2017. március 29., szerda

Lélekerősítő - Amikor belefáradunk a várakozásba


Ann Sindwell

„Akik benne bíznak, azokhoz jó az Úr, a lélekhez, amely őt keresi. Jó csendben várni az Úrra, mert ő megszabadít.” Siral 3,25-26

Ültem az ágyon, és nyitott tenyeremet felfelé fordítva próbáltam imádkozni. Az én nézőpontomból fájdalmasan rossz volt az elmúlt időszak.
Kifacsart a munkám, a sok gyorsan közeledő, túl gyakori határidő. Pár hónapon belül méhemben kétszer is élet sarjadt, majd hamar el is távozott onnan. Kislányunk a sürgősségire került, betegsége tartósnak bizonyult, és elrabolta éjszakai nyugalmunkat. Testi panaszokkal küszködtem magam is nap mint nap, és ez szintén nagyon kimerített.
Aztán váratlanul, egy hitelbedőlés miatt költöznünk kellett,egy héttel karácsony előtt. Új városba kerültünk, ahol új kapcsolatokat kellett kiépíteni.
Kívülről nézve többet nyüzsögtem, mint valaha, a bensőm viszont alig vonszolta magát.
Mit tehettem volna? Azt, amit máskor: igyekeztem kitalálni, hogyan lehetek úrrá mindenen. Ha átszervezném a munkám, ha felkeresnék egy szakorvost, ha valahonnan pénzt teremtenék elő, ha a kislányom meggyógyulna - talán akkor minden jóra fordulna. Könnyebb lenne. Reményteljesebb.
De minél inkább próbáltam megoldásokat találni, annál zaklatottabb, kimerültebb lettem. Sírva kiáltottam az Úrhoz, meddő kérdésekkel: Miért olyan nehéz? Miért ért ennyi veszteség? Miért nem tudok elmozdulni a holtpontról?
Isten válaszolt, de nem a miértjeimre felelt.
Ahogy ültem és imádkoztam, Isten eszembe juttatta, hogy mindaz, amit olyan görcsösen szeretnék elrendezni – az életet, az egészséget, anyagiakat – Tőle érkezik. Én nem tudom meggyógyítani magam vagy a kislányomat. Nem tudom fenntartani az életet a méhemben. Nem tudom biztosítani családom szükségleteit. Isten az, aki megad mindent, amire szükségünk van.
Hogy én mit tehetek? Imádkozzam. És várjak.
Kifújtam a levegőt, könnyeim apadni kezdtek. A várakozás időszaka sokszor visszatért már az életemben, de ettől nem vált könnyebbé. Mindig fájdalmas, mert rá kell jönnöm újra meg újra, hogy nem én tartom kézben a dolgokat. Nem tudom megadni magamnak, amire szükségem van. Csak Istentől kérhetem a gyógyulást, a megújulást, az anyagi gondoskodást.
Kértem Istent, javítson a helyzetünkön, majd az Igéhez fordultam, és olyan verseket olvastam, melyek biztosítanak róla, hogy Krisztusban mindenem megvan (Ef 1,3; Fil 4,19). Ott az ágyon ülve beláttam, hogy az Úr sosem ígért nekem még egy gyermeket, könnyű életet, vaskos pénztárcát és tökéletes egészséget. Többet ígért: Önmagát.
Lehet, hogy mindenre várnom kell, de Istenre nem kell várnom.
De akkor miért olyan nehéz mégis a várakozás? Ha mindenem megvan Krisztusban, miért igyekszem mindenre megoldást találni, ahelyett, hogy Isten időzítésére várnék? A várakozás felfedi szívünk rejtekét, és megmutatja, mennyire mi magunk akarjuk irányítani az életünket. Ha jól akarunk várakozni, mondjunk le az irányításról, ne akarjunk mindent megoldani, hanem keressük Krisztust.
Jeremiás Siralmaiból vett alapigénk kijelenti, hogy „Akik benne bíznak, azokhoz jó az Úr, a lélekhez, amely őt keresi”. Nem könnyű, de „jó csendben várni az Úrra, mert ő megszabadít”. Jó arra várni, hogy Isten munkálkodjék értünk.
Nehéz élethelyzeteink talán nem fognak könnyen, gyorsan megoldódni, de ha Istenre várunk, ha Belé vetjük reményünket és nem a helyzet megváltozásába, rá fogunk jönni, hogy Ő Maga számunkra több, mint elég.
Krisztusban miénk minden, amire szükségünk van.

Uram, nehéz várnom, hogy válaszolj kéréseimre, de kijelentem, hogy mindenem megvan Krisztusban. Segíts, hogy bízzam Benned, és várakozzam reménységgel, tudva, hogy mindent javamra fordítasz a Te dicsőségedre. Jézus nevében, Ámen.

Ann Sindwell: When Waiting Wears You Down
Encouragement for today, 2017. 03. 29.
www.proverbs31.org

2017. március 25., szombat

Lélekerősítő - Sosem akarok hibázni


Glynnis Whitwer

„(Az evangéliumban) Isten igazsága nyilvánul meg, amelyet a hívő a hittel nyer el, ahogy írva van: „Az igaz ember a hitből él.” Róm 1,17

Nagyon fontos nekem, hogy helyes legyen, amit mondok és teszek. Mintha egy hang állandóan arra sarkallna, hogy bizonyítsam, amit mondok, ne kövessek el hibát, és mások ne vegyék észre a gyengeségeimet.
Hosszú évekig megadtam magam ennek a hangnak. De ahelyett, hogy jó színben tűntem volna fel, az ellenkezője történt. Sokszor enyém volt az utolsó szó, túl gyorsan reagáltam, és őrt állítottam a szívem elé. Mindez kihatott a kapcsolataimra, mert míg én úgy láttam, az igazság mellett állok ki, mások ítélkezésnek, szeretetlenségnek, nagyképűségnek vették.
Úgy tűnik, nem csak én akarom, hogy nálam legyen az igazság. Részt vettem tavaly egy konferencián, ahol az előadó arról beszélt, hogy döntéseinket három szempont szokta meghatározni. Az, hogy jó színben tűnjünk fel, hogy jónak higgyük magunkat, és hogy igazunk legyen.
Néhány hete ez be is igazolódott, mikor épp mentem ki a templomból. A férjemmel beszélgettem, ránéztem, és megbotlottam egy kiálló kockakőben. Esélyem sem volt megtartani magam, és nagyot estem. Előbb térdre, majd könyökre, végül az arcomra. Az út tele volt emberekkel, többen odasiettek segíteni.
Szerencsére a zavarom nagyobb volt a sérüléseknél. Férjem felsegített, elnézést kért, hogy nem tudott megtartani, és folytattuk utunkat a gyerekeink fel. Az arcomon maradt piros folton kívül semmi se mutatta, mi történt. Ebéd közben aztán elmeséltem a gyerekeknek, hogy elestem, mire egyik fiam tett egy megjegyzést, amivel bizonyította velünk született tulajdonságunkat, hogy jó színben akarunk feltűnni mások előtt.
Nem azt kérdezte, hogy hogy érzem magam, fáj-e, hanem azt, hogy „Látott valaki?”.
Elnevettem magam, mert engem is az zavart legjobban, hogy sokan tanúi voltak az esésemnek.
Pár éve még nem nevettem volna. A büszkeségemen akkora csorba esett volna, ami meghatározta volna a közös étkezés hangulatát. Persze, tudtam, hogy a fiam törődik velem, és kérdése egyszerűen csak őszinte volt. Mindig ez az első gondolatunk, ha hibázunk: észrevette-e valaki.
Az Úr csodálatos munkát végez az életemben. Rávilágított, hogy a vágy, hogy tévedhetetlen legyek, büszkeségből ered, és a büszkeség mindig szembeállít másokkal. Először Istennel, aztán a környezetemmel. Bonyolult folyamat volt, míg felszínre került a büszkeségem, de Isten segítségével jó úton haladok, hogy mindig felismerjem, és gyorsan be is valljam.
Nehéz tananyag volt, de megtanultam, hogy Isten gyűlöli a büszkeséget, a gőgöt. Jézus legélesebben azokhoz a vallási vezetőkhöz szólt, akik azt hitték, náluk az igazság, és azt akarták, hogy mások is ezt higgyék. Jézus tudta, hogy szívük nincs a helyén, és rájuk pirított.
Sosem szidta azokat, akiknek a gyengesége nyilvánvaló volt. Nem szégyenítette meg a prostituáltat vagy a koldust. Nem ítélkezett nyilvánosan azok fölött, akik bűnnel hadakoztak. Magához hívta őket, hogy irgalmat és megbocsátást leljenek. Jézus mindig szeretettel irányított.
Az igazság vágyát Isten ültette belénk. Csakhogy azt szerette volna, hogy az Ő igazságára vágyjunk, ne az emberekére. Még ha Ő a fontosabb nekünk, akkor is tudunk tévúton járni, mert megpróbálunk minden szabályt betartani, és lessük, hogy a többiek is betartják-e. Ez nem az a fajta „igaz” magatartás, amit Isten vár tőlünk.
Jézus megmutatta azt az igazságot, ami szerint élnünk kell Isten akaratával egyezően, és ez az igazság nem a helyes cselekedetben nyilvánul meg, hanem a hit által. Ahogy mai alapigénk mondja: „ (Az evangéliumban) Isten igazsága nyilvánul meg, amelyet a hívő a hittel nyer el, ahogy írva van: „Az igaz a hitből él.”” (Róm 1,17).
Ha meg akarunk szabadulni az egészségtelen vágytól, hogy tévedhetetlenek legyünk, a hitet kell az első helyre tennünk. Ha abbahagyjuk, hogy minden körülményt kontrollálni akarjunk, és egyszerűen rábízzuk magunkat Istenre, örök Gondviselőnkre, akkor kevésbé fog minden rólunk szólni, jobban tudunk figyelni másokra. És mint Jézus, nagylelkűen tudunk szeretni.
Huhh! Mekkora megkönnyebbülés. Kimerítő mindig arra ügyelni, hogy tévedhetetlenek legyünk. Természetesen vannak olyan területek, ahol nagyon fontos, hogy helyesen járjunk el (pl. a szerkesztésben, ami a munkám). Már meg tudom különböztetni ezt a fajta „helyesen” cselekvést, attól, ami a büszkeségemből sarjad, és már tudok a Jézusban való hitből élni.

Köszönöm, Uram, hogy megszabadítottál attól a kényszertől, hogy mindig igazam legyen, és sosem tévedhetek. Segíts, hogy minden helyzetben a szeretet vezéreljen, és a többiek fontosabbak legyenek számomra, mint az, hogy jó benyomást tegyek rájuk. Jézus nevében, Ámen.

Glynnis Whitwer: I Want to Be Right!
Encouragement for today, 2017.03.24.
www.proverbs31.org

2017. március 21., kedd

Lélekerősítő - Siratjuk a meghallgatott imákat


Suzie Eller

„Az Úr így szólt Mózeshez: ’Miért kiáltasz hozzám? Parancsold meg Izrael fiainak, hogy induljanak.’” Kiv 14,15


Elővettem egy régi imanaplómat, és igen, ott volt, saját kézírásommal . Egy kérés, amiért éveken át imádkoztam.
Könnyeim elhomályosították a leírt szavakat.
Kibontakozóban volt a válasz imámra. Ez ugye jó hír? De alig öt perce még azon szorongtam, hogy túl nagy a feladat. Reggel, mint a vizsgálatvezetők szokták, nekiszegeztem a kérdést férjemnek:
Biztos vagy benne, hogy menni fog?
Jól döntöttünk?
Kérdésekkel bombáztam, minden apró részletet pontosan át akartam látni, hiába alig kezdődött még el a folyamat. Éjjel alvás helyett csak számolgattam és számolgattam.
Nagyon kimerítő volt.
Az imanaplóba beírt kérés felhívta a figyelmemet, hogy de hiszen épp ezt kértem Istentől, és Ő kegyesen kinyitotta az ajtót. Én meg ahelyett, hogy örülnék, bosszankodom.
Mai olvasmányunkban Mózes kivezeti a népet Egyiptomból, a több száz éves szolgaságból. Életük fogvatartóiktól függött, végeérhetetlen órákon át téglát gyúrtak szalmából. Nemzedékeken át imádkoztak szabadulásért, és végre meghallgatásra találtak! Sokezer ember hagyta el Egyiptomot, és indult az Ígéret Földje felé. Még nem jutottak messzire, mikor a fáraó utánuk küldte embereit, és az izraeliták bepánikoltak.
Siránkozni kezdtek, és Mózesnek támadtak.
„Nem voltak sírok Egyiptomban, hogy idehoztál bennünket a pusztába meghalni? Milyen szolgálatot tettél nekünk azzal, hogy kivezettél Egyiptomból?” – kiáltották.
Csak az akadályokat látták, és elfelejtették, mennyit könyörögtek Istenhez a szolgaságból való szabadulásért. Most meg, az Egyiptomból való szabadulás küszöbén, mikor annyi generáció után ők végre szabadok lettek – csak panaszkodni tudtak. Morgásukat hallgatva, Mózes Isten elé vitte ügyüket.
Isten azonnal válaszolt: „Parancsold meg Izrael fiainak, hogy induljanak” (Kiv 14,15b).
Ujjaimmal végigsimítottam a régi imakérést a naplóban, és rádöbbentem, hogy beleragadtam a siránkozásba, mivel csak az akadályokra koncentráltam.
„Indulj tovább, Suzie.”
Imáink meghallgatása ritkán jelent csendes vitorlázást a sima tengeren.
Imádkozunk, hogy térjen vissza a tékozló gyermek. Ő visszatér, de kapcsolatunk építése még számtalan nehézséget tartogat.
Kérjük Istent, teljesítse az álmunkat. Megteszi, és kiderül, hogy sokkal nehezebb, mint ahogy elképzeltük.
Előléptetésért könyörgünk, de tanulási görbe fogad.
Indulj. Menj tovább.
Meghallgatta kérésünket, és velünk lesz minden lépésnél. Lebénulhatunk a nehézségek előtt, vagy örömmel készülünk a folytatásra, lesve, hova vezet Isten.
Elővettem egy tollat, és a régi imakérés mellé beírtam egy dátumot, és azt, hogy „meghallgatva”.
Majd nekiláttam, és feljegyeztem sorba az akadályokat, amiket Isten ledöntött, hogy teljesíthesse kérésemet. Újraolvasva ezeket, rossz hangulatom elszállt. Igen, ott vannak az akadályok, de ott van Isten is.
Becsuktam a naplót, és kitártam a kezemet, hogy hálát adjak Neki. Ideje volt abbahagyni a siránkozást a meghallgatott imák miatt. Örvendezzek, és induljak tovább.

Mennyei Atyám! Annyira csak az akadályokra koncentráltam, hogy figyelmen kívül hagytam mindazt, amit értem tettél. Köszönöm, hogy meghallgattad imámat. Jézus nevében, Ámen.

Suzie Eller: Crying Over Answered Prayers
Encouragement for today, 2017. március 21.
www.proverbs31.org

2017. március 13., hétfő

Lélekerősítő - Amikor túl nagy a teher


Jennifer Rothschild

A föld széléről kiáltok hozzád, mert elepedt a szívem. Vezess fel engem a kősziklára, amely túlságosan magas nekem!” Zsolt 61,2

Kihagyod a reggelit. Elkésel a munkából. Elfelejtettél tízórait csomagolni a kisfiadnak. Everestnyi a szennyes a fürdőszobában. Valaki, akit nagyon szeretsz, kórházba került. Nem lesz időd bevásárolni a napi szükséges élelmiszert. Még mindig nem válaszoltál a rengeteg telefonüzenetre, emailre.
Édesanyádnak szüksége van rád. A barátnődnek szüksége van rád. A férjednek szüksége van rád. A gyerekeknek szükségük van rád. A főnöködnek szüksége van rád. Klónozni kéne téged, tanácsra van szükséged, vigasztalásra, vagy egyszerűen felrepülni az Úrhoz!
Ragadj el, Uram!
Stressz. Bűntudat. Alkalmatlanság-érzés. Túlterheltség!
Túlterheltség. Sok oka lehet. Nem ismerlek, de magamról tudom, hogy amikor túl sok a teher, legszívesebben elmenekülnék. El akarok rohanni, mikor a gond túl nagy és megoldhatatlan. Vagy legszívesebben elbújnék a kuckómba egy doboz csokoládéval…
Istennek hála, Ő is azt akarja, hogy meneküljünk, amikor túl nagy a teher. Ám ahelyett, hogy a gondtól futnánk el (vagy csokihoz fordulnánk segítségért), Ő azt akarja, hogy Hozzá fussunk. Mert bármi is az, ami túlnőtt rajtad, csak egy porszem a Sziklához képest!
Megtanultam, és gyakorolnom kell, hogy amikor laposra nyom a súly, ami rám nehezedik, amikor már nincsenek ötleteim, ne a stressznek fordítsak hátat. És ne csokoládéban keressek menedéket!
Meg kell tanulnom, hogy Istenhez fussak, az Ő Igéjéhez, amikor kimerít a stressz!
Ha az Igéhez fordulok, rájövök, hogy „Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban” (Zsolt 46,2). Amikor Hozzá futok, kiderül, hogy nem úgy menekülök meg a stressztől, ha elfutok előle. Isten a menedékem. Rájövök újra, hogy az erőm nem tőlem származik, nem az én állóképességemből, energiámból. Az erőt az Úrtól kapom.
Ő a szikla, mely túlnő rajtam. Amikor Hozzá futok, felismerem, hogy az Ő törvénye örömmel tölt el, védelmet nyújt és megőriz a teljes kimerüléstől, attól, hogy feladjam vagy összeroppanjak (Zsolt 119,92). Ő valóban a Szikla, mely hatalmasabb mindennél, amivel szembe kell néznünk.
Ha úgy érzed, szeretnél elfutni, húzd fel a futócipődet, és indulj! Rohanj Jézus erős karjaiba! Ő a te erőd. Ő a Sziklád. Ő a menedéked.
És ha körbeölel Igéjének igazsága és jelenlétének szentsége, a stressz, mely elnyomorított és túlnőtt rajtad, hirtelen összezsugorodik kavicsméretűre, amekkora valójában!
Isten Igéje megadja a perspektívát, amire szükséged van. Isten jelenléte megadja a békét, amire szükséged van. Fuss hát, testvérem, fuss a Sziklához, mely várja, hogy védelmet nyújtson és biztonságot adjon neked.

Uram, amikor túl nagy a teher, emeld fel, és töltsd fel a helyét békességeddel. Vonj magadhoz, sziklám. Vezess Igédhez, mely erőt és védelmet ad. Segíts, hogy ne keressek támaszt apró dolgokban. Vonzz, hogy elsőként Hozzád fussak. Segíts megszoknom, hogy terheimet Hozzád vigyem, és akaratodhoz igazítsam. Köszönöm, Uram. Jézus nevében, Ámen.

Jennifer Rothschild: Where to Run if You’re Overwhelmed
Encouragement for today, 2017. március 8
www.proverbs31.org

2017. március 8., szerda

Lélekerősítő - Egy felette nagy titok biztonságában élni


Amy Carroll

„Annakokáért elhagyja az ember atyját és anyját, és ragaszkodik az ő feleségéhez; és lesznek ketten egy testté. Felette nagy titok ez, én Krisztusra és az Egyházra vonatkoztatom.”Ef 5,31-32

Julia rémülten, elbizonytalanodva nézett körül.
„Hol van David?” – kérdezte a balján ülő vendégtől. Jobbról David rátette kezét az övére, és megszólalt: „Itt vagyok. Nincs semmi baj.” Egy gyöngéd mozdulattal megnyugtatta, Julia világa újra békéssé, biztonságossá vált.
Valamivel korábban ott álltam, és néztem, ahogy Julia becsoszog a szobába, érzelemmentes, mozdulatlan arccal, mintha maszkot hordana. Hiába próbált egy közös ismerősünk felkészíteni a találkozásra, megdöbbentem a rombolástól, amit az Alzheimer végzett ezen a nálam csak pár évvel idősebb asszonyon.
Emlékei milliárdjait veszítette már el Júlia, de amint a férje megfogta a kezét, két dolgot biztosan tudott: szeretik és biztonságban van.
Ellentétes érzelmek kavarogtak bennem, ahogy néztem ezt a két embert. „Megható, milyen hűségesen szereti a férje – gondoltam. - Fogadom, hogy az esküvő napján nem gondolta volna, hogy ilyen fájdalmat kell majd elviselnie.”
Gondolataim visszakanyarodtak arra a tavaszi délutánra, mikor talpig fehér csipkében ott álltam a legjóképűbb férfival szemben, akivel valaha találkoztam. Átható tekintete összekapcsolódott az enyémmel, miközben az eskü szavait mondta, és fogadta az én örömteli könnyek között mondott szavaimat.

Én, Amy, Téged, Barry, férjemül fogadlak …
A „férjem” szó új volt és ragyogott akkor, de a házassággal kapcsolatos tapasztalataim még csak arra korlátozódtak, hogy milyen színű ruhát viseljek, és milyen csokrot készíttessek az esküvőre.

… mindvégig melletted leszek

Nem tudtam még, hogy a jövő, amire készülök, egyszer majd nagyon-nagyon hosszú útnak fog tűnni mindkettőnk számára. Nem tudtam, hogy teljes erőnkkel kapaszkodnunk kell majd egymásba.

jóban-rosszban …
Azon a boldog napon el nem tudtam volna képzelni, hogy a rossz létezik, pedig óhatatlanul jönni fog. Nehéz az élet egy sérült világban.

gazdagságban-szegénységben …
Az esküvői ünnepség gazdagságában nem láthattam előre, hogy lesz idő, amikor több lesz a számla, mint a pénzünk rá. Nem tudtam a lemondásokról, amiket vállalnunk kell majd.

egészségben-betegségben …
Nem jutott eszembe a „rák” szó vagy az Alzheimer, miközben csendben ismételtem a lelkész szavait barátaink előtt.

szerető és hűséges hitvesed leszek …
Kedvesem szeme ragyogását nézve nem gondoltam rossz leheletre, bosszúságra. Teljes pompájában virult a szerelem, egymás dédelgetése szeretetben, hűségben nevetségesen könnyű feladatnak tűnt – mielőtt életünk közös térbe került volna.

míg a halál el nem választ.

Két életteli fiatal mondja ki e szavakat. Nem tapasztaltuk még meg az élet törékenységét, a halál még olyan nagyon messzinek tűnik.

Isten engem úgy segéljen.

Akár egy hónapja, akár évek vagy évtizedek óta élsz házasságban, tudod, hogy a házasság sokkal nehezebb, mint ahogy elképzelted – ugyanakkor sokkal jobb is. Titok rejlik ezekben az ünnepélyesen kimondott szavakban. Két különálló lény eggyé válik. A hűség elvezet az összetartozáshoz. A védelem biztonságot ad. Az ottmaradás, a soha el nem hagyás kizárólagos opció. Pontosan ez az, amit Krisztus nyújt nekünk.
Eskünk megtartása szemlélteti Krisztus erejét bennünk. David gondoskodása, melyet Julia sosem tud már viszonozni, tökéletesen ábrázolja ezt az igazságot.
Rosszra fordult a jó? Szegénységgé a gazdagság? Betegségbe váltott a fiatalság és egészség? Kétségtelenül nehéz. De most arra kérlek, öleljük magunkhoz a feszültséget, ami összeköti hajdani álmainkat a most megélt valósággal. Maradjunk hűségesek ígéretünkhöz, hogy eggyé válunk férjünkkel, és bizonyítsuk ezzel Krisztus bennünk működő erejét. Álljunk egymás mellett összefogózva a titokban és a biztonságban, melyet esküszavaink rejtenek.

Istenem, segíts, kérlek, hogy szilárdan álljak az egység nagy titkában, melyet a házastársaknak adsz. Segíts, hogy bízzam Benned, és szeressem őt hűségesen az élet megpróbáltatásai között. Jézus nevében, Ámen.

Amy Carroll: Living in the Safety of a Profound Mistery
Encouragement for today, 2017. március 7.
www.proverbs31.com

2017. március 6., hétfő

Lélekerősítő - Ne hagyd, hogy negatív hozzáállás uralja az életedet


Tracie Miles

„Testvéreim, tartsátok nagy örömnek, ha különféle megpróbáltatások érnek benneteket.” Jak 1,2

Tavaly egész évben kínzott a rossz hangulat. Gyakran jutott eszembe a mondás: ha létezik szerencse, az csak balszerencse lehet. Egész évben morgolódtam.
Életem minden területén felütötte fejét a baj. Fontos kapcsolatok estek szét, álmok váltak köddé, szűkösek voltak az anyagi lehetőségeink, határidők csúsztak, és még a gyülekezeti szolgálatban is csalódások értek, sokat idegeskedtem. A régi hűtőnk feladta, és három hónapon belül több kis közlekedési balesetünk is volt. Mikor már úgy éreztem, nem bírok többet elviselni, Isten a Jakab levél 1,2-re irányította figyelmemet.
Lehetek őszinte? Mi sem állt tőlem távolabb, mint hogy nagy örömnek tartsam a bajokat, amikkel szembesültem. Nem tehettem róla, vissza kellett kérdeznem: „Istenem, komolyan gondolod? Hogy volna ez lehetséges?” De ahelyett, hogy csalódottan becsuktam volna a Bibliát, éreztem Isten késztetését, hogy vegyek egy nagy levegőt, és olvassak tovább. Akkor még nem tudtam, hogy gyönyörű biztatás van Isten tarsolyában, és éppen erre volt most szükségem.
Ha kiragadva a szövegből, önálló gondolatként olvassuk ezt a mondatot, úgy tűnik, képtelenség megvalósítani. Ha viszont a mögötte lévő bibliai valóságot is figyelembe vesszük, az egész új perspektívába kerül, és kezdjük elfogadni, hogy – Isten segítségével – megvalósítható.
Jakab olyan időszakban írta ezt a mai igét, amikor a keresztények élete tele volt csalódással, bosszúsággal, és ez elvette derűjüket, optimizmusukat. Hadd szóljon mentségükre, hogy rossz hozzáállásuknak igen komoly oka volt.
Könyörtelen üldöztetésben, sorozatos megpróbáltatásokban és szenvedésben volt részük a bebörtönzéstől a kivégzésig Saul keze nyomán, aki minden igyekezetével szét akarta zúzni az egyházat, elpusztítani mindenkit, aki kapcsolatba hozható Jézussal. Ezek a keresztények váltakozva éltek meg rettegést, gyászt, összezavarodást, magányt, akár a reménytelenségig.
Sokan életüket féltve elmenekültek otthonukból. Akkora szegénységben éltek, hogy néha lopásra kényszerültek a megélhetésért. Sok beteg volt köztük, teljesen kimerült mindenki. Minden okuk megvolt a negatív, pesszimista hozzáállásra. Elképzelem, hogy a látszólag leküzdhetetlen gondok és félelmek súlya alatt nemcsak ők maguk, de a hitük is fulladozott.
Jakab elismerte a gondokat, a szenvedést, de szeretett volna reményt, biztatást nyújtani nekik. Elmondta, hogy a belső öröm még mindig az övék lehet, ha hajlandók irányítani gondolataikat, és megváltoztatni a hozzáállásukat. Arra biztatta őket, hogy álljanak meg egy percre, és fordítsák figyelmüket a hit felé.
Amikor súlyos gondok érnek, nehéz elkerülni, hogy a rossz hozzáállás eluralkodjék rajtunk, és kézbe vegye az irányítást. Talán nem vallásüldözés miatt szenvedünk, mint az első keresztények, de vegyük tudomásul, az emberek igenis megbántanak, üldöz a múltunk, munkatársaink rosszul bánnak velünk, a szüleink szeretetlenek, a barátaink átnéznek rajtunk, házastársunk nem becsül meg, gyermekeink semmibe vesznek és nem tisztelnek minket, a bevételeink nem fedeznek mindent, az egészségünk nem tart ki örökké. Jakab intelmei a kortárs hívők számára nekünk is segítségünkre lehetnek.
Becsuktam a Bibliát, tudomásul vettem, hogy a hozzáállásom rajtam áll: ha nem hagyom, semmilyen körülménynek nincs hatalma arra, hogy diktálja a hozzáállásomat.
Igaz, hogy nehéz mosolyogva, szívbéli tiszta örömmel viselni a megpróbáltatásokat, de ha ezt tesszük, hitünk erősödni fog, és lehetőség nyílik hozzáállásunk megváltoztatására.
A dolgokhoz való viszonyulás azt tükrözi, ami a szívünkben zajlik. Ha szívünk figyelme jó irányba fordul, hozzáállásunk követni fogja. A pozitív hozzáállás választásával egy dolgot veszíthetünk: a negatív hozzáállást.

Uram, szabadíts meg a negatív hozzáállás bilincseitől. Munkálkodj szívemben és elmémben, hogy gondolkodásom küzdelmeim ellenére pozitívvá váljék. Tölts fel azzal az örömmel, mely csak Tőled származhat. Jézus nevében, Ámen.

Tracie Miles: Don’t let a Bad Attitude Rule Your Life
Encouragement for today, 2017.03.03.
www.proverbs31.org

2017. március 3., péntek

Lélekerősítő - Egyedül egy emberekkel teli szobában


Lysa terKeurst

„Veled van az Úr, a te Istened, az erős Szabadító! Örül majd neked nagy örömmel, újjáéleszt szeretetével, örül majd neked ujjongó örömmel” Szof 3,17

Szerettem volna, ha megnyílik a padló, és mindenestül elnyel engem. Tűnjek el a mélységben, rejtsen el, szabaduljak el innen.
Fájdalmas egyedül lenni egy emberekkel teli helyiségben.
Mindenkinek volt beszélgetőtársa. Csevegtek, kacagtak, a kapcsolat szimfóniája felemelte a lelküket. Körbenéztem, de egyetlen ismerős arcot sem fedeztem fel.
Az agyam azt parancsolta, menjek oda valakihez, akárkihez, és mutatkozzam be. De a szívem ellenkezett, mert jól láthatóan mind térdig jártak valamilyen témában, és zavart keltett volna, ha megszakítom a beszélgetésüket.
Hát nem furcsa, hogy szó szerint testközelben vagy egy csomó emberrel, és közben végtelenül egyedül érzed magad? A közelség, az aktivitás nem mindig jelent kapcsolódást.
A felszínen úgy tűnhet, hogy a kapcsolódáshoz nem kell más, minthogy én kapcsolódjam másokhoz, és ők kapcsolódjanak hozzám. Tudom, hogy az az összejövetel csak extrém példája volt a tömegben való magányosságnak, de ez az érzés nem csak az ilyen helyzetekben törhet ránk.
Ezt érezhetem akkor is, ha családon belül elhidegülünk egymástól, és körülvesz a csend. Mélyen magamban érzem, hogy csak bocsánatot kellene kérnem, de büszkeségem visszatartja a szavakat. Így továbbra sem szólunk egymáshoz. S bár egy légtérben vagyunk, nem nevezhető kapcsolatnak, ami köztünk van.
De feltörhet ez az érzés akkor is, ha együtt vagyok más lányokkal, asszonyokkal, és képtelen vagyok bekapcsolódni a beszélgetésbe. Szidom magam, miért nem vagyok ékesszólóbb, miért nem vagyok naprakész a világ eseményeiről vagy az aktuális divathullámokról. Ők mindenről könnyedén tudnak társalogni.
Az ilyen és ehhez hasonló helyzetekben emberek között vagyok, mégis gyötör az egyedüllét.
És titokban azon morfondírozom, hogy ott az összejövetelen mindenki levizsgázott: csak önmagukkal és régi bajaikkal törődnek, érzéketlenek és figyelmetlenek.
Pedig nem a többi emberrel volt a gond. Nem a családtagjaimmal vagy a nőcsoporttal. Én nem voltam kellőképpen felvértezve, feltöltekezve. Ezt a feltöltést csak Isten tudja elvégezni.
Olyan volt az egész, mintha azt éreztem volna ezekben a helyzetekben, hogy nem tudok lélegezni, ha valaki nem ad a maga levegőjéből. Az egész helyiség tele volt belélegezhető levegővel, de mivel ellenálltam a lélegzésnek, szenvedtem.
Nem várhatom el senkitől, hogy a lelkem oxigénje legyen. Nem élhetek úgy, hogy következő lélegzetvételem attól függ, van-e valaki, aki ad a magáéból, hogy megtölthessem a tüdőmet, mert különben üvöltök a fájdalomtól.
Nem arról beszélek, hogy nincs szükségünk az emberekre. De életünk legnagyobb csalódásai abból adódnak, hogy olyasmit várunk el másoktól, amit nem tudnak megadni. Ilyenkor a kapcsolódásra való vágyakozás mögött nincs valós szükséglet.
Megmondom, mi az a titkos átállítás, amit végre kell hajtanunk:
Úgy lépek be egy szituációba, hogy lelkem üres, és arra vár, hogy mások töltsék meg áldásokkal?
Vagy:
Úgy lépek be minden szituációba, hogy előre feltöltődöm Isten teljességével, és szabadon kereshetem az alkalmat, hogy áldás legyek mások számára?
Az Isten teljességével feltöltött emberek nem kivételes képességűek, akiken átsugárzik az önbizalom. Nem. Isten teljessége lényük szent helyein van elrejtve. Isten teljes befogadása lelkük oxigénje. Szó sincs arról, hogy nekik nem lenne szükségük az emberekre. Hogyne lenne. Isten őket is közösségi lénynek alkotta. De szeretetük nem üres kétségbeesésből fakad, hanem belső feltöltöttségből. Tudják, hogy szeretve vannak, és ebben élnek.
Én is így szeretnék élni.
Ha telítve vagyunk Isten szeretetével, ez erőt ad, és a legjobbat hozza ki belőlünk. Mély belső biztonságot ad az Ő szeretete, ezt ígéri mai alapigénk is, a Szof/Zof 3,17.
Ha Isten szeretetének bőségében élünk, nem fogunk emberek szeretetmorzsáira áhítozni. Belépünk a szobába, és megosztjuk másokkal a szeretetet, amiről tudjuk, hogy már a miénk.
Uram, hálásan köszönöm, hogy szeretsz – olyan szeretettel, mely meg nem inog, senki el nem veheti, és soha meg nem fakul. Segíts, hogy Hozzád, és csak Hozzád forduljak lelkem feltöltődésért. Jézus nevében, Ámen.
Lysa TerKeurst: Alone in a Crowded Room
Encouragement for today, 2017. március 2.
www.proverbs31.org