2015. december 31., csütörtök

Lélekerősítő levelek 190

Elég bátor vagy?
Nicole Unice

Ő azonban rögtön szólt hozzájuk: „Bátorság! Én vagyok. Ne féljetek!” Mk 6,50

Kilencéves kislányommal, Cameronnal néztük Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény c. Narnia-filmet. Átöleltem a vállát, és kicsit megszorítottam. A legfiatalabb szereplő, Lucy bátorsága, őszintesége Cameronra emlékeztetett, reméltem, ő is észrevette a hasonlóságot.
Egy adott ponton a filmben a télapó Lucyval beszélget, és arról faggatja, készen áll-e a háborúra, ami rövidesen ki fog törni Narniában. Letekint a kislányra, és nagyon komolyan kérdezi: „Megvan benned a kellő bátorság?”
Lucy felnéz, elmosolyodik, és azt válaszolja: „Azt hiszem, elég bátor leszek”.
Nem is gondoltam akkor, milyen fontossá válik számomra ez a kérdés.
A „kellő bátorság” kifejezés lángot szított a lelkemben, eszembe jutottak a különböző élethelyzetek, amikor bátorságra van szükségem: kellő bátorságra, hogy beszéljek, hogy irgalmat gyakoroljak, hogy megbocsássak.
Talán nem kell szembesülnöm olyan háborús helyzettel, amilyen Narniában volt, de vajon a mindennapi élethez kell-e bátorság? Megfogalmazódott bennem a „Kellő bátorságot a mai naphoz” szókapcsolat, ezzel indul a napom, ez jut eszembe, ha valami nehéz feladatot nincs kedvem elvégezni.
Szeretnék elég bátor lenni a munkámhoz. Elég bátor a családomhoz. Elég bátor, hogy jó anya legyek, és hogy a házasságomban jó döntéseket hozzak.
Pár hónappal később, mikor Cameronnak volt egy balesete, elég bátor akartam lenni, hogy helyt állhassak. Menet közben viszont megtanultam, hogy én magamtól, bármennyire igyekszem, nem tudok kellően bátor lenni, hogy félelem nélkül szembesüljek az élettel. Olyan bátorságra volt szükségem, ami nem tőlem származik. Saját készítésű bátorságom sosem volt elég.
Jézus a Bibliában különleges módon használja a bátorság szót. „Légy bátor”, „Legyetek bátrak” értelemben négy jelenetben fordul elő az eredeti „tharseo” kifejezés az evangéliumokban, mindig Jézus szájából. Minden esetben egy felszólítással kezdi Jézus: „Bátorság!” „Bízzál!” „Bízzatok”, majd önmagából nyújt valamit, amivel alátámasztja kérését.
Egyik alkalommal így szól: „Bízzál” – majd bűnbocsánatot nyújt. Máskor gyógyulás következik a felszólítás után. Amikor pedig a vízen járva halálra rémíti tanítványait, isteni szóval egyszerűen annyit mond: „Bátorság! Én vagyok!”
Mindegy, mi az a mai napon, ami kellő bátorságot követel tőled, Jézus ott van, és nyújtja neked, amit csak Ő tud nyújtani. Megbocsátást, ha elbuktál, és irgalmat, hogy fel tudj állni, és újra próbálkozhass. Gyógyítást, ha szenvedsz, erőt, ami átveszi gyengeséged helyét. Jelenlétét nyújtja, magabiztosságot ad, mely teljes mértékben abból ered, hogy Ő kicsoda, és nem abból, hogy te ki vagy.
Ha tied Jézus, akkor kellő bátorsággal rendelkezel bármihez, amivel szembesülni fogsz.

Mennyei Atyám! Hinni akarom, hogy Benned mindent megtalálok, amire szükségem van. Segíts, kérlek, hogy legyen ma is kellő bátorságom mindenhez, amit elém hozol. Adj bátorságot, hogy nagylelkűen megbocsássak, teljes szeretetet adjak, és világítsak ott, ahova te helyeztél országod építésére. Jézus nevében, Ámen.

Nicole Unice: Are You Brave Enough?
Encouragement for today, 2015.09.08.
www.proverbs31.org

Talán a rohanás tartja fogva a lelkedet?

Emily P. Freeman

„Csendesedjetek el, és tudjátok, hogy én vagyok az Isten!” Zsolt 46,11a

Kedd reggel volt, és én telve energiával készen álltam, hogy nekilássak a munkának. Felkaptam a laptopomat, s irány az első kávézó. Soromra várva hallottam, hogy valaki panaszkodik, mert nem működik a wifi.
Ahhoz, hogy dolgozhassak, wifire volt szükségem, összepakoltam hát, és visszamentem a kocsihoz, hogy elhajtsak a következő kávézóig. Mielőtt megrendeltem a kávémat, rákérdeztem, van-e internet, aztán letelepedve eldöntöttem, hogy ma nagyon termékeny leszek.
Felnyitottam a laptopot, és csak az üres képernyőt láttam. Hosszan megnyomtam a bekapcsoló gombot, hogy újraindítsam a gépet, de ettől valami szörnyű szirénázás kezdődött a hangszóróban. Bííp-bííp-bííp.
Nincsenek szavaim rá, hogy milyen hangos volt az a „bííp”. A képernyő sötét maradt, s a sorozatos hármas vijjogás betöltötte az egész kávézót, elnyomva minden beszélgetést.
Nyomkodtam a gombot, remélve, hogy abbahagyja, de végül becsuktam a gépet, amitől viszont a vijjogás csak halkult, de nem múlt el. Rám tört a pánik, ahogy belegondoltam, mi lett a termékeny délelőttömből.
A kávézóból egyenesen a számítógép-szerelőhöz mentem, várakoztam egy órát, majd közölték velem, hogy haldoklik a gépem, és 500 dollárba kerül a javítás. Szerencsére még a szavatossági időn belül volt, de én annyira kétségbe voltam esve, hogy még ennek a jó hírnek sem tudtam örülni.
Egy javításra szoruló tönkrement számítógép azt jelenti, hogy a termékeny munkának annyi, napokig nem tudok dolgozni. Hazafelé még mindig a tehetetlenséget éreztem, ugyanakkor meg voltam döbbenve, hogy tud ennyire kiborítani egy elromlott számítógép. Ha az éhező gyermekek, vagy a közel-keleti helyzet borítana így ki, az mondjuk, érthető lenne.
Azért kell szerintem erről és más hasonló kudarcokról beszélnünk, mert az élet nem fehér meg fekete történésekből áll, hanem a szürke mindennapokban zajlik.
Amíg nem nézünk szembe őszintén ezeknek a kis kellemetlenségeknek a hatásával a lelkünkre, nem tudunk a világ sebeivel foglalkozni, mert nem engedtük még be Krisztust saját sebzettségünkbe.
Aznap este, mikor végre megnyugodtam, eszembe jutott egy mondat, amit drága barátom és mentorom mondott nekem életem egy nagyon nehéz szakaszában: „Örvendj a kicsinységednek”. Nem tudom, te hogy vagy vele, de mikor ki vagyok borulva, az utolsó dolog, ami eszembe jut, az örvendezés. Mentorom szavai mégis bennem maradtak, és a Szentlélek eszembe juttatja őket, valahányszor megpróbálom én magam kontroll alatt tartani az életet.
Felismertem, hogy Krisztus a kicsinységem feletti örvendezésben akar találkozni velem. És a „rendes” keddjeim ettől kezdve hetente emlékeztettek kicsinységemre saját életem alakításában.
Könnyen magával ragad a világ irama, elvonja figyelmemet a rohanás, hatékony akarok lenni, izgatottan várom, hogy mindent kipipáljak tennivalóim listáján. Ami az ütemtervemnek megfelel, gyakran fullasztóan hat a lelkemre, de én ezt nem veszem észre, míg valami gubanc nem történik az ütemtervben, és megérzem, hogy a lelkem beleremeg.
Amikor nehéz, keddi történések zajlanak az életünkben, ne igyekezzünk minél hamarabb túljutni rajtuk. Próbáljunk örvendeni kicsinységünknek, és lássuk meg Krisztust a zűrzavar túloldalán. Adjunk lehetőséget a lelkünknek, hogy kövesse alapigénket: csendesedjünk el, és tudjuk, hogy Ő Isten.

Istenem, segíts elengednem a megtervezett életet, és add, hogy elfogadjam a Hozzád kapcsolt életet, ami olykor azzal jár, hogy nem fejezem be, amit elterveztem. Juttasd eszembe, hogy csendesedjek el jelenlétedben, és tudjam, hogy lelkemet úgy alkottad, hogy Benned találjon nyugalmat. Jézus nevében, Ámen.

Emily P. Freeman: Is Your Soul Being Held Hostage by Hustle?
Encouragement for today, 2015.09.01.
www.proverbs31.org

Hogy ne legyünk magányosak
Nicki Koziarz

„Azután így szólt az Úristen: ’Nem jó az embernek egyedül lennie.’” Ter 2,18a

Szakmai pályafutásom egyik legfontosabb projektjén dolgozom. Talán izgalmasnak tartod a kihívást jelentő feladatokat, de ez az enyém most azt jelenti, hogy órákon át ülök melegítőben a képernyő előtt, és a villogó kurzort bámulom.
Már a zuhanyozásra szánt idő is megkérdőjeleződik.
Magától értetődő tevékenységnek számít, hogy felolvasok a kutyámnak.
Az is természetes, hogy legalább kétszer egy héten gabonapelyhet vacsorázom.
Életem álma ez a projekt. Mintha mindig erre vártam volna. Ezért rosszul esik kimondani azt, ami következik. De: az álmom hihetetlenül magányossá tesz.
Csak én és a gondolataim. Hosszú-hosszú órákon át, nap mint nap.
Néha elküldöm egy-egy ötletemet valamelyik barátomnak, barátnőmnek, hogy a véleményét kérjem, de az idő 90%-ában magam vagyok a gondolataimmal.
És ha ennyi társaságod van hosszú időn át, a gondolatok megtámadnak.
Úgysem tudod megcsinálni.
Nem neked kellett volna megkapnod a feladatot.
A határidők és a többi tennivalóm szinte lehetetlenné teszik, hogy időt szánjak a barátaimra. De ahogy erről beszélgetek másokkal, kiderül, hogy nem csak én küzdök a magányossággal. Többször hallom ugyanazokat a szavakat: „Elszigetelve érzem magam”.
Egyeseknél a túlvállalás okozza, hogy nincs idő a barátokra. Mások sebeket kaptak, nem vágynak senki társaságára. Sokan pedig, mint én is, egészen más utakat járnak, mint a baráti körük.
A múltnap váratlanul beállított valaki, hogy kölcsön kérjen valamit. Egy rokon toppant be, én melegítőben voltam, zuhanyozás nélkül, egyetlen vágyam volt, hogy a gépem előtt üljek. Tudtam, hogy nagyon goromba dolog lenne, ha még köszönni sem mennék ki a vendéghez.
Nagy levegőt vettem, elnézést kértem a külsőmért (ami hál’ Istennek egyáltalán nem zavarta), és végül egy egész órán át beszélgettünk. Nem került szóba a munka, a határidők, az életünkről osztottuk meg gondolatainkat.
A legüdítőbb óra volt, amit az utóbbi időben átéltem. Magabiztosan tértem vissza a munkámhoz.
A Teremtés könyve 2,18a-ban olvashatjuk, hogy Isten a kezdet kezdetén már társas lénynek teremtett minket. „Azután így szólt az Úristen: ’Nem jó az embernek egyedül lennie.’” Ez a mondat ugyan Ádám és Éva, az első férfi és nő teremtésére vonatkozik, de mindenképpen kitűnik belőle, hogy Isten belénk teremtette a másik ember iránti vágyakozást, szükségünk van valakire, akivel megbeszélhetjük dolgainkat.
Olyan könnyű megfeledkezni erről. Vagy hagyni, hogy büszkeségünk meggyőzzön, nincs nekünk szükségünk senkire. Az elszigeteltség legnagyobb hazugsága, hogy képesek vagyunk végigvinni az életet anélkül, hogy lenne valaki az oldalunkon.
Drága barátnőm, én nem tudhatom, hogy mindez most vonatkozik rád, vagy később lesz része az életednek. De biztatni akarlak, hogy ne mondd vissza a meghívásokat, szánj időt rá, hogy felhívj valakit egy jó beszélgetésre, vagy ne érezd hiábavaló időtöltésnek, ha ő hív fel. Hagyd, hogy az emberek hozzátartozzanak az életedhez. Hidd el, érdemes.

Uram, add, hogy úgy tekintsek az életemhez tartozó emberekre, mint ajándékokra, akiket Te adtál a javamra. Fogadjam el őket szeretettel, és szánjak időt a kapcsolataimra. Jézus nevében, Ámen.

Nicki Koziarz: A Solution for Loneliness
Encouragement for today, 2015.08.27.
www.proverbs31.org

Elrontom a gyerekeimet?
Lysa TerKeurst

„Sem ez nem vétkezett – felelte Jézus –, sem a szülei, hanem az Isten tetteinek kell rajta nyilvánvalóvá válniuk.” Jn 9,3

Nos, anyukák, ez van: itt állunk a tanév küszöbén. Legyünk hát zsigerig őszinték. Előfordult-e már, hogy ilyen gondolatokon rágódtál: Vajon hol szúrtam el? Elrontom a gyerekeimet?
Nemrég két mély beszélgetésem volt barátnőkkel, és ez a téma át- meg átszőtte mindkettőt. Gyermekeink néha küszködnek valamivel, és olyankor első gondolatunk az, hogy biztos mi rontottunk el valamit anyaként.
Föltétlen hasznos egészséges önbírálattal nézni anyai tevékenységünket. De ha személyes vádként üt a fenti kérdés, ahelyett hogy fejlődésre ösztönözne valamilyen területen, az bizony egészségtelen.
Megbénít. Kiszív. Legyőz. Jelzi, hogy a szükségesnél nagyobb lyuk támadt lelkiismeretünk szűrőjén.
Elhatároztam hát, hogy betömöm a lyukat Isten igazságával. Úgy gondoltam, minél több igazságot gyűjtök össze, amivel megtölthetem az agyamat, annál több hamisság fog távozni onnan.
Kiválasztottam egy könyvet a Bibliából, és minden fejezetéből egy versre összepontosítottam. Elmélkedtem az igeversen, mit üzen Istenről, és hogyan szól személyesen hozzám.
Múltnap, amikor épp megint egy barátnőmmel készültem találkozni, a János 9. fejezete volt soron. Ebben a fejezetben Jézus egy születésétől vak emberrel találkozik. A tanítványai megkérdezik: „Mester, ki vétkezett, ez vagy a szülei, hogy vakon született?” (Jn 9,2b). És akkor következett egy vers, ami elém ugrott a lapról, és működésbe lépett a fejemben: „Sem ez nem vétkezett – felelte Jézus –, sem a szülei, hanem az Isten tetteinek kell rajta nyilvánvalóvá válniuk” (Jn 9,3).
Mivel nem hagyott nyugton, tudtam, hogy foglalkoznom kell vele. Imádkozni, hagyni, hogy igazsága beszivárogjon lelkem mélyére, ahol nagy szükség van rá.
Később, mikor beszélgettem a barátnőmmel, többször ott lappangott háttérben a kérdés: Mit rontottam el a gyermekem nevelésében?
Milyen jó, hogy tudatom felszínén volt Jézus mondata. Gyógyírként kentem meg vele barátnőm sebzett lelkét, elmondtam, hogy annak, ami a gyermekével történik, nincs sok köze az ő vagy a gyermek hibáihoz. Isten át akarja segíteni a gyermeket bizonyos félelmeken, melyeket ha feldolgoz, az későbbi életében talán lelki erőként fog megmutatkozni.
Drága testvérem, te is rajta kaptad magad, hogy ezt kérdezed: Mit rontottam el gyermekem nevelésében? Talán ideje átállítani a gondolataidat.
Vagy indulj el egy másik vonalon, megkérdezve magadtól: Vajon ebben a helyzetben hogy fog Isten működése megnyilvánulni gyermekem életében vagy az enyémben?
Bármelyik gondolatot fogadod el, egyet tudj biztosan: Isten szeret téged, és szereti a gyermekedet.

Uram, segíts, hogy amikor végiggondolom, hogyan neveltem gyermekeimet, csak a te Igédet használjam szűrőként. Szükségem van biztosításodra és vezetésedre, Istenem. Nem akarlak kihagyni ebből a folyamatból. Jézus nevében, Ámen.

Lysa TerKeurst: Am I Messing Up My Kids?
Encouragement for today, 2015.08.15.
www.proverbs31.org

Hogyan bízd Istenre gyermekeidet

Tracie Miles

„Hit által rejtegették Mózest születése után három hónapig szülei, mert látták, hogy szép a gyermek, és nem féltek a király parancsától.” Zsid 11,23

Nem kezeltem túl jól, hogy az egyetemre bejutott legidősebb gyermekem, Morgan, elköltözik itthonról, kollégiumba megy.
Örömteli izgalom is volt bennem életének új szakasza miatt, ugyanakkor a biztonságáért való aggódás és rettegés újra meg újra összeszorította a szívemet.
Az érettségi utáni nyári hetek alatt sok kellemes órát töltöttünk együtt, remekül szórakoztunk, mialatt mindent előkészítettünk a kollégiumi életmódra. Mire eljött az augusztus, tele voltunk ideges izgalommal. Sikerült könnyek nélkül átvészelnem a beköltözés napját. De mikor elindultunk hazafelé, olyan érzés kerített hatalmába, mintha otthagytam volna a gyermekemet vesszőkosárban egy idegen ajtóküszöbön.
És folyni kezdtek a könnyek. És folytak tovább egész héten. Olyan sokat sírtam, hogy már azt hittem, kiapadnak a könnycsatornáim.
Nem föltétlen bánatkönnyek voltak ezek, hanem vegyes érzelmekkel teli anyakönnyek, társulva azzal a tudattal, hogy kicsi lányom felnőtt, és ez az új életszakasz maradandó lesz.
Egy könnyes szemű hét után egyik reggel a másik lányom, Kaitlyn telefonja ébresztett. „De anya, Morgan nem ment el örökre, egyszerűen csak főiskolás lett.”
Nem számítottam erre a megjegyzésre, jót kuncogtunk, mennyire igaza van. Arra is jó volt ez a hívás, hogy észhez térítsen, ne feszítsem túl a húrt és környezetem – meg önmagam – idegeit a túlzott érzelmességgel, kezdjem végre Istenre bízni legértékesebb javaimat, a gyermekeimet.
Rájöttem, hogy túl sok időt töltöttem a Morgan miatti aggódással, és igen keveset azzal, hogy rábízzam őt Isten gondoskodására.
Egy bibliai édesanya jutott eszembe erről, aki szó szerint belerakta egy kosárba, és Isten gondjaira bízta gyermekét. Jokebed, Mózes anyja, tudta, hogy a fáraó elrendelte az összes újszülött zsidó kisfiú megölését. Egyiptom királya attól félt, hogy a zsidók számban felül fogják múlni az egyiptomiakat, és ezzel veszélybe sodorják az uralmukat.
Jokebed az első három hónapban rejtegette fiát, de tudta, hogy tovább már nem tarthatja biztonságban. Ezért „papiruszkosarat készített neki, s bekente aszfalttal meg szurokkal. Beletette a kisgyermeket és elhelyezte a nád közé, közel a folyó partjához” (Kiv 2,3b).
Nehéz volt otthagynom a lányomat a kollégiumban, de képzeld el, mit érezhetett Jokebed, mikor látta, hogy drága kisbabáját sodorni kezdi a víz lefelé. Annyi minden történhetett volna, számtalan végzetes kimenetelű lehetőség eszébe juthatott volna. Ehelyett ő hitte, hogy magára Istenre bízta rá gyermekét.
Bár nem tudhatjuk, mit érzett Jokebed, szeretek úgy gondolni rá, hogy szerinte Istennek terve és célja volt a kisfiúval, és ez adta neki a bátorságot, hogy el tudjon lépni a kosár mellől. Rövidesen kiderült számára, hogy Isten - a legtökéletesebben időzítve - fürödni küldte oda a fáraó leányát, aki kimentette Mózest a folyóból, és el is határozta, hogy sajátjaként neveli fel. Ráadásul tudtán kívül az anyát bízta meg a gyermek gondozásával, míg megnő.
Jokebed úgy gondolkozhatott, hogy Isten még nálánál is jobban szereti a gyermeket, és ez igazolódott is, mikor a hihetetlen terv részletei kezdtek kibontakozni és megvalósulni.
Anyaként biztonságban szeretnénk tartani gyermekeinket, megvédeni őket a fájdalomtól, megoldani a problémáikat, meghozni a döntéseiket, és a helyes irányban tartva kormányozni őket. Aztán eljön egy pont, amikor ráébredünk, hogy irányításuk már kívül van a hatáskörünkön, és el kell fogadnunk, hogy ezentúl a mi kezünk helyett Isten kezében van a jövőjük.
Akár az óvodát kezdi a gyermeked, akár az iskolát, középiskolát vagy egyetemet, az évnek ebben az időszakában még fontosabb, hogy a szülők bízzanak Istenben, és higgyék el, hogy jó terve van a gyermekük életére. Milyen vigasztaló és megnyugtató a tudat, hogy Isten állandóan figyeli gyermekeink életét, jelen van akkor is, amikor mi már nem lehetünk velük.

Uram, segíts, hogy ne engedjek utat az aggódásnak, mikor gyermekem életének új szakaszába lép. Adj, kérlek, biztonságérzetet adó hitet, hogy soha ne kételkedjem abban, hogy Te mindig ott vagy velük. Jézus nevében, Ámen.

Tracie Miles: How to Trust God With Your Children
Encouragement for today, 2015.08.10.
www.proverbs31.org


És Isten szólt: „Tá-dáá!!”
Liz Curtis Higgs

„Mert gyönyörködik népében az Úr, győzelemmel ékesíti fel az elnyomottakat.” Zsolt 149,4

Úgy gondolod, te aztán nem vagy vonzó? Távol állsz attól, hogy szépnek mondjanak? Talán épp a mai lélekerősítő, Isten igéje alapján, kell ahhoz, hogy megváltoztasd álláspontodat.
Először is: Isten gyönyörködik benned. Nem csak elfogad, megbocsát, elvisel. Gyönyörködik! Örömmel tölti el, hogy helyed van királyságában. „Ahogy a vőlegény örül menyasszonyának, úgy örül majd neked Istened” (Ézs 62,5b).
Na és a családod? A személyiséged? A népszerűséged?
Ezekkel az emberek foglalkoznak, nem az Úr.
És a tanulmányaid? Az önéletrajzod? A bankszámlád? Legyenek ezek bármilyen mutatósak vagy szerények, nem befolyásolják Isten véleményét rólad.
Még a magatartásod sem számít abban, hogy mennyire szeret. Szeretete feltétel nélküli és visszavonhatatlan. Isten nem azért szeret, mert gazdag vagy, jó vagy okos. Azért szeret, mert az Övé vagy. „Lássátok meg, milyen nagy szeretetet tanúsított irántunk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek minket!” (1Jn 3,1a).
Még több jó hírt szeretnél? Az Úr gyönyörűnek tart. Nem csak átlagosan vonzónak. Gyönyörűnek. Azért jó érzés rád nézni, mert Isten a maga képmására teremtette az embert (1Móz 1,27a). És ez rád is vonatkozik.
Ahogy mai igénk mondja a 149. zsoltárban: „Mert gyönyörködik népében az Úr, győzelemmel ékesíti fel az elnyomottakat.” Kimondhatatlanul szép vagy, ha beborít és felékesít Isten kegyelme.
Megszállottan foglalkozunk a külsőnkkel, mindent megteszünk, hogy a lehető legjobban nézzünk ki, hogy megfeleljünk, hogy tetszést arassunk. De hiába, mert mikor a tükörbe nézünk, mindig csalódva vesszük tudomásul azt, amit látunk.
Isten nem. Ő pontosan tudta, mit csinál, mikor megformált anyád méhében (Zsolt 139,13).
Erre néhányan azt felelik: „Lehet, hogy tetszettem Istennek, mikor megalkotott, de nem hiszem, hogy boldoggá teszi az, amivé lettem…”
Figyelj ide. Isten ismeri első lélegzetvételedet és az utolsót is (Zsolt 139,6). Számontartja minden hajad szálát (Mt 10,30). Könnyeidet tömlőbe gyűjti (Zsolt 56,8). Még hogy a mi Istenünk meglepődne vagy csalódna abban, amivé lettél? Szeretett a legelején, szeret most, és szeretni fog mindörökké.
Akkor van gond, amikor másokkal hasonlítjuk össze magunkat, mert mindig találunk valakit, aki fiatalabb, magasabb, vékonyabb, kigyúrtabb, ügyesebb, jámborabb – és a listának sosincs vége.
De Isten nem szokott összehasonlítani. Isten nem alkot klónokat. Mindegyikünk az Ő egyedi alkotása. Kedvesem, te az a szépség vagy, amit Isten szépnek határozott meg a te esetedben. Hajlandó vagy olyannak látni magadat, amilyennek Isten lát? Mutatok egy jó kis gyakorlatot, amit már régóta tanítok másoknak. Minden reggel, mikor megállsz a tükör előtt (miután felöltöztél), nyújtsd ki örömmel a magasba a karodat, és kiáltsd úgy, mintha komolyan gondolnád: „Tá-dáá!”
Ugye milyen jól esik? Jól is áll. Ezt nem lehet mosolygás nélkül csinálni, és a mosoly mindig lendít egyet a dolgokon. A „Tá-dáá!” a Lizzie-féle változata annak, hogy: „És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó” (1Móz 1,31a).
Mind ismerünk gyönyörű nőket, akik ha megszólalnak, elveszítik minden vonzerejüket. És ismerünk átlagos külsejű nőket, akik egész szívükkel szeretik Istent, és ez meglátszik sugárzó arcukon. Gyönyörűek.
Amikor Krisztus fénye átsüt rajtunk, átalakulunk. Ez az igazi, a reményteli, a végső „Tá-dáá!”

Istenem, Atyám! Oly sokan küzdünk külsőnkkel, magunk és életünk értékével. Add, hogy a mai legyen az a nap, amikor elfordulunk a világ hazugságaitól, és befogadjuk tanításod igazságát, Fiad szépségét. Jézus nevében, Ámen.

Liz Curtis Higgs: And God Said, „Ta-daa!”
Encouragement For Today, 2015.08.21.
www.proverbs31.org

2015. december 22., kedd

Rónay György: A Szamár meg az Ökör



Angol kisváros, a középkor végén. Hosszú évtizedek óta minden ka­rácsonyestén előadták csűrjében Jézus születésének misztériumjátékát, egy réges-régen halott, ismeretlen költő művét. Egy erre a célra alakult konfraternitás. A hentes, a kovács, a kötélverő... egyszerű, jámbor pol­gárok, akik erre az estére átváltoztak ajándékvivő pásztorokká, Jézus-őrző Szent Józseffé vagy — magukra húzva a régi misztériumok nehéz jelmezeit — jászol előtt térdeplő, Isten fiát melengető alázatos ökörré és szamárrá.
De ezen a karácsonyon elmarad az előadás. A színészeknek nincs ki­nek játszaniuk; a jéghideg csűr üresen tátong. A színjátszók tiszta hiténél erősebbnek bizonyult a rágalom, a botránkozás, a bűn és az emberi gyöngeség. Amikor Goodlack, a városka kevély kocsmárosa magával viszi a lányt, akinek a Szűzanya szerepét kellett volna játszania, s amikor sorra elszélednek a színészek is: úgy látszik, mindennek vége. Minden­nek: a középkornak, a gyermeki hitnek, a misztériumjátékok korának és lelkének. Csak ketten maradnak a színen — André Obey nagy sikert ért darabjában, az Éjféli harangszóban: — Bradshaw, a robusztus kovács, a misztériumtársulat vezetője, és a lelkes kis Greene, az egyik a Jászol ökrének, a másik a Jászol szamarának jelmezében. S akkor, a magány hideg csöndjében megszólal, mintegy magához beszélve, Bradshaw, az „ökör”:
— 1405 óta most történik meg először, hogy nem adják elő a város­ban karácsony estéjén Jézus születését. Kilencvennégy esztendőn át játszották a misztériumot, apáról fiúra, kézről kézre hagyományozva, és most vége... Elszakadt a szál. Kilencvennégy év: elszáll, eltűnik... Tu­dod, mi döbbent meg a legjobban? Az, hogy az emberek nem is érzik, mikor szakad meg a szál. Föl kellene ordítaniuk... de nem, élik tovább a világukat, mintha mi sem történt volna, közönyösen, könnyelműen, hűtlenül... Eh, tán jobb is így. Milyen hideg van itt! Indulunk haza? Gye­rünk, Greene!...
De a fiú nem mozdul. Azt mondja:
— Bradshaw úr... Nem szakadt meg a szál.
— Nem?
— Nem. Még nem. Mi még itt vagyunk.
Ők ketten: ők még tartják a szálat. S ha nincs is nézőjük, ha nincs is társuk, eljátsszák a szerepüket. A hallgatásukat. A jászol ökre meg a jászol szamara.
A szeretet szerepét. Ahogy a kis Greene mondja:
— Ha az ember nagyon-nagyon szeret, nem tudja kimondani, nincsen rá szó... Sosem tudjuk igazán kimondani a szívünk szeretetét... hát csak hallgatunk.
— Igen, Greene. De hát mit szeretünk?
— Szeretünk... mindent, ami van, ami volt, ami lesz, a nagyot és a kicsit, a jót és a rosszat, a vidámat és a szomorút, mindent... az életet.
— Hát persze! Ó Greene, hiszen ez csodálatos! A szál nem fog meg-szakadni!
— Csak hallgatunk.
— És lehelünk.
— Lehelünk... és tavasz támad a dermedt istállóban. Lehelünk és ez élet a csodálatos Gyermeknek. Húsvét, tél közepén. A jövő a halálban... Boldog karácsonyt, szamaracska!
— Boldog karácsonyt, ökör bátya!
— Csak leheljünk, Greene, leheljünk.
— Lehelek, ahogy csak tőlem telik...
S ott térdelnek a jászol mellett, a Szamár és az Ökör, és melengetik a kicsi Jézust. Közben lassan lemegy a függöny.
Mert nem az a fontos, hogy mit csinál a másik, a harmadik, a többi. Az a fontos, hogy én mit csinálok. Én, a Pásztor, vagy az Ökör, vagy a Szamár. Hogy én, a Pásztor, tereljem a nyájam s odavigyem a Jászolhoz a magam semmi kis ajándékát. S én, az Ökör, én, a Szamár, leheljem a lelkem melegét, ahogy csak tudom, minden erőmből, hogy a Kisjézus ne fázzék. Ennyi az én részem a Szálból.
A többi az Úristen dolga.
(Új Ember, 1959. november 22.)

2015. december 2., szerda

Lélekerősítő levelek 189

Miről maradsz le éppen?
Lysa TerKeurst

„Az Úr az égből letekint az emberekre, hogy lássa, van-e még, aki értő lelkű, van-e még, aki keresi az Istent.” Zsolt 14,2


Egyik nyáron, pár évvel ezelőtt, Mark fiam egy családi táborba ment dolgozni. A hegyek lélegzetelállítóak voltak, sok barát vette körül, és a menüt a tinédzserek álmai szerint állították össze, az otthon mégis hiányzott neki. Nem borzasztóan, csak épp annyira, hogy néha belenyilalljon a lelkébe.
Tudtam, hogy jól esne neki valami, ami az otthon jelenti. Összepakoltam hát néhány szükséges dolgot, s hozzátettem ezt-azt, amiről tudtam, hogy örömöt okoz és a szeretetüzenetemet közvetíti, majd elpostáztam a csomagot.
Néhány nap elteltével egyre türelmetlenebbül lestem, mikor érkezik a mosolygó fejes, köszönő sms, „Azta! Te vagy a világ legjobb anyukája!” Mi lányok mindig álmodozunk…
Nem jött üzenet.
Ahogy teltek a napok egyre jobban zavart, hogy nem reagál az ajándékomra. Hátha nem kapta meg? Megkértem józanul gondolkodó páromat, Artot, hívja fel a fiúnkat, és kérdezze meg egyszerűen, világosan, kapott-e csomagot az anyjától. A válasz: „Ja, igen, jött egy doboz anyától, de még nem bontottam fel.”
Uff.
Ki az, aki kap egy szeretetajándék-csomagot, és még csak fel sem bontja?
Abban a pillanatban úgy éreztem, a Szentlélek megkocogtatja a lelkemet. „Lysa, te is szoktad ezt csinálni. Ha tudnád hány élményt csomagolt már be és küldött el neked Isten, és te nem szántál rá időt, hogy felbontsd!
Hányszor rendezett az utad mellé vadvirágcsokrot, hogy mosolyra késztessen, de te elrohantál mellette anélkül, hogy észrevennéd!
Vagy hányszor rejtett kincseket az Igéjébe, várva, hogy megtaláld, és ezzel felkészítsen valamire, ami aznap érni fog, de te csak átfutottál a szavakon.”
Mai alapigénk eszünkbe juttatja: „Az Úr az égből letekint az emberekre, hogy lássa, van-e még, aki értő lelkű, van-e még, aki keresi az Istent” (Zsolt 14,2).
Úgy szeretném, ha ez a mondat másképp hangzana: „Az Úr az égből letekint az emberekre, hogy lássa milyen sokan értő lelkűek, milyen sokan keresik az Istent.” De ennek az igének más a valósága. És sajnos, nagy igyekezetemben, hogy mindent elintézzek, amit feladatomnak tartok, sokszor nem tartozik az én életem valóságába sem.
Pedig szeretném, ha így lenne. A lelkem figyelme viszont nagyon könnyen elkalandozik.
A keresés – a valódi keresés – nem annyit tesz, hogy reggel elolvasok néhány sort a Bibliából, és igyekszem jó ember lenni napközben. A keresés azt kívánja tőlem, hogy áldozzam fel a rohanást valami más után, és tegyem magam alkalmassá arra, hogy észrevegyem Isten világos útmutatását.
Akár tetszik, akár nem, az, amit kergetünk, teljes figyelmünket követeli.
Vajon miért érzek egy kis bizonytalanságot, egy kis nyugtalanságot, egy kis csalódottságot olyankor, mikor valamitől boldog kellene lennem? Talán azt válaszolhatnád, hogy azért, mert olyankor nekem is honvágyam van.
Szeretek itt vakációzni ebben a világban, ahány évig Isten rendeli, de tudom, hol van az igazi otthonom, és tudom, Ki az, aki vár haza engem.
És tudom, hogy most épp összekészít egy kis gondoskodást jelző otthoni csomagot – néhány dolgot, amire szükségem van, néhányat, amit tovább kell adnom másoknak, és néhány olyat is, amiről tudja, hogy egyszerűen csak örömöt okoz.
Azután várakozik Isten, hogy lássa – észreveszem-e – eszembe jut-e – talán ma lesz a nap – amikor felemelem az arcom – abbahagyom a rohanást – és valóban keresem Őt.

Uram, bocsáss meg, hogy annyiszor elrohanok ajándékaid mellett, nem veszem észre áldásaidat. Szeretnék ma megállni, és egész valómmal Téged keresni. Szeretlek, Uram. Jézus nevében, Ámen.

Lysa TerKeurst: What Are You Missing?
Encouragement for today, 2015.08.06.
www.proverbs31.org


Én is ilyen hitet szeretnék

Priscilla Shirer

„A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés.” Zsid 11,1


Alig vártam, hogy együtt ebédeljek vele. Na nem az evés vagy a beszélgetés kedvéért, hanem hogy hallgathassam.
Figyeltem egy ideje, és tudtam,hogy bibliaolvasó csoportunknak ez a tagja más, mint a többi. Sugárzott belőle Isten ereje, repesett Isten örömétől, és elárasztotta az Ő békéje.
De nem csak néhanapján. Mindig.
Egyértelmű volt, hogy tisztán hallja Isten hangját. Közeli kapcsolatban állt Vele, és ez üdítően hatott rá. Folyamatosan Isten működésének nyomait látta élete ritmusában.
Isten igéje élt számára, mert Istent is élőnek élte meg.
Talán te is ismersz egy-két ilyen asszonyt. Imádkozik és bízik. Remél és lát. Kér és kap. Nem könnyű elcsüggeszteni, félelemmel, aggódással lebénítani. Tapasztalatok hosszú sora áll rendelkezésére, hogy bizonyítsa Isten működését az életében.
Tudni szerettem volna, hogy jutott el idáig, ezért rákérdeztem az Úrral való útjának részleteire, amik olyan lüktetővé, üdévé, élővé teszik a kapcsolatukat.
Továbbadom nektek a titkot, amit akkor egy saláta és forró tea mellett megosztott velem. Egyetlen apró, de félelmetesen erős szóban lehet összefoglalni: HIT.
- Priscilla – mondta, - legyél a hit embere - nem olyan, aki csak beszél a hitről –, és sosem fogod megbánni.
A hit talán a leginkább agyonbeszélt, de „alulgyakorolt” szó keresztény körökben. Ami nagyon sajnálatos, mert a hitről való beszéd nem egyenlő a hit megélésével.
A hit jelentése tiszta és egyszerű: a hit cselekvés. Valójában a cselekvés az, ami a hitet hitté teszi.
Meghatározása szerint a hit nem azt jelenti, hogy Isten igazságairól beszélek vagy gondolkodom, de még azt sem, hogy örömöt lelek bennük. A hit azt jelenti, hogy viselkedésemet, döntéseimet, végső soron egész életstílusomat ahhoz igazítom, amit Isten kér tőlem – anélkül, hogy bizonyítva látnám, hogy amit sugall, működni fog.
Dr. Tony Evans így fogalmazta meg: „Hit az, amikor úgy teszünk, mintha igaz lenne, még akkor is, amikor nem igaz, azért, hogy igaz lehessen – csak, mert Isten mondta”.
Azt mondta nekem ez a hölgy, hogy amennyire vissza tud emlékezni, attól kezdett fejlődni Istennel való kapcsolata, hogy elhatározta, cselekvő hitté fogja alakítani mindazt, amiben hisz,: nem csak beszélni fog Isten ígéreteiről és iránymutatásáról, hanem aszerint is fog cselekedni.
Látszólag apróságok ezek: ajándék egy idegennek, elsőként jelentkezni, mikor egy ismerős segítséget kér a kerítésjavításhoz. De lehetnek nagyobbak is, mint például az elköltözés egy új helyre. Igyekezete, hogy felismerje és kövesse Isten útmutatását, amit a szívében kapott, volt a kulcs, mely nemcsak megnyitotta az ajtót a lüktető lelki élet felé, de be is zárt egy másikat, mely mögött az ellenség leselkedett, hogy elbizonytalanítsa, eltérítse, elcsüggessze.
Hogy mindig könnyű lett volna? Dehogyis.
De idővel megtanult annyira bízni Istenben, hogy képes legyen mindig az Ő szava szerint cselekedni. És ezzel egy csodálatos kalandokkal teli élet kezdődött el az Úr társaságában.
Tele hassal és tele szívvel álltam fel az asztal mellől, és minden vágyam az volt, hogy tudjam életre váltani a példát, amit ez az asszony mutatott nekem.

Mennyei Atyám! Szeretném, ha veled való kapcsolatom szoros lenne, tele élettel, lüktetéssel. Segíts, hogy hitben Veled járjak akkor is, amikor nem látom működésedet. Jézus nevében, Ámen.

Priscilla Shirer: I Want Faith Like That
Encouragement for today, 2015.08.04.
www.proverbs31.org


Némely napokon csak egy vagy két igevers
Lysa TerKeurst

„Figyelj, fiam, a szavaimra, nyisd ki a füledet a beszédemre! Ne téveszd el őket soha a szemed elől, és őrizd meg a szíved közepében! ” Péld 4,20b-22


Veled is elő szokott fordulni, hogy leülsz olvasni a Bibliát, és rád tör a bőség zavara? Annyi könyv van benne, annyi mély gondolat, életre szóló igazság… ma mihez nyúljak?
Patinás konyhaasztalom régóta társam ébredés után. Veszem a Bibliát meg a laptopot, és félretolom az álmosságot, ami még vissza akar csábítani az ágyba. Ránézek a könyvre: szerelmeslevél, amit Istentől kaptam.
Ezt nem csöpögősen értem. Őszintén. Az Ő szavai az én útmutatóm. Napi súgás Istentől. Személyes üzenet. Kincs. De most épp olyan korszakban vagyok, amikor nem falom a fejezeteket. Némely napokon csak egy vagy két igeverset veszek, bevésem a szívembe, ahogy mai alapigénk írja, és figyelek, mit akar vele közölni Isten.
Valóban figyelni akarok. Jól akarom hallani, amit Isten mond. Keresek egy igeverset, amit szavanként ízlelgethetek, hagyom, hogy mélyen belém ivódjon: akassza meg, rendezze át, fordítsa más irányba azt, aki én vagyok. És imádkozom:
Istenem! Mára vonatkozó terveim közül melyiket akarod ezzel az igével megakasztani?
Istenem! Milyen gondolatokat hoztam magammal, amiket át kellene rendeznem ez ige fényében?
Istenem! Milyen hozzáállásokat hurcolok magammal, amiket ez az ige meg akar változtatni?
Isten Igéje terveim, gondolataim, érzelmeim védőfóliája. Ha nélküle indulok napi futásomnak, rövidesen belebotlok saját önzésembe, bizonytalanságaimba, gyengeségeimbe.
Szerelmeslevelével Isten arra int, hogy tartsak szünetet.
Tartsak szünetet, hogy a Szentlélek megakadályozza ösztönös reakcióimat.
Tartsak szünetet, hogy a beszélgetések ne mindig csak rólam szóljanak.
Tartsak szünetet, hogy eszembe jusson: nincs mindig igazam.
Tartsak szünetet, hogy észrevegyem az áldásokat - a sok-sok áldást -, és legalább óránként egyszer kimondjam: „köszönöm”.
Tartsak szünetet, hogy szolgálni tudjak, adni tudjak, bátorítást nyújtsak, mikor mindenki rohan.
„Fiam, ha magadévá teszed szavaimat és megtartod a parancsaimat, megnyitva füledet a bölcsességnek s kitárva szívedet az okosságnak, igen, csak ha tudásért kiáltasz, és bölcsesség után sóvárog a hangod … Akkor megérted az igazságosságot, a törvényt, a becsületet, s mind a helyes utat” (Péld 2,1-3. 9).
Ne ijesszen meg a Biblia terjedelme. Elég, ha csak egy vagy két verset olvasol ma.
De az olvasásnál is fontosabb, hogy befogadd, és még annál is fontosabb, hogy életre is váltsd, amit olvastál és befogadtál.

Uram, segíts, hogy Rád találjak egyetlen szóban vagy egyetlen igeversben is. Hatalmas vagy, általad minden lehetséges. Terveimet, és minden gondolatomat itassa át ma igéd és igazságod. Jézus nevében, Ámen.

Lysa TerKeurst: Sometimes It’s a One- or Two-Verse Day
Encouragement for today, 2015.07.09.
www.proverbs31.org


Miért nem imádkozom már, hogy múljék el a félelmem
Julie K. Gillies

„Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.” 2Tim 1,7


Szia. Julie vagyok. Hosszú-hosszú ideig joggal hívhattak volna Félős Julie-nak.
Sok döntésem alapult félelmen. A képzeletemet is rossz irányba befolyásolta – mindig a legsötétebb forgatókönyv szerint álltam hozzá a lehetséges történésekhez.
Még abban is meg tudott akadályozni a félelem, hogy lépéseket tegyek olyan cél felé, amiről éreztem, hogy Isten tűzött ki elém.
Azt tettem hát, amit a bölcs hívő emberek szoktak: imádkoztam. Évekig szorgalmasan könyörögtem, hogy Isten vegye el a félelmemet. Hogy ne kínozzon már, tűnjön el a félelem. Távozzon tőlem messzire.
Rájöttem azonban, hogy ehhez üvegkalitkában kellene élnem, visszahúzódva az emberekkel való interakcióktól, nem fogva soha semmibe, ami egy kicsit is kockázatos. Legjobb, ha ki sem lépek a házból.
Háát…
Az igazság az, hogy Krisztus visszajöveteléig a félelem része lesz a földi életnek. Ijesztő világban élünk, sok rossz dolog történik. Elég csak a hírek címein végigfutni.
A Jn 10,10 szerint az ellenség azért jön, „hogy lopjon, öljön, pusztítson”. Ennek egyik elsődleges módja a félelem. Az ellenség célja, hogy szemünket a félelmeinken tartsuk, és ne bízzunk Istenben. Ne hozzunk bölcs döntéseket. Ne higgyük, hogy a dolgok jóra fordulhatnak. Ne kergessük szívünk megvalósíthatatlannak látszó álmait.
Rájöttem, hogy van egy jobb módja az imádkozásnak. Hiába imádkozom a félelem ellen, karjai továbbra sem engednek, befolyása életemre még mindig túl erős. Ha Isten nem a félelem lelkét adta nekünk, ahogy alapigénk kijelenti, akkor érezni akarom azt, amit adott. Bátor és erős akarok lenni, hogy a félelemnek ne legyen hatalma rajtam.
Megváltoztattam hát az imádságomat. Drasztikusan. Nem a félelem ellen imádkoztam már, hanem speciális vonásokért. Istentől kapott vonásokért. Bátorságért, bizalomért, felfoghatatlan békességért.
Nem leszünk mindig félelemnélküli emberek, de ha az Ige alapján Istentől nekünk szánt lelkületért imádkozunk, kevesebbet fogunk félni. Ha te is rettegsz valamitől, szeretnélek hívni, tégy így te is.
Mikor érezzük a rettegést, ahelyett, hogy azért könyörögnénk, hogy űzze el a félelmeinket, kérjük Istent, adjon erős és bátor szívet (Józs 1,9).
Ahelyett, hogy azt kérnénk, vegye el a félelmet a lelkünkből, kérjük kegyelmét, hogy bátran fussunk neki az előttünk tornyosuló nagy és félelmetes dolgoknak - mint Dávid a filiszteusnak (1Sám 17,48).
Ahelyett, hogy a félelem ellen imádkozunk, kérjük, hogy bízni tudjunk Istenben, mikor félünk – „Ha félek is, Benned bízom!” (Zsolt, 56,4).
Ahelyett, hogy azt kérnénk, múljon el az életünkből minden félelem, kérhetjük, hogy a békesség, „mely minden értelmet meghalad”, őrizze meg szívünket és elménket Krisztus Jézusban, és írja fölül félelmünket (ld. Fil 4,6-7).
Az ilyen imádkozás változást idéz elő. Engem is megváltoztatott. Már nem a félelem alapján hozok döntéseket. Felismerem, mikor a legrosszabb kimenetelen kezdek gondolkozni, elkapom, és elfojtom még csírájában. Engedelmesen megteszem a lépéseket, amikre úgy érzem, Isten hív.
Isten nem ígéri, hogy mindig minden félelemtől megszabadít. Ám erőt ad, szeretetet és önuralmat, hogy elfogadjuk az Ő életre szóló igazságait. Amikor élő Igéjét olvassuk, valami felfoghatatlan történik: Isten megerősíti a szívünket. Segít, hogy bízzunk Benne, átjár minket az emberi értelmet meghaladó békessége, és segít, hogy bátran folytassuk az utunkat.
És kevesebbet fogunk félni.
Szia. Julie vagyok. Bátor Julie.

Uram, segíts, hogy a félelem ne bénítson le, hanem amikor félek, tudjak bízni Benned. Jézus nevében, Ámen.

Julie K. Gillies: Why I Stopped Praying Against Fear
Encouragement for today, 2015. július 17.
www.proverbs31.org


Szeretnék éhes lenni
Suzie Eller


„Annak pedig, aki bennünk működő erővel mindent megtehet azon felül is, amit mi kérünk vagy megértünk, legyen dicsőség az Egyházban és Jézus Krisztusban minden nemzedéken át, örökkön-örökké! Ámen.” Ef 3,20-21


Miután befaltam egy hatalmas szendvicset, egy zacskó teljes kiőrlésű ropogtatnivalót és egy fehércsokoládés makadámdiós süteményt, kínálhatnának bármilyen finoman illatozó ínyencfalattal, visszautasítanám, mert tele lennék.
Ez így természetes a test vonatkozásában. Minél többet eszik az ember, annál jobban jóllakik, annál kevesebbre vágyik.
A lelki éhség ennek a fordítottja. Minél többet eszel, annál éhesebb vagy, annál többre vágyol.
Néhány éve volt az életemben egy időszak, amit lelki szárazságként jellemezhetnék. Hiába nyitottam ki a Bibliát, a szavak ott maradtak a papíron, nem ugráltak át a szívembe, mint régebben. Imádkozni kezdtem, s közben egy csomó minden keringett a fejemben. El ne felejtsek vécépapírt vásárolni. Kifizettem már a vízszámlát?
Ez az étvágytalanság elkeserített. Tehetetlen voltam, kísértést éreztem, hogy hagyom az egészet, vagy épp csak átfutok rajta, letudom.
Csakhogy újra meg újra eszembe jutott az Ef 3,20-21 szavaiból sugárzó igazság: Isten, akit szolgálok, mérhetetlenül többre képes, mint amit kérhetnék, vagy akár csak el is tudnék képzelni, s mindezt azzal az erővel, ami bennem is működik.
Isten működni szeretne bennünk.
Nem tudnám megmondani, mi okozta azt a lelki szárazságot, de voltak még hasonló időszakok az életemben. Okozhatta túlzott elfoglaltság, az ellenség támadása, vagy egyszerűen egy szükséges fokozat volt lelki életem fejlődésében, nem tudom. Azt viszont már megtanultam, hogy amikor észreveszem, ne adjam meg neki magam, hanem menjek, és tömjem magamba a lelki táplálékot.
Akkor is, ha éhes vagyok rá, akkor is, ha nem.
Stormie Omartian, akinek az imádságról írt könyvei milliókhoz jutottak el (néhányuk magyarul is olvasható), leírja, hogy egy alkalommal, mikor aggodalmaskodó gondolatokkal küszködött, egy barátnője azt tanácsolta, hagyjon magának időt az Istennel való csendes együttlétre, hogy Ő elcsitítsa a gondolatait. Ettől kezdve minden reggel és este elolvasott egy-egy fejezetet a Zsoltárok Könyvéből és a Példabeszédekből. Néhány hét elteltével már várt ezekre az alkalmakra, és ami kényszeredetten indult, pár hónap alatt Istennel való átélt találkozásokká vált.
Életbe lépett a lelki éhség szabálya: minél többet eszel, annál éhesebb vagy.
Ha szeretnél rákapcsolódni Istenre, de étvágytalanságban szenvedsz, és emiatt lelkiismeret furdalásod van, tudd, hogy nem vagy egyedül.
Ne várj az éhségre ahhoz, hogy imádkozz, vagy kinyisd a Bibliát. Isten arra vágyik, hogy működni tudjon benned. Hála neki, ez nem egy kötelezően végzendő feladat, vagy egy vizsga, amin elbukhatsz.
Meghívás ez a Mindenség Istenétől, aki nagyon szeret téged, és szeretne veled együtt lenni.
Tekintsd úgy, mintha a legjobb barátodról lenne szó. Minden nap beugrik hozzád. Nem nézed az órát. Van úgy, hogy csak pár percet vagytok együtt, szent perceket. Ha a tervezett néhány perc alatt történik valami mélyen a lelkedben, add át neki magad. Ne foglalkozz mással. Ha beugrik valami elintéznivaló, amit nem kéne elfelejteni, írd le mindig nyitott jegyzetfüzetedbe, aztán hagyd is ott, és fordulj vissza Istenhez.
A hajdani lelki szárazság? Nem tartott örökké.
Étvágytalanságom lassan elmúlt, és már alig vártam a napi találkozásokat Istennel. Ha újra jelentkezik – és bizonyára fog – enni kezdek. Előbb egy falatot, majd még egyet, és így tovább. Fel fogom tölteni magam Annak igéivel és jelenlétével, aki mérhetetlenül többre képes, mint amit én kérni vagy elképzelni tudok.

Mennyei Atyám! Nem érzem az éhséget, de ez nem akadályozhat meg abban, hogy jelenlétedbe helyezkedjem. Köszönöm, hogy mindig ott vagy, ahol én, felfrissíted és táplálod a lelkemet. Jézus nevében, Ámen.

Suzie Eller: I’m Not Hungry, But I Want To Be
Encouragement for today, 2015.07.16.
www.proverbs31.org


Hogyan tervezzünk tökéletes életet
Amy Carroll

„Mennyi terv van az embernek szívében! De (csak) az maradandó, amit az Úr határoz.” Péld 19,21


Fiatal lányként szerettem ötéves terveket készíteni magamnak. A szívemben hordoztam egy listát mindarról, amit el akarok érni, meg akarok tapasztalni, meg akarok valósítani. Amikor szóba került ötéves tervem, úgy tettem, mintha butaságnak tartanám, nevetnék magamon. De valójában… Nagyon, de nagyon fontos volt. És tíz körömmel ragaszkodtam hozzá.
Húszéves koromban az ötéves tervben az szerepelt, hogy befejezem a tanulmányaimat, egy évig tanítok, egy évre beiratkozom egy bibliai főiskolára, és aztán irány a misszió. Mindez logikusnak tűnt.
Nyolcévesen határoztam el, hogy tanár leszek. Tizenkét éves voltam, mikor egy misszionárius férfi előadást tartott a gyülekezetben, és elvetette lelkemben a távoli népek iránti szenvedély magját. Terveimbe belekerült, hogy amint elvégzem a főiskolát, megvalósítom ezeket az elképzeléseket. Hiszen Isten ültette ezeket az álmokat a lelkembe. Az én dolgom, ugye, hogy beteljesítsem őket. Tökéletesen hangzott!
Ötéves tervemet a harmadik évben megszakította egy magas, szőke fiatalember, aki nem szerepelt hosszú távra szóló határidőnaplómban. Már első randink előtt megmondtam anyukámnak, hogy nem az esetem.
Aztán hozzámentem.
Furán hangozhat az előzőek alapján, és az is volt. Kilenc hónappal azután, hogy kijelentettem, Barry Carroll „nem az esetem”, hosszú, hófehér fátylat húzva magam után ott lépkedtem a padsorok között a vőlegényem felé. Úgy magával ragadott a szerelem és az esemény méltósága, hogy alig tudtam kinyögni az eskü szavait.
Idén ünnepeljük az ezüstlakodalmunkat. Vőlegényem a valaha volt legcsodálatosabb megszakítása lett terveimnek. Igazolódott az ige: „Mennyi terv van az embernek szívében! De (csak) az maradandó, amit az Úr határoz” (Péld 19,21).
Előfordul, hogy tökéletesen elgondolt tervünk megszakad, hogy a számunkra tökéletes terv megvalósulhasson.
Fiatal koromban azt hittem, a terveket előre megkapjuk, de aztán rájöttem, hogy az élet kibontakozik. Mi lett a tervekkel, amiket lánykoromban a szívembe ültetett Isten?
Egyenként szépen szertefoszlottak az elmúlt huszonöt évben. És most olyan álmokat élek, amiket nem én álmodtam meg.
Szoktál tervezni? Nagyon jó! Tervezz nyugodtan, de tenyeredet, melyre a terveidet helyezted, tartsd nyitva, és szíved álljon készen a változásra.
Ma reggel, ahogy a 2Péter 3-at olvastam, találtam néhány tervet, amit szorosan megmarkolhatnánk, miközben hagyjuk, hogy Isten kibontakoztassa életünket. „…szentül és kegyesen kell nektek élnetek, akik várjátok és siettetitek az Isten napjának eljövetelét” (2Pét 3,11b-12a). Azt kellene megterveznünk, hogy milyen emberek legyünk, nem azt, hogy mivel fogunk foglalkozni.
Zavar, hogy neked nincsenek terveid? Sose bánd! De tényleg. Attól még Isten ugyanúgy irányítja az életedet, mint az örök tervezőkét körülötted. Várakozz. Figyelj, és hagyd, hogy terve kibontakozzék. Talán még jobb is neked, mint nekünk, tervezgetőknek, akik egész életünkben küszködünk álmaink elengedésével, és az Isten működésére való ráhangolódással. Segíthetnéd tervekkel bajlódó barátaidat, hogy lazítsanak, és adják át magukat az isteni működés áramlatának.
Feladtam ötéves tervemet, és minden reggel gyakorlom, hogy felkelés után készen álljak szinkronba hozni a napomat Isten terveivel. Ő életem hűséges kibontakoztatója.

Uram, bízom Benned, hogy végbeviszed életemre vonatkozó terveidet, sajátjaimat alárendelem a tieidnek. Jézus nevében, Ámen.

Amy Carroll: Planning the Perfect Life
Encouragement for today, 2015.08.07.
Proverbs31.org

2015. november 13., péntek

Maggie vallomása az élet utolsó szakaszáról

Tegnap olvastam ezt a történetet, nem hagyott nyugodni, úgy éreztem, le kell fordítanom, meg kell osztanom. Hitelesen mondja el, amit én is gondolok életünk utolsó szakaszáról.

MAGGIE TÖRTÉNETE: ÚGY ÉLNI, MINT APA

Apám hagyatéka: a hit és bátorság, jelzőtűz lett számomra, megvilágítja utamat a sötét völgyön át, melyre saját halálom árnyéka vetül.

Ideges voltam, rosszul éreztem magam útban a hospice ház felé, ahol apa feküdt. Néhány hete olyan szerencsétlenül zuhant le, hogy gerinctörést szenvedett, nyaktól lefelé nem mozdult többé. Időbe telt, míg a család, és jómagam is, el tudtuk fogadni, hogy apának mind a négy végtagja lebénult. Neki még hosszabb időre volt szüksége.

Korábban egészséges, aktív édesapám nem tudta többé ellátni magát. Kora és a szervezetét ért stressz miatt, amit a baleset okozott, az egészsége is rohamosan romlani kezdett, és rájöttem, hogy élete új korszakába léptünk: apa haldoklik. Nehéz volt összeegyeztetnem ezt a hittel egy olyan Istenben, aki szereti őt és családunkat.

Nézni valaki szenvedését, főleg ha az illető nagyon közel áll hozzánk, egyike a legkeményebb emberi tapasztalatoknak. Lényünket átható fizikai és lelki fájdalom árad bennünk. Kínzó volt látnom, ahogy apám lassan megbékél a prognózissal. Eleinte nehéz volt beszélgetni vele, aki számomra mindig „Apu” volt, aki átadta nekem a kocsi kulcsát gimnazista koromban, és bízott bennem, hogy okosan fogom kezelni a hitelkártyát, amit kaptam tőle, mikor egyetemre mentem. Ám beszélgetésünk hamar a fontos témákra terelődött. Új és üdítő élmény volt, amit rövidesen a család is megszeretett. Az utolsó öt hónap alatt többet megtudtam apámról, mint előtte egész életemben. Egy alkalommal meg is fogalmazta, milyen nagyszerű, hogy ennyi időnk van beszélgetni.

Idővel romlott az állapota, előbb a demencia jelentkezett, majd elkezdődött a halálhoz vezető végső fázis. „Miért nem veszi már Isten magához?” – mondtuk sírva a testvéreimmel. Borzasztó volt látni, hogy még mindig kínlódik a szervezete az életért.

Visszatekintve, meg vagyok győződve róla, hogy azok a percek engem is, apát is jobb emberré tették. Isten szeret minket annyira, hogy megengedte, hogy átéljük azokat a pillanatokat, főleg a szenvedés perceit, hogy olyasmit adjon át nekünk, amitől szellemileg, lelkileg növekedni tudunk. Apám örökséget hagyott ránk. Megtanította, hogyan éljek és haljak meg hittel és méltósággal, amit türelem és kegyelem jellemez. Megtanította, hogy méltóságomat nem csökkenti a fájdalom, sem önellátásom megszűnése. Függetlenül a körülményektől, és attól, hogy ezt hogyan látják mások, semmi és senki nem veheti el Istentől kapott emberi méltóságunkat.

Apa elmondta nekem, hogy Jézus vele volt az úton a „halál sötét völgyén” át (Zsolt 23,4). Krisztus a kereszt felé vezető úton egyedül maradt, fájdalomban, minden jel szerint mennyei Atyja is magára hagyta. Apa tudta, hogy ezért Krisztus sokkal mélyebben élte át és értette meg a szenvedést, mint ahogy mi el tudjuk képzelni. Apától megtanultam, hogy a mi szenvedésünk sosem értelmetlen, ha egyesítjük Krisztus szenvedésével.

Időben el kellett, hogy jusson hozzám ez az üzenet, mert az életemet mostanában kemoterápia, gyengeség, testi funkcióim fokozatos hanyatlása jellemzi. Agresszív glioblastoma daganatot találtak az agyamban. Ez végzetes diagnózis, és még csak 51 éves vagyok, három gyerekkel és egy sokat dolgozó férjjel. Fáj látnom, ahogy igyekeznek minden nap ellátni engem. Minden éjjel ugyanazokkal a kérdésekkel ostromlom Istent, amivel apám ostromolta. De biztos vagyok benne, hogy Isten hallja a kiáltásaimat, amik néha tele vannak dühhel, máskor értetlenséggel, megint máskor kimerültséggel. Azért vagyok biztos benne, mert Jézus is felkiáltott az Atyához fájdalmában, és ezzel megmutatta, hogy Isten tudja kezelni a kérdéseinket, a félelmeinket, az elbizonytalanodásainkat.

Apám hagyatéka, a hit és bátorság, jelzőtűz lett számomra, megvilágítja utamat a sötét völgyön át, melyre saját halálom árnyéka vetül. Tudom, vannak olyan államok, ahol törvényesen véget vethetnének a szenvedésemnek, ha kérem. De tudom azt is, hogy még nincs vége a történetemnek, és nem csak én vagyok a része, hanem még sokan mások. Az asszisztált öngyilkosság nem vetne véget azok szenvedéseinek, akik itt maradnak, hanem csak felerősítené azt.

A jelenleg is zajló vita az eutanázia törvényessé tételéről nem rólam, vagy egy másik haldoklóról szól, hanem mindnyájunkat érint, a társadalmat, a hitközösséget. Nekünk egymástól kellene függnünk, szolgálnunk kellene egymást alázatban, és együtt lenni a szenvedésben.

Az eutanázia nem csak a páciensről szól. Bevonódnak az orvosok, a gyógyszerészek, a tanuk, az állam, akiben bízunk, hogy gondját viseli és védelmezi a legelesettebbeket: a különböző sérülteket, az időseket, az értelmi fogyatékosokat és másokat. Úgy tűnhet, az eutanázia biztosítja az egyén számára a választás szabadságát, de valójában megfosztja az embereket attól a lehetőségtől, hogy a végső stádiumban megkapják a beígért gondoskodást és támogatást.

Amikor egy társadalom elfogadja az eutanáziát mint „gyors megoldást” a végső stádiumban lévő betegek számára, motiválatlanná válik, hogy valódi megoldásokat keressenek a haldoklók gondozására, a fájdalmak csökkentésére, vagy egyáltalán felajánlják ezeket azoknak, akik ezt választanák. Oregonban előfordult, hogy visszautasították a kezelés finanszírozását a természetes halál elérkeztéig, helyette felajánlották az eutanázia költségeinek megtérítését.

A palliatív ellátás kritikus pontja az orvos és beteg közötti bizalmi viszony, amikor a beteg tudja, hogy orvosa szívén viseli az ő érdekeit, és nem hagyja magára. Az ellátásnak biztosítania kell a beteget arról, hogy az életének van értelme, és érdemes élnie. Az én orvosom máig nem mondott határidőt, hogy meddig fogok még élni, mert mindketten tudjuk, előfordul, hogy az orvosok tévednek. Sok beteg élt még éveken át teljes életet a féléves prognózisa után. Sajnos, az előre megadott határidők elvehetik a beteg életkedvét, vagy arra késztetik, hogy hagyja abba a kezelést, amivel aztán akár éveket veszíthet az életéből. Eldöntöttem, hogy részt veszek egy kutatásban, egy új megoldás kipróbálásában, remélve, hogy ez közelebb visz az ilyen típusú daganatok gyógyításához – még ha nem is az én esetemben, hanem azokéban, akik majd utánam következnek. Reménykedem, hogy Isten megajándékoz a gyógyulással, de bízom a szeretetében és a tervében az életemről, legyen az bármilyen hosszú vagy rövid.

Mindez, amit leírtam nagyon személyesen érint. Az agydaganatom – vagy az, hogy mit tudok megtenni, és mit nem – nem határozza meg a személyiségemet. De alkalmat ad, hogy tanúságot tegyek minden emberi élet hihetetlen méltóságáról, legyünk bár épek vagy sérültek. És mindeközben a családom és barátaim naponta tanulhatják a valódi együttérzés és tisztelet értékes leckéit, mialatt ápolnak és gondomat viselik utolsó napjaimban. Szerető gondoskodásukkal vallják, amit én is tudok, hogy élni eddig is érdemes volt, most is az, és mindig is az lesz.

http://www.usccb.org/about/pro-life-activities/respect-life-program/2015/maggies-story-living-like-dad.cfm?utm_source=9Days+-+November+2015&utm_campaign=9+Days+2015-November+Eng&utm_medium=email

Maggie Karner földi élete 2015. szeptember 25-én véget ért.
https://www.youtube.com/watch?v=XJwWKDGBS5o

2015. november 3., kedd

Lk 14,15-24


A gazda meghívja vendégeit, majd mikor elkészült mindennel, szétküldi szolgáit a meghívottakhoz, hogy jöhetnek.
A meghívottak nem becsülik túl sokra azt az örömöt, amit a gazdával való együttlét, a közös ebéd jelent.
Nem a munka, a feladatok, az „állapotbeli kötelességek” tartják őket vissza, hanem a más jellegű örömök, amik fontosabbak számukra.
1. Nem azért nem megy, mert meg kell vásárolnia a földet, és ez halaszthatatlan. Azért nem megy, mert „meg kell néznie” a földet, amit megvásárolt. Örülni akar megszerzett földjének.
2. Nem azért nem megy, mert most tartják a vásárt, ahol ökröket kell vennie. Már megvette az ökröket, csak „ki akarja próbálni” őket – ami várhatna. Örülni akar megszerzett ökreinek
3. Nem azért nem megy, mert most van a lakodalma, amit nem halaszthat el. Már megnősült, csak élvezni akarja a házasság örömeit. Örülni akar megszerzett feleségének.

Másfajta, világi örömöket választanak az Úrral való együttlét helyett.

A vendégek rangsora az üdvtörténet során:
1. akiket előre meghívtak, és a lakoma előtt újra meghívnak - a nép előkelői (Jézus előtt)
2. ugyanannak a városnak a többi lakója, a szegények és nyomorultak, megvetettek, akiket csak a lakoma napján hívnak meg - az egész nép (Jézus életében)
3. az idegenek a városon kívülről, akiket kényszerítenek a részvételre, mert maguktól biztos nem mennének - a pogányok (Jézus mennybemenetele után)

2015. október 30., péntek

Lélekerősítő levelek 188

Mi magunk teljesítjük kéréseinket
Karen Ehman

Történt egyszer, hogy valahol éppen imádkozott. Amikor befejezte, egyik tanítványa kérte: ’Uram, taníts meg minket imádkozni, mint ahogy János is megtanította tanítványait.’” Lk 11,1

Törökülésben ültem a templomkertben a füvön fiatalok között, lubickoltunk a nyári nap melegében. Szünetet tartottunk egy játékban, hogy igyunk valami hűsítőt, és pihenjünk egy kicsit. Egyik lány nemrég jött haza egy missziós útról Afrikából, alig vártam, hogy meséljen az élményeiről.
- Szóval, Renee, halljuk, milyen volt – kérdeztem. – Mi az, ami legjobban megkapott, ami a legemlékezetesebb?
Gondoltam, valami szokásos válasz következik egy kisgyermek mosolyáról, amitől elolvadunk. Vagy beszámol egy istentiszteletről, ami annyira más, mint a miénk. De tévedtem.
- Erre könnyű válaszolni. Mindig emlékezni fogok rá, hogy ezen az úton tanultam meg, hogy a mi kultúránkban milyen könnyen teljesítjük mi magunk a könyörgéseinket.
Meglepődtem. Mi van? Hogy mi magunk válaszoljuk meg saját könyörgéseinket? De hát egyedül Isten válaszolhat az imákra, nem? Mielőtt összeszedtem volna magam, hogy rákérdezzek, Renee folytatta:
- Tudjátok, mi itt, Amerikában, csak lehajtjuk a fejünket, összekulcsoljuk a kezünket, hálát adunk, és kérjük Istent: „a mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”. Aztán bepattanunk a volán mögé, irány a bolt, és megvesszük a kenyeret. Kérjük Istent, hogy adjon nekünk biztonságot, és hogy ne fázzunk. Aztán a szülők megveszik gyereküknek a lehető legtökéletesebb gyerekülést a kocsiba, ha meg fázni kezdünk, feltekerjük a hőszabályozót. A mi kultúránkban olyan könnyű biztosítani a pozitív választ a könyörgéseinkre. Ám ott, ahol jártam… Imádkoznak Istenhez a napi kenyérért, és nem tudják, lesz-e mit adni a családnak vacsorára. Ők merészen imádkoznak. Ők olyasmit kérnek, amit maguk nem biztos, hogy meg tudnak szerezni.”
Sosem gondolkoztam el ezen. Két dolog jutott eszembe.
Az első, hogy az én bőségemet arra szeretném használni, hogy válasz lehessen mások imájára. Szeretném, ha osztoznának velem a privilégiumokban, amikben részesülök.
A másik pedig, hogy meg akarok tanulni merészen imádkozni, olyasmit kérni, amit csak Isten adhat meg. Akkor, ha Ő úgy akarja. Hogy kéréseim ne merüljenek ki abban, hogy „Adj, Uram, ételt, italt, meleget és biztonságot, Ámen.
Mai alapigénk a Lukács 11. fejezetéből biztosít róla, hogy nem csak én érzem úgy, hogy imaéletem frissítésre szorul. Még a tanítványok is szerették volna megtanulni, hogyan imádkozzanak. Látták Jézust imádkozni, és vágytak rá, hogy kövessék a példáját.
Az Ef 3,20-21 azt mondja, Isten olyasmit is megtehet, amire álmunkban sem mernénk gondolni. Választ adhat kérdésekre, amit még feltenni sem merünk. Ez arra indíthat, hogy merjünk merészek lenni, mikor imádkozunk, olyan nagy dolgokat kérve, amit csak az Ő hatalma és ereje tud véghezvinni.
A pár mondat, amit ezzel az érzékeny lelkű kamaszlánnyal váltottam, megváltoztatott. Nem csak azt kezdtem kérni imádságban, hogy nyissa meg Isten a szememet, vegyem észre mások szükségleteit, amiket módomban áll kielégíteni, hanem azt is kérni kezdtem, hogy merjek merész kéréseket elé tárni, amikre én nem biztosíthatom a megoldást. És aztán lépjek hátra, és hittel várakozva figyeljem a működését.

Te belegondoltál, miket szoktál kérni? Tele van az imádságod olyasmivel, amit te magad is ki tudsz pipálni a listádon? Ha igen, ideje, hogy velem együtt kérd: „Uram, taníts minket imádkozni”.

Atyám, taníts meg merészebben imádkozni. Tégy nagylelkűvé, mikor adnom kell, és bizakodóvá, amikor kérek Tőled. Segíts, hogy több hittel kérjek, ne csak olyan dolgokat, amiket én magam teljesíteni tudok, hanem olyat is, amit csak a Te erőd vihet végbe. Jézus nevében, Ámen.

Karen Ehman: How We Answer Our Own Prayers
Encouragement for today, 2015.07.15.
www.proverbs31.org


Ámen nélkül
Tracey Miles

„Imádkozzatok szüntelenül.” 1 Tessz 5,17

- Még mindig vele beszélsz? – kérdeztem Kaitlyn lányomtól. Barátnőjével csevegett, szerintem már órák óta pötyögtetve a telefonját.
Bólintott, és folytatta a pötyögtetést.
- Egyszerűen nem értem, miről tudtok annyit dumálni. Sosem hagyjátok abba? – kérdeztem.
- Sosem – válaszolta büszkeséggel a hangjában. – Igazából sosem fejezzük be a beszélgetést, nem búcsúzunk el. Legfeljebb néha szünetet tartunk, aztán ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.
Rosszalló arckifejezéssel jegyeztem meg, hogy ha nem erőlteti meg magát, és nem hagyja abba az sms-ezést, esetleg mindenestül lemondhat a telefonhasználatról jó hosszú időre.
Nem volt harag, mindketten kuncogtunk, mikor zsebre vágta a telefonját.
Ahogy felidéztem válaszát, elgondolkoztam saját beszélgetéseimen – főleg Istennel. Hogyan alakulna Istennel való kapcsolatom, ha sosem mondanék Áment? Ha a beszélgetésünk egész nap tartana, és egy-egy kis szünet után ott folytatnánk, ahol abbahagytuk, vagy új témákra térnénk rá?
Mai igénkben Pál arra ösztönöz, hogy állandóan imádkozzunk. Nem azért mert Isten elvárja, hanem a mi lelkünknek jó, ha állandóan a közelében érezzük magunkat. Ha egész nap beszélgetünk Istennel, behívjuk életünk minden apró eseményébe. Neki persze nincs arra szüksége, hogy mindig informáljuk gondjainkról, kívánságainkról, hálánkról. Nekünk lesz jó, mi részesülünk kegyelemben, mert állandóan átélhetjük jelenlétét.
Miközben szívem felujjongott a lehetőségtől, hogy folytonosan együtt lehetek Istennel, az agyam már a megszervezésen problémázott. Mégis hogy tudnék egész nap imádkozni, mikor annyi más gondolaton jár az eszem? Hogyan figyelhetnék az imádságra a napi káosz közben, ami a tennivalókból, a napi feladatokból, idegeskedésekből, gyermeknevelésből, elfoglaltságokból összeáll?
A szüntelen imádkozás nem azt jelenti, hogy egyfolytában térden állok összetett kezekkel, és nem csinálok semmi mást. Imádságos lelkületet jelent. Annak állandó tudatát, hogy Isten jelen van mint egy hűséges barát, aki részt vesz az életemben, aki egy sms-nyire van tőlem. Egy jó barát, akivel mindig folytathatom a beszélgetést, tudva, hogy állandóan elérhető.
Ezt olvassuk az 1Tessz 5,16-18-ban: „Legyetek derűsek. Imádkozzatok szüntelenül. Adjatok hálát mindenért, mert Isten ezt kívánja mindnyájatok javára Krisztus Jézusban.” Az imádságos lelkület azt jelenti, hogy az örömre és a hálára összpontosítunk. Amikor a rossz helyett a jóra figyelünk, kifejlesztjük lelkünkben a hála attitűdjét. Ha a szívünk Isten iránti hálával van tele, észrevesszük, hogy egyre többet szeretnénk Vele beszélgetni, és egyre inkább felismerjük szent suttogásait. Tudnunk kell, hogy a Sátán minden tőle telhetőt meg fog tenni, hogy megszüntesse imádságos, hálás attitűdünket. Tudja jól, hogy minél több időt töltünk Istennel való beszélgetésben, annál jobban fogunk kötődni Hozzá, annál jobban fogunk teljes szívünkkel bízni Benne.
Én meg tudom akadályozni, hogy a lányom vég nélküli sms-ezést folytasson, de nincs senki, aki meggátolhatna abban, hogy folyamatosan beszélgessek a Mindenhatóval. Semmi nem állhat útjába vele való együttlétünknek, ha mi magunk nem hagyjuk. Az imádság olyan beszélgetés, amit érdemes állandóan folytatni, anélkül, hogy kimondanánk az Áment.

Uram, éleszd fel bennem a vágyat, hogy egész nap beszélgessek Veled, és érezzem, hogy Szentlelked vezet ebben. Jézus nevében, Ámen.

Tracey Miles: Never Say Amen
Encouragement for today, 2015.07.14.
www.proverbs31.org


Nincsenek „nagyon nagy” imakérések

Glynnis Whitwer

„Íme, én vagyok az Úr, az egész emberiség Istene: van-e valami, ami lehetetlen volna nekem?” Jer 32,27


Szememet behunyva, fejemet lehajtva soroltam aznapi kéréseimet: „Kérlek, Uram, őrizd meg a gyermekeimet… vigyázz édesanyámra… segítsd a férjemet a munkájában.” Kis szünetet tartottam, aztán így folytattam: „Most egy nagyon nagy kéréssel fordulok Hozzád…”
Egy barátnőmért akartam imádkozni, aki előrehaladott stádiumú rákkal küzd. Isten bizonyára tudta, mit fogok kérni, és azt is tudta, hogy csodáért imádkozom. Igazából nem tudom, miért akartam erre felkészíteni bevezető szavaimmal.
Válasza gyors volt és határozott: „Számomra nincsenek nagyon nagy kérések.”
Igyekeztem azonnal visszakozni. „Persze, Uram, nem is tudom, hogy gondoltam….” Szükségem volt egy kis önelemzésre, mert valóban nem tudtam, mi járt a fejemben.
Hamar rájöttem, hogy imakéréseimet kategorizálom, és legtöbbjüket „megoldhatónak” tartom. Szoktam komoly dolgokért imádkozni, de „nagyon nagy” dolgokért nem igazán.
Talán úgy gondolom, inkább csak néhányat osztok meg Istennel – mintha nem akarnám túlterhelni. Talán mert alapjában nem szeretek kockáztatni. A „könnyű” teljesítenivalók kérését biztonságosabbnak érzem.
Visszanézve, egyértelműnek látszik, hogy emberi mércével mértem Istent. De mekkora butaság a mindenható Isten lehetőségeit összevetni egy emberével! A világegyetem Istene alkotott mindent, amit látunk, és amit nem láthatunk - egyetlen szavával. Az egysejtűtől agyunk kifinomult hálózatáig, mindent ő tervezett és alkotott meg. Hatalmának nincs határa, nincsenek korlátai. Meg tudja tenni (és meg is teszi!), hogy angyalokat küld, vigyázzanak gyermekeimre, és ezzel egyidőben barátnőm egészségét is helyre tudja állítani.
Bármilyen reménytelennek látszik is egy helyzet, Isten képes közbelépni, és megtenni, ami emberi léptékkel lehetetlen.
Jeremiás könyvének 32. fejezetében, ahonnan mai alapigénk is való, Isten olyan ígéretet tett, ami emberileg nézve megvalósíthatatlan volt. Jeremiás közelgő csapásokról prófétált a lázadó izraelitáknak. Isten szándéka viszont az volt, hogy egy nap visszavezesse népét Jeruzsálembe, hogy megszelídült szívvel biztonságban éljenek.
Felszínesen nézve, ez az ígéret érthetetlen volt. Isten azonban emlékeztette Jeremiást, hogy számára nincs túl nehéz feladat: „Íme, én vagyok az Úr, az egész emberiség Istene: van-e valami, ami lehetetlen volna nekem?” (Jer 32,27).
Sok száz évvel később egy angyal mondja a szűz Máriának, akiben megfogan Jézus, hogy „Istennek semmi sem lehetetlen” (Lk 1,37).
Kétezer évre rá Isten ugyanezt mondja – nekem.
Miért hasonlítom Isten hatalmát az enyémhez? Miért félek „zavarni” Őt „nagyon nagy” kérésekkel. Miért fogadok el annyi helyzetet, és még eszembe sem jut, hogy imádkozhatnék a változásért?
Az igazság az, hogy jobban érzem magam, ha olyan dolgokért imádkozom, amik könnyen megoldhatók. Ott bujkál emögött a félelem, hogy Isten esetleg nemet mond, vagy ami még rosszabb: nem válaszol.
Ráadásul attól is félek, hogy valamit rosszul csinálok, hogy követelőzőnek tűnök. Még a látszatát is el akarom kerülni annak, hogy Istent palackból előhívható dzsinnként kezelem. Ez a sokféle bonyolult félelem korlátozza le imakéréseimet, és gátolja meg, hogy megoldhatatlannak tűnő helyzetekkel forduljak Isten felé.
Mennyire fájhat ez az én Mennyei Atyámnak! Csak Ő tudja, mennyivel többet szeretne tenni értem, ha hagynám.
Íme az igazság: ha a hitemet arra alapozom, amit én el tudok végezni, akkor nem is fogok nagyobb eredményt látni, mint amit saját erőmből is elérhetek. De ha a hitemet Isten lehetőségeihez mérem… nos akkor megváltozik a világ.
Ezzel a tudattal szeretnék élni. Szeretném, ha imakéréseim és a hitem túlmutatnának az emberi lehetőségeken. Szeretnék mindent Mennyei Atyám elé vinni, minden gondot, minden szükséget. Nem követelőző lélekkel, hanem pozitív várakozással.
Az már nem az én felelősségem, hogy Isten hogy dönt. De ez ne tartson vissza attól, hogy kérjek.
Belefáradtam már abba, hogy biztonságos játszmát játsszam. Ideje levetni félelmeimet, félredobni a korlátokat, amiket Isten elé állítottam, behívni Őt minden helyzetbe, amivel szembesülök – főleg azokba, amelyek reménytelennek látszanak. Ott fogom megtapasztalni Isten hatalmát – és nem a magam erejét.

Mennyei Atyám! Dicsőítelek hatalmadért, fenségedért. Bocsásd meg nekem, ha kizártalak az életemből, és nem fordultam Hozzád segítségért. Olyan gyermekeddé szeretnék válni, akinek akkora a bizalma Benned, hogy nem gondolja meg kétszer, imádkozzon-e olyan dolgokért, amikhez természetfölötti beavatkozásodra van szükség. Köszönöm mindazt, amit már megtettél, és amit még tenni fogsz! Jézus nevében, Ámen.

Glynnis Whitwer: There Are No „Big” Prayer Requests
Encouragement for today, 2015.07.13.
www.proverbs31.org


Kivé változom?

Lynn Cowell

„A Lélek gyümölcse viszont: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önuralom. Ezek ellen nincs törvény.” Gal 5,22-23

Elindultam a lányom szobája felé, nehezen vonszoltam a lábamat – és a szívemet. Ott ült a tankönyvei közt. Ő felelősségteljesen viselkedett, én nem. A könnyeimmel küszködve szabadkozni kezdtem. Az utóbbi időben mintha túl gyakran kényszerülnék erre. Ezúttal a ballagási meghívóit felejtettem el megrendelni.
Miféle anya az ilyen?
A lányom mosolyogva hallgatja mentegetőzésemet. Biztosít róla, hogy még van idő. Oldalra billentve a fejét, úgy néz rám, mind aki most lát először. Nem azért, mert elfelejtettem valamit, hanem mert sírok. Elképzelem, hogy megkérdezi magától: ki ez a nő?
Én sem ismerek magamra az utóbbi időben. Az általában rendszerezett, racionális, jó időbeosztású nő, akinek tudtam magam, mintha szétesett volna.
Talán nem is volt véletlen, hogy elfelejtettem a meghívót. Talán így próbálom tudat alatt késleltetni az elkerülhetetlent?
Ott fekszik az asztalomon a megrendelő, amiben igazolnom kell gyermekem életkorát. Nagykorú. Hogy lehet ez? És gondolataim tovább bolyonganak: vajon szüksége lesz rám ezentúl? Ki vagyok én most már? Hol a helyem? Nehéz megélni a változást.
Gondolom, talán te is épp túl vagy valami változáson, vagy nemsokára előtte állsz, esetleg csak a láthatáron tűnt fel. Nem biztos, hogy nálad is legkisebb gyermeked középiskolai ballagásáról van szó. Talán te magad térsz vissza a munkába, vagy költöztök, vagy beiratkoztál egy tanfolyamra.
A változás felkavarja az életünket kívül is, meg belül is. Mint egy örökmozgó kisgyerek: amikor végre azt hiszed, nyugton marad az élet, ő nem hajlandó rá. Mikor végre azt hiszed, kezedben tartod a szálakat, hirtelen minden megint összekuszálódik. Egyik tevékenységnek vége szakad, két másik elkezdődik. És akár örülünk a változásnak, akár legszívesebben elfutnánk vagy elbújnánk – érzelmeink nem befolyásolják az elkerülhetetlent.
Szembesülni egy újabb változással, és jól kezelni azt, erős embert kíván. Olyan jellemvonásokat igényel a változás, amelyekkel úgy érzem, nem rendelkezem a megfelelő szinten. Nem tudok türelmes lenni. Nem tudok kedves lenni.
De talán, tényleg csak talán, ezekkel az átmeneti időszakokkal Isten bennem akarja végbevinni a változást. Talán azért állítja elém ezt a lehetőséget, hogy közelebb jussak ahhoz, akivé válnom kell, és Ő tudja, hogy azzá is tudok válni.
Rájöttem, hagynom kell, hogy a változás átalakítson. Engedjem meg az esőnek és a napnak, hogy növessze és érlelje bennem Isten gyümölcseit, azokat, amiket a Galatákhoz írt levél 5. fejezetében sorol fel Pál apostol: a szeretetet, örömöt, békességet, türelmet, kedvességet, jóságot, hűséget, szelídséget, önuralmat.
Minden egyes nappal változunk. A kérdés: kivé változunk? Mialatt a változás nevelget, öntözget és ápol, ha minden időszakban engedelmesek és hűségesek maradunk, fel fogjuk fedezni az életünkben kiteljesedő szépséget.
Ha beledőlünk Isten akaratába, ha erőt kérünk a békében és a szenvedésben, azzá fog alakítani minket, akivé mindig is akart: széppé az Ő mércéje szerint.

Tudod, Jézusom, nem mindig szeretem a változásokat, de inkább akarok széppé érni, mint megkeseredni. Neveld bennem a vonásokat, amik tetszenek neked, és segíts, hogy el tudjam fogadni a most következő szakaszát az életemnek. Jézus nevében, Ámen.

Lynn Cowell: Who Am I Becoming?
Encouragement for today, 2015.07.10.
www.proverbs31.org


Hallasz engem?
Leah DiPascal

„Juhaim hallgatnak szavamra, ismerem őket, és ők követnek engem.” Jn 10,27

Talán előtted is mondott már valaki ilyeneket, hogy „És akkor az Úr azt mondta nekem…” vagy „Éreztem, hogy az Úr ezt és ezt súgja a szívembe”. Eltöprengtél, vajon te meghallod-e Isten hangját?
Talán te is úgy gondolkozol, mint én: egyáltalán létezik olyan, hogy halljuk Isten hangját? Tudhatom, hogy mikor szól Ő hozzám, és mikor csak valami kósza gondolat, amit „hallok”? Mi van, ha az alapján döntök, amiről azt hiszem, Isten mondta nekem, aztán kiderül, hogy mégsem Ő volt?
Ilyen gondolatokkal küszködtem pár éve is, mikor családunk nehéz időkön ment keresztül. Sok forgott kockán, rengeteget beszélgettünk, vitatkoztunk a férjemmel, minden lehetőséget végiggondoltunk, de az nyilvánvaló volt, hogy bármerre lépjünk is, az áldozattal fog járni.
Egyik reggel a tükör előtt álltam - próbálva megfeledkezni a görcsről a gyomrom tájékán, és a könnyekről, amik elő akartak törni -, és bekapcsoltam a hajszárítót, hogy megszárítsam a hajam.
Közben megszólítottam az Urat: „Uram, mi van akkor, ha nem hallom ki a hangodat a zajból, ha nem fogom fel, amit mondani akarsz nekem? Mi van, ha a fejemben örvénylő sok gondolat, és ez az egész káosz elnyomja a hangodat?”
Amint a hajszárítómat egy fokozattal lejjebb kapcsoltam, egy másik hang jutott el hozzám. Távoli, elmosódott hang, de ott volt. Előbb nem figyeltem rá, de hiába zúgott tovább a hajszárító, egyértelműen ki tudtam venni a jól ismert hangot.
Kikapcsoltam a hajszárítót, és meglepődve hallottam meg most már tisztán, barátnőm, Renee Swope hangját. Nem értettem az egészet, átmentem a szobámba, és akkor derült ki, hogy a rádióból hallatszik Renee beszéde. Lysa TerKeursttel, a Proverbs31 Ministries elnökével közös, beszélgetős műsoruk ment, a „Mindennapi élet Lysával és Reneével”.
Évek óta jó barátok vagyunk Reneével. Sok-sok órát töltöttünk már együtt őszinte, mély beszélgetésben. Ahogy hallgattam a hangját, így morfondíroztam: „Mivel annyi időt voltál már együtt Reneével, és jól ismered, ezért meghallod a hangját még akkor is, ha a hajszárító zúgása minden egyebet elnyom”.
Éreztem, hogy új tanítást kaptam Istentől arról, hogyan ismerhetem fel az Ő hangját.
Ahogy Renee hangját is azért hallottam meg, mert jóban vagyunk, és sok időt töltünk őszinte beszélgetésben, a nyitottság és együtt töltött idő teszi lehetővé, hogy Isten hangját is megkülönböztessem a hangzavarban.
Több időt töltök azóta Istennel – imádságban, Igéjét olvasva, dicsőítő énekeket hallgatva és énekelve -, egyre közelebb kerülök Hozzá, és egyre inkább felismerem a hangját.
Talán úgy érzed, Isten egy ideje hallgat. Vagy nem vagy biztos benne, egyáltalán szokott-e szólni hozzád, vagy meg tudod-e különböztetni a hangját. Fontolj meg három dolgot:
Hidd el, amit Jézus mond: „Aki az Istentől van, hallja az Isten beszédeit” Jn 8,47a. Ha elfogadtad Jézust Uradnak és Megváltódnak, akkor Hozzá tartozol, „Istentől való vagy”. Megvan a képességed, hogy megkülönböztesd Isten hangját, ha szól hozzád. A Szentlélek viszi ezt végbe benned.
Számíts rá, hogy szól hozzád: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád” olvassuk az 1Sám 3,9b-ben. Mi lenne, ha mindig számítanánk rá, hogy szól hozzánk? Mit szólnál hozzá, ha ezt az igét mint egy állandó meghívót nyújtanánk Jézus felé? Álljunk szívünkkel-elménkkel készenlétben, mialatt várakozunk, hogy Isten szavát meghalljuk.
Kövesd a Pásztort: „Juhaim hallgatnak szavamra, ismerem őket, és ők követnek engem” – mondja Jézus a Jn 10,27-ben. Isten nem csak a hangját akarja hallatni. Azért szól, hogy kövessük, amit mond. Ha meghalljuk hangját, amint megmutatja az út vagy a javulás irányát, szívünk legyen készséges az engedelmességre.
Az a fürdőszobai jelenet meghatározó élmény volt. Nem kaptam konkrét választ arra, mit tegyünk. De kaptam egy gyönyörű ígéretet Istentől, hogy amikor itt lesz az ideje, tudni fogjuk. A világnak semmi zaja nem tudja elfedni az Ő hangját, ha állandóan közel maradunk Hozzá.

Segíts, Istenem, hogy meg tudjam különböztetni a hangodat. Álljak készen rá, hogy szólsz hozzám, és indítsak minden reggelt így: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád”. Ha pedig meghallottam szavadat, tudjak hűségesen engedelmeskedni. Jézus nevében, Ámen.

Leah Dipascal: Can You Hear Me Now?
Encouragement for today, 2015.07.06.
www.proverbs31.org


Talán mégsem volt minden rendben nálam
Glynnis Whitwer

„Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya: Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk.” 1Jn 3,1a

Az emelvényen álltunk az iskola dísztermében. A mellettem lévő lány nyakát nyújtogatva keresett valakit szemben a nézőtéren. Tudtam, hogy az apját keresi. A szülei elváltak, és az apja már sokszor cserben hagyta. Most azt ígérte, itt lesz. De ahogy a karmester az utolsó hangot is elintette, és az apja még sehol sem volt, társam arcára kiült a bánat.
Az én apám sem volt a közönség soraiban, de én nem is számítottam rá. Anyukám ott volt. És apa? Hát… valószínűleg otthon, egy könyvvel a kezében. De biztos voltam benne, hogy társam szomorúságához képest az én csalódásom semmi.
Sok-sok éven át, ahogy felnőttem, az életemet mindig másokéval vetettem össze, és többnyire levontam a tanulságot, hogy igazán nincs okom panaszra. Nálam minden rendben van. Másoknak annyival rosszabb a helyzetük!
Igaz, hogy édesapám sosem jött el a kóruselőadásainkra, nem látott énekelni (harmadik elemitől érettségiig), de édesanyám egy alkalmat sem hagyott ki.
Apa ugyan nem volt része a mindennapi életemnek, de anyukámhoz elsőként fordulhattam minden problémámmal.
És bár édesapám sosem mondta, hogy szeret, úgy éreztem, nincs is szükségem ezekre a szavaira. Édesanyám szeretetéből bőven futotta mindenre.
Voltak társaim, akiknek az életéből teljesen hiányzott az apa, vagy ha volt nekik, az brutálisan bánt velük. Nyíltan megvetette őket. Szüleik elváltak. Kaotikus állapotok között éltek. Nálunk másképp volt. Rajtam csak csendben keresztülnézett. Nekem ez természetes volt. És hittem, hogy édesapám szeret a maga módján. Nem volt bennem semmi keserűség. Neki az édesapja meghalt egy balesetben még az ő születése előtt. Gyermeki fejjel is tudtam, hogy nem volt apaképe. Nálam minden rendben volt.
Idővel azonban kialakult bennem valami függetlenségtudat. Egy kemény kéreg kezdett körülvenni, ami megakadályozta, hogy segítségre szoruljak. Alapbeállítottságommá vált, hogy a hajamnál fogva is ki tudom húzni magam mindenből, és ez befolyásolta másokról vagy saját gyengeségeimről alkotott véleményemet.
Sosem kötöttem ezt a mentalitást apám passzivitásához. Őszintén hittem, hogy minden rendben van. Mindaddig, míg valaki rá nem kérdezett, hogyan befolyásolja földi apámmal való kapcsolatom a Mennyei Atyával való kapcsolatomat. Csak akkor kezdtem belegondolni mindabba, amiben nem volt részem. Gyöngéd pillanatokban, „bezzeg az én apukám” büszkeségben, félelmeim megosztásában, segítségkérésben. Apás napokban, tanácsokban a fiúkról.
Az őszinte szembenézés olyan fájdalommal járt, amire nem számítottam. És megint rám tört a szokásos bűntudat – mit panaszkodom én, hisz másoknak sokkal nehezebb. Nem akartam szégyenbe hozni apámat. De kinyitottam egy ajtót, amit Isten nyitva akart látni. Ezért kitartottam az őszinteségben.
Kislány szívem úgy próbált egészséges maradni, hogy kifejlesztett egy belső erőt magában. Csakhogy az az „erő” felépített egy falat – híd helyett – Isten szíve felé.
Függetlenségem megakadályozta a mély lelki kapcsolatot Istennel. Szerettem Őt, de igazából nem tudtam bízni Benne, nem tudtam rábízni a problémáimat. Távoli Apa volt, inkább trónon ülő király, mint Édesapa, aki fogja a kezemet.
Azzal, hogy megnyitottam az ajtaját, és erőltettem, hogy tudomásul vegyem, mégsincs minden rendben nálam, a szívem keménysége kezdett felengedni. Segítségre volt szükségem, amit saját független magamtól nem kaphattam meg. Megvallottam a fájdalmamat, amit eddig eltakartam azzal a tudattal, hogy elég vagyok önmagamnak.
És Isten suttogott hozzám. Feltárta előttem, hogy…
… én minden kóruselőadáson ott voltam.
… mindig fordulhatsz hozzám segítségért. Még be sem fejezed a kérésedet, én már intézkedem.
… sok ezer évvel ezelőtt már tudtam, hogy szeretlek.
Mai alapigénk megfogalmazza, hogy Isten gyermekeiként szeret minket. Felnőtt koromra meg kellett tanulnom, milyen az, hogy van egy Édesapám, akinek a szeretete irántam tökéletes.
Isten állandóan megmutatja hűségét, és én rájöttem, hogy a meg nem történt dolgok fölött érzett fájdalom éppolyan valóságos, mint a megtörténtek fölötti.
A gyógyulás – amiről nem tudtam, hogy szükségem van rá – jobb emberré tett. De a folyamat még mindig tart. Még mindig nehezen ismerek el bármilyen gyengeséget. Ha mégis megteszem, újra meg újra megtapasztalom Isten szeretetének valódiságát. A szívem egyre irgalmasabbá, hálásabbá és jóságosabbá válik – mások és magam felé is.
Ha elhessegetted a fájdalmadat, mert úgy láttad másoké sokkal élesebb, most arra hívlak, vesd alá magad a gyógyításnak. Isten be akarja tölteni a hiányzó részeket, és tökéletes Édesapád akar lenni.

Mennyei Atyám, köszönöm, hogy tökéletes a szereteted, hogy megláttad gyöngéd gyógyításodra váró szívemet. És köszönöm, hogy tökéletes Édesapám vagy mindörökké. Jézus nevében, Ámen.

Glynnis Whitwer: I Guess I Wasn’t „Fine”
Encouragement for today, 2015.06.22.
www.proverbs31.org


Döntened kell
Renee Swope

Lerombolunk „minden okoskodást és minden magaslatot, amely az Isten ismeretével szemben emelkedik, és foglyul ejtünk minden gondolatot a Krisztus iránti engedelmességre.” 2Kor 10,5

Egyik reggel iskolába indulás előtt nyolcéves kisfiam odajött hozzám, és így szólt: „Anya, ma nem akarok aggódó lenni. Nem akarok félni attól, hogy nem leszel itthon, mikor hazajövök az iskolából. Nem akarok félni attól, hogy a tanító néninek nem fog tetszeni, amit itthon csináltam környezetből. És nem akarok aggódni apáért, hogy nehogy autóbalesete legyen. Olyan akarok lenni, mint a többi gyerek, akik sosem félnek semmitől!”
Összeszorult a gyomrom, ahogy hallgattam, hogyan sorolja a félelmeit. Engem is gyerekkoromtól végigkísértek az aggódó gondolatok, tudtam, miről beszél.
De én azt hittem, az én aggodalmaim abból fakadtak, amiket átéltem szüleim válása kapcsán. Az én aggodalmaimnak szilárd alapjuk volt. Apám elhagyott minket mielőtt megszülettem. Két éves lettem, mire a válás véglegessé vált.
Mióta az eszemet tudom, mindig féltem attól, hogy édesanyám is el fog hagyni. Az elutasítástól, az elhagyástól való félelem minden kapcsolatomat végigkísérte, legyen az barátság, szerelem, sőt még a házasságomat is.
Menet közben elfogadtam az aggódást egyfajta fogyatékosságnak, és tudomásul vettem, hogy hozzátartozik az életemhez. Hagytam, hogy gondolkozási mintává váljék.
És most itt állok a kisfiammal, aki közli velem, hogy szeretne egy napig nem aggódni! Igenis segíteni fogok neki! Szerettem volna kitépni a félelemszálakat a gondolatai közül, és megmutatni neki, mit kezdjen velük.
Nem tudtam elvenni a gyermekem félelmeit, de segíthettem, hogy bátran szembeszálljon velük, és győzedelmeskedjen rajtuk. - El kell döntened, mit kezdesz az aggodalmaiddal – mondtam neki, és megosztottam vele három igazságot, amik segíthetnek.
1. A többi gyerek is aggódik és fél, csak nem beszél róla.
2. Az aggódás és a félelem természetes dolgok, különben Isten nem mondta volna legalább százszor a Bibliában, hogy ne aggodalmaskodjunk, ne féljünk.
3. De nemcsak azt mondta, hogy ne aggódjunk és ne féljünk, hanem azt is megmondta, mit tegyünk helyette!
Felolvastam neki hangosan mai alapigénket a 2Kor 10,5-öt: lerombolunk „minden okoskodást és minden magaslatot, amely az Isten ismeretével szemben emelkedik, és foglyul ejtünk minden gondolatot a Krisztus iránti engedelmességre.” Zavart tekintete elárulta, hogy fogalma sincs, mit kéne tennie, ezért elmondtam közérthetőbben is:
- Figyelj, Andrew, amikor megjelenik egy aggódó gondolat a fejedben, kapd el, mint egy baseball labdát. – Kezemet úgy formáztam, mintha benne lenne a labda, és megkértem, nézzen rá. – Olyasmi ez, amit Jézus mondana nekem?
Ha nem, akkor dobd a pályán kívülre!
Például, azt mondja az aggódás: - Anyukád nem lesz otthon, amikor hazaérkezel. - Jézus mondana ilyet? – kérdeztem.
- Nem, – válaszolta.
- Akkor dobd el messzire! – mutattam neki egy széles mozdulattal.
- Azt mondja az aggódás: - A tanító néninek nem fog tetszeni, amit csináltál környezetórára! Mondana ilyet Jézus?
- Nem.
- Dobd hát el azt is!
Végigsoroltuk a többi aggodalmaskodó gondolatot, és segítettem neki dönteni, mit tegyen velük.
Azután imádkoztunk, és kértük Istent, hogy minden aggódó gondolat helyére helyezzen biztonságos, békés gondolatot, megköszöntem Neki, hogy mindig vigyázott Andrew-ra, ezzel emlékeztettem kisfiamat, milyen jól végzi a dolgát Isten.
Az együtt mondott Ámen után felnéztem, és jó volt látni a ragyogó mosolyt Andrew arcán. – Köszönöm, anya! - mondta lelkesen, mint akinek minden félelme elszállt.
Ma már 17 és 20 évesek a fiaim Sokszor előfordult, hogy szerettem volna elvenni tőlük a félelmeiket. Kísértést éreztem, hogy megoldjam helyettük a problémáikat, kihúzzam őket a kényes szituációkból. De megtanultam, hogy ezzel nem segítem a hitük növekedését, sem azt, hogy megtanulják, hogyan küzdjenek meg a nehézségekkel.
Amit tehetünk, amire a gyermekünknek szüksége van, az a jelenlétünk: beszéljük át a küzdelmeiket, hallgassuk meg a történeteiket, imádkozzunk értük a félelmeikről, és mondjuk el nekik, hogy Isten minket hogyan segített a nehézségeinkben.

Uram, segíts, hogy csendben maradjak, hagyjam, hogy te legyél Isten a gyermekem életében. Segíts a Te igazságodban járni, legyőzni saját aggódásomat, hogy megoszthassam velük útmutatásodat, megmutathassam, hogyan hagyatkozzanak Rád, amikor segítségért jönnek hozzám. Jézus nevében, Ámen.

Renee Swope: You Get to Decide
Encouragement for today, 2015.06.30.
www.proverbs31.org

2015. október 19., hétfő

Lélekerősítő levelek 187

Akár koszos edények között is
Sharon Glasgow

„Legyetek egymás iránt vendégszeretők, zúgolódás nélkül. Aszerint, hogy ki-ki milyen lelki ajándékot kapott, legyetek egymásnak szolgálatára, hogy Isten sokféle kegyelmének jó letéteményesei legyetek.… Ha valaki szolgál, úgy szolgáljon, mint aki azt az Istentől kapott erővel végzi, hogy mindenkor az Isten dicsőíttessék Jézus Krisztus által, akié a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké. Ámen.” 1Pt 4,9-10.11b

Stella és a férje több mint 60 éve szolgálnak misszionáriusként, rengeteg embert vezettek el Krisztushoz. Amikor meglátogattam Stellát, már túl volt a nyolcvanon, de még mindig szolgált. Az a megtiszteltetés ért, hogy egy barátnőmmel, Shelivel együtt egy hétig segíthettünk neki szolgálatában.
30 órás út után, késő este érkeztünk meg Stella lakhelyére, Takamatsuba, Japánban. Kedvesen bevezetett a konyhába, meleg vacsorával kínált, majd imádkozott értünk, mielőtt lefeküdtünk.
Másnap még alig kelt fel a nap, már ott ültünk a konyhában egy kiadós reggeli mellett.
Stella konyhája zsúfolásig tele volt régi és újabb edényekkel, eszközökkel, a bőséges reggelink előkészítéséhez használt edények tornyosultak a mosogatóban – a hangulat mégis barátságos, otthonos volt. Meghatódtam, mialatt Stella és a férje felolvastak a Szentírásból, és bátorságot öntöttek belénk. Krisztus szeretete szétáradt, és elborított engem.
A reggeli után Stella azonnal újra főzni kezdett. Ezennel száz nővendég számára. Kibérelt egy előadótermet, és meghívta az ismerőseit, egy Amerikából érkezett előadóval és ebéddel csábítva őket. Főztünk, majd megterítettük az asztalokat, a vendégek megérkeztek, és Stella az előadói emelvényhez invitált. Az egész rendezvénnyel az volt a célja, hogy a jelenlévők kedvet kapjanak, és vasárnap eljöjjenek az istentiszteletre. Sokan így is tettek!
Ebéd után hazafelé a kocsiban Stella közölte, hogy egy csomó vendéget hívott a jelenlévők közül vacsorára. Fogalmam sem volt, hogy fogunk a délelőtti előkészületek után otthon hagyott romhalmazon úrrá lenni, és még vacsorát is főzni egy csomó embernek! Képtelenség! De Stellán semmi feszültséget nem láttam. Mintha nem érdekelné. Tele volt energiával mindattól, amit az Úr tett az ebéddel egybekötött rendezvényen.
Hányszor előfordult, hogy jobban izgatott, hogy néz ki a konyhám, mint az, hogy hogyan szolgálhatom a vendégeimet. Idegesített, ha kicsi volt a hely, vagy ha nagy volt a rendetlenség. Mélyen hatott rám, ahogy ez az asszony mintha észre sem vette volna a mosatlan edényeket. Nem hagyta, hogy a fel nem törölt konyhapadló megakadályozza a szolgálatban. Gyönyörűen megterítette az asztalt, és kedvesen fogadta a vendégeit. Férjével együtt hangosan imádkoztak, olvastak a Szentírásból. A szívek meglágyultak.
Eltelt pár év Japánbeli látogatásom óta, de Stella mindig eszembe jut, mikor vendégfogadásra készülök. Élete során több ezer embert látott vendégül az asztalánál, és sokan jutottak el Jézushoz általa. Szolgálata nem függött a patyolattisztaságtól a konyhában. Valójában mindig nagy rendetlenség volt nála. Ám valahányszor Isten megnyitotta a lehetőség egy kapuját, Stella kész volt belépni rajta.
Szeretnék úgy szolgálni, ahogy ő. Szolgálata tükrözi azt, amiről Pál apostol ír mai alapigénkben: „az Istentől kapott erővel végzi”. Szeretném, ha jobban tudnék vágyni arra, hogy Jézushoz közelebb vigyem az embereket, mint arra, hogy tisztaság és rend legyen a konyhámban.
Istent inkább foglalkoztatja, hogy mi zajlik az emberekben, akik a házunkban járnak, mint a ház állapota. Misszionárius barátnőm megtanított rá, hogy mosatlan edények halmai fölött is meg lehet osztani másokkal Isten szeretetét, vendégszerető házigazdaként így is szemléltethetjük Isten személyiségét.

Uram, mutasd meg, hogyan használhatom mások szolgálatára a forrásokat, melyekkel rendelkezem, melyeket kaptam Tőled. Segíts, hogy az emberekkel törődjem inkább, mint a tárgyi környezetemmel, például a mosogatnivalóval. Jézus nevében, Ámen.

Sharon Glasgow: Even in the Midst of Dirty Dishes
Encouragement for today, 2015.06.29.
www.proverbs31.org


A gyengeség ereje
Michele Cushatt

„Kedvem telik a Krisztusért való gyöngeségben, gyalázatban, nélkülözésben, üldöztetésben és szorongattatásban, mert amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős.” 2Kor 12,10

Rögtön tudtam, hogy ez életem nagy lehetősége.
Évek óta álmodoztam arról, hogy író leszek. Egy csomó kis majom (akarom mondani gyermek) gondozása közben időről időre lehuppanok a laptomom mellé, és dőlnek belőlem a szavak. Ám az álom és a valóság közötti szakadék áthidalhatatlannak tűnt.
Mindaddig, míg egy nap érkezett egy email. „Szeretnénk meghívni, hogy előadást tartson egy konferencián…” Meghívás előadónak. Egy országos konferenciára.
Felcsillant a remény. Nem akartam hinni a szememnek, csak bámultam a képernyőt. Itt az áttörés! Csak el ne puskázzam.
De aztán megtörtént, amire senki sem gondolt volna. Alig három hónappal a konferencia előtt egyetlen telefonhívás az orvostól összedöntötte a világot. Rákos vagyok. A nyelvemen.
Ennek nincs semmi értelme. Harminckilenc éves, egészséges édesanya vagyok. Helyesen étkezem, eleget mozgok. Még fogselymet is használok. Ez külön jó pont.
De a rák nem tiszteli az embert, ezt hamarosan megtanulhattam. Betör az életünkbe, mint egy kormányozhatatlan autó, tétovázás nélkül rombol le embert, családot, álmokat.
A hónapokig tartó felfordulást, ami a telefonhívást követte, nehéz leírni. Csak aki átélt hasonlót, az érti meg, hogyan tud egy pillanat alatt megváltozni minden. Végtelen számú orvosi vizsgálat, rengeteg teszt és átvilágítás. Sebészeti beavatkozás, ami a nyelvem egy részétől megszabadít. A lábadozás hosszú, fájdalmas hetei.
De a testi trauma csak töredéke volt a rémálomnak. A legnehezebb a megválaszolhatatlan kérdések özöne volt:
Miért adtad ezt, Istenem? Mi a Te szereped ebben az egészben? Hol vagy? Fogok még valaha is rendesen beszélni?
Életben maradok?

Mire eljött a konferencia napja, már csak árnyéka voltam önmagamnak. A rák minden energiát kiszívott belőlem. A félelem az ismeretlentől megrendítette önbizalmamat. Vissza akartam mondani. Hogy tudnék én most békességről és hitről beszélni? Semmit nem tudok nyújtani. Semmit összetört, megkopott önmagamon kívül.
Állni akartam adott szavamat, ezért elutaztam a konferencia helyszínére. De alig értem oda, belém hasított a fájdalom.
Istenem segíts!
Kivettem egy fájdalomcsillapítót a táskámból, és elindultam a szökőkút felé. Ekkor valaki a nevemen szólított.
- Michele, várj – suttogta egy női hang. Erika volt, a szervezők egyike. Mielőtt reagálni tudtam volna, hátulról megfogott. Így, ahogy mondom. Erika kezét éreztem a hátsómon.
- Mit akarsz? – kérdeztem, és szinte felpofoztam. Alig ismertük egymást.
- Várj egy percet – mondta újra, és nem vette le a kezét. – Lecsúszott a szoknyád.
Micsoda?!
- Lecsúszott a szoknyád, visszahúztam.
A hosszú, csokoládébarna szoknya, amit alig egy órája vasaltam ki és húztam magamra gondosan, a combom közepéig lecsúszott. Több heti fogyás szerencsétlen következménye. A teremben, ahol a konferencia résztvevőire, előadóira hatni szerettem volna, nagyon kicsire zsugorodtam.
Ez nem ér.
És mégis, valami ekkor kimozdult a holtpontról. Amit megalázónak véltem, a megváltásomnak bizonyult. Egész életemben a kimerülésig küzdöttem azért, hogy megfeleljek, hogy azt a szépen összerakott, fényezett énemet mutassam, amit Isten és a világ elvár tőlem. Aztán jött a rák. A félelem. A megrendült hit. És egy lecsúszott szoknya.
Ezen a ponton lépett közbe Isten csodálatos gyógyító ereje. Nincs abban semmi rossz, hogy a legjobbat akarom nyújtani. A kiválóságnak is megvan a maga helye. De próbálkozásaim során nem vettem észre egy gyönyörű igazságot: a gyengeség erejét.
Ahogy mai alapigénk, a 2Kor 12,10 rámutat, amikor gyengék vagyunk, akkor vagyunk erősek. Igen, küzdöttem azért, hogy elég jó, elég erős, elég csinos, elég megbízható legyek. De közben elfelejtettem Jézus felszabadító ajánlatát: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek” (Mt 11,28).
Megnyugvást. Pihenést.
Erre van szüksége a rákkal küszködő, önmagát kudarcként megélő édesanyának. Egy irgalmas Istenre, aki elég erős, hogy levegye róla, és átvegye magára a terhet, ami ránehezedik.
Kiderült, hogy a konferencia résztvevőinek is erre volt szükségük.
Kedveseim, a szolgálat – a maga legtisztább formájában – nem azt jelenti, hogy tökéletességet sugárzunk mások felé. Nem ragyogó prezentációnkkal, tökéletes családunkkal, külső-belső összeszedettségünkkel hatunk leginkább.
Hanem azzal, ha merjük felfedni rejtett tökéletlenségeinket, és ezzel alkalmat adunk másoknak, hogy hasonlóképpen tegyenek. Társsá válunk a küzdelemben, a hitért való harcban, fogjuk egymás kezét, és szemernyi ítélkezés nélkül nyújtjuk jelenlétünk és könyörületünk óceánját.
Hogyan? Úgy, hogy van egy Istenünk, aki azt mondja, hogy elég az, amilyenek vagyunk. Úgy, ahogy vagyunk. Még ha a szoknyánk lecsúszik, akkor is.

Istenem, gyógyíts ki az állandó bizonyítani akarásból. Segíts elhinnem, és megpihennem a gondolatban, hogy elég vagyok, mert a Tied vagyok. Jézus nevében, Ámen.

Michele Cushatt: The Strength of Weakness
Encouragement for today, 2015.06.24.
www.proverbs31.org


Kérlek, szólj közbe
Lysa Terkeurst

„Az Úr parancsai egyenesek, földerítik a szívet, útmutatása érthető, megvilágítja a szemet.” Zsolt 19,9

Nem tudom, nem azért szalasztjuk-e el a legjobb alkalmakat a bizonyságtevésre mi, keresztények, mert mindig rohanunk valahová.
Nemrég történt. Minden gondolatomat lefoglalták előttem álló tennivalóim.
Mialatt a stoplámpánál álltam, felhívott egy ismerősöm, és panaszkodni kezdett, hogy a fia reggel otthon felejtette az uzsonnáját és az iskolai egyenruhához tartozó övet. Ismerősöm hiába próbálta hívni a férjét, aki iskolába vitte a gyereket. Ő maga egy újszülöttel volt otthon, nyűgösen az álmatlan éjszaka után. Ez az egész tehetetlenség nagyon nyomasztóan hatott rá.
Biztos kap a gyerek ennivalót a barátaitól, akik meg fogják osztani vele a maguk uzsonnáját, de az öv, az nehezebb dió. Amikor észreveszik, hogy nincs öv a gyereken, fel fogják őt hívni, hogy vigye be. Kocsival 20 perc az út az iskoláig.
Ahogy ültem a lámpánál, és hallgattam panaszkodását, jobbra fordítottam a fejem, mert tudtam, ott van egy áruház. Ahol öv is kapható meg ennivaló is.
Döntenem kellett: van módom segíteni? Igen, tudnék segíteni, ha az előttem álló tennivalókat kicsit átcsoportosítanám. Akarok segíteni? Az ismerős nem kért tőlem segítséget, örült, hogy valakinek elmondhatja a bajait, viszont tudtam, mekkora kő esne le a szívéről, ha segítenék.
Ma nem fogom hagyni, hogy betervezett dolgaim fontosabbak legyenek, mint a fölülről érkező jelzés, mely megzavarja elképzelt programomat. Így hát segítettem.
Nem tudhatom biztosan, de szerintem az ismerősöm Jézustól kért segítséget. Nehéz fél éjszakát fenn lenni egy ébren lévő kisbaba miatt. Nehéz rátalálni egy új ritmusra, mikor valamiért az élet addigi rendje megváltozik a családban. Nehéz segítséget kérni, mikor tudod, hogy mindenki rohan a maga dolga után, és utálod megzavarni őket.
Elismerem, feladatorientált ember vagyok, nem vágyom arra, hogy megzavarják eltervezett programomat.
De ott, a jelzőlámpánál felismertem a szünettartás erejét. Csak addig tartani szünetet, hogy Jézusnak legyen ideje megkocogtatni a szívemet, és megkérdezni: „Meg tudod tenni? Meg akarod tenni? Ne úgy fogadd, mint egy kellemetlen, zavaró tényezőt, hanem mintha a mai napon ez lenne a legfontosabb feladatod.”
A Biblia azt tanítja, hogy az egyik legfontosabb parancs a szeretet parancsa. Amikor szeretünk másokat, Jézus üzenetét keltjük életre. És mit mond a 19. zsoltár 9. verse? „Az Úr parancsai egyenesek, földerítik a szívet, útmutatása érthető, megvilágítja a szemet.”
Ó, hányszor elszalasztottam a szünettartás örömét, amikor Jézusért élhettem, szerethettem, világíthattam volna! Attól félek, jóval többször megtörtént, mint amit szívesen elismerek.
De nem akarok beleragadni a sajnálkozásba, hogy mennyit mulasztottam. Inkább úgy tekintek erre a felismerésre, mint egy ébresztő jeladásra. Szellősebbé fogom tenni a programomat, hogy Istennek lehetősége legyen teletűzdelni szeretetalkalmakkal.

Uram, kérlek, segíts, hogy ma is megálljak, és tudatosítsam magamban újra, hogy a bizonyságtétel legtökéletesebb formája, ha egyszerűen készen állok mások szeretésére. Mutasd meg, hol van alkalmam szeretni. Tégy bátorrá, hogy el tudjak térni gondosan megtervezett programomtól. Használj fel, hogy válaszod lehessek ma is valaki imájára. Jézus nevében, Ámen.

Lysa TerKeurst: Please Interrupt Me
Encouragement for Today, 2015. június 11.
www.proverbs31.org


Csak ne hagyd abba
Suzie Eller

„…mert harci fegyvereink nem földiek, hanem isteni eredetűek, amelyek várakat is lerombolnak.” 2Kor 10,4


Szombat reggelenként gyakran előfordult, hogy Ryan fiam felhívott, és így indított: - Szia, Anyu, épp most futottam 13 mérföldet! Te mit csinálsz?
- Hát… Épp befejeztem a reggelit. Mindjárt megmosom a fogamat. Ja, és meg is fésülködtem.
De hogy tizenhárom mérföldet futottam volna? Na ne...
Aztán a férjem is elkezdett futni. Eleinte az izzadságtól csuromvizesen esett be az ajtón, és kapkodva szedte a levegőt. Egy idő után már ő is mérföldekben számolta a távot. Aztán eljutott az 5K-ig, sőt a félmaratonig. Egyik reggel én is futócipőt húztam, és megfelelő öltözékben kiléptem az ajtón.
Ha ők képesek rá, én is.
Nekilendültem. Eleinte élvezettel hallgattam a lábam dobbanását a járdán, de a mellkasom hamar összeszorult. A lábamra mintha mázsás súly nehezedne. Próbáltam célokat tűzni magam elé.
Na még addig a postaládáig.
Csak még a jelzőlámpáig.

Aztán lerogytam a járdaszegélyre, és kapkodva szedtem a levegőt. Egy mérföld se volt mögöttem.
Kényelmesen hazasétáltam, és szegre akasztottam a futócipőt. Ezt a futásdolgot nem nekem találták ki. Az biztos.
Később aztán megtudtam, hogy mindig az első mérföld a legnehezebb, még gyakorlott futóknak is. Rá kell találnod a ritmusra. Gyalogláshoz szokott tüdőd, szíved, lábad hozzá kell szokjon az új feladathoz.
Túl hamar feladtam. Túl szigorú voltam magamhoz.
Mai alapigénkben Pál apostol új helyzettel szembesül. Levelei nagy hatással voltak a gyülekezetre, de mikor személyesen is megérkezett, nem hatott olyan erővel az emberekre. Egyesek azt mondták, túl félénk (2Kor 10,1), mások szerint a beszéde gyatra (2Kor 10,10).
Pál megtehette volna, hogy abbahagyja az egészet.
De nem tette. Nem az számított, hogy jó szónok-e, vagy milyen erős hatást gyakorol a személye az emberekre. Ő hatalmat kapott Jézus nevében arra, hogy legyőzze az akadályokat. Nem kell mást tennie, csak fusson tovább. Jézus hatalma által meg lesz az eredmény.
Évekkel ezelőtt kezdődött az érzelmi életem gyógyulása. Teljes romhalmaz volt a bensőmben. Az a bizonyos „első mérföld” ebben a folyamatban is nagyon nehéz volt. Szakítanom kellett régi beidegződésekkel. Túl kellett tennem magam bizonyos érzéseken. Meg kellett tudnom, ki vagyok, miután lehámoztam magamról a múlt hatásait. Voltak időszakok, mikor elgyengültem, nem tudtam előre haladni. Ha a sikert a teljesítményemmel mérem, már rég feladtam volna.
Örülök, hogy nem tettem, mert Isten minden újabb lépésnél segített lerombolni a lelkemben azt, ami visszatartott.
Nem volt kötelező sebesség. Ha megálltam levegőt venni, egy időre szünetet tarthattam. Ha elbizonytalanodtam, Ő megmutatta a következő lépést. Egyetlen feltétel volt: ne hagyjam abba. Isteni ereje minden lépésnél dolgozott bennem.
Talán te is elindultál a gyógyulás útján, és nehéznek találod. Vagy egyszer megpróbáltad - nem sikerült, abbahagytad.
Húzd vissza a futócipőt, testvérem. Mennyei Atyánk téged is fel akar szabadítani, és megígéri, hogy végigfutja veled a pályát.
Nemrég újra futni kezdtem. Nem hiszem, hogy valaha is futok 13 mérföldet reggeli előtt, de örülök annak, hogy a cipő a lábamon van, hogy folytatom az előrehaladást az úton, aminek a végét nem ismerem.

Mennyei Atyám! Felhúzom a futócipőt. Örülni fogok minden megtett lépésnek, és futni fogok a célig, kitárt karral dicsőítve Téged. Jézus nevében, Ámen.

Suzie Eller: Just Keep Moving
Encouragement for today, 2015.06.03.
www.proverbs31.org


Ami mindnyájunkban közös

Tracie Miles

„Tudjuk azt is, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik, hiszen ő saját elhatározásából választotta ki őket.” Róm 8,28

Összeszorult a szívem, mialatt a levelét olvastam. Annyi szenvedés érte az élete során! Nem érdemelte meg, nem okozta egyiket sem.
Aztán elolvastam a következő levelet. Írójának sorsa egészen más volt, de a fájdalom, amit át kellett élnie, többnek tűnt, mint amennyi egy embernek kijár, vagy amennyit el lehet viselni. Aztán jött a következő, meg a következő.
Számtalan email érkezett a postafiókomba, mindegyik csordulásig telve érzelmekkel, sérülékeny őszinteséggel. Minden leírt élet más volt, más szintje a fájdalomnak, szégyennek vagy megbánásnak.
Volt, akit testileg bántalmaztak. A másikat megcsalták. Volt, aki a függőséggel harcol, a másik elvált. Egyiket szexuálisan bántalmazták, a másik állandó félelemben, szorongásban él. Egyik az abortusz mellett döntött, a másik a férjét csalta meg. Volt, aki súlyos fogyatékossággal él.
Hosszú volt a lista, de mindegyik nőnek volt a múltjában valami, ami miatt jelentéktelennek, értéktelennek, Isten szeretetére méltatlannak érezte magát. Mégis, különböző tapasztalataik ellenére, volt valami megrázóan szép, közös dolog az életükben, ami világosan kitűnt a levelekből, és amit mindnyájan megfogalmaztak.
Mindegyikük engedte, hogy Isten felhasználja szenvedésüket, és ennek eredményeként életük élő tanúbizonysága legyen Isten teremtő erejének. Mind átélték, hogy ezzel az erővel a nehézségből létrejön valami, ami Isten dicsőségét szolgálja.
„Nincs semmi elmarasztaló ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban élnek. Hiszen a Lélek törvénye, ami a Krisztus Jézusban való élet folyománya, megszabadított téged a bűn és a halál törvényétől” – olvassuk a Római levél 1-2. versében. Azt jelenti ez, hogy mindegy, mi volt az életünkben, mit tettünk vagy nem tettünk meg, Isten feltétel nélkül szeret és értékel minket.
Később, ugyanabban a fejezetben, mai alapigénkben arról olvasunk, hogy Isten nemcsak szeret, de életünkhöz terve, célja van – nem múltunk ellenére, hanem azzal együtt, vagy épp amiatt.
Az üldöztetés sok formájában tapasztalta meg Pál a fájdalmat és szenvedést: bebörtönözték, megverték, elűzték. Saját élettapasztalata tette bölccsé, ő maga példázza, hogyan tud Isten átalakító ereje egy roncshalmazból értékes üzenetet kovácsolni.
Biztatta a hívőket, higgyenek Isten ígéretében, hogy bármit jóra tud fordítani azok életében, akik szeretik Őt, akiket kiválasztott, és ez nemcsak Isten dicsőségét, hanem a mi javunkat is szolgálja.
Bármily nehéz sors áll is mögöttünk, azáltal, hogy Isten gyermekei vagyunk Jézus Krisztusban, a Megváltónkban, van bennünk valami közös: Isten javunkra fordítja azt, amit az ördög a kárunkra szánt. Ha hagyjuk, hogy Isten felhasználja szenvedéseinket saját dicsőségére és a többiek szolgálatára, megtapasztalhatjuk a lelki megújulást, gyógyulást és átalakulást úgy, ahogy még soha.
Korábbi életünktől, a különbségektől függetlenül egy érték közös lehet bennünk: mind dönthetünk úgy, hogy Jézus hatalmát fogjuk példázni, mely képes teljesen átalakítani egy életet. Valóban minden javára válhat azoknak, akiket Ő elhívott.

Uram, sokáig úgy éreztem, hogy múltam miatt nem lehet engem szeretni, nem lehet nekem megbocsátani, és hogy Te sem veszel már rólam tudomást. Segíts, hogy el tudjam fogadni, és hinni tudjak a Róm 8,28 ígéretében, hogy szeretsz, és terved van az életemmel. Segíts felfedeznem azt a csodálatos célt, amit csak nekem szántál. Jézus nevében, Ámen.

Tracie Miles: The One Thing We can All Have in Common
Encouragement for today, 2014.05.15.
www.proverbs31.org


Amikor félek, hol van Isten?
Susie Davis

„Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el? Távol van tőlem a segítség, pedig jajgatva kiáltok!
Istenem! Hívlak nappal, de nem válaszolsz, éjszaka is, de nem tudok elcsendesedni.
Mégis te vagy a Szent, aki a trónon ülsz, rólad szólnak Izráel dicséretei.” Zsolt 22,2-4


Hason feküdtem, kétségbeesve ütöttem öklömmel a padlót.
Oly mély volt a fájdalmam, eszembe se jutott, hogy felébreszthetem 4 éves 9 hónapos ikreimet, akik a szomszédos szobában szunyókáltak. Ki akartam szakítani magam ebből a helyzetből, visszatérni a ruhahajtogatáshoz, a szétszórt játékok összeszedegetéséhez. De nem ment. Ott maradtam a földön borzalmas emlékek tengerében fuldokolva.
Fölvillant egy kép: egy fiú, kezében fegyver, tanárunk vérbe fagyva haldoklik az osztályterem padlóján. A tíz évvel ezelőtt történt szörnyűség mentális képei behatoltak fiatal feleség- és anya-énem valóságába, és újra meg újra kiváltották a poszttraumás stressz fojtogatását.
Bár szerettem Istent, bizalmamat Benne már jóval azelőtt elvesztettem. Inkább elviseltem a félelmet, mint hogy bízzak egy olyan Istenben, aki megengedi, hogy ilyesmik történjenek. De hiába töltöttem hosszú éveket azzal, hogy legyűrjem magamban a félelmet. A szörnyű jelenet, aminek gyermekként tanúja voltam, rettegést váltott ki bennem, és ez mindegyre felszínre tört. Együtt járt vele a kimerülés, mert mindent megtettem, hogy világomat és gyermekeim világát biztonságos hellyé tegyem.
A véget nem érő órák, mialatt igyekeztem szervezni, irányítani, védelmezni kis családom életét, megtörték testemet, lelkemet. Sérült személyiség voltam, a szétesés szélén.
Akkor ott, kiborulásom közepén, mint leheletnyi ihlet, beugrott egy ige. „Mégis te vagy a Szent…”
Nekünk, akik állandóan küzdünk a félelemmel, nincs is talán fontosabb szó a Bibliában, mint az, hogy: mégis.
A mégis azt jelent, hogy még nincs vége a történetnek.
A mégis azt jelenti, hogy mindjárt lapoznak egyet.
A mégis azt jelenti, hogy Isten másként látja.
Alapigénkben azt olvassuk, hogy Dávid úgy érezte, Isten távol van és érzéketlen, nem is figyel rá. Dávid pedig, akárcsak te vagy én, erős félelemmel küzdött. De ő mindennek ellenére egy erőteljes mégissel tudja folytatni. Egy nagy MÉGIS-sel: „Mégis te vagy a Szent…”
Egy dologban biztosak lehetünk: Isten sosem használja a félelem taktikáját, hogy szentté tegyen minket. Ő nem alacsonyodik le ilyen eszközökhöz. Ha viszont ez igaz, akkor nincs okunk pánikra. Ne aggódjunk attól, hogy a dolgok kifutottak Isten kezéből. Ne szorongjunk az ismeretlentől. Maradjon csak a nyugodt, bizalmas vallomás, hogy Isten most is szent.
És ebben a szentségben igazgatja az egész teremtett világot, benne téged, engem és szeretteinket.
Isten nem csak a nyugodt, békés dolgok Istene. Nem csak akkor Isten, mikor boldogságban, biztonságban élünk és vagyunk. Ő Isten a káoszban is. Isten a bíróságon, a sürgősségi osztályon, a váróteremben, a beszélőben.
Ő mindig szent. Most is.
Jöhet baj, de Isten mégis szent. Az Ő uralma leveszi rólunk a nyomást, hogy nekünk kell irányítanunk néha ijesztő körülményeinket, és kapaszkodnunk olyan dolgokba, amiktől jobb létet várunk. Isten jelentkezni fog, mikor itt az ideje, élhetünk hát félelem nélkül.
Bárcsak tudnánk akkor is, amikor túl nagy a nyomás, amikor a padlóra zuhanunk, vagy úgy érezzük, kihullott kezünkből a gyeplő, hogy Isten szent: nem téved, nem követ el hibát, mialatt a teremtett világot irányítja.

Istenem, túl sok mindentől félek. Túl nagy rajtam a nyomás, és ettől úgy érzem, nem tartod kézben a dolgokat. Te tudod legjobban, hányszor próbálom én magam megmenteni kis világomat. Sokszor túlszervezem gyermekeim és szeretteim életét, mert attól félek, nem vigyázol Rájuk. De bármilyen sötétnek tűnik a környezet, bármilyen rémisztőknek a gondjaim, Te szent vagy. Köszönöm Neked, hogy szent vagy, és ezért minden pillanatban gondot viselsz ránk, igazgatod dolgainkat. Szeretnék megpihenni ebben a biztos tudatban. Jézus nevében, Ámen.

Susie Davis: Where’s God When I’m Afraid
Encouragement for today, 2015.05.27.
www.proverbs31.org