2017. július 24., hétfő

Lélekerősítő - Szerette volna, ha másra hasonlítanék


Tondi Wheat

„Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; a mely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, a ki szeretett engem és önmagát adta érettem.” Gal 2,20 (KG)

Mindig önbizalomhiánnyal küzdöttem, és ezen a házasság sem változtatott.
Befolyásolta életem minden területét, és a gondolataimat is:
Gyermekeim boldogabbak lennének, ha belevalóbb anyukájuk lenne.
Nem vagyok alkalmas az otthoni tanításra.
Ha jobban meg tudnám szervezni a munkámat, nem volna mindig ekkora felfordulás itthon.
A férjem boldogabb lenne valaki mással.
Valamit biztos rosszul csinálok, azért nem bíztak rám semmi feladatot a közösségi esemény lebonyolításában.

Folytonosan azon rágódtam, hogy nem felelek meg.
Néhány éve úgy éreztem, nő a távolság köztem és férjem között. Valaki más boldoggá tudná tenni, gondoltam újra meg újra.
Karba font kézzel, fejemet lehajtva vettem egy nagy levegőt, és bátran kijelentettem: „Érzem, hogy szeretnéd, ha másmilyen lennék.” A szívem vadul vert, miközben rettegve vártam a választ. Vajon megmondja, kihez kellene hasonlítanom, vagy el fogja titkolni? – szorongtam.
Felnézett a munkájából, és így szólt: „Igen, így van.”
Összeszorult a szívem. Igazolódott, amitől féltem. A férjem nem akar engem. Valaki másra vágyik.
Próbáltam visszatartani a könnyeimet, és megkérdeztem: „Ki az, akihez hasonlítanom kellene?"
A szemembe nézett, és tudtam, hogy a válasza örökre meghatározza az életemet. Megfontoltan, törődéssel a hangjában így szólt: „Szeretném, ha jobban hasonlítanál Jézusra”.
Nem erre számítottam. Sokan megfordultak a fejemben, de Jézusra nem gondoltam. A férjem nem azt akarja, hogy csinosabb legyek, aktívabb, összeszedettebb. Azt szeretné, ha jobban figyelnék Istenre.
Mindaz, amitől féltem, meg sem fordult a gondolataiban.
Azon a napon eldöntöttem, hogy olyan leszek, amilyennek a férjem látni szeretne, amilyen feleségre vágyik. Tanulmányozni kezdtem a „kézikönyvet” (Isten tanácsait a Bibliában), hogyan lehetnék jobb feleség, anya, ember és keresztény.
Pál írásai sokat segítettek. Mai alapigénket a galatáknak címezte: „Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; a mely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, a ki szeretett engem és önmagát adta érettem” (Gal 2,20).
Ez ma is áll. Amikor szívünkbe fogadtuk Krisztust, meghaltunk önmagunknak. Ehhez az „önmagunkhoz” tartoznak bűneink, szokásaink, gondolataink és még az önbizalomhiányunk is.
Ha nem bízom magamban, nem lehetek teljesen hasonló Krisztushoz.
Pedig én ezt szeretném. Nem azért, mert erre vágyik a férjem, hanem mert Krisztus új életet ad. Az önbizalomhiány néha nagyon el tud gyengíteni. Megszabadulok tőle, ha feltételezett hiányosságaim helyett Istenre koncentrálok.
Nem könnyű elhessegetni a gondolatokat, amik éveken át uralkodtak rajtam.
Isten gyakran - van úgy, hogy naponta - figyelmeztet, hogy ezek mind negatív gondolatok, és nem Tőle származnak. Az, hogy befogadtuk szívünkbe Krisztust, nem jelenti, hogy a Sátán abbahagyja a negatív gondolatok sugalmazását.
Viszont Jézus segít túllépni a negatív gondolatokon. Néha egy olyan ember által, aki közel áll hozzánk.

Uram, Te formáltál engem anyám méhében. Ismered erősségeimet, gyengeségeimet. Nyisd meg a szívemet, hogy Hozzád váljak hasonlóvá. Segíts, hogy Rád figyeljek, és arra, ami a Te akaratod velem. A Te utad tökéletes és igaz. Vezess és irányíts, hogy az legyek, akinek Te látni akarsz. Köszönöm, hogy segítsz megváltozni, és új életet adsz. Jézus nevében, Ámen.

Tondi Heat: My Husband Wanted Me to Be Like Someone Else
Encouragement for today, 2017.07.21.
www.proverbs31.org

2017. július 15., szombat

Lélekerősítő - Meghívót kaptál


Suzie Eller

„De nemcsak ezzel, hanem még szenvedéseinkkel is dicsekszünk, mert tudjuk, hogy a szenvedésből türelem fakad, a türelemből kipróbált erény, a kipróbált erényből reménység. A remény pedig nem csal meg, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete.” Róm 5,3-5


A hűtőm eleje tele van meghívókkal. Egyik egy kisbaba születésének megünneplésére hív. Egy másik esküvőre. A harmadik születésnapi mulatságra. Nem tudok mindenhova elmenni, de jól esik, hogy valaki rám gondolt, mialatt szervezte a számára fontos eseményt.
Nemrég kaptam egy másik meghívót. Nincs kirakva a hűtőre. A naptáramban sem szerepel. Muszáj részt vennem, pedig nem akarok jelen lenni. Ugyanakkor tudom, Valaki rám gondol közben.
Huszonöt éve mellrákot állapítottak meg nálam. Nehéz időszak volt, de drágakövek is előbukkantak közben. Megtapasztaltam a barátság értékét. Megtanultam, mi számít, mi nem. Az emberek kerültek figyelmem középpontjába. Krisztus volt a támaszom.
Nemrég megtudtam, hogy a lányomnak mellrákja van. Épp úton voltam a repülőtérre, mikor a hír érkezett. Kerestem egy üres helyiséget a fürdőben, és addig zokogtam, míg elapadtak a könnyeim.
Ne megint, Uram.
Igaz, hogy hálás vagyok mindazért, amit annak idején megtanultam, de nincs anya, aki ilyen megpróbáltatást kívánna a gyermekének.
Alapigénk, a Róm 5 szolgált vigasztalásul.
Pál apostol itt meghívja valamire a római egyházat. Ha felületesen olvassuk, a meghívás szenvedésre szól, pedig nem így van. Valójában azt akarja, hogy megtapasztalják a hit örömét a megpróbáltatásban.
A szenvedésből türelem fakad.
Pál nem tagadja a szenvedés valóságát, de felhívja figyelmünket, hogy a szenvedés meg tud erősíteni. Két évtizeddel ezelőtt fogalmam sem volt, mennyire erős vagyok, Isten viszont tudott róla.
Ahogy a váróteremben ültem a lányommal, átkaroltam a vállát, de tudtam, hogy a Mennyei Atya is átölelve tartja. A lányom már erős, és ezt a hitének köszönheti. Mialatt végigéli ezt a megpróbáltatást, sok mindent fel fog még fedezni arról a nőről, akinek Isten megalkotta.
A türelemből kipróbált erény.
A kipróbáltság erénye megfizethetetlen, kemény kövek végzik a csiszolását. Azzá válunk, amivé lennünk kell, amilyennek Isten ismer minket. Ez az erény túlnő a megpróbáltatáson, bölcsesség, éleslátás, bátorság jellemzi.
A kipróbált erényből reménység.
A Jézussal viselt szenvedés alatt tekintetünk Rá, a Belé vetett reményre fókuszál. Ahogy lányomat kísérem az úton, fura, hogy kívül vagyok. Minden hajdani érzést újraélek, és minden még nehezebb, mert az én drága kislányom éli most át.
Egy dolgot biztosan tudok: Jézus végig vele lesz, és szelíden fogja tanítani. Azt kérem, hogy kislányom új fényben lássa meg a hit nyújtotta reménységet, amire ígéretet kaptunk a váratlan megpróbáltatások idejére.
A nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiárad szívünkbe az Isten szeretete.
Amiben 25 éve támaszt leltem, most is érvényes. Isten ugyanaz tegnap, ma és mindörökké. Szeret engem. Szeret téged. Szeretete bőségesen árad megpróbáltatások idején.
Mire szól hát meghívásunk a megpróbáltatásban?
A hűtőre és a naptárba új meghívók kerültek, mióta ezt az új utat járom a lányommal. Elhozni az unokákat ekkor, orvoshoz menni akkor, együtt imádkozás a lányomért egy másik alkalommal.
De az igazi meghívást anyai szívem őrzi, és imádkozom, hogy a lányom is megkapja: örömre szól, mert Isten szeretete még a legnehezebb időszakokon is átsegít.
Ezt a meghívást elfogadom, és az Úrba vetem bizalmamat.

Mennyei Atyám! Én ezt nem kértem, nem akartam, de tudom, hogy itt is velem vagy, és azokkal, akiket szeretek. Te vagy Kősziklám és Pajzsom, Benned biztonságban vagyok. Jézus nevében, Ámen.

Suzie Eller: You are Invited
Encouragement for today, 2017.07.13.
www.proverbs31.org-

2017. július 12., szerda

Lélekerősítő - Amikor nem tetszik Isten forgatókönyve

Sharon Jaynes

„Bízzál az Úrban teljes szívedből, és ne a magad eszére támaszkodj! Minden utadon próbáld fölismerni, és ő egyengetni fogja ösvényeidet.” Péld 3,5-6

Ha én dönthetnék, az élet forgatókönyvét néhány helyen átírtam volna. Annyi tragédia történt a környezetemben, a hozzám közel állók életében! Ha én volnék az író, több ponton változtattam volna a történeteken.
Szerencsére nem én vagyok a szerző, mert azok, akik mindazt átélték, most világszerte ezer és ezer nőre hatnak Isten szabadító erejéről szóló történeteikkel. Fájdalmuk céllá változott, nyomorúságuk misszióvá, a veszteségből reményt és újjáéledést hozó üzenet lett. Életükből újra meg újra tündöklő szikrák pattannak ki.
Útjuk sötét alagutakon vezetett át a fénybe.
Ha én dönthetnék?
Második gyermekem nem hagyott volna itt, mielőtt megszületett. Carol fia nem lenne börtönben. Linda lányának nem lenne béna mind a négy végtagja. Barbara lánya nem volna bipoláris depressziós. Patty 21 éves lánya nem lett volna autóbaleset áldozata. Jennifer férjének agyát nem pusztítanák daganatok.
A nehéz időszakok dicsőséges percekkel terhesek – olyan percek ezek, melyekben Isten terve készül megszületni azok életében, akik vállalják, hogy végigküzdik magukat a szenvedésen. Ne hagyjuk, hogy a keserűség és harag alkalmatlanná tegye lelkünket Isten ajándékainak befogadására.
A lelki sötétség elkerüléséhez mindenekelőtt állandó, hálatelt kommunikációra van szükség: Isten jelenlétének folytonos tudatosítására.
Miután elvégeztük az egyetemet, férjemmel Charlotte-ba költöztünk egy új vállalkozás kedvéért. De mikor már ott voltunk, a férfi, aki a társa lett volna az üzletben, meggondolta magát.
„Bocs, Steve. Más terveim vannak. Sok szerencsét, fiam.”
Nagyon el voltam keseredve. Őszintén szólva, szörnyen mérges voltam. Haragudtam a potenciális partnerre. Haragudtam Istenre. Imádkoztunk, böjtöltünk, úgy éreztük, ezen az úton vezet Isten. És most ott álltunk pénz nélkül, munka nélkül, diákhitel tartozással.
Három hónappal később kaptunk egy ajánlatot, ami sokkal jobb volt az előzőnél. Ef 3,20 a gyakorlatban: „Aki pedig mindent megtehet sokkal bőségesebben, mint ahogy mi kérjük vagy gondoljuk, a bennünk munkálkodó erővel”.
De miért nem csinálta meg Isten elsőre? Miért nem vezetett egyenesen ehhez a második lehetőséghez, mikor annyit imádkoztunk és érdeklődtünk? Megtehette volna.
Őt bizony sokkal jobban izgatja jellemünk fejlődése, mint hogy kényelmes, ölünkbe hulló lehetőségekkel kényeztessen. C.S. Lewis mondta: „Ha azt gondolod, hogy a világot csak a mi boldogságunkért teremtették, kibírhatatlannak fogod tartani. Gondolj rá edzőteremként, fejlesztő szobaként, máris jobban érzed magad.”
Itt érkezünk el alapigénkhez: „Bízzál az Úrban teljes szívedből, és ne a magad eszére támaszkodj! Minden utadon próbáld fölismerni, és ő egyengetni fogja ösvényeidet” (Péld 3,5-6).
Mindig mi vagyunk a diákok, és Ő a tanár. A megpróbáltatások szétfeszítik önelégültségünk gyenge burkát, és Isten csodáinak nyersanyagává válnak. Ezek a csodák váratlan tündöklő pillanatok az út során.
Bárcsak tudnánk bízni akkor is, ha a menny innenső oldalán nem értjük meg az élet minden fordulatát. Igazából ezt jelenti az Istenbe vetett bizalom. Ha Benne élünk, mozgunk és vagyunk, az élet sötét időszakai alkalmat adnak arra, hogy higgyük, Isten ismeri az utat, tudja a megfelelő időpontokat, nekünk csak Bele kell kapaszkodnunk.
Főleg, mivel még írja a történetet.

Atyám, köszönöm, hogy mindig tudod, mi a legjobb nekem, és aszerint cselekszel. Bocsásd meg, amikor nem bízom benned, amikor azt hiszem, nekem jobb megoldás jutott az eszembe. Tudom, hogy nagyszerű meglepetésekkel vársz, ha egyszerűen csak bízom Benned. Köszönöm, hogy a Tanítóm vagy. Segíts, hogy jeles tanuló legyek igazságodból. Jézus nevében, Ámen.

Sharon Jaynes: When You Don’t Like the Story God is Writing
Encouragement for today, 2017.07.11.
www.proverbs31.org

2017. július 10., hétfő

Lélekerősítő - Ezért szoktunk összegyűlni

Arlene Pellicane

„Legyen gondunk rá, hogy szeretetre és jótettekre buzdítsuk egymást. Összejöveteleinkről ne maradjunk el, mint némelyek szoktak, hanem annál inkább bátorítsuk egymást, minél inkább látjátok közeledni a napot.” Zsid 10,24-25

„Legyen gombunk rá, hogy ne maradjunk otthon az összejövetelekről” – jelentettem ki okos tekintetű első és másodikos hittanosaimnak.
Nem egészen így írja a Biblia, de tudtam, így biztos emlékezni fognak rá Lucy-m hittanos társai.
„Nem gombunk! Gondunk!” – szóltak közbe nevetgélve.
Megismételtem most már szó szerint az idézetet, de Lucy-nak mindmáig elég annyit mondanom, hogy „legyen gombunk” – és már tudja is a folytatást.
Akár másodikos vagy, mint a kislányom, akár 90 éves, Isten népének nagyon fontos, hogy rendszeresen közösségbe járjon. Sajnos, sok embert ismerek, bizonyára te is, akik így nyilatkoznak:
„Otthon is tudok Bibliát olvasni meg imádkozni. Nincs szükségem egyházra ahhoz, hogy lelki életet éljek.”
„Megbántott valaki a templomban, én oda többé be nem teszem a lábam.”
„Csupa kétszínű ember jár a templomba”.
Pedig bármilyen is, ha jó, ha kevésbé jó a helyi közösség, az Egyház Jézus menyasszonya. Az Újszövetség nem ad választási lehetőséget a híveknek. Felkér, hogy járjunk össze, és ezt a szokásunkat ne hanyagoljuk el. Sokan vannak, akik valaha jártak templomba, gyülekezetbe, aztán ezért vagy azért elmaradoztak. Talán tévtanítók vezették félre őket, ahogy Pál apostol figyelmeztet az ApCsel 20,29-30-ban.
Mai rohanó világunkban a heti templomba járást könnyű feláldozni a sportolás, hétvégi bevásárlás, pihenés oltárán. Interneten is hallgathatunk prédikációt, énekelhetünk dicsőítő énekeket, és úgy érezhetjük, ez elég is.
Pedig nem elég.
Mielőtt édesanya lettem, egy nemzetközi rádió- és televízióadónál dolgoztam, aminek a missziós adásait több mint 2000 rádióállomás közvetítette, és üzenete 200 millió otthonban fogható volt. Bibliatanárunk gyakran hangsúlyozta a hallgatóknak: „Hétvégén föltétlen menjetek el a helyi gyülekezetbe. A mi adásunk nem helyettesíti a templomi közösséget.”
Ha betegség vagy testi korlátozottság miatt nem tudsz eljutni a templomba, adj hálát Istennek azokért a lelkészségekért, templomokért, amelyek rádión, televízión, interneten keresztül otthonodba viszik hited erősítését szolgáló istentiszteleteiket, alkalmaikat. De ha el tudsz menni, nagyon fontos, hogy aktív tagja légy a helyi gyülekezetnek, egyházközösségnek. Akár maroknyian valakinek az otthonában vagy több ezren egy csarnokban, arra kaptunk megbízatást, hogy összegyűljünk.
Kereszténnyé válásunk része, hogy egy családba tartozzunk más hívő testvérekkel. Szolgáljunk és működjünk együtt a közösséggel, mely úgy válik erőssé, ha minden tag hozzáteszi a magáét tehetsége és lehetőségei szerint. Szeretetre és jótettekre tudjuk buzdítani egymást.
Még elemista koromban kezdtem templomba járni. Szüleim mindig magukkal vittek, ha nyitva volt az épület, vasárnap reggel, vasárnap este, szerda este. Ha evangelizátor vagy misszionárius érkezett, mi mindig ott voltunk.
Előfordult, hogy betegnek tettettem magam, inkább maradtam volna otthon a tévé előtt. De legtöbbször szívesen mentem Isten házába. Hálás vagyok szüleimnek, hogy belém nevelték a templomba járás jó, hasznos, áldott szokását.
Ahogy Urunk visszaérkezésének napja közeledik, járjunk össze egyre szorgalmasabban. Mivel a mennyországban egyetlen Egyházzá egyesülünk, jó, ha már itt a földön ezen dolgozunk.
Elhatárolódva a többiektől nem tudunk teljes keresztény életet élni.
Szükségünk van egymásra. Ha egyikünk gyenge, a másik ereje segít. Egy testbe, egyházba egyesülve hűek tudunk maradni Istenhez és Igéjéhez. „Legyen gombunk” rá, hogy ne hanyagoljuk el az összejöveteleket.

Uram, köszönöm, hogy belehelyeztél a hívők családjába, melyet egyháznak nevezünk. Segíts, hogy aktív tagja legyek a helyi közösségnek. Tudjak áldás lenni, vigasztaljam és bátorítsam azt, akinek hittestvéreim közül szüksége van rá. Jézus nevében, Ámen.

Arlene Pellicane: Why We Gather
Encouragement for today, 2017.07.07.
www.proverbs31.org

2017. július 1., szombat

Lélekerősítő - Tekintsünk templomként testünkre


Cindy Bultema

„Nem tudjátok, hogy testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma, akit Istentől kaptatok?”
1Kor 19a


„Cindy egy kövér vörös tehén.”
Ez az öt szó két évtizeden át meghatározott engem.
A lányok fürdőszobájának deszkaajtajára írta föl valaki a középiskolában, ahova jártam. Mintha egy névtáblát ragasztottak volna rám. „Szia, Cindy vagyok, egy kövér vörös tehén.”
Nem fogtam fel, hogy a lányok egy darabig vihognak rajta, s aztán elfelejtik. Meg azt sem, hogy a gondnok lecsiszolja, s átfesti az ajtót. Bár az emlékezetemből is kitörölte volna!
Akkor még nem tudtam, hogy Isten számára más vagyok: kislányának hív, szeme világának, értékes hercegnőnek. Hagytam, hogy azok az ajtóra firkált szavak a hatalmukba kerítsenek.
Valahányszor a testemre, a kinézetemre gondoltam, bevillant a felirat. Kövér, vörös tehén. Igen, ez vagyok én. Elhittem, hogy testem idétlen, egyszerre túl nagy és mégsem elég.
Táplálkozási zavarok, szerfüggőség következett rövid időn belül. Belevetettem magam a szexualitásba, testemet mint gyöngyöt szórtam disznók elé. Te csak beszélsz róla, én meg is éltem. Bármit megtettem, csak meneküljek a szavak okozta fájdalomtól.
Sajnos, évekkel később, hiába adtam át az életemet Jézusnak, a testképem nem változott, állandó küzdelmet jelentett. Szerettem Jézust, mindenkinek elmeséltem, aki hajlandó volt meghallgatni, hogyan mentett ki Jézus a függőségből. De a kegyetlen szavak hatása alól, melyek oly mélyen beleégtek tinédzser lelkembe, nem szabadultam meg.
Aztán lassan kezdtem rájönni, hogy ha a testről beszélünk rondán, igazából olyan, mintha egy templomot káromolnánk.
A szabadulás úgy érkezett, hogy végre elhittem Pál apostol tanítását a korintusiaknak írt levélben: a testem templom, magának a Szentléleknek a hordozója.
Pál apostol szándékosan használta a templom szót az 1Kor 6,19-ben. Korintus tele volt templomokkal. A korai keresztények környezetéhez úgy hozzátartoztak a templomok, mint a miénkhez a felhőkarcolók. Csakhogy ezen a helyen Pál valami mást, meghökkentően mást mond a templomokról.
„Nem tudjátok, hogy testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma, akit Istentől kaptatok?” (1Kor 19a).
Pál levele címzettjeinek lelki szeme előtt rögtön megjelent egy templom képe a maga kupolájával, arannyal-ezüsttel bevont díszes faragványaival. Gyönyörű. Elegáns. Kiemelkedő.
Ez a mondat elkápráztatta őket. A korintusi egyház átvette a város jelszavát: „Az étel a testért van, a test pedig az ételért”. Új szívük volt már, de továbbra is kielégítették testi vágyaikat. A túlzásba vitt ivászat, a falánkság rendben való volt. Használni és kihasználni a testet nem számított a lélek szempontjából, nem érintette azt. Legalábbis így vélekedtek.
És most Pál azt mondja, hogy az ő testük templom. Szent hely, ahol lakást vett a Szentlélek. Szuper!
Ugyanez igaz rád is, rám is, és Krisztus minden követőjére szerte a világon. Igen, rád is!!
Akár templomnak érzed magad, akár nem, ez az IGAZSÁG. Krisztusban, ha bocsánatát kéred, tiszta templommá változol, akármilyen tisztátalan, hihetetlen dolgokat műveltél is azelőtt. Jézus kereszthalálának és dicsőséges feltámadásának köszönhetően lekaparhatjuk a koszos foltokat és gondolatokat múltunkról, és feldíszíthetjük elménket Isten igazságával.
Ezek után hogy beszélsz a templomról? Ha belső monológodat kihangosítanák, káromlást vagy igazságot hallanánk?
Kedves barátnőm, kezdjünk el másképpen beszélni a testünkről, Isten szent templomáról. Értékesebbek, nagyobb áruk van bármelyik lélegzetelállító kastélynál, reklámozott álomotthonnál. Mindegy, mekkora, milyen idős vagy mennyire erős, testünk szent, és úgy jó, ahogy van. Végtelenül értékes, és Istent hihetetlenül érdekli, mit teszünk vele, mennyire tiszteljük.
Ideje, hogy kérjünk Istentől új szavakat, igaz szavakat, amikor testünk templomáról gondolkodunk és beszélünk.

Istenem, Te vagy a Teremtőm, Te alkottál engem. Bocsásd meg, ha néha elégedetlen vagyok, morgok a külsőm miatt. Mennyire fájhat neked, amikor a hibákra, a szeplőkre koncentrálok. Add, hogy a Te szemeddel lássam magamat. Vésd lelkembe a Te igazságodat a testemről, az értékességemről. Gondolataim és viselkedésem alapja ne a világ üzenete, hanem a Te Igéd legyen. Jézus nevében, Ámen.

Cindy Bultema: Changing our Body Trash Talk to Temple Talk
Encouragement for today, 2017. 06.28.
www.proverbs31.org

2017. június 23., péntek

Lélekerősítő - Hol tartod a szíved kulcsát?


Lysa TerKeurst

„Ennek hallatára Jézus ezt mondta neki: „Egy dolognak még híjával vagy. Mindenedet, amid csak van, add el, s oszd szét a szegények közt, és kincsed lesz a mennyben. Aztán gyere és kövess engem.”
(Lk 18,22)


Szeretnék szorosan Jézus nyomában járni. Nem arra a kereszténynek mondott életre gondolok, ami tele van vallásos szabályokkal és megjátszással. Nem, mert abban sok lehet a kétszínűség, vagy akár ki is üresedhet teljesen.
Arra a lélekelégítő közelségre gondolok, ami a Jézussal való mindennapi együttjárásból fakad. Gazdag, mély bensőséges kapcsolatra, amit nem terem meg az előírások követése, bármennyire igyekeznénk.
Az Ószövetségben a szabályok és előírások hozzátartoztak Isten népének mindennapjaihoz. Kötelességek és tiltások segítettek, hogy a bűnös nép a szent Istenhez tartozhasson. Először jött a Tizparancsolat. Aztán egyik törvény a másik után áldozatokról, szertartásokról, ételekről, tisztaságról.
Az Újszövetségben színre lép Jézus, és a kegyelemről szóló üzenetével feje tetejére állítja az egészet. „A szabályok követése nem elég a mennybe jutáshoz. Nem kapsz piros pontot azért, mert jó vagy. Rakd félre kötelességeid, tennivalóid listáját, tegyél le mindent, és kövess engem. Higgy bennem. Fogadj be engem.” Így szól az üzenet.
Teljes fordulat a gondolkodásmódban. A népet összezavarta, mint a gazdag előkelőséget is a Lk 18-ban. Akkor találkozunk vele, mikor megkérdezi Jézustól: „Jó Mester, mit tegyek, hogy elnyerhessem az örök életet?” (Lk 18,18b).
Jézus ismeri szabálykövető gondolkodásmódját, ezért először a Tízparancsolatból idéz. A gazdag ember elégedett magával e téren. De Jézus nem áll meg itt: „Egy dolognak még híjával vagy. Mindenedet, amid csak van, add el, s oszd szét a szegények közt, és kincsed lesz a mennyben. Aztán gyere és kövess engem” (Lk 18,22b).
Könnyű volna elintézni annyival, hogy Jézus itt a pénzről beszél. Nem ránk vonatkozik, hanem azokra, akiknek annyi van, hogy nem tudják, mihez kezdjenek vele. Ám ezek a szavak mindnyájunkhoz szólnak, minden egyes Jézus-követőhöz. Mert a kérdés, ahova Jézus el akar juttatni, így szól: „Hol tartod a szíved kulcsát?”
Ó, de szeretném rávágni: „Nálad, Jézus”. Azt szeretném, ha Őt akarnám legjobban. Ha szeretete foglya lennék teljesen. Ha tanítása elkápráztatna. Ha igazságának élő bizonyítékaként élhetnék.
Mások is voltak előttem, akik erre vágytak. A hit tökéletlen hősei, akikről a Bibliában olvasunk, és akik gyengeségeik ellenére kedvesek voltak Isten előtt. Nem tökéletes tetteik vágtak ösvényt Isten szíve felé. Valami más vezetett oda. Valami, amit nehéz körülírni, kielemezni. Valami, ami gyakran rendezetlen volt vagy erőszakos. De ez a valami mégis értékes volt annyira, hogy Isten figyelmét magára vonja.
Önátadás.
Mint mikor a kicsi gyermek leugrik az ágy széléről, tudva, hogy édesapja el fogja kapni. Mint mikor Dávid egy parittyával és öt lapos kaviccsal bátran fut Góliát felé. Ez mozgatta Józsuét. És Mózest. És Noét. És Pált.
És ezt az egyet kéri Jézus a gazdag úrtól. Nem hibátlan életet, hanem a szív teljes önátadását. Ezért így imádkozom:
„Minden, amim van. Minden, amivel rendelkezem. Minden, amiben reménykedem. Minden, amitől félek. Minden, amit szeretek. Minden, amiről álmodom. Mind a Tied, Jézus. Bízom Benned, átadom magam teljesen Neked.”
Sajnos, a gazdag ember úgy érezte, ezt nem tudja megtenni. Ott állt a bizonytalanságok tetején, s a biztonságot nyújtó karok készen voltak rá, hogy elkapják. De képtelen volt ugrani. Apróságok fonták körül az életét.
Kedveseim, ne hagyjuk, hogy ez a tragédia jellemezze az életünket. Essünk Jézus szeretetének fogságába, kápráztasson el tanítása, váljunk igazságának élő bizonyítékává. Az önátadás legyen az életünk.
Mert aki teljes önátadással követi Őt, megtapasztalja jelenlétét, gondoskodását, ígéretei igazságát, lélekelégítő bőségét.

Mennyei Atyám, bocsásd meg, ha hagytam, hogy a kicsi dolgok lefoglaljanak. Legjobban Téged akarlak akarni. Átadom ma Neked szívem kulcsát. Kulcsot az életemben mindenhez. Szeretlek. Szükségem van Rád. Szorosan a nyomodban szeretnék járni. Jézus nevében, Ámen.

Lysa Terkeurst: What Holds the Key to Your Heart?
Encouragement for today, 2017.06.22.
www.proverbs31.org

2017. június 17., szombat

Isten utat tervezett számomra



Bizonyára sokan ismerik az Élsz, Barackvirág! című könyvet, melyben Csiszár Mária elmeséli gyermeke, Kati történetét. Kati nyitott gerinccel született másfél évvel a Ceaucescu-éra bukása előtt Zilahon. Az olvasó élete első napjától követheti végig az érte vívott küzdelmet Párizs–Budapest–Pécs állomásokon át az életmentő műtétig. Élete sokak számára példaértékű lehet, ezért megkerestük Máriát, az ötgyermekes édesanyát, hogy meséljen sorsáról, családjáról.

– Már több kiadást is megért Katiról szóló műve, az Élsz, Barackvirág! Miért írta meg a könyvet?


– Mikor a Cserkészparkban laktunk, azt tapasztaltam, hogy mindenki nagy figyelemmel hallgatja, ha Kati történetéről beszélek. Úgy éreztem, aki kérdezett, miután válaszoltam, nem ugyanaz az ember volt, mint előbb. Arra gondoltam, talán másoknak is segítek elviselni a gondokat, ha megosztom a történetünket. Tudtam, hogy én is megkönnyebbülök, ha kiírom magamból mindazt, amin átmentem. Ez így is történt.

Az első kiadás 1994-ben jelent meg a Márton Áron Kiadónál, ha jól tudom ötezer példányban, a második 1998-ban háromezer példányban. Ennél többen olvasták, mert az egyes példányok körbejártak a családokban, a baráti körökben. 2008-ban jelent meg harmadszor sokak kérésére. Két éve már interneten is olvasható, és még nem múlt el nap, hogy valaki meg ne nyitotta volna az oldalt.

– Milyen volt a fogadtatás? A keresztények körében elfogadást tapasztalt?

– Mikor először leadtam a kéziratot, féltem kissé. Úgy gondoltam, nagyon fájna, ha rossz véleményt olvasnék róla, úgy élném meg, hogy a személyemet utasítják el, hisz legbensőbb érzéseimet, gondolataimat vetettem papírra. Hála Istennek, az elmúlt tizenöt évben soha senkitől nem kaptam negatív kritikát a Barackvirágról. Kaptam hálás leveleket fiataloktól, idősektől, betegektől, szülőktől. Évek óta tartó barátságok épültek ki úgy, hogy a kiadótól megszerezték a címünket, és felkerestek.

Az utóbbi években egyre többen sürgetik a folytatást. Néha tervezem, gondolkozom rajta, ha meg kell írnom, majd eljön az ideje.


Mostanában azt kell feldolgoznom, hogy miért van az, hogy amíg egy beteg, sérült gyermeket látunk, rögtön szánalom lesz úrrá rajtunk, és segíteni szeretnénk, a sérült felnőttől ösztönösen inkább elfordulunk, tudatosan kell kényszeríteni magunkat arra, hogy kezet nyújtsunk neki. Ez persze nemcsak keresztényekre érvényes, de még náluk is tapasztalom. Pár hete az az ember fordult el Katitól és utasította el a szeretetét („többé ne hívj, ne írj”), akinek egy-egy szava, mosolya 15 éven át állandó örömforrás volt Kati számára, pedig évek óta csak két-három havonta hívta fel öt-öt percre. Lélekben magában hordozta, s várta, hogy újra hallja a hangját. Szívszorító látni Kati fájdalmát és értetlenségét: „Anya, miért? Én sosem bántottam.”

– Napjainkban tabunak számít a könyv témája?


– Egyre kevésbé. Azt látom, hogy nyugati kiadású folyóiratokban, gyermekeknek szóló tévéműsorokban egyre gyakrabban kerekesszékes gyermekek is megjelennek a közösségekben. Örülnék, ha természetessé válna a sérültek jelenléte nálunk is, és nem akarnánk őket magunktól elkülöníteni. Egyházi embertől is hallottam olyan véleményt, hogy persze, a sérültek is Isten gyermekei, mindent meg kell adni nekik, amire szükségük van, de ne legyenek állandóan szem előtt, ne akadályozzák az embereket mindennapi életükben, ne rontsák a hangulatot. Egyszer itt a faluban, ahol már tizenkét éve élünk, elvittem Katit egy augusztus 20-i ünnepségre. A díszelőadó egy közismert énekes házaspár volt, akik igyekeztek vidám hangulatot teremteni. Egy sátorban folyt az előadás, mert esett az eső, színpad sem volt, egy mikrofonállvány előtt álltak az előadók. Katit előre szokták engedni ilyen helyeken, oldalt álltunk az első sorban. A férj szerepelt először, észrevette Katit, rá is mosolygott. De amikor a felesége következett, igyekezett úgy állni, hogy az asszony ne vegye észre.

Hova fordulhatnak segítségért a hasonló sorsú családok?

– Az elmúlt húsz évben azt tapasztaltam, hogy legtöbbet egymástól kapnak a sérült gyermeket nevelő családok. Ezért egymást kell keresni. Még az internetes fórumok is hasznosak, de a személyes találkozás sokkal többet nyújt. Legnehezebb az édesanyák helyzete, mert ők vannak legtöbbet a gyermekükkel. Fáradtak, kimerültek, elkeseredettek, gyakran önmagukat okolják a gyermek állapotáért, úgy érzik, a család, a férj nem érti meg őket – pedig többnyire az apa csak menekül, mert neki talán nehezebb elviselni a fájdalmat.

A pécsi gyermekklinika sebészeti osztályán sok évvel ezelőtt elhatározták, hogy létrehoznak egy anyaszállót, ahol az osztályon kezelt kis betegek édesanyja vagy édesapja eltöltheti az éjszakát, miután a gyermeke elaludt. Panziószerű otthont alakítottak ki közel a klinikához, felszerelt konyhával, kettő-négy ágyas szobákkal, mosási–vasalási lehetőséggel. Jól érzik ott magukat az anyák, s a kényelem és pihenés mellett a beszélgetéseknek, egymás megismerésének lélekgyógyító hatása van. Kati rendkívül súlyos állapota, hatalmas műtétei miatt nekem sajátos szerepem volt az anyaszálláson. Hamar összebarátkoztak velem az anyák, kíváncsiak voltak, tele kérdésekkel. Miután mindenre válaszoltam, többször hallottam szó szerint ugyanazt a reakciót: „És még én panaszkodom?!” Látták, hogy nem csak az ő gyermekük szenved, nem csak nekik nehéz, sőt olyan is van, akinek látszólag még nehezebb.

Ez a „látszólag” nagyon fontos, mert az a tapasztalatom, hogy miután mások bajával megismerkedik, többnyire mindenki súlyosabbnak, elviselhetetlenebbnek látja a másik helyzetét. A sajátját már megszokta, már jó ideje viseli, megvannak a stratégiái. De a másik nagy baját látva elképzelhetetlen, hogyan lehet azzal együtt élni. A legmegdöbbentőbb ilyen tapasztalatom a tüdőszanatóriumban volt, ahol pár éve egy ideig kezeltek. Egy negyedik stádiumban lévő tüdőrákos asszonnyal kerültem egy kórterembe, ketten voltunk, sokat beszélgettünk. Miután kérdéseire válaszolva elmondtam neki a történetünket, rám nézett és azt mondta „Hát nem szeretnék a maga helyében lenni!”

Hihetetlen, hogy a Jóisten milyen csodálatosan adagolja az erőt saját keresztünk elviseléséhez, de erre többnyire csak akkor döbbenünk rá, amikor a másik keresztjével megismerkedünk.

– Milyen a testvérek kapcsolata Katival?

– Azt hiszem, nem is tudják elképzelni az életüket másképp, de erről őket kéne megkérdezni. A „nagyok”, Bori, Bálint és Eszter hat, öt és két évvel idősebbek, az öccse, András, két évvel később, már Magyarországon érkezett a családba. Attól kezdve, hogy pici korában háromszor mondtam igent Kati életben maradására, tudtam, úgy kell nevelnem a gyermekeimet, hogy a jó és a rossz, a szép és a keserves aránya mindig a pozitív oldalon legyen magasabb. Az iskoláskorú gyermekek vágyaikat ahhoz mérik, amit osztálytársaiknál, barátaiknál látnak. Saját lehetőségeiket a többiekével vetik össze. Ezért hasznos, ha találkoznak olyanokkal, akiknek az övéknél sokkal korlátozottabb lehetőségeik vannak. Nálunk ez adott volt a családban. Kati örömét, vidámságát látva természetesen alakult úgy a testvérek értékrendje, hogy nem a pénz, nem az anyagiakban mérhető eredmények határozzák meg a boldogságot és az emberi élet értékét.

Gyermekeimmel barátok vagyunk a szó legszebb, legnemesebb értelmében. Azt mondják a pszichológusok, nagy tévedés, mikor egy anya barátnője akar lenni a gyermekeinek, mert egy szülőnek más funkciói vannak a gyermeke életében, és csak összezavarja a gyermek fejlődését, ha ezt felcseréli barátsággal. Ez csak félig igaz. Egy anya valóban ne tekintsen barátnőként a lányára vagy barátként a fiára, különösen addig nem, amíg a gyermekek felnőtté nem válnak. Tehát ne velük ossza meg gondjait, bajait, amiket egy barátnővel megosztana. Ennek rendkívül súlyos következményei lehetnek. Viszont viselkedjen úgy a gyermekével, hogy az minden kérdésével, gondjával úgy forduljon hozzá, mint legjobb barátjához. A gyermeknek tudnia kell, hogy az anyja elfogadja őt olyannak, amilyen. Nem szabad éreznie, hogy van egy magas mérce, amit az anyja eléje állított, és annak meg kell felelnie. Ha az alatt teljesít, vagy olyasmibe keveredik, ami nem illik bele a képbe, amit az anyja elvár tőle, nem mer odaállni őszintén az édesanyja elé, nem neki mondja el, ha kérdések merülnek föl benne, ha tanácstalan, ha valami rosszat tett. A serdülő gyermek lelkében lévő nagy kuszaságban az anya egy biztos pont kell, hogy legyen. Az anya példája legyen a mérce, ne az elvárásai. Ha megfagy is bennünk a lélek egy pillanatra, amikor gyermekünk elmondja, hogy együtt füvezett a barátaival, a gyermeknek az aggodalmat meg kell éreznie anélkül, hogy szigorú, elutasító, haragos szavak hangoznának el.

– Milyen elvek mentén nevelték a gyermekeiket?

– Olvastam egyszer a grönlandi emberek nevelési szokásairól, elveiről, és valami nagyon megkapott benne. Születésétől fogva tisztelik a gyermeket. Talán egy mondatba foglalva úgy fogalmazhatnám meg az erre vonatkozó nevelési elvemet, hogy ne használj soha olyan szavakat és olyan hangnemet a gyermekeddel szemben, amit egy idegen, jó szándékú felnőttel beszélve nem engednél meg magadnak. De vannak persze más elvek is, amiket nagyon fontosnak tartok. Például: Ne beszélj úgy jelen nem lévőkről, ahogy szemben velük nem beszélnél. Ha egy látogató terhedre van, de igyekszel vele türelmes lenni, miután elment, ne mondd ki a gyermeked előtt a rossz gondolataidat róla. Rögtön levonja a gyermek a következtetést, hogy hazudtál, s ettől kezdve minden szavad, viselkedésed őszinteségét megkérdőjelezi.

Ne ragaszkodj a kimondott szavaidhoz csak azért, hogy a tekintélyed megmaradjon, merj engedni, kompromisszumot kötni józan határok között. Jobban fog tisztelni, ha belátod a tévedésed, mint ha makacsul kötöd az ebet a karóhoz. Mindig tudd megindokolni a tiltásaidat, az eléállított korlátokat. A „mert én azt mondtam!” nem érv.

Talán ezek a legfontosabbak, amikhez igyekeztem mindig ragaszkodni.

– Ön szerint mennyire fontos a hitre nevelés családban?


– Csak annyira fontos, mint az étkezés. De ha valaki nem tud főzni, inkább küldje menzára a gyermekét, minthogy rossz, egészségtelen, emészthetetlen ételt adjon neki. A templomba járás váljon természetessé. De ha a kicsi gyermek zajong, nem érzi jól magát, netán hiperaktív, ne kényszerítsük. Nincs annál károsabb, mint ha a gyermek a templomban tapasztalja meg szülei szigorát. Vagy ha úgy érzi, hogy nem törődnek vele, a templom elválasztja az anyjától vagy az apjától. Amit elsősorban át kell adnunk a gyermekünknek az az, hogy Isten szeret. Ha ezt tartjuk szem előtt, könnyű eltekinteni mindentől, ami ennek ellentmond. Nem a vallásos gyakorlatok, nem a szavak, nem a formák a fontosak, hanem a kapcsolat. Ennek kell mindent alávetni. Állandóan ébren kell tartani a bontakozó hitet. Attól kezdve, hogy túljutottunk a mondókák korán, s már meséket olvastunk, minden este elolvastam egy történetet a gyermekeknek a Fiatalok Bibliájából. Az általam ismert könyvek közül ez a legalkalmasabb 3–8 éves korig. Át kell kicsit fogalmazni olvasás közben, mert nagyon rossz a fordítás. A mi gyermekeinknek háromszor kezdtem újra, és olvastam végig, mielőtt bármi mást olvastam volna nekik esténként. Azért szeretem, mert azt hangsúlyozza minden bibliai történetben, amit én is át szeretnék adni: Isten szeret minket. Később egyre többet beszélgettünk a hitről. Mindmáig alig múlik el úgy találkozásunk, hogy ne kerüljön szóba valamilyen formában Isten gondviselése. Állandó kis csodák történnek körülöttünk, és hála Istennek minden gyermekemnek megvan rá az antennája, amivel fogja a jeleket. Mindnyájan rendszeresen olvassák a Bibliát vagy valamilyen lelki irodalmat, foglalkoznak teológiai kérdésekkel, járnak templomba, közösségekbe.

– Beszélgetnek a hitről a családban?

– Férjem református. Mielőtt összeházasodtunk, megbeszéltük, megvitattuk, miben térnek el a nézeteink, mert tudtuk, hogy családunk harmóniája múlhat azon, ha vallási kérdésekben összekülönbözünk. A hit mindkettőnk számára életünk alapja. Arra építünk, ami közös, és a lényegben nincs különbség. Hagyta, hogy én neveljem hitre a gyermekeket. Esténként és többnyire reggel is közös áhítatot tartottunk pici koruk óta. Ez hozzátartozott a lefekvéshez és a felkeléshez. Énekeltünk három–négy éneket, hálát adtunk az elmúlt napért vagy éjszakáért, azért, hogy együtt vagyunk, kértük Isten segítségét, hogy maradjon velünk, adjon nyugodt alvást, vagy erőt az előttünk álló naphoz. Úgy fogalmaztam meg az imádságokat, hogy beleszőttem mindazt, ami a gyermekeimet foglalkoztatta, de ők még nem tudták volna szavakba önteni. Szerettem volna, ha megtanulják, hogy Istennel ugyanúgy lehet beszélgetni, mint a legjobb barátunkkal vagy a szüleinkkel. Néha hozzátették, ha valamit kifelejtettem. Arra is rá akartam őket szoktatni, hogy imádságunk egyetlen napra „szól”, ahogy Jézus a Miatyánkban hangsúlyozza. Ma. Mindennap újra meg újra el kell tölteni 10–15 percet Istennel, hogy a kapcsolatunk elég erős maradjon.

– Mit tesz, ha a nehézségektől, gondoktól elcsügged?

– Várok. Átéltem a depressziónak azt a fokát, amikor úgy éreztem, fal vesz körül, s az Istenhez kiáltásom visszapattan róla. Amikor nem tudok érezni, nem tudok örülni, csak arra vágyom, hogy vége legyen. Az „vigasztal” ilyenkor, hogy nem föltétlen én vagyok a hibás, hisz mit várhatok, ha maga Jézus is, aki pedig egy volt az Atyával, elért arra a pontra, amikor így kiáltott: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engemet?”

Mezey Máriától tanultam meg, hogy amikor olyan állapotban vagyunk, hogy nem tudunk másnak szolgálni, az a feladatunk, hogy lehetővé tegyük mások számára a szolgálatot. Ez is fontos feladat, hisz kit szolgálnánk, ha nem lennének köztünk betegek, szegények, elesettek? Ilyenkor szerepcsere történik.

– Honnan meríti az erőt a hétköznapokhoz?

– Az Istennel való kapcsolatomból. Néha imádkozás közben kislánynak látom magam, ahogy felkapaszkodom a hosszú köntöst viselő Jézus ölébe, jól befészkelem magam, hogy körbevegyen ölelésével, elmondom neki, ha valami fáj, ha valami gondom van, aztán előre fordulok, és körbemutatok egyenként mindazokra, akikért imádkozni szeretnék. Majd csak üldögélek, és hagyom, hogy szeretetem eggyé váljon az övével. Azt még gyakorolnom kell, hogy ott is hagyjam a gondjaimat, amiket leraktam Jézus ölébe. Amíg gondolkozni tudunk, mindig be tudunk lépni abba a „térbe”, ahol ott van Jézus, ahol ott van Isten. Onnan kifelé nézve minden jelentéktelenné válik. Mert minden más az időben zajlik, egyszer véget ér, bármilyen rossz is. És azután örökké ott leszünk az ő országában. Ez már most is itt van bennünk, közöttünk, csak a napi történések eltakarják.

Boldog vagyok. A boldogság mindenekelőtt nem hangulat – hangulat mondjuk a jókedv, a vidámság. Nem érzelem – érzelem mondjuk az öröm. A boldogság inkább tudatállapot. Lehetünk boldogok akkor is, ha nem vagyunk vidámak, ha nincs különösebb okunk az örömre. A boldogság belső egyensúly, harmónia önmagaddal, a világgal, és mindenekelőtt Istennel.

Hiszem, hogy Isten pontosan meghatározott utat tervezett számomra. Ahogy mindenki más számára is. Minden felszereléssel ellátott, ami az út megtételéhez szükséges. Semmi mást nem akarok, mint ezen az úton maradni napról napra, óráról órára. Sejtéseim lehetnek róla, hogy mi minden van az úton, milyen rövid és hosszú távú célokat kell elérnem, de soha nem szabad ezeket tényként kezelnem. Amikor egyértelmű jelzést kapok, hogy rossz irányba fordultam, bármennyire hittem is azelőtt, hogy arra kell mennem, le kell állnom, és hagynom, hogy arra vigyen tovább az út, amerre Isten akarja.

Zupán Veronika


(Az interjú valamikor 2011-12-ben készült. Itt találtam:

2017. június 14., szerda

Lélekerősítő - Mikor úgy érzem, legyőz a félelem


Tessa Afshar

Ki szakíthat el bennünket Krisztus szeretetétől? Nyomor vagy szükség? Üldöztetés vagy éhínség, ruhátlanság, életveszély vagy kard? Róm 8,35

Az ébresztőóra zölden villog a sötétben. Mintha beragadt volna 3 órára. Az álom elillan, hiába érzem kimerültnek magam.
Új projektbe kezdtem, ami nagyon nyomaszt, mert tudom, hogy elvéthetem. Valamit kihagyok, elfeledkezem fontos részletekről, hibázok, akadályozok másokat a folyamatban. Könnyen meglehet, hogy csalódást fogok okozni. Kiderül, hogy nem felelek meg, vagy egyszerűen rossz vagyok.
Furcsa módon, ez az állapot az ókori hadviselést juttatja eszembe.
Az ókori római katonák gyakran használtak egy makhaira nevű rövid kardot ellenségeik megölésére. A fegyver mérete miatt a katona közel kellett, hogy kerüljön áldozatához, már-már ölelési közelségbe, hogy a végzetes döfést elvégezze. Abban a pillanatban az áldozat nem látott mást, csak gyilkosa arcát. Eltűnt a világ, elszállt a remény, kihunytak küzdeni akarásának utolsó szikrái. Csak azt a kemény, könyörtelen arcot látta, aki épp végez vele.
Ezt a speciális szót használja Pál apostol, mikor felveti az alapigénkben olvasható kérdést: „Ki szakíthat el bennünket Krisztus szeretetétől? Nyomor vagy szükség? Üldöztetés vagy éhínség, ruhátlanság, életveszély vagy kard?” Makhaira?
Sosem voltam római katona. De azt hiszem, sejtem, milyen lehet, amikor egy makhairát szegeznek a nyaki ütőeremnek. Ez a Félelem.
Amikor a félelem, mint egy makhaira, rám tör, eltűnik a világ, nem érzek, nem látok semmit. Csak a félelem rút ábrázatát.
Jézus szertefoszlik tudatomból, a félelem óriás méretű.
Egyik leggyakoribb terület a munkánk, ami félelmet válthat ki belőlünk. Munkánkhoz bonyolult érzelmi szálak fűznek. Szeretnénk hasznosak lenni. Változást idézni elő. Megfelelni az elvárásoknak. Arról nem is beszélve, hogy anyagi biztonságunk legtöbbször szintén a munkánkhoz kötődik.
Nem tudjuk kifizetni a számlákat, ha nem kapunk fizetést. Akár édesanya vagy orvos, hitelügyintéző, tanár vagy recepciós valaki, dolgozzék bármely más területen, sokféle nyomás nehezedik rá a munkájából adódóan. A félelem különböző fokozatai járnak vele, olyan félelmek, amelyeket nem tudunk kontrollálni.
Izajás/Ézsaiás mondja: „elkerül a nyomorúság, nem kell hát semmitől félned. Elkerül a rettegés, nem is közelíthet hozzád” (Iz 54,14b) A félelem nyomorúságos.
Minden változata: szorongás, aggódás,izgatottság, rettegés, pánik; a bukástól, elutasítástól, csalódás okozástól, elhagyástól, alulteljesítéstől, betegségtől, magánytól, szeretteinket érő csapástól, anyagi nehézségektől, haláltól való félelem gúzsba tud kötözni. Megnyomorít. És egy nap, mondja Izajás, ez a nyomorúságos félelem véget ér. Megszűnik, mert legyőzi a Messiás.
Ki szakíthat el Krisztus szeretetétől? A félelem képes rá? Biztos, hogy nem.
És mégis vannak napok, amikor a félelem arcát sokkal élesebben látom, mint drága Megváltómét.
Azokon a napokon igyekszem belekapaszkodni Jézus utolsó szavába a kereszten: „Elvégeztetett” (Jn 19,30b). Elvégezte a munkáját. Teljesítette a küldetést.
Amire tehát a lelkemnek szüksége van: a megváltás, felépülés, megbocsátás, megújítás, újrateremtés, megmentés – megtörtént már. Az egész világ legfontosabb munkája elvégeztetett.
Jézus kereszten beteljesített munkájának hatása rávetül életem más részeire is. Mivel Krisztus teljesítette a legmeghatározóbb feladatot a földön, teljessé teszi életem más félbemaradt részeit is.
Még a kisebb feladatok is nyugalmat találnak Jézusban. Helyes méretűre zsugorodnak. Ugyanaz az ajak, mely kiadta nekem a munkát, azt is mondta: „Elvégeztetett”. A munkám Annak akarata szerint fog véget érni és beteljesedni, aki meghívott rá. Az Ő ereje és iránymutatása szerint.
Ahogy tisztábban hallom Isten hangját, mint a félelemét, egyre hasonlóbbá válok Hozzá. Valami megmozdul bennem, és növekedésnek indul.
Földi életünk iróniája ez. Sebesüléssel járó, véres harcot vívunk a félelemmel, és ettől válunk egésszé.
Mert közben megtanulunk bízni Istenben.

Drága Jézus, köszönöm, hogy megtörted a félelem nyomorúságos hatalmát az életemben. Űzd el lelkemből a hibázástól, elutasítástól, anyagi bizonytalanságtól, az elégtelenségtől való félelmet. Segíts megtanulnom, hogy a Te elvégzett munkádban megnyugodhatok. Jézus nevében, Ámen.

Tessa Afshar: When Fear Overcomes Me
Encouragement for today, 2017.07.18.
www.proverbs31.org

2017. június 12., hétfő

Lélekerősítő - Az igazán jó prédikációt nem mondják, hanem élik


Lysa TerKeurst

„A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre; hogy az Isten embere tökéletes és minden jó cselekedetre felkészített legyen.” 2Tim 3,16-17

Mi lenne, ha valaki videokamerával követne, és felvenné az egész napomat? Minden szót, amit kimondok, minden arckifejezést, cselekedetet, reakciót? És mi lenne, ha utána, mint egy valóság show-t, az egészet leadná egy TV csatornán? Mit üzenne az életem a nézőknek?
Szégyenkezem, ha ebbe belegondolok.
Mert ugye, ha valaki megállna előttem, és rákérdezne: mivel töltöd a napodat? – szépen csengő mondatokkal tudnék válaszolni. De ami valójában zajlik a mindennapok feszítésében, gyakran eltérít legjobb szándékaimtól.
Szeretnék szerető felség és anya lenni. de családtagjaim nagyon értenek hozzá, melyik gombot nyomják meg, hogy érzelmi kitörést vagy teljes kiborulást váltsanak ki belőlem.
Minden erőmmel szeretnék Krisztus tanúja lenni, de hiába kezdem a napomat bibliaolvasással, ha az első autós, aki elém vág, kihoz a sodromból.
Tudom, hogy Isten gyöngéd irgalommal tekint rám ezekért. De azt is tudom, hogy bár nem követ tévékamera, az életem beszédes üzenet arról, amiben hiszek, és én azt szeretném, ha ez az üzenet méltó lenne Jézushoz.
Megragadt bennem egy mondat, amit valahol hallottam: „Az igazán jó prédikációt nem mondják, hanem élik.” Milyen jó volna, ha életem harsányan és tisztán kiáltaná: „Jézus hűséges és igaz, és a tanításában lefektetett elvek működnek!”
Valljuk be, nagyon nehéz helyzetben van a Krisztusnak odaadott lélek a bűn kísértésének kitett testben. Ezért olyan fontos, hogy reggeli együttlétemet Istennel felkészülésnek és meghívásnak éljem meg.
Felkészülésnek. Mai alapigénk kimondja: „A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre; hogy az Isten embere tökéletes és minden jó cselekedetre felkészített legyen” (2Tim 3,16-17).
Minden igeverssel, amit olvasok, Isten arra a napra akar felkészíteni. Ezért ne csak arra szolgáljon a Vele való együttlét, hogy ezt a feladatot kipipálhassam napi teendőim listájáról, hanem hagyjak időt, hogy szavai mélyen beivódjanak a lelkembe. Utána már kérhetem Istent, hogy ösztönös reakcióimat állítsa le, és juttassa eszembe a nap bármely pillanatában, mire tanított aznap reggel.
Meghívásnak: A másik nagyon fontos dolog, amit reggeli csendes perceimben tudatosítanom kell, hogy ezzel a napindítással meghívom Jézust, töltse velem a napot. Napközben tehát lessem, Ő épp mit cselekszik. Minden percben éljem meg, hogy „ne az én akaratom legyen meg, hanem a Tied”.
Ha tehát valami történik, és a testem ingerülten készül reagálni, kimondom: „ne az én akaratom, hanem a Tied szerint, Uram”. Ez a pillanatnyi szünet, Isten jelenlétének tudatosítása elég arra, hogy a kegyelem felülírja idegességemet. És az benne a legszebb, hogy rászoktat, hogy mindennapi döntéseimbe bevonjam Jézust. Ez az összekapcsolódás az egyik módja annak, hogy meghalljam Isten nekem szóló üzenetét, és megtapasztaljam működését.
Tudom, nem mindig könnyű Jézussal kezdeni a napot. Nincs is szándékomban egy újabb kötelességet varrni a nyakunkba. De hihetetlen ajándék, hogy Jézust behívhatjuk az életünkbe, és együtt lehetünk Vele. Nagyon szeret, és segíteni akar nekünk. Tudja, hogy a nap mit hoz magával, és szeretne még az apró történésekre is felkészíteni minket.
Fogadjuk el meghívását az együttlétre. Hallgassuk figyelemmel. Kérjük meg, hogy avatkozzon be, mielőtt természetes reakcióink áthúznák legjobb törekvéseinket. És akkor olyan életet élünk majd, amelyen látszani fog, hogy Jézussal vagyunk. Egy szót sem kell szólnunk, és tökéletlen életünk Isten dicsőségére szolgáló prédikációvá válik.

Uram, segíts, hogy az, ahogyan az életemet élem, egyre inkább Rád mutasson. Az egész világnak Rólad akarok beszélni, de szavakat csak akkor használok, ha szükséges. Jézus nevében, Ámen.

Lysa TerKeurst: Great Sermons Aren’t Preached, They-re Lived
Encouragement for today, 2017.06.08.
www.proverbs31.org

2017. június 6., kedd

Lélekerősítő - Merj pihenőt adni a lelkednek


Jennifer Rotschield

„Elcsendesítettem a lelkem, így békét szereztem neki. Mint anyja ölén a gyermek, mint a gyermek, úgy pihen bennem a lelkem.” Zsolt 131,2

Egész jól indult a reggel – az első öt perc mindenképpen. Kávézni mentem Karen barátnőmmel, jól is voltam, míg meg nem kérdezte, hogy érzem magam. Mielőtt válaszolni tudtam volna, kitört belőlem a sírás.
Nem tudtam megmondani, mi bánt, valahogy semmi se volt rendben. Próbáltam összeszedni magam, de a könnyeim csak folytak, és végül Karen hazavitt.
Mí g Karennel sírtam, akarom mondani kávéztam, otthon egy festő a hálószobánkon dolgozott. Férjem vidéken volt, őt akartam meglepni a felújítással. De a meglepetés engem ért.
Mikor beléptem, kiderült, hogy a festő nem rakta vissza a függönykarnist. Azon kívül kiszedte a szögeket a falból, és eltüntette a lyukakat, így fogalmam sem volt, hova kell visszarakni a képeket. Minden bútor össze volt tolva középre. Romhalmaz volt a szoba, és az voltam én is. A Niagara vízesés újra előtört a szememből.
Hasonló helyzetekben érzem leginkább vakságom hátrányait. Egyedül képtelen vagyok visszarakni a függönyrudat. Nem tudom helyretenni a bútorokat. Nem tudom bekalapálni a szögeket oda, ahol a képek helye volt. Leültem a padlóra egy ágytámla meg a tükör közé, hátamat a komódnak támasztottam. Kész voltam.
Nem a szoba állapota volt a legnagyobb baj, az életemmel volt a gond.
Kimerült voltam. Lelkileg. Ismered ezt az érzést?
Ez az egész tapasztalat arra volt jó, hogy megtanuljam, mekkora szükség van a lelkem elcsendesítésére. Be kell, hogy illesszem napi benső beszélgetéseimbe.
Leginkább biztatni szoktam magam a belső monológban: „Gyerünk, Jennifer! No még egy esemény, még egy vállalás, még egy cél, még egy telefonálás, és még egy, meg még egy, meg még egy!” A sok lelkesedés aztán egyre jobban kiüresít, míg ami marad belőlem egyet kiált csak: „Elég! Elég! Elég már!”
A végeredmény? Kiégés.
A kiégés fizikai, érzelmi vagy mentális kimerülés, és a lelkierőt igénybe vevő feladatok végtelennek tűnő sora okozza. Szinte mind bele szoktunk kerülni ebbe a kifacsart állapotba. Van, akit a munkája, másokat a család iránti felelősség juttat el a kiégéshez. Van, akit mindkettő, vagy valami más.
Ha nem szokunk hozzá, hogy megálljt parancsoljunk magunknak, kiégünk, elhasználódunk, vagy akár összeomlunk, mint én is.
Nem csak fáradt testünknek van szüksége a pihenésre. Kimerült lelkünk is igényli. Akaratunk, elménk, érzelmi életünk is kiég, ha sosem jut nyugalomhoz. A kimerülés lelkünk mélyéről jelentkező hangtalan jelzései gyakran kevésbé vehetők észre, mint mikor testünk kiált pihenésért. Elménknek is szüksége van rá. Akaratunkat is pihentetni kell. Érzelmeinknek is kell a nyugalom.
Erről számol be mai alapigénkben a zsoltáros Dávid: „Elcsendesítettem a lelkem, így békét szereztem neki. Mint anyja ölén a gyermek, mint a gyermek, úgy pihen bennem a lelkem” (Zsolt 131,2).
Csitítsuk el a lelkünket, hogy pihenjen, mint anyja ölén a gyermek. Barátom, ez a fajta teljes elcsendesedés nehezen megy a felnőtt embernek.
Hogyan érhetjük el mégis?
Dávid ezt is megmondja az alapigénket megelőző versben. „Uram, nem dölyfös a szívem, szemem nem tekintget gőgösen. Nem keresek nagy dolgokat, amelyek meghaladják erőm” (Zsolt 131,1). És biztatja az olvasót: „Bízzál az Úrban!” (Zsolt 131,3a)
Röviden: Engedd el az irányítást, ha valami meghaladja erődet, és bízd az Úrra, akinek mindenre van ereje. Tartsunk pihenőt, hogy elménk el tudja csitítani gondolataink zajongását, és összecsomósodott érzelmeink kioldódjanak.
Mindeközben nagyon hálás vagyok a barátaimért! A drága Christine átjött, és segített helyrerakni a bútorokat, felakasztani a képeket. És a hazatérő Philt sikerült kellemesen meglepni!
Jó volna, ha ez a fajta lelki pihenés automatikusan beindulna, mikor felvesszük a pizsamánkat. Ám lelkünk megnyugvása csak akkor következik be, ha mi magunk csitítjuk el, és akaratunkat átadjuk Istennek, a mi Atyánknak, akiben reménykedünk.

Uram, segíts, hogy odafigyeljek arra, amit a lelkemmel beszélek. Szeretném elcsitítani, pihentetni, hogy abbahagyja a nyüzsgést, és reményét Feléd fordítsa. Mutasd meg, ha a kiégés felé tartok, s adj bölcsességet, hogy inkább Hozzád fussak. Jézus nevében, Ámen.

Jennifer Rotschield: It’s OK to Tell Your Soul to Rest
Encouragement for today, 2017.06.05.
www.proverbs31.org

2017. június 5., hétfő

Lélekerősítő - Tetszem Jézusnak, jól tudom


Alicia Bruxvoort

„megmentett, mert gyönyörködik bennem.” Zsolt 18,19b

Négyéves kislányomtól semmi mély mondanivalóra nem számítottam, mikor beszélgetni kezdtem vele azon a forró nyári napon, csak szerettem volna az asztalnál tartani örökmozgó gyermekemet, hogy fejezze be a mogyorókrémes szendvicsét, mielőtt továbbrohan játszani.
- Mit tanultatok ma a szünidei bibliaiskolában? – kérdeztem tőle, miközben rózsaszín műanyag tányérja fölött átnyúlva letöröltem arcáról a mogyorókrémet.
Gyermekem szájához emelte a szendvicsét, beleharapott, s úgy lesett rám a kenyér héja fölött, mint mikor a szomszéd átsandít a kerítésen.
- Azt tanultam, hogy tetszem Jézusnak – csámcsogta. – Nagggyon tetszem neki!
Mintha egy vidám gyerekdalt énekelne. Majd átnyúlt az asztalon, és gyengéden megsimogatta a kezem. – És anya, tudom, hogy te is nagyon-nagyon tetszel neki! – mondta, mialatt ragacsos ujjacskáit az enyémekbe kulcsolta.
Azután mindkét karjával repdesni kezdett, mint egy kismadár, és én azt éreztem, hogy az én szívem is mindjárt szárnyra kel.
Régóta hiszem, hogy Jézus szeret, a kereszt rá a bizonyíték, de mikor a tükörbe nézek, nehéz elhinnem, hogy tetszem is Szabadítómnak.
Nem tudom, te hogy vagy vele, de én gyakran érzem úgy, hogy senki tetszését nem nyerhetem el.
Vannak napok, mikor minden összezavarodik, keserű vagyok, túlhajszolt és kimerült.
Vannak napok, amikor nem tudok hálás lenni, vidám, rugalmas vagy szórakoztató.
Vannak napok, amikor nem okozok örömöt a férjemnek, a gyermekeimnek, de még a legközelebbi barátnőimnek sem.
S ha igazán őszinte akarok lenni, gyakran saját magamnak se tetszem.
De mint megbocsátó barát, a Biblia is visszhangozza kicsi lányom elbűvölő szavait.
A Szentírásból kitűnik, hogy Aki a Kálvária keresztjén a helyünkre lépett, nem csak megtűr minket, fogcsikorgatva vagy szent kényszerűségből. Bármilyen abszurdan hangzik, Ő, Aki előbb szeretett minket, tetszését is leli bennünk. Íme a bizonyíték:
- Mai alapigénk szerint Isten gyönyörködik bennünk
- Ugyanezt mondja ki a Zsolt 149,4 is.
- Ujjongva örül nekünk, állítja a Zof 3,17.
- A Zsolt 147,11 újra kimondja, hogy gyönyörködik bennünk.
Őrület, ha belegondolsz, hogy a Menny tökéletes Hercege gyönyörködik a föld porában élő, hibákkal teli követőiben. De ha tudomásul veszem ezt az egyszerű igazságot, másként tekintek Megváltómra.
Ha elfogadom, hogy Jézus örömét leli bennem, keresem a módját, hogyan örüljek én is Neki. Igyekszem rátalálni napközben, beszélgetek vele, mialatt vezetek, együtt nevetünk gyermekeim butuska bohóckodásain.
Felfigyelek kedvességére a mindennapok taposómalmában – egy rézvörös naplementében a hegyek mögött, vagy mikor egy nehéz napon váratlanul felhív egy jóbarát.
Jelenléte nyugtat meg a zűrzavarban, szeretetét hallom a madarak énekében az ablak alatt, Őt érzem a megmagyarázhatatlan békességben, ami eltölt rohanás közben, vagy ha egy bátorító ige felbukkan tudatom felszínére, mikor legnagyobb szükségem van rá.
Egyszóval, ha tudatosítom, hogy Ő, aki meghalt értem, örömét leli bennem, én is keresem, hogyan gyönyörködhetem Benne.
Dúdolgatom a vasárnapi iskolában tanult kis éneket: „Engem szeret Jézusom, Bibliámból jól tudom”.
De nem felejtem el azt a sokszor figyelmen kívül hagyott igazságot sem, amit egy négyéves kislány mondott nekem teli szájjal, s megörvendeztette vele sóvárgó lelkemet.
Valóban tetszem Jézusnak. – És tudd meg, hogy te is tetszel neki nagyon-nagyon!

Drága Jézus! Köszönöm, hogy annyira szeretsz, hogy megváltottál, és annyira tetszem neked, hogy ezzel megszépíted a napjaim. Taníts meg, hogyan tudjak mindig örömöt találni Benned, és úgy szeresselek, ahogy te szeretsz engem. Jézus nevében, Ámen.

Alicia Bruxvoort: Jesus Likes Me, This I Know
Encouragement for today, 2017.06.02.
www.proverbs31.org

2017. május 25., csütörtök

Lélekerősítő - Kapaszkodó, fájdalom idején


Lysa TerKeurst

„Jó az Úr! Oltalom a nyomorúság idején, gondja van arra, aki hozzá menekül.” Náh 1,7

Mind átéltük a mély fájdalom, a nagy csalódások gyötrelmét, amikor minden másként alakul, mint ahogy elképzeltük. De bár én is első kézből megtapasztaltam, mi a veszteség, néha nem tudom, hogyan segítsek át valakit élete nehéz időszakán.
Néhány éve egy kedves barátnőm házassága felbomlott. Annyira szerettem volna segíteni, de nem tudtam, mit mondjak, mit ne mondjak. Féltem, hogy elrontok valamit, ezért inkább nem kerestem.
Mígnem egy napon megállt a költöztető kocsi a házuk előtt. A költözés nem mindig jár jóleső izgalommal.
Most valaminek a végét jelentette. Az emberek sorra hordták ki a holmikat a házból, majd egyikük odajött hozzá a bekeretezett esküvői fotójukkal. „Rakjuk ezt is a többi holmi közé, vagy inkább külön teszi?”
Külön. Így fog ezentúl élni. Külön attól az élettől, amit elképzelt magának.
Átvette a fényképet, és nem tudta, mit csináljon vele. Leült a bejárati lépcsőkre, és felhívott. Könnyek között mondta: „Nem tudom, mihez kezdjek ezzel a képpel. Mit csináljunk azokkal a holmikkal, amik már nem tartoznak az életünkhöz? Együtt képzeltük el, és most ez az együtt megszűnt. Már nem tartozik hozzám. Nem tudom, mihez fogok kezdeni ezután.
Ahogy meghallottam remegő hangját, nagyon sajnáltam, hogy nem mertem felhívni.
Továbbra se tudtam, mit mondhatnék neki, de azt igen, hogy ki kell találnom valamit.
Végül ezt mondtam: „Veled sírok. Nincsenek válaszaim, csak imádkozni tudok. Le fogom írni a beszélgetésemet Istennel, és elküldöm, hogy tudd, Ő nem hallgat most sem. Lát és hall téged. És igéjével vigasztalni fog.”
Elővettem a bibliámat, és kiöntöttem a szívemet. „Istenem, mutass utat. Mutasd meg az igazságot. Használd kezemet, hogy igéd alapján vigasztaló szavakat írhassak szenvedő barátnőmnek. Fél, és nagyobb szüksége van vigasztalásodra, mint valaha.
Fogtam a tollam, és azzal együtt, ami a szívemet nyomta, papírra vetettem, amire Isten rávilágított.
Én: Uram, olyan nehéz látni, mennyire szenved. Könyörgött Hozzád, hogy mentsd meg a házasságát, és úgy érzi, nem törődsz vele.
Az Úr: Azt érzi, amit a Jób 17,11-ben olvasol? „Napjaim elenyésznek, szétfoszlottak terveim, szívemnek vágyai.”
Én: Igen, Uram, és össze vagyok zavarodva. Nem látod a könnyeit? Ha az én szívem megszakad a szomorúságát látva, tudom, hogy a Tied is. Nem értem, hogy történhetett mindez.
Az Úr: Jusson eszedbe, milyen jó bízni az Egyetlenben, aki tudja, mi van most, és mi következik. Idézd fel, mit ír a Náh 1,7: „Jó az Úr! Oltalom a nyomorúság idején, gondja van arra, aki hozzá menekül.”
Én: Én is Hozzád menekülök, Uram. De olyan szörnyű, hogy így végződött az egész. Olyan értelmetlennek látszik.
Az Úr: Semmi sem értelmetlen, amit én megengedek. Semmi sem értelmetlen, amin keresztülmegy. A fájdalomból is jót hozok ki. A javáért dolgozom most, és azért fogok dolgozni a jövőben is. Továbbra is nagy tervem, komoly célom van vele. Péld 19,20-21: „Hallgass a tanácsra, és fogadd el az intést, hogy végre bölcs légy! Sokféle szándék van az ember szívében, de csak az Úr tervei valósulnak meg.”
Én: Csak tudni szeretném, miért kell mindezt átélnie.
Az Úr: Nem kell tudnod a választ, Lysa. Csak bízz. Ézs 55,8a-9: „Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim. Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak utaim a ti utaitoknál, és gondolataim a ti gondolataitoknál.”
Én: De mi a helyzet a vágyainkkal, Uram?
Az Úr: Egyedül én ismerem a vágyaitok teljességét, Lysa. Új vágyakat adok neki, és segítek, hogy az eddigiek elmúljanak. Te csak biztasd, hogy bízzon bennem, és okosan döntsön. „Bízzál az Úrban, és tégy jót, akkor az országban lakhatsz, és biztonságban élhetsz. Gyönyörködj az Úrban, és megadja szíved kéréseit!” Zsolt 37,3-4.
Miután befejeztem az írást, az egészet elküldtem a barátnőmnek. Soraim nem oldották meg a gyötrelmeit, nem válaszoltak a kérdéseire. Nem mutatták meg, hova tegye a holmikat, amiknek már nincs helyük az életében. De rávették, hogy elővegye Isten igéjét, és ő maga kezdjen beszélgetni Vele. Ez pedig első lépésnek nagyon megfelel.

Segíts, Uram, hogy a Szentírás igazságait összekapcsoljam való életemmel, azzal, amivel a mindennapokban szembesülök. Mutasd meg, mikor vihetek egy fénysugarat valakinek a sötétségébe, akinek nagy szüksége van Rád. Jézus nevében, Ámen.

Lysa TerKeurst: Holding on Through Heartbreak
Encouragement for today, 2017. május 25.
www.proverbs31.org.

2017. május 15., hétfő

Lélekerősítő - Amikor nagyon el vagy keseredve


Sharon Jaynes

„Bízzál az Úrban teljes szívből, és ne a magad eszére támaszkodj! Minden utadon gondolj rá, és ő egyengetni fogja ösvényeidet.” Péld 3,5-6

A fiam szeret vicces videókat küldeni nekem. Egyik a Herkules filmből volt.
A szóbeszéd szerint a forgatókönyvben a színész egyik mondata után a „csalódottan” szó jelezte, hogy milyen hangsúllyal kell mondania a szövegét. Mikor a színész a kérdéses mondathoz ért, érzelmesen felkiáltott: „Csalódottan!” Ekkora bakit!
Azóta, mikor csalódottnak érzem magam, mindig eszembe jut ez a jelenet a Herkulesből, s általában elnevetem magam.
De maga a csalódottság senkit sem késztet nevetésre. Ha hagyjuk, hogy eluralkodjék, mélységes csüggedés lehet úrrá rajtunk.
Az elkeseredés mindenkit utolér élete valamelyik szakaszában. Egyedinek éljük meg, csak ránk jellemzőnek hisszük, mint egy ujjlenyomatot, pedig sokan megélnek nagy csalódásokat.
- Amikor főiskola helyett egy rehabilitációs intézetbe viszed a gyermekedet.
- Amikor válási papírokat írsz alá, ahelyett, hogy a házassági évfordulótokra készülnél.
- Amikor felmentenek az állásodból, pedig előléptetésre számítottál.
- Amikor egy könyvvel a kezedben kuporogsz a kanapén ahelyett, hogy a férjedhez simulnál.
- Amikor temetést tervezel a jövő helyett.
- Amikor a legkedvezőbb akciót keresed ahelyett, hogy aláírnál egy csekket.
- Amikor feljebb lépsz a karrierlétrán, ahelyett, hogy egy csecsemőt ringatnál a karodban.
Igen, mindenkivel előfordul, hogy szertefoszlik egy álma.
Én azt álmodtam valamikor, hogy tele lesz a házunk gyerekekkel. A fiam születése után készen álltam, hogy megvalósuljon az álmom.
Imádtam anya lenni! Steven, a maga seprűnyi szempillájával, rózsaszín arcocskájával, selymes, fekete hajával elvarázsolt már az első pillanatban, amikor megpillantottam.
Tizennyolc hónappal később készen álltam, hogy kihordjam következő gyermekemet. Steven minden gond nélkül fogant, azt hittem, a testvérke ugyanilyen könnyen fog érkezni.
Stevennek is megmondtuk: Anyu és apu kéri a Jóistent, hogy ajándékozzon neked egy testvérkét! Közös esti imádságunk végén Steven mindig hozzátette: És Istenem, adj anyunak és apunak még egy Jaynes babát!
De a következő hónap úgy telt el, hogy nem érkezett hír az új Jaynes babáról. A következő hónapban sem. Meg a következőben sem. Jöttek az orvosi ellenőrzések, a meddőségi kezelések, és a szívem minden hónapban újra meg újra összetört. Nem erről volt szó. Nem így kellett volna folytatódnia a történetnek.
A csalódottság földre tepert. Zsigeri csüggedést éltem át.
Steven még ötéves korában is minden este imádkozott a testvérkéért, de úgy tűnt, hiába. Nem tudtam, mit mondjak kisfiamnak, aki ennyire tele volt hittel.
Istenem, ha ez a te terved családunk számára – sóhajtottam –, kérlek, oldd meg ezt a problémát Steven imádságával.
Egyik nap a konyhában Steven felnézett rám, és édes kis gyerekhangján így szólt. – Anyu, gondoltál már arra, hogy Isten azt akarja, hogy csak egy Jaynes babátok legyen?
– Igen, nekem is eszembe jutott – válaszoltam. – És ha ez az ő akarata, akkor hálás vagyok Neki, hogy megadta egybecsomagolva mindazt, amiben reménykedtem: TÉGED!
Oldalt hajtotta a kis fejét, és előállt az imatervvel: – Szerintem folytassuk az imádkozást az új babáért addig, míg olyan öreg nem leszel, hogy már nem lehet több gyereked. És akkor tudni fogjuk, hogy Isten így akarta!
Kiváló ötlet! Én egyfolytában Steven hitéért aggódtam, pedig végig az én hitem volt beteg.
Csalódottságomban kételkedni kezdtem Isten irántam való szeretetében.
Steven nem tudhatta, hány éves, aki „olyan öreg”, de gyermeki hittel tudta, hogy Isten mindenre képes. Ha Isten nemmel válaszol a kérésére, akkor nincs azzal semmi gond. Én is sokszor mondtam nemet neki, és tudta, hogy ez nem azt jelenti, hogy nem szeretem. A NEM annyit tesz, hogy azért nem, mert az édesanyád vagyok, és tudom, mi neked a legjobb.
Ez az, amire Isten meg akart tanítani. Amikor nemet mond, azt nem azért teszi, mert nem szeret, hanem mert ő tudja, mi nekem a legjobb, még ha én ezt nem is értem.
Nem tudom, téged mi bánt, de azt tudom, hogy Isten a mi mennyei Atyánk, aki szeret minket, és tudja, mi a legjobb nekünk. A Biblia bátorít: „Bízzál az Úrban teljes szívből, és ne a magad eszére támaszkodj! Minden utadon gondolj rá, és ő egyengetni fogja ösvényeidet” (Péld 3,5-6).
Lehet, nem értem a füstbement tervek miértjét, de tudom, hogy az összetört álmok egy olyan csodálatos mozaik darabkái lehetnek, amilyet el sem tudtam volna képzelni. A megpróbáltatások megtisztítják életünk szövetét az önelégültség csomóitól, és a csodák nyersanyagává válnak.
Nincs vége a történetnek. Mindig van tovább. A te történetedben is. A kisfiam, az egyetlen gyermekem, megtanított rá, hogy adjam át Istennek szertefoszló álmaimat, hogy még szebb álmokkal gazdagodjam. Add át Neki te is a tiedet, jó?

Uram, segíts, hogy Rád bízzam meghiúsult álmaimat. Kezemet és szívemet eléd tárom, bennük álmaim széttört darabkáival, amikből Te majd egy mesteri terv alapján csodálatos műalkotást készítesz. Jézus nevében, Ámen.

Sharon Jaynes: When You’re Struggling with Disappointment of the Worst Kind
Encouragement for today, 2017.05.12.
www.proverbs31.org

2017. május 9., kedd

Lélekerősítő - Egy csokor hervadt virág anyák napjára


Alicia Bruxvoort

Tudjuk, hogy az igaz szeretet olyan, mint Jézusé. Ő életét adta értünk, és hív, hogy mi is adjuk oda életünket testvéreinkért (1 Jn 3,16)

Sosem felejtem el azt az anyák napját, amikor elsőszülöttemtől egy csokor elfonnyadt százszorszépet kaptam.
Előző délután a konyhaablakból lestem, ahogy kisfiam bejárja a nyíratlan hátsó udvart, hogy összeszedjen egy csokor százszorszépet. Elégedetten szemlélte az eredményt, megszagolta, bólintott, és bevonult a házba. A konyhában kért tőlem egy cipősdobozt, celluxot és csomagoló fóliát.
Amíg én a kisebbeket ágybadugtam, Lukas elvonult a szobájába, de figyelmeztetett, hogy nehogy bemenjek hozzá, mert nagy meglepetésen ügyködik.
Ám mikor rózsaszín fénynyalábokkal és kisfiam pajkos sikolyaival elérkezett anyák napjának hajnala, az igazi meglepetés Lukast érte.
Karja alatt a befóliázott dobozzal odafutott az ágyamhoz, s addig ugrált le-föl az ágy végében, míg álmos mosollyal kinyitottam a szemem. Elénekelte az ilyenkor szokásos anyáknapi éneket, én pedig felültem, hogy az ölembe helyezhesse az ajándékát.
Hatéves kincsem kuncogva leste, ahogy én óóók mag ááák kíséretében lefejtettem a fényes fóliarétegeket a dobozról. Mikor az utolsó ragasztót is sikerült letépnem, és felemeltem a fedelet, a doboz mélyén egy barnásra színeződött, fonnyadt virágcsokrot találtam.
Tágra nyílt kék szemek bámulták az ajándékot, s a büszke mosoly rémült grimaszba fordult. Mielőtt a csalódás könnyekben tört volna elő, odahúztam magamhoz a kisfiamat, és megköszöntem neki a figyelmességét.
Aztán gyorsan kiugrottam az ágyból, s a fonnyadt százszorszépeket beleraktam a legszebb kristályvázámba. Lukas-ra mosolyogtam, majd a vázát az anyáknapi meglepetéssel méltó helyére, az asztal közepére raktam, az ünnep legméltóbb díszeként.
És utólag már tudom, hogy valóban az volt.
Talán akkor még nem így gondoltam, de most, több tucat évvel és öt gyerek felnevelésével a hátam mögött, megtanultam valamit az anyaságról, amit a képeslapok és a tarka virágok nem tudnak példázni.
Az anyaság csodálatosan szép, felbecsülhetetlen ajándék, ugyanakkor viszont, meglepő módon, felszólítás is a meghalásra.
És talán ezért van az, hogy néhanapján ez a fenséges, szent küldetés fáradságos és örömtelen, egyhangú és prózai. Mert az anyaság, (még a lelki anyaság is) több, mint az új generáció felnevelésének feladata. Folytonos felszólítás arra, hogy mondjunk le az életünkről.
Az anyaság az, hogy nemet mondunk önzésünk vibráló ütemére, és átadjuk magunkat a szeretetet lassú ritmusának. Lemondunk a büszkeségről, és kitartunk az imádságban, elnyomjuk a mohóságot, és növekszünk a kegyelemben.
Az anyaság az, hogy az éjszaka sötétjében rójuk a köröket a szobában, karunkon síró csecsemőnkkel. Átkaroljuk zokogó tinédzserünket, hogy a vállunkon sírja ki magát a lelke mélyéig ható csalódás után.
Egy nap számtalanszor megtörlünk egy-egy feneket, orrot, felsikáljuk a padlót, és mindannyiszor díjazzuk a sokszor hallott esetlen kis vicceket.
Tipegő gyermekek után futunk az álmaink helyett. Szuperhős jelmezt varrunk, és közben arra vágyunk, hogy a hős megelevenedve kimenekítsen a mindennapok monotóniájából.
Egyszerűen arról van szó, hogy anyaként naponta el kell döntenünk, hogy kiszíneszzük a színtelen pillanatokat Jézus szeretetével. Ez a szeretet nem aranyszínű gügyögések csokra, és nem neonrózsaszín ölelések virága. Jobban hasonlít egy csomó barnára fonnyadt százszorszéphez egy cipősdoboz alján. Vagy a durva keresztfán függő Megváltóhoz.
Az 1 Jn 3,16 azt tanítja, hogy az igaz szeretet szépségét az áldozat kemény színei és a lemondás alázatos árnyalatai adják.
Valljuk be őszintén, hogy akár anyák, akár feleségek, szüleink gyermekei vagy barátok vagyunk, ezt a fajta szeretetet nem érezzük könnyűnek, természetesnek. De idővel rájöttem, hogy ha Jézusra szegezzük tekintetünket, és az Ő példáját követjük, valami meglepő dolog történik. Életünk lassacskán virágba borul, virágai nem fonnyadnak el, és nem hullanak le, nem fakulnak meg és nem száradnak el.
És mialatt naponta lemondunk életünkről szeretetben, hűséges Megváltónk valahogy felhasználja ismételt meghalásaink ajándékát, hogy az Ő dicsőségét sugárzó, az Ő kegyelméből élettel teli emberré neveljen fel minket.

Drága Jézus, segíts, hogy a Te szeretetedet utánozzam ma is. Jézus nevében, Ámen.

Alicia Bruxvoort: Why Every Mom Needs a Bouquet of Dead Flowers This Mother’s Day
Encouragement for today, 2017.05.09.
www.proverbs31.org

2017. május 6., szombat

Lélekerősítő - Hogyan mondjak nemet testem késztetéseinek


Lysa TerKeurst

/Adja az Atya, hogy/ a szeretetben meggyökerezve és megalapozva képesek legyetek felfogni minden szenttel együtt, mi a szélesség és hosszúság, magasság és mélység, megismerjétek Krisztus minden ismeretet meghaladó szeretetét, és így beteljetek Isten mindent átfogó teljességével. Ef 3,17b-18

Nem szeretek szenvedni. Semmilyen formában. Ez az idegenkedés a szenvedéstől oda vezethet, hogy óvatlanul utánanyúlok bárminek - vagy bárkinek -, ami enyhítheti lelkemben a fájdalmat.
Talán érted, miről beszélek.
Például, amikor magányos vagy, és azt látod, hogy volt barátod kirak egy képet az új csajával, amin kézenfogva nevetnek, mint akik sosem voltak ennél boldogabbak – nos, ekkor a test arra indít, hogy belefogózz valamibe. Nehéz megállnod, mondjuk, hogy ne küldj sms-t egy másik srácnak, hogy valaki rád figyeljen, és ettől jobban érezd magad.
Amikor hallgatod, hogy a többi anyuka milyen lelkesen mesél csemetéje fejlődéséről az olvasásban, a tied meg még a betűk felismerésével küszködik, akkor szeretnél valamibe belekapaszkodni. Legszívesebben odavágnál egy csípős megjegyzést arról, amiben tudod, hogy az ő gyereke nem jeleskedik.
És ha engedsz a kísértésnek? Nem fogja megtölteni az űrt a lelkedben úgy, ahogy számítottál rá, sőt üresebbnek fogod érezni magad. De hogyan tudjunk nemet mondani a test késztetésének, mikor minden vágyunk, hogy enyhüljön a fájdalom?
Azt vettem észre, hogy minél inkább megtöltjük lelkünket Isten életadó szeretetével, annál kevésbé fog a test enyhülést kereső vágya uralkodni rajtunk.
Isten teljességének egyik legszebb leírását Pál levelében találjuk, amikor az efezusi hívekért imádkozik:
„Ezért térdre borulok az Atya előtt, akiről nevét kapja minden nemzetség mennyen és földön: adja meg nektek dicsőségének gazdagsága szerint, hogy hatalmasan megerősödjék bennetek a belső ember az ő Lelke által, hogy Krisztus lakjék szívetekben a hit által. A szeretetben meggyökerezve és megalapozva képesek legyetek felfogni minden szenttel együtt, mi a szélesség és hosszúság, magasság és mélység, megismerjétek Krisztus minden ismeretet meghaladó szeretetét, és így beteljetek Isten mindent átfogó teljességével (Ef 3,14-19).
Azt a részt szeretem legjobban, mikor kéri, hogy legyünk képesek felfogni Krisztus szeretetének teljességét, mert akkor megtelünk Isten teljességével.
Ha Krisztus teljes szeretetét befogadjuk, nem nyúlunk más után, hogy betöltsön minket. Ha mégis megtennénk, megérezzük. A lelkünk jelezni fog, és megálljt parancsol, ha a testünk boldogságot akar csórni valahonnan.
És a megállás nyújtotta szünetben meghozhatjuk a nap legnagyobb döntését: nemet mondok-e a testem késztetésének, hogy igent mondhassak Isten teljességére - ebben az adott helyzetben?
Ez nem azt jelenti, hogy amikor erőtlennek érezzük magunkat, bátor képet vágunk, és reméljük a legjobbakat. Krisztus ereje a miénk, mely fölötte van minden hatalomnak, beleértve a test késztetését is. Ha miénk Krisztus, teljesek vagyunk: Krisztus mindenestül szeret és elfogad, és ez erőt ad, hogy nemet mondjunk.
Igaz ez azokon a napokon is, amikor így érezzük, de akkor is, amikor egyáltalán nem érezzük Jézus szeretetét. Ha az Ő szeretetébe vagyunk belegyökerezve, ha ott megállapodtunk, akkor nemcsak tudunk szeretetéről, az értelem szintjén, de ez a tudat valóság is, melyben lehorgonyozhatunk. Fújjon bár a fájdalom szele, nem tud gyökerestül kiszakítani, nem tud széjjeltépni. Jézus szeretete megtart. Az Ő szeretete az alapozásunk. Jézus szeretete egy dicső nehezék, mely nem engedi, hogy a bántó szavak, a fájdalmas helyzetek destruktív erőként hassanak. Érezzük a szelet, de a szél nem tör össze minket. Ezt jelenti az „Isten teljessége”.
Ennek tudásában erő van. Nem függ a teljesítményünktől. Vagy attól, hogy egy másik ember szeret vagy elfogad-e. És attól sem, hogy teljesnek érezzük-e magunkat. Teljesek vagyunk, mert Jézustól megkaptuk a teljességet.
Igen, teljes a szeretet és az elfogadás, amit kapok, teljes az erő, amivel nemet mondhatok a test késztetéseire. Beszélj erről az igazságról azzal az erővel, amit kaptál Tőle. Éld ezt az igazságot azzal az erővel, amit kaptál Tőle.
Így mondhatunk hát nemet a testünknek. Így élhetünk betelve Isten teljességével.

Mennyei Atyám, hálás vagyok végtelen szeretetedért. Segíts, hogy Téged nézzelek, csak Téged lássalak, amikor fel akarom tölteni a bennem lévő űrt. Azt akarom, hogy gyökereim egyre mélyebben hatoljanak szeretetedbe. Jézus nevében, Ámen.

Lysa terKeurst: Telling My Flesh No
Encouragement for today, 2017.05.04.
www.proverbs31.org

2017. április 30., vasárnap

Lélekerősítő - Ha nem mesés, Isten még nem fejezte be


Alicia Bruxvoort

„Bízom is benne, hogy aki megkezdte bennetek a jót, Krisztus Jézus napjára be is fejezi.” Fil 1,6


„Készítek valami meséset”, közölte Maggie lányom egy esős délelőtt, ahogy elindult az alagsorba a kézműves alapanyagokhoz.
A hajtogatnivaló ruhák halma fölött biztató mosolyt villantottam nyolcéves gyermekem felé: „Nagyon jó. Mindjárt megyek, és megnézem.”
Később, mikor lementem hozzá, csak azt láttam, hogy hatalmas rumli veszi körül kreatív gyermekemet. Nem volt ott semmi, ami mesés lett volna, ehelyett festéktubusuk, gyurmatégelyek, zsinórok, szalagok, színes papírok hevertek szanaszét körülötte.
Nagyot sóhajtottam a káosz láttán, sajnáltam, hogy a mesés tervek kudarcba fulladtak. Lehajoltam, s összeszedtem néhány üveggyöngyöt, amik színes harmatcseppekként csillogtak a padlón. Majd megsimogattam Maggie vállát, és megkérdeztem: „Hogy haladsz?”
Arra számítottam, hogy kislányom csalódásának ad hangot, és megkér, hogy segítsek rendet rakni. Legnagyobb meglepetésemre ragyogó szemmel fordult felém, hajában egy narancssárga festékfolttal. „Gyönyörű lesz! Igazi műalkotás!”
Kétkedő arckifejezésemet látva letette az ecsetet, és nyugodtan állta a tekintetemet. Majd körbemutatva biztatóan így szólt: „Ne aggódj, anyu. Most még nem mesés, mert még nem végeztem”.
Hagytam, hogy gyermekem magabiztos szavai visszhangra leljenek a lelkemben, és hirtelen összeszorult a torkom. Hányszor, de hányszor suttogta Isten ugyanezt a szívembe? „Ne aggódj, gyermekem. Most még nem mesés, mert még nem végeztem.”
Amikor egy-egy álmom darabokra hullik, amikor legszebb tervem kudarcba fullad, amikor szeretteim szenvednek, vagy ha nagyon elnehezedik a szívem, lehet, hogy nem egy sikertelen folyamat végét látom, hanem csak a zűrzavaros kibontakozást? Amikor a helyzet inkább siralmas, mint dicső, lehet, hogy Isten még dolgozik rajta?
A Biblia kijelenti, hogy Isten mindent szépen bevégez a maga idejében (Préd 3,11), és hogy minden javukra válik azoknak, akik szeretik Istent (Róm 8,28). Amikor viszont egy fájdalommal vagy stresszel teli időszakot élünk, nehezen tudjuk ezeket az ígéreteket magunkra is vonatkoztatni.
Mesés művét alkotó kislányomtól tanultam valamit a reményről azon a napon. Mikor magára hagytam, még hallottam, hogy egy vidám dalt dúdol magában munka közben. Hirtelen rájöttem, mi okozza dalos kedvét: ahol én zűrzavart látok, kislányom lehetőséget. Ahol én káoszt, ő reményt.
Így van ez Istennel is: Ő a mi káoszunkat kibontakozó mesterműnek látja.
Amikor rátekint életünkre, Ő nem a rendetlenségét látja, ami most van, hanem a szépséget, ami majd lesz. És mint a hozzám közelálló kis művészpalánta, türelmes Alkotónk sem hagyja abba az egészet a folyamat közepén, ahol káoszt tapasztal. Ahogy mai alapigénkben olvassuk: nem hagyja abba a jót, amíg be nem fejezi dicsőségben.
Legközelebb, mikor úgy tűnik, az Úr tervei kudarcot vallanak, tekintetünket emeljük fel a zűrzavarról, és nézzünk Alkotónkra. Kapaszkodjunk ígéreteibe, higgyünk szilárdan hűségében.
Amikor nem sikerül felfedeznünk Isten keze munkáját életünk sötét pillanataiban, egy nyolcéves kislánytól tanult bölcsességgel nyugodjunk meg abban, hogy „még nem mesés, mert Isten még nem végzett”.

Uram, segíts, hogy bízni tudjak Benned akkor is, amikor az életem összezavarodik. Segíts néha megpillantanom mesés művedet, amit bennem és a körülöttem lévő világban alkotsz. Ki szeretnék tartani ígéreteid mellett, hogy ne váljak a félelem és kételkedés prédájává. Jézus nevében, Ámen.

Alicia Bruxvoort: If it’s Not Fabulous, God’s Not Finished
Encouragement for today, 2017.04.28.
www.proverbs31.org

2017. április 24., hétfő

Lélekerősítő - Mi értelme ennek a sok kapcsolatnak?


Karen Ehman

„Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” Jn 13,34-35

Mintha minden nap csapatszemlén vennénk részt. Te is, tudom. Személyesen, online, mobilképernyőn, az emberekkel való érintkezések nem érnek véget.
Kezdjük reggel. Az első, akivel találkozol, a házastársad vagy egy szobatárs. Aztán eléd kerül egy gyermek, aki reggelit kér. A konyhapulton jelez a telefonod, sms érkezett valakitől. A postás virágos képeslapot hoz a nagymamától. Újabb csengés a mobilodon, valaki üzent a templomi közösségből, a családból – az életedből.
Aztán újabb emberek csatlakoznak a szemléhez.
Szomszédok, tanárok, a kedvenc bolti eladód. Munkatársakkal érintkezel, vagy szurkolókkal a focipálya szélén. És végül ott vannak az ismeretlenek, akikkel egy-egy pillanatra találkozol. A kapcsolatok egy részét te választottad, másokat úgy kaptál.
Miért kerülünk kapcsolatba ennyi emberrel? Talán azért küldi Isten utunkba őket, hogy megtanítson valamit általuk, vagy hogy mi nyújtsunk szeretetet feléjük?
Vegyük például az iskolai focikupán mellettem ülő nagypapát. Vagy az ismeretlen nőt, akinek sietős a dolga, és elém vág a lámpánál. Tudok-e kedvességet sugározni feléjük? Tudok érdeklődni a nagypapánál az unokájáról? Vagy tudok őszinte mosolyt küldeni a dühös autósnak?
A Szentírásban sok tanácsot kapunk arról, hogyan bánjunk vagy ne bánjunk egymással. Csak az Újszövetségben közel 40 előírást találunk, melyek mindegyike tartalmazza az „egymás” szót.
Mai alapigénkben maga Jézus adja az utasítást: „Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt” (Jn 13,34-35).
A szeretetben Jézus a minta. Az ő szeretete áldozatkész. Állhatatos. Feltétel nélküli. Nincs hozzá zsinórmérték. Akkor mutatjuk be pontosan Krisztus irántunk való szeretetét, ha úgy szeretjük a másikat, ahogy Jézus minket. Az emberek számára felvillan valami az evangéliumból, amikor Isten szeretetét próbáljuk tükrözni feléjük.
Itt egy másik példa az „egymás” igeversekre, melyet a „szemlén” résztvevőkre vonatkoztathatunk.
„A testvéri szeretetben legyetek gyöngédek egymáshoz, a tiszteletadásban előzzétek meg egymást” (Róm 12,10).
Azt kívánja tőlünk, hogy helyezzük a másikat magunk elé. Hogy néz ki ez a gyakorlatban? Nemcsak azt jelenti, hogy a legkisebb szeletet veszem ki a kókuszos süteményből, hogy a többieknek nagyobb maradjon. Nem csak azt jelenti, hogy kinyitom és megtartom az ajtót a másik előtt. A másik tisztelete azt jelenti, hogy az ő kívánságát és jóllétét tartom szem előtt, amikor én is vágyom valamire. Azt jelenti, hogy Istenre bízom, és elengedem azt az érzést, hogy előjogom van valamihez. Azt jelenti, hogy kedvesen és tisztelettel beszélek, néha engedek a másiknak, és nem rombolom, hanem építem őt.
Mások iránti tiszteletemmel Jézust tükrözöm. Ha az Úr is maga elé helyezett másokat, nekünk is meg kell birkóznunk ezzel, legyen bármilyen nehéz.
Ne gondoljak arra, hogy nem könnyű kapcsolatban lenni az emberekkel. Vegyem tudomásul, hogy hűség és szilárd eltökéltség kell hozzá. A házasságok néha azért bomlanak fel, mert elhalványulnak az érzelmek. Ha nehéz kitartani egy barátságban, inkább szakítunk. Csökkentjük a kapcsolattartást felnőtt gyermekeinkkel, mikor úgy véljük, túlságosan nagyot csalódtunk bennük. Pedig a Római levélben olvasható parancs egyértelmű: ne hanyagoljátok kapcsolataitokat, hanem szolgáljatok fáradhatatlanul. (Persze nem a kárt okozó, erőszakkal terhelt kapcsolatokról beszélek.)
Ha minden nap arra figyelek a másikra gondolva, hogy: „mit tehetek érte?” és nem arra, hogy „mi hasznom belőle?”, felfedezem, mekkora öröm Jézust szolgálni úgy, hogy nem várok érte semmit cserébe az emberektől.
Mutassam meg, hogyan értelmezem az „egymásért” élést, a tiszteletteljes szolgálatot azok felé, akikkel ma találkozom, Jézus örömhírét sugározva feléjük.
Igen, még azok felé is, akik beárnyékolják a napomat.

Segíts, Mennyei Atyám, hogy az emberekkel való kapcsolatomat lehetőségnek lássam az Örömhír terjesztésére. Jézus nevében, Ámen.

Karen Ehman: What’s the Point of All These People?
Encouragement for today, 2017.04.24.
www.proverbs31.org

2017. április 20., csütörtök

Lélekerősítő - Nem merek bátran imádkozni


Lysa TerKeurs

„Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének.” (Jak 5,16)


Bevallom, néha nem merek bátran imádkozni.
Nem azért mintha nem hinném, hogy Isten mindenre képes. Hogyne hinném. Odavagyok Jézusért. Teljes erőmmel követni akarom. Engedelmeskedni neki. Kalandra kelni Istennel.
Ingadozásom tehát nem abból ered, mintha kételkednék Istenben. Inkább magamban kételkedem, abban, hogy fel tudom-e ismerni, mi az Isten akarata. Tény, hogy Isten néha úgy dönt, nem tesz semmit. Ha pedig Ő a Nem mellett dönt, én pedig vadul imádkozom az Igenért, úgy érzem, nem vagyok összhangban az akaratával.
Ismered ezt az érzést?
Annyira szeretnék Isten akaratával azonosulni, hogy ilyeneket mondok imádkozás közben: Uram, kérlek, gyógyítsd meg a barátnőmet, de ha magadhoz akarod őt venni, azt is elfogadom.
Miért nem imádkozom bátran: Uram, gyógyítsd meg a barátnőmet! És aztán továbblépek, tudva, hogy nem imádkoztam hiába – függetlenül attól, mi következik ezután.
A bátor imádkozás átemel a vallásos megszokásból az Istennel való hiteles kapcsolatba.
Az imádkozás olyasmire nyitja meg lelki szemeimet, amit magamtól nem látnék meg. És biztos vagyok benne, hogy számít az ima. Az imádság erős és hatékony, ha igaz szívvel imádkozom (Jak 5,16).
Az ima tehát hat – megváltoztatja az életet, fellobbantja az elmét, megrázza a földet. Nem kell tudnom, hogyan. Nem kell tudnom, mikor. Csak bizalommal boruljak térdre, és akkor ennek a Jézust szerető lánynak a remegő imái hullámot vetve terjednek tova a magasságban és a mélységekben.
Hagyjam, hogy ez az abszolút igazság beáradjon a lelkembe, és kioltsa a kételkedés szikráit. Hajlítsa be a térdem. És lobbantson új, bátor, lángolóbb tüzet bennem. Ez a bátorság nem a főnök követelőző bátorsága. Ez a bátorság azt jelenti, hogy teljes szívemből szeretem Jézust, akkor hát hogy adhatnék neki lángoló imaéletnél kevesebbet?
Jézus a Mt 6, 6-8 versekben az imádságos életről beszél. „Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz, aki rejtve van; a te Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megjutalmaz majd téged. Amikor imádkoztok, ne szaporítsátok a szót, mint a pogányok, akik azt gondolják, hogy bőbeszédűségükért hallgattatnak meg. Ne legyetek tehát hozzájuk hasonlók, mert tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, még mielőtt kérnétek tőle.”
Merjünk hát kérni. Újra meg újra. Nem azért, mintha ezzel akarata ellenére cselekvésre késztethetnénk Istent, hanem hogy lelkünk rákapcsolódjék drága Jézusunkra, és láthassuk, mit tesz a maga akarata szerint.

Uram, hálát adok a lehetőségért, hogy minden bajomat, bánatomat Eléd hozhatom. Köszönöm, hogy pontosan azt adod, amire szükségem van. Hiszem, hogy mindig a javunkat tartod szemed előtt. Jézus nevében, Ámen.

Lysa TerKeurst: I’m Scared to Pray Boldly
Encouragement for today, 2017. április 6.
www.proverbs31.org

2017. április 10., hétfő

Lélekerősítő - Drámamentes élet


Cindi McMenamin

„Mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény. A régi megszűnt, valami új valósult meg.” 2Kor 5,17

Emlékszem arra az estére, amikor új lappal indult az életem.
Krónikus hátfájdalommal küzdő édesanyám gerincét megműtötték. Hiába küldtem sms-eket, hagytam üzeneteket, a műtét óta nem kaptam hírt felőle. Bátyámtól sem, aki közel lakik, és be tud járni hozzá a kórházba. Néhány zavaros sms érkezett anyukámtól, amiket nem tudtam kibogozni, egyszer meg hívott is, de senki se szólt bele a telefonba.
Azzal bátorítottam magam, hogy a bátyám úgyis hívna, ha baj lenne, meg Isten ura a helyzetnek.
Végre három nappal a műtét után meghallottam anyukám hangját. Alig ismertem fel. Este 9-kor hívott (náluk éjfél volt), nehezen formálta a szavakat, de azt megértettem, hogy elviselhetetlen fájdalmai vannak. Kapott fájdalomcsillapítót, de az orvos megtiltotta, hogy néhány órán belül újat adjanak neki.
Azért hívott, mert úgy érzi, nem éli túl az éjszakát.
Első reakcióm érzelmi volt. Azonnal beszélni akartam az éjszakás nővérrel, hogy adjon gyógyszert édesanyámnak. Fel akartam hívni a bátyámat, hogy leteremtsem, miért nem intézkedik személyesen. Rögtön meg akartam osztani az egészet a férjemmel és a lányommal, hadd tudják ők is, mi történik családom távol élő tagjaival.
De végül időt adtam magamnak, hogy felfogjam, jobban teszem, ha ahelyett, hogy három ponton is drámát szítok, Isten bölcsességéhez fordulok. Azt szeretném, hogy amit mondok vagy teszek, az Ő dicsőségét szolgálja.
Uram, adj bölcs szavakat, mit mondjak most édesanyámnak – fohászkodtam. Nagyon sajnálom, hogy ezt kell átélnie, mondtam neki a telefonba, imádkozom érte, hogy Isten „csendesítse le a vihart”, és legyen édesanyám Békessége, Gondviselője, Védelmezője és Orvosa ezen az éjszakán.
Anyukám megnyugodott, biztosított a szeretetéről, és lerakta a telefont. Én pedig valami új dolgot tettem. Nem hívtam fel a testvéreimet, hogy rájuk zúdítsam, mit éltem át pár perccel ezelőtt. Nem számoltam be kis családomnak sem a történtekről. Ehelyett csendesen megköszöntem az Úrnak, hogy segített megnyugtatni édesanyámat, hogy közelebb kerültünk egymáshoz, és a pillanatnyi dráma elcsitult.
Akkor megértettem, hogy új korszak kezdődik: Krisztussal a szívemben drámamentes életet élhetek.
Évekig azt hittem, én már csak ilyen vagyok, hogy érzelmileg reagálok mindenre, hisz ebben nőttem fel. De mert Krisztusban újjá születtem, és ha Hozzá fordulok, megosztja velem bölcsességét, új lapot kezdhetek: reagálhatok felnőtt módra, nem kell hagynom, hogy az érzelmeim vezessenek, mikor hirtelen valami történik.
Mikor meghalok önmagamnak (Gal 2,20), és Krisztus él bennem, érzelmeim elveszítik központi szerepüket. Nem az vezérel, hogy én hogy látom a dolgokat. A jogok, melyeket magamnak tulajdonítok, már nem állnak az első helyen.
Érzelmeim, véleményem, jogaim mind az Övéi, és Ő nyilatkozik meg általam. Az Ő reakciója lesz az én reakcióm, az Ő cselekedetei az én cselekedeteim. Ahelyett, hogy jelenetet rendeznék, alávetem Neki magam. Csak arra kell gondolnom – ki is mondhatom hangosan –, hogy: Tied vagyok Uram, legyen nekem akaratod szerint.
Legkönnyebben úgy élhetek drámamentesen, ha mentes vagyok önmagamtól. Magamtól megszabadulva Krisztus személyével töltődöm fel. Csak így láthatom meg, hogy az Igazi Történet akkor bontakozik ki, ha Jézus növekszik bennem, én pedig kisebbedem.

Uram, köszönöm, hogy Krisztusban új életet kezdhetek. Köszönöm, hogy a bölcsesség egy fohásznyi távolságra van mindig, és így tudok felnőtt módra reagálni ahelyett, hogy az érzelmeim vagy a hangulatom vezérelnének. Segíts drámamentesen élni, Rád, a Te igazságodra összpontosítva önmagam és az érzelmeim helyett. Jézus nevében, Ámen.

Cindi McMenamin: Living a Drama-Free Life
Encouragement for today, 2017. április 5.
www.proverbs31.org

2017. április 5., szerda

Lélekerősítő - Az asszony, aki az igazságot tálalja fel


Liz Curtis Higgs

„Igen, Uram – felelte –, hiszem, hogy te vagy a Messiás, az Isten Fia, aki a világba jön.” Jn 11,27

A legjobb barátnőim mind Márták. Hívhatják őket Aninak vagy Erzsébetnek, ugyanolyan vendégszeretők, mint bibliai előképük, Márta, aki megnyitotta otthonát egy csapat szedett-vedett tanítványnak.
Az évszázadok során Márta nevéhez sok rosszallás tapadt, amiért rászólt testvérére, a betániai Máriára, hogy keljen már fel Jézus lábaitól, és segítsen neki a vendégek kiszolgálásában. „Szólj neki, hogy segítsen nekem!” (Lk 10,40), kérte díszvendégüktől.
Jézus szelíden, de határozottan válaszolt. „Márta, Márta, sok mindenre gondod van, és sok minden nyugtalanít”, mondta neki, és rámutatott a valódi problémára: Márta fontosabbnak gondolta saját erőfeszítéseit, mint Máriáét. Mi, akik nyüzsögni szoktunk, gyakran lenézzük azokat, akik inkább hallgatnak és elmélkednek.
Jó hír viszont, hogy Márta tanult Mária példájából, főleg pedig mindkettejük Mesterétől.
Jézus legközelebbi betániai látogatásakor, mikor a nővérek a haldokló fivérükhöz hívták, Márta felpattant, és eléje futott. „Uram – szólította meg Márta Jézust –, ha itt lettél volna, nem halt volna meg testvérem” (Jn 11,21).
Várjunk csak? Márta összeszidta Jézust? Úgy értette, hogy a tragédia nem történt volna meg, ha Jézus hamarabb érkezik? Láttuk már korábban is, hogy Márta bátor, szókimondó nő volt. Csalódásának ad most hangot? Vagy ideges és zavart?
Következő szavaiból kitűnik, hogy egyik sem. „De tudom, hogy most is bármit kérsz az Istentől, megadja neked” (Jn 11,22). Nem a düh mozgatta, hanem a hit, a bizonyosság, hogy Jézus képes visszahozni Lázárt az életbe. A „megadja neked” a bizalom szava, nem a kétségé és félelemé.
Jézus egy fokkal magasabb szintre emeli Márta hitét: „Én vagyok a feltámadás és az élet” (Jn 11,25), majd hozzáteszi az örökkévalóságot átívelő, észbontó ígéretet: „aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha” (Jn 11,26).
De hát nem pusztul el a testünk? Távozásunkat nem kíséri a sok-sok virág és részvétüzenet meg a gyászszertartás? De igen, ám halhatatlan részünk, a lelkünk, Jézusnak köszönhetően mindörökké élni fog.
Végül feltette Mártának a Nagy Kérdést, melyre mindnyájunknak válaszolnunk kell: „Hiszed-e ezt?
Ezt”, vagyis hogy ki Ő, miért jött, és mit jelent számunkra.
Márta válasza gyors volt és határozott, hitének bátor kifejezése, a mi mai alapigénk: „Igen, Uram – felelte –, hiszem, hogy te vagy a Messiás, az Isten Fia, aki a világba jön” (Jn 11,27).
Ez az, Márta! Amikor Jézus kijelentette: Én vagyok, ő megerősítette: Te vagy. Márta „hiszem” hitvallása igen fontos, mert Jézus címének, isteni természetének és hivatásának elismerése volt. Nem Péter és nem János tette ezt a bátor nyilatkozatot aznap Betániában. Egy nő tette. Isten leánya.
Márta hite ekkor már olyan biztos és megingathatatlan, mint testvéréé, Máriáé. Ő, aki az ételt adta vendégeinek, felszolgálta az igazságot is: „te vagy, akinek el kell jönnie a világba”.
Amit Márta tett, mi is megtehetjük. Éljük hitünket hivatásszerűen. Hirdessük Isten igazságát. Mozdítsuk elő országának építését. Ezt a Jézust nem lehet heti egy órában letudni. Nem lehet vasárnaponként egy órán át dicsőíteni, aztán már délután nem gondolni rá. Jézus nem vár el és nem érdemel kevesebbet, mint teljes odaadást.
Nem kell káprázatos vendéglátónak, magabiztos szakácsnak lennünk, elég, ha kitárjuk szívünk ajtaját és örömmel üdvözöljük Vendégünket.

Uram, taníts meg, hogy teljünk el hittel, mint Márta, és mint ő, bízzunk ígéreteidben akkor is, ha lehetetlennek látszanak. Juttasd eszünkbe, hogy Veled minden lehetséges, beleértve a feltámadást is: a tiédet és a miénket. Jézus nevében, Ámen.

Liz Curtis Higgs: A Woman, Who Dishes Out the Truth
Encouragement for today, 2017.04.04.
www.proverbs31.org

2017. március 29., szerda

Lélekerősítő - Amikor belefáradunk a várakozásba


Ann Sindwell

„Akik benne bíznak, azokhoz jó az Úr, a lélekhez, amely őt keresi. Jó csendben várni az Úrra, mert ő megszabadít.” Siral 3,25-26

Ültem az ágyon, és nyitott tenyeremet felfelé fordítva próbáltam imádkozni. Az én nézőpontomból fájdalmasan rossz volt az elmúlt időszak.
Kifacsart a munkám, a sok gyorsan közeledő, túl gyakori határidő. Pár hónapon belül méhemben kétszer is élet sarjadt, majd hamar el is távozott onnan. Kislányunk a sürgősségire került, betegsége tartósnak bizonyult, és elrabolta éjszakai nyugalmunkat. Testi panaszokkal küszködtem magam is nap mint nap, és ez szintén nagyon kimerített.
Aztán váratlanul, egy hitelbedőlés miatt költöznünk kellett,egy héttel karácsony előtt. Új városba kerültünk, ahol új kapcsolatokat kellett kiépíteni.
Kívülről nézve többet nyüzsögtem, mint valaha, a bensőm viszont alig vonszolta magát.
Mit tehettem volna? Azt, amit máskor: igyekeztem kitalálni, hogyan lehetek úrrá mindenen. Ha átszervezném a munkám, ha felkeresnék egy szakorvost, ha valahonnan pénzt teremtenék elő, ha a kislányom meggyógyulna - talán akkor minden jóra fordulna. Könnyebb lenne. Reményteljesebb.
De minél inkább próbáltam megoldásokat találni, annál zaklatottabb, kimerültebb lettem. Sírva kiáltottam az Úrhoz, meddő kérdésekkel: Miért olyan nehéz? Miért ért ennyi veszteség? Miért nem tudok elmozdulni a holtpontról?
Isten válaszolt, de nem a miértjeimre felelt.
Ahogy ültem és imádkoztam, Isten eszembe juttatta, hogy mindaz, amit olyan görcsösen szeretnék elrendezni – az életet, az egészséget, anyagiakat – Tőle érkezik. Én nem tudom meggyógyítani magam vagy a kislányomat. Nem tudom fenntartani az életet a méhemben. Nem tudom biztosítani családom szükségleteit. Isten az, aki megad mindent, amire szükségünk van.
Hogy én mit tehetek? Imádkozzam. És várjak.
Kifújtam a levegőt, könnyeim apadni kezdtek. A várakozás időszaka sokszor visszatért már az életemben, de ettől nem vált könnyebbé. Mindig fájdalmas, mert rá kell jönnöm újra meg újra, hogy nem én tartom kézben a dolgokat. Nem tudom megadni magamnak, amire szükségem van. Csak Istentől kérhetem a gyógyulást, a megújulást, az anyagi gondoskodást.
Kértem Istent, javítson a helyzetünkön, majd az Igéhez fordultam, és olyan verseket olvastam, melyek biztosítanak róla, hogy Krisztusban mindenem megvan (Ef 1,3; Fil 4,19). Ott az ágyon ülve beláttam, hogy az Úr sosem ígért nekem még egy gyermeket, könnyű életet, vaskos pénztárcát és tökéletes egészséget. Többet ígért: Önmagát.
Lehet, hogy mindenre várnom kell, de Istenre nem kell várnom.
De akkor miért olyan nehéz mégis a várakozás? Ha mindenem megvan Krisztusban, miért igyekszem mindenre megoldást találni, ahelyett, hogy Isten időzítésére várnék? A várakozás felfedi szívünk rejtekét, és megmutatja, mennyire mi magunk akarjuk irányítani az életünket. Ha jól akarunk várakozni, mondjunk le az irányításról, ne akarjunk mindent megoldani, hanem keressük Krisztust.
Jeremiás Siralmaiból vett alapigénk kijelenti, hogy „Akik benne bíznak, azokhoz jó az Úr, a lélekhez, amely őt keresi”. Nem könnyű, de „jó csendben várni az Úrra, mert ő megszabadít”. Jó arra várni, hogy Isten munkálkodjék értünk.
Nehéz élethelyzeteink talán nem fognak könnyen, gyorsan megoldódni, de ha Istenre várunk, ha Belé vetjük reményünket és nem a helyzet megváltozásába, rá fogunk jönni, hogy Ő Maga számunkra több, mint elég.
Krisztusban miénk minden, amire szükségünk van.

Uram, nehéz várnom, hogy válaszolj kéréseimre, de kijelentem, hogy mindenem megvan Krisztusban. Segíts, hogy bízzam Benned, és várakozzam reménységgel, tudva, hogy mindent javamra fordítasz a Te dicsőségedre. Jézus nevében, Ámen.

Ann Sindwell: When Waiting Wears You Down
Encouragement for today, 2017. 03. 29.
www.proverbs31.org