.
Ez történt velem is egy pénteki napon. Angee-vel, a nővéremmel hajnali 3-kor keltünk, s félóra múlva már sorban álltunk egy üzlet előtt. Igen, tudom, igazatok van. Hülyeség. De mint a prédára leső vadász, el akartam kapni valamit. Ebben az esetben egy kettő az egyben akciós mosógépet szárítóval. A nővérem fél áron kínált számítógépet akart venni. Az üzlet 5-kor nyitott, s mindkettőnknek szerencsénk volt. Határtalanul boldogok voltunk. Onnan reggelizni mentünk, és itt kezdett alábbhagyni a boldogságom.
Amikor átnyújtottam a hitelkártyámat, kiderült, hogy a rendszer „elutasítja”.
Az előző szaküzletben öt perccel előbb még jó volt, amikor komoly összegre volt szükség. Most egy két dolláros tojás-sajt-kanadai bacon-angol muffin reggelinél hirtelen "elutasítják”?
Nem fogadnak el. Nem vagyok érvényes. Alkalmatlan vagyok.
Nővérem nem jött zavarba. Készpénzt vett elő, kifizette a reggelimet, s tovább indult a következő üzletbe, ami a terveiben szerepelt. De ez az „elutasítva” sötét felhőként borult fölém. Érzékeny ponton érintett. Hiába tudtam, hogy csak valami műszaki malőr volt, nem annak éreztem.
Mikor meghallottam a pénztáros szavait, magamra vettem. A saját személyemre. Amit „elutasítanak".
Megszólalt a fejemben rég elhallgattatott fájdalmak, csalódások, visszautasítások hangja. Lúzer vagy. Senkinek se kellesz. Nem szeret senki. Szétszórt vagy. Szegény. Nem idevaló. Nem fogadnak el.
Szeretném egy szép masnival lezárni nektek ezt a történetet, de nem tehetem. Szörnyen éreztem magam. És lefekvéskor is az járt a fejemben, hogy az Úr is megjelenik, és így szól: „Lysa TerKeurst, elegem van az éretlen reakcióidból. Nézz magadra. Nem vagy alkalmas bibliatanárnak!”
Ez nem az Úr hangja. A mi Urunk nem suttog vádló ítéleteket, nem akarja, hogy szégyelljük magunkat.
Ítél, de soha nem ítél el.
Ahogy tágra nyílt szemmel bámultam a sötétet, ami beburkolta a szobát, így suttogtam: „Jézusom, hadd halljam a hangodat. Fedje el ezeket a fájdalmas gondolatokat. Ha nem hallak meg, Uram, félek, hogy elnyel a sötétség.” Nem történt semmi. Nem hallottam semmit.
Dönthettem. Fekszem tovább a sötétben, s újrajátszom magam előtt a fájó jeleneteket, vagy felkapcsolom a villanyt, és Isten Igéjét, az Ő Igazságát, kezdem olvasni – ami a legjobb választás, ha a fájdalmas gondolatok szúnyograjként rajzanak a fejünkben körbe-körbe.
Az Igazság jelenlétében a gondolatmoszkítók elmenekülnek. Fájdalmunk enyhül, ha Jézus elé visszük. Isten igazságának olvasása aznap éjjel nem vette át tőlem a feladatot, hogy rendet tegyek a gondolataimban, de erőt, lendületet adott, hogy hozzáfogjak.

Uram, kérlek, hessegesd el, kergesd ki a többi hangot, és szólalj meg. Minden mást elnyomva a Te hangodat akarom hallani. Segíts, kérlek, hogy meg tudjam különböztetni a Te véleményedet az ördög vádjaitól. Jézus nevében, Ámen.

Lysa TerKeurst: Is My Pain Talking?
Encouragement for today, 2012. okt. 18.
www.proverbs31.org/devotions

Mi közöm hozzá?
Glynnis Whitwer

„Amikor látta a sokaságot, megszánta őket, mert elgyötörtek és elesettek voltak, mint a juhok pásztor nélkül.” Mt 9,36

A terepjáró szűk kanyarokkal meredeken kígyózó úton haladt felfelé a Quito fölötti dombokon, Equadorban, úti célunk felé. Nem friss hegyi levegő fogadott minket, ahogy vigyázva lépegettünk az utcán. Rothadó szemét, szabadtéri főzés, állatok elhullajtott ürülékének bűze vett körül.
A bádoghajlékok között botorkálva jobban megértettem, mint valaha, mit jelent a tehetetlenség. Az, amikor nincs segítség. Hiányzik az állami támogatás, nincs élelmiszerbank. Ha nem jön valaki a segítségükre, ezek az emberek nem tudnak kiszabadulni a szegénység fogságából.
Valami megváltozott bennem azon a napon. Mindig is fontos volt számomra a misszió, az evangelizáció, de valahogy elméleti szinten. Szomorúan vallom be, de valahol titokban azt tartottam, hogy ha akarnák, az emberek tudnának segíteni magukon.
Equadori élményeim megváltoztatták tenni akarásom motivációját. Már nem egyszerűen engedelmességből, hanem belső kényszerből akarok segíteni. Kezdem felfogni Jézus szánalmát. Valami ilyesmit érzett ő is? Máté ezekkel a szavakkal örökítette meg Jézus érzéseit: „Amikor látta a sokaságot, megszánta őket, mert elgyötörtek és elesettek voltak, mint a juhok pásztor nélkül.” (Mt 9,36.)
Jézus látta azok elesettségét, akiket szeretett. Egy koszos utcán az egyenlítőtől kevéssé délre én is megértettem. Az elesettek nem tudnak segíteni magukon. Ahogy az, aki eltévedt, nem találja meg magától az utat hazafelé. Szüksége van valakire, aki belép a kétségbeesésébe, a sötétségébe, és reményt, segítséget nyújt.
A friss felismerés égette a szívemet. Jézus nemcsak azokkal törődik, akik a szegénység és igazságtalanság súlya alatt vergődnek, bár nagyon szereti őket is. Jézus mindenkivel törődik, aki elesettnek érzi magát. Az elvált asszonnyal is, aki úgy érzi, őt már senki sem fogja szeretni. Vagy a férfival, aki nem talál munkát magának. A kamaszokkal, akik rossz helyen keresik az elfogadottságot, a megértést. Ezek az elesettek itt laknak az én utcámban. Nekik is hallaniuk kell a reményről, amit Jézus hozhat az életükbe.
Mielőtt visszatért a mennybe, Jézus fontos utasítást adott tanítványainak. Így szólt hozzájuk: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevébe, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28,19-20).
Ha behunyom a szemem, látom magam egy állatoktól, ételszagtól bűzlő koszos utcán, Jézus mellettem áll, és szánalommal a szemében néz rám. „Glynnis - mondja -, figyelj ide. Én most visszamegyek Atyámhoz. Szükségem van rád, neked kell ezentúl az elesettekhez fordulnod. Ők nagyon különbözőek, ne legyenek előítéleteid. És nem neked kell mindenhová eljutnod, a testvéreidet is elhívom erre a feladatra. De azt szeretném, ha elmennél oda, ahova téged küldelek.”
Ma már számomra ez nem csak egy a megtanulandó igeversek közül. Nem csak egy feladat az elvégzendők listáján. Bele van vésve a szívembe. Megértettem.

Uram, bocsásd meg, ha hiányzik belőlem az irgalom. Segíts, hogy észrevegyem az elesetteket, az eltévedteket, a szenvedőket magam körül. Szeretném, ha a te szánalommal teli szíved élne bennem, s ha mindig készen állnék elindulni oda, ahova küldesz. Jézus nevében, Ámen.

Glynnis Whitwer: Why Should I Care?
Encouragement for today, 2012. okt. 19.
www.proverbs31.org/devotions

Gondolataink kerekeken járnak
Tracie Miles

„Hallgass rám, fiam, légy bölcs, és irányítsd szíved a helyes útra!” Péld 23,19

Szépen indult a nap, de zűrzavarban, könnyekkel végződött. Félénk gyerek voltam, a hosszú délután végén igyekeztem mielőbb hazajutni az iskolából, felszálltam a megállóba érkező iskolabuszra.
Csendben ültem a széken, de egyszercsak érezni kezdtem, hogy valami nincs rendben. Ugyanolyan volt a környezet, mint minden nap, és mégis más.
A busz ugyanolyan sárga volt. A székeken fekete vinilinborítás, tele az évek során rájuk került karcolások, diákkönnyek nyomaival. A padlón szétszóródott fecnik, egy-egy leesett ceruza, radír. S én mégsem illettem oda. Észrevettem, hogy egyetlen ismerős arc sincs körülöttem. A vezetőt se láttam még soha. Forgolódva kerestem valami támpontot. Az arcom kigyúlt, a szívem vadul vert, rájöttem, hogy rossz buszra szálltam.
Haladtam valamerre, csak nem arra, amerre akartam.
Gondolataim elkalandoztak a nap közben zajlott beszélgetésekre, az unalmas órákra, a házi feladatokra, amiket még otthon el kell készítenem. Nem koncentráltam arra, merre megyek. A következmény az lett, hogy oda jutottam, ahol nem akartam lenni.
Többször is felidézve azt a napot, rájöttem, mennyire meghatározzák gondolataink életünk irányát. Mint az iskolabusz, a gondolataink is elvisznek valahova, de nem biztos, hogy oda, ahova menni szeretnénk.
Ha azzal foglalkozunk gondolatban, hogy nem értékel eléggé a főnökünk, odajutunk, hogy már nem leljük örömünket a munkánkban, s a teljesítményünk is romlani fog.
Ha azon jár az eszünk, milyen sokat teszünk másokért, és milyen keveset kapunk cserébe, neheztelés, türelmetlenség lesz a vége, és csökkenni fog szeretetünk.
Ha egész nap amiatt füstölgünk, amit a férjünk vagy gyermekünk elkövetett, és gondolatban kemény szavakkal illetjük őket, a végén veszekedés, egymás megbántása, kapcsolatunk romlása lesz az eredmény.
Ha azon agyalunk, miért engedett meg Isten valami rossz dolgot az életünkben, bizonytalanság, boldogtalanság lesz a részünk, mert csökkenni fog bizalmunk Istenben.
Ha a pénzre, karrierre, sikerre, élvezetekre fókuszálunk, az elveszettek földjére jutunk – idegesek, elégedetlenek leszünk.
Gondolatainknak erejük van, ezért irányítanunk kell őket. Ha hagyjuk, hogy szanaszét járjanak, hogy negatív irányba forduljanak, amelyik elvezet Isten nézőpontjától, annak teljes összeomlás lehet a vége.
Mai alapigénkben Isten rámutat, miért kell gondosan megválasztanunk gondolataink irányát: mert gondolataink meghatározzák, kik vagyunk és hogyan élünk.
Ha a stresszel járó helyzetekre mindig negatív gondolatokkal reagálunk, csak növeljük magunkban a feszültséget, és oda jutunk a végén, ahova nem akartunk elérkezni.
Gyermekkori emlékem arra int, hogy állandóan kérjem Istent, segítsen gondolataimat Rajta tartani, olyan gondolataim legyenek, amilyeneket Ő szán nekem. Akkor tudok az Ő tervei szerint élni, az Ő nézőpontjából látni az életemet, ha mindig tudatosan figyelem gondolataim irányának alakulását.
Gondolataink valóban kerekeken járnak. A tieid hova visznek téged?

Uram, segíts, hogy foglyul ejthessem gondolataimat, és a Neked tetsző helyes útra irányítsam őket. Add meg, kérlek, a vágyat, hogy ezt tegyem, s a Te nézőpontodból tekintsek életem eseményeire. Jézus nevében, Ámen.

Tracie Miles: Our Thoughts Have Wheels
Encouragement for today, 2012.október 22.
www.proverbs31.org/devotions