2017. június 23., péntek

Lélekerősítő - Hol tartod a szíved kulcsát?


Lysa TerKeurst

„Ennek hallatára Jézus ezt mondta neki: „Egy dolognak még híjával vagy. Mindenedet, amid csak van, add el, s oszd szét a szegények közt, és kincsed lesz a mennyben. Aztán gyere és kövess engem.”
(Lk 18,22)


Szeretnék szorosan Jézus nyomában járni. Nem arra a kereszténynek mondott életre gondolok, ami tele van vallásos szabályokkal és megjátszással. Nem, mert abban sok lehet a kétszínűség, vagy akár ki is üresedhet teljesen.
Arra a lélekelégítő közelségre gondolok, ami a Jézussal való mindennapi együttjárásból fakad. Gazdag, mély bensőséges kapcsolatra, amit nem terem meg az előírások követése, bármennyire igyekeznénk.
Az Ószövetségben a szabályok és előírások hozzátartoztak Isten népének mindennapjaihoz. Kötelességek és tiltások segítettek, hogy a bűnös nép a szent Istenhez tartozhasson. Először jött a Tizparancsolat. Aztán egyik törvény a másik után áldozatokról, szertartásokról, ételekről, tisztaságról.
Az Újszövetségben színre lép Jézus, és a kegyelemről szóló üzenetével feje tetejére állítja az egészet. „A szabályok követése nem elég a mennybe jutáshoz. Nem kapsz piros pontot azért, mert jó vagy. Rakd félre kötelességeid, tennivalóid listáját, tegyél le mindent, és kövess engem. Higgy bennem. Fogadj be engem.” Így szól az üzenet.
Teljes fordulat a gondolkodásmódban. A népet összezavarta, mint a gazdag előkelőséget is a Lk 18-ban. Akkor találkozunk vele, mikor megkérdezi Jézustól: „Jó Mester, mit tegyek, hogy elnyerhessem az örök életet?” (Lk 18,18b).
Jézus ismeri szabálykövető gondolkodásmódját, ezért először a Tízparancsolatból idéz. A gazdag ember elégedett magával e téren. De Jézus nem áll meg itt: „Egy dolognak még híjával vagy. Mindenedet, amid csak van, add el, s oszd szét a szegények közt, és kincsed lesz a mennyben. Aztán gyere és kövess engem” (Lk 18,22b).
Könnyű volna elintézni annyival, hogy Jézus itt a pénzről beszél. Nem ránk vonatkozik, hanem azokra, akiknek annyi van, hogy nem tudják, mihez kezdjenek vele. Ám ezek a szavak mindnyájunkhoz szólnak, minden egyes Jézus-követőhöz. Mert a kérdés, ahova Jézus el akar juttatni, így szól: „Hol tartod a szíved kulcsát?”
Ó, de szeretném rávágni: „Nálad, Jézus”. Azt szeretném, ha Őt akarnám legjobban. Ha szeretete foglya lennék teljesen. Ha tanítása elkápráztatna. Ha igazságának élő bizonyítékaként élhetnék.
Mások is voltak előttem, akik erre vágytak. A hit tökéletlen hősei, akikről a Bibliában olvasunk, és akik gyengeségeik ellenére kedvesek voltak Isten előtt. Nem tökéletes tetteik vágtak ösvényt Isten szíve felé. Valami más vezetett oda. Valami, amit nehéz körülírni, kielemezni. Valami, ami gyakran rendezetlen volt vagy erőszakos. De ez a valami mégis értékes volt annyira, hogy Isten figyelmét magára vonja.
Önátadás.
Mint mikor a kicsi gyermek leugrik az ágy széléről, tudva, hogy édesapja el fogja kapni. Mint mikor Dávid egy parittyával és öt lapos kaviccsal bátran fut Góliát felé. Ez mozgatta Józsuét. És Mózest. És Noét. És Pált.
És ezt az egyet kéri Jézus a gazdag úrtól. Nem hibátlan életet, hanem a szív teljes önátadását. Ezért így imádkozom:
„Minden, amim van. Minden, amivel rendelkezem. Minden, amiben reménykedem. Minden, amitől félek. Minden, amit szeretek. Minden, amiről álmodom. Mind a Tied, Jézus. Bízom Benned, átadom magam teljesen Neked.”
Sajnos, a gazdag ember úgy érezte, ezt nem tudja megtenni. Ott állt a bizonytalanságok tetején, s a biztonságot nyújtó karok készen voltak rá, hogy elkapják. De képtelen volt ugrani. Apróságok fonták körül az életét.
Kedveseim, ne hagyjuk, hogy ez a tragédia jellemezze az életünket. Essünk Jézus szeretetének fogságába, kápráztasson el tanítása, váljunk igazságának élő bizonyítékává. Az önátadás legyen az életünk.
Mert aki teljes önátadással követi Őt, megtapasztalja jelenlétét, gondoskodását, ígéretei igazságát, lélekelégítő bőségét.

Mennyei Atyám, bocsásd meg, ha hagytam, hogy a kicsi dolgok lefoglaljanak. Legjobban Téged akarlak akarni. Átadom ma Neked szívem kulcsát. Kulcsot az életemben mindenhez. Szeretlek. Szükségem van Rád. Szorosan a nyomodban szeretnék járni. Jézus nevében, Ámen.

Lysa Terkeurst: What Holds the Key to Your Heart?
Encouragement for today, 2017.06.22.
www.proverbs31.org

2017. június 17., szombat

Isten utat tervezett számomra



Bizonyára sokan ismerik az Élsz, Barackvirág! című könyvet, melyben Csiszár Mária elmeséli gyermeke, Kati történetét. Kati nyitott gerinccel született másfél évvel a Ceaucescu-éra bukása előtt Zilahon. Az olvasó élete első napjától követheti végig az érte vívott küzdelmet Párizs–Budapest–Pécs állomásokon át az életmentő műtétig. Élete sokak számára példaértékű lehet, ezért megkerestük Máriát, az ötgyermekes édesanyát, hogy meséljen sorsáról, családjáról.

– Már több kiadást is megért Katiról szóló műve, az Élsz, Barackvirág! Miért írta meg a könyvet?


– Mikor a Cserkészparkban laktunk, azt tapasztaltam, hogy mindenki nagy figyelemmel hallgatja, ha Kati történetéről beszélek. Úgy éreztem, aki kérdezett, miután válaszoltam, nem ugyanaz az ember volt, mint előbb. Arra gondoltam, talán másoknak is segítek elviselni a gondokat, ha megosztom a történetünket. Tudtam, hogy én is megkönnyebbülök, ha kiírom magamból mindazt, amin átmentem. Ez így is történt.

Az első kiadás 1994-ben jelent meg a Márton Áron Kiadónál, ha jól tudom ötezer példányban, a második 1998-ban háromezer példányban. Ennél többen olvasták, mert az egyes példányok körbejártak a családokban, a baráti körökben. 2008-ban jelent meg harmadszor sokak kérésére. Két éve már interneten is olvasható, és még nem múlt el nap, hogy valaki meg ne nyitotta volna az oldalt.

– Milyen volt a fogadtatás? A keresztények körében elfogadást tapasztalt?

– Mikor először leadtam a kéziratot, féltem kissé. Úgy gondoltam, nagyon fájna, ha rossz véleményt olvasnék róla, úgy élném meg, hogy a személyemet utasítják el, hisz legbensőbb érzéseimet, gondolataimat vetettem papírra. Hála Istennek, az elmúlt tizenöt évben soha senkitől nem kaptam negatív kritikát a Barackvirágról. Kaptam hálás leveleket fiataloktól, idősektől, betegektől, szülőktől. Évek óta tartó barátságok épültek ki úgy, hogy a kiadótól megszerezték a címünket, és felkerestek.

Az utóbbi években egyre többen sürgetik a folytatást. Néha tervezem, gondolkozom rajta, ha meg kell írnom, majd eljön az ideje.


Mostanában azt kell feldolgoznom, hogy miért van az, hogy amíg egy beteg, sérült gyermeket látunk, rögtön szánalom lesz úrrá rajtunk, és segíteni szeretnénk, a sérült felnőttől ösztönösen inkább elfordulunk, tudatosan kell kényszeríteni magunkat arra, hogy kezet nyújtsunk neki. Ez persze nemcsak keresztényekre érvényes, de még náluk is tapasztalom. Pár hete az az ember fordult el Katitól és utasította el a szeretetét („többé ne hívj, ne írj”), akinek egy-egy szava, mosolya 15 éven át állandó örömforrás volt Kati számára, pedig évek óta csak két-három havonta hívta fel öt-öt percre. Lélekben magában hordozta, s várta, hogy újra hallja a hangját. Szívszorító látni Kati fájdalmát és értetlenségét: „Anya, miért? Én sosem bántottam.”

– Napjainkban tabunak számít a könyv témája?


– Egyre kevésbé. Azt látom, hogy nyugati kiadású folyóiratokban, gyermekeknek szóló tévéműsorokban egyre gyakrabban kerekesszékes gyermekek is megjelennek a közösségekben. Örülnék, ha természetessé válna a sérültek jelenléte nálunk is, és nem akarnánk őket magunktól elkülöníteni. Egyházi embertől is hallottam olyan véleményt, hogy persze, a sérültek is Isten gyermekei, mindent meg kell adni nekik, amire szükségük van, de ne legyenek állandóan szem előtt, ne akadályozzák az embereket mindennapi életükben, ne rontsák a hangulatot. Egyszer itt a faluban, ahol már tizenkét éve élünk, elvittem Katit egy augusztus 20-i ünnepségre. A díszelőadó egy közismert énekes házaspár volt, akik igyekeztek vidám hangulatot teremteni. Egy sátorban folyt az előadás, mert esett az eső, színpad sem volt, egy mikrofonállvány előtt álltak az előadók. Katit előre szokták engedni ilyen helyeken, oldalt álltunk az első sorban. A férj szerepelt először, észrevette Katit, rá is mosolygott. De amikor a felesége következett, igyekezett úgy állni, hogy az asszony ne vegye észre.

Hova fordulhatnak segítségért a hasonló sorsú családok?

– Az elmúlt húsz évben azt tapasztaltam, hogy legtöbbet egymástól kapnak a sérült gyermeket nevelő családok. Ezért egymást kell keresni. Még az internetes fórumok is hasznosak, de a személyes találkozás sokkal többet nyújt. Legnehezebb az édesanyák helyzete, mert ők vannak legtöbbet a gyermekükkel. Fáradtak, kimerültek, elkeseredettek, gyakran önmagukat okolják a gyermek állapotáért, úgy érzik, a család, a férj nem érti meg őket – pedig többnyire az apa csak menekül, mert neki talán nehezebb elviselni a fájdalmat.

A pécsi gyermekklinika sebészeti osztályán sok évvel ezelőtt elhatározták, hogy létrehoznak egy anyaszállót, ahol az osztályon kezelt kis betegek édesanyja vagy édesapja eltöltheti az éjszakát, miután a gyermeke elaludt. Panziószerű otthont alakítottak ki közel a klinikához, felszerelt konyhával, kettő-négy ágyas szobákkal, mosási–vasalási lehetőséggel. Jól érzik ott magukat az anyák, s a kényelem és pihenés mellett a beszélgetéseknek, egymás megismerésének lélekgyógyító hatása van. Kati rendkívül súlyos állapota, hatalmas műtétei miatt nekem sajátos szerepem volt az anyaszálláson. Hamar összebarátkoztak velem az anyák, kíváncsiak voltak, tele kérdésekkel. Miután mindenre válaszoltam, többször hallottam szó szerint ugyanazt a reakciót: „És még én panaszkodom?!” Látták, hogy nem csak az ő gyermekük szenved, nem csak nekik nehéz, sőt olyan is van, akinek látszólag még nehezebb.

Ez a „látszólag” nagyon fontos, mert az a tapasztalatom, hogy miután mások bajával megismerkedik, többnyire mindenki súlyosabbnak, elviselhetetlenebbnek látja a másik helyzetét. A sajátját már megszokta, már jó ideje viseli, megvannak a stratégiái. De a másik nagy baját látva elképzelhetetlen, hogyan lehet azzal együtt élni. A legmegdöbbentőbb ilyen tapasztalatom a tüdőszanatóriumban volt, ahol pár éve egy ideig kezeltek. Egy negyedik stádiumban lévő tüdőrákos asszonnyal kerültem egy kórterembe, ketten voltunk, sokat beszélgettünk. Miután kérdéseire válaszolva elmondtam neki a történetünket, rám nézett és azt mondta „Hát nem szeretnék a maga helyében lenni!”

Hihetetlen, hogy a Jóisten milyen csodálatosan adagolja az erőt saját keresztünk elviseléséhez, de erre többnyire csak akkor döbbenünk rá, amikor a másik keresztjével megismerkedünk.

– Milyen a testvérek kapcsolata Katival?

– Azt hiszem, nem is tudják elképzelni az életüket másképp, de erről őket kéne megkérdezni. A „nagyok”, Bori, Bálint és Eszter hat, öt és két évvel idősebbek, az öccse, András, két évvel később, már Magyarországon érkezett a családba. Attól kezdve, hogy pici korában háromszor mondtam igent Kati életben maradására, tudtam, úgy kell nevelnem a gyermekeimet, hogy a jó és a rossz, a szép és a keserves aránya mindig a pozitív oldalon legyen magasabb. Az iskoláskorú gyermekek vágyaikat ahhoz mérik, amit osztálytársaiknál, barátaiknál látnak. Saját lehetőségeiket a többiekével vetik össze. Ezért hasznos, ha találkoznak olyanokkal, akiknek az övéknél sokkal korlátozottabb lehetőségeik vannak. Nálunk ez adott volt a családban. Kati örömét, vidámságát látva természetesen alakult úgy a testvérek értékrendje, hogy nem a pénz, nem az anyagiakban mérhető eredmények határozzák meg a boldogságot és az emberi élet értékét.

Gyermekeimmel barátok vagyunk a szó legszebb, legnemesebb értelmében. Azt mondják a pszichológusok, nagy tévedés, mikor egy anya barátnője akar lenni a gyermekeinek, mert egy szülőnek más funkciói vannak a gyermeke életében, és csak összezavarja a gyermek fejlődését, ha ezt felcseréli barátsággal. Ez csak félig igaz. Egy anya valóban ne tekintsen barátnőként a lányára vagy barátként a fiára, különösen addig nem, amíg a gyermekek felnőtté nem válnak. Tehát ne velük ossza meg gondjait, bajait, amiket egy barátnővel megosztana. Ennek rendkívül súlyos következményei lehetnek. Viszont viselkedjen úgy a gyermekével, hogy az minden kérdésével, gondjával úgy forduljon hozzá, mint legjobb barátjához. A gyermeknek tudnia kell, hogy az anyja elfogadja őt olyannak, amilyen. Nem szabad éreznie, hogy van egy magas mérce, amit az anyja eléje állított, és annak meg kell felelnie. Ha az alatt teljesít, vagy olyasmibe keveredik, ami nem illik bele a képbe, amit az anyja elvár tőle, nem mer odaállni őszintén az édesanyja elé, nem neki mondja el, ha kérdések merülnek föl benne, ha tanácstalan, ha valami rosszat tett. A serdülő gyermek lelkében lévő nagy kuszaságban az anya egy biztos pont kell, hogy legyen. Az anya példája legyen a mérce, ne az elvárásai. Ha megfagy is bennünk a lélek egy pillanatra, amikor gyermekünk elmondja, hogy együtt füvezett a barátaival, a gyermeknek az aggodalmat meg kell éreznie anélkül, hogy szigorú, elutasító, haragos szavak hangoznának el.

– Milyen elvek mentén nevelték a gyermekeiket?

– Olvastam egyszer a grönlandi emberek nevelési szokásairól, elveiről, és valami nagyon megkapott benne. Születésétől fogva tisztelik a gyermeket. Talán egy mondatba foglalva úgy fogalmazhatnám meg az erre vonatkozó nevelési elvemet, hogy ne használj soha olyan szavakat és olyan hangnemet a gyermekeddel szemben, amit egy idegen, jó szándékú felnőttel beszélve nem engednél meg magadnak. De vannak persze más elvek is, amiket nagyon fontosnak tartok. Például: Ne beszélj úgy jelen nem lévőkről, ahogy szemben velük nem beszélnél. Ha egy látogató terhedre van, de igyekszel vele türelmes lenni, miután elment, ne mondd ki a gyermeked előtt a rossz gondolataidat róla. Rögtön levonja a gyermek a következtetést, hogy hazudtál, s ettől kezdve minden szavad, viselkedésed őszinteségét megkérdőjelezi.

Ne ragaszkodj a kimondott szavaidhoz csak azért, hogy a tekintélyed megmaradjon, merj engedni, kompromisszumot kötni józan határok között. Jobban fog tisztelni, ha belátod a tévedésed, mint ha makacsul kötöd az ebet a karóhoz. Mindig tudd megindokolni a tiltásaidat, az eléállított korlátokat. A „mert én azt mondtam!” nem érv.

Talán ezek a legfontosabbak, amikhez igyekeztem mindig ragaszkodni.

– Ön szerint mennyire fontos a hitre nevelés családban?


– Csak annyira fontos, mint az étkezés. De ha valaki nem tud főzni, inkább küldje menzára a gyermekét, minthogy rossz, egészségtelen, emészthetetlen ételt adjon neki. A templomba járás váljon természetessé. De ha a kicsi gyermek zajong, nem érzi jól magát, netán hiperaktív, ne kényszerítsük. Nincs annál károsabb, mint ha a gyermek a templomban tapasztalja meg szülei szigorát. Vagy ha úgy érzi, hogy nem törődnek vele, a templom elválasztja az anyjától vagy az apjától. Amit elsősorban át kell adnunk a gyermekünknek az az, hogy Isten szeret. Ha ezt tartjuk szem előtt, könnyű eltekinteni mindentől, ami ennek ellentmond. Nem a vallásos gyakorlatok, nem a szavak, nem a formák a fontosak, hanem a kapcsolat. Ennek kell mindent alávetni. Állandóan ébren kell tartani a bontakozó hitet. Attól kezdve, hogy túljutottunk a mondókák korán, s már meséket olvastunk, minden este elolvastam egy történetet a gyermekeknek a Fiatalok Bibliájából. Az általam ismert könyvek közül ez a legalkalmasabb 3–8 éves korig. Át kell kicsit fogalmazni olvasás közben, mert nagyon rossz a fordítás. A mi gyermekeinknek háromszor kezdtem újra, és olvastam végig, mielőtt bármi mást olvastam volna nekik esténként. Azért szeretem, mert azt hangsúlyozza minden bibliai történetben, amit én is át szeretnék adni: Isten szeret minket. Később egyre többet beszélgettünk a hitről. Mindmáig alig múlik el úgy találkozásunk, hogy ne kerüljön szóba valamilyen formában Isten gondviselése. Állandó kis csodák történnek körülöttünk, és hála Istennek minden gyermekemnek megvan rá az antennája, amivel fogja a jeleket. Mindnyájan rendszeresen olvassák a Bibliát vagy valamilyen lelki irodalmat, foglalkoznak teológiai kérdésekkel, járnak templomba, közösségekbe.

– Beszélgetnek a hitről a családban?

– Férjem református. Mielőtt összeházasodtunk, megbeszéltük, megvitattuk, miben térnek el a nézeteink, mert tudtuk, hogy családunk harmóniája múlhat azon, ha vallási kérdésekben összekülönbözünk. A hit mindkettőnk számára életünk alapja. Arra építünk, ami közös, és a lényegben nincs különbség. Hagyta, hogy én neveljem hitre a gyermekeket. Esténként és többnyire reggel is közös áhítatot tartottunk pici koruk óta. Ez hozzátartozott a lefekvéshez és a felkeléshez. Énekeltünk három–négy éneket, hálát adtunk az elmúlt napért vagy éjszakáért, azért, hogy együtt vagyunk, kértük Isten segítségét, hogy maradjon velünk, adjon nyugodt alvást, vagy erőt az előttünk álló naphoz. Úgy fogalmaztam meg az imádságokat, hogy beleszőttem mindazt, ami a gyermekeimet foglalkoztatta, de ők még nem tudták volna szavakba önteni. Szerettem volna, ha megtanulják, hogy Istennel ugyanúgy lehet beszélgetni, mint a legjobb barátunkkal vagy a szüleinkkel. Néha hozzátették, ha valamit kifelejtettem. Arra is rá akartam őket szoktatni, hogy imádságunk egyetlen napra „szól”, ahogy Jézus a Miatyánkban hangsúlyozza. Ma. Mindennap újra meg újra el kell tölteni 10–15 percet Istennel, hogy a kapcsolatunk elég erős maradjon.

– Mit tesz, ha a nehézségektől, gondoktól elcsügged?

– Várok. Átéltem a depressziónak azt a fokát, amikor úgy éreztem, fal vesz körül, s az Istenhez kiáltásom visszapattan róla. Amikor nem tudok érezni, nem tudok örülni, csak arra vágyom, hogy vége legyen. Az „vigasztal” ilyenkor, hogy nem föltétlen én vagyok a hibás, hisz mit várhatok, ha maga Jézus is, aki pedig egy volt az Atyával, elért arra a pontra, amikor így kiáltott: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engemet?”

Mezey Máriától tanultam meg, hogy amikor olyan állapotban vagyunk, hogy nem tudunk másnak szolgálni, az a feladatunk, hogy lehetővé tegyük mások számára a szolgálatot. Ez is fontos feladat, hisz kit szolgálnánk, ha nem lennének köztünk betegek, szegények, elesettek? Ilyenkor szerepcsere történik.

– Honnan meríti az erőt a hétköznapokhoz?

– Az Istennel való kapcsolatomból. Néha imádkozás közben kislánynak látom magam, ahogy felkapaszkodom a hosszú köntöst viselő Jézus ölébe, jól befészkelem magam, hogy körbevegyen ölelésével, elmondom neki, ha valami fáj, ha valami gondom van, aztán előre fordulok, és körbemutatok egyenként mindazokra, akikért imádkozni szeretnék. Majd csak üldögélek, és hagyom, hogy szeretetem eggyé váljon az övével. Azt még gyakorolnom kell, hogy ott is hagyjam a gondjaimat, amiket leraktam Jézus ölébe. Amíg gondolkozni tudunk, mindig be tudunk lépni abba a „térbe”, ahol ott van Jézus, ahol ott van Isten. Onnan kifelé nézve minden jelentéktelenné válik. Mert minden más az időben zajlik, egyszer véget ér, bármilyen rossz is. És azután örökké ott leszünk az ő országában. Ez már most is itt van bennünk, közöttünk, csak a napi történések eltakarják.

Boldog vagyok. A boldogság mindenekelőtt nem hangulat – hangulat mondjuk a jókedv, a vidámság. Nem érzelem – érzelem mondjuk az öröm. A boldogság inkább tudatállapot. Lehetünk boldogok akkor is, ha nem vagyunk vidámak, ha nincs különösebb okunk az örömre. A boldogság belső egyensúly, harmónia önmagaddal, a világgal, és mindenekelőtt Istennel.

Hiszem, hogy Isten pontosan meghatározott utat tervezett számomra. Ahogy mindenki más számára is. Minden felszereléssel ellátott, ami az út megtételéhez szükséges. Semmi mást nem akarok, mint ezen az úton maradni napról napra, óráról órára. Sejtéseim lehetnek róla, hogy mi minden van az úton, milyen rövid és hosszú távú célokat kell elérnem, de soha nem szabad ezeket tényként kezelnem. Amikor egyértelmű jelzést kapok, hogy rossz irányba fordultam, bármennyire hittem is azelőtt, hogy arra kell mennem, le kell állnom, és hagynom, hogy arra vigyen tovább az út, amerre Isten akarja.

Zupán Veronika


(Az interjú valamikor 2011-12-ben készült. Itt találtam:

2017. június 14., szerda

Lélekerősítő - Mikor úgy érzem, legyőz a félelem


Tessa Afshar

Ki szakíthat el bennünket Krisztus szeretetétől? Nyomor vagy szükség? Üldöztetés vagy éhínség, ruhátlanság, életveszély vagy kard? Róm 8,35

Az ébresztőóra zölden villog a sötétben. Mintha beragadt volna 3 órára. Az álom elillan, hiába érzem kimerültnek magam.
Új projektbe kezdtem, ami nagyon nyomaszt, mert tudom, hogy elvéthetem. Valamit kihagyok, elfeledkezem fontos részletekről, hibázok, akadályozok másokat a folyamatban. Könnyen meglehet, hogy csalódást fogok okozni. Kiderül, hogy nem felelek meg, vagy egyszerűen rossz vagyok.
Furcsa módon, ez az állapot az ókori hadviselést juttatja eszembe.
Az ókori római katonák gyakran használtak egy makhaira nevű rövid kardot ellenségeik megölésére. A fegyver mérete miatt a katona közel kellett, hogy kerüljön áldozatához, már-már ölelési közelségbe, hogy a végzetes döfést elvégezze. Abban a pillanatban az áldozat nem látott mást, csak gyilkosa arcát. Eltűnt a világ, elszállt a remény, kihunytak küzdeni akarásának utolsó szikrái. Csak azt a kemény, könyörtelen arcot látta, aki épp végez vele.
Ezt a speciális szót használja Pál apostol, mikor felveti az alapigénkben olvasható kérdést: „Ki szakíthat el bennünket Krisztus szeretetétől? Nyomor vagy szükség? Üldöztetés vagy éhínség, ruhátlanság, életveszély vagy kard?” Makhaira?
Sosem voltam római katona. De azt hiszem, sejtem, milyen lehet, amikor egy makhairát szegeznek a nyaki ütőeremnek. Ez a Félelem.
Amikor a félelem, mint egy makhaira, rám tör, eltűnik a világ, nem érzek, nem látok semmit. Csak a félelem rút ábrázatát.
Jézus szertefoszlik tudatomból, a félelem óriás méretű.
Egyik leggyakoribb terület a munkánk, ami félelmet válthat ki belőlünk. Munkánkhoz bonyolult érzelmi szálak fűznek. Szeretnénk hasznosak lenni. Változást idézni elő. Megfelelni az elvárásoknak. Arról nem is beszélve, hogy anyagi biztonságunk legtöbbször szintén a munkánkhoz kötődik.
Nem tudjuk kifizetni a számlákat, ha nem kapunk fizetést. Akár édesanya vagy orvos, hitelügyintéző, tanár vagy recepciós valaki, dolgozzék bármely más területen, sokféle nyomás nehezedik rá a munkájából adódóan. A félelem különböző fokozatai járnak vele, olyan félelmek, amelyeket nem tudunk kontrollálni.
Izajás/Ézsaiás mondja: „elkerül a nyomorúság, nem kell hát semmitől félned. Elkerül a rettegés, nem is közelíthet hozzád” (Iz 54,14b) A félelem nyomorúságos.
Minden változata: szorongás, aggódás,izgatottság, rettegés, pánik; a bukástól, elutasítástól, csalódás okozástól, elhagyástól, alulteljesítéstől, betegségtől, magánytól, szeretteinket érő csapástól, anyagi nehézségektől, haláltól való félelem gúzsba tud kötözni. Megnyomorít. És egy nap, mondja Izajás, ez a nyomorúságos félelem véget ér. Megszűnik, mert legyőzi a Messiás.
Ki szakíthat el Krisztus szeretetétől? A félelem képes rá? Biztos, hogy nem.
És mégis vannak napok, amikor a félelem arcát sokkal élesebben látom, mint drága Megváltómét.
Azokon a napokon igyekszem belekapaszkodni Jézus utolsó szavába a kereszten: „Elvégeztetett” (Jn 19,30b). Elvégezte a munkáját. Teljesítette a küldetést.
Amire tehát a lelkemnek szüksége van: a megváltás, felépülés, megbocsátás, megújítás, újrateremtés, megmentés – megtörtént már. Az egész világ legfontosabb munkája elvégeztetett.
Jézus kereszten beteljesített munkájának hatása rávetül életem más részeire is. Mivel Krisztus teljesítette a legmeghatározóbb feladatot a földön, teljessé teszi életem más félbemaradt részeit is.
Még a kisebb feladatok is nyugalmat találnak Jézusban. Helyes méretűre zsugorodnak. Ugyanaz az ajak, mely kiadta nekem a munkát, azt is mondta: „Elvégeztetett”. A munkám Annak akarata szerint fog véget érni és beteljesedni, aki meghívott rá. Az Ő ereje és iránymutatása szerint.
Ahogy tisztábban hallom Isten hangját, mint a félelemét, egyre hasonlóbbá válok Hozzá. Valami megmozdul bennem, és növekedésnek indul.
Földi életünk iróniája ez. Sebesüléssel járó, véres harcot vívunk a félelemmel, és ettől válunk egésszé.
Mert közben megtanulunk bízni Istenben.

Drága Jézus, köszönöm, hogy megtörted a félelem nyomorúságos hatalmát az életemben. Űzd el lelkemből a hibázástól, elutasítástól, anyagi bizonytalanságtól, az elégtelenségtől való félelmet. Segíts megtanulnom, hogy a Te elvégzett munkádban megnyugodhatok. Jézus nevében, Ámen.

Tessa Afshar: When Fear Overcomes Me
Encouragement for today, 2017.07.18.
www.proverbs31.org

2017. június 12., hétfő

Lélekerősítő - Az igazán jó prédikációt nem mondják, hanem élik


Lysa TerKeurst

„A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre; hogy az Isten embere tökéletes és minden jó cselekedetre felkészített legyen.” 2Tim 3,16-17

Mi lenne, ha valaki videokamerával követne, és felvenné az egész napomat? Minden szót, amit kimondok, minden arckifejezést, cselekedetet, reakciót? És mi lenne, ha utána, mint egy valóság show-t, az egészet leadná egy TV csatornán? Mit üzenne az életem a nézőknek?
Szégyenkezem, ha ebbe belegondolok.
Mert ugye, ha valaki megállna előttem, és rákérdezne: mivel töltöd a napodat? – szépen csengő mondatokkal tudnék válaszolni. De ami valójában zajlik a mindennapok feszítésében, gyakran eltérít legjobb szándékaimtól.
Szeretnék szerető felség és anya lenni. de családtagjaim nagyon értenek hozzá, melyik gombot nyomják meg, hogy érzelmi kitörést vagy teljes kiborulást váltsanak ki belőlem.
Minden erőmmel szeretnék Krisztus tanúja lenni, de hiába kezdem a napomat bibliaolvasással, ha az első autós, aki elém vág, kihoz a sodromból.
Tudom, hogy Isten gyöngéd irgalommal tekint rám ezekért. De azt is tudom, hogy bár nem követ tévékamera, az életem beszédes üzenet arról, amiben hiszek, és én azt szeretném, ha ez az üzenet méltó lenne Jézushoz.
Megragadt bennem egy mondat, amit valahol hallottam: „Az igazán jó prédikációt nem mondják, hanem élik.” Milyen jó volna, ha életem harsányan és tisztán kiáltaná: „Jézus hűséges és igaz, és a tanításában lefektetett elvek működnek!”
Valljuk be, nagyon nehéz helyzetben van a Krisztusnak odaadott lélek a bűn kísértésének kitett testben. Ezért olyan fontos, hogy reggeli együttlétemet Istennel felkészülésnek és meghívásnak éljem meg.
Felkészülésnek. Mai alapigénk kimondja: „A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre; hogy az Isten embere tökéletes és minden jó cselekedetre felkészített legyen” (2Tim 3,16-17).
Minden igeverssel, amit olvasok, Isten arra a napra akar felkészíteni. Ezért ne csak arra szolgáljon a Vele való együttlét, hogy ezt a feladatot kipipálhassam napi teendőim listájáról, hanem hagyjak időt, hogy szavai mélyen beivódjanak a lelkembe. Utána már kérhetem Istent, hogy ösztönös reakcióimat állítsa le, és juttassa eszembe a nap bármely pillanatában, mire tanított aznap reggel.
Meghívásnak: A másik nagyon fontos dolog, amit reggeli csendes perceimben tudatosítanom kell, hogy ezzel a napindítással meghívom Jézust, töltse velem a napot. Napközben tehát lessem, Ő épp mit cselekszik. Minden percben éljem meg, hogy „ne az én akaratom legyen meg, hanem a Tied”.
Ha tehát valami történik, és a testem ingerülten készül reagálni, kimondom: „ne az én akaratom, hanem a Tied szerint, Uram”. Ez a pillanatnyi szünet, Isten jelenlétének tudatosítása elég arra, hogy a kegyelem felülírja idegességemet. És az benne a legszebb, hogy rászoktat, hogy mindennapi döntéseimbe bevonjam Jézust. Ez az összekapcsolódás az egyik módja annak, hogy meghalljam Isten nekem szóló üzenetét, és megtapasztaljam működését.
Tudom, nem mindig könnyű Jézussal kezdeni a napot. Nincs is szándékomban egy újabb kötelességet varrni a nyakunkba. De hihetetlen ajándék, hogy Jézust behívhatjuk az életünkbe, és együtt lehetünk Vele. Nagyon szeret, és segíteni akar nekünk. Tudja, hogy a nap mit hoz magával, és szeretne még az apró történésekre is felkészíteni minket.
Fogadjuk el meghívását az együttlétre. Hallgassuk figyelemmel. Kérjük meg, hogy avatkozzon be, mielőtt természetes reakcióink áthúznák legjobb törekvéseinket. És akkor olyan életet élünk majd, amelyen látszani fog, hogy Jézussal vagyunk. Egy szót sem kell szólnunk, és tökéletlen életünk Isten dicsőségére szolgáló prédikációvá válik.

Uram, segíts, hogy az, ahogyan az életemet élem, egyre inkább Rád mutasson. Az egész világnak Rólad akarok beszélni, de szavakat csak akkor használok, ha szükséges. Jézus nevében, Ámen.

Lysa TerKeurst: Great Sermons Aren’t Preached, They-re Lived
Encouragement for today, 2017.06.08.
www.proverbs31.org

2017. június 6., kedd

Lélekerősítő - Merj pihenőt adni a lelkednek


Jennifer Rotschield

„Elcsendesítettem a lelkem, így békét szereztem neki. Mint anyja ölén a gyermek, mint a gyermek, úgy pihen bennem a lelkem.” Zsolt 131,2

Egész jól indult a reggel – az első öt perc mindenképpen. Kávézni mentem Karen barátnőmmel, jól is voltam, míg meg nem kérdezte, hogy érzem magam. Mielőtt válaszolni tudtam volna, kitört belőlem a sírás.
Nem tudtam megmondani, mi bánt, valahogy semmi se volt rendben. Próbáltam összeszedni magam, de a könnyeim csak folytak, és végül Karen hazavitt.
Mí g Karennel sírtam, akarom mondani kávéztam, otthon egy festő a hálószobánkon dolgozott. Férjem vidéken volt, őt akartam meglepni a felújítással. De a meglepetés engem ért.
Mikor beléptem, kiderült, hogy a festő nem rakta vissza a függönykarnist. Azon kívül kiszedte a szögeket a falból, és eltüntette a lyukakat, így fogalmam sem volt, hova kell visszarakni a képeket. Minden bútor össze volt tolva középre. Romhalmaz volt a szoba, és az voltam én is. A Niagara vízesés újra előtört a szememből.
Hasonló helyzetekben érzem leginkább vakságom hátrányait. Egyedül képtelen vagyok visszarakni a függönyrudat. Nem tudom helyretenni a bútorokat. Nem tudom bekalapálni a szögeket oda, ahol a képek helye volt. Leültem a padlóra egy ágytámla meg a tükör közé, hátamat a komódnak támasztottam. Kész voltam.
Nem a szoba állapota volt a legnagyobb baj, az életemmel volt a gond.
Kimerült voltam. Lelkileg. Ismered ezt az érzést?
Ez az egész tapasztalat arra volt jó, hogy megtanuljam, mekkora szükség van a lelkem elcsendesítésére. Be kell, hogy illesszem napi benső beszélgetéseimbe.
Leginkább biztatni szoktam magam a belső monológban: „Gyerünk, Jennifer! No még egy esemény, még egy vállalás, még egy cél, még egy telefonálás, és még egy, meg még egy, meg még egy!” A sok lelkesedés aztán egyre jobban kiüresít, míg ami marad belőlem egyet kiált csak: „Elég! Elég! Elég már!”
A végeredmény? Kiégés.
A kiégés fizikai, érzelmi vagy mentális kimerülés, és a lelkierőt igénybe vevő feladatok végtelennek tűnő sora okozza. Szinte mind bele szoktunk kerülni ebbe a kifacsart állapotba. Van, akit a munkája, másokat a család iránti felelősség juttat el a kiégéshez. Van, akit mindkettő, vagy valami más.
Ha nem szokunk hozzá, hogy megálljt parancsoljunk magunknak, kiégünk, elhasználódunk, vagy akár összeomlunk, mint én is.
Nem csak fáradt testünknek van szüksége a pihenésre. Kimerült lelkünk is igényli. Akaratunk, elménk, érzelmi életünk is kiég, ha sosem jut nyugalomhoz. A kimerülés lelkünk mélyéről jelentkező hangtalan jelzései gyakran kevésbé vehetők észre, mint mikor testünk kiált pihenésért. Elménknek is szüksége van rá. Akaratunkat is pihentetni kell. Érzelmeinknek is kell a nyugalom.
Erről számol be mai alapigénkben a zsoltáros Dávid: „Elcsendesítettem a lelkem, így békét szereztem neki. Mint anyja ölén a gyermek, mint a gyermek, úgy pihen bennem a lelkem” (Zsolt 131,2).
Csitítsuk el a lelkünket, hogy pihenjen, mint anyja ölén a gyermek. Barátom, ez a fajta teljes elcsendesedés nehezen megy a felnőtt embernek.
Hogyan érhetjük el mégis?
Dávid ezt is megmondja az alapigénket megelőző versben. „Uram, nem dölyfös a szívem, szemem nem tekintget gőgösen. Nem keresek nagy dolgokat, amelyek meghaladják erőm” (Zsolt 131,1). És biztatja az olvasót: „Bízzál az Úrban!” (Zsolt 131,3a)
Röviden: Engedd el az irányítást, ha valami meghaladja erődet, és bízd az Úrra, akinek mindenre van ereje. Tartsunk pihenőt, hogy elménk el tudja csitítani gondolataink zajongását, és összecsomósodott érzelmeink kioldódjanak.
Mindeközben nagyon hálás vagyok a barátaimért! A drága Christine átjött, és segített helyrerakni a bútorokat, felakasztani a képeket. És a hazatérő Philt sikerült kellemesen meglepni!
Jó volna, ha ez a fajta lelki pihenés automatikusan beindulna, mikor felvesszük a pizsamánkat. Ám lelkünk megnyugvása csak akkor következik be, ha mi magunk csitítjuk el, és akaratunkat átadjuk Istennek, a mi Atyánknak, akiben reménykedünk.

Uram, segíts, hogy odafigyeljek arra, amit a lelkemmel beszélek. Szeretném elcsitítani, pihentetni, hogy abbahagyja a nyüzsgést, és reményét Feléd fordítsa. Mutasd meg, ha a kiégés felé tartok, s adj bölcsességet, hogy inkább Hozzád fussak. Jézus nevében, Ámen.

Jennifer Rotschield: It’s OK to Tell Your Soul to Rest
Encouragement for today, 2017.06.05.
www.proverbs31.org

2017. június 5., hétfő

Lélekerősítő - Tetszem Jézusnak, jól tudom


Alicia Bruxvoort

„megmentett, mert gyönyörködik bennem.” Zsolt 18,19b

Négyéves kislányomtól semmi mély mondanivalóra nem számítottam, mikor beszélgetni kezdtem vele azon a forró nyári napon, csak szerettem volna az asztalnál tartani örökmozgó gyermekemet, hogy fejezze be a mogyorókrémes szendvicsét, mielőtt továbbrohan játszani.
- Mit tanultatok ma a szünidei bibliaiskolában? – kérdeztem tőle, miközben rózsaszín műanyag tányérja fölött átnyúlva letöröltem arcáról a mogyorókrémet.
Gyermekem szájához emelte a szendvicsét, beleharapott, s úgy lesett rám a kenyér héja fölött, mint mikor a szomszéd átsandít a kerítésen.
- Azt tanultam, hogy tetszem Jézusnak – csámcsogta. – Nagggyon tetszem neki!
Mintha egy vidám gyerekdalt énekelne. Majd átnyúlt az asztalon, és gyengéden megsimogatta a kezem. – És anya, tudom, hogy te is nagyon-nagyon tetszel neki! – mondta, mialatt ragacsos ujjacskáit az enyémekbe kulcsolta.
Azután mindkét karjával repdesni kezdett, mint egy kismadár, és én azt éreztem, hogy az én szívem is mindjárt szárnyra kel.
Régóta hiszem, hogy Jézus szeret, a kereszt rá a bizonyíték, de mikor a tükörbe nézek, nehéz elhinnem, hogy tetszem is Szabadítómnak.
Nem tudom, te hogy vagy vele, de én gyakran érzem úgy, hogy senki tetszését nem nyerhetem el.
Vannak napok, mikor minden összezavarodik, keserű vagyok, túlhajszolt és kimerült.
Vannak napok, amikor nem tudok hálás lenni, vidám, rugalmas vagy szórakoztató.
Vannak napok, amikor nem okozok örömöt a férjemnek, a gyermekeimnek, de még a legközelebbi barátnőimnek sem.
S ha igazán őszinte akarok lenni, gyakran saját magamnak se tetszem.
De mint megbocsátó barát, a Biblia is visszhangozza kicsi lányom elbűvölő szavait.
A Szentírásból kitűnik, hogy Aki a Kálvária keresztjén a helyünkre lépett, nem csak megtűr minket, fogcsikorgatva vagy szent kényszerűségből. Bármilyen abszurdan hangzik, Ő, Aki előbb szeretett minket, tetszését is leli bennünk. Íme a bizonyíték:
- Mai alapigénk szerint Isten gyönyörködik bennünk
- Ugyanezt mondja ki a Zsolt 149,4 is.
- Ujjongva örül nekünk, állítja a Zof 3,17.
- A Zsolt 147,11 újra kimondja, hogy gyönyörködik bennünk.
Őrület, ha belegondolsz, hogy a Menny tökéletes Hercege gyönyörködik a föld porában élő, hibákkal teli követőiben. De ha tudomásul veszem ezt az egyszerű igazságot, másként tekintek Megváltómra.
Ha elfogadom, hogy Jézus örömét leli bennem, keresem a módját, hogyan örüljek én is Neki. Igyekszem rátalálni napközben, beszélgetek vele, mialatt vezetek, együtt nevetünk gyermekeim butuska bohóckodásain.
Felfigyelek kedvességére a mindennapok taposómalmában – egy rézvörös naplementében a hegyek mögött, vagy mikor egy nehéz napon váratlanul felhív egy jóbarát.
Jelenléte nyugtat meg a zűrzavarban, szeretetét hallom a madarak énekében az ablak alatt, Őt érzem a megmagyarázhatatlan békességben, ami eltölt rohanás közben, vagy ha egy bátorító ige felbukkan tudatom felszínére, mikor legnagyobb szükségem van rá.
Egyszóval, ha tudatosítom, hogy Ő, aki meghalt értem, örömét leli bennem, én is keresem, hogyan gyönyörködhetem Benne.
Dúdolgatom a vasárnapi iskolában tanult kis éneket: „Engem szeret Jézusom, Bibliámból jól tudom”.
De nem felejtem el azt a sokszor figyelmen kívül hagyott igazságot sem, amit egy négyéves kislány mondott nekem teli szájjal, s megörvendeztette vele sóvárgó lelkemet.
Valóban tetszem Jézusnak. – És tudd meg, hogy te is tetszel neki nagyon-nagyon!

Drága Jézus! Köszönöm, hogy annyira szeretsz, hogy megváltottál, és annyira tetszem neked, hogy ezzel megszépíted a napjaim. Taníts meg, hogyan tudjak mindig örömöt találni Benned, és úgy szeresselek, ahogy te szeretsz engem. Jézus nevében, Ámen.

Alicia Bruxvoort: Jesus Likes Me, This I Know
Encouragement for today, 2017.06.02.
www.proverbs31.org