2014. január 31., péntek

Lélekerősítő levelek 141

Isten fog téged
Suzie Eller

„Senki sem lesz képes ellenállni neked egész életedben: veled leszek, ahogy Mózessel is vele voltam, nem maradok el tőled, nem hagylak el.” Józs 1,5

A kétéves Luke a medence szélén állt. Felfújt sárga karúszók díszelegtek a karján. Úszáshoz való pelenka bélelte a fürdőnadrágját. Aranyos kis úszószemüvegével olyan volt, mint egy jókora béka.
Derékig a vízben álltam előtte a medencében, a karomat kitárva hívtam: „Gyere, kicsim. Meg tudod csinálni.”
Közelebb húzódott a medence széléhez, belenézett, majd visszalépett. Tett néhány lépést hátra, majd újra előre, végül letelepedett a medence szélére, és a lábujjait belemártotta a vízbe. Odaléptem hozzá, felnyaláboltam, szorosan magamhoz öleltem.
Bementünk a vízbe. „Foglak, kicsim. Foglak” – suttogtam neki.
Verekedhetett volna, de inkább a bizalmat választotta. A következő két órában Luke egyre bátrabban mozgott a vízben. Amikor félelmet érzett, halottam, ahogy így suttog magában: „Foglak, kicsim. Foglak.” A rettegésben biztonságot adott neki, hogy nincs egyedül.
Néha nekünk is bátorságot ad a továbblépéshez, ha tudjuk, nem vagyunk egyedül. Ez kellett Józsuénak is, mikor egyik napról a másikra vezérré lépett elő Mózes halála után. Addig ő csak segédkezett. Új szerepkörében viszont Izrael népének vezetője lett, három hódító csatában elfoglalta velük a földet, amit Isten nekik ígért.
A Biblia nem tér ki részletesen Józsué érzelmeinek ecsetelésére ebben az időszakban, viszont újra meg újra olvashatjuk Isten buzdító szavait, hogy legyen „erős és bátor”.
Bizonyára Józsuénak is voltak kételyei. Ő sem volt mindig biztos magában. Talán meg is kérdezte: „Istenem, biztos, hogy én vagyok a megfelelő ember? Nem kéne valaki alkalmasabbat keresned?”
Isten nem vetette el magától Józsuét, és nem is korholta a félelmei miatt. Tisztán és világosan megmondta neki: „veled leszek, ahogy Mózessel is vele voltam, nem maradok el tőled, nem hagylak el” (Józs 1,5b).
Foglak, kicsim. Foglak.
A történelemből tudjuk, hogy Józsué hite nem ingott meg, erős, mégis alázatos vezetőként, Istenben bízva átverekedte magát a harcon, az emberi esendőségen, és ilyen maradt a győzelemben is.
Talán azt kéri tőled Isten, hogy merülj le mélyebben a hitbe, vagy szolgálj oly módon, amire nem tartod képesnek magad. Vezetőnek hívott. Hogy úgy szeress, mint Jézus.
Talán közeledtél, aztán visszahúzódtál. A lábujjaidat belemártottad, s úgy gondoltad, ez elég is.
Kérdések gyötörnek. Vajon lát bennem Isten valamit, amit én még nem látok? Mi lesz, ha nem sikerül? Mi lesz, ha túl nehéznek bizonyul, és nem lesz senki, aki segítsen? Mi van, ha nem ismerem fel Isten felajánlott segítségét, és lemaradok róla?
Isten látja félelmeidet. Ugyanúgy biztat téged is, mint Józsuét. Fog téged.
Nemrég megint ott álltam a medencében. Luke a szélén állt, rajta voltak a lebegő karúszók, az úszópelenka. Csinos kis úszószemüvegében olyan képe volt, mint egy békának. Szólítottam, és a kis lurkó nevetve ugrott kitárt karomba.
Már nem kellett mondanom neki, mert tudta. Belevésődött a szívébe.
Foglak, kicsim. Foglak.

Drága Jézus, igen, ott álltam a peremen, és reménykedtem, hogy valaki mást fogsz szólítani, vagy elmondhatom neked, mennyire alkalmatlan vagyok. Ma, ha meghallom a hangodat, előre lépek, mert tudom, hogy ott leszel velem. Jézus nevében, Ámen.

Suzie Eller: God’s Got You
Encouragement for today, 2013.08.27.
www.crosswalk.com/devotionals


Amikor semmivé olvadt zsenge anyai öntudatom
Lysa TerKeurst

„Mutasd meg a gyermeknek, melyik úton járjon, s akkor sem hagyja el, amikor idősebb lesz.” Péld 22,6


Angyali volt: imádnivaló cseresznyeajkak, áttetsző óceán-kék szemek, szőke fürtök, hamvas arcocskák, amiket mindegyre meg kellett puszilgatni, a mutatóujjam köré fonódó ujjacskák, amitől elolvadt a szívem…
Rózsaszín takaróba burkolt édes gyönyörűség.
Aztán eljött a nap, mikor ez a kis emberke összeszorította cseresznyeajkait, kikapta a játékot a társa kezéből, lófarkos fejét hátravetette, és torkaszakadtából visította: „Enyém! Enyém! Enyém!”
Egy kis piros játék váltotta ki a hisztit, amit barátnőm kölcsönadott a lányomnak. A barátnőm, aki sokkal kiegyensúlyozottabb, összeszedettebb volt nálam. Egy kávéra futottunk össze, s ő felszerelkezett játékokkal, cukorkás zacskókkal, hogy legyen, ami lefoglalja a gyerekeket, míg mi beszélgetünk. Kiválóan működött a terv ezzel a kölcsönadott kis játékkal. Búcsúzásig.
Éreztem, hogy a fejem búbjáig elvörösödöm.
Barátnőm kislánya természetesen megcsillantotta glóriáját, mosolyogva nyújtotta vissza a nála lévő sárga játékot.
„Enyém! Enyém!” visította az én lányom, mialatt minden szem felénk fordult a kis kávézóban.
Kikaptam a kezéből a játékot, megköszönve átadtam a barátnőmnek, és próbáltam ölembe venni a magasított székben rúgkapáló gyermekemet. Egy pillanat, és a drágaság kiverte a kezemből a hazavitelre szolgáló papírpoharat tele kávéval.
Na, ekkor éreztem, hogy gyöngécske anyai öntudatom felolvad a padlón szétterülő kávépocsolyában. Hová lett a kisangyalkám? Gyönyörű leányom minden volt, csak nem angyali.
Sok év eltelt a kávéházi jelenet óta.
De úgy szeretnék visszatérni, és hajdani, tapasztalatlan anyukaénem mellé beülni a kocsiba hazafelé.
Így szólnék hozzá: „A kislányod gyermek, akinek szülőre van szüksége. Nevelésre, tanításra. A legkiválóbb nevelési alkalmak éppen azok, amikor bűnös természete megnyilvánul. Ne félj ettől, ne légy ideges, ne gondold, hogy a te hibád. Külső megnyilvánulásai azt tükrözik, amire belül szüksége van: irányításra. Irányítsd hát. Szeresd. És mindig legyél szülő. Nem a barátnője. Nem a játszópajtása. A szülő.”
Fontos megjegyeznünk, amit a Péld 22,6 tanít: „Mutasd meg a gyermeknek, melyik úton járjon, s akkor sem hagyja el, amikor idősebb lesz.”
Kislányom ma már 19 éves elragadó hölgy.
Nem volt mindig könnyű a nevelése. Máskor is kinyilvánította bűnös természetét. És minden ilyen helyzetben nekem szülőnek kellett lennem. Nem könnyű szülőnek lenni. Egyre kevésbé népszerű, ha nemet mondunk a gyermekünknek. Bibliai korlátokat kell állítanunk, ha szülők vagyunk. Meg kell tanítanunk gyermekeinknek a valós lehetőségek és az ábrándok közti különbséget. Nem kell ugranunk minden pillanatnyi szeszélyükre. Meg kell húznunk a vonalat a helyes és a helytelen szóhasználat, a helyes és helytelen szórakozás, a helyes és helytelen ruhahossz között. Viselkedési mintát kell nyújtanunk. Be kell mutatnunk azt is, hogy a keresztény élet nemcsak vallásos szokások követése.
Glory tudja, hogy mindezekben nem vagyok tökéletes.
De akkor is jó ragaszkodni a szülői szerepkörhöz, ha nem tudjuk tökéletesen csinálni.
Beérik a gyümölcse.
Megéri akkor is, ha vannak olyan periódusok, amikor úgy látod, mindannak az ellenkezőjét teszik, mint amire tanítottad őket. Bennük van, amit beléjük neveltél. És elő fog bukkanni, mikor eljön az ideje.
Igen, legyél szülő. Tanítsd, neveld a keresztény értékek szerint. Tarts ki a „nem”-ben akkor is, ha látszólag veszítesz ezzel népszerűségedből.
Erre van legnagyobb szükségük a gyermekeinknek.
És nyugi, hidd el, sokkal jobban csinálod, mint gondolnád.

Uram, Te mindenkinél jobban tudod, mennyire nehéz szülőnek lenni. Segíts, hogy minden napot lehetőségnek lássak, amikor gyermekeimet a Te szeretetedre nevelhetem. Jézus nevében, Ámen.

Lysa TerKeurst: The Day My Fragile Identity as a Mom Melted
Encouragement for today, 2013.08.31.
www.proverbs31.org


Öleld magadhoz a várakozást
Karen Ehman

Az ÚR az én osztályrészem - mondom magamban -, ezért benne bízom. Jó az ÚR a benne reménykedőkhöz, a hozzá folyamodókhoz. Jó csendben várni az ÚR szabadítására.” JSir 3,24-26

Három kis porontyom ott játszott a lába mellett a szeretetotthoni szobában. „Milyen nyüzsgés lehet mindig nálatok! Mit nem adnék, ha egy napot újraélhetnék abból, amikor az enyémek is kicsik voltak. Mekkora öröm az!”
Öröm? Miről beszél férjem 90 éves nagymamája? Kiszipolyozott anyukaként alig vártam, hogy a gyermekeim eljussanak a következő fejlődési szintjükre. Egyik tanuljon meg járni, a másik szokjon le a pelenkáról, a harmadik tanuljon meg olvasni. Nem éreztem örömöt. Csak idegességet.
Most, hogy két gyermekem már elvégezte a gimnáziumot, tudom, mire gondolt a nagyi. Szeretném visszatekerni az órát, és újraélni egyet a mindennapok közül, mikor még mind kicsik voltak. Inkább rá szeretném venni az időt a várakozásra, minthogy én várnám az idő múlását.
Ám még így is tanulnom kell a várakozásra való fenti tanítás alkalmazását. Reggelente a kocsiban ülve várok soromra az iskola parkolója előtt. Délután a fiam fociedzésének végét várom. Az edző gyakran visszatartja őket egy kis buzdításra, ami néha igencsak hosszúra sikeredik. Én meg csak ücsörgök az autóban. A percek múlnak, de engem nem mulattatnak.
Egyszerűen utálok várakozni.
A múlt héten például várakoznom kellett a zöldségesnél, várakoztam a fogorvos előszobájában, tébláboltam a repülőtéren, hogy engedjenek már ki a géphez. Órákat töltöttem a megfelelő hivatalban, hogy a fiam megkapja végre a motorozáshoz szükséges engedélyét.
Ezek az akadályoztatások rövid ideig tartanak, de a következő életállapotra való várakozás hosszú és kimerítő is lehet. Várjuk, hogy megjelenjen a Herceg fehér lovon, hogy sikerüljön eladni a házunkat, lakásunkat, hogy a gyermekünk végre elinduljon, hogy jó munkahelyet találjunk, hogy rendbe jöjjünk anyagilag, hogy testileg vagy lelkileg meggyógyuljunk – mi magunk vagy valaki, akit szeretünk.
Épp, mint mikor a gyerekeim kicsik voltak, ezeket a nehéz várakozásokat sem tudom magamhoz ölelni, szeretnék mielőbb túllenni rajtuk. Gyorsan-gyorsan történjenek meg a szükséges változások. Kezdődjék a következő életszakasz. A Biblia rámutat, hogyan nyomakodhatunk túl ezeken a nehéz időszakokon.
Isten azt mondja, hogy a várakozásban, amikor nehézzé válik az élet, Ő az osztályrészünk: az, amire a várakozás közben szükségünk van.
Belép az életünkbe, hogy arra a napra Ő legyen a „porció”, a napi szükséges adag. Ott találjuk a várakozásban, és érzékelni is fogjuk, ha Őt kezdjük keresni ahelyett, hogy egyre csak a következő életállomásra tekintenénk áhítozva.
Ő volt az osztályrészem kislány koromban, miközben felnőtt nő akartam lenni.
Ő volt az osztályrészem felnőtt nőként, mikor férjhez akartam menni.
Ő volt az osztályrészem fiatalasszonyként, mikor arra vágytam, hogy végre anya lehessek.
Ő volt az osztályrészem, mikor fiatal anyaként alig vártam, hogy eljöjjön egy könnyebb időszak az életünkben.
És Ő most is az osztályrészem, miközben arra áhítozom, hogy a férjemmel nyugdíjasok legyünk, és sokat-sokat utazhassunk.
Az élet célja nem az, hogy mindig előre tekintsünk, hanem hogy vegyük észre az Urat, mint osztályrészünket az adott életszakaszban. Akkor is, amikor csak ülünk és várakozunk. Rögtön értelme lesz az üldögélésnek. Szívünket egyre inkább magához kapcsolja, ha a várakozás idejét imádkozásra szánjuk, és elgondolkozunk Isten jóságán. Igen, a köztes időszakokban. A várakozás így akár kellemessé is válik.
Persze azért egy jó könyvet mindig vigyél magaddal a hivatalos ügyintézéshez.

Uram, segíts, hogy magamhoz öleljem a várakozást, hogy Téged keresselek, osztályrészemet, a nehezen múló átmeneti időszakokban. Jézus nevében, Ámen.

Karen Ehman: Embrace the Wait
Encouragement for today, 2013.09.02.
www.proverbs31.org


A holnapi nap mindig könnyebbnek látszik
Glynnis Whitwer


„Vágyakozik a lusta lelke, de hiába, a szorgalmasnak viszont beteljesül a vágya.” Péld 13,4

A számoktól mindig megijedek. Halogatok mindent, ami számokkal van összefüggésben, ha túl kell lépni a húszas számkörön. Ez főleg akkor veszélyes, ha dollárokról van szó. Emiatt fordul elő nem egyszer, hogy nincs a számlámon fedezet a kötelező levonásokhoz.
Veszélyes szokássá válhat, ha mindegyre elodázzuk a kellemetlen (de szükséges) tennivalókat. Kevés kivétellel a problémák nem oldódnak meg maguktól, akármeddig halogatjuk is az elintézésüket. Egy csöpögő csap nem hagyja abba magától a csöpögést. A lelkemben gyökeret vert neheztelés a férjemmel szemben csak növekedni fog. A kopott fék csikorgása egyre hangosabb lesz. És rossz ötlet halogatni az orvosi szűrővizsgálatokat.
Az álmaim követését is halogattam, ha kényelmetlenséggel járt. Talán te is így szoktad. Álmodozol arról, hogy írsz egy könyvet, elmész szabadságra, új állás után nézel. De tudod, hogy ez áldozatokkal jár, ezért inkább félreteszed az álmodat, az idő meg elsuhan.
Néha Istentől érkezik a jelzés, hogy várjak, míg ő nyújt megoldást, de legtöbbször a halogatást saját húzódozásom okozza a munkától, a bukás lehetőségétől, a kellemetlenségektől, az áldozatvállalástól.
Néhány éve olvastam egy könyvet Josh Riebocktól, ami megvilágította téves gondolkozásomat, mikor halogatom a tennivalókat, a döntéseket. Azt írja: „Holnap mindenki meg tud változni. Holnap mindenki meg tudja oldani a problémákat. De igazából csak az a változás számít, ami ma következik be. Amit ma teszek meg. A holnapi nap mindig könnyebbnek látszik. A ma ijesztő, ezért próbálom már hosszú ideje elkerülni.”
A Szentírásban is találunk bölcs mondásokat a halogatásról. A Péld 13,4 kemény szavakat használ, de reményt is nyújt: „Vágyakozik a lusta lelke, de hiába, a szorgalmasnak viszont beteljesül a vágya.” A probléma gyökerét érinti ez a mondat, ami nem más, mint az én vágyakozásom. Bár utálom, ha lustának mondanak, az igazság az, hogy mikor halogatok valamit, a kényelem vagy a biztonság utáni vágyakozás uralkodik rajtam. Lehet, hogy nem lustálkodom, de biztos, hogy nem jutok egyről a kettőre, amíg a célom a könnyű élet.
Elhatározhatom, hogy többé nem leszek halogató fajta, de tenni ezért valamit sokkal nehezebb. Mert összetett a dolog, többféle érzés motiválja a halogatást. Lehet a félelem, mint Riebock mondja, vagy a kényelemre vágyakozás, mint a Biblia tanítja. De olyan is van, hogy kimerült vagyok, és nem tudok józanul gondolkozni.
Bármi legyen is a háttérben, van néhány egyszerű módszer, amit alkalmazhatok, ha húzódozom valamilyen feladattól. Az első könnyű:
Őszintén feltárom Isten előtt a helyzetet. Megmondom neki, hogy nincs kedvem valamit elvégezni, és kérem a segítségét, adjon erőt, bölcsességet, bátorságot. Ha őszintén beismerem a tétovázásomat, lehetőséget adok Istennek, hogy foglalkozzon gyengeségeimmel. Ezután jönnek a gyakorlati lépések.
Tennivalóim listája legyen rövid és áttekinthető. A hosszú lista elbátortalanít, elveszi a kedvem az egésztől. Ezért két listám van. Egy főlista, amin a nagyobb tervek szerepelnek, és egy napi lista, ami a mai nap vagy a hét tennivalóit tartalmazza.
A nagy feladatokat kisebb lépésekre bontom. Például rendszerezni akartam a beérkező csekkeket. Ehhez úgy fogtam hozzá, hogy legközelebb, mikor a papír-írószer boltba mentem, vásároltam egy irattartó állványt és néhány mappát. Aztán jöhettek a további lépések.
A kisebb feladatokat egy-egy naphoz kötöm. Nem akarok mindent egy nap alatt megcsinálni, mert úgy soknak tűnik, hanem szépen szétosztom őket minden napra a héten.
Félhetsz a számoktól vagy a szavaktól. Egy kapcsolattól, amit rendbe kéne hozni, egy álomtól, amiért tenni kéne valamit. Nincs semmi, amiben magunkra volnánk hagyva. Isten jóval előttünk jár, és ott vár minket ezekben az ijesztő szituációkban. Ő ismeri a jövőt, és már mindent kézben tart.

Mennyei Atyám, köszönöm, hogy előttem jársz, mikor nem akarok megmozdulni. Segíts, hogy őszintén feltárjam halogatásom okait, és hagyjam, hogy Te foglalkozz a szívemmel, az életemmel. Jézus nevében, Ámen.

Glynnis Whitwer: Your Easiest Day is Always Tomorrow
Encouragement for today, 2013.09.03.
www.proverbs31.org


Amikor nem szabadít meg Isten
Samantha Evilsizer

„Ha a mi Istenünk, akit tisztelünk, meg akar minket menteni, akkor a tüzes kemencéből és a te kezedből is kiszabadít, ó király. De ha nem így történnék is, tudd meg, ó király, hogy isteneidet nem tiszteljük…” Dán 3,17-18a

Gyors mozdulattal törölgette a könnyeit, mint ahogy a matróz igyekszik kimeríteni a vizet a süllyedő hajóról. Minden erejét összeszedte, hogy ne boruljon ki.
Egy ideje a szíve alatt sarjadó új élet örömében élt. De kiderült, ezt az örömöt el kell halasztani. Még nem jött el az ideje. Talán soha nem is jön el.
A görcsös vágy, hogy karjaiban tartsa kisbabáját, lassacskán uralni kezdte gondolatait, érzelmeit, cselekedeteit. Tudta, meg kell válaszolnia néhány fontos kérdést, ha nem akarja, hogy ez az izgalom feleméssze.
A vágy, hogy arcát hozzásimítsa egy bársonyos pici arcocskához képes kiszorítani Isten dicséretét az életéből? Képes lenne tökéletesen Istenre hagyatkozni, és bízni Benne akkor is, ha méhe zárva marad? Ámulattal állna továbbra is mindaz előtt, amit Isten véghezvitt az életében, vagy megkeseredett szívvel, csalódottan kételkedni kezdene Isten jóságában és hatalmában?
Itt volt az idő, hogy állva maradjon, és szembeszálljon a trombiták hangjával.
Mint a három zsidó fiatalember, Sadrak, Mesak és Amednegó Dániel könyvében.
A zsidók a babilóniaiak fogságában voltak már évek óta. A fanatikus Nebukadnezár király hatalmas ünnepséget rendezett. Hogy kiélje vágyát a mások fölötti uralomra és rettegésben tartásukra, megparancsolta, hogy amikor bizonyos hangszerek megszólalnak, az emberek boruljanak térdre, és imádjanak egy 30 m magas arany bálványszobrot. Aki nem teszi, tüzes kemencébe fogják vetni.
Mindenki leborult, kivéve Isten három emberét. Ők állva maradtak, szembeszálltak a trombiták és más hangszerek hangjával.
A királyi parancs megtagadása életük végét jelentette – legalábbis így gondolta a király.
A Biblia beszámol a folytatásról: „Ekkor Nebukadnezár haragjában és dühében megparancsolta, hogy vezessék elé Sadrakot, Mesakot és Abednegót… ha nem imádjátok, még ebben az órában tüzes kemencébe vettetlek benneteket. S van-e olyan isten, aki megment titeket a kezemtől?” (13a, 15b)
Nem sejtette a fiatalemberek hitének mélységét. Ők tudták, hogy életük Istenük kezében van, nem a király szeszélyei határozzák meg. Figyeld, hogy válaszoltak: „Ha a mi Istenünk, akit tisztelünk, meg akar minket menteni, akkor a tüzes kemencéből és a te kezedből is kiszabadít, ó király. De ha nem így történnék is, tudd meg, ó király, hogy isteneidet nem tiszteljük…” (17-18a).
Feleletük olaj volt a király dühének tüzére.
Nagyon tetszik a kiállásuk. Főleg, mert ebben a szövegben a megmentés csak lehetőségként szerepel, nem bizonyosságként. Tudták, hogy Isten akarhatja, képes volna rá, de nem biztos, hogy megmenti őket.
Valójában nem egy csodálatos megmenekülés lehetősége volt figyelmük középpontjában, hanem az, hogy Isten bölcs, Isten jó, Istenben lehet bízni függetlenül a végkifejlettől. Szembeszálltak a vággyal, hogy bármi– akár saját életük is – fontosabb legyen Istennél.
Úgy egy évvel később megláttam az ismerősömet a templomban. Tudtam, hogy nehéz év áll mögötte. Bár a karja még mindig nem ölelt kisbabát, Ő továbbra is Istenbe kapaszkodott. Szembeszállva a trombiták hangjával hűséges maradt. Teljes szívvel dicsőítette az Urat.

Istenem, néha nem értem a döntéseidet. Megzavarják az álmaimat. Segíts észrevennem, hogy a kételkedés, az idegesség, a félelem azt jelzik, hogy valami másra jobban vágyom, mint Rád. Segíts, hogy bízzam Benned, és szeresselek teljes szívemből. Jézus nevében, Ámen.

Samantha Evilsizer: If God Does Not Rescue Us
Encouragement fort oday, 2013.08.30.
www.proverbs31.org


A szégyenkezés börtönében
Julie Gillies

„De te, Uram, védőpajzsom vagy, te vagy dicsőségem, csüggedt fejem fölemeled.” Zsolt 3,4

Egy pár bakancs volt csak. Önmagukban a bakancsok jó dolgok. Hasznosak, erősek, szigetelnek. De azon a napon zavarba hoztak egy hetedikes kislányt, aki végső megoldásként fordult hozzájuk, miután saját csizmája átázott, és mezítláb nem mehetett a buszhoz térdig érő hóban.
Megpróbáltam 36-os lábamon tartani apám 42-es bakancsát, s még haladni is az úton. Csúszás-csúszás-elesés, csúszás-csúszás-elesés. Égő arccal másztam fel az iskolabuszra, s rettegve reménykedtem, hogy nem néznek a lábamra. Az épület előtt kiszálltam, s igyekeztem minél gyorsabban becsúszkálni az iskolába, ahol azonnal kihúztam a lábam a bakancsból. Zokniban tettem meg a hátralévő utat a latyakos folyosón a szekrényig, ahol végre elrejthettem szégyenem tárgyát.
Társaim s a tanárok egész nap kérdezgették, mitől vizes a zoknim, s miért járkálok csizma nélkül. „Átázott a cipőm”, válaszoltam, s ez igaz is volt. Azt persze nem közöltem, hogy az enyém otthon van, s az iskolában nem akartam magamon hagyni apám megalázóan hatalmas bakancsát.
12 éves szívem aznap szégyenbe burkolózott. És ez a szégyen csak mélyült idővel az éhen lefekvések, szüleim vad marakodása miatt, vagy mikor túl sokszor bízták rám négy kisebb testvéremet.
A szégyen fiatal felnőtt koromba is követett. Megpróbáltam félretolni különféle módszerekkel, fiúk, majd férfiak figyelmét és szerelmét hajszoltam, remélve, hogy az ő vonzalmuk pótolja hiányosnak érzett méltóságomat.
Tizenhét évesen önállóan eldöntöttem, hogy soha nem fogok kölcsönből élni, és mindig tele lesz a kamrám. Keményen dolgoztam, szép cipőket vettem, hogy bekeretezzem velük szobám padlóját s a lelkemet. Minden ételt megvettem, amit megkívántam, megtöltöttem a hűtőt mindennel, amit azelőtt nem ehettem.
Csinálhattam bármit, a szégyen velem maradt, s szemléletemet elhomályosította. Biztos voltam benne, hogy mások lenéznek, mert mélyen a lelkemben én is lenéztem magamat. Küzdöttem, hogy elfelejtsem gyermekkori szégyenérzetemet, de nem sikerült föléje kerekednem. Én már nem éltem szégyenteljes múltamban, de szégyenteljes múltam még bennem élt.
És akkor találkoztam Jézussal, aki gyöngéden működni kezdett a szívemben. Miközben magamban imádkoztam, ő lassan elkezdte átformáló munkáját bennem.
Nem volt könnyű, és nem ment egyik napról a másikra. Amikor nem mertem elhinni, hogy helyre tud hozni, azt mondta: „Senki nem vall szégyent, aki benne(m) hisz” (Róm 10,11). Ha lelkem ruhatárát foltosnak éreztem, és ez nagyon zavart, Ő így szólt: „Erő és méltóság árad róla(d)” (Péld 31,25). Mikor elítéltem magam régi bűnös döntéseimért, Ő biztatott: „Én nem ítéllek el. Menj, és többé ne vétkezzél” (Jn 8,11).
Ahogy Jézussal való kapcsolatom fejlődött, rájöttem, hogy Ő épp úgy bánik velem, tisztelettel és méltósággal, amire annyira vágytam. Mialatt folytattam a magányos imádkozást, az Ő különleges szeretete elkezdte befedni szégyenteljes múltamat, és kezdtem szépnek érezni magam. Elfogadottnak. Akinek nincs miért szégyenkeznie. Szabad.
Az apja bakancsában halálra rémült kislány most felemelt fejjel, szabadon járkál Azzal, Akit szeret. Míg kitartok magányos imáimban, Ő folytatja lelkem átalakítását. Ma már, nem a szégyen, a zavar, a pironkodás határoz meg, hanem Jézus igazsága, aki értékesnek tart, tisztel, és szépségbe öltöztet engem.

Uram, Te ismered múltbeli szégyenkezésemet, kisebbrendűségi érzésemet, amit a velem történt dolgok okoztak, vagy saját hibás döntéseim. Gyógyíts és újíts meg, alakíts át úgy, ahogy csak Te tudsz! Köszönöm, hogy Krisztusban szeretve érzem magam, nem szégyenkezem, szabad lehetek. Jézus nevében, Ámen.

Julie Gillies: Imprisoned by Shame
Encouragement for today, 2013.09.09.
www.proverbs31.org


A konfliktuskezelés új módja
Amy Carroll

„Szája bölcsességre nyílik, és nyelve szeretetre tanít.” Péld 31,26

Mintha más-más nyelven beszéltünk volna. Hiába szóltunk mindketten angolul a másikhoz, nem értettük egymást. Amikor elindítottam a beszélgetést, még azt hittem, egyformán látjuk a dolgokat, de kiderült, hogy nem, az érzelmek felkorbácsolódtak, vagdalkozni kezdtünk. Hogyan jutottunk idáig?
Miután lecsillapodtam, felhívtam egy bölcs, igazmondó barátnőmet. Elmeséltem neki a beszélgetésünket, lehetőleg semlegesen. Végül megkérdeztem: „Szerinted mitől csúszott félre az egész?”
Visszakérdezett. „Te mit tehettél volna másként?”
Előbb semmi sem jutott eszembe. Végülis nem én kezdtem a veszekedést. Ahogy tovább töprengtem, Isten lassacskán meglágyította a szívemet, és látni kezdtem saját szerepemet a konfliktusban.
Életének igencsak kimerítő időszakában hívtam fel az illetőt egy javaslattal, ami csak tovább terhelte volna amúgy is zsúfolt napjait. Ahelyett, hogy igyekeztem volna megértő lenni, csak nyomultam, nyomultam a saját elképzeléseimmel. Ahogy kitörtek az érzelmek, a védekezésem is felerősödött, éles hangnembe váltottam át.
Bölcs barátnőm tovább kérdezett. „Odafigyelhettél volna jobban arra, amit mond? Ha valóban rá figyeltél volna, tudtál volna együtt érezni vele? Tudtál volna jóindulattal beszélni hozzá?”
Aznap délután Isten bevésett a szívembe egy új módszert a hasonló, nehéz helyzetekre. Így szólt a bevésett igazság: Hallgass együttérzéssel. Beszélj jóindulattal.
Hallgass együttérzéssel. Évekkel ezelőtt a lelkészünk elmondta, ő hogyan szokta megváltoztatni hozzáállását, ha konfliktusba kerül valakivel. Felteszi magának a következő kérdést az illetőről: ahogy most viselkedett, összhangban van alaptermészetével, amilyennek megismertem?
Hoppá! Ha ezt alkalmaztam volna, miközben beszélgettem az ismerősömmel, rájövök, hogy alapjában véve ő kedves, szolgálatkész, nyugodt természetű. Ha tehát most annyira más volt, annak komoly oka lehet. Felébredt volna bennem az együttérzés, hisz tudtam, milyen stresszes életet él. Az érzéseim megváltoztak volna, inkább a segítségnyújtás került volna előtérbe, mintsem a terheinek szaporítása. Az együttérző figyelés gyakorlásával bibliai parancsoknak engedelmeskedünk: haljunk meg önmagunknak (Jn 12,24-25) és másokat különbnek tartsunk magunknál (Fil 2,3).
Beszélj jóindulattal. Azt írja a Péld 15,1: „A higgadt válasz elhárítja az indulatot, de a bántó beszéd haragot támaszt.” Nincs alternatívája a higgadt, jóindulatú beszédnek. Zavarban vagyok, mert be kell vallanom, hogy sokáig úgy gondoltam, a szelíd válasz behódolást, vereséget jelent. Ez egyszerűen nem így van. A szükséges igazságokat meg lehet mondani kedvesen is. Például ahogy bölcs barátnőm bánt velem, mikor tanácsért fordultam hozzá.
Mielőtt felhívtam az ismerősömet, hogy bocsánatot kérjek, és tisztázzam a félreértést, jézusi együttérzésért és kedvességért imádkoztam.
Az azóta eltelt időben sokszor át kellett ismételnem a tananyagot: „Hallgass együttérzéssel – Beszélj jóindulattal”. Múlt héten is gyakorolhattam, mikor kaptam egy bántó emailt. Első reakcióm a sündisznóállás volt, de aztán eszembe jutott az új konfliktuskezelő módszerem, s higgadtan gondolkozva eljutottam oda, hogy meglássam a bántás mögötti hiányérzetet, és együttérzőn, jóindulattal tudtam válaszolni.
Tetszik, hogy Isten lehetőséget ad annak gyakorlására, amit megtanított: hogy vegyek mély levegőt, várjak, ismételjem át új mottómat, és csak azután válaszoljak. Az élet, a kapcsolataink tele vannak konfliktusokkal, nem félek attól, hogy nem lesz több alkalmam gyakorolni. Csak azért imádkozom, hogy legközelebb legyek felkészülve.



Uram, néha a konfliktusok teljesen váratlanul bukkannak elő. Egyik pillanatban még kellemes beszélgetésben vagyunk, a következőben meg bántjuk egymást. Kérlek, taníts meg úgy hallgatni, és úgy válaszolni, ahogy Te tennéd. Jézus nevében, Ámen.

Amy Carroll: A New Way to Process Conflict
Encouragement for today, 2013.09.06.
www.proverbs31.org

2014. január 19., vasárnap

Lélekerősítő levelek 140.

Ha megbillen a boldogságom
Lysa TerKeurst

„Öltsétek föl az Isten fegyverzetét, hogy a sátán cselvetéseinek ellenállhassatok. Nem annyira a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen. Ezért öltsétek fel az Isten fegyverzetét, hogy a gonosz napon ellenállhassatok, és mindent legyőzve megtarthassátok állásaitokat.” Ef 6,11-12

Legtöbbször boldogan szoktam ébredni. Nem úgy értem, hogy buli- hangulatban, de többnyire nem vagyok morcos ébredéskor. Felébredek, és a dolgokat jónak, kezelhetőnek látom, az életet meg telve új lehetőségekkel. És akkor valami elkerülhetetlenül nekiütközik a boldog hangulatomnak.
Valamelyik családtagom korareggeli kiborulása. Hihetetlen, milyen katasztrofálisan hat egy tinédzserre, ha elfeküdte a haját.
Vagy valami fontos dolog, amit iskolába menet otthon felejtett valaki. És úgy gondolja, hogy az ő felelőtlenségének palástolása azonnal váljék az én legsürgősebb feladatommá.
Vagy egy email valakitől, aki abban leli legnagyobb örömét, ha másokat padlóra küld a szavaival.
Vagy ha rosszul mérem fel az időt, és hirtelen minden kusza, feszült rohanássá válik.
Vagy Art, a férjem, aki megint lecsavarta 20 fokra a termosztátot, én meg 22 alatt egyfolytában vacogok. Hihetetlen, mit tesz két fok különbség.
Valami mindig történik. Valami, ami megbillenti a boldogságomat. És én hirtelen már kevésbé vagyok működőképes, már nem tudok igazán kedves lenni.
Ismered, ugye, miről beszélek?
Rájöttem, hogy mikor valami ilyesmi történik, mire kell rögtön odafigyelnem. Abban a pillanatban a Sátán saját sikeressége érdekében akar engem felhasználni.
Ha sikerül annyira felhúznia, hogy dühösen reagálok, az olyan, mintha gyufát dobnék a kiömlött benzinre.
A legkisebb szikra is képes tüzet gyújtani. Olyan tüzet, ami aztán tovaterjed, és sokkal nagyobbra nő, mint amekkorát a kiindulási helyzet indokolna.
Vegyük példának a hőmérsékletszabályozást.
Lehetne persze higgadtan váltani két mondatot a termosztátról. De adj ehhez hozzá egy kis dühöt, és az agyam máris elszáll, pillanatok alatt meggyőzöm magam, hogy Art sosincs rám tekintettel, nem érdekli, hogy velem mi van.
Ez az igazság? Dehogy. Ő csak nem szeret izzadni, ha itthon pihen.
Meg tudnánk egyezni egy kompromisszumos megoldásban, vagy egyszerűen magamra vehetek egy pulóvert és zoknit.
Ehelyett, ha megbillen a boldogságom, felgyullad a máglya, és mindketten megégetjük magunkat.
Más szavakkal, pontosan a Sátán tervét hajtom végre, és szabad utat engedek neki. Ne feledjük, a Sátán neve eleve azt jelenti, hogy ellenségeskedést szít, vádol, elszakít egymástól.
Legyen az hőmérsékleti különbség, anyagi probléma, félreértelmezett kijelentés, vagy bármi a számtalan lehetőség közül, ami megbillenti boldogságunkat – mindig van lehetőségünk mást választani.
Dönthetünk úgy, hogy belemegyünk a Sátán játszmájába, és hagyjuk, hogy elválasszon minket attól, amit Isten legjobbként készített nekünk.

Vagy választhatjuk azt, hogy küzdünk a kapcsolatainkért a Sátán szétszakító próbálkozásai ellen.
Ha ebből a szemszögből gondolom át a dolgokat, felismerem, ki a valódi ellenség.
Az igazi ellenségem nem az, aki megbillenti a boldogságomat, bárki legyen is az. Az igazi ellenségem az, aki minden erejével azon van, hogy rosszkedvűvé, ingerlékennyé tegyen, és segítsek neki lerombolni mindent, amit szeretek.
Felismerve, hogy harci stratégiára van szükségem ellene, az Ef 6,11 bölcs tanácsához fordulok: „Öltsétek föl az Isten fegyverzetét, hogy a sátán cselvetéseinek ellenállhassatok.”
Támogassuk egymást ebben, és húzódjunk vissza a Sátántól. Átlátok rajtad. Te vagy az ellenségem, nem az emberek. És vadonatúj stratégiám van arra, ha megbillen a boldogságom. Ha elveszett a fél zoknim, előveszek egy másik párt, és ha kell, magamra húzok egy pulóvert a jégbarlangban.

Uram, néha megbillen a boldogságom, és az indulataim átveszik az uralmat fölöttem. Segíts, kérlek, hogy mindig Hozzád méltó módon viselkedjem, és ne adjak teret a Sátán mesterkedéseinek. Jézus nevében, Ámen.

Lysa TerKeurst: When My Happy Gets Bumped
Encouragement for today, 2013.08.16.
www.crosswalk.com


Van-e már elég?
Karen Ehman

„Majd a néphez fordult: ’Vigyázzatok és óvakodjatok minden kapzsiságtól, mert nem a vagyonban való bővelkedéstől függ az ember élete.’” Lk 12,15

„Vigyázz! Kész! Rajt!” - kiáltott a férjem, s a három gyerek M&M versenye elkezdődött.
A szabályok egyszerűek voltak. Minden gyermeknek volt egy üres tálkája a nappali egy-egy sarkában. A szoba közepén állt egy nagy tál tele M&M’s-szel. A feladat, hogy egy evőkanállal mindenki hordja a drazsékat középről a saját edényébe. Amit leejtenek útközben, azt nem szedhetik fel.
A legfontosabb szabály, hogy mikor megszólal az időjelző, meg kell állniuk ott, ahol vannak. Ha nincsenek az edényüknél, mindazt elveszítik, amit addig gyűjtöttek.
Hogy mi volt a csavar a játékban? Az, hogy senki sem tudta, mikorra állítottuk be az időzítőt.
A család bohóca, a négyéves Spencer nevetgélve szaladgált a két edény között, a drazsék szanaszét repkedtek a kanaláról. Egyfolytában futkosott, úgy gondolta, a rohangálással fogja a legjobb eredményt elérni.
A módszeres Mitchell lassan, óvatosan közlekedett, hogy egyensúlyban tartsa a drazsékat a kanalán, ne potyogjanak le, hanem tudja pereméig megtölteni az edényét. Viszont az időzítőről megfeledkezett.
Nővérük, Kenna, gyorsan nekilendült, de azért óvatosan szállította az M&M-eket. Néhány forduló után viszont leült a sarokban, ölébe vette az edényét, és várakozott.
Nem sokkal később megszólalt az időzítő. Spencer megpróbált odavetődni az edényéhez, de késő volt. Mitchell, aki épp óvatosan merített a tálból, rájött, hogy minden eddigi munkája kárba veszett.
Mindkét fiú drazsé nélkül maradt.
A sarokban ott üldögélt a nővérük, az összes drazsé boldog tulajdonosa. Egyik fiú zsörtölődni kezdett, a másikból kitört a sírás. Persze, hogy meg akarták kapni az összegyűjtött cukorkájukat. Megnyugtattuk őket, hogy még tudjanak figyelni, amíg befejezzük a bibliaórát. Nem véletlenül játszottuk ezt, le kellett vonni a tanulságot.
Férjem felolvasta a buta gazdag történetét a Lk 12,13-21-ből. Bőségesen termő gazdasága volt ennek az embernek. Akkora lett a termés, hogy nem fért már a raktárakba. Szétoszthatta volna a fölösleget az éhezőknek, de nem, ő inkább lebontatta a raktárát, és sokkal nagyobbat épített, amibe elfért a rengeteg termés.
Ám azon az éjszakán élete időzítője lejárt, és a gazdag ember meghalt. Minden földi vagyona értéktelenné vált számára. Mások használták fel. Ezt a történetet kapcsoltuk össze az előző játékkal.
Ha kicsit hátralépek, és körülnézek az életemben, megláthatom, mennyi fölösleges földi jót begyűjtök én is. Elköltöm a pénzem, ahelyett, hogy a szegényeknek adnám, vagy Krisztus örömhírét közvetíteném a segítségével. Öltözködés, kiruccanások, luxuscikkek töltik ki az életünket. Nem is az igazán drága holmikról beszélek. Fölösleges kiadás lehet egy egyszerű, akciós szandál is. Bár ott áll a cipős polcon három pár nyári cipő jó állapotban, meggyőzöm magam, hogy megéri 15 dollárért megvenni még egyet. Hisz olyan csinos! A színe épp illik a kedvenc kék szoknyámhoz. És féláron adják! Igyekszem nyitásra odaérni, hogy még kapjak az én méretemben.
Valóban szükségem van rá? Nincs. Mégis meg akarom szerezni? Igen. Nos ezért érdemes egy kicsit megvizsgálnom a lelkemet, és elgondolkoznom a gazdag ember történetén. A Lk 12,15-ben így int Jézus: „Vigyázzatok és óvakodjatok minden kapzsiságtól, mert nem a vagyonban való bővelkedéstől függ az ember élete.”
Csak azért gyűjtöm vagy költöm a pénzem, hogy elmondhassam, mennyi mindenem van? Mi lenne, ha amikor találok valami vonzónak tűnő fölösleges dolgot (mint azt a szandált), akkor annak árát félretenném, és valami nagyon fontos dologra költeném az így összegyűjtött pénzt?
Igen, van értelme a biztonsági tartaléknak, de legalább ilyen fontos, hogy megosszuk másokkal, amit Isten nekünk adott. Ezt tette a kislányunk is a bibliaóra végén, egyenlően osztozott a cukorkán a testvérkéivel.

Uram, mutasd meg, kérlek, milyen területen tudnék kevesebbet költeni magamra, és többet másokra. Amim van, mind a Tiéd. Add, hogy dicsőségedre tudjam használni. Jézus nevében, Ámen.

Karen Ehman: Do You Have Enough?
Encouragement for today, 2013.08.19.
www.crosswalk.com

A meghallgatás ajándéka
Renee Swope

„Hozzád kiáltok, s te meghallgatsz, Istenem. Fordítsd felém füled, jusson eléd szavam!” Zsolt 17,6

Történt egyik este, hogy hallom, ahogy a férjem a kutyánkat kínálgatja kedvenc kutyacsemegéjével. Igazából ezzel igyekezett a fekvőhelyéhez csábítani Chelsea-t, 13 éves tacskónkat. Kedvenc foteljében szunyókált, és füle botját sem mozdította, még a csemegézésért sem volt hajlandó észrevenni, hogy neki szólnak.
Kérdeztem a lurkókat, mit gondolnak, Chelsea hallása szelektív, mert nem akar lefeküdni, vagy tényleg kezd megsüketülni. Volt egy sanda gyanúm, hogy az utóbbi eset áll fenn. Előkerültek a régi emlékek, nevetve idéztük fel a hajdan fiatal Chelsea-t, aki a legkisebb hangra is felfigyelt, a hűtő bekapcsolásától kezdve a ház előtti szélfúvásig. Andrew fiam, aki kilenc éves volt, aggódva nézett rám. „Remélem, anyu, hogy mikor te megöregedsz, nem leszel olyan süket, mint Chelsea.”
Nevetve válaszoltam, hogy nem is lenne rossz, ha nem hallanék meg mindent majd, ha olyan öreg leszek, mint Chelsea. Többet alszik, nem zavarja, ha kinevetjük vénsége miatt.
Könnyed válaszom nem oszlatta el a felhőket Andrew homlokáról, ezért megkérdeztem, miért fél attól, hogy nem hallom meg, amit mond. Tétovázás nélkül válaszolt: „Azért, mert már most sem hallasz meg mindig. Amikor például a gépnél ülsz, és én kérdezek valamit.”
Hoppá! Eszembe nem jutott volna, hogy a gyermekem attól fél, nem hallom meg, ha szól hozzám. Alig tudtam megállni, hogy szavai hatására bele ne süllyedjek egy rossz-anya-vagyok bűntudat-hangulatba. Beugrottak jelenetek, mikor hallottam ugyan, hogy szól, de nem hallottam meg, mit mond, mert épp valami vagy valaki másra figyeltem, például a tévére vagy a számítógépre.
Ahelyett, hogy a bűntudatban kezdtem volna fortyogni, magamhoz vontam Andrew-t, és bocsánatot kértem tőle, amiért néha nem figyeltem rá. Azt mondtam, amikor én a gépnél vagyok, az olyan, mint neki, mikor néz egy filmet. Annyira belemélyed, hogy nem hallja meg, mikor ebédelni hívom. Elmosolyodott, mikor rájött, hogy neki is van néha „halláskiesése”.
De nem akartam mentségeket keresni. Megígértem, hogy ezentúl, ha odajön hozzám, igyekszem rögtön abbahagyni, amit csinálok, és csak rá figyelni. Magamban megfogadtam, hogy ha szól hozzám, elfordulok a géptől vagy a telefontól, és figyelmesen meghallgatom. A megjegyzése arra is rávilágított, hogy mindannyian vágyunk a meghallgatásra.
A Zsolt 17,6 azt mutatja, hogy szeretnénk, ha Isten meghallgatna. Ma valahogy így mondaná a zsoltáros: „Hozzád imádkozom, mert tudom, hogy meghallgatsz, Uram. Hajtsd ide a füledet, és figyelj rám, amíg elmondom, amit szeretnék.” Ahogy én is odamegyek Istenhez, és azt szeretném, ha meghallgatna és felelne nekem, akik engem szólítanak meg, ugyanúgy vágynak arra, hogy figyeljek rájuk. Ha abbahagyom, amit csinálok, és feléjük fordulok, hogy meghallgassam őket, ezzel azt üzenem nekik, hogy fontosak számomra, és az is fontos, amit mondani akarnak.
Mai világunkban, mikor a technológiának köszönhetően állandó kapcsolatban tudunk lenni másokkal, könnyen válik a figyelmünk megosztottá, a fókuszpont elcsúszik azokról, akikkel egy szobában vagyunk. Bár testileg jelen, mentálisan gyakran távol vagyunk.
Aznap este Isten megmutatta, milyen értékes ajándékot adhatunk gyermekeinknek, férjünknek, barátainknak, munkatársainknak, és akár idegeneknek is. A meghallgatás ajándékát.
Mindannyiszor adhatjuk nekik, amikor abbahagyjuk, amit épp csinálunk, és teljes figyelmünkkel odafordulunk ahhoz, aki szól hozzánk. Ezt az ajándékot mindig megkapjuk Istentől, amikor Hozzá szólunk!

Uram, köszönöm, hogy meghallgatsz. Segíts, hogy én is fejlődjek a meghallgatásban. Könnyű fél füllel hallani, mialatt a másikat a számítógépre, a tévére vagy telefonomra fordítom. De én szeretném a meghallgatás ajándékát nyújtani, mert ezzel kifejezem, hogy fontos számomra az, aki szeretné, ha rá figyelnék. Segíts, kérlek, hogy vegyem észre, és küzdjem le ezt a szokást, és úgy tudjak meghallgatni, ahogy Te teszed, Uram. Jézus nevében, Ámen.

Renee Swope: The Gift of Listening
Encouragement for today, 2013.08.20.
www.crosswalk.com


Üres tankkal vezetni
Glynnis Whitwer

„De ő azt felelte: ’Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében.’ Ezért a legszívesebben a gyöngeségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje költözzön belém.” 2Kor 12,9

Az emberek gyakran kérdezik tőlem: „Hogy tudsz mindent kézben tartani?”
Helyzettől függően ilyeneket válaszolok:
1) Így vagyok programozva. És ez részben igaz is. Isten-adta képességem, hogy a zűrzavarban is tudjak összpontosítani. Többnyire. Hiába a férjem a mérnök, rám jellemzőbb a bal agyféltekés gondolkozás.
2) Összeszedett vagyok. Többnyire. Megtalálom, amire szükségem van, akkor, amikor szükségem van rá. Általában elő szoktam készülni a dolgokra. Néha az élet hullámai átcsapnak fölöttem, és előfordul, hogy valaki két napig hord egy zoknit. De a rendszer, a tervszerűség általában segít rendben tartani a dolgainkat.
3) A gyermekeim nagyok már. Vannak még ötleteik, amikkel szépen kidolgozott terveimet összekuszálják, de azért ez már egészen más, mint mikor aprók voltak, és megtörtént, hogy egyikük a kocsikulcsommal akarta kinyitni a kertkaput, aztán az utcán valahol elejtette. Na, akkor igazán nagyon kiborultam.
Ám a „Hogy bírod kézben tartani az egészet?” kérdés többnyire olyankor hangzik el, mikor elmesélek valamit, ami gyökeresen megváltoztatta az életemet. Családunk engedelmeskedett egy hívásnak nyolc évvel ezelőtt, és azóta sokszor éreztem, hogy erőm végét járom, már nem vagyok biztos önmagamban, s abban sem, hogy Isten meggondolta-e, mikor engem szemelt ki erre a feladatra. Ugyanakkor viszont ennek hatására jobban kapaszkodom Belé, mint bármikor azelőtt. Hogy mi történt?
Örökbe fogadtunk két afrikai kislányt.
Eddig nem írtam erről, mert családunk magánéletéhez tartozik. És nem akartam elbizonytalanítani az örökbefogadáson gondolkozó szülőket, elmesélve, mennyire nehéz utunk volt. Egyike a legjelentősebb tetteknek az életemben. És a legköltségesebbnek is. Nem pénzben számítva.
2005-ben örökbe fogadtunk egy 8 és egy 10 éves kislányt a háború sújtotta Libériából. Semmit sem tudtunk a hátterükről, csak azt, hogy ott mélyebb a szegénység, mint a többi elmaradott ország többségében. Folyóvíz, áram, iskola nélkül, sosem láttak könyvet, televíziót. Évekig csak a legszükségesebb jutott nekik, ami életben tartotta őket.
Eleinte könnyűnek tűnt a két kislány befogadása. Nyitottak voltak a szeretetünkre. A jó ételtől, a tanulástól szépen kibontakoztak. De aztán kezdődtek a nehézségek. Afrikai életük nagyon szomorú valóságának hatásai felszínre kerültek.
Egyik kislánynak komoly tanulási nehézségei vannak, ami későbbi önálló életét - és a miénket is – jelentősen befolyásolja. A másik leánykával magatartási problémák vannak, melyek a korai elhanyagolásban, erőszakban gyökereznek.
Hallunk néha szappanoperákba illő boldog végű történetekről. A miénk nem ilyen. Mi minden nap lányaink sebeinek, sérüléseinek árnyékában élünk. És ezek a nehézségek nagy hatással vannak rám és a férjemre is. És befolyásolják három biológiai gyermekünk fejlődését is.
Egy valamit megtanultam: hiába az Isten-adta képességem, hogy átlássak a káoszon, hiába az igyekezetem a rendszerességre, hiába a nagyobb gyermekeim nevelésének tapasztalata – nem voltam felkészülve erre a feladatra.
De Isten ereje alkalmassá tett.
Hogyan tudom tehát kézben tartani az egészet? Minden nap abból indulok ki, amire a 2Kor 12,9 megtanított:
Nincs erőm végigélni ezt az új napot – a Te erődre van szükségem hozzá.
Nincs bennem elég türelem – a Te türelmedre van szükségem.
Képtelen vagyok világosan gondolkozni – a Te tisztánlátásodra van szükségem.
Úgy érzem, szeretet sincs már bennem – a Te szeretetedre van szükségem.

És mindenből megkapom az aznapi adagot. Kapok annyi erőt, türelmet és tisztánlátást, hogy túléljem a napot. És kapok a szeretetről egy egészen más képet, ami erősebb, keményebb, határozottabb, mint amit addig tapasztaltam.
Jó volna többet írni családunk történetéről, talán egyszer majd megteszem. Most elég annyi, hogy megváltoztatott: térdre kényszerített, alázatosabbá tett, kevésbé vagyok már ítélkező, és sokkal erősebb függésben élek Istennel, mint azelőtt.
Isten ereje elég. De hogy ezt megtapasztaljam, az én erőm végére kellett érnem.

Mennyei Atyám, én nem láttam előre a nehézségeket, amikkel szembesültem, de Te láttad. Köszönöm, hogy beléptél a lehetőségeim és feladataim közé, és kiürült tartalékaimat feltöltötted békességeddel, erőddel, bölcsességeddel, szereteteddel. Segíts, hogy Rád támaszkodjam, mikor úgy érzem, minden szétesik körülöttem. Jézus nevében, Ámen.

Glynnis Whitwer: Running on Empty
Encouragement for today, 2013.08.21.
www.crosswalk.com


Könnyeink útja
Tracie Miles

„Feljegyezted, Uram, szenvedésem útját, összegyűjtötted tömlőidben könnyeimet.” Zsolt 56,9

Egy dolgot biztos minden ismerős tud rólam: gyakran sírok.
Mikor valamelyik kicsikém meghorzsolta a térdét, nem került be a csapatba, megbántódott egyik társa szavai miatt – én sírtam.
Amikor jogosítványt szerzett tizenhat éves lányom először fordult ki a garázs elől az autóval, amikor egy fiú összetörte a szívét, és amikor tavaly átvonult az emelvényen kék ballagási köntösében – én sírtam.
Mikor tehát pár hónappal később a kollégiumi szobájába költöztettük, féltem, nem fogok tudni uralkodni a könnyeimen.
Büszke voltam rá, hogy bejutott a főiskolára, ideje volt szárnyat bontania, mégis az, hogy elmegy otthonról, elviselhetetlenül fájt. Elnehezült a szívem a gondolatra, hogy nem fogom látni álmos mosolyát reggelente, nem kérdezhetem meg minden nap, hogy érzi magát.
Beugrott az a jelenet, ahogy sok-sok évvel azelőtt ott áll pici lánykám rózsaszín, pillangós blúzban, farmer szoknyácskában az óvodai csoportszoba ajtajában, és búcsút int nekem.
Kifordultam a kollégiumi szoba ajtaján, és vízműveim működésbe léptek.
A boldogság, hála, izgalom könnyei voltak. Meg a szomorúságé, szorongásé, anyai féltésé.
Érzelmeim hátterében felbukkant a kérdés: szabad ilyenkor sírni? Sok anya tapsolna örömében, ha kollégiumban hagyhatná a gyermekét. Önző vagyok, ha sírok?
A vegyes érzelmeknek abban a zűrzavaros pillanatában nagyon vágytam Isten vigasztalására, biztatására, és meg is találtam az 56. zsoltár 9. versében.
Arra emlékeztet Isten ebben a versben, mennyire közelről figyeli életünk minden apró részletét. Nem akarja megítélni, hogy „érvényes-e” a szomorúságunk. Együttérzésében könnyeinket összegyűjti függetlenül attól, hogy megalapozottan vagy sem, fontos vagy apró dolog miatt vagyunk-e szomorúak.
Ebben a zsoltárban Dávid szomorúságát valóban kritikus helyzet okozta. Saul, aki saját fiát akarta volna a trónon látni, halálra kereste Dávidot.
Dávidnak ezért egyfolytában menekülnie kellett előle. Mélységesen szomorú volt, félt, nem látta a jövőt. Abból, ahogy érzelmeiről beszél, kiderül, hogy sírni is szokott: „Feljegyezted, Uram, szenvedésem útját, összegyűjtötted tömlőidben könnyeimet.” Zsolt 56,9
Dávid vigasztalást nyert a biztos tudattól, hogy bármin megy is keresztül, Isten mélyen együtt érez vele, és könnyeit kincsként összegyűjti. Életét és jövőjét rábízta Istenre. Nem érezte zavarban magát a könnyei miatt, és mi se szégyelljük, még ha szeretnénk is visszatartani őket. Az élet gyakran nehéz. A gyermekek megnőnek. Megszokott életmódunk felborul. Ilyenkor a könnyek gyakran feltörnek, és sikertelenül próbáljuk visszaszorítani őket.
Otthagyni a gyermekedet az óvodában, a kollégiumban, vagy bárhol a kettő között, sokféle szorongást, érzelmet idéz elő. Ahogy közeledik a tanév, gondoljunk arra, hogy Isten együtt érez velünk és gyermekeinkkel. Minden könnycseppünket látja, és bízhatunk benne, hogy összegyűjti őket. Akármilyen szomorúság ér ma, tudnunk kell, hogy Isten törődik velünk.

Uram, köszönöm, hogy még nálam is jobban szereted a gyermekeimet, együtt érzel velük és velem is. Add, hogy megérezzem vigasztalásodat, biztatásodat, amikor új korszak kezdődik az életünkben, és anyaként új érzelmi kihívások érnek. Gyűjtsd, kérlek, gyermekeimet a szárnyad alá, vezesd őket az úton, és tartsd őket biztonságban. Jézus nevében, Ámen.

Tracie Miles: Where Your Tears Go
Encouragement for today, 2013.08.23.
www.crosswalk.com


Nem akarok több szétszórt zoknit
Karen Ehman

„Ügyel háza népe dolgaira, nem kenyere a semmittevés.” Péld 31,27

Fiatal lányként szerettem Miss Patnél tölteni az időt. Számított persze, hogy az egész környéken ő főzte a legfinomabb galuskát. Gyakran láttam a konyhaasztalon egy tálban a tojással kevert selymes lisztmasszát, mely pihent egy kicsit, mielőtt beleszaggatták a levesbe. Máskor az ablakban gőzölgött a frissen sült fahéjas almáslepény, a család meg alig várta, hogy végre nekiláthasson.
Miss Pat a házimunka minden részletét komolyan vette. Nem volt tökéletes az otthona, de csinos volt, tiszta, és igazi menedék a családnak, barátoknak.
Amennyi energiát otthona kialakítására fordított, azt gondolná az ember, hogy nem is foglalkozott mással. Tévedés. Az otthonán kívül is aktív életet élt, társadalmi munkát végzett gyerekei iskolájában, heti bibliaórát tartott, ifjúsági csoportot vezetett. Sugárzott róla a Jézus iránti szeretet, sok fiatal lányt és asszonyt – köztük engem is – vezetett el Krisztushoz.
De a legnagyobb energiát, a legtöbb fantáziát elsődleges szolgálatába, családjába és otthonába fektette be. Miss Pat jó példája volt annak, hogyan lehet másokat Krisztushoz terelni nemcsak szavakkal, hanem azzal is, ahogy szívvel-lélekkel vezeti a háztartást.
A konyhaasztal mellett üldögélve beleláttam Miss Pat titkaiba, hogyan sikerült mindent kézben tartania. Kialakított rendszere volt a mosásnak, a takarításnak, a bevásárlásnak – és vidám hozzáállása mindehhez. Most már, idősebb fejjel, úgy mondanám, hogy a Példabeszédek 31 asszonyát példázta. A Péld 31,27 összefoglalja ennek a névtelen feleségnek és anyának (akit gyakran a Példabeszédek 31 asszonyának nevezünk) tevékenységét: „Ügyel háza népe dolgaira, nem kenyere a semmittevés.”
Ma már, hogy nekem is saját családom, otthonom van, igyekszem tanulni ezektől az asszonyoktól. Főleg, mikor szívesebben választanám a semmittevést, mint a házi munkát. Jobban vonz a szépen rendezett terek, a csodálatos ételek képeinek nézegetése órákon át a neten, mint hogy nekilássak, és én magam is ilyet hozzak létre.
Mikor nyomasztónak érzem a sok otthoni tennivalót, megpróbálok Miss Patre és a Példabeszédek 31 asszonyára gondolni. Azt tanítják nekem, hogy ahelyett, hogy ölbe tett kézzel várnám, hogy magától rend legyen a lakásban, és meleg étel teremjen az asztalon, kapjam össze magam, gondoljam át tervszerűen a munkameneteket, és lássak neki. Segít, ha úgy állok hozzá, hogy szolgálatot végzek, mikor gondját viselem otthonunknak és a családnak. Ettől a gondolattól könnyebb összeszedni a fiam széthajigált zokniját, és idegesség nélkül elkészíteni a vacsorát. Erőt ad, ha tudom, hogy egész nap dolgoztam. A családomért teszem mindezt, és egyben Istenért is.
Kétségkívül fárasztó dolog otthonná varázsolni a házat. Egyensúlyt kell tartanunk a valódi pihenés és a munka között, és védekezni közben a lustasággal, a neheztelő gondolatokkal szemben. Kérdezzük meg magunktól: örömmel végzem a munkát, vagy duzzogok a tennivaló miatt? Kötelességnek, rabszolgamunkának tartom a háztartást, vagy kiváltságnak és élvezetnek? Valóban szükségem van pihenésre, vagy csak félreteszem a munkát, mert nincs kedvem hozzá?
Az elkötelezett otthonteremtés nehéz, de kifizetődő munka. Hisz a legfontosabb embereket: saját családunkat szolgáljuk.
A Főnök pedig? Hát Ő a legjobb. Mekkora megtiszteltetés Neki dolgozni!

Uram, taníts meg kérlek a házimunkához való jó hozzáállásra, segíts, hogy ne lazsáljak, hisz végső soron Téged szolgállak. Jézus nevében, Ámen.

Karen Ehman: I Don’t Want to Pick Up Any More Socks
Encouragement for today, 2013.08.26.
www.crosswalk.com

2014. január 7., kedd

Lélekerősítő levelek 139.

Olyankor
Wendy Pope

„Általa vigyük Isten elé a dicsőítés áldozatát mindenkor, azaz nevéről vallást tévő ajkaink gyümölcsét.” Zsid 13,15

Akkor vettem észre, mikor épp kifelé mentem a szobából. Arca komorsága elnehezült szívre utalt. Kérdőn néztem rá, mire csak nemet intett a fejével. Előzőleg azért imádkoztunk, hogy jó hírt kapjon, igen választ egy lehetőségre, amiért nagyon sokat dolgozott. Behívták, de végül nem őt választották.
Ismertem ezt a fájdalmat. Úgy hívják, hogy elutasítás. Én is várakoztam izgatottan, csak azért, hogy megtudjam, nem vettek fel.
Talán te is találkoztál már az illetéktelen, soha nem várt betolakodóval: az elutasítással.
Keményen dolgozol, hogy megnyerj egy előléptetést, de átnéznek rajtad. Igyekszel szerető feleség lenni, de férjed mégis elhagy. Jószándékú barátok ilyenkor bizonygatják nekünk, hogy „Isten tervei és időzítése mindig tökéletes.” Mély együttérzéssel biztatnak: „Bízzál Istenben”. De olyankor, mikor lecsap ránk az elutasítás, bizalmunknak valami feltöltésre van szüksége. Kell valami, mikor a gödörben vagyunk. Nos, ezeket a perceket kell dicsőítésre használnunk.
A dicsőítés (dicsőítő zsoltárok, énekek, Te Deum) meg tudja gyógyítani az elkeseredést, jobban, mint a puszta szavak. Mikor fájdalmunkon át dicsérjük Istent, Ő természetfeletti erővel tölt el, hogy megtegyük, amit magunktól képtelenek lennénk: fölébe kerüljünk a helyzetnek, amiben vagyunk. Dicsőítésünk figyelmünket a bajunkról Istenre emeli, és átéljük, hogy Ő mindig szívesen lát minket jelenlétébe.
Könnyű Istent dicsőíteni, mikor jól megy a sorunk, boldogok és sikeresek vagyunk. Amikor viszont elutasítás ér, nehéz dicsőíteni Őt. Áldozatnak éljük meg. Nem mindig könnyű hálatelt szívet nyújtani áldozatként az Úrnak, mikor úgy érezzük, nincs miért hálásnak lennünk. A Zsidókhoz írt levél szerzője mégis azt tanácsolja, hogy „vigyük Isten elé a dicsőítés áldozatát mindenkor, azaz nevéről vallást tévő ajkaink gyümölcsét.” Ahogy a gyümölcs ízét édesnek, kellemesnek érezzük, ugyanígy édes és kellemes a dicsőítés az Úrnak.
A fájdalomból - és legyünk őszinték: az önsajnálatból - dicsőíteni olyan erőt igényel, amivel nem rendelkezünk. De a levél szerzője biztosít róla, hogy a nehéz percekben Jézus által képesek vagyunk a dicsőítésre.
Ahogy rákapcsolódunk az Ő erőforrására, dicsőítés-áldozatunk még több erőt generál a dicsőítésre, és ebből még több dicsőítés fakad. Gyönyörű kör! A dicsőítés felemeli tekintetünket az elutasításról, és arra fordítja, amit Jézustól kapunk: békességet, vigazstalást, elfogadást.
Pár nappal később emailben megkérdeztem, hogy van. Többször tudott egyedül időt szakítani a dicsőítésre, és az elutasítás fájdalma enyhülni kezdett. Eltűntek a problémái? Az elutasításból elfogadás lett? Nem. De szomorúsága örömre változott, mikor figyelmét a dicsőítésre fordította, ami Urának édes és jóleső ajándék.

Uram, köszönöm, hogy mindig megadod azt, amire szükségem van. Még arra is Te adsz erőt, hogy dicsőíthesselek. Káprázatos vagy, Istenem! Segíts, hogy amikor elutasítás ér, jusson eszembe, amit ma tanultam. Jézus nevében, Ámen.

Wendy Pope: Moments Like These
Encouragement for today, 2013.08.07.
www.crosswalk.com


Életem új rendje
Leah Kimenhour

Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása.” Jk 1,17

Gyermekkoromban nem szerettem a változásokat. Az igazat megvallva, igyekeztem is elkerülni. Ez persze nem mindig sikerült.
Máig fel tudom idézni azt a félelmet, amit akkor éreztem, mikor magántanulóból iskolás lettem, gimnazista. Új diákként egy új iskolában, új osztálytársakkal, új tanárokkal – életem addigi legszörnyűbb élménye volt. A folytatás sem volt sokkal kellemesebb. Éjszakánként órákig szövögettem a terveket a sötétben, hogyan térhetnék vissza régi életemhez. Életem régi rendjéhez.
Hiába nőttem fel azóta, a változástól való félelem továbbra is rám tör bizonyos élethelyzetekben. Szeretnék visszahúzódni komfortzónámba az ismeretlen elől.
Nemrég tudatosult bennem, hogy meg kell lazítanom a kapcsolatomat valakivel, aki életem nagyon fontos része volt. Az iránta való tiszteletből nem részletezhetem, elég annyi, hogy ha továbbra is együtt maradunk, olyasmiket kellett volna tennem, amik ellentétben állnak a Szentírással. Túl sok veszély fenyegette volna Istenhez tartozásomat, ha továbbra is ápolom a kapcsolatot az illetővel. Az Úr gyengéden noszogatott, hogy lépjek ki ebből a kapcsolatból.
Rettegtem a döntéstől. Rám tört a félelem. Állandóan együtt voltunk. Végigbeszélgettük a napokat. Ugyanabba a társaságba jártunk. Hozzátartozott „életem rendjéhez”. Ha ezt az egyetlen személyt elengedem, elszakadok a teljes baráti körtől, akikhez tartoztunk, és minden helytől, ahova azelőtt mindannyian járni szoktunk. Próbáltam meggyőzni magam, nem kell lépnem, jól van ez így, ahogy van. Hiszen így kényelmes. És utálom a változást.
De saját magamért, Istennel való jó kapcsolatomért újra kellett fogalmaznom magamnak, milyen életet akarok élni. El kell fogadnom a mindennapokat e személy megszokott jelenléte nélkül. Végül engedelmesen kiléptem a kapcsolatból, bele a bizonytalanságba.
Azóta, hogy meghoztam azt a nehéz döntést, bizony sokszor előfordult, hogy visszavágytam a régi életem, a régi társaság után. Vissza akartam fordulni új életemtől a régihez, ami olyan megszokott, olyan természetes volt azelőtt.
Ebben a küzdelemben, az új életemmel való ismerkedés közben megtanultam valamit: változhatnak a körülményeim, de Isten sosem változik meg. Az életváltás közben erőt kaptam Jakab apostol levelének 1,17 verséből: „Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása.”
Életem új rendje szilárd építmény, melynek alapját az én változatlan Istenemre raktam, nem azokra a tűnő árnyékokra, amiket a változástól való félelem vetett rám. Valódi ajándék az Ő vezetése: megbízható, és tele van a Benne való örömmel. Isten az én javamra és a maga dicsőségére alakítja körülményeimet, kapcsolataimat.
Isten hűséges. Életadó új kapcsolatokkal, új közösséggel ajándékozott meg, melyet nem élvezhettem volna, ha nem engedelmeskedem Neki, és nem lépek ki komfortzónámból.
Akármi előtt állsz, akármilyen változások jönnek eléd az úton, tudom, hogy ugyanezt veled is meg tudja tenni. Hallgass Isten jelzéseire, hidd el, hogy számodra is kész az ajándéka: hűség, remény és bátorítás. Öleld magadhoz új életedet.

Uram, a változás, a bizonytalanság félelmetes tud lenni, de bízni fogok Benned. Segíts, hogy bizalommal járjam életem új útját, tudva, hogy Te tökéletesen előkészítetted. Szeretlek, Uram. Jézus nevében, Ámen.

Leah Kimnehour: My New Normal
Encouragement for today, 2013. augusztus 12.
www.crosswalk.com


Minek ezzel bajlódni?
Glynnis Whitwer

„Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van te nálad. És mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia.” Jn 6,68-69

Ha az alábbi két állítás igaz lenne, melyik okozna neked nagyobb gondot?
Nincs pénzed.
Nincs Isten.
Mikor a lelkészünk feltette ezt a kérdést az anyagiakról szóló prédikációja elején, a szívem furcsán megremegett. Nincs Isten? Már a gondolattól is megszédültem. Mint mikor felébredsz egy hátborzongató, de valószerű álomból, s kell egy kis idő, míg meggyőzöd magad, hogy csak álmodtál.
Folytatódott a prédikáció, de a kérdés nem hagyott nyugton. Kíváncsi voltam, mások vajon mit gondolnak? Melyik lehetőségtől lesznek rosszul?
Pár nap múlva feltettem a kérdést egy ismerős főiskolai hallgatónak. Egy percig gondolkozott, aztán ezt mondta: „Ha a második állítás igaz lenne, sokkal könnyebb lenne az életem.”
Mélyen megérintett őszinte válasza. De a szívem belesajdult, milyen is ez a világ. Ismerősömet kereszténynek nevelték, és tudtam, milyen nehezen tart ki a hite mellett számos kísértéssel szemben. Vajon hányszor állt már ott, hogy feladja a hitét? Elgondolkozott vajon azon, hogy minek is bajlódik ezzel az egésszel?
Úgy szerettem volna beszélni neki arról, miért éri meg Jézus, hogy ha kell, akár mindent feladj érte. De az időpont nem volt alkalmas. Abban az őszinte pillanatban az volt a helyes, ha csak látja, hogy értem, mennyire nehéz követnie Jézust. Én is jártam az ő cipőjében.
Napok múlva is vissza-visszatértem gondolatban erre a beszélgetésre. Fiatal ismerősöm hitét a követelmények, a szabályok határozták meg, melyeknek engedelmeskednie kellett. Elgondolkoztam, vajon én is így szemléltetem számára Jézust? Vajon aki látja az én életemet, annak alapján a kereszténységből csak a tiltásokat, korlátozásokat veszi észre? Az örömöt nem látják? Már ennek a lehetősége is arra késztetett, hogy változtassak. Mégpedig azonnal.
Én Jézust vonzónak, ellenállhatatlannak, igézőnek akarom láttatni. Azt szeretném, ha nem saját negatív ítélkezésem, hanem Isten jósága ragyogna át rajtam. Hisz végülis ez az, ami annak idején az embereket Jézushoz vonzotta.
Együttérzése, jószívűsége, szeretete késztetett férfiakat és nőket addigi életük, munkájuk, hírnevük, vagyonuk és hatalmuk elhagyására, az Újszövetség szerint. Feladtak mindent, hogy vidáman és örömmel kövessék Jézust. Az üldözések idején. A nehézségek ellenére. Elfeledkezve világi vágyaikról, törekvéseikről.
Aznap én is elköteleztem magam: azt akarom, hogy keresztényként élt életem megszólítsa az embereket, és Jézus követésében a nyereséget vegyék észre, ne az áldozatokat. Persze, vannak áldozatok, helytelen lenne Jézus követését könnyűnek mondani. Minden nap döntést hozunk, félretesszük természetes, énközpontú indíttatásainkat (pénz, időtöltés, érzelmek terén), és Isten kívánságait helyezzük a magunké fölé. De ez nem bűntudat-hajtotta hit, ez egy kegyelemmel teljes hit. Én így akarom képviselni, ilyennek akarom láttatni Jézust.
Ne merülhessen fel a hittel kapcsolatban a minek ezzel bajlódni? kérdése. Azt akarom, hogy az emberek lássák, nincs ennél jobb. Ahogy Péter apostol is erre jutott, mikor elgondolkozott rajta.
Elérkezett egy pillanat Jézus életében, mikor sokan hátat fordítottak neki addigi követői közül. Túl keménynek tartották tanítását. Jézus megkérdezte legszűkebb tanítványi körét, ők is ott akarják-e hagyni. Péter bátran válaszolta: „Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van te nálad. És mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia” (Jn 6,68-69).
Más szavakkal: nincs annál jobb, mint Jézust követni.
Sokan néznek és látnak engem, kezdve a családommal. Lehet, túl sok időt töltöttem a szabályok követésével, kevésbé látszik rajtam a nyereség. Vagy talán olyannak tűnik az életem, ami nem sok hitet igényel, nincs benne szenvedély, az emberek nem vágynak rá, hogy saját életüket megváltoztassák annak hatására, amit nálam tapasztalnak. De hála Istennek, sosem késő átalakulni.

Mennyei Atyám, kérlek, bocsásd meg, ha tehernek ábrázoltam követésedet. Segíts, kérlek, hogy úgy éljek, hogy a követésed okozta öröm ragyogja túl az árat, amibe ez belekerül. Jézus nevében, Ámen.

Glynnis Whitwer: Why Bother?
Encouragement for today, 2013.08.13.
www.crosswalk.com


Elengedni
Amy Carroll

„Ám parancsul adta Jákobnak, s mint törvényt rendelte Izraelnek, hogy amit kinyilatkoztatott az atyáknak, azt hirdetniük kell fiaiknak, hadd ismerjék meg a jövő nemzedékek, a fiak, akik majd születnek. Aztán ők kelnek fel és tovább hirdetik gyermekeiknek. Hogy Istenbe vessék reményüket, ne feledjék el Isten tetteit, hanem teljesítsék parancsait.” Zsolt 78,5-7

Minden december elején egyenként szedegetem elő karácsonyi és téli dekorációnk sok-sok emléktől átitatott darabkáit. Egyik különösen kedves számomra, alig várom, hogy előkerüljön. Egy bekeretezett fénykép két kicsi fiamról, ahogy színes, meleg kabátban ülnek a szánkón a frissen hullott hóban. Hátravetett fejjel nevetnek, élvezik a siklást, és az Észak-Karolinában ritka hóesést.
Furcsa, hogy egyetlen fénykép mennyire magába tudja sűríteni fiaim gyermekkorát. Nézem, és a szívem sajog a régi idők után. Felidézem az építőkockás játékokat, az apró karok nyakamra fonódó ölelését.
Nem akartam, hogy vége legyen ennek a korszaknak, ám ma már, hajdan totyogó fiaim fölém tornyosulnak, és mély hangjuk bezengi a lakást. Elmúltak a gyermeki gügyögések, a gyurma, a képeskönyvek. Helyüket elfoglalták kamaszos heccelődések, kocsikulcsok, kollégiumi emailek. A fiúk fiatalemberekké lettek, elhagyták gyermeki szokásaikat. Csak anyu is el tudná engedni őket!
Az idősebbik, Anson, készül vissza a főiskolára, másodéves hallgató lesz. Az új kihívásokkal teli időszaktól rettegve Istenhez fordulok, hogy megnyugvásra leljek.
Isten határozott iránymutatást, majd egy erőteljes ígéretet ad azoknak a szülőknek, akik aggódva figyelik a függetlenség szárnycsapásait próbálgató gyermekeiket.
Határozott iránymutatás: a szülők feladata a tanítás.
Több szentírási részben is olvashatjuk a tanítás parancsát:
„Mindenképpen vigyázz magadra és nagyon ügyelj, hogy amiket saját szemeddel láttál, el ne felejtsd, hanem őrizd meg emlékezetedben egész életedben, sőt add tudtára gyermekeidnek és gyermekeid gyermekeinek is”(5Móz 4,9).
Véssétek szívetekbe, lelketekbe szavamat, kössétek őket jelül a kezetekre, legyenek ék a homlokotokon! Tanítsátok meg rájuk gyermekeiteket, beszélj róluk, ha otthon tartózkodsz és ha úton vagy, ha lefekszel és ha fölkelsz” (5Móz 11,18-19).
Ezt követi az ígéret: ahogy elengedjük őket, bízhatunk benne, hogy gyermekeink megmaradnak Istennel való kapcsolatukban.
Mutasd meg a fiúnak, melyik úton járjon, s akkor sem hagyja el, amikor idősebb lesz” (Péld 22,6).
Taníts, és azután bízz.
A szülőlét isteni partnerség, melyben Isten az irányító társ. Amit mi a parancsnak engedelmeskedve megtanítunk, Isten ígéretével összefonódva be fog érni bennük.
Mi a férjemmel hűségesen, szeretetben tanítottuk Isten igéjét a fiainknak. Most Istenre bízzuk, hogy bevégezze bennük a megkezdett munkát. Nem biztos, hogy azonnal látható jele lesz ennek, történnek majd botlások az úton, de a tanítás és utána az Istenre bízás segíti anyaszívemet elengedni gyermekeit.

Uram, segíts, hogy hűségesen tanítsam Igédet és utaidat gyermekeimnek, aztán bízzam Benned, hogy kíséred őket az úton. Elengedem az irányítást, és bízom abban, ahogy Te munkálkodsz bennük. Jézus nevében, Ámen.

Amy Carroll: Letting Go
Encouragement for today, 2013.08.09.
www.crosswalk.com


Mit imádkozott Dániel?
Lysa TerKeurst

„Naponta háromszor térdre borult. Imádkozott és magasztalta Istenét, ahogyan azelőtt is tette.” Dán 6,11b

Voltál már gödörben? Én nemrég kerültem ki a legutóbbiból. Tudod, milyen érzést vált ki bennem - persze a rosszkedv és idegesség mellett -, ha gödörbe kerülök? Éhséget.
Általában akkor érzem nagyon lenn magam, ha olyasmi történik az életemben, amit nem tudok kontrol alatt tartani. Ilyenkor, mikor kifutnak a kezemből az események, olyasmiben keresek megnyugvást, ami fölött én rendelkezem. Az étkezés pedig olyasminek látszik, amiben könnyű örömöt találni.
Igen ám, de ilyenkor az, ami a számnak jó érzés, mikor megeszem, a lelki nyugalmamat nem tudja helyrehozni. Sőt.
A szénhidrátokban való tobzódás bűntudatot ébreszt bennem. Ha a bűntudat hozzám szegődik lenn a gödörben, csak súlyosbítja a helyzetet. Ha tehát nem tudom kienni magam a gödörből, mit tehetek?
Ha valóban éhes vagyok, mindenekelőtt egyem valami egészségeset. Utána keressek valamit, amiért hálás lehetek, és kezdjem magasztalni érte az Urat.
Még ha nem vagyok is hálás kedvemben a gödör mélyén, valami fordulat indul a lelkemben, ha a gondok között megtalálom az áldásokat is. Minden dolog, amiért szóban hálát adok, olyan, mint egy-egy létrafok kifelé a gödörből.
És ez nemcsak az én ötletem. A Bibliában is megtaláljuk. Nézzük, mi történt, mikor Dániel is így gondolkozott a gödörben, amibe belekerült.
A Dán 6,10-ben Dániel tudomására jut, hogy az oroszlánok közé dobnak mindenkit, akit rajtakapnak, hogy nem Dáriushoz imádkozik, hanem más istenhez. Ez aztán a gödör! De bámulatos Dániel reakciója.
Hazamegy. Kitárja az ablakokat, és a tiltás ellenére imádkozik. Nem hiszem, hogy azért tette, mert jól érezte magát. Úgy képzelem, pontosan úgy volt, mint bárki más hasonló helyzetben. De egy döntéssel felülkerekedett az érzésein.
És hogy döntött, mit imádkozik?
„Istenem, ments meg!”
„Istenem, ez nem igazságos!”
„Istenem, ez már túl sok nekem!”
„Istenem, tipord el ellenségeimet, és söpörd ki őket!”
„Istenem, Te tudod, hogy ezen csak jó adag csokoládéval tudok úrrá lenni!”
Nem. Ezeket mind nem mondta.
Dániel imádkozása nagy lecke nekem.
A Dán 6,11b-ből megtudjuk, hogy Dániel hálaimát mondott, magasztalta Istent. „Naponta háromszor térdre borult. Imádkozott és magasztalta Istenét, ahogyan azelőtt is tette.”
Dániel reakciója annyira más, mint ahogy mi reagálnánk, hogy megállásra, elgondolkozásra késztet.
Első reakcióinkat az határozza meg, hogy milyen visszatérő szokásaink vannak, amik állandóságot biztosítanak életünkben. Dániel a hálaadást tette saját visszatérő szokásává. Mivel hálás fajta ember volt, Dániel szívének előterében és középpontjában Isten természete és gondoskodása állt – még a legkevésbé kontrolálható körülmények között is. Számomra kihívást jelent, és megihlet Dániel reakciója. Ilyen kérdéseket kell megválaszolnom: én hova futok, ha rám nehezedik az élet? Kivel vagy mivel vagyok függőségi viszonyban? Van-e olyan szokásom, ami miatt a bűntudat is terhel, ha gödörben vagyok? Mi történne, ha abbahagynám a jól-létbe való kapaszkodást, és inkább a perspektívaváltó hálát tenném magamévá?
Az élet továbbra is tele lesz gödrökkel. De ez nem jelenti azt, hogy gödörlakóvá kell válnom. Vagy gödörevővé.

Uram, tudom, hogy néha gödörbe fogok kerülni. De tudom, nem kell ott maradnom, és nem kell megpróbálnom kienni magam a gödörből. Köszönöm, hogy időtlen Igéd által mutatod nekem az utat, az igazságot és az életet. Jézus nevében, Ámen.

Lysa TerKeurst: What Did Daniel Pray?
Emcouragement for today, 2013. 08.08.
www.crosswalk.com


Tanítsd meg hallgatni a lelkem
Wendy Pope

„Megtanítottam hallgatni a lelkem, így békét szereztem neki.” Zsolt 131,2a

Nagydumás vagyok. Mindig is az voltam. Mikor hazahoztam a bizonyítványomat, a szüleim nem is számítottak közepesnél jobb magatartásjegyre. Egyik tanítónénim udvariasan próbált fogalmazni, ezért „nagyon szociálisnak” nevezett. A többiek nem kerteltek: „Wendy túl sokat beszél. Többet tudna tanulni, ha kevesebbet járna a szája.”
Sajnos, a régi szokások nehezen múlnak. Magammal viszem a szószátyárságot Istennel kettesben töltött időmbe is. A „csendes percekbe” rengeteg szót ömlesztek. Az Atya, gondolom, néha ránéz a Fiára, s így szól: „Képtelen vagyok szóhoz jutni ennél a kislánynál! Sokkal többet tudna tanulni, ha kevesebbet járna a szája.”
Hát igen, nehezen bír csendben maradni ez a nagydumájú kislány. Ahelyett, hogy megvárnám, mit akar mondani nekem Isten, előadom neki, milyen tökéletes megoldásokat találtam ki a problémáimra. Tennivalókon agyalok, ahelyett, hogy csend és békesség töltené el a lelkem. Olyan könnyű rendet rakni, leporolni, letörölgetni a rengeteg játékot a gyerekszoba polcain. De hogy üljek nyugton és hallgassak? Az nem nekem való, ezért inkább folytatom a szövegelést.
Ugyanakkor nyugtalanított ez az egész, megosztottam hát Istennel, tudtam, hogy gyakorolnom kéne a csendet, a nyugalmat. Éreztem, ahogy Isten gyöngéden elcsitít. „Ssssssss, maradj csendben. Jó az, ha hallgatsz. Nem kell mondanod semmit.”
Isten világosan meg akart tanítani valamire. Ahogy csendre intett, ez több volt, mint kérés, hogy ne beszéljek: a lelkemet akarta elcsendesíteni. Akkor értettem ezt meg, mikor a 131. zsoltár 2. versét olvastam: „Megtanítottam hallgatni a lelkem, így békét szereztem neki.” Isten meg akarta ismertetni velem a valódi békét. Az Ő békességét.
Mint minden másra, erre is érvényes, hogy gyakorlat teszi a mestert. Nagy elhatározással lefékeztem 150 km-es sebességgel száguldó gondolataimat, s leparkoltam őket Istennel töltött csendes perceim alatt. Ehhez néha az kellett, hogy még imádkozás előtt írjam össze a napi tennivalókat. Vagy hogy döntsem el a fontossági sorrendet. A porszívózás kevésbé fontos, mint hogy Istenre figyeljek. A gondolatok gyakran újra beindultak, s azon kaptam magam, hogy megint beszélek és beszélek. Ilyenkor visszaszorítottam őket, s újrateremtettem magamban a csendet.
Lelkem felfrissült, békére talált. A csendben, a nyugalomban megéreztem Isten iránymutatását arra napra, a különböző helyzetekre, s megpihent a lelkem, amire nagy szükségem volt. Mialatt feltöltjük lelkünk tankját Isten igaz frissítőjével, megtanulunk ellazulni, megtapasztaljuk a valódi békét és pihenést, amit csak a Vele való együttlét csendje és nyugalma hozhat meg. Ezt a felfrissülést aztán magunkkal visszük, miközben megbirkózunk az aznapi kihívásokkal.
Te is olyan nagydumával vagy megáldva, mint én? Nehéz csendben maradnod Isten előtt? Kérd Őt, segítsen gyakorolni és élvezni a csendet, a nyugalmat. Frissítő békességre talál a lelked. Isten nyugalma az, amire nyughatatlan lelkünknek leginkább szüksége van.

Uram, nehezen tudom csendben tartani a lelkem. Lerakom eléd a csenddel szembeni ellenállásomat, segítségedet kérem, hogy tudjak minden nap csendes perceket tölteni Veled. Előre magasztallak azért, amit mondani fogsz nekem a csendben. Köszönöm az igazi pihenést, amit csak Te tudsz megadni. Jézus nevében, Ámen.

Wendy Pope: Quiet My Soul
Encouragement for today, 2013. aug. 16.
www.crosswalk.com