2017. szeptember 29., péntek

Lélekerősítő - Istennel járni


Karen Ehman

„Énokh az Istennel járt, és eltűnt, mert Isten elvitte.” Ter 5,24


Van olyan szereplő a Bibliában, akinek a történetét különösen kedveled? Olyan, aki buzdít, kihívás elé állít, vagy élethelyzete hasonlít a tiedhez?
Talán Mózes a különleges vezetői képességei miatt? Vagy Eszter, az ellenállhatatlan királynő, aki gyönyörű, okos, és éles észjárása egy egész nép megmentésére szolgált? Talán Józsefet választod, elgondolván, mi mindenen ment keresztül, és sikerült mindig fent maradnia, eljutva egész a politikai hatalomig és a megbocsátásig?
Csodálatos történetek mind, de én Énokhot választom.
Először tizenévesen hallottam róla, és már akkor megragadott a története. Keveset ír róla a Biblia, de egy mondat azonnal felkeltette az érdeklődésemet: „Az Istennel járt, és eltűnt, mert Isten elvitte” (Ter 5,24). Hmm. Ifjú elmém eltöprengett ezen a furcsa leíráson.
Növekedvén a hitben, többet is megtudtam erről az ószövetségi férfiról. A Zsid 11,5-6-ban olvassuk: „Hit által vitetett fel Énokh, hogy ne lásson halált, és nem találták meg, mert az Isten felvitte őt. Mert felvitetése előtt bizonyságot nyert a felől, hogy kedves volt Istennek. Hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni; mert a ki Isten elé járul, hinnie kell, hogy ő létezik és megjutalmazza azokat, a kik őt keresik” (KG).
Ez az! Énok elragadtatott, nem ízlelte meg a halál kínját, és azonnal Istenhez vitetett, egy egyszerű okból: tetszésére volt Istennek.
Azt mondtam, egyszerű, de azt nem, hogy könnyű.
Egyszerű tetszeni Istennek: csináld azt, amit mond Igéjében. Sima ügy, nem?
A Krisztus követésében eltelt évek megtanították, hogy ami egyszerű, nem mindig könnyű is. Döntési lehetőségek kerülnek elénk, a világ harsog a fülünkbe, testünk az utunkba áll, bosszúra vágyunk vagy dicsőségre – így gyakran megfeledkezünk a hitről, s inkább magunk irányítjuk sorsunkat. Saját kezünk és szívünk keresztezi az Istennek tetszés útját.
Énokh Istennel járt.
Hát nem arra vágyunk, hogy ezt rólunk is el lehessen mondani? Elismerem, nem mindig járok Istennel. Néha szembe helyezkedem vele, én tudom, mi a helyes, és szóvá is teszem. Máskor Isten mögött járok. És sajnos az is előfordul, hogy eléje kerülök, előre futok, terveket készítek, majd így szólok. „Igaz is, Istenem, lennél szíves megáldani a terveimet? A Te nevedben készítettem őket. Talán nem beszéltem meg Veled menet közben, de Érted vannak, rendben?” Szégyellni való hamisság!
Istennel járni annyit tesz, hogy naponta feladjuk a késztetést, hogy magunk kormányozzuk életünket, és bizalommal Rá bízzuk magunkat. Elismerjük, hogy Ő tudja, mi a legjobb nekünk, elfogadjuk, hogy nem mindig fedi fel menet közben a hogyanokat és miérteket. Isten ritkán érkezik korán, de késni sohasem késik. Csak a napi szintű hitben járás kedves Isten előtt.
Szeretnél ily módon Isten tetszésére lenni? Mosolyt csalni az arcára, mikor látja, hogy újra meg újra teljes bizalommal Rá és végtelen bölcsességére bízod magad? Talán sikerülne, ha olyanok lennénk, mint kedvenc bibliai hősöm, Énokh, aki oly szorosan Isten közelében járt, hogy hosszú útjuk során egyik nap Isten ránézett, és így szólt: „Figyelj, oly régóta járunk már együtt, hogy mostanra közelebb vagyunk az én otthonomhoz, mint a tiédhez. Mi lenne, ha most azonnal bejönnél hozzám?
Én legalábbis valahogy így képzelem el.

Uram, mutasd meg, hogyan járhatok minden lépésnél hitben Veled – nem előtted, nem mögötted, hanem az oldaladon. Jézus nevében, Ámen.

Karen Ehman: A Long Walk of Faith
Encouragement for today, 2017.09.27.
www.proverbs31.org

2017. szeptember 18., hétfő

Lélekerősítő - Mikor úgy érzed, nem bírod a terhet

Mikor úgy érzed, nem bírod a terhet
Glynnis Whitwer

„Vesd az Úrra gondodat, s ő majd gondoskodik rólad; nem engedi soha, hogy ingadozzék az igaz.” Zsolt 55,23


Mikor két kislányt adoptáltunk Afrikából, tudtuk, nem lesz könnyű. De hogy mennyire nehéz, arról fogalmunk se volt.
Öttagú családunk (a férjem, három fiunk és én) tisztán hallottuk Isten szólítását. Legyen héttagú a családunk. Mikor pedig megláttuk a szemétkupacon álló két kis testvér képét, a szívünk jelezte, hogy ők a mi gyermekeink.
Túlcsorduló örömmel hoztuk haza őket új otthonukba, s ez az öröm el is tartott – úgy egy hétig.
És aztán jött a valóság.
A képen nem látszott, és az árvaházban sem tudták elmondani, hogy egyikük milyen sérüléseket hordoz magával élete első éveiből. Az elhanyagoltság és bántalmazás nagyon nehezen gyógyítható sebeket okozott.
Minden nap történt valami, amit nehezen viseltünk. Aztán a napokból évek lettek, és amiről azt hittük, idővel helyrejön, egyre romlott. Az életünk aknamezőre hasonlított, sosem lehetett tudni, mikor robban. És robbant. Nem is egyszer.
Tanácsadókkal próbálkoztunk, segítő központokba jártunk, de nem tudták kitapintani a mögöttes okokat, és kezdtem elveszíteni a reményt. Nem tudtam segíteni kislányomnak, és nem tudtam megvédeni a családomat. A bűntudat terhe ránk nehezedett a férjemmel. Valamit biztos elrontottunk, vagy eleve nem jól csináltunk. Hogyan kezeljük az erős érzelemkitöréseket?
Valóban túl nagy volt a teher.
Azelőtt sosem értettem, mit jelent saját erőnk végéhez érni. Viszonylag könnyű életem volt, megoldható gondokkal. De amivel akkor szembesültem, túlnőtt képességeimen. Nagyobb szükségem volt az Úr segítségére, mint bármikor.
Ekkor nyert új értelmet, más igék mellett, az 55. zsoltár 23. verse: „Vesd az Úrra gondodat, s ő majd gondoskodik rólad; nem engedi soha, hogy ingadozzék az igaz.”
Vagy átadom az Úrnak, vagy összeroskadok az adott szituáció terhe alatt. Az Úrtól való függés új szintjére emelt a kétségbeesés. Ha Ő nem tart meg, úgy éreztem, darabokra törik a szívem, és rettegtem, idővel milyen választ ad majd a testem az állandósult stresszre.
Nem történt villanásszerű átalakulás, de lassacskán kezdtem békére lelni. Sokat számított, hogy az Úr megmutatta, hogy amit kért tőlem, megtettem. A kislányunk gyógyítása már az Ő dolga volt. Mellette kell állnunk az útján, tőlünk telhetően bizonyítva, Isten mennyire szereti. Ez a tudat sokszor adott erőt a nehéz időkben.
A történetnek nincs még vége, most is tart. Barátaink néha megkérdik, mostani eszünkkel is az adoptálás mellett döntenénk-e. Azonnali igen a válasz két okból. Először, mert biztosan tudjuk, hogy Isten akaratát teljesítettük. Másodszor, mert menet közben több módon megtapasztaltuk Isten segítségét. Megtanultuk, hogy:
Isten megmutatkozik, mikor legnagyobb szükséged van rá.
A megtérésem utáni első időben sokszor hallottam tanúságtételeket csodákról, amikor a legnagyobb szükségben megmutatkozott Isten ereje. De úgy gondoltam, ez másokkal szokott megtörténni. Mindaddig így hittem, míg az én szükségem akkora, és a rám nehezedő teher oly nehéz nem lett, hogy egyedül már nem bírtam elhordozni.
Van úgy, hogy nem érzékeljük Isten segítségét, mert nincs szükségünk rá – legalábbis így gondoljuk. Mikor az életünk gyeplőjét biztos kézzel fogjuk, és saját erőnket elégnek érezzük. De ha szétesik a világunk, a nagy szükség felnyitja szemünket. A legsötétebb pillanatokban megtapasztaljuk Isten erejét, megérezzük jelenlétét, átéljük békéjét úgy, mint soha azelőtt. Velem is ez történt.
Ha úgy érzed, túl nagy a teher, mely rád nehezedik, ne csüggedj, van remény. Öntsd ki szívedet Mennyei Atyádnak, ne tarts vissza semmit. És ha csak picit is érzed a megkönnyebbülést, adj hálát Istennek hűségéért. Ő végig veled van, készen arra, hogy segítsen.

Uram, köszönöm, hogy mindig jelen vagy az életemben. Köszönöm Neked a nehéz időket is. Mikor benne voltam, talán nem ezt mondtam, de visszatekintve látom, hogy hűséges voltál (és vagy) a nagy szükségben. Segíts, hogy maradjak mindig szorosan melletted, és ne akarjak Tőled függetlenedve a magam erejére támaszkodni. Jézus nevében, Ámen.

Glynnis Whitwer: When Your Burden Feels Too Much to Bear
Encouragement for today, 2017.09.14.
www.proverbs31.org

2017. szeptember 9., szombat

Lélekerősítő - A legjobb haditerv


Lysa TerKeurst

„Amikor Józsué Jerikó közelében tartózkodott, fölemelte szemét és látott egy embert: előtte állt, s kivont kard volt a kezében. Józsué odament hozzá és megkérdezte tőle: ’Hozzánk tartozol vagy ellenségeinkhez?’” Józs 5,13

Mind voltunk már ilyen helyzetben. Ott állunk az elénk tornyosuló nehézségek mozdulatlan fala előtt, s elkerülhetetlen vereségről suttog a fülünkbe a félelem.
Ezért is vagyok annyira hálás Isten igéjének. A Biblia lapjain újra meg újra elénk kerülnek történetek emberekről, akiknek példája segíthet küzdelmeinkben. Akik tudják, mit jelent Az Úrra tekinteni, és Rá bízni magunkat.
Például Józsué. Ha volt valaha kétségbeejtő helyzet, az övé az volt Jerikó falai előtt.
Egyrészt bevehetetlennek látszottak a falak, másrészt Izrael seregének nem voltak megfelelő fegyverei egy ilyen erődítménnyel védett város bevételéhez. Nyilakkal és lándzsákkal nem lehet bezúzni a falakat. Az ehhez szükséges faltörő kosok, katapultok nem szerepeltek arzenáljukban.
De már nem fordulhattak vissza, túl messzire mentek. A nép pedig arra számított, hogy Józsué bevezeti őket az Isten ígérte földre.
E hatalmas nyomás alatt állt Józsué, mikor megjelent előtte egy férfi kivont karddal. A szövegből kiderül, hogy nem egyszerű emberről van szó, ő az Úr seregének parancsnoka. Isten jelenléte emberi formában. Nem mindennapi jelenet. Hihetetlen találkozás.
Látva, hogy a férfi harcra készen áll, Józsué megkérdezi: „Hozzánk tartozol, vagy ellenségeinkhez?” (Józs 5,13b).
A nyílt kérdésben, mely bepillantást enged Józsué gondolatvilágába, tétovázást érzünk, mintha megerősítést szeretne. Nagyon őszinte a kérdés, és kiérzem belőle, hogy Józsuéból hiányzik a teljes önbizalom és bizonyosság. Különben nem tette volna fel ezt a kérdést.
Azt várnánk, hogy Isten jelenléte megnyugtatja Józsuét, és valami ilyesmit válaszol: „Veletek vagyok, Józsué, a ti oldalatokon állok!”
De nem ez történik.
A kérdésre, hogy „Hozzánk tartozol, vagy ellenségeinkhez?”, Isten jelenlétének válasza: „Egyikhez sem, én az Úr seregének vagyok a vezére, most érkeztem…” (Józs 5,14a). Józsué hódolattal és alázattal földre borult előtte, majd megkérdezte, milyen üzenetet küldött az Úr az ő szolgájának (Józs 5,14b).
Vajon milyen üzenetre számít? Talán stratégiai és taktikai tanácsokra. De részletes haditerv helyett az üzenet imádásra szólítja fel Józsuét: vesse le saruit, mert a föld, ahol áll, szent hely (Józs 5,15).
Felhívja ez a mondat Józsuét, hogy dicsőítse Azt, aki elég hatalmas ahhoz, hogy eldöntse a közelgő csata kimenetelét, és szereti annyira, hogy elcsitítsa a Józsué lelkében kavargó kételyt, félelmet, bizonytalanságot. Míg nézem, ahogy Józsué leveszi saruját, rájövök, nekem mi a feladatom az elém tornyosuló nehézségek fala előtt: kevesebb aggódás, több dicsőítés…
Mikor kétségbeesetten lesem, hogy Isten közölje a részleteket…
Mikor arra vágyok, hogy bár egy aprócska bepillantást engedne a terveibe…
Mikor elbizonytalanodom, hogy vajon velem van-e, vagy ellenem…
Álljak meg, emeljem fel a tekintetemet Rá, aki félelmeimben is találkozni akar velem, és dicsőítsem Őt. Az imádás nemcsak arra való, hogy Őt dicsőítse, hanem hogy engem megváltoztasson.
Talán nem a dicsőítés az első dolog, ami eszünkbe jut, mikor valami ránk nehezedik, pedig valóban nagy ereje van: reszkető szívünket, remegő térdünket emlékezteti Isten hatalmára, szeretetére, mindenhatóságára. Egyszerre megnyugtat és megerősít – tökéletesen felkészíti elménket és lelkünket az előttünk álló küzdelemre, bármi legyen az.
Nem tudom, milyen „falak” előtt állsz életednek ebben a szakaszában, barátnőm. Nem tudom, mennyire látszanak bevehetetlennek. De tudom, mi a tökéletes haditerv mindnyájunk számára.
Kevesebb aggódás. Több imádás. És bízzunk benne, hogy Isten győzelemre vezet.

Mennyei Atyám! Köszönöm, hogy emlékeztetsz, hogy legjobban úgy tudom felkészíteni szívemet és elmémet a harcra, ha egyszerűen, alázatosan eléd borulok, és imádlak Téged. Ezért most leteszem lábaidhoz félelmeimet, és dicsőítve tárom ki kezemet Feléd. Te méltó vagy a bizalmamra. Méltó vagy imádásomra. Ma is és minden áldott nap. Jézus nevében, Ámen.

Lysa TerKeurst: The Best Battle Plan
Encouragement for today, 2017. 09. 07.
www.proverbs31.org

2017. szeptember 4., hétfő

Lélekerősítő - Isten lát téged


Jenny Wheeler

„Mert az Úr szemei áttekintik az egész földet, és ő megmutatja erejét azoknak, akik teljes szívvel az övéi.” (2Krón 16,9a)

„Enyém szemembe nézz, apu! Enyém szemembe nézz!” kiabált kicsi gyermekünk egy zsúfolt vasárnap délután.
A fura mondat szavajárásává vált. Nemegyszer nevettünk rajta férjemmel, tetszett a benne rejlő nyomaték, amit Chase másképpen is megerősített: két kis tenyerébe vette az apja arcát, maga felé fordította, és előre hajolva alig pár centiről belenézett a szemébe.
Amikor egy kis többletfigyelemre vágyott, mindig ehhez a varázsmondathoz folyamodott, és csak akkor nyugodott meg, mikor azt a választ kapta, hogy „Látlak, drágaságom. Látlak.”
Sokgyerekes családból származom, máig emlékszem, mennyire vágytam a kettesben töltött időre valamelyik szülőmmel. Sokat utaztunk, énekeltünk, hamar megtanultam, hogy ha jól szerepelek, egy időre kielégül a vágyam, hogy rám irányuljon a figyelem. Nagyon szerettem a zenét, és bár félénk voltam, jó érzés volt mosolyt fakasztani a hallgatóság arcán.
Ahogy nőttem, egyre tisztábban láttam, hogy a taps előbb-utóbb elhal, az előadásnak vége lesz, az emberek másfele fordítják a tekintetüket.
Egy érzékeny fiatal lélek eltöpreng ezen…
Számítok én egyáltalán? Lát engem úgy IGAZÁN valaki? Vagy észre sem vesznek?
Hiába nem vagyok már gyerek, még mindig küzdök a vággyal, hogy a körülöttem élők felém forduljanak, hogy az „enyém szemembe nézzenek”. Néha úgy érzem, Isten tekintetét is magamra kell vonzanom.
Könnyen meginog önbecsülésünk, ha azt látjuk, senki nem vesz észre, nem figyel ránk, vagy ha összehasonlítjuk a magunk szürke életét, mások csillogó világával. Látom, milyen kiemelt figyelmet kapna barátnőm, aki Ugandába ment árva gyerekekkel foglalkozni, és úgy érzem, engem pedig maguk alá temetnek a kimerítő, dolgos hétköznapok.
Mosogatás, rohangálás, vacsorafőzés – egyik se igazán fontos. Törékeny szívünket néha össze tudja zúzni az a hamis gondolat, miszerint értékünket az adja, amit teszünk, és nem Isten, aki teremtett és szenvedélyesen szeret minket.
Ismered ezt az állapotot?
Hadd mondjak valami biztatót: az Isten felé fordított szív sosem marad észrevétlen.
Ő lát téged ott, ahol éppen vagy, akkor is, ha senki más nem vesz észre. Keresi az olyan szíveket, mint a tiéd! A szív, amely szereti az Urat, és átadja magát Neki, nem marad előtte észrevétlen. És irgalmas Istenünk tovább is megy.
Alapigénkben, a 2 Krón 16,9a-ban azt a kijelentést olvassuk, hogy Isten áttekinti az egész földet, és ígéretet kapunk, hogy „megmutatja erejét azoknak, akik teljes szívvel az övéi”. Megerősít.
Kapsz erőt ahhoz, hogy összehajtogass még egy adag száraz ruhát? Tutira.
Hogy kitalálj és kitálalj még egy ebédet? Igen.
Hogy bízd magad az Ő időzítésére? Biztos lehetsz benne.
Hogy a kis dolgokban is hűségesen szolgáld? De még mennyire!
Hogy várni tudj, míg jóra fordulnak a dolgok? Elhiheted!
A nehéz időkben, vagy amikor nagyon magányos vagyok, nem kell szerepelnem, le-föl ugrálnom, hogy Isten észrevegyen. Ő az, aki mindig nyúl felém, készen arra, hogy tenyerébe vegye arcomat, hozzám hajoljon, és ezt suttogja: „Nézz a szemembe, gyermekem. Az én szemembe nézz.”
Ebben a szoros együttlétben, amikor szelíd szeme találkozik fáradt tekintetünkkel, meghallhatjuk biztatását: „Látlak, drágaságom. Látlak.”
Szemtől-szemben mennyei Atyánkkal elcsitul vágyam, hogy észrevegyenek. Teljesítménykényszerem feloszlik a felismeréstől, hogy Isten tökéletesen ismer, és mindenestül szeret. Szívem rájön végre, hogy az Ő szeme felém fordul, és nincs is szükségem más figyelmére.

Istenem, köszönöm, hogy te valóságosan látsz engem. A tudat, hogy szemed mindig rajtam van, többet ér bárki más figyelménél. Amikor figyelemre, elismerésre vágyom, szereteted felé fordulok, és a kezedbe teszem mindazt, aki vagyok. Köszönöm, hogy megerősíted szívemet. Jézus nevében, Ámen.

Jenny Wheeler: God Sees You
Encouragement for today 2017. aug. 31.
www.proverbs31.org