Lélekerősítő levelek 140.

Ha megbillen a boldogságom
Lysa TerKeurst

„Öltsétek föl az Isten fegyverzetét, hogy a sátán cselvetéseinek ellenállhassatok. Nem annyira a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen. Ezért öltsétek fel az Isten fegyverzetét, hogy a gonosz napon ellenállhassatok, és mindent legyőzve megtarthassátok állásaitokat.” Ef 6,11-12

Legtöbbször boldogan szoktam ébredni. Nem úgy értem, hogy buli- hangulatban, de többnyire nem vagyok morcos ébredéskor. Felébredek, és a dolgokat jónak, kezelhetőnek látom, az életet meg telve új lehetőségekkel. És akkor valami elkerülhetetlenül nekiütközik a boldog hangulatomnak.
Valamelyik családtagom korareggeli kiborulása. Hihetetlen, milyen katasztrofálisan hat egy tinédzserre, ha elfeküdte a haját.
Vagy valami fontos dolog, amit iskolába menet otthon felejtett valaki. És úgy gondolja, hogy az ő felelőtlenségének palástolása azonnal váljék az én legsürgősebb feladatommá.
Vagy egy email valakitől, aki abban leli legnagyobb örömét, ha másokat padlóra küld a szavaival.
Vagy ha rosszul mérem fel az időt, és hirtelen minden kusza, feszült rohanássá válik.
Vagy Art, a férjem, aki megint lecsavarta 20 fokra a termosztátot, én meg 22 alatt egyfolytában vacogok. Hihetetlen, mit tesz két fok különbség.
Valami mindig történik. Valami, ami megbillenti a boldogságomat. És én hirtelen már kevésbé vagyok működőképes, már nem tudok igazán kedves lenni.
Ismered, ugye, miről beszélek?
Rájöttem, hogy mikor valami ilyesmi történik, mire kell rögtön odafigyelnem. Abban a pillanatban a Sátán saját sikeressége érdekében akar engem felhasználni.
Ha sikerül annyira felhúznia, hogy dühösen reagálok, az olyan, mintha gyufát dobnék a kiömlött benzinre.
A legkisebb szikra is képes tüzet gyújtani. Olyan tüzet, ami aztán tovaterjed, és sokkal nagyobbra nő, mint amekkorát a kiindulási helyzet indokolna.
Vegyük példának a hőmérsékletszabályozást.
Lehetne persze higgadtan váltani két mondatot a termosztátról. De adj ehhez hozzá egy kis dühöt, és az agyam máris elszáll, pillanatok alatt meggyőzöm magam, hogy Art sosincs rám tekintettel, nem érdekli, hogy velem mi van.
Ez az igazság? Dehogy. Ő csak nem szeret izzadni, ha itthon pihen.
Meg tudnánk egyezni egy kompromisszumos megoldásban, vagy egyszerűen magamra vehetek egy pulóvert és zoknit.
Ehelyett, ha megbillen a boldogságom, felgyullad a máglya, és mindketten megégetjük magunkat.
Más szavakkal, pontosan a Sátán tervét hajtom végre, és szabad utat engedek neki. Ne feledjük, a Sátán neve eleve azt jelenti, hogy ellenségeskedést szít, vádol, elszakít egymástól.
Legyen az hőmérsékleti különbség, anyagi probléma, félreértelmezett kijelentés, vagy bármi a számtalan lehetőség közül, ami megbillenti boldogságunkat – mindig van lehetőségünk mást választani.
Dönthetünk úgy, hogy belemegyünk a Sátán játszmájába, és hagyjuk, hogy elválasszon minket attól, amit Isten legjobbként készített nekünk.

Vagy választhatjuk azt, hogy küzdünk a kapcsolatainkért a Sátán szétszakító próbálkozásai ellen.
Ha ebből a szemszögből gondolom át a dolgokat, felismerem, ki a valódi ellenség.
Az igazi ellenségem nem az, aki megbillenti a boldogságomat, bárki legyen is az. Az igazi ellenségem az, aki minden erejével azon van, hogy rosszkedvűvé, ingerlékennyé tegyen, és segítsek neki lerombolni mindent, amit szeretek.
Felismerve, hogy harci stratégiára van szükségem ellene, az Ef 6,11 bölcs tanácsához fordulok: „Öltsétek föl az Isten fegyverzetét, hogy a sátán cselvetéseinek ellenállhassatok.”
Támogassuk egymást ebben, és húzódjunk vissza a Sátántól. Átlátok rajtad. Te vagy az ellenségem, nem az emberek. És vadonatúj stratégiám van arra, ha megbillen a boldogságom. Ha elveszett a fél zoknim, előveszek egy másik párt, és ha kell, magamra húzok egy pulóvert a jégbarlangban.

Uram, néha megbillen a boldogságom, és az indulataim átveszik az uralmat fölöttem. Segíts, kérlek, hogy mindig Hozzád méltó módon viselkedjem, és ne adjak teret a Sátán mesterkedéseinek. Jézus nevében, Ámen.

Lysa TerKeurst: When My Happy Gets Bumped
Encouragement for today, 2013.08.16.
www.crosswalk.com


Van-e már elég?
Karen Ehman

„Majd a néphez fordult: ’Vigyázzatok és óvakodjatok minden kapzsiságtól, mert nem a vagyonban való bővelkedéstől függ az ember élete.’” Lk 12,15

„Vigyázz! Kész! Rajt!” - kiáltott a férjem, s a három gyerek M&M versenye elkezdődött.
A szabályok egyszerűek voltak. Minden gyermeknek volt egy üres tálkája a nappali egy-egy sarkában. A szoba közepén állt egy nagy tál tele M&M’s-szel. A feladat, hogy egy evőkanállal mindenki hordja a drazsékat középről a saját edényébe. Amit leejtenek útközben, azt nem szedhetik fel.
A legfontosabb szabály, hogy mikor megszólal az időjelző, meg kell állniuk ott, ahol vannak. Ha nincsenek az edényüknél, mindazt elveszítik, amit addig gyűjtöttek.
Hogy mi volt a csavar a játékban? Az, hogy senki sem tudta, mikorra állítottuk be az időzítőt.
A család bohóca, a négyéves Spencer nevetgélve szaladgált a két edény között, a drazsék szanaszét repkedtek a kanaláról. Egyfolytában futkosott, úgy gondolta, a rohangálással fogja a legjobb eredményt elérni.
A módszeres Mitchell lassan, óvatosan közlekedett, hogy egyensúlyban tartsa a drazsékat a kanalán, ne potyogjanak le, hanem tudja pereméig megtölteni az edényét. Viszont az időzítőről megfeledkezett.
Nővérük, Kenna, gyorsan nekilendült, de azért óvatosan szállította az M&M-eket. Néhány forduló után viszont leült a sarokban, ölébe vette az edényét, és várakozott.
Nem sokkal később megszólalt az időzítő. Spencer megpróbált odavetődni az edényéhez, de késő volt. Mitchell, aki épp óvatosan merített a tálból, rájött, hogy minden eddigi munkája kárba veszett.
Mindkét fiú drazsé nélkül maradt.
A sarokban ott üldögélt a nővérük, az összes drazsé boldog tulajdonosa. Egyik fiú zsörtölődni kezdett, a másikból kitört a sírás. Persze, hogy meg akarták kapni az összegyűjtött cukorkájukat. Megnyugtattuk őket, hogy még tudjanak figyelni, amíg befejezzük a bibliaórát. Nem véletlenül játszottuk ezt, le kellett vonni a tanulságot.
Férjem felolvasta a buta gazdag történetét a Lk 12,13-21-ből. Bőségesen termő gazdasága volt ennek az embernek. Akkora lett a termés, hogy nem fért már a raktárakba. Szétoszthatta volna a fölösleget az éhezőknek, de nem, ő inkább lebontatta a raktárát, és sokkal nagyobbat épített, amibe elfért a rengeteg termés.
Ám azon az éjszakán élete időzítője lejárt, és a gazdag ember meghalt. Minden földi vagyona értéktelenné vált számára. Mások használták fel. Ezt a történetet kapcsoltuk össze az előző játékkal.
Ha kicsit hátralépek, és körülnézek az életemben, megláthatom, mennyi fölösleges földi jót begyűjtök én is. Elköltöm a pénzem, ahelyett, hogy a szegényeknek adnám, vagy Krisztus örömhírét közvetíteném a segítségével. Öltözködés, kiruccanások, luxuscikkek töltik ki az életünket. Nem is az igazán drága holmikról beszélek. Fölösleges kiadás lehet egy egyszerű, akciós szandál is. Bár ott áll a cipős polcon három pár nyári cipő jó állapotban, meggyőzöm magam, hogy megéri 15 dollárért megvenni még egyet. Hisz olyan csinos! A színe épp illik a kedvenc kék szoknyámhoz. És féláron adják! Igyekszem nyitásra odaérni, hogy még kapjak az én méretemben.
Valóban szükségem van rá? Nincs. Mégis meg akarom szerezni? Igen. Nos ezért érdemes egy kicsit megvizsgálnom a lelkemet, és elgondolkoznom a gazdag ember történetén. A Lk 12,15-ben így int Jézus: „Vigyázzatok és óvakodjatok minden kapzsiságtól, mert nem a vagyonban való bővelkedéstől függ az ember élete.”
Csak azért gyűjtöm vagy költöm a pénzem, hogy elmondhassam, mennyi mindenem van? Mi lenne, ha amikor találok valami vonzónak tűnő fölösleges dolgot (mint azt a szandált), akkor annak árát félretenném, és valami nagyon fontos dologra költeném az így összegyűjtött pénzt?
Igen, van értelme a biztonsági tartaléknak, de legalább ilyen fontos, hogy megosszuk másokkal, amit Isten nekünk adott. Ezt tette a kislányunk is a bibliaóra végén, egyenlően osztozott a cukorkán a testvérkéivel.

Uram, mutasd meg, kérlek, milyen területen tudnék kevesebbet költeni magamra, és többet másokra. Amim van, mind a Tiéd. Add, hogy dicsőségedre tudjam használni. Jézus nevében, Ámen.

Karen Ehman: Do You Have Enough?
Encouragement for today, 2013.08.19.
www.crosswalk.com

A meghallgatás ajándéka
Renee Swope

„Hozzád kiáltok, s te meghallgatsz, Istenem. Fordítsd felém füled, jusson eléd szavam!” Zsolt 17,6

Történt egyik este, hogy hallom, ahogy a férjem a kutyánkat kínálgatja kedvenc kutyacsemegéjével. Igazából ezzel igyekezett a fekvőhelyéhez csábítani Chelsea-t, 13 éves tacskónkat. Kedvenc foteljében szunyókált, és füle botját sem mozdította, még a csemegézésért sem volt hajlandó észrevenni, hogy neki szólnak.
Kérdeztem a lurkókat, mit gondolnak, Chelsea hallása szelektív, mert nem akar lefeküdni, vagy tényleg kezd megsüketülni. Volt egy sanda gyanúm, hogy az utóbbi eset áll fenn. Előkerültek a régi emlékek, nevetve idéztük fel a hajdan fiatal Chelsea-t, aki a legkisebb hangra is felfigyelt, a hűtő bekapcsolásától kezdve a ház előtti szélfúvásig. Andrew fiam, aki kilenc éves volt, aggódva nézett rám. „Remélem, anyu, hogy mikor te megöregedsz, nem leszel olyan süket, mint Chelsea.”
Nevetve válaszoltam, hogy nem is lenne rossz, ha nem hallanék meg mindent majd, ha olyan öreg leszek, mint Chelsea. Többet alszik, nem zavarja, ha kinevetjük vénsége miatt.
Könnyed válaszom nem oszlatta el a felhőket Andrew homlokáról, ezért megkérdeztem, miért fél attól, hogy nem hallom meg, amit mond. Tétovázás nélkül válaszolt: „Azért, mert már most sem hallasz meg mindig. Amikor például a gépnél ülsz, és én kérdezek valamit.”
Hoppá! Eszembe nem jutott volna, hogy a gyermekem attól fél, nem hallom meg, ha szól hozzám. Alig tudtam megállni, hogy szavai hatására bele ne süllyedjek egy rossz-anya-vagyok bűntudat-hangulatba. Beugrottak jelenetek, mikor hallottam ugyan, hogy szól, de nem hallottam meg, mit mond, mert épp valami vagy valaki másra figyeltem, például a tévére vagy a számítógépre.
Ahelyett, hogy a bűntudatban kezdtem volna fortyogni, magamhoz vontam Andrew-t, és bocsánatot kértem tőle, amiért néha nem figyeltem rá. Azt mondtam, amikor én a gépnél vagyok, az olyan, mint neki, mikor néz egy filmet. Annyira belemélyed, hogy nem hallja meg, mikor ebédelni hívom. Elmosolyodott, mikor rájött, hogy neki is van néha „halláskiesése”.
De nem akartam mentségeket keresni. Megígértem, hogy ezentúl, ha odajön hozzám, igyekszem rögtön abbahagyni, amit csinálok, és csak rá figyelni. Magamban megfogadtam, hogy ha szól hozzám, elfordulok a géptől vagy a telefontól, és figyelmesen meghallgatom. A megjegyzése arra is rávilágított, hogy mindannyian vágyunk a meghallgatásra.
A Zsolt 17,6 azt mutatja, hogy szeretnénk, ha Isten meghallgatna. Ma valahogy így mondaná a zsoltáros: „Hozzád imádkozom, mert tudom, hogy meghallgatsz, Uram. Hajtsd ide a füledet, és figyelj rám, amíg elmondom, amit szeretnék.” Ahogy én is odamegyek Istenhez, és azt szeretném, ha meghallgatna és felelne nekem, akik engem szólítanak meg, ugyanúgy vágynak arra, hogy figyeljek rájuk. Ha abbahagyom, amit csinálok, és feléjük fordulok, hogy meghallgassam őket, ezzel azt üzenem nekik, hogy fontosak számomra, és az is fontos, amit mondani akarnak.
Mai világunkban, mikor a technológiának köszönhetően állandó kapcsolatban tudunk lenni másokkal, könnyen válik a figyelmünk megosztottá, a fókuszpont elcsúszik azokról, akikkel egy szobában vagyunk. Bár testileg jelen, mentálisan gyakran távol vagyunk.
Aznap este Isten megmutatta, milyen értékes ajándékot adhatunk gyermekeinknek, férjünknek, barátainknak, munkatársainknak, és akár idegeneknek is. A meghallgatás ajándékát.
Mindannyiszor adhatjuk nekik, amikor abbahagyjuk, amit épp csinálunk, és teljes figyelmünkkel odafordulunk ahhoz, aki szól hozzánk. Ezt az ajándékot mindig megkapjuk Istentől, amikor Hozzá szólunk!

Uram, köszönöm, hogy meghallgatsz. Segíts, hogy én is fejlődjek a meghallgatásban. Könnyű fél füllel hallani, mialatt a másikat a számítógépre, a tévére vagy telefonomra fordítom. De én szeretném a meghallgatás ajándékát nyújtani, mert ezzel kifejezem, hogy fontos számomra az, aki szeretné, ha rá figyelnék. Segíts, kérlek, hogy vegyem észre, és küzdjem le ezt a szokást, és úgy tudjak meghallgatni, ahogy Te teszed, Uram. Jézus nevében, Ámen.

Renee Swope: The Gift of Listening
Encouragement for today, 2013.08.20.
www.crosswalk.com


Üres tankkal vezetni
Glynnis Whitwer

„De ő azt felelte: ’Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében.’ Ezért a legszívesebben a gyöngeségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje költözzön belém.” 2Kor 12,9

Az emberek gyakran kérdezik tőlem: „Hogy tudsz mindent kézben tartani?”
Helyzettől függően ilyeneket válaszolok:
1) Így vagyok programozva. És ez részben igaz is. Isten-adta képességem, hogy a zűrzavarban is tudjak összpontosítani. Többnyire. Hiába a férjem a mérnök, rám jellemzőbb a bal agyféltekés gondolkozás.
2) Összeszedett vagyok. Többnyire. Megtalálom, amire szükségem van, akkor, amikor szükségem van rá. Általában elő szoktam készülni a dolgokra. Néha az élet hullámai átcsapnak fölöttem, és előfordul, hogy valaki két napig hord egy zoknit. De a rendszer, a tervszerűség általában segít rendben tartani a dolgainkat.
3) A gyermekeim nagyok már. Vannak még ötleteik, amikkel szépen kidolgozott terveimet összekuszálják, de azért ez már egészen más, mint mikor aprók voltak, és megtörtént, hogy egyikük a kocsikulcsommal akarta kinyitni a kertkaput, aztán az utcán valahol elejtette. Na, akkor igazán nagyon kiborultam.
Ám a „Hogy bírod kézben tartani az egészet?” kérdés többnyire olyankor hangzik el, mikor elmesélek valamit, ami gyökeresen megváltoztatta az életemet. Családunk engedelmeskedett egy hívásnak nyolc évvel ezelőtt, és azóta sokszor éreztem, hogy erőm végét járom, már nem vagyok biztos önmagamban, s abban sem, hogy Isten meggondolta-e, mikor engem szemelt ki erre a feladatra. Ugyanakkor viszont ennek hatására jobban kapaszkodom Belé, mint bármikor azelőtt. Hogy mi történt?
Örökbe fogadtunk két afrikai kislányt.
Eddig nem írtam erről, mert családunk magánéletéhez tartozik. És nem akartam elbizonytalanítani az örökbefogadáson gondolkozó szülőket, elmesélve, mennyire nehéz utunk volt. Egyike a legjelentősebb tetteknek az életemben. És a legköltségesebbnek is. Nem pénzben számítva.
2005-ben örökbe fogadtunk egy 8 és egy 10 éves kislányt a háború sújtotta Libériából. Semmit sem tudtunk a hátterükről, csak azt, hogy ott mélyebb a szegénység, mint a többi elmaradott ország többségében. Folyóvíz, áram, iskola nélkül, sosem láttak könyvet, televíziót. Évekig csak a legszükségesebb jutott nekik, ami életben tartotta őket.
Eleinte könnyűnek tűnt a két kislány befogadása. Nyitottak voltak a szeretetünkre. A jó ételtől, a tanulástól szépen kibontakoztak. De aztán kezdődtek a nehézségek. Afrikai életük nagyon szomorú valóságának hatásai felszínre kerültek.
Egyik kislánynak komoly tanulási nehézségei vannak, ami későbbi önálló életét - és a miénket is – jelentősen befolyásolja. A másik leánykával magatartási problémák vannak, melyek a korai elhanyagolásban, erőszakban gyökereznek.
Hallunk néha szappanoperákba illő boldog végű történetekről. A miénk nem ilyen. Mi minden nap lányaink sebeinek, sérüléseinek árnyékában élünk. És ezek a nehézségek nagy hatással vannak rám és a férjemre is. És befolyásolják három biológiai gyermekünk fejlődését is.
Egy valamit megtanultam: hiába az Isten-adta képességem, hogy átlássak a káoszon, hiába az igyekezetem a rendszerességre, hiába a nagyobb gyermekeim nevelésének tapasztalata – nem voltam felkészülve erre a feladatra.
De Isten ereje alkalmassá tett.
Hogyan tudom tehát kézben tartani az egészet? Minden nap abból indulok ki, amire a 2Kor 12,9 megtanított:
Nincs erőm végigélni ezt az új napot – a Te erődre van szükségem hozzá.
Nincs bennem elég türelem – a Te türelmedre van szükségem.
Képtelen vagyok világosan gondolkozni – a Te tisztánlátásodra van szükségem.
Úgy érzem, szeretet sincs már bennem – a Te szeretetedre van szükségem.
És mindenből megkapom az aznapi adagot. Kapok annyi erőt, türelmet és tisztánlátást, hogy túléljem a napot. És kapok a szeretetről egy egészen más képet, ami erősebb, keményebb, határozottabb, mint amit addig tapasztaltam.
Jó volna többet írni családunk történetéről, talán egyszer majd megteszem. Most elég annyi, hogy megváltoztatott: térdre kényszerített, alázatosabbá tett, kevésbé vagyok már ítélkező, és sokkal erősebb függésben élek Istennel, mint azelőtt.
Isten ereje elég. De hogy ezt megtapasztaljam, az én erőm végére kellett érnem.

Mennyei Atyám, én nem láttam előre a nehézségeket, amikkel szembesültem, de Te láttad. Köszönöm, hogy beléptél a lehetőségeim és feladataim közé, és kiürült tartalékaimat feltöltötted békességeddel, erőddel, bölcsességeddel, szereteteddel. Segíts, hogy Rád támaszkodjam, mikor úgy érzem, minden szétesik körülöttem. Jézus nevében, Ámen.

Glynnis Whitwer: Running on Empty
Encouragement for today, 2013.08.21.
www.crosswalk.com


Könnyeink útja
Tracie Miles

„Feljegyezted, Uram, szenvedésem útját, összegyűjtötted tömlőidben könnyeimet.” Zsolt 56,9

Egy dolgot biztos minden ismerős tud rólam: gyakran sírok.
Mikor valamelyik kicsikém meghorzsolta a térdét, nem került be a csapatba, megbántódott egyik társa szavai miatt – én sírtam.
Amikor jogosítványt szerzett tizenhat éves lányom először fordult ki a garázs elől az autóval, amikor egy fiú összetörte a szívét, és amikor tavaly átvonult az emelvényen kék ballagási köntösében – én sírtam.
Mikor tehát pár hónappal később a kollégiumi szobájába költöztettük, féltem, nem fogok tudni uralkodni a könnyeimen.
Büszke voltam rá, hogy bejutott a főiskolára, ideje volt szárnyat bontania, mégis az, hogy elmegy otthonról, elviselhetetlenül fájt. Elnehezült a szívem a gondolatra, hogy nem fogom látni álmos mosolyát reggelente, nem kérdezhetem meg minden nap, hogy érzi magát.
Beugrott az a jelenet, ahogy sok-sok évvel azelőtt ott áll pici lánykám rózsaszín, pillangós blúzban, farmer szoknyácskában az óvodai csoportszoba ajtajában, és búcsút int nekem.
Kifordultam a kollégiumi szoba ajtaján, és vízműveim működésbe léptek.
A boldogság, hála, izgalom könnyei voltak. Meg a szomorúságé, szorongásé, anyai féltésé.
Érzelmeim hátterében felbukkant a kérdés: szabad ilyenkor sírni? Sok anya tapsolna örömében, ha kollégiumban hagyhatná a gyermekét. Önző vagyok, ha sírok?
A vegyes érzelmeknek abban a zűrzavaros pillanatában nagyon vágytam Isten vigasztalására, biztatására, és meg is találtam az 56. zsoltár 9. versében.
Arra emlékeztet Isten ebben a versben, mennyire közelről figyeli életünk minden apró részletét. Nem akarja megítélni, hogy „érvényes-e” a szomorúságunk. Együttérzésében könnyeinket összegyűjti függetlenül attól, hogy megalapozottan vagy sem, fontos vagy apró dolog miatt vagyunk-e szomorúak.
Ebben a zsoltárban Dávid szomorúságát valóban kritikus helyzet okozta. Saul, aki saját fiát akarta volna a trónon látni, halálra kereste Dávidot.
Dávidnak ezért egyfolytában menekülnie kellett előle. Mélységesen szomorú volt, félt, nem látta a jövőt. Abból, ahogy érzelmeiről beszél, kiderül, hogy sírni is szokott: „Feljegyezted, Uram, szenvedésem útját, összegyűjtötted tömlőidben könnyeimet.” Zsolt 56,9
Dávid vigasztalást nyert a biztos tudattól, hogy bármin megy is keresztül, Isten mélyen együtt érez vele, és könnyeit kincsként összegyűjti. Életét és jövőjét rábízta Istenre. Nem érezte zavarban magát a könnyei miatt, és mi se szégyelljük, még ha szeretnénk is visszatartani őket. Az élet gyakran nehéz. A gyermekek megnőnek. Megszokott életmódunk felborul. Ilyenkor a könnyek gyakran feltörnek, és sikertelenül próbáljuk visszaszorítani őket.
Otthagyni a gyermekedet az óvodában, a kollégiumban, vagy bárhol a kettő között, sokféle szorongást, érzelmet idéz elő. Ahogy közeledik a tanév, gondoljunk arra, hogy Isten együtt érez velünk és gyermekeinkkel. Minden könnycseppünket látja, és bízhatunk benne, hogy összegyűjti őket. Akármilyen szomorúság ér ma, tudnunk kell, hogy Isten törődik velünk.

Uram, köszönöm, hogy még nálam is jobban szereted a gyermekeimet, együtt érzel velük és velem is. Add, hogy megérezzem vigasztalásodat, biztatásodat, amikor új korszak kezdődik az életünkben, és anyaként új érzelmi kihívások érnek. Gyűjtsd, kérlek, gyermekeimet a szárnyad alá, vezesd őket az úton, és tartsd őket biztonságban. Jézus nevében, Ámen.

Tracie Miles: Where Your Tears Go
Encouragement for today, 2013.08.23.
www.crosswalk.com


Nem akarok több szétszórt zoknit
Karen Ehman

„Ügyel háza népe dolgaira, nem kenyere a semmittevés.” Péld 31,27

Fiatal lányként szerettem Miss Patnél tölteni az időt. Számított persze, hogy az egész környéken ő főzte a legfinomabb galuskát. Gyakran láttam a konyhaasztalon egy tálban a tojással kevert selymes lisztmasszát, mely pihent egy kicsit, mielőtt beleszaggatták a levesbe. Máskor az ablakban gőzölgött a frissen sült fahéjas almáslepény, a család meg alig várta, hogy végre nekiláthasson.
Miss Pat a házimunka minden részletét komolyan vette. Nem volt tökéletes az otthona, de csinos volt, tiszta, és igazi menedék a családnak, barátoknak.
Amennyi energiát otthona kialakítására fordított, azt gondolná az ember, hogy nem is foglalkozott mással. Tévedés. Az otthonán kívül is aktív életet élt, társadalmi munkát végzett gyerekei iskolájában, heti bibliaórát tartott, ifjúsági csoportot vezetett. Sugárzott róla a Jézus iránti szeretet, sok fiatal lányt és asszonyt – köztük engem is – vezetett el Krisztushoz.
De a legnagyobb energiát, a legtöbb fantáziát elsődleges szolgálatába, családjába és otthonába fektette be. Miss Pat jó példája volt annak, hogyan lehet másokat Krisztushoz terelni nemcsak szavakkal, hanem azzal is, ahogy szívvel-lélekkel vezeti a háztartást.
A konyhaasztal mellett üldögélve beleláttam Miss Pat titkaiba, hogyan sikerült mindent kézben tartania. Kialakított rendszere volt a mosásnak, a takarításnak, a bevásárlásnak – és vidám hozzáállása mindehhez. Most már, idősebb fejjel, úgy mondanám, hogy a Példabeszédek 31 asszonyát példázta. A Péld 31,27 összefoglalja ennek a névtelen feleségnek és anyának (akit gyakran a Példabeszédek 31 asszonyának nevezünk) tevékenységét: „Ügyel háza népe dolgaira, nem kenyere a semmittevés.”
Ma már, hogy nekem is saját családom, otthonom van, igyekszem tanulni ezektől az asszonyoktól. Főleg, mikor szívesebben választanám a semmittevést, mint a házi munkát. Jobban vonz a szépen rendezett terek, a csodálatos ételek képeinek nézegetése órákon át a neten, mint hogy nekilássak, és én magam is ilyet hozzak létre.
Mikor nyomasztónak érzem a sok otthoni tennivalót, megpróbálok Miss Patre és a Példabeszédek 31 asszonyára gondolni. Azt tanítják nekem, hogy ahelyett, hogy ölbe tett kézzel várnám, hogy magától rend legyen a lakásban, és meleg étel teremjen az asztalon, kapjam össze magam, gondoljam át tervszerűen a munkameneteket, és lássak neki. Segít, ha úgy állok hozzá, hogy szolgálatot végzek, mikor gondját viselem otthonunknak és a családnak. Ettől a gondolattól könnyebb összeszedni a fiam széthajigált zokniját, és idegesség nélkül elkészíteni a vacsorát. Erőt ad, ha tudom, hogy egész nap dolgoztam. A családomért teszem mindezt, és egyben Istenért is.
Kétségkívül fárasztó dolog otthonná varázsolni a házat. Egyensúlyt kell tartanunk a valódi pihenés és a munka között, és védekezni közben a lustasággal, a neheztelő gondolatokkal szemben. Kérdezzük meg magunktól: örömmel végzem a munkát, vagy duzzogok a tennivaló miatt? Kötelességnek, rabszolgamunkának tartom a háztartást, vagy kiváltságnak és élvezetnek? Valóban szükségem van pihenésre, vagy csak félreteszem a munkát, mert nincs kedvem hozzá?
Az elkötelezett otthonteremtés nehéz, de kifizetődő munka. Hisz a legfontosabb embereket: saját családunkat szolgáljuk.
A Főnök pedig? Hát Ő a legjobb. Mekkora megtiszteltetés Neki dolgozni!

Uram, taníts meg kérlek a házimunkához való jó hozzáállásra, segíts, hogy ne lazsáljak, hisz végső soron Téged szolgállak. Jézus nevében, Ámen.

Karen Ehman: I Don’t Want to Pick Up Any More Socks
Encouragement for today, 2013.08.26.
www.crosswalk.com