2017. február 2., csütörtök

Lélekerősítő - Nem tudok eléggé bízni


Lysa TerKeurst

„Hiszen ő maga ígérte: ’Nem távozom el tőled s nem hagylak magadra.’ Ezért bizalommal mondhatjuk: Az Úr oltalmaz engem, nem félek. Ember mit árthat énnekem?” Zsid 13,5b-6

Szeretném, ha az élet olyan biztos lenne, mint a matematika. Kettő meg kettő mindig négy. Négy ma, négy holnap, és négy a következő évek bármelyik holnapján.
Egy matematikai egyenletnek nincsenek szakításai és idegösszeomlásai. Nem támadja meg a rák. Nem helyezik át a legjobb barátnőjét több száz kilométerre, az ország túlsó felére. Nem bonyolódik viszonyokba, nincsenek rendetlen érzelmei. Előre kiszámítható. Ezért könnyű bízni benne.
Az élet viszont nem szokott kijönni, mint egy matekpélda eredménye. Az emberek se szoktak. És amikor zsigerig fáj valami, valljuk be, Isten sem „jön ki”. Így aztán csak szorítjuk-szorítjuk a bizalmat, nehogy elhagyjon, s észre sem vesszük, hogy a hit helyett a félelmeinkhez kötöttük hozzá.
Ez volt a helyzet akkor is, amikor Bob és Maria kezüket nyújtották, és meghívtak hegyvidéki otthonukba. Istennek kellett kibogoznia összekuszálódott bizalmamat.
Bobék lelkigyakorlatot szerveztek egy barátokból álló, vegyes összetételű csoport számára, és valahogy én is felkerültem a listára.
Minden rendben ment, amíg a kezembe nem nyomtak egy bukósisakot. Kötélpálya-gyakorlat következett.
De nem ám egy szokásos kötélpálya. Nem-nem. A fő eleme a gyakorlatnak kötélugrás volt az árok fölött. Nekilendülés egy stabil emelvényről, hogy elkapjunk egy néhány méterrel előttünk felfüggesztett rudat. Riadtan lestem körbe, keresve a vészkijáratot, mert nincs az a kincs széles e világon, amivel rá tudnának venni az ugrásra.
És akkor megjelent Bob. Széles mosolyával, nagyapósan őszbehajló fejével , tiszta szeretetet sugárzó mágneses karjával, és odavont az emelvény szélére.
„Lysa, ez nem arról szól, hogy teljesítened kell a feladatot. Itt most arról van szó, hogy legyőzd a tétovázást, az ellenszegülést, a félelmet. Ha elvéted, és nem éred el a rudat, a kötelek alig fognak megrántani. Megtartanak, egészen biztosan nem esel le” – suttogta, mintha egy ablakon át belelátott volna a gondolataimba.
Felmértem a távolságot az emelvény és a rúd között. Én halált láttam. Bob életet látott.
Tökéletes szemléltetése a bizalomnak.
Ha, amit tudunk, nem irányítja azt, amit látunk, akkor amit látunk, fölül fogja írni azt, amit tudunk.
Bob tudta, hogy a kötél meg fog tartani. Tudta, hogy nem az én ügyességemtől függ, hogy túlélem-e ezt az ugrást. Biztonságban voltam az emelvényen. Biztonságban leszek félúton, a levegőben is. És tökéletes biztonságban leszek, akár elérem a rudat, akár nem.
„Lysa, téged nagyon szeretnek. Ha készen állsz, ugorj.”
Nem tudnám megmondani, mennyi ideig álltam ott. Egyszerre tűnt úgy, hogy napokig és a másodperc töredékéig. Az egész világ örvénylett, billegett, miközben egy izomrostom se mozdult. Elfelejtettem lélegezni. Még pislogni se bírtam.
Gondolom, a te életedben is voltak ilyen bénító pillanatok. Ilyenkor szorosan hurkoljunk rá a szívünkre lélekszilárdító igéket, olyanokat, mint mai alapigénk: „Hiszen ő maga ígérte: ’Nem távozom el tőled s nem hagylak magadra.’ Ezért bizalommal mondhatjuk: Az Úr oltalmaz engem, nem félek. Ember mit árthat énnekem?” (Zsid 13,5b-6).
Mint a többszörösen testemre tekert kötelek, melyek a pálya végéig biztosítják épségemet, úgy tekeredik lelkünkre, biztonságot adva, Isten igéje.
Kiszámíthatatlan emberek és szituációk nem kell, hogy kibillentsék lelkem békéjét. Érzelmeink meg-megcsúsznak, ez természetes. Az emberek hatnak ránk. De lelkünk békéjének tartókötele Istenhez van kikötve. Igaz, hogy nem ismerjük előre speciális terveit, de azt előre megmondta, hogy mindent jóvá fog összeszerkeszteni.
Bob végül ennyit mondott: „Már megtörtént”.
Nem tudom, mire gondolt pontosan, de azt tudom, hogyan értette a szívem. Isten már elkapott engem. Jósága és szeretete megkeresett és meggyőzött. Ebbe a valóságba kell beleugranom. És minden további gondolkodás helyett a lelkem megadta azt a lökést, amire az agyam képtelen volt. Lábam ellódult az emelvényről, és a levegőbe kerültem.
Elértem a rudat, de nem tudtam elkapni. Nem is kellett. A bizalom megtartott.

Uram, nem tudom eléggé megköszönni ígéretedet, hogy mindig bízhatom Benned. Akkor is, ha az emberek elárulnak. Akkor is, ha elhagynak. Te nem fogsz sosem. Kérem, hogy ez az igazság szilárdítsa meg a szívemet. Jézus nevében, Ámen.

Lysa TerKeurst: I Have Trust Issues
Encouragement for today, 2017.02.02.
www.proverbs31.org