2017. szeptember 18., hétfő

Lélekerősítő - Mikor úgy érzed, nem bírod a terhet

Mikor úgy érzed, nem bírod a terhet
Glynnis Whitwer

„Vesd az Úrra gondodat, s ő majd gondoskodik rólad; nem engedi soha, hogy ingadozzék az igaz.” Zsolt 55,23


Mikor két kislányt adoptáltunk Afrikából, tudtuk, nem lesz könnyű. De hogy mennyire nehéz, arról fogalmunk se volt.
Öttagú családunk (a férjem, három fiunk és én) tisztán hallottuk Isten szólítását. Legyen héttagú a családunk. Mikor pedig megláttuk a szemétkupacon álló két kis testvér képét, a szívünk jelezte, hogy ők a mi gyermekeink.
Túlcsorduló örömmel hoztuk haza őket új otthonukba, s ez az öröm el is tartott – úgy egy hétig.
És aztán jött a valóság.
A képen nem látszott, és az árvaházban sem tudták elmondani, hogy egyikük milyen sérüléseket hordoz magával élete első éveiből. Az elhanyagoltság és bántalmazás nagyon nehezen gyógyítható sebeket okozott.
Minden nap történt valami, amit nehezen viseltünk. Aztán a napokból évek lettek, és amiről azt hittük, idővel helyrejön, egyre romlott. Az életünk aknamezőre hasonlított, sosem lehetett tudni, mikor robban. És robbant. Nem is egyszer.
Tanácsadókkal próbálkoztunk, segítő központokba jártunk, de nem tudták kitapintani a mögöttes okokat, és kezdtem elveszíteni a reményt. Nem tudtam segíteni kislányomnak, és nem tudtam megvédeni a családomat. A bűntudat terhe ránk nehezedett a férjemmel. Valamit biztos elrontottunk, vagy eleve nem jól csináltunk. Hogyan kezeljük az erős érzelemkitöréseket?
Valóban túl nagy volt a teher.
Azelőtt sosem értettem, mit jelent saját erőnk végéhez érni. Viszonylag könnyű életem volt, megoldható gondokkal. De amivel akkor szembesültem, túlnőtt képességeimen. Nagyobb szükségem volt az Úr segítségére, mint bármikor.
Ekkor nyert új értelmet, más igék mellett, az 55. zsoltár 23. verse: „Vesd az Úrra gondodat, s ő majd gondoskodik rólad; nem engedi soha, hogy ingadozzék az igaz.”
Vagy átadom az Úrnak, vagy összeroskadok az adott szituáció terhe alatt. Az Úrtól való függés új szintjére emelt a kétségbeesés. Ha Ő nem tart meg, úgy éreztem, darabokra törik a szívem, és rettegtem, idővel milyen választ ad majd a testem az állandósult stresszre.
Nem történt villanásszerű átalakulás, de lassacskán kezdtem békére lelni. Sokat számított, hogy az Úr megmutatta, hogy amit kért tőlem, megtettem. A kislányunk gyógyítása már az Ő dolga volt. Mellette kell állnunk az útján, tőlünk telhetően bizonyítva, Isten mennyire szereti. Ez a tudat sokszor adott erőt a nehéz időkben.
A történetnek nincs még vége, most is tart. Barátaink néha megkérdik, mostani eszünkkel is az adoptálás mellett döntenénk-e. Azonnali igen a válasz két okból. Először, mert biztosan tudjuk, hogy Isten akaratát teljesítettük. Másodszor, mert menet közben több módon megtapasztaltuk Isten segítségét. Megtanultuk, hogy:
Isten megmutatkozik, mikor legnagyobb szükséged van rá.
A megtérésem utáni első időben sokszor hallottam tanúságtételeket csodákról, amikor a legnagyobb szükségben megmutatkozott Isten ereje. De úgy gondoltam, ez másokkal szokott megtörténni. Mindaddig így hittem, míg az én szükségem akkora, és a rám nehezedő teher oly nehéz nem lett, hogy egyedül már nem bírtam elhordozni.
Van úgy, hogy nem érzékeljük Isten segítségét, mert nincs szükségünk rá – legalábbis így gondoljuk. Mikor az életünk gyeplőjét biztos kézzel fogjuk, és saját erőnket elégnek érezzük. De ha szétesik a világunk, a nagy szükség felnyitja szemünket. A legsötétebb pillanatokban megtapasztaljuk Isten erejét, megérezzük jelenlétét, átéljük békéjét úgy, mint soha azelőtt. Velem is ez történt.
Ha úgy érzed, túl nagy a teher, mely rád nehezedik, ne csüggedj, van remény. Öntsd ki szívedet Mennyei Atyádnak, ne tarts vissza semmit. És ha csak picit is érzed a megkönnyebbülést, adj hálát Istennek hűségéért. Ő végig veled van, készen arra, hogy segítsen.

Uram, köszönöm, hogy mindig jelen vagy az életemben. Köszönöm Neked a nehéz időket is. Mikor benne voltam, talán nem ezt mondtam, de visszatekintve látom, hogy hűséges voltál (és vagy) a nagy szükségben. Segíts, hogy maradjak mindig szorosan melletted, és ne akarjak Tőled függetlenedve a magam erejére támaszkodni. Jézus nevében, Ámen.

Glynnis Whitwer: When Your Burden Feels Too Much to Bear
Encouragement for today, 2017.09.14.
www.proverbs31.org

2017. szeptember 9., szombat

Lélekerősítő - A legjobb haditerv


Lysa TerKeurst

„Amikor Józsué Jerikó közelében tartózkodott, fölemelte szemét és látott egy embert: előtte állt, s kivont kard volt a kezében. Józsué odament hozzá és megkérdezte tőle: ’Hozzánk tartozol vagy ellenségeinkhez?’” Józs 5,13

Mind voltunk már ilyen helyzetben. Ott állunk az elénk tornyosuló nehézségek mozdulatlan fala előtt, s elkerülhetetlen vereségről suttog a fülünkbe a félelem.
Ezért is vagyok annyira hálás Isten igéjének. A Biblia lapjain újra meg újra elénk kerülnek történetek emberekről, akiknek példája segíthet küzdelmeinkben. Akik tudják, mit jelent Az Úrra tekinteni, és Rá bízni magunkat.
Például Józsué. Ha volt valaha kétségbeejtő helyzet, az övé az volt Jerikó falai előtt.
Egyrészt bevehetetlennek látszottak a falak, másrészt Izrael seregének nem voltak megfelelő fegyverei egy ilyen erődítménnyel védett város bevételéhez. Nyilakkal és lándzsákkal nem lehet bezúzni a falakat. Az ehhez szükséges faltörő kosok, katapultok nem szerepeltek arzenáljukban.
De már nem fordulhattak vissza, túl messzire mentek. A nép pedig arra számított, hogy Józsué bevezeti őket az Isten ígérte földre.
E hatalmas nyomás alatt állt Józsué, mikor megjelent előtte egy férfi kivont karddal. A szövegből kiderül, hogy nem egyszerű emberről van szó, ő az Úr seregének parancsnoka. Isten jelenléte emberi formában. Nem mindennapi jelenet. Hihetetlen találkozás.
Látva, hogy a férfi harcra készen áll, Józsué megkérdezi: „Hozzánk tartozol, vagy ellenségeinkhez?” (Józs 5,13b).
A nyílt kérdésben, mely bepillantást enged Józsué gondolatvilágába, tétovázást érzünk, mintha megerősítést szeretne. Nagyon őszinte a kérdés, és kiérzem belőle, hogy Józsuéból hiányzik a teljes önbizalom és bizonyosság. Különben nem tette volna fel ezt a kérdést.
Azt várnánk, hogy Isten jelenléte megnyugtatja Józsuét, és valami ilyesmit válaszol: „Veletek vagyok, Józsué, a ti oldalatokon állok!”
De nem ez történik.
A kérdésre, hogy „Hozzánk tartozol, vagy ellenségeinkhez?”, Isten jelenlétének válasza: „Egyikhez sem, én az Úr seregének vagyok a vezére, most érkeztem…” (Józs 5,14a). Józsué hódolattal és alázattal földre borult előtte, majd megkérdezte, milyen üzenetet küldött az Úr az ő szolgájának (Józs 5,14b).
Vajon milyen üzenetre számít? Talán stratégiai és taktikai tanácsokra. De részletes haditerv helyett az üzenet imádásra szólítja fel Józsuét: vesse le saruit, mert a föld, ahol áll, szent hely (Józs 5,15).
Felhívja ez a mondat Józsuét, hogy dicsőítse Azt, aki elég hatalmas ahhoz, hogy eldöntse a közelgő csata kimenetelét, és szereti annyira, hogy elcsitítsa a Józsué lelkében kavargó kételyt, félelmet, bizonytalanságot. Míg nézem, ahogy Józsué leveszi saruját, rájövök, nekem mi a feladatom az elém tornyosuló nehézségek fala előtt: kevesebb aggódás, több dicsőítés…
Mikor kétségbeesetten lesem, hogy Isten közölje a részleteket…
Mikor arra vágyok, hogy bár egy aprócska bepillantást engedne a terveibe…
Mikor elbizonytalanodom, hogy vajon velem van-e, vagy ellenem…
Álljak meg, emeljem fel a tekintetemet Rá, aki félelmeimben is találkozni akar velem, és dicsőítsem Őt. Az imádás nemcsak arra való, hogy Őt dicsőítse, hanem hogy engem megváltoztasson.
Talán nem a dicsőítés az első dolog, ami eszünkbe jut, mikor valami ránk nehezedik, pedig valóban nagy ereje van: reszkető szívünket, remegő térdünket emlékezteti Isten hatalmára, szeretetére, mindenhatóságára. Egyszerre megnyugtat és megerősít – tökéletesen felkészíti elménket és lelkünket az előttünk álló küzdelemre, bármi legyen az.
Nem tudom, milyen „falak” előtt állsz életednek ebben a szakaszában, barátnőm. Nem tudom, mennyire látszanak bevehetetlennek. De tudom, mi a tökéletes haditerv mindnyájunk számára.
Kevesebb aggódás. Több imádás. És bízzunk benne, hogy Isten győzelemre vezet.

Mennyei Atyám! Köszönöm, hogy emlékeztetsz, hogy legjobban úgy tudom felkészíteni szívemet és elmémet a harcra, ha egyszerűen, alázatosan eléd borulok, és imádlak Téged. Ezért most leteszem lábaidhoz félelmeimet, és dicsőítve tárom ki kezemet Feléd. Te méltó vagy a bizalmamra. Méltó vagy imádásomra. Ma is és minden áldott nap. Jézus nevében, Ámen.

Lysa TerKeurst: The Best Battle Plan
Encouragement for today, 2017. 09. 07.
www.proverbs31.org

2017. szeptember 4., hétfő

Lélekerősítő - Isten lát téged


Jenny Wheeler

„Mert az Úr szemei áttekintik az egész földet, és ő megmutatja erejét azoknak, akik teljes szívvel az övéi.” (2Krón 16,9a)

„Enyém szemembe nézz, apu! Enyém szemembe nézz!” kiabált kicsi gyermekünk egy zsúfolt vasárnap délután.
A fura mondat szavajárásává vált. Nemegyszer nevettünk rajta férjemmel, tetszett a benne rejlő nyomaték, amit Chase másképpen is megerősített: két kis tenyerébe vette az apja arcát, maga felé fordította, és előre hajolva alig pár centiről belenézett a szemébe.
Amikor egy kis többletfigyelemre vágyott, mindig ehhez a varázsmondathoz folyamodott, és csak akkor nyugodott meg, mikor azt a választ kapta, hogy „Látlak, drágaságom. Látlak.”
Sokgyerekes családból származom, máig emlékszem, mennyire vágytam a kettesben töltött időre valamelyik szülőmmel. Sokat utaztunk, énekeltünk, hamar megtanultam, hogy ha jól szerepelek, egy időre kielégül a vágyam, hogy rám irányuljon a figyelem. Nagyon szerettem a zenét, és bár félénk voltam, jó érzés volt mosolyt fakasztani a hallgatóság arcán.
Ahogy nőttem, egyre tisztábban láttam, hogy a taps előbb-utóbb elhal, az előadásnak vége lesz, az emberek másfele fordítják a tekintetüket.
Egy érzékeny fiatal lélek eltöpreng ezen…
Számítok én egyáltalán? Lát engem úgy IGAZÁN valaki? Vagy észre sem vesznek?
Hiába nem vagyok már gyerek, még mindig küzdök a vággyal, hogy a körülöttem élők felém forduljanak, hogy az „enyém szemembe nézzenek”. Néha úgy érzem, Isten tekintetét is magamra kell vonzanom.
Könnyen meginog önbecsülésünk, ha azt látjuk, senki nem vesz észre, nem figyel ránk, vagy ha összehasonlítjuk a magunk szürke életét, mások csillogó világával. Látom, milyen kiemelt figyelmet kapna barátnőm, aki Ugandába ment árva gyerekekkel foglalkozni, és úgy érzem, engem pedig maguk alá temetnek a kimerítő, dolgos hétköznapok.
Mosogatás, rohangálás, vacsorafőzés – egyik se igazán fontos. Törékeny szívünket néha össze tudja zúzni az a hamis gondolat, miszerint értékünket az adja, amit teszünk, és nem Isten, aki teremtett és szenvedélyesen szeret minket.
Ismered ezt az állapotot?
Hadd mondjak valami biztatót: az Isten felé fordított szív sosem marad észrevétlen.
Ő lát téged ott, ahol éppen vagy, akkor is, ha senki más nem vesz észre. Keresi az olyan szíveket, mint a tiéd! A szív, amely szereti az Urat, és átadja magát Neki, nem marad előtte észrevétlen. És irgalmas Istenünk tovább is megy.
Alapigénkben, a 2 Krón 16,9a-ban azt a kijelentést olvassuk, hogy Isten áttekinti az egész földet, és ígéretet kapunk, hogy „megmutatja erejét azoknak, akik teljes szívvel az övéi”. Megerősít.
Kapsz erőt ahhoz, hogy összehajtogass még egy adag száraz ruhát? Tutira.
Hogy kitalálj és kitálalj még egy ebédet? Igen.
Hogy bízd magad az Ő időzítésére? Biztos lehetsz benne.
Hogy a kis dolgokban is hűségesen szolgáld? De még mennyire!
Hogy várni tudj, míg jóra fordulnak a dolgok? Elhiheted!
A nehéz időkben, vagy amikor nagyon magányos vagyok, nem kell szerepelnem, le-föl ugrálnom, hogy Isten észrevegyen. Ő az, aki mindig nyúl felém, készen arra, hogy tenyerébe vegye arcomat, hozzám hajoljon, és ezt suttogja: „Nézz a szemembe, gyermekem. Az én szemembe nézz.”
Ebben a szoros együttlétben, amikor szelíd szeme találkozik fáradt tekintetünkkel, meghallhatjuk biztatását: „Látlak, drágaságom. Látlak.”
Szemtől-szemben mennyei Atyánkkal elcsitul vágyam, hogy észrevegyenek. Teljesítménykényszerem feloszlik a felismeréstől, hogy Isten tökéletesen ismer, és mindenestül szeret. Szívem rájön végre, hogy az Ő szeme felém fordul, és nincs is szükségem más figyelmére.

Istenem, köszönöm, hogy te valóságosan látsz engem. A tudat, hogy szemed mindig rajtam van, többet ér bárki más figyelménél. Amikor figyelemre, elismerésre vágyom, szereteted felé fordulok, és a kezedbe teszem mindazt, aki vagyok. Köszönöm, hogy megerősíted szívemet. Jézus nevében, Ámen.

Jenny Wheeler: God Sees You
Encouragement for today 2017. aug. 31.
www.proverbs31.org

2017. augusztus 26., szombat

Lélekerősítő - Ha Istentől van, megnyugodhatom


Suzie Eller

„Ezért most azt mondom nektek, hagyjátok békén ezeket az embereket, és engedjétek őket szabadon. Ha ez az elgondolás vagy mozgalom emberektől származik, magától felbomlik. De ha Istentől van, nem tudjátok megállítani őket, és úgy látszana, mintha Isten ellen hadakoznátok.” (ApCsel 5,38-39)

Kezdettől fogva ott éreztem Istent a részletekben. Nehéz munka volt, de hálás voltam érte. Mindent elvégeztem, amit kellett, a végén mégsem úgy sikerült, ahogy vártam.
Voltál már hasonló helyzetben?
Megteszel mindent, amiről úgy érzed, Jézus akarata. Van benne gond is, gyönyörűség is, de ez természetes. Élvezed a pillanatokat, amikor érzed, hogy Isten valami nagyszerűt alkot, aztán hiába teszel meg minden tőled telhetőt, a végeredmény elmarad attól, amire számítottál.
Enyhén szólva lehangoló az egész.
Mai olvasmányunkban Péter és az apostolok igencsak nehéz helyzetben vannak. Hiába maradtak hűségesek, többször bebörtönözték, és meg is verték őket. Ők is emberek, el tudnak keseredni. Ám valahányszor kiszabadultak, ott folytatták, ahol abbahagyták, ahova Jézus szólította őket.
A hatóságoknak egy adott ponton elegük lett az apostolok csökönyösségéből. Összegyűlnek, hogy döntsenek a sorsukról. Ezen a tanácskozáson kér szót a közösség egy tekintélyes tagja, Gamáliel, és a következőt mondja:
„Engedjétek őket szabadon. Ha ez az elgondolás vagy mozgalom emberektől származik, magától felbomlik. De ha Istentől van, nem tudjátok megállítani őket, és úgy látszana, mintha Isten ellen hadakoznátok” (ApCsel 5,38-39).
Ha Istentől van, nem tudjátok megállítani őket.
Mi lenne, ha másként tekintenék Istentől kapott feladataimra?
Szeretettel nevelek egy gyermeket, közösséget vezetek, vagy egy kapcsolaton dolgozom – ha Istentől van, megnyugodhatom. A siker nem a nehézségektől, a befektetett munkától függ, de még az eredményektől sem.
Elég, ha biztosak vagyunk abban, hogy Isten bízta ránk a munkát. Nem vár többet, csak hogy tegyük meg a magunkét. Bízhatunk abban, hogy Ő is megteszi a magáét. Mi nem látjuk a végső eredményt, Ő viszont látja.
Jézus követése mindig gondok (érzéseink, az emberek ítélete, gyors eredmény reménye) és hit egyvelege. Talán azt hittük, könnyebb lesz. Talán abban reménykedtünk, sok örömünk lesz benne. Arra gondoltunk, hogy a gyors eredménnyel teszünk Isten kedvére. Ha csalódottnak érezzük magunkat, gondoljunk arra, hogy:
Ha Istentől van, semmi nem akadályozhatja meg. Nem miattam, hanem Miatta.
Ha Isten kér tőlünk valamit, elejétől végig nyugodtak lehetünk. Megtesszük, ami tőlünk telik. Hűségesek leszünk. Amikor befejezzük a feladatot, várjuk a következőt. Szeretünk tovább. Szívünket Isten hívására hangoltan tartjuk. Nem engedjük, hogy az ügy kimenetele vagy az elénk tornyosuló akadályok elvegyék örömünket, hogy Isten munkatársai lehetünk.
Ha Istentől van, és ezt tudjuk, egyszerűen lássunk neki, és végezzük el, ami a mi dolgunk. A végeredmény Istentől függ.

Mennyei Atyám! Munkatársadnak hívtál meg, és én végig a külsőségekre koncentráltam. Az érzéseimmel, az eredményekkel foglalkoztam, azzal, hogy szerintem hogyan kellene történnie. Most visszafordítom tekintetem Rád. Ha Tőled van, az nekem elég. Köszönöm, hogy felhasználsz terveid végrehajtásában. Jézus nevében, Ámen.

Suzie Eller: If God Is in It, I Can Rest
Encouragement for today, 2017.08.18.
www.proverbs31.org

2017. augusztus 18., péntek

Lélekerősítő - Mit adjunk, amikor nincs mit adnunk


Alicia Bruxvoort

„Erre ő ezt a nevet adta az Úrnak, aki vele beszélt: »Te vagy az Isten, aki lát!«” Ter 16,13a


Hazafelé tartottam kocsival az áruházból, mikor megláttam. Két szutykos, olvadó hókupac között állt egy forgalmas kereszteződés sarkánál.
A kezében tartott kartontábla felirata tette közhírré elkeseredését, s a felfirkált szavakat olvasva összeszorult a gyomrom a szánalomtól. De mit tehetnék? Három rekesz tej van a csomagtartóban, két egydolláros bankjegy a pénztárcámban, és egy doboz rózsaszín rágógumi a műszerfalon.
Ahogy a lámpa zöldre váltott, elfordítottam a fejem a sarki látvány keltette dilemmáról, és hazafelé kormányoztam az autót.
Alig egy mérföld után úgy éreztem, szent suttogás szól hozzám újra meg újra: Menj vissza, és jelezd neki, hogy észrevetted.
Visszagondoltam, hogyan fordítottam el a fejemet, mikor befordultam a sarkon, mintha az asszony ott se volna. Mintha láthatatlan lenne. Értéktelen. Vagy mindkettő.
Vajon mi fáj jobban - kérdeztem magamtól, - a nincstelenség, vagy az, hogy levegőnek néznek?
Egy forgalmas kereszteződésnél vonakodva megfordultam, és megállítottam a kocsit egy közeli parkolóban.
Fogtam a két gyűrött bankjegyet, és bár minden lépéssel egyre jobban zavarba jöttem, odamentem az asszonyhoz. És ha megbántom, hogy ilyen keveset adok? Ha ezzel csak tovább rontok a helyzeten?
„Asszonyom, segíthetek valamit?” – kérdeztem az asszonytól, aki arcán viselte a zord időjárás nyomait.
„Munka kellene” – felelte higgadt határozottsággal. De aztán megtört a jég, és őszintén elbeszélte gondjait.
Nem ajánlottam megoldást bajaira, és nem mondtam véleményt gondjairól. Csak álltam a szélfújta sarkon, és hallgattam. Néha a legegyszerűbb módja, hogy megmutassuk valakinek, számít nekünk, az, ha időt szánunk a meghallgatására.
Ami ez után következett, nem illene bele egy megrendítő Hallmark film forgatókönyvébe, de még egy gondosan megtervezett vasárnapi iskolai óravázlatba sem.
„Nem igazán tudom, hogy segíthetnék”, ismertem be könnyes szemmel. „De tudom, hogy Jézus él, és hogy Ő nagyon szereti önt.”
Vágyakozón a kocsim felé pillantottam, de mielőtt elindultam, megkérdeztem: „Megengedi, hogy imádkozzam önért?”
Meglepetésemre, az asszony bólintott, és lerakta a kartontáblát.
A Teremtés könyve 16. részében is hallunk egy kétségbeesett asszonyról, aki több fájdalmas körülmény fogságába került. Hágár nem állt egy utcasarkon kartontáblával, hanem megfogant gyermekével a hasában elhagyatva kóborolt a pusztában. Amikor már reménytelennek látszott a helyzete, Isten egy küldönce érkezik hozzá biztató szavakkal.
A küldönc szavai nem változtatnak azonnal Hágár helyzetén, de gyökeresen megváltoztatják lelkiállapotát. Egy egyszerű igazság felülírja elhagyatottságát. Isten látja. Ismeri fájdalmát. Terve van vele.
Bevallom, máskor is előfordul, hogy félresöpröm valaki problémáját, mert nem tudok mit kezdeni vele. Hágár története arra tanít, hogy még ha nem is tudunk mit tenni, rámutathatunk Arra, Aki figyel az illetőre, és ismeri helyzetét.
Ha nincs is megoldásunk minden problémára, van lelki balzsamunk mindenki számára. Hiszünk Jézusban, és magunkban hordjuk az evangélium reménységét. Ismerünk egy Istent, aki ott van a fájdalomban, türelmes a bajban, bőkezű irgalmában és sokat tűrő szeretetében. És tudjuk, hogy Teremtőnk kincsnek tart minden embert, akit megteremtett a földön.
Ezeket az igazságokat mondtam ki az asszony fölött ott az utcasarkon. És mikor befejeztem, ő könnyes szemmel megköszönte.
„Hogy hívják?” – kérdeztem, mielőtt búcsút vettem tőle.
„Daisynek” – válaszolta, és halványan elmosolyodott. Visszamosolyogtam, és mikor hátranéztem, jó volt látni, hogy már nem olyan görnyedt, magasabb volt, kiegyenesedett.
Aztán másodszor is elindultam hazafelé. Ám ezúttal nem fordítottam el a fejemet, mikor a sarokhoz értem. Integettem Daisynek az ablakon át, és tekintetemmel próbáltam kifejezni azt, amiben reméltem, már ő is elkezdett hinni: Nem vagy láthatatlan. Értéked felbecsülhetetln. Isten, aki lát, téged is lát.

Uram, bocsásd meg, ha néha nem figyelek szükséget szenvedő testvéreimre, akik az utamba kerülnek. Használj fel engem, hogy elvigyem reményedet a reményüket vesztetteknek, és jelenlétedet a szenvedőknek. Jézus nevében, Ámen.

Alicia Bruxvoort: Giving When We Have Nothing to Give
Encouragement for today, 2017. augusztus 17.
www.proverbs31.org

2017. augusztus 15., kedd

Alázatos vagyok-e

Szt Josemaria Escriva (az Opus Dei alapítója, 1902-1975) szerint, ha ezt a 17 dolgot tapasztalod magadon, valószínűleg dolgoznod kell még az alázatosság erényén

Az alázatosság hiányának 17 jele

1. Úgy tartod, hogy amit teszel vagy mondasz, jobb, mint amit mások tesznek vagy mondanak.
2. Mindig a magad útját járod.
3. Vitatkozol akkor is, ha nincs igazad, vagy erőszakosan, rossz modorban bizonygatod igazadat.
4. Véleményt nyilvánítasz akkor is, ha nem kértek fel rá, vagy ha nem segítesz vele.
5. Megveted mások álláspontját.
6. Elfelejted, hogy minden képességed, tulajdonságod kölcsönbe kaptad.
7. Nem ismered el, hogy semmire sem vagy érdemeid által jogosult, még a földre sem, amelyen jársz, vagy a dolgokra, amelyeket birtokolsz.
8. Beszélgetésben magadat hozod fel követendő példának.
9. Rosszat mondasz magadról, hogy elnyerd mások szimpátiáját, vagy hogy tiltakozzanak.
10. Mentségeket keresel, ha rendreutasítanak.
11. Eltitkolod feljebbvalód elől bizonyos hibáidat, nehogy rossz véleménnyel legyen rólad.
12. Megelégedéssel tölt el, ha dicsérnek, örömmel hallod, ha mások jókat mondanak rólad.
13. Sértve érzed magad, ha másokat többre becsülnek, mint téged.
14. Nem vagy hajlandó alantas feladatokat végrehajtani.
15. Azon igyekszel, vagy azt szeretnéd, ha kiemelnének, ha feltűnnél.
16. Beszélgetés közben öndicsérő szavakat ejtesz el, vagy olyanokat, amik igazolják, milyen tisztességes vagy szellemes vagy tehetséges, szakképzett stb. vagy.
17. Szégyelled, hogy bizonyos javakat nem birtokolsz.

http://catholic-link.org/2017/08/01/17-ways-to-tell-if-youre-humble-from-st-josemaria-escriva-and-the-litany-of-humility-that-we-will-all-need-to-say-after/

Rafael Merry del Val bíboros (1865-1930):
Az alázatosság litániája
(A Szeretet Misszionáriusainak - Teréz Anya nővérei - napi imádsága)

A vágytól, hogy megbecsüljenek, - szabadíts meg Jézusom!
A vágytól, hogy szeressenek, - szabadíts meg Jézusom!
A vágytól, hogy népszerű legyek, - szabadíts meg Jézusom!
A vágytól, hogy fölemeljenek, - szabadíts meg Jézusom!
A vágytól, hogy tiszteljenek, - szabadíts meg Jézusom!
A vágytól, hogy dicsérjenek, - szabadíts meg Jézusom!
A vágytól, hogy előnyben részesítsenek, - szabadíts meg Jézusom!
A vágytól, hogy tanácsomat kérjék, - szabadíts meg Jézusom!
A vágytól, hogy igazat adjanak nekem, - szabadíts meg Jézusom!
a vágytól, hogy elismerjenek, - szabadíts meg Jézusom!

A félelemtől, hogy megaláznak, - szabadíts meg Jézusom!
A félelemtől, hogy lenéznek, vagy leráznak, - szabadíts meg Jézusom!
A félelemtől, hogy megvetnek, - szabadíts meg Jézusom!
A félelemtől, hogy korholnak, - szabadíts meg Jézusom!
A félelemtől, hogy megütnek, - szabadíts meg Jézusom!
a félelemtől, hogy megrágalmaznak, - szabadíts meg Jézusom!
A félelemtől, hogy kigúnyolnak, - szabadíts meg Jézusom!
a félelemtől, hogy mellőznek vagy elfelejtenek, - szabadíts meg Jézusom!
a félelemtől, hogy igazságtalanság ér, - szabadíts meg Jézusom!
a félelemtől, hogy meggyanúsítanak, - szabadíts meg Jézusom!

Hogy másokat nálam jobban szeretnek,
- add kegyelmedet, Jézus, hogy alázatossággal és szeretettel viseljem el!
Hogy másokat nálam többre becsülnek,
- add kegyelmedet, Jézus, hogy alázatossággal és szeretettel viseljem el!
Hogy a világ szemében más növekszik és én kisebbedem
- add kegyelmedet, Jézus, hogy alázatossággal és szeretettel viseljem el!
Hogy az erényt másokban dicsérik és a jót bennem nem veszik észre,
- add kegyelmedet, Jézus, hogy alázatossággal és szeretettel viseljem el!
Hogy másokat magasztalnak, míg engem észre sem vesznek,
- add kegyelmedet, Jézus, hogy alázatossággal és szeretettel viseljem el!
Hogy másokat nálam jobban előnyben részesítenek,
- add kegyelmedet, Jézus, hogy alázatossággal és szeretettel viseljem el!
Hogy mások szentebbek, jobbak nálam, és én csak olyan szent leszek, amilyen a Te kegyelmedből telik tőlem
- add kegyelmedet, Jézus, hogy alázatossággal és szeretettel viseljem el!

http://keresztezo.hu/content/rafael-merry-del-val-biboros-az-alazatossag-litaniaja

2017. augusztus 13., vasárnap

Lélekerősítő - Valami új készül neked

Micca Campbell

„Most már ne arra gondoljatok, ami régen történt, és ne a múlt dolgokra figyeljetek. Nézzétek: én valami újat viszek végbe, már éppen készülőben van; nem látjátok? Épp utat csinálok a pusztában, és a sivatagban folyókat fakasztok.” Iz 43,18-19

„Most az egyszer tényleg túlléptem a határt”- vallotta be sírva, remegő ajakkal Melany. Átkaroltam a vállát, és közelebb húztam magamhoz.
„Anya sosem bocsátja meg” – szipogta.
„Édesanyád biztos kiborul, de szeret téged” – bizonygattam. „Ha akarod, elkísérlek, s ott leszek, mikor elmondod neki.”
Melany nagyot sóhajtott, kézfejével letörölte könnyeit. „Az jó lenne” – mondtad. Rám mosolygott, és én újra magamhoz szorítottam.
„Mit nem adnék azért, hogy meg nem történtté tegyem az egészet!” – mondta még.
Érezted-e már, hogy Istennek elege van belőled? Hogy megbocsáthatatlan, amit tettél. Szeretnéd visszafordítani az időt, oda, amikor még minden jó volt. Ha így érzel, mai alapigénk neked szól, téged is biztat.
„Most már ne arra gondoljatok, ami régen történt, és ne a múlt dolgokra figyeljetek. Nézzétek: én valami újat viszek végbe, már éppen készülőben van; nem látjátok? Épp utat csinálok a pusztában, és a sivatagban folyókat fakasztok” (Iz 43,18-19).
Izajás a fogságban szólt e szavakkal Izrael népéhez. Mindenük odaveszett, amiről azt hitték, örökké az övék lesz. Úgy érezték, Isten elfordult tőlük lázadásaik miatt.
Isten viszont így biztatta őket: felejtsétek el a múltat. Bármit követtetek is el, bármilyen messze távolodtatok is, én valami újat készítek számotokra.
Akárhol vagy is, tudd, Isten valami újat készít elő az életedben. Alapigénkből megtanulhatjuk, hogyan fogadjunk mindent Istent kezéből.
1. Ne foglalkozzunk azzal, ami elmúlt.
Sosem fogjuk észrevenni, merre vezet Isten, ha egyre csak hátrafelé tekintünk.
Izrael nép visszasírta a régi időket, amikor még Isten kegyeiben éltek. Emlékeztek, hogyan vezette át őket a Vörös tengeren, hogyan mentette meg őket az ellenségtől, és látta el őket minden szükségessel. Az izraeliták a múltban keresték a megoldást mai gondjaikra. Pedig hajdani győzelmeik nem tudják kiszabadítani őket mai fogságukból. Valami újra volt szükségük. Új csodára. Új győzelemre.
2. Vedd észre jövődet a mában.
Ahogy az elvetett mag a földben csírázik ki, mielőtt a felszínen láthatóvá válna, az új dolog, amit Isten neked szán, már most készül. Törekedik a felszínre. Még nem látjuk, de mozgásban van. Isten minden nap működik bennünk új életünkön. Azon dolgozik, hogy megerősítse Vele való kapcsolatunkat mind lelki, mind gyakorlati értelemben. Oda kell figyelnünk, hogyan munkálkodik most is az életünkön. Te látod?
3. Add át magad Isten tervének.
Akár lehetőségeket, akár csak problémákat látunk életünkben, Isten készíti az utat. Izrael népe azt hitte, már semmire sem számíthat Istentől. De Isten nem ítéli el gyermekeit, hanem segítő kezet nyújt nekik.
„… utat csinálok a pusztában, és a sivatagban folyókat fakasztok” (Iz 43,19b).
Melany azt hitte, élete puszta lett, de Isten a múltját új élet forrásává tette. És ugyanígy áldásokkal teli földdé alakítja át a te pusztaságodat is. Ő képes új életet fakasztani a régi, kiszáradt vidékből.
Bármi történt is ezelőtt, Isten új irányt, új célt készít elő az életednek. Átadod magad a terveinek?

Uram, hiszem, hogy valami újat készítesz elő az életemben. Segíts, hogy vegyem észre működésedet, és add, hogy hálatelt szívvel fogadjam irgalmadat, mely sosem hagy el. Jézus nevében, Ámen.

Micca Campbell: Something New For You
Encouragement for today, 2017.08.11.
www.proverbs31.org

2017. augusztus 9., szerda

Lélekerősítő - Mikor az erős édesanya nagyon gyengének érzi magát


Lysa TerKeurst

„Avagy nem parancsoltam-é meg néked: légy bátor és erős? Ne félj, és ne rettegj, mert veled lesz az Úr, a te Istened mindenben, a miben jársz.” Józs 1,9 (KG)

Dühösen álltam az italautomata előtt.
Nemcsak bosszús voltam. Nemcsak mérges. Nem is csak egyszerűen dühös.
Rettenetesen dühös voltam.
Előfordul, hogy az ember lánya túlreagál valami kellemetlenséget. Ilyenkor a düh, ami elfogja, mint az iránytű nyila mutat valami más felé. Így volt ez most is. De azzal a valamivel nem akartam foglalkozni.
Szerettem volna inni egy diétás kólát. Ehhez megtettem a szükséges lépéseket. Követtem az előírásokat. Bedobtam a megfelelő pénzérmét. Megnyomtam a megfelelő gombot.
De az eredmény nem az volt, amire számítottam.
Valami elromolhatott.
Kezem ökölbe szorult, bekaptam az alsó ajkamat.
És mikor ezt észrevettem, már tudtam, hogy nem a kólára vagyok mérges. Csalódást okozott az egyik gyermekem.
Abból indulok ki mindig, hogy ha a megfelelő lépéseket megteszem, az eredmény az lesz, amire számítok. Megteszed, amit elvárnak tőled, és megkapod, amit te elvársz.
Bedobom a pénzt. Megnyomom a gombot. Kijön a diétás kóla.
Minden időt és szeretetet megadok. Odafigyelést. Imádkozást. Fegyelmet. Bibliaórákat. Gyülekezeti közösséget. Közös vacsorát az asztalnál. Esti beszélgetéseket lefekvéskor. Puszit. Ölelést. Munkát.
Megnyomom a gombot. Kijön az egyenes, szűk ösvényen járó gyermek.
De nem ez történt. Néha nem azt kapod, amit vársz.
És tudod, mire érzek kísértést anyaként? Hogy gyermekem helytelen lépéseiből arra következtessek, én rontottam el valamit, kudarcot vallottam anyaként.
Ez a gondolat pedig meg tud ölni egy édesanyát. Rést üt a szívére, és azon át feltölti bénító bánkódással a múltról és félelmes képekkel a jövőről. És a Sátán pontosan ezt szeretné. Megbénítani az anyákat.
De mi van akkor, ha következtetésem helytelen?
Mi van, ha gyermekem rossz döntése jó anyává tesz engem?
Mi van, ha Isten egyszer így szólt: Lássuk,
- melyik édesanya bízza rám, hogy elég erőssé, kitartóvá, keménnyé tegyem, hogy gyermeke rossz döntéseinek súlya alatt csak meghajoljon, de ne roppanjon össze?
- melyik édesanya vállalja, hogy földig alázzák, de közben felismerje a helyzetből fakadó bölcsességet, mintha aranyrögre lelne a sárban?
- melyik édesanya elég bátor, hogy hagyja, én írjam meg gyermeke történetét?
És akkor rámutat valakire.
Nem mondom, hogy valaha is szerettem volna, hogy rám mutasson. De néha nem azt kapjuk, amire számítunk.
Szeretném, ha egy kis reményt tudnék most lehelni valaki lelkébe, aki bénultan üldögél álmai romjain.
A Józsué 1,9-ben Isten világosan kimondja, mennyire fontos, hogy bátrak legyünk a harcban. Pontosabban, megparancsolja, hogy legyünk bátrak! „Avagy nem parancsoltam-é meg néked: légy bátor és erős? Ne félj, és ne rettegj, mert veled lesz az Úr, a te Istened mindenben, a miben jársz.”
Édesanya, tudd, erős vagy. Kitartó. Kemény. Képes vagy meghajolni anélkül, hogy megroppannál. Hagyod, hogy földig alázzanak. De nem vagy vak. Keresed a bölcsességet. Kiimádkozod magad a bajból. Bátor anya vagy. Azt szeretnéd, ha gyermeked nemcsak a szabályokat, de mindenekelőtt Istent követné.
Hadd fogjam meg a kezed, és álljak melléd.
Összetört szívedbe Isten erőt lehel. S ez az erő felemel, míg újra egyenesen állsz. Dacosan közlöd a Sátánnal: Tévedsz, ha azt hiszed, el tudsz gyengíteni, és beveszem a hazugságaidat.

Uram, kérlek, öntsd erődet gyengeségembe. Nehéz perceket élek át, néha úgy érzem, összeroppanok, de tudom, hogy a Te erőd mindenen átsegít. Segíts, hogy ezt a nehéz időszakot alkalomnak lássam, ami közelebb visz Hozzád. Jézus nevében, Ámen.

Lysa TerKeurst: When Strong Moms Feel Quite Weak
Encouragement for today, 2017. augusztus 3.
www.proverbs31.org

2017. augusztus 5., szombat

Lélekerősítő - Megszabadultunk az adósságtól


Arlene Pellicane

„Titeket tehát, akik bűneitek és testi körülmetéletlenségetek következtében halottak voltatok, vele együtt életre keltett. Megbocsátotta minden bűnünket. A követelményeivel ellenünk szóló adóslevelet eltörölte, az útból eltávolította és a keresztre szegezte.” Kol 2,13-14

Meggyőződésem volt, hogy a golyóautomata biznisszel meg fogok gazdagodni.
Az értékesítési szeminárium oktatója bemutatta, milyen könnyű az egész. Csak helyezzük ki az automatákat forgalmas helyekre, éttermek, orvosi rendelők, templomok elé. Töltsük fel pattogó gumilabdával vagy édességgel, és hetente zsebeljük be az összegyűlt vagyont.
Aztán a bejött pénzből vásároljunk újabb automatákat, építsük ki a birodalmunkat, s nem sok idő múlva már az édességből fogunk megélni.
Optimista vagyok, rögtön láttam, hogy ez lehetséges. Gyors fejszámolást végeztem. A tanfolyam végén aláírtam a szerződést: hat fényes, zöld automata büszke tulajdonosa lettem.
Pár nap múlva a buborék kezdett túlfeszülni.
Tucatnyi helyi vállalkozást felhívtam, elhelyezhetnék-e a területükön egy édesség-automatát. Egytől egyig nemet mondtak. „Franchise-rendszerben működünk – mondták, - az ilyesmit engedélyeztetni kell.”
Hetekig próbáltam otthont találni pénzcsináló automatáimnak, végül egyet el tudtam helyezni egy szépségszalonnál. A fodrászom üzlete volt, bizonyára megsajnált.
Minden második héten feltöltöttem édességgel a magányos automatát, de az ilyenkor kiszedett aprópénz sosem haladta meg az 5 dollárt.
A legrosszabbat még nem is említettem. Több száz dollárt kértem kölcsön a szüleimtől a vállalkozás beindításához. Adósságom volt, és semmi lehetőséget nem láttam a visszafizetésre.
És ekkor megjelent a Szívtipró Herceg, férjem, James alakjában, akivel együtt jártunk a kútbaesett édességvállalkozás idején. Mielőtt összeházasodtunk, aláírt egy csekket a szüleimnek az összegről, amivel tartoztam az automatavásárlás miatt.
Azt mondta, minden adósságtól mentesen akar feleségül venni.
Ez a hozzáállás felidéz egy másik adósságrendezést, amit Jézus végzett el értem. Azt akarta, hogy a menyasszonya legyek, és ehhez ki kellett egyenlítenie az adósságaimat.
Istentől elszakadva, halottak voltunk a bűnben, amikor Krisztus meghalt a kereszten, hogy eltörölje bűneinket, és elfedje szégyenünket. Mai alapigénkben így olvassuk: „A követelményeivel ellenünk szóló adóslevelet eltörölte”. Egy másik, modern amerikai fordításban: Érvénytelenítette a szerződést, mely tartozásunkat tartalmazta. A törvény átka (amit először Mózes osztott meg Izrael népével), volt a szerződés, amire hivatkozni lehetett ellenünk. Bűnösök voltunk mind, nélkülöztük Isten dicsőségét (Róm 3,23). Jézus a kereszten érvénytelenítette a szerződést.
Az adóslevél érvénytelenítésének kétféle ősi módja volt: kereszttel áthúzták az írást, vagy egy szöggel átlyukasztották. Mekkora jelkép! Jézus keresztje áthúzta az ítéletet, a kezébe vert szögek végleg megsemmisítették.
Minden adósságunkat megfizette.
Sejthetitek, az édességvállalkozást megszüntettem. A gépeket mind átadtam egy helyi ifjúsági szervezetnek. Nem építettem karriert cukorkákból, de sok hasznos leckét megtanultam.
Hálát és csodálatot tanultam James iránt, aki kifizette leendő menyasszonya adósságát.
Megtanultam, hogy sose menjek egyedül egy értékesítési bemutatóra.
Világosabban látom már, mit jelent, hogy Jézus Krisztus aláírt egy csekket, hogy az emberiség adóslevelére felkerüljön: „Maradéktalanul teljesítve”.
Jézus annyira szeret, hogy menyasszonyának hív minket. Kidolgozott egy tervet, amivel megszüntetheti bűnos voltunkat. Már nincs rajtunk ítélet, nincs adósságunk. A csekket a vérével írta alá. Azóta édes szabadságban élhetünk.

Drága Jézus, hogyan tudnám meghálálni, amit értem tettél? Köszönöm, hogy kifizetted életemért az adósságot. Köszönöm, hogy eltörölted bűneimet, és a Tiéd lehetek. Már nem vagyok a bűn foglya, nincs tartozásom a szent Isten felé. Isten gyermeke lettem. Jézus nevében, Ámen.

Arlene Pellicane: Getting Out of Debt
Encouragement for today, 2017.08.24.
www.proverbs31.org

2017. július 31., hétfő

Lélekerősítő - Amikor úgy érzed, láthatatlan vagy


Ashlee Glad

„Emeljétek föl a magasba szemeiteket, és lássátok meg, ki teremté azokat? Ő, a ki kihozza seregöket szám szerint, mindnyáját nevén szólítja; nagy hatalma és erőssége miatt egyetlen híjok sincsen.” És 40,26 (KG)

Hat hónapja voltunk szülők, mikor apósom elhunyt.
Ha behunyom a szemem, még mindig magam előtt látom a jelenetet, amikor megtudtuk a hírt. Öt nemfogadott hívás. A férjem a kocsifelhajtón állt, s újra meg újra ezt mondta a telefonba: „Az nem lehet. Az nem lehet.”
Tudtam, mi történt.
Elszorult torokkal szabadítottam ki a kocsiülésből kisbabámat. 90 mérföldre voltunk apósomék otthonától. Emlékszem, sütött a nap, pedig nem illett volna. Emlékszem, ott álltunk a kocsifelhajtón, a hasamra kötött gyermekünkkel kettőnk között öleltük egymást. Emlékszem az útra, egyszer megálltunk marhahúsos szendvicset venni. Emlékszem a megérkezésre anyósom házához, ahol első mozdulatommal a karjaiba tettem egyetlen felajánlásomat, hat és fél kilónyi ártatlanságot: kékszemű kisbabámat.
Különös dolog megtapasztalni a születést és a halált ilyen közeli időpontban egymáshoz. Kisfiam első évét a családunkat ért mélységes fájdalom vette körül. Az egész élet tele lett ellentmondásokkal. Egyik nap pici fiúnk először nevet magára a tükörben. Másnap ott állunk a koporsókkal teli ravatalozóban. Hogyan tud az ember egyszerre örülni és gyötrődni? Mikor van ideje a nevetésnek? Mikor a sírásnak?
A Prédikátor könyvének 3. fejezete állítja, hogy mindennek megvan az órája, mindennek a maga ideje az ég alatt. De hogy létezhet egyidőben mély gyász és elragadtatott öröm?
Anyaságom első évét két folyamat határozta meg: egyfelől tanultam a csecsemőgondozást, másfelől azt, hogyan lehetek férjem támasza az egész életét megrázó veszteségben. E felelősségeken túl nem tudtam, ki vagyok. Lábujjhegyen járkáltam a házban, csak azon igyekeztem, hogy ne zavarjak senkit és semmit. Még egy ellentmondást átéltem: hiába volt egy kisbaba állandóan a csípőmön, még soha nem éreztem magam ennyire egyedül.
„Úgy érzem, láthatatlan lettem – vallottam be egyik éjjel a férjemnek. – Próbálok mindenkinek mindene lenni, de senki sem akar nekem valakim lenni.”
„Nagyon el vagyok keseredve – viszonozta a vallomást a férjem. – Apám elvesztésével mintha egy rész belőlem szintén meghalt volna.”
Így folytatódtak a vallomások könnyek között oda-vissza azon az éjszakán, míg rá nem jöttem valamire.
Én nem tudom megszabadítani a férjemet, és ő sem tud engem.
Nagyon szerettük volna, ha valaki meggyógyítana, szeretne, észrevenne, megértene, de magunk körül kerestük a megoldást, ahelyett, hogy felfelé néztünk volna. Mindketten Szabadítót kerestünk, de ezt sosem találhatjuk meg egymásban.
Jézust nem lehet helyettesíteni. Amíg a házastársunkban, egy barátban, a gyermekünkben vagy internetes közönséghez fordulva keressük a szeretetet, gyógyulást, elismerést, amit csak egy Szabadító adhat, mindig hoppon maradunk.
Láthatatlannak érzed magad? Senki nem vesz észre, bár nagyon szeretnéd, ha valaki feléd fordulna, és megértené, miben vagy éppen?
Legyen mai alapigénk vigasztalásodra: „Emeljétek föl a magasba szemeiteket, és lássátok meg, ki teremté azokat? Ő, a ki kihozza seregöket szám szerint, mindnyáját nevén szólítja; nagy hatalma és erőssége miatt egyetlen híjok sincsen” (És 40,26).
Akár reggel 7-kor a fürdőszobában sírsz, vagy este 7-kor, mikor a kilencedik adag ruhát hajtogatod, vagy éjjel 3-kor a gyermekedet ringatva, nyugodj meg: Isten lát, Isten észrevesz, Isten szeret téged.
Minden egyes nap minden egyes percében, mindent tud rólad, és mindenestül szeret. Ha Isten az égbolt összes csillagát előhívja, és néven nevezi, mennyivel inkább ismer és szeret téged!

Uram, köszönöm, hogy Te látsz, mikor láthatatlannak érzem magam, és szeretsz, mikor el vagyok keseredve. Segíts, hogy tekintetemet a magasba fordítsam, Rád, és juttasd mindig eszembe, hogy most és mindörökre a gyermeked vagyok. Jézus nevében, Ámen.

Ashlee Gadd: When You feel Invisible
Encouragement for today, 2017.07.26.
www.proverbs31.org

2017. július 25., kedd

Lélekerősítő - Úton az ismeretlenbe


Bekah Difelice

„Ruth pedig monda: Ne unszolj, hogy elhagyjalak, hogy visszaforduljak tőled. Mert a hova te mégy, oda megyek, és a hol te megszállsz, ott szállok meg; néped az én népem, és Istened az én Istenem. A hol te meghalsz, ott halok meg, ott temessenek el engem is. Úgy tegyen velem az Úr akármit, hogy csak a halál választ el engem tőled.” Ruth 1,16-17
(KG)

Amikor a nagy váltásokra gondolok életem helyszíneiben, egy sárga költöztető kamion jelenik meg lelki szemeim előtt, s az otthon egyre távolodó képét látom a visszapillantó tükörben.
Úgy tíz éve már, hogy elköltöztem szülővárosomból, miután férjhez mentem egyetemi szerelmemhez, aki a katonaságnál kezdte pályafutását.
Yumába helyezték, Arizban.
Tudod, hol van?
Nos, én sem tudtam. (Ha meg tudod, jó neked!)
Kiderült, hogy egy város a mexikói határ mellett, és forró éghajlatáról, a Cracker Barrel étteremhálózatról és egy vadnyugati időkből fennmaradt történelmi börtönről nevezetes.
Nemde ez minden újdonsült asszonyka álma?
Nehéz döntés volt elhagyni otthonunkat. Bevallom, mikor megálltunk egy benzinkútnál, leültem sírdogálni a járdaszegélyre, és szipogva mondtam a férjemnek: „Nem hiszem, hogy folytatni tudom az utat. Rettenetes ötlet volt.”
Azt hiszem, a nagy döntéseket gyakran éljük meg hatalmas, túlzott áldozatnak, és remegő hitünk könyörög Istennek, hogy ne hagyja el.
A változás költözéssel jár. Régiből az újba, ismertből az ismeretlenbe, hazulról idegenbe. Mintha egy külföldi túrára indulnánk.
Ruth könyvében is találkozunk ezzel az élethelyzettel. A könyv elején Naómi és férje, Elimélek, elhagyják szülővárosukat, és Moáb vidékén telepednek meg. Pár mondattal később azt olvassuk, hogy miután férje és fiai meghalnak, Naómi újból útra kel, ezúttal a menyeivel.
Bethlehembe tartanak, és útközben Naómi felajánlja Ruthnak és Orpának, hogy forduljanak vissza. Megérti, ha nem vállalják az út és az ismeretlen jövő nehézségeit, és hazamennek.
Megható, hogy Ruth vállalja az áldozatot. „Ahova te mégy, oda megyek, és ahol te megszállsz, ott szállok meg” (Ruth 1,16b), mondja Naóminak.
Ruth nemcsak Naómi mellett dönt, hanem Izrael Istene mellett is („Istened az én Istenem). Ez ránk is igaz nehéz döntéseinkben. Nemcsak a cél mellett döntünk, hanem az Isten hűségébe vetett hit mellett is. Az Ő gondoskodásába kapaszkodunk.
Akárcsak Ruth, mi is arra kényszerülünk, hogy valami új helyre menjünk, anélkül, hogy tudnánk, mi vár a túloldalon. Ritkán kapunk isteni eredetű felvilágosítást arról, ami előttünk áll. De megyünk előre, bízva Isten jóságában, még ha nem is látjuk át a helyzetünket.
Isten gyakran úgy húzza közelebb magához az embereket, hogy előbb kiemeli őket komfortzónájukból. Ha kiszakadunk megszokott kényelmünkből, élesebben látjuk Isten megváltó munkáját a mindennapokban. Hitünk gyökereket növeszt, ha életünkből hiányzik a stabilitás.
Ruth könyvének vége arról tanúskodik, hogy Isten a legfájdalmasabb változásokból is jót tud kihozni. Előbb éhség és gyász jellemzi Ruth életét, mely azután kiteljesedik: a fiatalasszony férjhez megy Boázhoz, és megszüli gyermekét, Obedet.
És még itt sincs vége a történetnek. Ruth és Boáz egyesülését utódok sora követi, mely elvezet Dávidig. És Dávid sarjai sorának végén ott találjuk a világ Üdvözítőjét.
Ha nehéz döntést kell meghoznod, vagy ismeretlenbe vezető út előtt állsz, biztatni szeretnélek. Ruth története igazolja, hogy a fájdalmas elszakadások megsokszorozzák Isten gondviselését, Aki aktívan jelen van közöttünk, és nincs olyan út, mely olyan helyre visz, ahova Isten oda ne ért volna már előttünk.
Uram, köszönöm az utat, amelyen az életemet vezeted, bár néhány éles kanyarban nehéz meglátnom gondviselésedet. Segíts, hogy bízzam Benned, bárhogy alakul életem története. Jézus nevében, Ámen.

Bekah Difelice: Traveling Toward the Unknown
Encouragement for today, 2017.07.24.
www.proverbs31.org

2017. július 24., hétfő

Lélekerősítő - Szerette volna, ha másra hasonlítanék


Tondi Wheat

„Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; a mely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, a ki szeretett engem és önmagát adta érettem.” Gal 2,20 (KG)

Mindig önbizalomhiánnyal küzdöttem, és ezen a házasság sem változtatott.
Befolyásolta életem minden területét, és a gondolataimat is:
Gyermekeim boldogabbak lennének, ha belevalóbb anyukájuk lenne.
Nem vagyok alkalmas az otthoni tanításra.
Ha jobban meg tudnám szervezni a munkámat, nem volna mindig ekkora felfordulás itthon.
A férjem boldogabb lenne valaki mással.
Valamit biztos rosszul csinálok, azért nem bíztak rám semmi feladatot a közösségi esemény lebonyolításában.

Folytonosan azon rágódtam, hogy nem felelek meg.
Néhány éve úgy éreztem, nő a távolság köztem és férjem között. Valaki más boldoggá tudná tenni, gondoltam újra meg újra.
Karba font kézzel, fejemet lehajtva vettem egy nagy levegőt, és bátran kijelentettem: „Érzem, hogy szeretnéd, ha másmilyen lennék.” A szívem vadul vert, miközben rettegve vártam a választ. Vajon megmondja, kihez kellene hasonlítanom, vagy el fogja titkolni? – szorongtam.
Felnézett a munkájából, és így szólt: „Igen, így van.”
Összeszorult a szívem. Igazolódott, amitől féltem. A férjem nem akar engem. Valaki másra vágyik.
Próbáltam visszatartani a könnyeimet, és megkérdeztem: „Ki az, akihez hasonlítanom kellene?"
A szemembe nézett, és tudtam, hogy a válasza örökre meghatározza az életemet. Megfontoltan, törődéssel a hangjában így szólt: „Szeretném, ha jobban hasonlítanál Jézusra”.
Nem erre számítottam. Sokan megfordultak a fejemben, de Jézusra nem gondoltam. A férjem nem azt akarja, hogy csinosabb legyek, aktívabb, összeszedettebb. Azt szeretné, ha jobban figyelnék Istenre.
Mindaz, amitől féltem, meg sem fordult a gondolataiban.
Azon a napon eldöntöttem, hogy olyan leszek, amilyennek a férjem látni szeretne, amilyen feleségre vágyik. Tanulmányozni kezdtem a „kézikönyvet” (Isten tanácsait a Bibliában), hogyan lehetnék jobb feleség, anya, ember és keresztény.
Pál írásai sokat segítettek. Mai alapigénket a galatáknak címezte: „Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; a mely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, a ki szeretett engem és önmagát adta érettem” (Gal 2,20).
Ez ma is áll. Amikor szívünkbe fogadtuk Krisztust, meghaltunk önmagunknak. Ehhez az „önmagunkhoz” tartoznak bűneink, szokásaink, gondolataink és még az önbizalomhiányunk is.
Ha nem bízom magamban, nem lehetek teljesen hasonló Krisztushoz.
Pedig én ezt szeretném. Nem azért, mert erre vágyik a férjem, hanem mert Krisztus új életet ad. Az önbizalomhiány néha nagyon el tud gyengíteni. Megszabadulok tőle, ha feltételezett hiányosságaim helyett Istenre koncentrálok.
Nem könnyű elhessegetni a gondolatokat, amik éveken át uralkodtak rajtam.
Isten gyakran - van úgy, hogy naponta - figyelmeztet, hogy ezek mind negatív gondolatok, és nem Tőle származnak. Az, hogy befogadtuk szívünkbe Krisztust, nem jelenti, hogy a Sátán abbahagyja a negatív gondolatok sugalmazását.
Viszont Jézus segít túllépni a negatív gondolatokon. Néha egy olyan ember által, aki közel áll hozzánk.

Uram, Te formáltál engem anyám méhében. Ismered erősségeimet, gyengeségeimet. Nyisd meg a szívemet, hogy Hozzád váljak hasonlóvá. Segíts, hogy Rád figyeljek, és arra, ami a Te akaratod velem. A Te utad tökéletes és igaz. Vezess és irányíts, hogy az legyek, akinek Te látni akarsz. Köszönöm, hogy segítsz megváltozni, és új életet adsz. Jézus nevében, Ámen.

Tondi Heat: My Husband Wanted Me to Be Like Someone Else
Encouragement for today, 2017.07.21.
www.proverbs31.org

2017. július 15., szombat

Lélekerősítő - Meghívót kaptál


Suzie Eller

„De nemcsak ezzel, hanem még szenvedéseinkkel is dicsekszünk, mert tudjuk, hogy a szenvedésből türelem fakad, a türelemből kipróbált erény, a kipróbált erényből reménység. A remény pedig nem csal meg, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete.” Róm 5,3-5


A hűtőm eleje tele van meghívókkal. Egyik egy kisbaba születésének megünneplésére hív. Egy másik esküvőre. A harmadik születésnapi mulatságra. Nem tudok mindenhova elmenni, de jól esik, hogy valaki rám gondolt, mialatt szervezte a számára fontos eseményt.
Nemrég kaptam egy másik meghívót. Nincs kirakva a hűtőre. A naptáramban sem szerepel. Muszáj részt vennem, pedig nem akarok jelen lenni. Ugyanakkor tudom, Valaki rám gondol közben.
Huszonöt éve mellrákot állapítottak meg nálam. Nehéz időszak volt, de drágakövek is előbukkantak közben. Megtapasztaltam a barátság értékét. Megtanultam, mi számít, mi nem. Az emberek kerültek figyelmem középpontjába. Krisztus volt a támaszom.
Nemrég megtudtam, hogy a lányomnak mellrákja van. Épp úton voltam a repülőtérre, mikor a hír érkezett. Kerestem egy üres helyiséget a fürdőben, és addig zokogtam, míg elapadtak a könnyeim.
Ne megint, Uram.
Igaz, hogy hálás vagyok mindazért, amit annak idején megtanultam, de nincs anya, aki ilyen megpróbáltatást kívánna a gyermekének.
Alapigénk, a Róm 5 szolgált vigasztalásul.
Pál apostol itt meghívja valamire a római egyházat. Ha felületesen olvassuk, a meghívás szenvedésre szól, pedig nem így van. Valójában azt akarja, hogy megtapasztalják a hit örömét a megpróbáltatásban.
A szenvedésből türelem fakad.
Pál nem tagadja a szenvedés valóságát, de felhívja figyelmünket, hogy a szenvedés meg tud erősíteni. Két évtizeddel ezelőtt fogalmam sem volt, mennyire erős vagyok, Isten viszont tudott róla.
Ahogy a váróteremben ültem a lányommal, átkaroltam a vállát, de tudtam, hogy a Mennyei Atya is átölelve tartja. A lányom már erős, és ezt a hitének köszönheti. Mialatt végigéli ezt a megpróbáltatást, sok mindent fel fog még fedezni arról a nőről, akinek Isten megalkotta.
A türelemből kipróbált erény.
A kipróbáltság erénye megfizethetetlen, kemény kövek végzik a csiszolását. Azzá válunk, amivé lennünk kell, amilyennek Isten ismer minket. Ez az erény túlnő a megpróbáltatáson, bölcsesség, éleslátás, bátorság jellemzi.
A kipróbált erényből reménység.
A Jézussal viselt szenvedés alatt tekintetünk Rá, a Belé vetett reményre fókuszál. Ahogy lányomat kísérem az úton, fura, hogy kívül vagyok. Minden hajdani érzést újraélek, és minden még nehezebb, mert az én drága kislányom éli most át.
Egy dolgot biztosan tudok: Jézus végig vele lesz, és szelíden fogja tanítani. Azt kérem, hogy kislányom új fényben lássa meg a hit nyújtotta reménységet, amire ígéretet kaptunk a váratlan megpróbáltatások idejére.
A nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiárad szívünkbe az Isten szeretete.
Amiben 25 éve támaszt leltem, most is érvényes. Isten ugyanaz tegnap, ma és mindörökké. Szeret engem. Szeret téged. Szeretete bőségesen árad megpróbáltatások idején.
Mire szól hát meghívásunk a megpróbáltatásban?
A hűtőre és a naptárba új meghívók kerültek, mióta ezt az új utat járom a lányommal. Elhozni az unokákat ekkor, orvoshoz menni akkor, együtt imádkozás a lányomért egy másik alkalommal.
De az igazi meghívást anyai szívem őrzi, és imádkozom, hogy a lányom is megkapja: örömre szól, mert Isten szeretete még a legnehezebb időszakokon is átsegít.
Ezt a meghívást elfogadom, és az Úrba vetem bizalmamat.

Mennyei Atyám! Én ezt nem kértem, nem akartam, de tudom, hogy itt is velem vagy, és azokkal, akiket szeretek. Te vagy Kősziklám és Pajzsom, Benned biztonságban vagyok. Jézus nevében, Ámen.

Suzie Eller: You are Invited
Encouragement for today, 2017.07.13.
www.proverbs31.org-

2017. július 12., szerda

Lélekerősítő - Amikor nem tetszik Isten forgatókönyve

Sharon Jaynes

„Bízzál az Úrban teljes szívedből, és ne a magad eszére támaszkodj! Minden utadon próbáld fölismerni, és ő egyengetni fogja ösvényeidet.” Péld 3,5-6

Ha én dönthetnék, az élet forgatókönyvét néhány helyen átírtam volna. Annyi tragédia történt a környezetemben, a hozzám közel állók életében! Ha én volnék az író, több ponton változtattam volna a történeteken.
Szerencsére nem én vagyok a szerző, mert azok, akik mindazt átélték, most világszerte ezer és ezer nőre hatnak Isten szabadító erejéről szóló történeteikkel. Fájdalmuk céllá változott, nyomorúságuk misszióvá, a veszteségből reményt és újjáéledést hozó üzenet lett. Életükből újra meg újra tündöklő szikrák pattannak ki.
Útjuk sötét alagutakon vezetett át a fénybe.
Ha én dönthetnék?
Második gyermekem nem hagyott volna itt, mielőtt megszületett. Carol fia nem lenne börtönben. Linda lányának nem lenne béna mind a négy végtagja. Barbara lánya nem volna bipoláris depressziós. Patty 21 éves lánya nem lett volna autóbaleset áldozata. Jennifer férjének agyát nem pusztítanák daganatok.
A nehéz időszakok dicsőséges percekkel terhesek – olyan percek ezek, melyekben Isten terve készül megszületni azok életében, akik vállalják, hogy végigküzdik magukat a szenvedésen. Ne hagyjuk, hogy a keserűség és harag alkalmatlanná tegye lelkünket Isten ajándékainak befogadására.
A lelki sötétség elkerüléséhez mindenekelőtt állandó, hálatelt kommunikációra van szükség: Isten jelenlétének folytonos tudatosítására.
Miután elvégeztük az egyetemet, férjemmel Charlotte-ba költöztünk egy új vállalkozás kedvéért. De mikor már ott voltunk, a férfi, aki a társa lett volna az üzletben, meggondolta magát.
„Bocs, Steve. Más terveim vannak. Sok szerencsét, fiam.”
Nagyon el voltam keseredve. Őszintén szólva, szörnyen mérges voltam. Haragudtam a potenciális partnerre. Haragudtam Istenre. Imádkoztunk, böjtöltünk, úgy éreztük, ezen az úton vezet Isten. És most ott álltunk pénz nélkül, munka nélkül, diákhitel tartozással.
Három hónappal később kaptunk egy ajánlatot, ami sokkal jobb volt az előzőnél. Ef 3,20 a gyakorlatban: „Aki pedig mindent megtehet sokkal bőségesebben, mint ahogy mi kérjük vagy gondoljuk, a bennünk munkálkodó erővel”.
De miért nem csinálta meg Isten elsőre? Miért nem vezetett egyenesen ehhez a második lehetőséghez, mikor annyit imádkoztunk és érdeklődtünk? Megtehette volna.
Őt bizony sokkal jobban izgatja jellemünk fejlődése, mint hogy kényelmes, ölünkbe hulló lehetőségekkel kényeztessen. C.S. Lewis mondta: „Ha azt gondolod, hogy a világot csak a mi boldogságunkért teremtették, kibírhatatlannak fogod tartani. Gondolj rá edzőteremként, fejlesztő szobaként, máris jobban érzed magad.”
Itt érkezünk el alapigénkhez: „Bízzál az Úrban teljes szívedből, és ne a magad eszére támaszkodj! Minden utadon próbáld fölismerni, és ő egyengetni fogja ösvényeidet” (Péld 3,5-6).
Mindig mi vagyunk a diákok, és Ő a tanár. A megpróbáltatások szétfeszítik önelégültségünk gyenge burkát, és Isten csodáinak nyersanyagává válnak. Ezek a csodák váratlan tündöklő pillanatok az út során.
Bárcsak tudnánk bízni akkor is, ha a menny innenső oldalán nem értjük meg az élet minden fordulatát. Igazából ezt jelenti az Istenbe vetett bizalom. Ha Benne élünk, mozgunk és vagyunk, az élet sötét időszakai alkalmat adnak arra, hogy higgyük, Isten ismeri az utat, tudja a megfelelő időpontokat, nekünk csak Bele kell kapaszkodnunk.
Főleg, mivel még írja a történetet.

Atyám, köszönöm, hogy mindig tudod, mi a legjobb nekem, és aszerint cselekszel. Bocsásd meg, amikor nem bízom benned, amikor azt hiszem, nekem jobb megoldás jutott az eszembe. Tudom, hogy nagyszerű meglepetésekkel vársz, ha egyszerűen csak bízom Benned. Köszönöm, hogy a Tanítóm vagy. Segíts, hogy jeles tanuló legyek igazságodból. Jézus nevében, Ámen.

Sharon Jaynes: When You Don’t Like the Story God is Writing
Encouragement for today, 2017.07.11.
www.proverbs31.org

2017. július 10., hétfő

Lélekerősítő - Ezért szoktunk összegyűlni

Arlene Pellicane

„Legyen gondunk rá, hogy szeretetre és jótettekre buzdítsuk egymást. Összejöveteleinkről ne maradjunk el, mint némelyek szoktak, hanem annál inkább bátorítsuk egymást, minél inkább látjátok közeledni a napot.” Zsid 10,24-25

„Legyen gombunk rá, hogy ne maradjunk otthon az összejövetelekről” – jelentettem ki okos tekintetű első és másodikos hittanosaimnak.
Nem egészen így írja a Biblia, de tudtam, így biztos emlékezni fognak rá Lucy-m hittanos társai.
„Nem gombunk! Gondunk!” – szóltak közbe nevetgélve.
Megismételtem most már szó szerint az idézetet, de Lucy-nak mindmáig elég annyit mondanom, hogy „legyen gombunk” – és már tudja is a folytatást.
Akár másodikos vagy, mint a kislányom, akár 90 éves, Isten népének nagyon fontos, hogy rendszeresen közösségbe járjon. Sajnos, sok embert ismerek, bizonyára te is, akik így nyilatkoznak:
„Otthon is tudok Bibliát olvasni meg imádkozni. Nincs szükségem egyházra ahhoz, hogy lelki életet éljek.”
„Megbántott valaki a templomban, én oda többé be nem teszem a lábam.”
„Csupa kétszínű ember jár a templomba”.
Pedig bármilyen is, ha jó, ha kevésbé jó a helyi közösség, az Egyház Jézus menyasszonya. Az Újszövetség nem ad választási lehetőséget a híveknek. Felkér, hogy járjunk össze, és ezt a szokásunkat ne hanyagoljuk el. Sokan vannak, akik valaha jártak templomba, gyülekezetbe, aztán ezért vagy azért elmaradoztak. Talán tévtanítók vezették félre őket, ahogy Pál apostol figyelmeztet az ApCsel 20,29-30-ban.
Mai rohanó világunkban a heti templomba járást könnyű feláldozni a sportolás, hétvégi bevásárlás, pihenés oltárán. Interneten is hallgathatunk prédikációt, énekelhetünk dicsőítő énekeket, és úgy érezhetjük, ez elég is.
Pedig nem elég.
Mielőtt édesanya lettem, egy nemzetközi rádió- és televízióadónál dolgoztam, aminek a missziós adásait több mint 2000 rádióállomás közvetítette, és üzenete 200 millió otthonban fogható volt. Bibliatanárunk gyakran hangsúlyozta a hallgatóknak: „Hétvégén föltétlen menjetek el a helyi gyülekezetbe. A mi adásunk nem helyettesíti a templomi közösséget.”
Ha betegség vagy testi korlátozottság miatt nem tudsz eljutni a templomba, adj hálát Istennek azokért a lelkészségekért, templomokért, amelyek rádión, televízión, interneten keresztül otthonodba viszik hited erősítését szolgáló istentiszteleteiket, alkalmaikat. De ha el tudsz menni, nagyon fontos, hogy aktív tagja légy a helyi gyülekezetnek, egyházközösségnek. Akár maroknyian valakinek az otthonában vagy több ezren egy csarnokban, arra kaptunk megbízatást, hogy összegyűljünk.
Kereszténnyé válásunk része, hogy egy családba tartozzunk más hívő testvérekkel. Szolgáljunk és működjünk együtt a közösséggel, mely úgy válik erőssé, ha minden tag hozzáteszi a magáét tehetsége és lehetőségei szerint. Szeretetre és jótettekre tudjuk buzdítani egymást.
Még elemista koromban kezdtem templomba járni. Szüleim mindig magukkal vittek, ha nyitva volt az épület, vasárnap reggel, vasárnap este, szerda este. Ha evangelizátor vagy misszionárius érkezett, mi mindig ott voltunk.
Előfordult, hogy betegnek tettettem magam, inkább maradtam volna otthon a tévé előtt. De legtöbbször szívesen mentem Isten házába. Hálás vagyok szüleimnek, hogy belém nevelték a templomba járás jó, hasznos, áldott szokását.
Ahogy Urunk visszaérkezésének napja közeledik, járjunk össze egyre szorgalmasabban. Mivel a mennyországban egyetlen Egyházzá egyesülünk, jó, ha már itt a földön ezen dolgozunk.
Elhatárolódva a többiektől nem tudunk teljes keresztény életet élni.
Szükségünk van egymásra. Ha egyikünk gyenge, a másik ereje segít. Egy testbe, egyházba egyesülve hűek tudunk maradni Istenhez és Igéjéhez. „Legyen gombunk” rá, hogy ne hanyagoljuk el az összejöveteleket.

Uram, köszönöm, hogy belehelyeztél a hívők családjába, melyet egyháznak nevezünk. Segíts, hogy aktív tagja legyek a helyi közösségnek. Tudjak áldás lenni, vigasztaljam és bátorítsam azt, akinek hittestvéreim közül szüksége van rá. Jézus nevében, Ámen.

Arlene Pellicane: Why We Gather
Encouragement for today, 2017.07.07.
www.proverbs31.org

2017. július 1., szombat

Lélekerősítő - Tekintsünk templomként testünkre


Cindy Bultema

„Nem tudjátok, hogy testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma, akit Istentől kaptatok?”
1Kor 19a


„Cindy egy kövér vörös tehén.”
Ez az öt szó két évtizeden át meghatározott engem.
A lányok fürdőszobájának deszkaajtajára írta föl valaki a középiskolában, ahova jártam. Mintha egy névtáblát ragasztottak volna rám. „Szia, Cindy vagyok, egy kövér vörös tehén.”
Nem fogtam fel, hogy a lányok egy darabig vihognak rajta, s aztán elfelejtik. Meg azt sem, hogy a gondnok lecsiszolja, s átfesti az ajtót. Bár az emlékezetemből is kitörölte volna!
Akkor még nem tudtam, hogy Isten számára más vagyok: kislányának hív, szeme világának, értékes hercegnőnek. Hagytam, hogy azok az ajtóra firkált szavak a hatalmukba kerítsenek.
Valahányszor a testemre, a kinézetemre gondoltam, bevillant a felirat. Kövér, vörös tehén. Igen, ez vagyok én. Elhittem, hogy testem idétlen, egyszerre túl nagy és mégsem elég.
Táplálkozási zavarok, szerfüggőség következett rövid időn belül. Belevetettem magam a szexualitásba, testemet mint gyöngyöt szórtam disznók elé. Te csak beszélsz róla, én meg is éltem. Bármit megtettem, csak meneküljek a szavak okozta fájdalomtól.
Sajnos, évekkel később, hiába adtam át az életemet Jézusnak, a testképem nem változott, állandó küzdelmet jelentett. Szerettem Jézust, mindenkinek elmeséltem, aki hajlandó volt meghallgatni, hogyan mentett ki Jézus a függőségből. De a kegyetlen szavak hatása alól, melyek oly mélyen beleégtek tinédzser lelkembe, nem szabadultam meg.
Aztán lassan kezdtem rájönni, hogy ha a testről beszélünk rondán, igazából olyan, mintha egy templomot káromolnánk.
A szabadulás úgy érkezett, hogy végre elhittem Pál apostol tanítását a korintusiaknak írt levélben: a testem templom, magának a Szentléleknek a hordozója.
Pál apostol szándékosan használta a templom szót az 1Kor 6,19-ben. Korintus tele volt templomokkal. A korai keresztények környezetéhez úgy hozzátartoztak a templomok, mint a miénkhez a felhőkarcolók. Csakhogy ezen a helyen Pál valami mást, meghökkentően mást mond a templomokról.
„Nem tudjátok, hogy testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma, akit Istentől kaptatok?” (1Kor 19a).
Pál levele címzettjeinek lelki szeme előtt rögtön megjelent egy templom képe a maga kupolájával, arannyal-ezüsttel bevont díszes faragványaival. Gyönyörű. Elegáns. Kiemelkedő.
Ez a mondat elkápráztatta őket. A korintusi egyház átvette a város jelszavát: „Az étel a testért van, a test pedig az ételért”. Új szívük volt már, de továbbra is kielégítették testi vágyaikat. A túlzásba vitt ivászat, a falánkság rendben való volt. Használni és kihasználni a testet nem számított a lélek szempontjából, nem érintette azt. Legalábbis így vélekedtek.
És most Pál azt mondja, hogy az ő testük templom. Szent hely, ahol lakást vett a Szentlélek. Szuper!
Ugyanez igaz rád is, rám is, és Krisztus minden követőjére szerte a világon. Igen, rád is!!
Akár templomnak érzed magad, akár nem, ez az IGAZSÁG. Krisztusban, ha bocsánatát kéred, tiszta templommá változol, akármilyen tisztátalan, hihetetlen dolgokat műveltél is azelőtt. Jézus kereszthalálának és dicsőséges feltámadásának köszönhetően lekaparhatjuk a koszos foltokat és gondolatokat múltunkról, és feldíszíthetjük elménket Isten igazságával.
Ezek után hogy beszélsz a templomról? Ha belső monológodat kihangosítanák, káromlást vagy igazságot hallanánk?
Kedves barátnőm, kezdjünk el másképpen beszélni a testünkről, Isten szent templomáról. Értékesebbek, nagyobb áruk van bármelyik lélegzetelállító kastélynál, reklámozott álomotthonnál. Mindegy, mekkora, milyen idős vagy mennyire erős, testünk szent, és úgy jó, ahogy van. Végtelenül értékes, és Istent hihetetlenül érdekli, mit teszünk vele, mennyire tiszteljük.
Ideje, hogy kérjünk Istentől új szavakat, igaz szavakat, amikor testünk templomáról gondolkodunk és beszélünk.

Istenem, Te vagy a Teremtőm, Te alkottál engem. Bocsásd meg, ha néha elégedetlen vagyok, morgok a külsőm miatt. Mennyire fájhat neked, amikor a hibákra, a szeplőkre koncentrálok. Add, hogy a Te szemeddel lássam magamat. Vésd lelkembe a Te igazságodat a testemről, az értékességemről. Gondolataim és viselkedésem alapja ne a világ üzenete, hanem a Te Igéd legyen. Jézus nevében, Ámen.

Cindy Bultema: Changing our Body Trash Talk to Temple Talk
Encouragement for today, 2017. 06.28.
www.proverbs31.org

2017. június 23., péntek

Lélekerősítő - Hol tartod a szíved kulcsát?


Lysa TerKeurst

„Ennek hallatára Jézus ezt mondta neki: „Egy dolognak még híjával vagy. Mindenedet, amid csak van, add el, s oszd szét a szegények közt, és kincsed lesz a mennyben. Aztán gyere és kövess engem.”
(Lk 18,22)


Szeretnék szorosan Jézus nyomában járni. Nem arra a kereszténynek mondott életre gondolok, ami tele van vallásos szabályokkal és megjátszással. Nem, mert abban sok lehet a kétszínűség, vagy akár ki is üresedhet teljesen.
Arra a lélekelégítő közelségre gondolok, ami a Jézussal való mindennapi együttjárásból fakad. Gazdag, mély bensőséges kapcsolatra, amit nem terem meg az előírások követése, bármennyire igyekeznénk.
Az Ószövetségben a szabályok és előírások hozzátartoztak Isten népének mindennapjaihoz. Kötelességek és tiltások segítettek, hogy a bűnös nép a szent Istenhez tartozhasson. Először jött a Tizparancsolat. Aztán egyik törvény a másik után áldozatokról, szertartásokról, ételekről, tisztaságról.
Az Újszövetségben színre lép Jézus, és a kegyelemről szóló üzenetével feje tetejére állítja az egészet. „A szabályok követése nem elég a mennybe jutáshoz. Nem kapsz piros pontot azért, mert jó vagy. Rakd félre kötelességeid, tennivalóid listáját, tegyél le mindent, és kövess engem. Higgy bennem. Fogadj be engem.” Így szól az üzenet.
Teljes fordulat a gondolkodásmódban. A népet összezavarta, mint a gazdag előkelőséget is a Lk 18-ban. Akkor találkozunk vele, mikor megkérdezi Jézustól: „Jó Mester, mit tegyek, hogy elnyerhessem az örök életet?” (Lk 18,18b).
Jézus ismeri szabálykövető gondolkodásmódját, ezért először a Tízparancsolatból idéz. A gazdag ember elégedett magával e téren. De Jézus nem áll meg itt: „Egy dolognak még híjával vagy. Mindenedet, amid csak van, add el, s oszd szét a szegények közt, és kincsed lesz a mennyben. Aztán gyere és kövess engem” (Lk 18,22b).
Könnyű volna elintézni annyival, hogy Jézus itt a pénzről beszél. Nem ránk vonatkozik, hanem azokra, akiknek annyi van, hogy nem tudják, mihez kezdjenek vele. Ám ezek a szavak mindnyájunkhoz szólnak, minden egyes Jézus-követőhöz. Mert a kérdés, ahova Jézus el akar juttatni, így szól: „Hol tartod a szíved kulcsát?”
Ó, de szeretném rávágni: „Nálad, Jézus”. Azt szeretném, ha Őt akarnám legjobban. Ha szeretete foglya lennék teljesen. Ha tanítása elkápráztatna. Ha igazságának élő bizonyítékaként élhetnék.
Mások is voltak előttem, akik erre vágytak. A hit tökéletlen hősei, akikről a Bibliában olvasunk, és akik gyengeségeik ellenére kedvesek voltak Isten előtt. Nem tökéletes tetteik vágtak ösvényt Isten szíve felé. Valami más vezetett oda. Valami, amit nehéz körülírni, kielemezni. Valami, ami gyakran rendezetlen volt vagy erőszakos. De ez a valami mégis értékes volt annyira, hogy Isten figyelmét magára vonja.
Önátadás.
Mint mikor a kicsi gyermek leugrik az ágy széléről, tudva, hogy édesapja el fogja kapni. Mint mikor Dávid egy parittyával és öt lapos kaviccsal bátran fut Góliát felé. Ez mozgatta Józsuét. És Mózest. És Noét. És Pált.
És ezt az egyet kéri Jézus a gazdag úrtól. Nem hibátlan életet, hanem a szív teljes önátadását. Ezért így imádkozom:
„Minden, amim van. Minden, amivel rendelkezem. Minden, amiben reménykedem. Minden, amitől félek. Minden, amit szeretek. Minden, amiről álmodom. Mind a Tied, Jézus. Bízom Benned, átadom magam teljesen Neked.”
Sajnos, a gazdag ember úgy érezte, ezt nem tudja megtenni. Ott állt a bizonytalanságok tetején, s a biztonságot nyújtó karok készen voltak rá, hogy elkapják. De képtelen volt ugrani. Apróságok fonták körül az életét.
Kedveseim, ne hagyjuk, hogy ez a tragédia jellemezze az életünket. Essünk Jézus szeretetének fogságába, kápráztasson el tanítása, váljunk igazságának élő bizonyítékává. Az önátadás legyen az életünk.
Mert aki teljes önátadással követi Őt, megtapasztalja jelenlétét, gondoskodását, ígéretei igazságát, lélekelégítő bőségét.

Mennyei Atyám, bocsásd meg, ha hagytam, hogy a kicsi dolgok lefoglaljanak. Legjobban Téged akarlak akarni. Átadom ma Neked szívem kulcsát. Kulcsot az életemben mindenhez. Szeretlek. Szükségem van Rád. Szorosan a nyomodban szeretnék járni. Jézus nevében, Ámen.

Lysa Terkeurst: What Holds the Key to Your Heart?
Encouragement for today, 2017.06.22.
www.proverbs31.org

2017. június 17., szombat

Isten utat tervezett számomra



Bizonyára sokan ismerik az Élsz, Barackvirág! című könyvet, melyben Csiszár Mária elmeséli gyermeke, Kati történetét. Kati nyitott gerinccel született másfél évvel a Ceaucescu-éra bukása előtt Zilahon. Az olvasó élete első napjától követheti végig az érte vívott küzdelmet Párizs–Budapest–Pécs állomásokon át az életmentő műtétig. Élete sokak számára példaértékű lehet, ezért megkerestük Máriát, az ötgyermekes édesanyát, hogy meséljen sorsáról, családjáról.

– Már több kiadást is megért Katiról szóló műve, az Élsz, Barackvirág! Miért írta meg a könyvet?


– Mikor a Cserkészparkban laktunk, azt tapasztaltam, hogy mindenki nagy figyelemmel hallgatja, ha Kati történetéről beszélek. Úgy éreztem, aki kérdezett, miután válaszoltam, nem ugyanaz az ember volt, mint előbb. Arra gondoltam, talán másoknak is segítek elviselni a gondokat, ha megosztom a történetünket. Tudtam, hogy én is megkönnyebbülök, ha kiírom magamból mindazt, amin átmentem. Ez így is történt.

Az első kiadás 1994-ben jelent meg a Márton Áron Kiadónál, ha jól tudom ötezer példányban, a második 1998-ban háromezer példányban. Ennél többen olvasták, mert az egyes példányok körbejártak a családokban, a baráti körökben. 2008-ban jelent meg harmadszor sokak kérésére. Két éve már interneten is olvasható, és még nem múlt el nap, hogy valaki meg ne nyitotta volna az oldalt.

– Milyen volt a fogadtatás? A keresztények körében elfogadást tapasztalt?

– Mikor először leadtam a kéziratot, féltem kissé. Úgy gondoltam, nagyon fájna, ha rossz véleményt olvasnék róla, úgy élném meg, hogy a személyemet utasítják el, hisz legbensőbb érzéseimet, gondolataimat vetettem papírra. Hála Istennek, az elmúlt tizenöt évben soha senkitől nem kaptam negatív kritikát a Barackvirágról. Kaptam hálás leveleket fiataloktól, idősektől, betegektől, szülőktől. Évek óta tartó barátságok épültek ki úgy, hogy a kiadótól megszerezték a címünket, és felkerestek.

Az utóbbi években egyre többen sürgetik a folytatást. Néha tervezem, gondolkozom rajta, ha meg kell írnom, majd eljön az ideje.


Mostanában azt kell feldolgoznom, hogy miért van az, hogy amíg egy beteg, sérült gyermeket látunk, rögtön szánalom lesz úrrá rajtunk, és segíteni szeretnénk, a sérült felnőttől ösztönösen inkább elfordulunk, tudatosan kell kényszeríteni magunkat arra, hogy kezet nyújtsunk neki. Ez persze nemcsak keresztényekre érvényes, de még náluk is tapasztalom. Pár hete az az ember fordult el Katitól és utasította el a szeretetét („többé ne hívj, ne írj”), akinek egy-egy szava, mosolya 15 éven át állandó örömforrás volt Kati számára, pedig évek óta csak két-három havonta hívta fel öt-öt percre. Lélekben magában hordozta, s várta, hogy újra hallja a hangját. Szívszorító látni Kati fájdalmát és értetlenségét: „Anya, miért? Én sosem bántottam.”

– Napjainkban tabunak számít a könyv témája?


– Egyre kevésbé. Azt látom, hogy nyugati kiadású folyóiratokban, gyermekeknek szóló tévéműsorokban egyre gyakrabban kerekesszékes gyermekek is megjelennek a közösségekben. Örülnék, ha természetessé válna a sérültek jelenléte nálunk is, és nem akarnánk őket magunktól elkülöníteni. Egyházi embertől is hallottam olyan véleményt, hogy persze, a sérültek is Isten gyermekei, mindent meg kell adni nekik, amire szükségük van, de ne legyenek állandóan szem előtt, ne akadályozzák az embereket mindennapi életükben, ne rontsák a hangulatot. Egyszer itt a faluban, ahol már tizenkét éve élünk, elvittem Katit egy augusztus 20-i ünnepségre. A díszelőadó egy közismert énekes házaspár volt, akik igyekeztek vidám hangulatot teremteni. Egy sátorban folyt az előadás, mert esett az eső, színpad sem volt, egy mikrofonállvány előtt álltak az előadók. Katit előre szokták engedni ilyen helyeken, oldalt álltunk az első sorban. A férj szerepelt először, észrevette Katit, rá is mosolygott. De amikor a felesége következett, igyekezett úgy állni, hogy az asszony ne vegye észre.

Hova fordulhatnak segítségért a hasonló sorsú családok?

– Az elmúlt húsz évben azt tapasztaltam, hogy legtöbbet egymástól kapnak a sérült gyermeket nevelő családok. Ezért egymást kell keresni. Még az internetes fórumok is hasznosak, de a személyes találkozás sokkal többet nyújt. Legnehezebb az édesanyák helyzete, mert ők vannak legtöbbet a gyermekükkel. Fáradtak, kimerültek, elkeseredettek, gyakran önmagukat okolják a gyermek állapotáért, úgy érzik, a család, a férj nem érti meg őket – pedig többnyire az apa csak menekül, mert neki talán nehezebb elviselni a fájdalmat.

A pécsi gyermekklinika sebészeti osztályán sok évvel ezelőtt elhatározták, hogy létrehoznak egy anyaszállót, ahol az osztályon kezelt kis betegek édesanyja vagy édesapja eltöltheti az éjszakát, miután a gyermeke elaludt. Panziószerű otthont alakítottak ki közel a klinikához, felszerelt konyhával, kettő-négy ágyas szobákkal, mosási–vasalási lehetőséggel. Jól érzik ott magukat az anyák, s a kényelem és pihenés mellett a beszélgetéseknek, egymás megismerésének lélekgyógyító hatása van. Kati rendkívül súlyos állapota, hatalmas műtétei miatt nekem sajátos szerepem volt az anyaszálláson. Hamar összebarátkoztak velem az anyák, kíváncsiak voltak, tele kérdésekkel. Miután mindenre válaszoltam, többször hallottam szó szerint ugyanazt a reakciót: „És még én panaszkodom?!” Látták, hogy nem csak az ő gyermekük szenved, nem csak nekik nehéz, sőt olyan is van, akinek látszólag még nehezebb.

Ez a „látszólag” nagyon fontos, mert az a tapasztalatom, hogy miután mások bajával megismerkedik, többnyire mindenki súlyosabbnak, elviselhetetlenebbnek látja a másik helyzetét. A sajátját már megszokta, már jó ideje viseli, megvannak a stratégiái. De a másik nagy baját látva elképzelhetetlen, hogyan lehet azzal együtt élni. A legmegdöbbentőbb ilyen tapasztalatom a tüdőszanatóriumban volt, ahol pár éve egy ideig kezeltek. Egy negyedik stádiumban lévő tüdőrákos asszonnyal kerültem egy kórterembe, ketten voltunk, sokat beszélgettünk. Miután kérdéseire válaszolva elmondtam neki a történetünket, rám nézett és azt mondta „Hát nem szeretnék a maga helyében lenni!”

Hihetetlen, hogy a Jóisten milyen csodálatosan adagolja az erőt saját keresztünk elviseléséhez, de erre többnyire csak akkor döbbenünk rá, amikor a másik keresztjével megismerkedünk.

– Milyen a testvérek kapcsolata Katival?

– Azt hiszem, nem is tudják elképzelni az életüket másképp, de erről őket kéne megkérdezni. A „nagyok”, Bori, Bálint és Eszter hat, öt és két évvel idősebbek, az öccse, András, két évvel később, már Magyarországon érkezett a családba. Attól kezdve, hogy pici korában háromszor mondtam igent Kati életben maradására, tudtam, úgy kell nevelnem a gyermekeimet, hogy a jó és a rossz, a szép és a keserves aránya mindig a pozitív oldalon legyen magasabb. Az iskoláskorú gyermekek vágyaikat ahhoz mérik, amit osztálytársaiknál, barátaiknál látnak. Saját lehetőségeiket a többiekével vetik össze. Ezért hasznos, ha találkoznak olyanokkal, akiknek az övéknél sokkal korlátozottabb lehetőségeik vannak. Nálunk ez adott volt a családban. Kati örömét, vidámságát látva természetesen alakult úgy a testvérek értékrendje, hogy nem a pénz, nem az anyagiakban mérhető eredmények határozzák meg a boldogságot és az emberi élet értékét.

Gyermekeimmel barátok vagyunk a szó legszebb, legnemesebb értelmében. Azt mondják a pszichológusok, nagy tévedés, mikor egy anya barátnője akar lenni a gyermekeinek, mert egy szülőnek más funkciói vannak a gyermeke életében, és csak összezavarja a gyermek fejlődését, ha ezt felcseréli barátsággal. Ez csak félig igaz. Egy anya valóban ne tekintsen barátnőként a lányára vagy barátként a fiára, különösen addig nem, amíg a gyermekek felnőtté nem válnak. Tehát ne velük ossza meg gondjait, bajait, amiket egy barátnővel megosztana. Ennek rendkívül súlyos következményei lehetnek. Viszont viselkedjen úgy a gyermekével, hogy az minden kérdésével, gondjával úgy forduljon hozzá, mint legjobb barátjához. A gyermeknek tudnia kell, hogy az anyja elfogadja őt olyannak, amilyen. Nem szabad éreznie, hogy van egy magas mérce, amit az anyja eléje állított, és annak meg kell felelnie. Ha az alatt teljesít, vagy olyasmibe keveredik, ami nem illik bele a képbe, amit az anyja elvár tőle, nem mer odaállni őszintén az édesanyja elé, nem neki mondja el, ha kérdések merülnek föl benne, ha tanácstalan, ha valami rosszat tett. A serdülő gyermek lelkében lévő nagy kuszaságban az anya egy biztos pont kell, hogy legyen. Az anya példája legyen a mérce, ne az elvárásai. Ha megfagy is bennünk a lélek egy pillanatra, amikor gyermekünk elmondja, hogy együtt füvezett a barátaival, a gyermeknek az aggodalmat meg kell éreznie anélkül, hogy szigorú, elutasító, haragos szavak hangoznának el.

– Milyen elvek mentén nevelték a gyermekeiket?

– Olvastam egyszer a grönlandi emberek nevelési szokásairól, elveiről, és valami nagyon megkapott benne. Születésétől fogva tisztelik a gyermeket. Talán egy mondatba foglalva úgy fogalmazhatnám meg az erre vonatkozó nevelési elvemet, hogy ne használj soha olyan szavakat és olyan hangnemet a gyermekeddel szemben, amit egy idegen, jó szándékú felnőttel beszélve nem engednél meg magadnak. De vannak persze más elvek is, amiket nagyon fontosnak tartok. Például: Ne beszélj úgy jelen nem lévőkről, ahogy szemben velük nem beszélnél. Ha egy látogató terhedre van, de igyekszel vele türelmes lenni, miután elment, ne mondd ki a gyermeked előtt a rossz gondolataidat róla. Rögtön levonja a gyermek a következtetést, hogy hazudtál, s ettől kezdve minden szavad, viselkedésed őszinteségét megkérdőjelezi.

Ne ragaszkodj a kimondott szavaidhoz csak azért, hogy a tekintélyed megmaradjon, merj engedni, kompromisszumot kötni józan határok között. Jobban fog tisztelni, ha belátod a tévedésed, mint ha makacsul kötöd az ebet a karóhoz. Mindig tudd megindokolni a tiltásaidat, az eléállított korlátokat. A „mert én azt mondtam!” nem érv.

Talán ezek a legfontosabbak, amikhez igyekeztem mindig ragaszkodni.

– Ön szerint mennyire fontos a hitre nevelés családban?


– Csak annyira fontos, mint az étkezés. De ha valaki nem tud főzni, inkább küldje menzára a gyermekét, minthogy rossz, egészségtelen, emészthetetlen ételt adjon neki. A templomba járás váljon természetessé. De ha a kicsi gyermek zajong, nem érzi jól magát, netán hiperaktív, ne kényszerítsük. Nincs annál károsabb, mint ha a gyermek a templomban tapasztalja meg szülei szigorát. Vagy ha úgy érzi, hogy nem törődnek vele, a templom elválasztja az anyjától vagy az apjától. Amit elsősorban át kell adnunk a gyermekünknek az az, hogy Isten szeret. Ha ezt tartjuk szem előtt, könnyű eltekinteni mindentől, ami ennek ellentmond. Nem a vallásos gyakorlatok, nem a szavak, nem a formák a fontosak, hanem a kapcsolat. Ennek kell mindent alávetni. Állandóan ébren kell tartani a bontakozó hitet. Attól kezdve, hogy túljutottunk a mondókák korán, s már meséket olvastunk, minden este elolvastam egy történetet a gyermekeknek a Fiatalok Bibliájából. Az általam ismert könyvek közül ez a legalkalmasabb 3–8 éves korig. Át kell kicsit fogalmazni olvasás közben, mert nagyon rossz a fordítás. A mi gyermekeinknek háromszor kezdtem újra, és olvastam végig, mielőtt bármi mást olvastam volna nekik esténként. Azért szeretem, mert azt hangsúlyozza minden bibliai történetben, amit én is át szeretnék adni: Isten szeret minket. Később egyre többet beszélgettünk a hitről. Mindmáig alig múlik el úgy találkozásunk, hogy ne kerüljön szóba valamilyen formában Isten gondviselése. Állandó kis csodák történnek körülöttünk, és hála Istennek minden gyermekemnek megvan rá az antennája, amivel fogja a jeleket. Mindnyájan rendszeresen olvassák a Bibliát vagy valamilyen lelki irodalmat, foglalkoznak teológiai kérdésekkel, járnak templomba, közösségekbe.

– Beszélgetnek a hitről a családban?

– Férjem református. Mielőtt összeházasodtunk, megbeszéltük, megvitattuk, miben térnek el a nézeteink, mert tudtuk, hogy családunk harmóniája múlhat azon, ha vallási kérdésekben összekülönbözünk. A hit mindkettőnk számára életünk alapja. Arra építünk, ami közös, és a lényegben nincs különbség. Hagyta, hogy én neveljem hitre a gyermekeket. Esténként és többnyire reggel is közös áhítatot tartottunk pici koruk óta. Ez hozzátartozott a lefekvéshez és a felkeléshez. Énekeltünk három–négy éneket, hálát adtunk az elmúlt napért vagy éjszakáért, azért, hogy együtt vagyunk, kértük Isten segítségét, hogy maradjon velünk, adjon nyugodt alvást, vagy erőt az előttünk álló naphoz. Úgy fogalmaztam meg az imádságokat, hogy beleszőttem mindazt, ami a gyermekeimet foglalkoztatta, de ők még nem tudták volna szavakba önteni. Szerettem volna, ha megtanulják, hogy Istennel ugyanúgy lehet beszélgetni, mint a legjobb barátunkkal vagy a szüleinkkel. Néha hozzátették, ha valamit kifelejtettem. Arra is rá akartam őket szoktatni, hogy imádságunk egyetlen napra „szól”, ahogy Jézus a Miatyánkban hangsúlyozza. Ma. Mindennap újra meg újra el kell tölteni 10–15 percet Istennel, hogy a kapcsolatunk elég erős maradjon.

– Mit tesz, ha a nehézségektől, gondoktól elcsügged?

– Várok. Átéltem a depressziónak azt a fokát, amikor úgy éreztem, fal vesz körül, s az Istenhez kiáltásom visszapattan róla. Amikor nem tudok érezni, nem tudok örülni, csak arra vágyom, hogy vége legyen. Az „vigasztal” ilyenkor, hogy nem föltétlen én vagyok a hibás, hisz mit várhatok, ha maga Jézus is, aki pedig egy volt az Atyával, elért arra a pontra, amikor így kiáltott: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engemet?”

Mezey Máriától tanultam meg, hogy amikor olyan állapotban vagyunk, hogy nem tudunk másnak szolgálni, az a feladatunk, hogy lehetővé tegyük mások számára a szolgálatot. Ez is fontos feladat, hisz kit szolgálnánk, ha nem lennének köztünk betegek, szegények, elesettek? Ilyenkor szerepcsere történik.

– Honnan meríti az erőt a hétköznapokhoz?

– Az Istennel való kapcsolatomból. Néha imádkozás közben kislánynak látom magam, ahogy felkapaszkodom a hosszú köntöst viselő Jézus ölébe, jól befészkelem magam, hogy körbevegyen ölelésével, elmondom neki, ha valami fáj, ha valami gondom van, aztán előre fordulok, és körbemutatok egyenként mindazokra, akikért imádkozni szeretnék. Majd csak üldögélek, és hagyom, hogy szeretetem eggyé váljon az övével. Azt még gyakorolnom kell, hogy ott is hagyjam a gondjaimat, amiket leraktam Jézus ölébe. Amíg gondolkozni tudunk, mindig be tudunk lépni abba a „térbe”, ahol ott van Jézus, ahol ott van Isten. Onnan kifelé nézve minden jelentéktelenné válik. Mert minden más az időben zajlik, egyszer véget ér, bármilyen rossz is. És azután örökké ott leszünk az ő országában. Ez már most is itt van bennünk, közöttünk, csak a napi történések eltakarják.

Boldog vagyok. A boldogság mindenekelőtt nem hangulat – hangulat mondjuk a jókedv, a vidámság. Nem érzelem – érzelem mondjuk az öröm. A boldogság inkább tudatállapot. Lehetünk boldogok akkor is, ha nem vagyunk vidámak, ha nincs különösebb okunk az örömre. A boldogság belső egyensúly, harmónia önmagaddal, a világgal, és mindenekelőtt Istennel.

Hiszem, hogy Isten pontosan meghatározott utat tervezett számomra. Ahogy mindenki más számára is. Minden felszereléssel ellátott, ami az út megtételéhez szükséges. Semmi mást nem akarok, mint ezen az úton maradni napról napra, óráról órára. Sejtéseim lehetnek róla, hogy mi minden van az úton, milyen rövid és hosszú távú célokat kell elérnem, de soha nem szabad ezeket tényként kezelnem. Amikor egyértelmű jelzést kapok, hogy rossz irányba fordultam, bármennyire hittem is azelőtt, hogy arra kell mennem, le kell állnom, és hagynom, hogy arra vigyen tovább az út, amerre Isten akarja.

Zupán Veronika


(Az interjú valamikor 2011-12-ben készült. Itt találtam:

2017. június 14., szerda

Lélekerősítő - Mikor úgy érzem, legyőz a félelem


Tessa Afshar

Ki szakíthat el bennünket Krisztus szeretetétől? Nyomor vagy szükség? Üldöztetés vagy éhínség, ruhátlanság, életveszély vagy kard? Róm 8,35

Az ébresztőóra zölden villog a sötétben. Mintha beragadt volna 3 órára. Az álom elillan, hiába érzem kimerültnek magam.
Új projektbe kezdtem, ami nagyon nyomaszt, mert tudom, hogy elvéthetem. Valamit kihagyok, elfeledkezem fontos részletekről, hibázok, akadályozok másokat a folyamatban. Könnyen meglehet, hogy csalódást fogok okozni. Kiderül, hogy nem felelek meg, vagy egyszerűen rossz vagyok.
Furcsa módon, ez az állapot az ókori hadviselést juttatja eszembe.
Az ókori római katonák gyakran használtak egy makhaira nevű rövid kardot ellenségeik megölésére. A fegyver mérete miatt a katona közel kellett, hogy kerüljön áldozatához, már-már ölelési közelségbe, hogy a végzetes döfést elvégezze. Abban a pillanatban az áldozat nem látott mást, csak gyilkosa arcát. Eltűnt a világ, elszállt a remény, kihunytak küzdeni akarásának utolsó szikrái. Csak azt a kemény, könyörtelen arcot látta, aki épp végez vele.
Ezt a speciális szót használja Pál apostol, mikor felveti az alapigénkben olvasható kérdést: „Ki szakíthat el bennünket Krisztus szeretetétől? Nyomor vagy szükség? Üldöztetés vagy éhínség, ruhátlanság, életveszély vagy kard?” Makhaira?
Sosem voltam római katona. De azt hiszem, sejtem, milyen lehet, amikor egy makhairát szegeznek a nyaki ütőeremnek. Ez a Félelem.
Amikor a félelem, mint egy makhaira, rám tör, eltűnik a világ, nem érzek, nem látok semmit. Csak a félelem rút ábrázatát.
Jézus szertefoszlik tudatomból, a félelem óriás méretű.
Egyik leggyakoribb terület a munkánk, ami félelmet válthat ki belőlünk. Munkánkhoz bonyolult érzelmi szálak fűznek. Szeretnénk hasznosak lenni. Változást idézni elő. Megfelelni az elvárásoknak. Arról nem is beszélve, hogy anyagi biztonságunk legtöbbször szintén a munkánkhoz kötődik.
Nem tudjuk kifizetni a számlákat, ha nem kapunk fizetést. Akár édesanya vagy orvos, hitelügyintéző, tanár vagy recepciós valaki, dolgozzék bármely más területen, sokféle nyomás nehezedik rá a munkájából adódóan. A félelem különböző fokozatai járnak vele, olyan félelmek, amelyeket nem tudunk kontrollálni.
Izajás/Ézsaiás mondja: „elkerül a nyomorúság, nem kell hát semmitől félned. Elkerül a rettegés, nem is közelíthet hozzád” (Iz 54,14b) A félelem nyomorúságos.
Minden változata: szorongás, aggódás,izgatottság, rettegés, pánik; a bukástól, elutasítástól, csalódás okozástól, elhagyástól, alulteljesítéstől, betegségtől, magánytól, szeretteinket érő csapástól, anyagi nehézségektől, haláltól való félelem gúzsba tud kötözni. Megnyomorít. És egy nap, mondja Izajás, ez a nyomorúságos félelem véget ér. Megszűnik, mert legyőzi a Messiás.
Ki szakíthat el Krisztus szeretetétől? A félelem képes rá? Biztos, hogy nem.
És mégis vannak napok, amikor a félelem arcát sokkal élesebben látom, mint drága Megváltómét.
Azokon a napokon igyekszem belekapaszkodni Jézus utolsó szavába a kereszten: „Elvégeztetett” (Jn 19,30b). Elvégezte a munkáját. Teljesítette a küldetést.
Amire tehát a lelkemnek szüksége van: a megváltás, felépülés, megbocsátás, megújítás, újrateremtés, megmentés – megtörtént már. Az egész világ legfontosabb munkája elvégeztetett.
Jézus kereszten beteljesített munkájának hatása rávetül életem más részeire is. Mivel Krisztus teljesítette a legmeghatározóbb feladatot a földön, teljessé teszi életem más félbemaradt részeit is.
Még a kisebb feladatok is nyugalmat találnak Jézusban. Helyes méretűre zsugorodnak. Ugyanaz az ajak, mely kiadta nekem a munkát, azt is mondta: „Elvégeztetett”. A munkám Annak akarata szerint fog véget érni és beteljesedni, aki meghívott rá. Az Ő ereje és iránymutatása szerint.
Ahogy tisztábban hallom Isten hangját, mint a félelemét, egyre hasonlóbbá válok Hozzá. Valami megmozdul bennem, és növekedésnek indul.
Földi életünk iróniája ez. Sebesüléssel járó, véres harcot vívunk a félelemmel, és ettől válunk egésszé.
Mert közben megtanulunk bízni Istenben.

Drága Jézus, köszönöm, hogy megtörted a félelem nyomorúságos hatalmát az életemben. Űzd el lelkemből a hibázástól, elutasítástól, anyagi bizonytalanságtól, az elégtelenségtől való félelmet. Segíts megtanulnom, hogy a Te elvégzett munkádban megnyugodhatok. Jézus nevében, Ámen.

Tessa Afshar: When Fear Overcomes Me
Encouragement for today, 2017.07.18.
www.proverbs31.org

2017. június 12., hétfő

Lélekerősítő - Az igazán jó prédikációt nem mondják, hanem élik


Lysa TerKeurst

„A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre; hogy az Isten embere tökéletes és minden jó cselekedetre felkészített legyen.” 2Tim 3,16-17

Mi lenne, ha valaki videokamerával követne, és felvenné az egész napomat? Minden szót, amit kimondok, minden arckifejezést, cselekedetet, reakciót? És mi lenne, ha utána, mint egy valóság show-t, az egészet leadná egy TV csatornán? Mit üzenne az életem a nézőknek?
Szégyenkezem, ha ebbe belegondolok.
Mert ugye, ha valaki megállna előttem, és rákérdezne: mivel töltöd a napodat? – szépen csengő mondatokkal tudnék válaszolni. De ami valójában zajlik a mindennapok feszítésében, gyakran eltérít legjobb szándékaimtól.
Szeretnék szerető felség és anya lenni. de családtagjaim nagyon értenek hozzá, melyik gombot nyomják meg, hogy érzelmi kitörést vagy teljes kiborulást váltsanak ki belőlem.
Minden erőmmel szeretnék Krisztus tanúja lenni, de hiába kezdem a napomat bibliaolvasással, ha az első autós, aki elém vág, kihoz a sodromból.
Tudom, hogy Isten gyöngéd irgalommal tekint rám ezekért. De azt is tudom, hogy bár nem követ tévékamera, az életem beszédes üzenet arról, amiben hiszek, és én azt szeretném, ha ez az üzenet méltó lenne Jézushoz.
Megragadt bennem egy mondat, amit valahol hallottam: „Az igazán jó prédikációt nem mondják, hanem élik.” Milyen jó volna, ha életem harsányan és tisztán kiáltaná: „Jézus hűséges és igaz, és a tanításában lefektetett elvek működnek!”
Valljuk be, nagyon nehéz helyzetben van a Krisztusnak odaadott lélek a bűn kísértésének kitett testben. Ezért olyan fontos, hogy reggeli együttlétemet Istennel felkészülésnek és meghívásnak éljem meg.
Felkészülésnek. Mai alapigénk kimondja: „A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre; hogy az Isten embere tökéletes és minden jó cselekedetre felkészített legyen” (2Tim 3,16-17).
Minden igeverssel, amit olvasok, Isten arra a napra akar felkészíteni. Ezért ne csak arra szolgáljon a Vele való együttlét, hogy ezt a feladatot kipipálhassam napi teendőim listájáról, hanem hagyjak időt, hogy szavai mélyen beivódjanak a lelkembe. Utána már kérhetem Istent, hogy ösztönös reakcióimat állítsa le, és juttassa eszembe a nap bármely pillanatában, mire tanított aznap reggel.
Meghívásnak: A másik nagyon fontos dolog, amit reggeli csendes perceimben tudatosítanom kell, hogy ezzel a napindítással meghívom Jézust, töltse velem a napot. Napközben tehát lessem, Ő épp mit cselekszik. Minden percben éljem meg, hogy „ne az én akaratom legyen meg, hanem a Tied”.
Ha tehát valami történik, és a testem ingerülten készül reagálni, kimondom: „ne az én akaratom, hanem a Tied szerint, Uram”. Ez a pillanatnyi szünet, Isten jelenlétének tudatosítása elég arra, hogy a kegyelem felülírja idegességemet. És az benne a legszebb, hogy rászoktat, hogy mindennapi döntéseimbe bevonjam Jézust. Ez az összekapcsolódás az egyik módja annak, hogy meghalljam Isten nekem szóló üzenetét, és megtapasztaljam működését.
Tudom, nem mindig könnyű Jézussal kezdeni a napot. Nincs is szándékomban egy újabb kötelességet varrni a nyakunkba. De hihetetlen ajándék, hogy Jézust behívhatjuk az életünkbe, és együtt lehetünk Vele. Nagyon szeret, és segíteni akar nekünk. Tudja, hogy a nap mit hoz magával, és szeretne még az apró történésekre is felkészíteni minket.
Fogadjuk el meghívását az együttlétre. Hallgassuk figyelemmel. Kérjük meg, hogy avatkozzon be, mielőtt természetes reakcióink áthúznák legjobb törekvéseinket. És akkor olyan életet élünk majd, amelyen látszani fog, hogy Jézussal vagyunk. Egy szót sem kell szólnunk, és tökéletlen életünk Isten dicsőségére szolgáló prédikációvá válik.

Uram, segíts, hogy az, ahogyan az életemet élem, egyre inkább Rád mutasson. Az egész világnak Rólad akarok beszélni, de szavakat csak akkor használok, ha szükséges. Jézus nevében, Ámen.

Lysa TerKeurst: Great Sermons Aren’t Preached, They-re Lived
Encouragement for today, 2017.06.08.
www.proverbs31.org

2017. június 6., kedd

Lélekerősítő - Merj pihenőt adni a lelkednek


Jennifer Rotschield

„Elcsendesítettem a lelkem, így békét szereztem neki. Mint anyja ölén a gyermek, mint a gyermek, úgy pihen bennem a lelkem.” Zsolt 131,2

Egész jól indult a reggel – az első öt perc mindenképpen. Kávézni mentem Karen barátnőmmel, jól is voltam, míg meg nem kérdezte, hogy érzem magam. Mielőtt válaszolni tudtam volna, kitört belőlem a sírás.
Nem tudtam megmondani, mi bánt, valahogy semmi se volt rendben. Próbáltam összeszedni magam, de a könnyeim csak folytak, és végül Karen hazavitt.
Mí g Karennel sírtam, akarom mondani kávéztam, otthon egy festő a hálószobánkon dolgozott. Férjem vidéken volt, őt akartam meglepni a felújítással. De a meglepetés engem ért.
Mikor beléptem, kiderült, hogy a festő nem rakta vissza a függönykarnist. Azon kívül kiszedte a szögeket a falból, és eltüntette a lyukakat, így fogalmam sem volt, hova kell visszarakni a képeket. Minden bútor össze volt tolva középre. Romhalmaz volt a szoba, és az voltam én is. A Niagara vízesés újra előtört a szememből.
Hasonló helyzetekben érzem leginkább vakságom hátrányait. Egyedül képtelen vagyok visszarakni a függönyrudat. Nem tudom helyretenni a bútorokat. Nem tudom bekalapálni a szögeket oda, ahol a képek helye volt. Leültem a padlóra egy ágytámla meg a tükör közé, hátamat a komódnak támasztottam. Kész voltam.
Nem a szoba állapota volt a legnagyobb baj, az életemmel volt a gond.
Kimerült voltam. Lelkileg. Ismered ezt az érzést?
Ez az egész tapasztalat arra volt jó, hogy megtanuljam, mekkora szükség van a lelkem elcsendesítésére. Be kell, hogy illesszem napi benső beszélgetéseimbe.
Leginkább biztatni szoktam magam a belső monológban: „Gyerünk, Jennifer! No még egy esemény, még egy vállalás, még egy cél, még egy telefonálás, és még egy, meg még egy, meg még egy!” A sok lelkesedés aztán egyre jobban kiüresít, míg ami marad belőlem egyet kiált csak: „Elég! Elég! Elég már!”
A végeredmény? Kiégés.
A kiégés fizikai, érzelmi vagy mentális kimerülés, és a lelkierőt igénybe vevő feladatok végtelennek tűnő sora okozza. Szinte mind bele szoktunk kerülni ebbe a kifacsart állapotba. Van, akit a munkája, másokat a család iránti felelősség juttat el a kiégéshez. Van, akit mindkettő, vagy valami más.
Ha nem szokunk hozzá, hogy megálljt parancsoljunk magunknak, kiégünk, elhasználódunk, vagy akár összeomlunk, mint én is.
Nem csak fáradt testünknek van szüksége a pihenésre. Kimerült lelkünk is igényli. Akaratunk, elménk, érzelmi életünk is kiég, ha sosem jut nyugalomhoz. A kimerülés lelkünk mélyéről jelentkező hangtalan jelzései gyakran kevésbé vehetők észre, mint mikor testünk kiált pihenésért. Elménknek is szüksége van rá. Akaratunkat is pihentetni kell. Érzelmeinknek is kell a nyugalom.
Erről számol be mai alapigénkben a zsoltáros Dávid: „Elcsendesítettem a lelkem, így békét szereztem neki. Mint anyja ölén a gyermek, mint a gyermek, úgy pihen bennem a lelkem” (Zsolt 131,2).
Csitítsuk el a lelkünket, hogy pihenjen, mint anyja ölén a gyermek. Barátom, ez a fajta teljes elcsendesedés nehezen megy a felnőtt embernek.
Hogyan érhetjük el mégis?
Dávid ezt is megmondja az alapigénket megelőző versben. „Uram, nem dölyfös a szívem, szemem nem tekintget gőgösen. Nem keresek nagy dolgokat, amelyek meghaladják erőm” (Zsolt 131,1). És biztatja az olvasót: „Bízzál az Úrban!” (Zsolt 131,3a)
Röviden: Engedd el az irányítást, ha valami meghaladja erődet, és bízd az Úrra, akinek mindenre van ereje. Tartsunk pihenőt, hogy elménk el tudja csitítani gondolataink zajongását, és összecsomósodott érzelmeink kioldódjanak.
Mindeközben nagyon hálás vagyok a barátaimért! A drága Christine átjött, és segített helyrerakni a bútorokat, felakasztani a képeket. És a hazatérő Philt sikerült kellemesen meglepni!
Jó volna, ha ez a fajta lelki pihenés automatikusan beindulna, mikor felvesszük a pizsamánkat. Ám lelkünk megnyugvása csak akkor következik be, ha mi magunk csitítjuk el, és akaratunkat átadjuk Istennek, a mi Atyánknak, akiben reménykedünk.

Uram, segíts, hogy odafigyeljek arra, amit a lelkemmel beszélek. Szeretném elcsitítani, pihentetni, hogy abbahagyja a nyüzsgést, és reményét Feléd fordítsa. Mutasd meg, ha a kiégés felé tartok, s adj bölcsességet, hogy inkább Hozzád fussak. Jézus nevében, Ámen.

Jennifer Rotschield: It’s OK to Tell Your Soul to Rest
Encouragement for today, 2017.06.05.
www.proverbs31.org