2015. szeptember 22., kedd

Jézus anyja és rokonai


Eljöttek anyja és rokonai, de a tömegen nem tudtak áthatolni. Ezért szóltak neki: „Kinn állnak anyád és testvéreid, s látni szeretnének.” De ő ezt mondta nekik: „Azok az anyám és a testvéreim, akik hallgatják és tetté is váltják az Isten szavát.” Lk 8,19

Aki már tartott előadást idegeneknek, vagy tanárember, el tudja képzelni a jelenetet. Zsúfolt előadóterem, állok az emelvényen, minden idegszálammal arra koncentrálok, hogy megszerezzem, és fenn tudjam tartani hallgatóságom figyelmét, hisz valami nagyon fontosat szeretnék elmondani vagy megtanítani nekik. Megvan a szemkontaktus, minden tekintet rám szegeződik, hallgatják a beszédemet.
Ekkor a nyitott ajtóból felhangzik egy kiáltás: – Hé, itt van az anyád és a testvéreid, veled akarnak beszélni!
Ma talán egy ki nem kapcsolt mobiltelefon is hasonló hatású.
Még van pár pillanatom, amíg meg tudom őrizni az emberek figyelmét, nem vész el mindaz, amit eddig mondtam, még visszahozhatom a varázst, megmaradhat a szemkontaktus. De azonnal cselekednem kell. Nem fordulok a zajforrás felé. Tartom tekintetemmel az emberek tekintetét, továbbra is hozzájuk beszélek. Egyetlen mondattal össze tudom kötni azt, ami eddig elhangzott, azzal ami ezután el fog hangzani, és közben reagálok a közbekiabálásra is úgy, hogy eléggé ledöbbentem a közbekiabálót ahhoz, hogy ne folytassa. Hozzá szólok, de amit mondok, azoknak szól elsősorban, akik előttem állnak, és hallgatják az előadásomat: - Azok az anyám és a testvéreim, akik hallgatják és tetté is váltják az Isten szavát.
És folytatom az előadást. A hallgatóim még jobban figyelnek, hisz szavaimmal megerősítettem a köteléket, ami köztünk már kialakult.
Kinyomtam a mobilt. Aki a vonal túlsó oldalán van, sejti, hogy mi történt. Nem haragszik meg, vagy ha igen, később lesz alkalmam megmagyarázni. Most a helyzetet kellett menteni, a jelenlévők figyelmét fenntartani, és ez sikerült. Közben pedig az egész beszéd egyik legnagyobb jelentőségű mondata, tanítása hangzott el.
Jézus ráadásul tudta, miért keresik. Tudta, hogy nem egy fontos hírrel jöttek, ami miatt fel kellene függesztenie előadását. A család még nem tudta elengedni. Csak erről van szó. Ráadásul mindenféle hírek keringtek róla. Ki kell nyilvánítania számukra is – amit maguk között biztos elmondott már, de most sok-sok tanú előtt megismétli -, hogy már a maga útját járja, ahonnan nincs visszafordulás. Aki vele akar maradni, annak őt kell követnie, és nem fordítva.

(Így, hogy magamat képzeltem Jézus helyébe, még feltűnőbb, milyen zseniálisan oldotta meg Jézus ezt a drámai helyzetet. El tudom képzelni azt is, hányféleképpen reagáltunk volna emberi módon. Ez így tökéletes volt. Egyike azoknak a helyeknek a Bibliában, amik bizonyítják a sugalmazottságot. Aki lejegyezte a történetet, ezt így nem lett volna képes kitalálni.)

2015. szeptember 16., szerda

„Egyetlen dolgot kérek, hogy ez a békesség, ami a szívemben van, megmaradjon”


14 Set, 2015 - 08:40 • Aura Miguel (Vatican)
Következzék a teljes interjú Ferenc pápával, amit az egyik portugál rádiónak adott:
A teljes interjú meghallgatható (kérdések portugálul, válaszok spanyolul) itt: http://rr.sapo.pt/noticia/34088/pope_i_trust_the_young_politicians_corruption_is_a_global_problem


A „világ végéről jött” pápaként milyennek látja Portugáliát és a portugál embereket?


Eddig egyetlen egyszer voltam Portugáliában, a repülőtéren, évekkel ezelőtt. Variggal repültem Rómába, és a repülőnk rövid időre megállt Lisszabonban, ezért csak a repülőteret ismerem. De van sok portugál ismerősöm. Buenos Airesben a szemináriumban sok portugál emigráns dolgozott. Jó emberek, jó kapcsolatban a szeminaristákkal. Édesapámnak is volt egy portugál kollégája. Emlékszem, Adelinónak hívták. Egyszer meg találkoztam egy portugál hölggyel, túl volt a nyolcvanon, jó benyomást tett rám. Tehát elmondhatom, sosem találkoztam rossz portugál emberrel.

A portugál püspököknek tartott előadásában amellett, hogy dicsérte a portugál népet, és derűs képet rajzolt az egyházról, két problémát említett: egyet a fiatalokkal, a másikat a hitoktatással kapcsolatban. Egy hasonlatot használt: „az elsőáldozós ruha már nem jó a fiatalokra”, de bizonyos közösségek „ragaszkodnak hozzá, hogy a fiatalok ezt viseljék”. Kifejtené, mi a probléma?

A beszédmód. A fiatalok sokkal lazábbak, megvan a saját ritmusuk. Hagynunk kell, hogy fejlődjenek, támogassuk, ne hagyjuk magukra őket, álljunk mellettük. De ezt tegyük óvatosan, tudva, mikor van itt az ideje a szólásnak, és hogyan kell hosszan csendben maradni. A fiatalok nyughatatlanok. Szeretnék, ha békén hagynák őket, és ebben az értelemben elmondhatjuk, hogy „az elsőáldozási ruha már nem jó rájuk”. A gyerekek szeretik ezt a ruhát, mikor áldozni mennek. Elkápráztatja őket. De a fiatalokat más kápráztatja el, mert megváltoztak, megnőttek, keresnek-kutatnak, ugye? Ezért hagyjuk őket növekedni, legyünk mellettük, tiszteljük őket, igazi édesapaként beszéljünk hozzájuk.

Igen, mert ugyanakkor bizonyos követelményeket kell állítanunk, amik nem vonzóak számukra.


Ezért kell megtalálni, mi az, ami vonzza a fiatalt, és azt kérjük tőle. Például ha azt javasolják – és ezt sokfelé látjuk – hogy menjen kirándulni, táborozni, vagy valahová misszióba, néha egy „cotolengóba” (otthonok a szegények, súlyos fogyatékosok számára, akiket magukra hagyott a családjuk, és veszélyeztetettek; egy olasz pap alapította a rendszert) ápolni egy hétig, két hétig az ottlakókat, a fiatal fellelkesül, mert tenni szeretne az emberekért. Úgy érzi, beburkolják.

„Beburkolják”?

Igen, bevonják valamibe, és ő elköteleződik. Már nem kívülről néz befelé. Bevonódik, vagyis elköteleződik.

Akkor viszont miért nem marad ott?

Mert a maga útját járja.

Akkor hát mi az, amit az egyháznak meg kell lépnie? Beszélt egyfajta hitoktatásról, amelyik elméleti síkon marad, és képtelen személyes találkozást kieszközölni…

Igen, fontos, hogy a hitoktatás ne maradjon pusztán elméleti síkon, Az úgy nem működik. A hitoktatás az élethez nyújt tanítást, ezért három nyelvet kell magába foglalnia: az értelem nyelvét, az érzelem nyelvét és a kéz nyelvét. A hittan mindhármat kell, hogy tartalmazza, azaz: a fiatal tanulja meg, mi a hit, gondolkozzék rajta, de ugyanakkor érezze is szívében, mi a hit, és egyben tegye is, amit tennie kell. Ha a hitoktatásból bármelyik hiányzik e három közül, akkor megreked. Három nyelv: gondolkozz azon, hogyan érzel, és mit teszel, érezd, amit gondolsz, és amit teszel, tedd, amit érzel, és amit gondolsz.

Önt hallgatva mindez olyan világosnak látszik, de ha körülnézünk, főleg a régi Európában, a régi kereszténységben, a dolgok nem így mennek. Mi hiányzik? Szemléletváltás? Mit tesz ezért?

A szemléletváltáshoz nem értek, én sem tudok mindent, ugye? De az igaz, hogy a módszertan gyakran hiányos. Találnunk kell egy hitoktatási módszert, amiben három dolog ötvöződik: az igazságok, amit hinnie kell, amit éreznie kellene, és az, amit meg kell tennie – ez így együtt.

Kedves Szentatya, Portugáliába várjuk Önt a Fatimai Szűzanya első megjelenésének századik évfordulójára. Három pápa járt már nálunk (II. János Pál háromszor is). Ön elkötelezett híve a Boldogságos Szűznek, mit vár 2017-es látogatásától?

Nos, tisztázzunk valamit. Nagyon szeretnék elmenni Portugáliába az évfordulóra. 2017-ben lesz Brazíliában az Aparecidai Miasszonyunk kép megtalálásának háromszázadik évfordulója is.
Ezért oda is el szeretnék menni, azt megígértem. Portugáliával kapcsolatban azt mondtam, hogy szeretnék elmenni. Könnyebb eljutni Portugáliába, egy nap alatt, vagy legfeljebb másfél, két nap alatt megfordulhatunk. Hogy meglátogassuk a Boldogságos Szüzet. Ő anya, igazi édesanya, jelenlétével támogatja Isten népét. Ezért hát szeretnék elmenni Portugáliába, ami egy kiváltságos ország.

És mit vár tőlünk, portugáloktól? Hogyan készülhetünk fel a látogatására, hogyan tudjuk legjobban követni Miasszonyunk kéréseit?

Szűz Mária mindig azt kéri, hogy imádkozzunk, hogy vigyázzunk a családunkra, és teljesítsük a parancsolatokat. Nem kér semmi különöset. Kéri, hogy imádkozzunk azokért, akik valamiképpen elvesztették az irányt, azokért, akik bűnösnek vallják magukat – mind azok vagyunk, nem? Én elsőként. De ő kéri ezt, és a kérések teljesítése felkészít, azokon az anyai, igaz anyai üzeneteken keresztül… Szeretné, ha a gyermekek továbbadnák ismeretüket róla. Furcsa. Mindig az egyszerű lelkekhez szól, ugye? A nagyon egyszerűekhez.

Mialatt beszélgetünk, a világban menekültválság van. Hogyan éli meg ezt a helyzetet?


Ez csak a jéghegy csúcsa. Ezek az emberek menekülnek a háborútól, az éhségtől, de ez csak a jéghegy csúcsa. Alul ott van az ok. Az ok pedig nem más, mint egy rossz, igazságtalan társadalmi-gazdasági rendszer, mindenben, a világban – ha a környezeti gondokról beszélünk -, a gazdaságban, a politikában. Az ember kellene, hogy a középpontban álljon. A mai uralkodó gazdasági rendszer kivette az embert a középpontból, és a pénzistent állította a helyére, meg a divatbálványt. Vannak statisztikák, nem emlékszem pontosan, talán rosszul mondom, de a világ népességének 17%-a rendelkezik az összvagyon 80%-ával.

És a harmadik világ országai kizsákmányolásának következménye, hogy ezek az emberek most mind Európába akarnak jönni.

Ugyanez a folyamat zajlik a nagyvárosokban. Miért jelennek meg a nyomornegyedek a nagyvárosok szélén?

Ugyanaz a jelenség…


Ugyanaz. Olyan emberek, akik vidékről jöttek fel, mert kivágták az erdeiket, monokultúrákat vezettek be. Nincs munkájuk, ezért felmennek a nagyvárosokba.

És ez zajlik Afrikában is…


Afrikában ugyanaz a jelenség. Ezért ezek a bevándorlók, akik Európába jönnek, ugyanúgy, egy helyet keresnek maguknak. És persze, Európát ez most meglepi, el sem akarja hinni, hogy ez megtörténhet, ugye? Pedig megtörténik.

Amikor Ön Strassburgban járt, megmondta, hogy az okokat kell kezelni, nem csak az okozatot. Úgy tűnik, senki sem hallgatott Önre akkor, most pedig már világosan látszanak az okozatok…

El kell jutnunk az okokig.

De talán senki sem hallgatott Önre…

Ahol az ok az éhség, munkát kell adnunk, beruházásokat kell végbevinni. Ahol a háború az ok, a béke lehetőségét kell kutatni, a békéért kell dolgozni. Manapság a világ önmagával áll háborúban, azaz részháborúk vannak itt-ott, de háború zajlik a föld ellen is, mert tönkreteszik a földet, közös otthonunkat, a környezetet. Olvadnak a gleccserek az Északi Sark környékén, a jegesmedve egyre északabbra költözik, hogy életben maradjon…

És úgy tűnik, elfeledkezünk arról, hogy az emberrel, az ő sorsával foglalkozzunk… Hogyan látja Európa válaszreakcióit, a sokféle hozzáállást: van, aki falat épít, mások vallás szerint kiválogatják a menekülteket, megint mások arra használják a helyzetet, hogy demagóg beszédeket tartsanak…

Mindenki a saját kultúráját értelmezi. És néha az ideológiai értelmezés, az eszméké, elméleteké könnyebb, mint elvégezni a feladatot, ami a valóság. Európától távol is van egy jelenség, ami mélyen elszomorított, a rohingyák sorsa (Ők egy muszlim népcsoport, valószínű myanmari eredetűek. Etnikai és vallási alapon kiközösítették és üldözik őket. Az ENSz a világ egyik legüldözöttebb kisebbségekén tartja őket számon.) Kiűzték őket az országukból, csónakokban vízre szálltak. Elérnek egy kikötőbe vagy egy partszakaszra, ott kapnak ételt meg vizet, aztán visszaküldik őket a tengerre, nem fogadják be őket. Hiányzik a befogadó emberség képessége a világban.

Igen, mert ez már nem tolerancia, több, mint a tolerancia: befogadásra van szükség…

Befogadásra, az emberek befogadására, úgy, ahogy vannak. Én is bevándorló családból származom, az 1929-es argentínai bevándorlókhoz tartozunk. De Argentínába 1884 óta érkeztek olasz és spanyol bevándorlók – nem tudom, az első portugál hullám mikor érkezett. De elsősorban ebből a három országból érkeztek az emberek. És mikor megérkeztek, egyeseknek volt pénzük, mások mentek a bevándorló-szállásokra, ahonnan a nagyvárosokba küldték őket. Munkába álltak, vagy munkát kerestek. Igaz, hogy akkoriban volt munka, de az én felmenőim, akik ugyan kaptak munkát 29-ben, a harmincas évek gazdasági krízise folytán 1932-ben utcára kerültek minden nélkül. Nagyapám vett egy raktárépületet 200 peso kölcsönből, és édesapám, aki könyvelő volt, egy kosárból árult mindenfélét. Megvolt bennük az akarat, hogy küzdjenek, hogy boldoguljanak. Tudom, mit jelent a bevándorlás! Aztán jött a második világháborús hullám, főleg Közép-Európából, sok lengyel, szlovák, horvát, szlovén érkezett, de jöttek szíriaiak és libanoniak is. És valahogy mindig megoldottuk. Most Amerikán belül zajlik a ki-bevándorlás, más amerikai országokból érkeznek az emberek Argentínába, bár számuk csökkent az utóbbi években, mert egyre kevesebb a munka Argentínában.

És Mexikóból az Egyesült Államokba..

Ez a népvándorlás jelenség valóságos. De anélkül szeretnék beszélni róla, hogy ujjal mutogassak valakire. Ahol van egy üres hely, az emberek jönnek, és betöltik. Ha egy országban nem születnek gyermekek, jönnek a bevándorlók, és elfoglalják a helyüket. A születési arányokra gondolok Olaszországban, Portugáliában, Spanyolországban. Úgy tudom, közel van a 0%-hoz. Ha tehát nincsenek gyerekek, helyük üresen marad. És ez a gyermek-nem-akarás részben – az én értelmezésem szerint, ami lehet, hogy téves - a kényelem kultúrájából következik. Saját családomban hallottam pár évvel ezelőtt, az olasz unokatestvérem mondta: „Gyerekek? Azt már nem. Szeretünk utazni, amikor szabadságon vagyunk, vagy vásárolunk egy villát, vagy ezt vagy azt…” És az idősek egyre inkább elmagányosodnak. Szerintem Európa legnagyobb feladata, hogy újra Európa-anyává váljon…

ahelyett, hogy…

… Európa-nagymama legyen.
Ugyanakkor vannak európai országok, amelyek fiatalok, például Albánia. Albánia nagy hatást gyakorolt rám, 40-45 éves emberek… és Bosznia és Hercegovina, tehát azok az országok, amelyek a háború után épültek fel újra.

Ezért látogatott el oda…

Igen, persze, jel ez Európa számára.

De ennek a kihívásnak most, hogy menekülteket kell befogadni, akik elindultak Európa felé, ön szerint lehet pozitív hatása Európára? Jótékony, provokatív hatása? Felébred végre Európa, és irányt vált?

Talán. Az is igaz, elismerem, hogy manapság a határbiztonsági feltételek már nem olyanok, mint régen. Az az igazság, hogy alig 400 kilométerre Szicíliától egy hihetetlenül kegyetlen terrorista csoport tanyázik. Van esély a beszüremkedésükre, tagadhatatlan.

Ami Rómát is elérheti….


Igen. Senki sem állíja, hogy Róma mentes a fenyegetettségtől. De vannak óvintézkedések, amiket meg lehet hozni, ezeknek az embereknek meg munkát lehet adni. Ám itt van egy másik nagy probléma, hogy Európában tombol a munkanélküliség válsága. Van egy ország, pontosabban három országból hozom a példát, nem említem meg őket név szerint, csak annyit mondok, hogy Európa legjelentősebb országai közé tartoznak, ahol a 25 év alattiak munkanélküliségi rátája az egyikben 40%, a másikban 47%, a harmadikban 50%. Munkanélküliségi válság van, a fiatalok nem találnak munkát. Az egész tehát nagyon összetett, nem szabad leegyszerűsíteni. Természetes, hogyha egy menekült érkezik, a biztonsági elővigyázatosság ellenére be kell, hogy fogadjuk, mert ez bibliai parancs. Mózes mondta a népnek: „fogadjátok be az idegent, mert ti is idegenek voltatok Egyiptom földjén”.

De az ideális az volna, ha nem kéne menekülniük, és otthon maradhatnának?

Így igaz. Természetesen.

Szentatya, a vasárnapi Angelusban konkrét feladatként szabta meg a menekültek befogadását. Érkeztek-e visszajelzések? Pontosan mi az, amit elvár?

Én azt kértem, hogy minden plébániai közösség, minden egyházi intézmény, minden kolostor fogadjon be egy családot. Egy családot, nem egy személyt. A család több alapot ad a biztonságra, a visszafogottságra, kevesebb esély van a másfajta beszüremkedésre. Amikor azt mondom, hogy egy plébánia fogadjon be egy családot, nem úgy értem, hogy menjenek, lakjanak a pap házában, a plébánián, hanem hogy minden közösség nézzen körül, nincs-e olyan hely, az iskolának egy szeglete például, ami kis lakássá alakítható, vagy ha szükséges, kibérelnek egy kis lakást a család számára. A lényeg, hogy legyen fedél a fejük felett, fogadja őket magába egy közösség. Igen, sokféle reakciót kaptam. Vannak szinte teljesen kiürült kolostorépületek….

Két évvel ezelőtt is kinyilvánította ezt a kérését, akkor milyen válaszokat kapott?


Összesen négyen reagáltak. Egyik a jezsuitáktól érkezett /nevet/; így kell ezt, jezsuiták! De ez komoly téma, mert hát ott van még a pénzisten kísértése is. Bizonyos szerzetesrendek azt válaszolják, hogy „nem, most, hogy kiürült a kolostor, átalakítjuk szállodává, hogy fogadhassunk vendégeket, és így tudjuk fenntartani magunkat, vagy keressünk pénzt”. Ha ez az, amit tenni akartok, hát fizessetek adót! Egy egyházi iskola adómentes lenne, de ha szálloda, ugyanúgy meg kell fizetnie az adót, mint a szomszédja. Különben nem tisztességes az üzlet.

Azt már mondta, hogy itt a Vatikánban befogadnak két családot…

Igen, két családot. Tegnap mondták, hogy már kiválasztották a két családot, és a két vatikáni plébániáról vállalták, hogy értük mennek, és megkeresik őket.

Már azonosították őket?

Igen, igen, igen. Comastri bíboros foglalkozott azzal, ő az én általános helynököm a Vatikánban, meg Ms Konrad Krajewski, az apostoli szociális gondozó, aki a hajléktalanokkal foglalkozik. Ő felelt az oszlopos folyosón a zuhanyzók felállításáért meg a borbélyok felvételéért – egyszerűen csodálatos. Ő szokta elvinni a hajléktalanokat múzeumokba meg a sixtusi kápolnába…

És meddig fognak itt maradni ezek a családok?

Ameddig az Úr akarja. Ugye, nem tudjuk, hogy fog végződni ez az egész? Mindenesetre szeretném azt mondani, hogy Európa kinyitotta a szemét, és ezt köszönöm. Köszönetet mondok azoknak az európai országoknak, akik rányitották erre a szemüket.

Médiacsoportunk más keresztény intézményekkel és más vallásokkal együtt csatlakozott egy platformhoz, aminek a célja segíteni a menekültek befogadását. Volnának-e biztató szavai a segítők felé, és hallgatóink, valamint munkatársaink felé?

Gratulálok önöknek, és köszönöm mindazt, amit tesznek. Hadd mondjak valamit: már tudjuk, hogy az Ítélet Napján mi lesz az ítélet önökről. Szent Máté evangéliumának 25. fejezetében le van írva. Amikor Jézus megkérdezi önöktől: „Mikor éhes voltam, adtatok ennem?”, önök azt válaszolják: „Igen”. „És amikor menekült voltam, segítettetek?” „Igen”. Gratulálok, át fognak menni a vizsgán! Szeretnék mondani valamit a munkanélküli fiatalokról is. Azt hiszem, sürgős feladata főleg azoknak a rendeknek, amelyek tanítással foglalkoznak, de a világiaknak, a világi pedagógusoknak is, hogy tanfolyamokat indítsanak. Rövid, sürgősségi tanfolyamokat. Ha egy fiatal munkanélküli megtanul főzni vagy hegeszteni hat hónap alatt, hogy kisebb munkákat már el tudjon végezni – mindig lesznek a ház körül javítanivalók -, vagy szobafestő lesz, ezekkel a tapasztalatokkal már könnyebben jut munkához, még ha csak részmunka vagy időszakos munka is az. Alkalmi munkákat fog tudni vállalni, és már nem lesz munkanélküli. A sürgősségi oktatás idejét éljük. Ezt csinálta Don Bosco is. Mikor látta, mennyi gyerek van az utcán, azt mondta: tanítani kell őket. De nem gyömöszölte be őket az elemi vagy középiskolába, hanem szakmát tanulni küldte őket. Megegyezett néhány áccsal, asztalossal, aki megtanította a sihedereknek az alapokat, így mindig fenn tudták tartani magukat.
Szeretnék elmondani egy történetet Don Boscóról. Itt Rómában történt, a Trastevere közelében, ahol

…szegény vidék…

Igen, nagyon szegény, de hát az a divat a fiataloknál, hogy mindenki elmegy hazulról szórakozni. Nos, Don Bosco egy lóhúzta kocsiban hajtott el az úton, amikor valaki megdobta egy kővel a kocsit, és kitört egy ablakot. Ekkor Don Bosco így szólt a kísérőihez: „Itt fogunk megtelepedni!” Látja, szembesült egy agresszív cselekedettel, és ebben esélyt látott a segítésre, az emberek a gyerekek, a fiatalok segítésére, akik máshoz nem értenek, csak a rongáláshoz. Ma egy kis szalézi plébánia van azon a helyen, aminek az iskolájában a környék gyermekei, fiataljai tanulnak, és más módokon is segítik őket. És ezzel visszakanyarodtunk a fiatalokhoz: fontos, hogy a mai fiataloknak, főleg azoknak, akik nem kapnak munkát, sürgősségi oktatást nyújtsunk valamilyen területen, ami biztosítja a megélhetésüket.

Ön nagyon kritikus az európai és nyugati, tehát az úgynevezett első világbeli életstílussal szemben, mely túlságosan kényelemközpontú. Mi az, ami legjobban zavarja?

Nos, ez ugyanúgy érvényes az amerikai nagyvárosokra, észak- és dél-amerikaiakra is, ott is ugyanaz a probléma, nem csak Európában…

igen, az úgynevezett első világban….

Igen, a nagyvárosokban. Buenos Airesben is van egy nagy, kényelmi kultúrán alapuló zóna, aztán ott vannak a város körül a nyomornegyedek és más hasonlók gyűrűi. Ami Európát illeti, nem vetném ugyanezt a szemére. El kell ismerni, hogy Európának kiemelkedő kultúrája van. Valóban, többszáz éves kultúrája, ami együtt jár bizonyos intellektuális kényelemmel. De amit Európának üzennék, az azzal kapcsolatos, hogy képes lenne visszavenni a karmester szerepet a nemzetek koncertjében. Újra Európa kellene hogy legyen az, aki megmutatja az utat, amin menni kell, mert neki megvan az ehhez szükséges kultúrája.

De vajon megőrizte-e Európa az önazonosságát? Olyan helyzetben van, hogy ki tudja nyilvánítani ezt az önazonosságot?

Sokáig, keményen gondolkoztam azon, amit Strassburgban mondtam. Visszatérnék ehhez: Európa nem halt meg. Kicsit talán nagymamás lett /nevet/, de visszatérhet, és anya lehet újra. Én bízom a fiatal politikusokban. Ők más nótát fújnak. Van egy világszerte tapasztalható probléma, ami nemcsak Európát, de az egész világot megfertőzte, és ez a korrupció. Korrupció minden szinten. Ami pedig sekély erkölcsiség jele, nemde?

Legújabb enciklikájában Ön beszél erről, kéri az embereket, legyenek éberebbek, aktívabbak, de még mindig nagymérvű tartózkodást tapasztalunk. Ha a választási eredményeket nézzük mindenfelé, a nem szavazók száma gyakran magasabb az egy-egy pártra voksolókénál…

Mert az emberek csalódottak. Ennek oka részben a korrupció, részben az eredménytelenség, részben a korábbi elkötelezettség. Mindemellett, Európa képes, és kell is, hogy – ismétlem azt, amit Strassburgban mondtam – betöltse a szerepét, azaz visszanyerje önazonosságát. Igaz, Európa hibát követett el – nem bírálok, csak emlékezem -, amikor úgy fogalmazta meg önazonosságát, hogy nem akarta elismerni annak legmélyebb rétegét: keresztény gyökereit. Ez hiba volt. De hát mindenki hibázik élete során… Ideje meggyógyítania a hitét.

Szentatya, egy olyan kérdést teszek fel, mely a hallgatóknak szól az individualizmus mai áradásában: Mi érintheti meg egy olyan ember szabadságát, aki azt teszi, amit akar, akit úgy neveltek, hogy a boldogságról alkotott fogalma az, hogy „a boldogság az, hogy nincsenek gondjaink”? Általánosságban a gyerekeket úgy nevelik, hogy arra vágyjanak, hogy „ne legyenek problémáik, és azt tegyék, amit akarnak”…

Az élet gondok nélkül fakó. Unalmas. Az embernek belső szükséglete, hogy szembesüljön konfliktusokkal, problémákkal, és megoldja őket. Egyértelmű, hogy ha arra nevelnek, hogy ne legyenek problémáink, az egy steril nevelés. Próbálja ki: igyon meg egy pohár ásványvizet, egy pohár csapvizet, végül egy pohár desztillált vizet. A desztillált víz undorító, de nincsenek problémái /nevet/ - olyan, mintha laboratóriumban nevelnénk fel a gyerekeket, nem? Könyörgök…!

Fontos a kockáztatás?

Kockáztass, és tűzz ki célokat! A lábadat használd, mikor nevelsz. Ahhoz hogy jól tudj nevelni, egyik lábad szilárdan álljon a földön, a másikat megemelve nyújtsd előre, s keresd a helyet, ahova lerakhatod. Amikor pedig az megállapodott a földön, nehezedj rá, és emeld fel a másikat, és így tovább… Ez a nevelés: megtámaszkodsz valami biztos alapon, de megpróbálsz tenni még egy lépést, amíg az is biztos, majd még egyet…

Komoly munkát jelent ez a fajta nevelés…

Kockázatos! Miért? Mert félre léphetsz, és eleshetsz… Állj hát fel, és folytasd!

Szentatya, ebben az individualista világban, amiben élünk – és ön megemlítette ezt Strassburgban – úgy tűnik, az emberek állandóan jogokról beszélnek, de ezt állandóan elválasztják az igazság keresésétől. Gondolja, hogy ez egy olyan probléma, amit a hitéletünkre is hat?

Lehet… Mindig követelőzünk, de nem adunk nagylelkűen. Hangoztatjuk a jogainkat, de nem emlegetjük a kötelességeinket a társadalommal szemben. Szerintem a jogok és kötelességek kéz a kézben kellene, hogy járjanak. Különben nevelésünk tükörnevelés – a tükör előtti nevelés nárcizmus, és manapság egy nárcisztikus társadalomban élünk.

Hogyan lehet győzni ebben a harcban?

Neveléssel például, jogokkal és kötelességekkel, ésszerű kockázatvállalásra való hajlandósággal, célok keresésével, előremozdulással – nem pedig a tükör előtti ácsorgással. Hogy ne járjunk úgy mint Nárcisz, aki addig-addig nyújtózott a víz fölé, hogy önmaga szépségében gyönyörködjék, míg elnyelte a víz.

Szentatya, ön azt mondja, szívesebben lát egy összekarcolt Egyházat, mint egy megrekedt Egyházat. Mit ért azon, hogy „összekarcolt”?

Igen, hadd magyarázzam meg: ez egy kép az életből. Ha valakinek a házában van egy szoba, amit hosszú ideig zárva tartanak, a levegő megdohosodik, büdös lesz. Ha egy egyház, egy plébánia, egy egyházmegye vagy egy intézmény magára zárja az ajtót, megbetegszik (úgy jár, mint a bezárt szoba), és ami marad nekünk, az egy cingár Egyház, szigorú szabályokkal, képtelenül a kreativitásra. Biztonságos, sőt nem is, hanem biztosítva van egy biztosító társaság által, de nem biztonságos! Ellenkezőleg, ha kilép, ha egy egyház vagy plébánia kilép a világba, odakint arra a sorsra jut, mint bárki más, aki lelép a járdáról: összeütközik valamivel. Nos ebben az esetben, ha választani kell egy beteg, dohos és egy összekarcolódott egyház között, akkor az utóbbit választom, mert az legalább kiment az utcára. Szeretnék itt ismételten elmondani valamit, amit már máshol is mondtam. A Bibliában, a Jelenések Könyvében, írnak valami nagyon szépet Jézusról. Azt hiszem, a második fejezetben (vagy az első végén, vagy a második elején), egy gyülekezethez szól, és azt mondja: „Az ajtó előtt állok, és zörgetek” – Jézus zörget – „Ha kinyitod az ajtót, bejövök, és veled étkezem”. De, kérdem én, hányszor fordult már elő az Egyházban, hogy Jézus zörget az ajtón, de belülről, hogy kieresszék, és hirdethesse az Országot. Néha kisajátítjuk Jézust, magunknak akarjuk őt, és elfelejtjük, hogy az az egyház, amelyik nem lép ki a világba, fogságban tartja Jézust.

Vajon ezért lett ön a pápa?

Kérdezze meg a Szentlélektől!
[hangosan nevet]

Szentatya, azóta, hogy önt pápává választották, gondolja, hogy az Egyház összekarcolódott már?


Nem tudom. Azt tudom abból, amit meséltek nekem, hogy Isten csodálatos áldásokkal ajándékozza meg Egyházát. Ez olyasmi, ami nem tőlem függ, hanem amit Isten akar áldásként adni egyházának ebben az időszakban. Most majd, az Irgalom Évében, remélem, hogy sokan meg fogják tapasztalni az Egyház édesanyai szerepét. Mert az Egyház is szenvedhet ugyanattól, ami Európával is történt. Túlságosan nagymamás lett, ahelyett, hogy édesanya lenne, és már nem tud életet adni.

Emiatt gondolt az Irgalom Évének megtartására?


Jöjjetek mindnyájan! Jöjjetek, és érezzétek Isten szeretetét, megbocsátását! Buenos Airesben találkoztam egy kapucinus baráttal, kicsivel fiatalabb nálam, nagy gyóntató hírében áll. Mindig hosszú sor kígyózik a gyóntatószék előtt, rengeteg ember, és ő gyóntat egész nap. Néha pedig bűntudata van, amiért túl sok bűnt megbocsátott. Egyszer beszélgetés közben meg is mondta: „Vétkesnek érzem magam”. Megkérdeztem, mit csinál olyankor, mikor így rátör a bűntudat. „Odamegyek a tabernákulumhoz, ránézek az Úrra, és ezt mondom Neki: Uram, bocsásd meg, hogy ma olyan sokat megbocsátottam, de lássuk be, hogy ez a te hibád, te mutattál nekem rossz példát!”

Ezért döntötte el, hogy ebben a levélben /Ms Fisichellához az Irgalmasság Évéről/, hogy bűnbocsánatot javasol a nehéz helyzetekben, és ezért jelentette meg ezeket a dokumentumokat /motu proprio
a katolikus egyház normái, amit a pápa személyes javaslatára határoznak meg, és általában rendelet formában hoznak nyilvánosságra/ amelyek meggyorsítják az érvénytelenné nyilvánítás eljárását. Ennek van köze az Irgalmasság Évéhez?

Igen, egyszerűsíteni kell. Megkönnyíteni a hitet az emberek számára. Hogy az Egyház olyan legyen, mint egy édesanya…

Pontosan mi a célja az érvénytelenítő eljárásról szóló motu propriónak? A felgyorsítás?

Felgyorsítás, a püspök kezében lévő ügyintézés felgyorsítása. Egy bíró, egy védő, egy ítélet, mert eddig két ítéletre volt szükség. Mostantól csak egy lesz. Ha nincs fellebbezés, vége van. Ha fellebbeznek, akkor feljebb kerül az ügy, de igen, a cél a gyorsítás. És hogy ingyenessé váljék a procedúra.

A szinódusra gondolt és az Irgalmasság Évére?

Minden összefügg.

Tudom, nem akar a szinódusról beszélni, de a szíve mélyén Egyetemes Pásztorként, mit kér?

Azt kérem, hogy az emberek imádkozzanak sokat. Ami a szinódust illeti, önök újságírók, már ismerik az Instrumentum Laborist. Arról fogunk beszélni, arról, ami abban van. Három hét, minden hétre egy téma, egy fejezet. És nagy reményeket fűzünk hozzá, mert a család nyilvánvalóan válságban van. A fiatalok már nem kötnek házasságot. Nem házasodnak össze. Vagy azt mondják a rövid távra berendezkedés kultúrájának hatására: „Vagy összeköltözünk, vagy elveszem feleségül, de csak addig, míg tart a szerelem, aztán viszlát…”

És mit mond a Szentatya azoknak, akik az Egyház tanításával ellentétes életállapotban élnek, és szomjazzák a megbocsátást?

A szinóduson minden lehetséges módot megtárgyalunk, amivel segíthetünk ezeken a családokon. De egy dolog legyen világos – valami, amit Benedek pápa tisztán hagyott ránk: a második kapcsolatban élő személyek nincsenek kizárva, be kell vonni őket az Egyház életébe. Ez kristálytisztán átjött. Én is világosan megmondtam: közelebb kell vonni őket a miséhez, a hitoktatáshoz, gyermekeik hitoktatásához, a szeretetszolgálathoz stb. Rengeteg lehetőség van.

Végül Szentatya, a hivatására vonatkozó néhány kérdéssel szeretném zárni a beszélgetést. 2013 márciusában készen állt a nyugdíjba vonulásra. Már eldöntötte, hol fog élni ezentúl, és így tovább. Mindazonáltal röviddel ezután a világ egyik legismertebb embere lett. Hogy viszonyul ehhez a helyzethez?


Nem veszítettem el a békességemet. Ez egy ajándék. A békesség Isten ajándéka. Egy ajándék, amit Isten nekem adott, valami, amit el sem tudtam volna képzelni, figyelembe véve a koromat, és mindent. De tovább megyek, már előkészítettem a visszajövetelem, úgy képzeltem, hogy nagyhéten úgysem fognak pápát választani. Tehát, még ha hosszúra nyúlik is, legkésőbb a Virágvasárnap előtti szombaton vége lesz. Úgyhogy oda-vissza jegyet vettem a repülőre, hogy a húsvétvasárnapi misét meg tudjam tartani, és még a prédikációmat is előkészítettem az asztalomra. Olyasmi történt tehát, amire nem számítottam. Decemberre terveztem elhagyni az egyházmegyét, ahova addig ki kellett, hogy nevezzék az utódomat. Nem így történt…

most meg itt áll egy nem akármilyen kaland előtt.

Minden előtt. De nem veszítettem el a békességemet. Nem veszítettem el a békességet.

Ferenc pápa, önt az egész világon szeretik, népszerűsége egyre nő a közvéleménykutatások szerint, sokan szeretnék, ha Nobel Díjat nyerne… De Jézus arra figyelmeztette követőit, hogy „gyűlölni fognak titeket a nevemért”. Szentatyám ezt hogy érzi?

Sokszor megkérdem magamtól, vajon milyen lesz a keresztem, milyen az én keresztem… A keresztek léteznek. Nem látjuk őket, de ott vannak. Egy ideig Jézus maga is nagyon népszerű volt, és nézze, mi lett belőle. Senki boldogságára nincs garancia ezen a világon. Egyetlen dolgot kérek, hogy ez a békesség, ami a szívemben van, megmaradjon, és Ő megőrizzen engem a kegyelmében, mert mi a végső pillanatig bűnösök vagyunk, és képesek vagyunk lemondani a kegyelemről. Egy dolog vigasztal, az, hogy Szent Péter súlyos bűnt követett el – megtagadta Jézust – és Ő mégis pápává tette… Ha pápa lett belőle bűne ellenére, összes bűnöm tudatával is vigasztaló, hogy az Úr rám is gondot fog viselni, ahogy Péterre gondot viselt. Péter kereszten halt meg, én meg nem tudom, én hogy fogok meghalni. Döntse el Ő, amíg békességét nekem adja, legyen meg az Ő akarata.

Hogyan kezeli a mozgási szabadságát pápaként? Egy alkalommal megjelent a Szent Péter bazilikában egy kora reggeli misén, elment az optikushoz, hogy megjavíttassa a szemüvegét… Szükségét érzi, hogy kapcsolatba lépjen az emberekkel?
Igen, ki kell jutnom innen, de nem sok idő van rá. Azért van egy kis kapcsolatom az emberekkel szerdánként, és ez sokat segít. Amire legjobban visszavágyom Buenos Airesben, az hogy elmehessek itthonról, és járkálhassak az utcán.

A végén jöhet néhány villámkérdés? Mi az, amitől nem tud aludni éjjel?


Az igazságra kíváncsi? Úgy alszom, mint a bunda!
[nevet]

Mi szokta motiválni?


A sok tennivaló.

Ami nem sürgős, várhat?

Mi nem sürgős? Az apróságok várhatnak holnapig, vagy tovább. Vannak nagyon sürgős dolgok, és kevésbé sürgősek… De igazából nem tudnám megmondani, hogy ez és ez sürgősebb-e, mint amaz.

Milyen gyakran szokott gyónni?


Tizenöt-húsz naponként. Egy ferences papnál, Blanco testvérnél szoktam gyónni, aki elég kedves ahhoz, hogy eljöjjön ide, és meggyóntasson. És még sosem kellett mentőt hívnom hozzá, mert sokkot kapott a bűneimtől! /nevet/

Hogyan és hol szeretne meghalni?


Ahol Isten akarja. Komolyan. Ahol Isten akarja.

Utolsó kérdés: milyennek képzeli az örökkévalóságot?


Fiatal koromban úgy gondoltam, nagyon unalmas lesz /nevet/. Most a találkozás misztériumának gondolom. Nem tudjuk elképzelni, de biztos, hogy csodálatos és gyönyörű lesz az Istennel való találkozás.

Köszönöm, Szentatya
.

Én köszönöm, és üdvözlet minden hallgatónak. És kérem, arra kérem önöket, imádkozzanak értem. Isten áldja meg önöket, a fatimai Szűz Mária vigyázzon magukra.

2015. szeptember 10., csütörtök

Lélekerősítő levelek 185

A pillanat, mely megmentette a házasságomat
Lysa TerKeurst

„A ti szelídségetek legyen ismert minden ember előtt.” Fil 4,5a

Mindnyájunknak vannak gyenge pontjaink. Ezek miatt gondoljuk, sosem tudunk olyan egészek lenni, mint mások. Vonások, amik miatt kevesebbnek érezzük magunkat.
Nekem az egyik ilyen örök gyenge pontom, hogy nem tudok uralkodni az érzelmeimen, főleg konfliktushelyzetben.
Legmélyebb vágyam, hogy „szelídségem legyen ismert minden ember előtt”, ahogy alapigénkben írva van, de az igazság az, hogy reakcióim nem mindig tükrözik ezt a vágyamat. Komolyan azt hiszem, hogy petárdákkal a véremben jöttem a világra.
Mikor aztán felismertem, hogy kapcsolataim bánják érzelmi kitöréseimet, Istenhez fordultam segítségért. Ő arra indított, hogy mindig álljak meg egy pillanatra a dühkitörés előtt, hogy legyen ideje a Szentléleknek közbelépni, mikor érzelmeim érvényesíteni akarják jogaikat.
Őszintén megvallva, nem voltam meggyőződve arról, hogy ez az „add át Istennek”-dolog tényleg működik. Mindaddig, míg egy napon be nem bizonyosodott, hogy valami megváltozott bennem.
Pár éve Arttal, a férjemmel a tönk szélére kerültünk anyagilag. Néhány befektetésünk rosszul sült el, és szinte minden félretett pénzünket elveszítettük. Rám szakadt a három kisgyerek nevelésével járó sok-sok tennivaló, és fogalmam sem volt róla, mekkora veszély leselkedik ránk.
Legalábbis addig, míg egyszer Art hazajött, és elég volt az arcára néznem, hogy lássam, nagy a baj. De hogy bukhattunk ekkorát? Mindig nagyon okosan kezelte a pénzt. Kutatásokat végzett befektetés előtt. Gondosan ügyelt a részletekre. Megkövülten álltam a kocsifeljárón, mikor Art közölte a hírt.
Reakcióm több irányt vehetett volna. Ki voltam borulva. Mikor Art először emlegette ezt a bizonyos befektetést, mondtam neki, hogy rossz érzésem van. De végül hagytam, hogy ő döntsön.
Hányszor megtörtént már, hogy nem a megfelelő szavakat használtam a férjem felé – bántó vagy keserű szavakat mondtam, érzelmileg mérgezőeket. Hálás vagyok az Úrnak, hogy előkészítette a lelkemet erre a pillanatra, és azonnali reakció helyett vártam egy pillanatot. Engedtem, hogy a Szentlélek közbelépjen, megakadályozza a kitörést.
És mert Isten Lelke munkálkodott bennem, képes voltam odafordulni a férjemhez, átöleltem, és csitítani próbáltam lelke hullámzását: „Szeretlek, Art. Szerettelek tegnap is, mikor mindenünk megvolt. És szeretlek ma is, mikor alig van valamink. Nem azért szeretlek, amid van, hanem azért, aki vagy.”
Kérlek szépen, értsd világosan: csak azért voltam képes ezeket mondani, mert a Szentlélek működött bennem. Jócskán kellett még küszködnöm magammal, hogy érzelmeim hozzáidomuljanak a szelíd szavakhoz, amiket hangosan kimondtam.
Évek múlva viszont eszméletlen jó volt megtapasztalni ennek az egyetlen helyes reakciónak a gyümölcsét. Arttal egy rádióinterjún vettünk részt. Egy adott ponton így szólt a riporter Arthoz: „Tudom, hogy házasságod Lysával nehezen indult. Mi váltotta ki, hogy végül úgy döntöttél, mindennek ellenére kitartasz mellette?”
Art azonnal, tétovázás nélkül elmesélte a fenti jelenetet, reakciómat az anyagi összeomlásunkra.
Sírni kezdtem. Akkor fogtam fel, hogy a házasságunkat mentette meg az a pillanat.
Ha hagytam volna, hogy kitörjön belőlem ösztönös reakcióm, katasztrófával végződött volna közös életünk. De mert addigra Isten már előkészítette bennem a helyes választ, ez a szituáció nem elválasztott, hanem összekovácsolt minket.
Azt is tudtam már akkor, mennyire fontos észrevennünk, hogyan készít fel Isten a különböző helyzetekre.
Állandóan készen kell lennünk, és az egyik módja, hogy ezt az állapotot elérjük, ha halkan sugdolózunk Istennel minden nap, mielőtt a világ ordítozásának kitennénk magunkat. Mielőtt megnézed a mobilodat, és legörgeted a bejegyzéseket a szociális média oldalain, találkozz Istennel. Hallgasd Őt. És úgy indulj tovább, hogy az Ő állandó működésének nyomait keresed az életedben.
Mert Isten ott áll a tegnapunkban, a mánkban, a holnapunkban, és lát mindent. Tökéletesen tudja, hogyan készítse fel a szívünket mindarra, ami érni fog.
Ha elfogadjuk felkészítését, még egy olyan lány is, aki a vérében petárdákkal született, tud Istenhez méltóan reagálni, és életet lehelni a kapcsolataiba.

Uram, átadom neked reakcióim irányítását. Segíts, hogy mindig váltsak Veled suttogó szavakat, mielőtt kiabálni kezdek a világgal. Jézus nevében, Ámen.

Lysa TerKeurst: The Moment that Saved My Marriage
Encouragement for today, 2015.04.09.
www.proverbs31.org


Ideje elmondani valakinek
Suzie Eller

„Én ültettem, Apolló öntözte, de a növekedést az Isten adta. Nem számít sem az, aki ültet, sem az, aki öntöz, hanem csak a növekedést adó Isten.” 1Kor 3,6-7

Tizennégy éves voltam, mikor becsengettek hozzánk.
Iskolatársaim voltak, ezért anyu beengedte őket. Benyomultak a szobámba, ott álltak zavartan, mögöttük az ifjúsági lelkésszel. Egyikük megszólalt, és hívott engem a gyülekezetbe. Egy másikuk, mialatt egyik lábáról a másikra állt, megkérdezte, beszélhet-e nekem Jézusról. Nem akartam meghallgatni. Dühös voltam Istenre, ha egyáltalán létezett. Nem a gyülekezetben nőttem fel, nem sokat tudtam a Bibliáról. Azt viszont tudtam, hogy az élet nehéz, és nem akartam, hogy kioktassanak.
Köszönöm szépen, arra van az ajtó.
El tudom képzelni, mi történt ez után. Egy kis csapat tinédzser megy lefelé az utcánkon, és nem értik, mi történt.
Sajnálom. Tényleg.
Akárhol vagytok, szeretném nektek megköszönni, hogy próbálkoztatok. Nem tudom, miért választottatok épp engem, de jól esik rágondolni, hogy nekem akartatok beszélni Jézusról.
Akkor nem találtatok termékeny talajra, de egy apró magot mégis elvetettetek.
Jézus szeretete mégis gyökeret vert a szívemben, és nem csak engem változtatott meg, hanem nemzedékeket utánam. Szeretném, ha tudnátok, hogy abból a dühös lányból jámbor felnőtt nő lett, akinek legnagyobb vágya és öröme, hogy Jézusról beszélhet másoknak.
Mai igeszakaszunkban Pál és Apolló hűségesen veti a tanítás magját egy új gyülekezeti testbe. Hogy új még, onnan láthatjuk, hogy azon tanakodnak, ki a jelentősebb személyiség, Pál-e vagy Apolló.
Pál elterelte magáról a figyelmüket egy egyszerű igazsággal: Jézusról tanítani nem azt jelenti, hogy valakiről beszélünk másoknak. Nem ismeretközlést jelent. De még csak a sikerhez vagy kudarchoz sincs köze.
Azt jelenti, hogy hűségesen vetjük a magot, megöntözzük, és hagyjuk, hogy Isten felnövessze.
Ha valaki látta volna azt a jelenetet a fiatalokkal a szobámban, azt gondolhatná, hogy szavaiknak nem volt hatásuk. Én viszont valamikor majd a Mennyben köszönetet akarok mondani nekik. Minden egyes ember, őket is beleértve, aki bátran megosztotta velem az igazságot, a hit egy magját ültette el a lelkemben. Mint Apolló és Pál. Egyik vetett, a másik öntözött.
És aztán, éppen a kellő időben, a mag kicsírázott, és áttörte dühös szívem megkérgesedett talaját.
Hogy miért mondom ezt el neked?
Talán van valaki, akinek már régóta úgy érzed, hogy beszélned kellene Jézusról. Halogatod, mert nem tudod, hogyan mondjad, vagy félsz a kudarctól. Talán már átéltél valami hasonlót, ahogyan én reagáltam az iskolatársaimra annak idején, és kétszer is meggondolod, mielőtt újra próbálkoznál.
Szeretném, ha tudnál valamit.
Ha túllépsz a félelmeiden, és elmondod valakinek, mennyire szereti őt Jézus, lehet, hogy ott és akkor ezt kell hallaniuk, még akkor is, ha ők nem tudják ezt.
Szeretnék ott lenni az első sorban, mikor azok a fiatalok megtudják a Mennyben, hogy fáradozásuk nem volt hiábavaló. Átölelem majd őket, és megköszönöm. De más magvetők is lesznek még ott, akiknek köszönetet akarok mondani, mert ők együtt járultak hozzá a változáshoz.
Ők vetettek. Mások öntöztek. Isten felnövesztett engem.
Ha érzed Isten késztetését, hogy beszélj valakinek Jézusról, ne szalaszd el az alkalmat. Talán van valaki az utadon – egy asszony, egy lány, egy barát, valaki, akit szeretsz –, aki nem tudja, hogy szereti Jézus, és hogy az Ő szeretete örökre meg tud változtatni minket.

Uram, köszönöm a lehetőséget, hogy magot vethetek, öntözhetem, vagy talán még annak is tanúja lehetek, ahogy szárba szökken a hit, és felnövekszik valaki életében. Vezess. Irányíts. Mutasd meg, mit mondjak, és mikor mondjam. Jézus nevében, Ámen.

Suzie Eller: It’s Time to Tell Someone
Encouragement for today, 2015.04.08.
www.proverbs31.org


Van számomra hely?
Glynnis Whitwer

„Ekkor így szólt tanítványaihoz: ’Az aratnivaló sok, de a munkás kevés: kérjétek tehát az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az aratásába.’”Mt 9,37-38

Fájdalmas kintről nézni befelé. Hányszor néztem én is azokat, akik „benn” voltak, remélve, hogy észrevesz valaki, és engem is behív.
Máig emlékszem, milyen érzés volt hetedikben mindig a szélről nézni, ahogy a jó futók kidobóst játszottak. Mire én a pályához értem, már egyik csapatban sem volt hely.
De a szélen álltam más sport- vagy zeneválogatókon is, néztem, ahogy az igazi atléták és a valóban tehetségesen zenélő gyermekek megkapják a szerepüket egy-egy rendezvényen. Még akkor is a partvonalon kívül rekedtem, mikor a társaim bulizni indultak, és hiába reméltem, hogy meghívnak engem is.
A legnehezebben azt viseltem, ha felmértem, mit tudok én adni, milyen képességeim vannak, és rájöttem, hogy senkinek sincs szüksége arra, amit én tudok nyújtani.
Nagyon fáj, ha kihagynak valamiből. De azt érezni, hogy nincs hely számunkra sem a karrierépítésben, sem a szolgálatban, az már rémisztő. Mi van, ha már mindenütt minden hely foglalt? Mi van akkor??
Évekig küzdöttem azzal a tudattal, hogy amit nyújtani tudok, nem elég jó. Ám ezek a félelmek mind összeomlottak, mikor megéreztem, hogy Isten arra hív, hogy írjak.
Vézna kis tehetségemet hittel nyújtottam oda, de tele voltam kételyekkel az eredményt illetően. Hiszen már annyi tehetséges író működik. Akik sokkal jobban értenek ahhoz, hogy fontos emberekkel lépjenek kapcsolatba, és reklámozzák magukat. Hisz én még a névjegykártyámat is otthon felejtem, ha konferenciára megyek!
Mivel mindig abból indultam ki, hogy nálam jobban kvalifikált emberek már minden helyet elfoglaltak, ki akartam szállni, még mielőtt nekiindultam volna az egésznek.
De aztán kaptam Istentől egy képet arról, milyen valójában az Ő országa.
Azelőtt olyannak láttam, mint egy tortát, amiből a legtehetségesebbeknek jut egy-egy szelet.
De Isten megmutatta, hogy Ő nem egy szilánknyi-szeletnyi esélyt oszt szét a gyermekei között. Ő egyre nagyobb tortát készít. Akármekkorát!
Micsoda remény töltötte el a szívemet! Van számomra hely! Több is, mint elég.
Ha válaszolunk Isten hívására az életünkről alkotott terve szerint, végtelen lehetőséget kapunk az Ország szolgálatára. Legyen az tanítás, tánc, éneklés, szeretetszolgálat, vezetés, szervezés, nyilvános beszéd vagy írás, mindenki számára van elég hely az országépítésben.
Istent nem korlátozzák divathullámok vagy gazdasági válság. Neki semmi se túl nehéz. Ha tehát meghívott téged valamire, lesz számodra is hely. Sátán el akarja hitetni velünk, hogy kevés az esély, vagy hogy nincs ránk szükség Isten terveinek megvalósításában. Szeretné, ha mindent áthatna a versenyszellem, és soha nem tudnánk örülni egymás sikerének.
Sőt inkább harcoljunk egymás ellen, foggal-körömmel küzdjük felfelé magunkat a sikerhez vezető létrán, nem törődve azzal, hogy csak egymást taposva jutunk tovább.
Ha felismerjük, hagy van hely bőven, és mindnyájunkat bevesznek a „játékba”, átalakulnak az érzéseink. Már nem a helyünkért vagy a rangunkért aggódunk, hanem ujjainkat egymásba fonva biztosítunk szilárd felületet a másiknak, amin feljebb tud lépni, és megtapsoljuk testvéreink minden sikerét.
Jézus így szólt tanítványaihoz a Mt 9,37-38-ban: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés: kérjétek hát az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába.”
Ebben az igében arra biztat Jézus, hogy imádkozzunk azért, hogy többen legyenek, akik beszállnak az Ő szolgálatába.
El tudod képzelni a világot ilyennek? Micsoda radikális változás lenne! Ahelyett, hogy azon aggódnék, van-e még szükség Isten szolgálatában az én képességeimre, azért imádkoznék, hogy Isten másokat is hívjon meg ugyanarra a munkára, amire engem meghívott. És aztán tegyek meg mindent a sikerükért.
„Az aratnivaló sok, de a munkás kevés” – mondta Jézus. Akkor hát mi tart vissza? Gyere, állj be az aratásba! Van hely bőven!

Mennyei Atyám! Köszönöm, hogy épp ilyennek teremtettél, és arra hívtál, hogy képességeimmel szolgáljalak. Hiszem, hogy van számomra hely, és elfogadom a meghívásodat. Kérlek, hívj meg másokat is az aratásba. Jézus nevében, Ámen.

Glynnis Whitwer: Is There Room for Me?
Encouragement for today, 2015.04.20.
www.proverbs31.org


Gyógyuljunk ki az irigységből
Liz Curtis Higgs

„A szelíd szív a testnek élete; az irigység pedig a csontoknak rothadása.” Péld 14,30

Alig két hete voltam tagja egy szakmai egyesületnek, mikor részt vehettem az országos tanácskozásukon. Az egyszerű kitűzőn szereplő nevem nem mondott senkinek semmit, az emberek alig néztek rám. Esténként könnyekkel küszködve fejeztem be a napot egyedül a hotelszobámban, alkalmatlannak és túlterheltnek éreztem magam. Ez nem irigység, mondtam magamnak. Csak elcsüggedtem.
Teltek az évek, az ajtók kezdtek megnyílni előttem. A kitűzőmön már különféle szalagok lógtak, az emberek rám mosolyogtak, mikor elmentek mellettem.
Újfajta érzések támadtak fel bennem. Hogy van az, Uram, hogy ő gyorsabban halad előre, mint én? Miért ő kapta a díjat, és nem én? Természetesen, ez nem féltékenység, csak – hogy is fogalmazzak? – versenyszellem.
A szomorú valóság akkor vált nyilvánvalóvá, mikor egy esős reggelen egy barátnőm bejegyzését olvastam, melyben világgá kürtölte, hogy megkapott egy lehetőséget, amire én is pályáztam. Dühösen álltam fel a székről. „Ez nem igazság, Uram!” Azonnal jött a válasz: Mit kértem tőled, Liz, hogy sikeres légy, vagy hogy alázatos?
Háát… Bizony, a féltékenység és az irigység egyértelműen jelen volt zöldre színeződött szívemben. Felvetettem ezt a témát író és előadó társnőim előtt – akik szeretik és szolgálják az Urat -, és kiderült, hogy mindnyájan küzdenek ezzel a problémával. Egyikük így fogalmazott: „Megértem a versenyszellemet az üzleti világban. De nagyon fáj, mikor Krisztus testében tapasztalom meg. Mi más az, amikor egyikünk munkáját a másik fölé helyezzük, mint hogy világi módon gondolkodunk?”
Kérdése Pál apostol szavait visszhangozta: „Amikor ugyanis irigység és viszálykodás van közöttetek, nem testiek vagytok-e, és nem emberi módon viselkedtek-e?” (1Kor 3,3b). De, sajnos.
Mai alapigénk arra tanít, hogy bizony az irigység vámot is szed: „A szelíd szív a testnek élete; az irigység pedig a csontoknak rothadása” (Péld 14,30).
Íme a kiút mindegyikőnknek, akik ezzel küszködünk:
Légy őszinte. A gyógyulás azzal kezdődik, hogy elismerjük: az irigység bűn. „Ha pedig keserű irigység és viszálykodás van a szívetekben, ne kérkedjetek, és ne hazudjatok az igazsággal szemben. Ez a bölcsesség nem felülről jön, hanem földi, testi és ördögi” (Jak 3,14-15). A büszke ambíció egyetlen ellenszere az alázatos beismerés.
Kerüld az összehasonlítást. Jussanak eszedbe Jézus szavai, mikor Péter rákérdezett János helyére a szolgálatban: „Uram, hát vele mi lesz?” „…mit tartozik rád? Te kövess engem!” (Jn 21,22b.23b).
Örülj. Úgy érzed, nem vesznek észre? Nézz fel, és örülj azokkal, akiket észrevesznek. Gratulálj nekik azonnal emailben, sms-ben, és űzd el a negatív gondolatokat. „Örüljetek az örvendezőkkel” (Róm 12,15a).
Légy türelmes. Sok karrier és sikeresen indult szolgálat bukott meg a túl gyors előrehaladás, a hirtelen túl nagy vállalás miatt. Fogadd el a kapott feladatot, ne keress nagyobbat, jobbat, gyors sikerrel kecsegtetőt. A siker számunkra nem a pénz vagy a hírnév, hanem egymás szeretete. A szeretet pedig, mint tudjuk: „türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel” (1Kor 13,4).
Barátkozz a riválisoddal. Egyik társunk mesélte: „Egy vezetői gyorstalpalón a vállalatunknál megjelent egy idegen nő. Első gondolatom az volt, hogy ő lesz a riválisom. De meghallottam Isten suttogását a szívemben: ’Ügyes, energikus, éles eszű, épp mint te. Legjobb barátnők is lehetnétek.’ És így is történt.
Vedd figyelembe az árat. Minden nő sikeressége mögött rengeteg áldozat húzódik meg, amiről nem tudhatunk. Hogy mi az igazság? Ritkán irigyeljük a befektetett munkát, inkább mindig csak a végeredményt. Mindegy, hogy tornyot építünk, vagy karriert, a Biblia óvatosságra int: „nem ül le előbb, és nem számítja ki a költséget – meg a ráfordított időt, energiát -, hogy telik-e mindenre a befejezésig?”
Támaszkodj az Úrra. Ő mindig készen áll, hogy Szentlelke erejével segítsen úrrá lenni gyengeségeinken. „Folyamodjatok az Úrhoz, az ő hatalmához, keressétek orcáját szüntelen!” (1Krón 16,11).

Mennyei Atyám, tudjuk, hogy az irigység és a féltékenység nem fér össze irgalmaddal és kegyelmeddel. Bocsásd meg, ha néha morgolódunk, mikor áldásodat látjuk mások életén, segíts, hogy mindig hálásak legyünk azért, amivel minket megáldasz. Jézus nevében, Ámen.

Liz Curtis Higgs: The Cure for Envy
Encouragement for today, 2015.04.17.
www.proverbs31.org


Ha felemészt az aggodalmaskodás
Renée Swope

„Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.”

Ahogy elindultunk hazafelé a hegyekből, éreztem, hogy elárad bennem a rettegés és a szomorúság. Hátrahajtottam fejemet az ülésmagasítóra, és így szóltam JJ-hez, a férjemhez: „Nem akarok hazamenni.”
Hirtelen rám zúdult és hatalmába kerített mindaz, ami vár rám, a rengeteg feladat otthon és a munkahelyemen. Bár visszafordulhatnék abba a hegyi kisvárosba, ahol senki sem ismer, senkinek sincs szüksége rám!
JJ feltett néhány tisztázó kérdést, majd azt javasolta, írjak egy listát mindarról, ami aggaszt, és kérjem Istent, mutassa meg, mi az, amit ki kell húznom a listámról.
Őszintén szólva nem örültem, hogy egy újabb tennivalóval jött elő, hisz már rogyásig tele volt a fejem feladatokkal. Ám pár nappal később megfogadtam a tanácsát, elővettem a határidőnaplómat, és írtam egy listát mindarról, ami a következő hat hónapra eszembe jutott, vagy elő volt jegyezve: találkozókról, rendezvényekről, megbeszélésekről.
Így imádkoztam: Kérlek, Istenem, mutasd meg, hol kell változtatnom.
Arra számítottam, hogy a Szentlélek majd rávezet, hogyan igazítsam ki a tennivalók listáját, de semmi ilyesmi nem történt. Isten nem mondta, hogy húzzak ki ezt vagy azt a munkahelyen vagy szolgálatban rám váró teendők közül. És nem mutatott rá, hogy túl sok programot szervezünk a családnak. Még csak azt sem sugallta, hogy ideje elmennem egy hétvégi lelkigyakorlatra, csendes napra, pedig ebben reménykedtem.
Viszont rámutatott Jézus, hogy nem a tennivalókkal, hanem az aggódással van a baj, az merít ki engem.
A „kiborulás” előtti héten hagytam, hogy a gondolataim egyszerre foglalkozzanak egy csomó jövőbeni eseménnyel és azok esetleges negatív kimenetelével. Anélkül, hogy észrevettem volna, legalább annyi időt töltöttem azzal, hogy aggodalmaskodva töprengtem a rám váró feladatokon, megbeszéléseken, a körülményeinken, a határidőkön, mint amennyit készültem rájuk.
Nemcsak a tevékenységtől merültem ki, amivel az időt töltöttem, hanem a gondolataimtól. Csak akkor jöttem rá erre, mikor leírtam mindent, és odanyújtottam Isten elé. Mai alapigénkben Jézus hív, hogy ahelyett, hogy a hegyi kisvárosba akarnék elmenekülni, inkább jöjjek Hozzá, hogy megkapjam, amit Ő tud nyújtani:
- Nyugalmat a kimerült szívnek és elmének.
Aki a Fölséges védelmében lakik, aki a Mindenható árnyékában él,
az így beszél az Úrhoz: Te vagy a váram és a menedékem, Istenem, benned bízom!
” (Zsolt 91,1-2).
- Szabadulást aggodalmaink fogságából.
Ha segítségül hívtok, és állhatatosan imádkoztok hozzám, akkor meghallgatlak benneteket. Megtaláltok engem, ha kerestek és teljes szívvel folyamodtok hozzám. Megtaláltok engem - így szól az Úr -, jóra fordítom sorsotokat, összegyűjtlek benneteket minden nép közül és minden helyről…” (Jer 29,12-14a).
Neked is vannak bizonyára aggodalmaid, amelyek kimerítenek. Hallod Jézus hangját? Magához hív, keresd meg Őt, hidd el, az Ő szíve elég nagy ahhoz, hogy befogadjon téged, és elég erős, hogy vinni tudja összes terhedet.

Uram, mikor az aggodalom emészt, juttasd eszembe, hogy Te hívsz, hogy mondjam el Neked minden gondomat-bajomat, ami foglalkoztat. Mutass rá, ha kimerültségemet az okozza, hogy túl sokat vállaltam, vagy hogy túl sokat aggodalmaskodom, segíts, hogy mindkettőt Rád tudjam bízni. Jézus nevében, Ámen.

Renée Swope: When Concern Consumes Me
Encouragement for today, 2015.04.22.
www.proverbs31.org


A kis dolgokban vannak a nagy dolgok
Chrystal Evans Hurst

„Ne féljetek hát! Sokkal többet értek a verebeknél.” Mt 10,31

Kinéztem a konyhaablakon, épp akkor érkezett meg egy madárka az etetőhöz.
Nem volt feltűnő, alig vettem észre. Olyan mindennapi , közönséges kismadár volt. Szürkésbarna, apró, jelentéktelen. Alig egy pillanatra szállt rá az üres ásványvizes palack szélére, már repült is tova.
Lelkiismeret furdalásom volt, hogy nem talált eleséget, ezért kiáltottam egyet, hátha valamelyik fiam a háromból hallótávolságon belül van. A középső szerencsére meghallott. Még sosem töltötte fel az etetőt, ezért előbb megsaccoltam, eléri-e egy székről az eresz deszkájába csavart kampót, amin a palack lóg. Majd mondtam, hogy vigyen ki egy széket, akassza le az etetőt, és hozza be.
Nemsokára be is jött a konyhába. Egy kis segítséggel lecsavarta a kupakot, berakott egy tölcsért a palack szájába, és feltöltötte az etetőt madáreleséggel. 9 éves nagyfiam visszavitte a palackot, és néhány sikertelen próbálkozás után visszaakasztotta a kampóra.
Látnod kellett volna, hogy ragyogott az arca a büszkeségtől. Megetette a madarakat, és ezzel biztosította néhány napra az életüket. Az ő apró cselekedetének nagy jelentősége volt a hozzánk látogató madarak életében. A kis dolgokban vannak a nagy dolgok.
Nem sokkal később a konyhaasztalnál ültem a fiaimmal, reggeli áhítatunkat végeztük, mielőtt elindultak volna az iskolába.
Mi volt az aznapra szóló bibliai szakasz? Eltaláltad:
„Ugye két verebet adnak egy filléren? S Atyátok tudta nélkül egy sem esik le a földre” (Mt 10,29).
Kinyitottuk a családi áhítatos könyvet, és felolvastuk, hogyan gondoskodik Isten az Ő gyermekeiről. Nem kell aggódnunk, mert az az Isten, aki törődik az ég madaraival, gondját viseli övéinek, ismeri szükségleteinket, és tesz róla, hogy ezek kielégüljenek.
A gondoskodó szülő büszkeségével tettem hozzá ahhoz, amit olvastunk, reggeli élményünket, mely szemléltette a Biblia szavait. Hamar szétfoszlott anyai glóriám, mikor 6 évesem közbeszólt:
„Akkor, anyu, Isten fog nekem adni egy iPodot?”
A nemjóját!
Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek.
Hogy tudta ennyire félreérteni?!
Olyannyira leragadt a „nagy dolgoknál”, hogy a többi már nem ért el hozzá.
Figyelj, barátnőm, mi vajon nem szoktunk elsiklani a lényeg fölött?
Előfordul, hogy teljesen lefoglalnak a szükségleteim, pontosabban mondva, a vágyaim. Aggódva töprengek olyasmin, ami sosem fog megtörténni, vagy túl sok figyelmet fordítok olyan vágyakra, amelyek nem tesznek elégedetté. Azon ábrándozom, amit remélek, és közben elsikkad a lényeg: Isten szépsége, Aki hűségesen kielégíti minden egyes valódi szükségletemet.
Mert kedvesem, ez a lényeg.
Az a nagy dolog, hogy Isten kitartóan és szeretettel viseli gondunkat a kis dolgokban. Mikor kísértést érzünk, hogy azzal foglalkozzunk, amire vágyunk, tudatosan fordítsuk figyelmünket arra, ami Isten jóságát bizonyítja. Az az „apróság”, hogy napi szinten biztosít ruhát, élelmet, fedelet a fejünk fölé, milyen hatalmas dolog valójában! Isten „kis” tettei mekkora hatással vannak a mi életünkre, és azokéra, akikkel megosztjuk otthonunkat!

Uram, hálás vagyok hűségedért a mindennapokban. Kérlek, bocsásd meg, hogy hálátlan voltam, nem figyeltem kegyelmedre, jóságodra, amivel körül veszel. Állhatatosan gondoskodsz rólam. Mivel néha úgy érzem, „szürkésbarna, apró, jelentéktelen” az életem, hálás vagyok, hogy figyelmeztettél ma, hogy igenis számítok, látsz engem, és törődsz velem. Ha figyelmem elsiklik a lényeg fölött, segíts, hogy tudatosan élesszem fel szívemben a hálát, amivel tartozom Neked. Jézus nevében, Ámen.

Chrystal Evans Hurst: The Big Things are in the Small Things
Encouragement for today, 2015. 04.28.
www.proverbs31.org

2015. szeptember 1., kedd

Az aggódásról

Hogyan előzheted meg, hogy az aggódás eltorzítsa Istenről alkotott képedet?
Liz Kanoy

Ahogy próbáltam elaludni tegnap este, eszembe jutott egy aggasztó gondolat. Rögtön imádkozni kezdtem róla, mert olyasmihez kapcsolódott, ami nem rajtam múlott. Hirtelen rájöttem, hogy ma ez az első alkalom, hogy imádkozom. Mondtam imát a templomban és étkezések előtt, de az aggódás kellett ahhoz, hogy megálljak, és odaforduljak Istenhez. Isten azt akarja, hogy vigyük elé aggodalmainkat, de nem jó, ha az aggódás az első számú ok, amiért hozzá fordulunk.
Thomas Christianson lelkész és író így fogalmaz egy a Relevant Magazine-ban megjelent cikkében, melynek címe Hogyan torzítja el Istenről alkotott képedet az aggódás (How Worry Warps Your View of God):
„Bizalmunk Istenben nem azt jelenti, hogy szeretünk minden helyzetet, amibe belekerülünk… A kérdés az, hogy ezek a helyzetek, események nagyobbra nőnek-e a gondolataimban, mint Isten jósága és felségjoga (az, hogy ő tartja kézben a dolgokat, és törődik velem). Ha a szememben nagyobbak a gondok Istennél, akkor nagyobb hatással lesznek életemre, mint Isten.
A cselekedeteid mit tükröznek, hogyan gondolkozol Istenről? Az irányítás Isten kezében van, részt vesz az eseményekben, és ami a legfontosabb: mindig közel van. A mi Istenünk jelenvaló és cselekvő Isten. Christianson szavaival:
„Isten, akit szolgálunk, meghívott minket, hogy részt vegyünk a világ újraformálásában. Azt mondja, szerepünk van ebben a folyamatban. Nem kell elfogadnunk mindent úgy, ahogy van, tegyünk a világban meglévő igazságtalanság és szenvedés ellen.
De közben őrizzük meg helyes szemléletünket, amihez Christianson szerint alkalmazzuk a páli képletet: „Imádkozás + Hála = Békesség”.

Imádkozás
Az imádkozás ne az aggódásról és a bizonytalanságról szóljon, hanem Isten jelleméről és erejéről. Ő vagy megoldja gondunkat úgy, ahogy mi elképzeltük, vagy sem, de ahogy Christianson írja: „Ígéri, hogy erőt ad, ha az ő akaratát keressük életünkben és életünk által”.

Hála
Christianson biztat, hogy idézzük fel azokat az emlékeinket, amikor Isten valami reménytelen helyzetből kisegített. Majd így folytatja: „Köszönd meg, amit tett, és gyakorold hitedet azzal, hogy előre hálát adsz azért, amit tenni fog.

Békesség
Általában bízni akarunk Istenben, ha cserében megmondja, mik a tervei. Hajlandók vagyunk vállalni az utat, ha tudjuk, mi vár ránk. Christianson: „Jézus azt üzente, hogy az ő békessége minden értelmet meghalad, tehát aggódásunk megszüntetése ne függjön attól, hogy átlátjuk-e a dolgokat… Valójában az, hogy bizonytalanok vagyunk a jövőt illetően, esélyt ad arra, hogy Istenbe vessük bizalmunkat.
A békesség abból adódik, ha megértjük, kicsoda Isten, és nem abból, ha megértjük, miért történnek a dolgok úgy, ahogy történnek. Fontosabb a Ki, mint a Miért. Kelly Balarie, a crosswalk.com egyik munkatársa is erről ír Ne aggódj c. írásában:
Hála neked, Uram, Jézus. Minden hatalom a tied. Te uralkodol a magasságban. Senki nem tud lerántani helyedről. Semmilyen körülmény nem tud legyőzni. Te magad vagy a hatalom, a szeretet ereje, minden probléma megoldója. Nem kell vállamra vegyem a világot, mert te válladra vetted a keresztet. Meghajlok előtted. Alázatossá válok, elengedem a kevély aggódást, ami csalárd módon elhiteti velem, hogy rajtam áll, hogy megváltozzanak a dolgok. Minden rólad szól, Uram.”

Végül így biztat Christianson: „Tervezz, építs ki stratégiákat az életedre, de közben meríts erőt Istenben való bizalmadból, akárhogyan alakulnak a dolgok. Imádkozz, mondj köszönetet, és békesség legyen a lelkedben.

http://www.crosswalk.com/blogs/christian-trends/how-to-prevent-worry-from-warping-your-view-of-god.html?utm_source=facebook&utm_medium=fbpage&utm_campaign=cwupdate