2016. október 26., szerda

Lélekerősítő - Mikor az élet súlya megnyomorít


Leah DiPascal

„Amikor Jézus meglátta, odahívta és így szólt hozzá: „Asszony, megszabadultál betegségedtől.” Közben rátette a kezét. Az rögtön fölegyenesedett, és dicsőítette az Istent.” Lk 13,12-13

Hallotta a hangját, de nem látta. A környező tömeg eltakarta előle.
Teste hajlott volt, nem tudott felegyenesedni, nyakát nyújtva próbálta megpillantani. És akkor Ő váratlanul magához hívta.
El tudom képzelni, mekkorát dobbant az asszony szíve, majd lassan megindult előre a zsinagógában.
Vajon miért szemelte ki Jézus éppen őt? Nyomorékságával akar példálózni? Vagy nyilvánosságra hozza legmélyebb fájdalmát, legsötétebb titkait?
A körülötte lévők mormogása kísérte, minden lépésnél úgy érezte, hogy az egész világ súlyát vonszolja magával.
Tizennyolc éve volt nyomorék. Tizennyolc hosszú, kimerítő éven át.
Bizonyára számos oka lett volna, hogy ne menjen el azon a szombat reggelen a zsinagógába. Elkerülhette volna a vizslató tekinteteket, a sértő megjegyzéseket. Mégis ott volt, és Jézus tanítását hallgatta.
Nem szólt. Nem próbálta felhívni magára a Mester figyelmét. Csak ott volt a jelenlétében, szívta magába az életadó kijelentéseket, melyek a reménytelenségben is reménnyel töltötték el.
Ám Jézus látta őt. Szánalmat érzett iránta. Szerette, és meg akarta gyógyítani. És egy hirtelen jött mondat hatására tizennyolc kimerítő év recsegve szertefoszlott.
„Asszony, megszabadultál betegségedtől” (Lk 13,12b).
Jézus gyöngéd érintésére kellemes meleg áradt szét a testében, és hirtelen azt vette észre, hogy egyenesen áll. Már nem kell nyújtania a nyakát, hogy lássa Jézust: ott áll vele szemtől szemben.
Kitörő örömmel szabadult ki a megkötözöttségből, lelke imádattal dicsőítette Urát. Gyógyítóját. Gúzsba kötöttségből szabadítóját.
A Szentírás nem árulja el az asszony nevét, de azt hiszem, egy kicsit mindnyájan magunkra ismerhetünk benne. Talán valóságként élted meg valamelyik kis szakaszát a történetének, esetleg hosszú évekkel ezelőtt. Lehet ez
- betegség, ami fogva tartja testedet, és miatta gyengének érzed magadat?
- lelki harc, melyben megkötözve tart az ellenség?
- valamilyen hiba a külsődön, mely mások kíváncsi tekintetét, fájó megjegyzéseit váltja ki?
- felhagyott álmokkal, sajgó sebekkel teli elnehezedett szív?
- valami teher, melyet magaddal vonszolsz egy életen át, magányosnak, megvetettnek, pótolhatónak érezve magad?
Bármi legyen is, amitől hosszúnak, fárasztónak érzed az életed, Jézus jelenléte, vigasztaló szavai, gyógyító érintése helyre tud hozni.
Szeret téged. Meg akar ajándékozni kegyelmével. Meg akarja mutatni együttérzését, hogy ki tudj egyenesedni újra.
Hogy biztonságban érezd magad vigasztaló ölelésébe burkolva.
Sosem vagy elveszett a tömegben. Foglyul ejtetted Jézus szívét. Tekintetét nem veszi le rólad.
Látja fájdalmadat. ismeri szenvedésedet. Tud küzdelmeidről.
Jöjj úgy, mint a zsinagógában az asszony: önmagadként, nem rejtegetve, amitől kevesebbnek érzed magad. Húzódj közel Jézushoz, szívd magadba életadó szavait, és várd, hogy kimondja a szabadulás mondatát:
„Asszony, megszabadultál betegségedtől” (Lk 13,12b).
Jézus megtette azért az asszonyért – és meg tudja tenni érted is!

Uram, Hozzád jövök ma, lábad elé rakom minden terhemet. Vedd le rólam az érzelmi és mentális súlyt, hogy újra fel tudjak egyenesedni. Vonj magadhoz. Gyógyíts meg. Szabadíts meg. Szeretnék biztonságban élni, állandóan érezve szerető ölelésedet. Jézus nevében, Ámen.

Leah DiPascal: When the Struggles of Life Knock You Over
Encouragement for today, 2016.10.24.
www.proverbs31.org

2016. október 20., csütörtök

Lélekerősítő - Még mindig tanulom, hogyan maradjak nyugton


Liz Curtis Higgs

„Álljatok meg, és lássátok, hogy én vagyok az Isten.” Zsolt 46,11a

Megmondom úgy, ahogy van. A „megállni” ige – „nem mozdulni” értelemben – hiányzik a szótáramból. Nyugton maradni? Nyugton ülni? Nyugton feküdni? Kizárt. Egyik lábamról a másikra állok, hintázom a széken, kétpercenként megfordulok az ágyban, hogy kényelmesebb legyen.
Így hát, mikor Isten azt mondja, álljak meg, gondban vagyok. Lehetne ennek a felszólításnak nyugtató értelme is, ám a Szentírásban ez egy gyöngéd, de határozott számonkérés. „Nyugodjatok meg.” „Elég volt.” Az adott helyen és időben Isten egyértelműen az ő harcra kész népéhez intézte szavait. „Hagyjátok abba a harcot.” „Ne küzdjetek tovább.” „Elég legyen!”
Oké, felfogtam.
Világos tehát, hogy napi küzdelmeink során tegyük le a fegyvert, bízzuk Istenre, hogy vívja ki a győzelmet, higgyük, hogy ez be fog következni az Ő tökéletes időzítése és hibátlan terve szerint. Közben pedig pihenjünk meg Benne, és engedjük el a gondokat.
Egyetértően bólintunk, és közben két kézzel kapaszkodunk a gondjainkba. Ha én nem rágódom a gyerekeim jövőjén, akkor ki fog? Ha mi nem aggódunk szüleink egészsége miatt, akkor ki fog? Ha nem búslakodunk kisebb-nagyobb csalódásaink miatt, akkor ki fog?
Isten. Ezt szeretné, ha megértenénk.
Csak ha megállunk, és abbahagyjuk a küzdelmet, ismerhetjük fel az igazságot: Isten gondoskodik.
Bármennyire megőrül is a világ – és látjuk, hogy percről percre bolondabb lesz -, Isten nyugodt a magasságban, és tökéletes, jó akarata teljesülni fog.
Lássátok, hogy én vagyok az Isten” – folytatódik alapigénk. Eszünkbe juttatja, ki Ő, és mire képes. Mindenek alkotója – beleértve az emberiséget is – tudja, hogyan nyugtassa meg szívünket, csendesítse el elménket, irányítsa a megfelelő irányba életünket.
Hivatásunk közben egyszerű. Maradj nyugton. Higgy. Légy készen.
Egy őszi délelőttön vidékre indultunk a férjemmel, hogy az új kocsimat kipróbáljam. Szépséges csütörtök reggel volt, sehol egy felhő az égen, semmi nem vetett árnyékot gondolatainkra sem.
A szembejövő kocsisorból minden előjel nélkül kivágódott egy autó a mi sávunkba, és egyenesen felénk tartott. Jó néhány kocsi volt előtte, nem tudott visszasorolni. Nem volt útpadka, se leálló sáv, úgy tűnt, nem tudjuk elkerülni a frontális ütközést.
Egyetlen szó dobolt a szívemen. Nyugalom.
A pillanat tört része alatt döntöttem, és jobbra rántottam a kormányt. Az út menti füves partra fordult a kocsink, megkerült egy telefonpóznát, egy óriási transzformátort, egy vastag fatörzset és egy nagyon hosszú fehér kerítést.
Mikor végre megálltunk, anélkül, hogy az előzőek közül bárminek nekimentünk volna, csodálatosan nyugodt voltam. Semmi zokogás, semmi sokk, semmi remegés.
Egy másik autó állt meg mögöttünk, mely szintén lekényszerült az útról. „Jól vannak?” – kérdezte aggódó hangon a vezető.
„Jól” – biztosítottuk mindketten, és döbbenten néztünk egymásra. Jól voltunk. És a kocsi is. Világos volt, hogy Isten megóvott minket. Míg én nyugton voltam, ő kormányozott.
Mindez azt jelenti, hogy mindennapi életünkben vegyük le a kezünket a kormányról, szundítsunk, és bízzunk mindent Istenre? No, nem egészen. A kezünk maradjon a kormányon, a billentyűzeten, a fakanálon. Amit végzünk, abban legyünk ott teljesen.
De ha ránk tör az aggódás, emeljük fel Istenhez. Ha támad az ellenség, hagyjuk, hogy Isten bánjon el vele. Isten akkor tudja megváltoztatni az életünket, ha hagyjuk, hogy a gondolkodásunkat megváltoztassa. Mi az első lépés? „Álljatok meg.

Segíts, Uram, hogy lenyugodjam, ne küszködjem, álljak meg, ne mind járkáljak körbe-körbe. Segíts, hogy nyugodtan várjuk, amíg te véghezviszed a megígért győzelmet. Jézus nevében, Ámen.

Liz Curtis Higgs: Still Learning How to Be Still
Encouragement for today, 2016. október 19.
www.proverbs31.org

2016. október 12., szerda

Az amerikai elnökválasztás margójára

Max Lucado: Ezt jövendölöm november 9-ére
- 2016. október 11.

Már nagyon várjuk, hogy legyünk túl az elnökválasztáson. Szűnjék a sok harag és ízléstelen hadakozás. Mindkét oldal szavazóit idegesíti és zavarja már ez az egész. Zsigeri rettegéssel várják a végeredményt. Mi lesz, ha XY győz? Milyen lesz a világ, amikor felkelünk november 9-én, a választás másnapján, miután feltakarították a konfettit, és végre túl leszünk a szavazáson?
Van egy jóslatom. Pontosan tudom, mit hoz november 9-e. Egy újabb napot Isten rendíthetetlen uralma alatt. Még mindig ő lesz a főnök. Még mindig ő lesz a trónon. Még mindig ő fogja intézni a világ dolgait. Mióta világ a világ, az Ő gondviselése sosem függött egyetlen királytól, elnöktől vagy vezértől sem. És ez nem lesz másképp 2016. november 9-én sem. „Olyan az Úr kezében a király szíve, mint a patak vize: arra vezeti, amerre akarja” (Péld 21,1).
Egy alkalommal az Úr úgy fordította Asszíria királyának szívét, hogy segített felépíteni a Templomot (Ezd 6,22). Egy másik alkalommal Cirusznak, a perzsák királyának lelkét ébresztette fel, hogy engedje a zsidókat visszatérni Jeruzsálembe (Ezd 1,1). Nebukadnezárt kora leghatalmasabb királyának tartották. Isten mégis megalázta, és „száműzésbe” helyezte hét éven át (Dán 4,28-34). „Mert az Úré a királyi hatalom, ő uralkodik a népeken” (Zsolt 22,28).
Ha megértjük Isten korlátlan hatalmát a nemzetek felett, szívünkbe beköltözik a béke. Amikor rájövünk, hogy Isten befolyásolja az uralkodók szívét, már tudunk imádkozni értük ahelyett, hogy átkoznánk őket. Ökölrázás helyett térdet hajtunk, az imádságot választjuk a kétségbeesés helyett.
Jeremiás ezt tette. A lázadás egyik legsötétebb korszakában volt Izráel prófétája. „Síró prófétának” nevezték, mert valóban az volt. Siratta a nép állapotát, hite romlottságát. Annyira el volt keseredve, hogy egyik könyvének címe is Jeremiás siralmai. De aztán elgondolkodott Isten művén. Figyeljük meg, milyen határozottan halad előre:
De ha újra meggondolom,
reménykedni kezdek:
Szeret az ÚR,
azért nincs még végünk,
mert nem fogyott el irgalma:
minden reggel megújul.
Nagy a te hűséged!

(Jsir 3,21-24)
Kövesd Jeremiást. Emeld föl a tekinteted. Merd hinni, hogy jó dolgok jönnek. Merd hinni, hogy Isten hozzánk intézte szavait, mikor azt mondta: „Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál” (Róm 8,28).
Sok évvel ezelőtt egy hosszú ideje misszionárius pilóta vezetésével Brazíliában jártam. Városról városra repültünk egy kis gépen, amiről az embernek az volt a benyomása, hogy a legkisebb szél is felborítja.
Nagyon ideges voltam repülés közben. Egyre azon járt az eszem, hogy lezuhanunk a brazíliai őserdőbe, és piranhák meg anakondák vacsorájává válok.
Egyre csak mocorogtam a széken, tekingettem lefelé, kapaszkodtam az ülésbe (mintha ez segítene). Végül a pilótának elege lett a fészkelődésemből. Felém fordult, és próbálta fölülkiabálni a motor zúgását: „Semmi olyasmi nem történhet, amit ne tudnék kezelni. Higgye el, hogy tudom vezetni a gépet.”
Vajon Isten is ezt mondja most neked? Ha igen, legyen ez a te imádságod:

Uram,
Te tökéletes vagy. Nem lehetnél jobb, mint amilyen vagy.
Te alkottad magadat. A te döntésed, hogy létezel.
Te tartod fenn magadat. Senki sem segít. Senki sem erősít.
Te uralkodsz önmagad fölött. Ki kérhetné számon tetteid? Ki merne tanácsot adni?
Amit teszel, helyes. Minden formájában. Minden döntésed szerint. Soha nem bánod meg a döntésedet.
Soha nem tévedtél. Soha! Nem tudsz tévedni! Isten vagy! Be fogod teljesíteni a tervedet.
Boldog vagy. Örök örömben élsz. Elégedett vagy vég nélkül.
Te vagy a király, a legfőbb hatalom, abszolút uralkodó, a történelem teljhatalmú ura.
Elég felvonnod a szemöldöködet, és angyalok milliói állnak glédában előtted. Minden földi trón a lábad alatt van. Minden korona papírmasé a tiédhez képest. Nincs korlát, nincs tétovázás, nincsenek kérdések, meggondolások, visszapillantások. Nem nézed az órát. Nincs határidőnaplód. Nem tartasz senkinek beszámolót. Te vagy a főnök.
És én bízom benned.


Karikázd be a naptárodon november 9-ét, és írd fölé: a mi jó Istenünk uralkodik a világon.

https://maxlucado.com/prediction-november-9/

2016. október 11., kedd

Lélekerősítő - Lassíts, és figyelj


Jill Hoven

„Csendesedjetek el, és tudjátok, hogy én vagyok az Isten!” Zsolt 46,11

A „csendesedj el” kérés most már mindig anyukámra fog emlékeztetni.
„Itthon vagyunk, minden rendben”, közöltem vele gyorsan telefonon. Rohantam, mint mindig. Csak tudni akarta, hogy épségben hazaértünk, minden további beszélgetést szükségtelennek éreztem.
Lassíts, türelem – suttogta egy apró hang az agyamban. Elhessentettem, leraktam a kagylót, és nekiláttam a fektetésnek.
„Csak egy dolgot még, ha lehet” – kérte anyukám néhány hónappal később, mikor indultam az ajtó felé az ágya mellől a kórteremben.
Figyelj oda, hallottam a fejemben a hangot.
Megértettem, visszafordultam, és odaültem az ágya mellé, hogy elmondja, amit olyan fontosnak tart. Meg akarta osztani velem, még mielőtt másnap megműtik, hisz ki tudja, hogy alakul.
„Minden rendben lesz, Anyu”, biztosítottam reménykedve. Nem így lett. A következő napokban egyik komplikáció a másik után lépett fel, egy ritka betegség jeleként sorozatos apró agyvérzések zúzták össze anyukám rövid távú memóriáját.
„Hova készülsz?” – kérdezte úgy egy év múlva, mikor az ágya mellett ülve manikűrözni kezdtem mindkettőnk kezét. Elfeledkezett a fontos munkahelyi összejövetelről, pedig sokszor meséltem neki róla. Még mindig összeszorult a szívem, valahányszor nem emlékezett, pedig ez már nem számított. Szerettem volna rendbe tenni a körmeit a közelgő temetésre, de ez is csak egy kifogás volt, hogy vele maradhassak.
Csendesedj el, légy jelen, hallottam belülről.
Anyukám arra sem emlékezett, hogy haldoklik, és ez áldás volt. Csevegni kezdtünk hát az összejövetelről, miközben reszeltem, puhítottam, fényeztem a körmeit. Ez lett az utolsó beszélgetésünk.
Egy hét múlva, mikor lepillantottam szépen rendbe hozott körmeire a koporsóban, megkérdeztem halkan a hangtól: És most?
„Csendesedj el és tudd” – érkezett a válasz. Tudtam Isten jelenlétét. Ő segített át az elmúlt éven anyukám forgószélként jelentkező betegsége óta egészen haláláig. A gyász és keresés elkövetkező évén is ölben fog átvinni. De nehéz volt nyugton maradni.
Egész életemben gyorsmozgású voltam. Rohanok, hogy időben odaérjek, valamit elvégezzek, s már futok is tovább a következő feladathoz. Gyakran hasznos ez a sietés, viszont sokszor elszalasztok fontos pillanatokat. Most már tudom.
Isten a legnehezebb napjaimat használta fel, hogy megtanítsa a leckét.
Lassíts. Légy türelmes. Figyelj oda. Hallgasd. Légy csendben. Légy jelen.
Amiket akkor suttogott nekem, most én tanítom másoknak. Isten új ösvény felé irányított, mikor elég nyugodt és csendes voltam, hogy odafigyeljek. Folyamatosan tanít.
Engem? Aki mindig rohan? Isten arra kért, hogy memóriazavaros emberekkel foglalkozzam. Én, akinek minden sietős? Lassítsak, és legyek türelmes. Én. Akinek nehezére esik a megállás – tanulok csendben lenni.
Isten mindenütt ott van körülöttünk. Beszél hozzánk a teremtett világban, egy gyermek kacajában, egy barát vigasztalásában, egy apró belső suttogásban. Mindig tudtam, hogy ott van, de nem mindig figyeltem oda. Talán sosem fogjuk megérteni, miért hoz az utunkba Isten bizonyos embereket, miért enged megtörténni dolgokat, létrejönni helyzeteket. De sosem hagy el. Mindig jelen van.
Örökös jelenlétét megérteni és észrevenni, ez két külön dolog. Le kellett lassítanom, el kellett csendesítenem magam, hogy meghalljam.
Egész életemben szólt hozzám. Hangtalan suttogásai, a megérzések, hogy mit tegyek, mondjak, vagy ne mondjak – ez mindig ott volt. De a folytonos rohanásban gyakran nem hallottam, nem vettem észre.
Az, hogy időt szakítottam rá, lelassítottam, és Istent helyeztem az első helyre, segített, hogy tisztábban halljam a hangját. Ma már jobban ismerem, és másokat is erre biztatok. Az, hogy meghallom suttogásait, olyan élményekkel ajándékozott meg, amiket magamtól sosem találtam volna meg. De mindenekelőtt el kellett csendesednem.
Érzékeled a jelenlétét? Halk, csendes hangját? Figyelj oda. Lassíts. Csendesedj el és tudd.

Uram, tudjuk, hogy jelenléted mindig ott van velünk. Tedd alkalmassá szívünket, elménket az elcsendesedésre, hogy lelkünk legmélyéből tudjuk ezt. Segíts, hogy halljuk meg a hangodat, és egyedül azt kövessük. Jézus nevében, Ámen.

Jill Hoven: Slow Down and Listen
Encouragement for today, 2016. október 10.
www.proverbs31.org

2016. október 8., szombat

Lélekerősítő - Tanmese a sártócsáról és az igaz barátságról


Alicia Bruxvoort

„Mindig szeret a barát, de szükség idején testvérnek bizonyul.” Péld 17,17

Ültem a kocsiban a feljáró előtt, és fogalmam sem volt, mit fogok mondani ismerősömnek, ha kinyitja az ajtót.
Nem úgy készültem, hogy beugrom hozzá boltba menet, de mondott valamit tegnap, ami azóta is szomorúan visszhangzik a fejemben.
A játszótéren ültünk a homokozó deszkaperemén, apróságaink várat építettek a lábunknál, és az ismerősöm pár szóban megemlítette egy belső küzdelmét, ami sok fájdalmat okoz neki.
Nem tudtam, mit mondjak, ezért csak együttérzően bólintottam, és egy pillanatra átkaroltam a vállát. Mindketten igyekeztünk kellemesebb témára terelni a szót, milyen könyvet olvasunk éppen, hogy készülünk a közelgő gyülekezeti eseményekre, de szóba került a bilire szoktatás és a fociedzésekre járás is.
Mielőtt ma elindultam otthonról, elolvastam a mai elmélkedést. A napi ige hatására hirtelen tudtam, mit kell tennem.
Mindig szeret a barát, de szükség idején testvérnek bizonyul.” Péld 17,17
Itt ültem tehát a kocsiban a bejárat előtt bizonytalanul, s nagyon jó lett volna tudni, most mit csináljak.
Mi van, ha bekopogok, és mindent elrontok? Végülis nem vagyok sem pszichológus, sem lelkész, sem orvos vagy tanácsadó. Kialvatlan anyuka vagyok, akinek megvannak a maga küzdelmei.
Már-már tolatni kezdtem visszafelé, eldöntve, hogy figyelmen kívül hagyom a késztetést a lelkemben, mikor eszembe jutott egy jelenet nyolcéves kislányommal.
A másodikos Hannah pulóvere ujján apró vérfolt, a nadrágja fenekén pedig megszáradt sár éktelenkedett, amikor hazaért az iskolából.
Almát majszolva és Goldfish kekszet ropogtatva mesélte el, mi történt.
„Grace a szünetben megütötte magát. Mikor a labda után ugrott, elesett, beverte a térdét, és beleült a sárba.”
Vissza kellett tartanom a kuncogást, ahogy elképzeltem a jelenetet.
„Elkísérted a rendelőbe?” – kérdeztem, hogy kitöltsem a nyelési szünetet.
„Nem” – jött a válasz szerény vállvonogatás kíséretében. – „Túlságosan fájt a lába ahhoz, hogy menni tudjon. De a leggyorsabb fiú az osztályban vállalta, hogy elfut a tanító néniért. Úgyhogy én addig ott ültem mellette.”
„A sárban?” – kérdeztem hitetlenkedve.
„Igen…” – válaszolt Hannah csendes sóhajtással. „Szerintem csak egy barát kellett neki, aki vele maradjon, míg várakozik.”
Büszke anyai ölelésbe vontam a kislányomat, és megfogadtam, hogy sosem felejtem el, amit sáros kis csivitelőm már tudott.
Ha nincs, mit adnunk, adjuk az időnket.
Ha nem tudjuk megoldani a problémát, felajánlhatjuk a jelenlétünket.
Ha nem tudjuk enyhíteni valaki fájdalmát, a kezét akkor is meg tudjuk fogni.
Ha nem találjuk a szavakat, a „vele-levést” adhatjuk neki.
Még egyszer felnéztem a bejárati ajtóra, majd lehajtottam a fejem, és imádkoztam. Uram, mutasd meg, mit tegyek. Amikor felnyitottam a szemem, észrevettem egy megszáradt csokifoltot kopott farmernadrágom térdén.
A reggeli rohanás káoszának csatanyoma volt, de akkor ott a feljárón az ormótlan csokipaca furamód egy megszáradt, sötét sárfoltra emlékeztetett.
Így hát egy másodikos kislánytól tanulva, aki anyukájánál jobban érti a barátság lényegét, kiszálltam a kocsiból, és felmentem a bejárati ajtóhoz. Becsengettem és vártam, tudva, hogy nem nyújthatok semmit barátnőmnek, csak foltos önmagamat és a „vele-levés” szerény ajándékát.
Mert küszködő barátaink néha elsősegély doboznál és bibliai idézetnél, kimenekítésnél és megjavításnál is jobban vágynak valakire, aki hajlandó melléjük kuporodni a piszokba.

Istenem, adj bátorságot, hogy felajánljam jelenlétem ajándékát szükségben lévő barátomnak. Jézus nevében, Ámen.

What Mud Puddles Can Teach Us About True Friends
Alicia BruxVoort
Encouragement for today, 2016.10.07.

2016. október 3., hétfő

Lélekerősítő - Egy kevésbé zilált élet ígérete


Glynnis Whitwer

„A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen.” Jn 10,10

Évekig büszke voltam rá, hogy csupa nyüzsgés az életem.
Család, munkahely, otthon, gyülekezet – túlcsordulásig megteltek a napjaim. Átláthatatlan volt a napirendem, jómagam, mint a mosogatórongy - de hatékonyságom büszkeséggel töltött el.
Mikor megkérdezték: „Hogy bírsz ennyi mindent?” álszerényen elmosolyodtam: „Úgy látszik, ilyen a természetem”.
Gondolatban megveregettem a vállamat, tetszett a munkám elismerése, teljesítményem megbecsülése. Erre a reakcióra szomjaztam mindig, megadta az üzemanyagot a folytatáshoz.
Amikor viszont elcsendesedett körülöttem a világ, tennivalóim listája másként hatott rám. Mindig ugyanaz derült ki: nem csináltam meg mindent. Tudtam, hogy így van, de igyekeztem nem gondolni rá. Könnyebb volt mentségeket találni, és azzal nyugtatni magam, hogy egész nap tevékenykedtem, ennyi fért bele.
Az ismerősök nem tudtak erről a másik oldalról. Ők kiváltságos helyről csak azt láthatták, amit megtettem, azt nem, hogy mit nem. Én viszont láttam.
Talán ismered ezt az érzést te is. Akármennyit teljesítesz, mégis az bosszant, amit nem végeztél el. A tennivalók hosszú listája – akár papíron van, akár az agyadban sorolod egyre – éjjel sem hagy nyugodni.
Az elmaradt dolgok közt vannak hétköznapi feladatok, mint a takarítás, a heti menü megtervezése, számlák kifizetése.
De nem csak ilyesmiről van szó. Ott vannak a teljesületlen álmok. Áhított nyaralások. Szeretteinkkel – köztük Istennel - töltött értelmes idő, ami sosem fér bele a napba.
Pár évvel ezelőtt úgy éreztem, szó szerint rám tör a pánik. Ahogy ültem a díványon, ólomsúly nehezedett a mellkasomra. Alig kaptam levegőt, rettegés tört rám, de látszólag semmi ijesztő nem volt körülöttem. Szorító határidők, magánvállalkozásom elvárásai, részidős munkám, a megválaszolatlan email-halom, öt követelőző gyermek – Mikor lesz kész a vacsi? …Nem találok tiszta zoknit!
Elvesztettem az irányítást. Kiégtem a túl sok feladattól, az elmaradt tennivalók szorításától. A félelem, hogy valakinek csalódást okozok, szüntelen hajtott előre. Nem jutott időm semmire, és fogalmam sem volt, hogy állíthatnám meg az örökös pörgést.
Aztán kiderült, nem pánikrohamom volt. Betegesen túlvállaltam magam.
Ha változást szeretnék, őszintén szembe kell néznem magammal. Fontos szerettem volna lenni, ez űzött állandóan, mígnem többet vállaltam, mint amit teljesíteni tudtam. Az épp elvégzett feladat fölötti öröm rövid volt és felszínes, az életem túlterhelt maradt, a lelkem üresen kongott.
Ahhoz, hogy megvalósítsam a nyugodtabb életvitelt, amire annyira vágytam, meg kellett találnom az egész probléma gyökerét a szívem mélyén. Ez részben abból állt, hogy felfedtem a hazugságot, ami a túlpörgésre késztetett.
Jézus bőséget ígért, de megemlítette az ellenséget is, aki bukásunkra törekszik. „A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen” (Jn 10,10).
És ez az ellenség, „a tolvaj”, hazudik is, elferdíti az igazságot. Míg Jézus azt ígéri, hogy bőségben lesz életünk, a Sátán ezt addig forgatja, míg elhisszük, hogy életünk bőségét a tevékenykedés, a vállalások sokaságában találjuk meg. Többnyire későn jövünk rá, hogy az ilyen élet a legjobbtól foszt meg: a levegővétel lehetőségétől, attól, hogy tennivalóink tervezésénél az Istentől kapott kiváltságokra összpontosítsunk, azoknak örüljünk.
A bőséges élet, amit Jézus ígér, nincs tele tennivalókkal. A feladatok kívülről befelé haladva okoznak megelégedést, és sosem érik el a középpontot, ahol mi önmagunk vagyunk. Az öröm, amit Jézus ad, belülről indul kifelé, mialatt megtapasztaljuk életünk értelmének, a békességnek és az Ő szeretetének mélységeit.
Egy évbe telt, míg ki tudtam gyomlálni annyira vállalásaimat, hogy megtapasztalhassam az élet bőségét, amit Jézus ígér. Rájöttem, ha kevesebbet nyüzsgök, jobban átélem fontosságomat, mert nem a teljesítményemmel akarom feltölteni a szívemet.
Jézus nyugodtabb életet ígér, és ezt be is tudja váltani, ha Tőle várjuk, hogy betöltse napjainkat, nem pedig tennivalóink végtelen sorától.

Mennyei Atyám, te nem nyüzsgő, rohanó életet szántál nekem. A Benned megtalált életet nem a pipák jellemzik egy listán, hanem a szeretet és öröm bősége. Segíts, hogy jelentőségemet csakis Benned keressem, és tudjak nyugodtabb életet élni. Jézus nevében, Ámen.

Glynnis Whitwer: The Promise of a Less-Hectic Life
Encouragement for today, 2016. szeptember 30.
www.proverbs31.org