2016. december 31., szombat

Lélekerősítő - Erőt visz gyengeségeinkbe


Lysa TerKeurst

„Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek, mert még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk. A Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal.” Róm 8,26

Mindenkinek vannak gyengeségei. Amik miatt azt hisszük, sosem fogunk úgy teljesíteni, mint az „erősek”. Amik miatt kevesebbnek érezzük magunkat. Kevésbé vagyunk győztesek. Kevésbé vagyunk hódítók. Kevésbé vagyunk erősek.
Engem nagyon zavarnak a gyengeségeim. És nem szabadulok a gondolattól, hogy nem tudok megváltozni.
Pedig Krisztus erejében minden meg tud újulni. Minden újraépül, ami összetört. De néha belefáradok a próbálkozásba, és nagyon, de nagyon gyengének érzem magam. Ismered ezt az állapotot?
Engedd, hogy ez az ige egy kis erőt leheljen ma a gyengeségedbe:
Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek, mert még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk. A Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal” (Róm 8,26).
Nem kell tudnunk minden választ. Nem kell ötleteket adnunk Istennek. Az is rendben van, ha gyengeségünkben már imádkozó szavaink sincsenek.
Olvasd csak ezeket a gyönyörű sorokat, amik épp nekünk szólnak gyengeségünkben, ahogy a Róm 8,26-ban ígéretet kaptunk rá:
„Nincs semmi elmarasztaló ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban élnek” (Róm 8,1).
De ti nem test, hanem Lélek szerint éltek,” (Róm 8,9a).
Ha Isten velünk, ki ellenünk?” (Róm 8,31b).
De mindezeken diadalmaskodunk őáltala, aki szeret minket” (Róm 8,37).
Talán jó lenne, ha néhány percig csendben üldögélnénk. Nyugalomban, az ítélkezés terhe nélkül, kívül az elvégzendő feladatok mókuskerekén. Nyugodtan, tudva, hogy a Lélek megsegít gyengeségünkben.
Ő megérti gyengeségeinket. Ő tudja, hogyan imádkozzunk. A gyengeségnek célja van. Rossz érzés, de biztos, hogy valami jó kerekedik ki belőle – ahogy a Róm 8,28 biztat: „akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik”.
A csendben, a nyugalomban, mialatt a Lélek imádkozik helyettünk, s mi csak szívjuk magunkba az éltető igazságot, megcsillan valami. Egy reménysugár. Elképzelhetetlen kegyelem, és érezni fogjuk hogy az Ő ereje ráborul gyengeségünkre.
Isten erejének legapróbb szemcséje is több, mint amennyire szükség van, hogy elfedje botlásainkat, töredékességünket, gyengének hitt pontjainkat. És már nem tartjuk gyengének magunkat.
Nem vagyunk gyengék. Istentől függünk.
Rá vagyunk csatlakoztatva az Egyetlenre, aki képes segíteni nekünk. Az Egyetlenre, aki kegyelmébe burkol minket, míg a folyamat lezajlik.
Emberi kapcsolataink nem elégségesek. Körülményeink nem elegendők. Anyagi javaink sem. Az akaraterőnk sem. Az önbizalmunk sem. De Ő mindig elég volt, elég most és elég lesz mindörökké.

Uram, tudom, hogy nélküled semmi vagyok. Azt szeretném, ha erőd átjárná életem minden területét. Köszönöm, hogy meghallod szívem esdeklését, mikor nincsenek szavaim, amikkel kifejezhetném, mit érzek. Jézus nevében, Ámen.

Lysa TerKeurst: Turning Weak Places Into Strong Places
Encouragement for today, 2016.12.22.
www.proverbs31.org

2016. december 21., szerda

Karácsonyi történetek - George



Hideg karácsonyeste volt Chicagóban. Az öregember benn ült az autószerelő műhelyében. Mióta a felesége meghalt, nem ment sehova ilyenkor. Nem díszítette fel a műhelyt, nem volt karácsonyfája, nem gyújtott ünnepi fényeket. Ugyanolyan nap volt számára, mint a többi. Nem gyűlölte a karácsonyestét, csak nem talált okot az ünneplésre. Gyermekei nem voltak. A felesége elment.
Üldögélt az ablaknál, nézte a havazást, ami egy órája tartott már, s az életén töprengett, amikor kinyílt az ajtó, és egy hajléktalan oldalgott be rajta.
Az Öreg George, ahogy a kliensei nevezték, ránézett, s ahelyett, hogy elküldte volna, beljebb invitálta a tűzhely mellé, hogy melegedjen egy kicsit.
„Köszönöm, de nem akarom zavarni”, mondta az idegen. „Látom, még nyitva a műhely, szusszanok egy kicsit, ha megengedi, aztán megyek tovább.”
„Majd megy, ha már került valami meleg étel a gyomrába”, fordult George a kredenchez. Lecsavarta egy ételhordó termosz tetejét, s egy kanállal együtt odaadta az edényt az idegennek. „Nem sok maradt, de még meleg és finom. Pörkölt. Én csináltam. Utána majd iszik egy kávét, az is forró még, az előbb lett kész.”
Ebben a pillanatban megszólalt az udvari csengő. „Elnézést, ki kell mennem, jövök mindjárt”, szólt George, és indult, hogy megnézze, kinek van szüksége a munkájára.
A kapu előtt egy öreg 53-as Chevy állt. Gőz áramlott ki a motorházból. A vezetője kétségbeesve ragadta meg George kabátujját. „Uram, segítsen!” mondta erős spanyol akcentussal. „Az asszony vajúdik, most vinném a kórházba, de lerobbant az autóm.”
George felnyitotta a motorház fedelét. Úgy tűnt, a motorblokk megrepedt a hidegtől. A kocsinak annyi. „Hát ezzel nem fognak menni sehova egyelőre”, morogta.
„Az nem lehet, könyörgöm, segítsen”, nyöszörgött a férfi. George megfordult, és bement az irodába. A tábláról leemelte öreg járgányának a kulcsát, s visszament az udvarra. Hátra került a garázshoz, beindította az autót, kigurult vele az útra, s megállt a házaspár mellett.
„Itt van, menjenek ezzel”, mondta. „Nem valami szép látvány, de nagyon jól megy.” Segített az asszonyt átszállítani a lerobbant autóból, majd hosszan nézett utánuk, ahogy tovahajtottak az éjszakába. Megfordult, és visszament a házba.
„Örülök, hogy oda tudtam adni az autót. A kerekeik is nagyon kopottak voltak. Az én öreg járgányomon új gumik vannak…” George ekkor vette észre, hogy magában beszél. Mialatt kint volt, a hajléktalan elment. Az edény az asztalon állt üresen, mellette egy használt kávéscsésze.
„Legalább került bele valami, ki tudja, mióta nem evett”, gondolta az öreg. Visszament az utcára, megpróbálta beindítani a Chevyt. Többszöri nekirugaszkodásra beindult a motor. Úgy látszik, mégsem az ment tönkre. Bevitte az autót a garázsba az öreg járgány helyére. Gondolta, megbütyköli, legalább csinál valamit. Karácsony este úgysem jönnek kuncsaftok. Ahogy megvizsgálta, kiderült, hogy tényleg nem a motor ment szét, hanem a hűtés alsó csöve repedt el.
„No, ezt ki is tudom cserélni azonnal”, gondolta, s úgy is tett. „Ezekkel a gumikkal nem húzták volna ki a tél végéig.” Leszedte a védőhuzatot felesége régi Lincolnjáról. Gondolta, kicseréli a kerekeket, ezek egészen újnak látszanak, s úgysem akarta használni az autót.
Mialatt dolgozott, lövést hallott. Nem volt szokatlan a környéken, de azért lecsapva a kezében lévő dolgokat, kirohant az utcára. Egy rendőrautó állt az úton, mellette a földön egy sebesült, egyenruhás férfi feküdt. Mikor meglátta az öreget, megszólalt, és segítséget kért. George megpróbálta felidézni emlékezetében a hadseregben tanultakat a sebesültek ellátásáról, felsegítette a férfit, bevezette a házba, és lefektette. Tudta, hogy sürgősen el kell látni a sebet.
„Nyomókötést alkalmazunk, hogy elálljon a vérzés”, gondolta. Aznap reggel hozták el a tiszta ruhát a mosodából, előszedett egy törülközőt, azzal meg ragasztószalaggal kötözte be a sebet.
„Azt mondják, a ragasztószalag mindenre jó”, próbálta felvidítani a rendőrt. „Valami fájdalomcsillapító is kellene”, gondolta. Előszedett egy pirulát, amit hátfájásra használt. „Ez jó lesz”, mondta, s egy pohár vízzel odaadta a rendőrnek. „Maradjon így, amíg hívok egy mentőt”. Hiába próbálkozott, nem volt vonal. „Majd beszólok a központba a rendőrautó adóvevőjén”, jutott eszébe, és kiment.
Kiderült, hogy a golyó a rádióban állt meg, használhatatlanná téve azt. Mikor visszament a házba, a rendőr már felült. „Mindent köszönök”, mondta. „Ott is hagyhatott volna, hisz a támadóm nem mehetett messzire, magára is rálőhetett volna.”
George leült mellé. „Sosem hagytam cserben egy sebesültet a hadseregben, nem fogom most sem.” Mondta egyszerűen. Benézett a kötés alá, hogy ellenőrizze a vérzést. „Rosszabbnak tűnt, mint amilyen valójában”, mondta. „Átment magán a golyó, de semmi fontos dolgot nem ért. Ha a seb begyógyul, olyan lesz a válla, mint újkorában.” Felállt, és töltött egy csésze kávét. „Jöhet?” kérdezte.
„Nem, köszönöm”, mondta a rendőr. „Márpedig meg fogja inni. A legjobb az egész városban. Fánkot sajnos nem tudok hozzá adni.”
A rendőr elnevette magát, s elvette a csészét. Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, s egy fiatalember ugrott be az irodába, lövésre kész fegyverrel a kezében. „Adja ide a pénzt! Azonnal, vagy lövök!”, üvöltötte. A fegyver remegett a kezében, s George biztos volt benne, hogy ez a szerencsétlen még sosem fogott pisztolyt senkire.
„Ez az alak lőtt rám!”, kiáltotta a rendőr. „Fiam, mire jó ez?”, kérdezte nyugodtan az öreg. „Tedd el azt a pisztolyt, még megint megsebesítesz valakit.”
A fiatalember összezavarodott. „Fogja be, öreg, mert lelövöm. Adja ide a pénzt!” A rendőr a saját fegyveréért nyúlt. „Hagyja csak”, szólt rá George. „Már így is a kelleténél több fegyver van ebben a szobában.” Majd odafordult a fiatalemberhez. „Fiam, karácsonyeste van. Ha pénzre van szükséged, tessék, itt van. Nem sok, de nekem is csak ennyi van. Tedd már el azt a pisztolyt.” Kivett a zsebéből 150 dollárt, és átnyújtotta a férfinak, mialatt a másik kezével elvette tőle a fegyvert.
A fiatalember eleresztette a pisztolyt, a földre rogyott, és sírni kezdett. „Erre sem vagyok jó, mi? Nem akartam én semmi rosszat, csak venni valamit a feleségemnek meg a gyereknek”, zokogta. „Kirúgtak a munkahelyemről. Nem tudom kifizetni a lakbérünket. Az autómat már elvitték múlt héten…”
George átadta a fegyvert a rendőrnek. „Fiam, mind kerülünk szorult helyzetbe olykor. De nem így kell megoldani a bajainkat.”
Felemelte a síró embert, és lenyomta egy székre a rendőrrel szemben. „Persze, néha csinálunk hülyeségeket.” Neki is odanyújtott egy csésze kávét. „Attól vagyunk emberek. De betörni ide egy fegyverrel, az nem old meg semmit. Most pihenj egy kicsit, csillapodj le, s hátha kitalálunk valamit.”
A fiatalember abbahagyta a sírást. Ránézett a rendőrre. „Elnézést kérek, nem akartam meglőni. Elsült a pisztoly. Kérem, ne haragudjon.” „Fogja be, és igya meg a kávéját”, mondta neki a rendőr.
Elsőnek George hallotta meg a szirénázást. Egy rendőrautó és egy mentő állt meg a ház előtt az utcán. Két rendőr lépett be az ajtón pisztollyal a kezében.
„Chuck! Jól vagy?”, kérdezte egyikük a sebesültet. „Ahhoz képest, hogy meglőttek, egész jól. Hogy találtatok rám?”
„A kocsid GPS-e jelzett. Az utóbbi idők legjobb találmánya. Ki lőtt rád?” kérdezte a másik rendőr, s odalépett a fiatalemberhez. Chuck nem késlekedett a válasszal. „Fogalmam sincs. Elnyelte a sötét. Eldobta a pisztolyát, s elrohant.”
George és a fiatalember a cipőjük orrát bámulták. „Ez a kölyök itt dolgozik?” kérdezte a sebesült George-ot. „Igen”, válaszolta az öreg. „Ma reggel fogadtam fel. Elvesztette az állását, szegény.”
Közben a mentősök is bejöttek, hordágyra tették Chuck-ot. A fiatalember közel hajolt hozzá, s ezt suttogta: „Miért…?”
„Boldog karácsonyt, kölyök…”, mondta Chuck. „S magának is, George. Köszönök mindent.”
„Hát ezt megúsztad. Egy gonddal kevesebb”, szólt George, miután a többiek elmentek. Bement a hátsó szobába, és egy dobozzal tért vissza. Kivett belőle egy ékszeres dobozt, és kinyitotta. „Ezt vidd el az asszonykádnak. Szerintem Martha se bánná. Azt mondta, jól jön majd egyszer. És lám.” A fiatalember odanézett, s egy gyönyörű briliánsgyűrűt látott a dobozban. „Ezt nem vihetem el”, mondta elfogódottan. „Magának sokat jelent.”
„Most meg neked jelent sokat”, vágott vissza George. „Nekem megmaradnak az emlékeim. Másra nincs is szükségem.” Aztán újra benyúlt a nagyobbik dobozba. Egy játékrepülőt és egy kisautót vett ki belőle. Az olajtársaság hagyta nála eladásra. „Ezt meg elviszed a kölyöknek.”
A fiatalember újra elsírta magát, és odanyújtotta az öregnek a 150 dollárt, amit korábban kapott tőle. „És mégis miből veszed meg a karácsonyi ebédrevalót? Tedd csak el azt is”, mondta George. „Most meg indulás haza a családhoz!”
Az ajtóból a fiatalember visszafordult. „Reggel itt leszek, ha komolyan vehetem, hogy felvett dolgozni.”
„Szó sincs róla. Karácsonykor zárva tartok”, válaszolta George.”De holnapután itt legyél nyitáskor.”
Kikísérte a fiatalembert, s mikor visszafordult, lám a hajléktalan újra a szobában volt, visszajött. „Hát maga honnan került elő? Azt hittem elment már.”
„Itt voltam végig. Mindig itt vagyok”, válaszolt az idegen. „Azt mondja, nem szokta megünnepelni a Karácsonyt. Miért nem?”
„Hát, mióta az asszony itt hagyott, minek törjem magam. Karácsonyfa állítás, meg minden, kár azért a kis fenyőfáért. Süssek süteményeket, mint annak idején Marthával? Egyedül már nem ugyanaz. Meg különben is kezdek pocakosodni.”
Az idegen George vállára tette a kezét. „Pedig megtartod az ünnepet, George. Enni és inni adtál, mikor éhes voltam, meleget adtál, mikor fáztam. A vajúdó asszony fiút fog szülni, aki felnőtt korában neves orvos lesz. A rendőr, akit elláttál 19 ember életét fogja megmenteni a terroristáktól. A fiú, aki ki akart rabolni, gazdaggá tesz majd téged a munkájával. Az ünnep szellemisége a fontos, és azt te ugyanúgy megtartod, mint bárki más.”
George meghökkent mindattól, amit az idegen mondott. „Honnan veszi mindezeket?”, kérdezte.
„Bízzál bennem, George. Megérzem ezeket a dolgokat. Azt is tudom, hogy mikor lejárnak életed napjai, találkozni fogsz Marthával, és újra együtt lesztek.” Azzal az idegen az ajtó felé indult. „Bocsáss meg, George, de mennem kell. Haza kell érnem az ünnepségre, amit nekem rendeznek.”
Ahogy nézte, George szeme előtt a régi bőrkabát és a kopott nadrág lassan vakító fehér köntössé változott. Aranyfény töltötte be a szobát. „Tudod, George, ma van a születésnapom. Boldog Karácsonyt.”
„Boldog születésnapot, Uram”, válaszolta George meghatódva.

Provided by Free Christian Content.org

Karácsonyi történetek - Pappy és a csengettyű



Pappy kedves öregember volt, akire nagyon jó volt ránézni. Mindig gondosan megfésült haja nem is lehetett volna fehérebb. Kék szeméből, melyet a kor homálya már megfakított, melegség sugárzott. Arca csupa ránc, de amikor elmosolyodott, a ráncai is vele mosolyogtak.
Szépen tudott fütyülni, s minden nap boldogan fütyörészve tisztogatta, törölgette a zálogboltját. Ezzel együtt volt benne valami titkos szomorúság, de aki ismerte, tisztelte és szerette Pappyt.
Az ügyfelei többnyire visszajöttek zálogba adott holmijukért, és Pappy alig keresett az üzleten. Nem bánta, számára a bolt inkább kellemes időtöltés volt, mint megélhetési forrás.
Az üzlet hátuljában volt egy szoba, ahol a kincseit őrizte. „Emlékszobának” hívta. Zsebórák, faliórák, villanyvonatok voltak ott, miniatűr gőzmozdonyok, antik játékok fából, bádogból, öntöttvasból, s mindenféle idejétmúlt, apró csecsebecse. Nagyon szeretett az emlékszobában időzni, elmerengeni múltja sok szép pillanatán. Néha, míg a tenyerén tartott egy-egy óvatosan felvett tárgyat, behunyta a szemét, hogy könnyebben újraéljen egy kedves, gyermekkori emléket.
Egyik nap Pappy, szíve nagy megelégedésére, épp egy öreg vasúti lámpás összeszerelésén munkálkodott az emlékszobában. Vidám vasúti dallamot fütyörészett közben, s hajdani váltókezelői emlékein merengett. Nem különbözött ez a nap a többitől, amit az üzletben töltött. Kint ragyogóan sütött a nap, enyhe szellő fújdogált, s beáradt a szúnyoghálós belső ajtón. Ilyen szép napokon Pappy mindig nyitva tartotta a külső bejárati ajtót. Majdnem úgy élvezte a tiszta, friss levegőt, mint a régiségek sajátságos illatát, ami betöltötte a boltját.
Mialatt újonnan összerakott lámpását fényesítgette, megszólalt a bejárat fölötti csengettyű csilingelése. Ez a különösen szép hangú csengő évszázadok óta a családjáé volt. Nagyon a szívéhez nőtt, és szívesen osztotta meg csilingelését bárkivel, aki belépett a boltjába. Bár a csengettyű az ajtó belső oldalán csüngött, egy zsineggel hozzákötözte a szúnyoghálós ajtóhoz, hogy akkor is megszólaljon, ha a külső ajtó nyitva áll. A csengő hívására Pappy most elhagyta az emlékszobát, hogy látogatója üdvözlésére siessen.
Először észre sem vette. A kislány selymes fényű hajjal borított feje búbja alig érte el a pult szélét. „Miben segíthetek, kisasszonykám?” – szólalt meg Pappy kedvesen.
„Jó napot, uram.” A kislány szinte suttogva beszélt. Kecses volt, ártatlan és szégyenlős. Felemelte Pappyra nagy barna szemét, aztán lassan körbejárt a szobában, valamit keresve.
„Szeretnék venni egy ajándékot,” mondta félénken.
„Lássuk csak,” szólt Pappy, „kinek lesz az ajándék?”
„Nagyapámnak. Neki szeretném. De nem tudom, mit vehetnék.”
Pappy megpróbált ötleteket adni. „Ezt a zsebórát? Jó állapotban van, én magam állítottam be,” büszkélkedett.
A kislány nem felelt. Odament az ajtóhoz, és megfogta. Óvatosan mozdított rajta, hogy megszólaljon a csengettyű. Pappy arcán szomorúság suhant át, ahogy meglátta a kislány felragyogó mosolyát.
„Ez éppen jó lesz,” repesett a gyermek. „Anya mondta, hogy nagyapa szereti a zenét.”
Pappy elkomorodott. Nem akarta megbántani a kislányt, igyekezett a legkedvesebb hangján mondani: „Sajnálom, kisasszonykám. A csengettyű nem eladó. Talán ennek a rádiónak is örülne a kedves nagypapa.”
A kislány a rádióra nézett, majd szomorúan sóhajtotta: „Nem, nem hiszem.”
Igyekezetében, hogy megértesse magát, Pappy elmesélte a kislánynak a csengettyű történetét, azt, hogy milyen régóta van már a család birtokában, s hogy ezért nem válhat meg tőle.
A kislány felnézett rá, s egy nagy könnycseppel a szemében ennyit mondott: „Azt hiszem, értem. Mindenesetre köszönöm.”
Hirtelen Pappynak az a gondolata támadt, hogy a család többi tagja már mind itt hagyta a földi létet. Egy tőle eltávolodott lánya él még messze valahol, akit már több mint tíz éve nem látott. Miért is ne? Miért ne adja oda a csengettyűt valakinek, aki örömöt akar szerezni vele. Ki tudja, végül hova fog kerülni.
„Várjon csak kisasszonykám,” szólalt meg épp, mikor a kislány ki akart lépni az ajtón, s megszólalt a csengettyű. „Mégiscsak eladom a csengőt. Itt egy zsebkendő. Törölje meg az orrát.”
A kicsi lány tapsolni kezdett. „Ó, nagyon köszönöm, uram, Nagyapa olyan boldog lesz!”
„Jól van, kisasszonykám, jól van.” Pappynak jól esett, hogy segíthet a kislánynak, de tudta, nagyon fog hiányozni a csengője. „Ígérje meg, hogy nagyon vigyáz a csengettyűre a nagypapa kedvéért – és az enyémért, rendben?” Gondosan elcsomagolta a csengőt egy barna papírzacskóba.
„Ó, megígérem,” mondta a kislány. Aztán hirtelen zavartan elhallgatott. Valamiről megfeledkezett. Nagy szemeivel ránézett Pappyra, és szinte suttogva kérdezte: „Mennyibe kerül?”
„Lássuk csak. Mennyit szántál az ajándékra?” kérdezte mosolyogva Pappy. A kislány előszedett egy aprópénzes zacskót a zsebéből, kioldotta, felnyújtózkodott, s a tartalmát a pultra borította. Két dollár negyvenhét cent volt. Saját ép értelmét kétségbe vonva Pappy megszólalt: „Szerencsés napja van kisasszonykám. Ez a csengő épp két dollár negyvenhét centbe kerül.”
Este, mialatt készült bezárni a boltot, Pappy a csengettyűre gondolt. Azt már eldöntötte, hogy nem tesz fel újat az ajtóra. Maga előtt látta a kislányt, s eltöprengett, vajon fog-e örülni a nagyapja az ajándéknak. Biztos bármit örömmel fogad egy ilyen drága gyermektől.
Abban a percben, mikor az emlékszoba villanyát készült lekapcsolni, Pappynak úgy rémlett, hogy hallja a csengettyűt. Újra megkérdőjelezte elméje épségét. Odafordult az ajtóhoz, és lám ott állt a kislány. Boldogan rázta a csengőt, és kedves mosoly ült az arcán.
Pappy nem értette a dolgot, odalépett hozzá. „Mi történt kisasszonykám? Meggondolta magát?”
„Nem”, mosolygott a kislány. „Anya azt mondta, hogy öné az ajándék.”
Mielőtt Pappy megszólalhatott volna, a kislány félreállt az útból, és belépett a boltba az édesanyja. Könnyes szemmel mondta: „Szia, apa.”
A kislány megrángatta nagyapja karján az inget: „Nagypapa, itt egy zsebkendő. Töröld meg az orrod.”

www.freechristiancontent.org

Karácsonyi történetek - Eső


Ezt a gyönyörű történetet egy a louisianai Monroe-ban lévő CenturyTel-nél dolgozó fiatalember élte át, mikor egyik nap a Wal-Mart-ba ment vásárolni.

Úgy hatéves lehetett a szép, barna hajú, szeplős kislány, az ártatlanság megtestesítője. Édesanyja a hajdani Walton’s-ba vagy egy Norman Rockwell képbe is odaillett volna. Nem mintha divatjamúlt külseje lett volna. Félhosszú, barna haja volt, természetes hullámokkal. Drapp sortot és világoskék kötött pólót viselt. Kék szélű fehér tornacipő volt rajta. Olyan igazi anyuka volt.
Kint zuhogott az eső. Az a fajta zápor volt, amikor a víz annyira igyekszik a földre jutni, hogy nem várja meg, míg a csatorna csövén leérkezik, hanem bőségesen zubog kifelé az ereszcsatornából. A közeli parkoló vízelvezető aknái már megteltek, hatalmas pocsolyák kötötték össze a parkoló kocsikat. Csak álldogáltunk mind az üvegtető alatt a Wal-Mart bejárati ajtaja mögött.

A kislány kedves hangja törte meg a transzszerű állapotot, amibe kerültünk, míg bámultuk a zuhogó esőt.
„Anya, gyere, fussunk keresztül az esőn”- mondta.
„Tessék?”- kérdezte az édesanyja.
„Fussunk keresztül az esőn!” – ismételte a kislány.
„Szó sincs róla, édesem. Megvárjuk, míg egy kicsit csendesedik” – válaszolta az anya. A kislány várt pár percet, majd újrakezdte:
„Anya, fussunk keresztül az esőn.”
„Dehogy, hiszen bőrig ázunk”, mondta az anyja.
„Az nem lehet. Reggel nem ezt mondtad”- figyelmeztette a kislány, mialatt húzni kezdte az anyja karját.
„Reggel? Mikor mondtam olyat, hogy átszaladhatunk az esőn anélkül, hogy eláznánk?”
„Nem emlékszel? Mikor apuval beszélgettetek a rákjáról, azt mondtad: ’Ha Isten ezen átjuttat bennünket, bármin keresztül tud vinni!’
Néma csend lett az előcsarnokban. Az esőn kívül semmit nem lehetett hallani. Csak álltunk ott elnémulva. Senki se mozdult, nem jött befelé és nem indult kifelé senki. Az anya csak állt, és gondolkozott, mit válaszolhatna. Kinevethetné a kislányt, elhallgattathatná azzal, hogy butaságokat beszél. Vagy úgy tehetne, mintha meg se hallotta volna, amit mondott. De ez egy bizonyságtevő pillanat volt. Táplálhatja az ártatlan bizalmat, hogy később szárba szökkenjen belőle a hit.
„Igazad van, csillagom. Menjünk, fussunk keresztül az esőn. Ha Isten megengedi, hogy megázzunk, azt jelenti, hogy szükségünk volt egy alapos lemosásra” – mondta.
Azzal kiszaladtak az esőbe. Mi csak álltunk és néztük őket, mosolyogva, nevetve, ahogy átgázoltak a pocsolyákon az autók között. Bőrig áztak. De többen követték őket, gyermekként visítozva, nevetve szaladtak az autójukhoz.

Szeretném hinni, hogy majd valamikor az élet egy későbbi fordulóján ez az anyuka visszagondol a kislányával töltött percekre, melyek úgy élnek majd emlékezetében, mintha albumba gyűjtögetett képek volnának. Talán majd akkor, mikor büszkén nézi ballagó leányát. Vagy amikor a kislány az édesapja karján végigsétál a templomhajón hófehér esküvői ruhában. Elneveti magát, a szíve kicsit hevesebben dobog. A mosoly el fogja árulni a körülállóknak, mennyire szeretik egymást. De csak ketten emlékeznek majd arra a kivételes pillanatra, amikor kifutottak az esőbe bízva abban, hogy Isten átjuttatja rajta őket.

Igen, engem is átjuttatott. Futottam teljes erőmből. Eláztam. Úgy látszik, egy jó lemosásra volt szükségem.

FreeChristianContent.org

Karácsonyi történetek - Kegyelem


Ott állt a fiú egyenes derékkal, nyakát hátraszegve, dacosan, ökölbe szorított kézzel. „Kezdje már”, mondta. Az igazgató lenézett az asztal előtt álló fiatal lázadóra. „Hányszor álltál már itt?” A gyerek hetykén odavágta. „Láthatja, nem elégszer.” Az igazgató tekintete furcsa volt. „És mindig büntetést kaptál?” „Igen, ha annak mondja, amit kaptam.” Vézna mellkasát kidüllesztve folytatta. „Kezdje már, kibírom, bármit fundált ki, mindig is kibírtam.”
„És legközelebb, mielőtt áthágod a szabályokat, nem szokott eszedbe jutni a büntetés, amit legutóbb kaptál?” „Fenét, azt teszem, amit akarok. Maguk semmivel se tudják megakadályozni.” Az igazgató a tanítóra nézett, aki ott állt mellettük. „Most mit követett el?” „Verekedett. A kis Tonmmyt belenyomta arccal a homokba.” Az igazgató újra a fiúhoz fordult. „Miért? Mit csinált a kis Tommy?” „Semmit, csak utáltam, ahogy rám nézett, ahogy azt is utálom, ahogy maga néz. S ha képes volnék rá, a maga arcát is belenyomnám valamibe.”
A tanító megfeszült, emelte a kezét, de az igazgató pillantása leállította a mozdulatot. Egy darabig nézte a fiút, majd nyugodtan így szólt. „Ma, fiatalember, megtanulja, mi a kegyelem.”
„Kegyelem? Amiről a templomban papolnak? A francnak kell a maguk büdös kegyelme!” „De bizony neked kell.” Az igazgató hosszan nézte a fiatal arcot, és halkan hozzátette. „Igen, nagyon kell.” A fiú hallgatott, az igazgató meg folytatta: „A kegyelem, egyszerűen szólva, meg nem érdemelt ajándék. Nem lehet megfizetni, mindig ingyen adják. Azt jelenti, hogy nem kapod meg a büntetést, amire olyan bőségesen rászolgáltál.”
A fiú összezavarodott. „Mi? Nem akar megütni? Szó nélkül elenged?” Az igazgató lenézett a makacs kölyökre. „Igen, elengedlek.” A gyerek gyanakvóan vizsgálgatta a férfi arcát. „Büntetés nélkül? Akkor is, ha tudja, hogy a kis Tommy képét belenyomtam a homokba?”
„Azt nem mondtam, hogy nem lesz büntetés. Amit tettél, gonosz dolog volt, és tetteinknek mindig megvan a következménye. Lesz büntetés. A kegyelem nem menti fel a gonoszságot.” „Tudtam”, húzta el a száját gúnyosan a fiú, s már nyújtotta is a tenyerét. „Kezdje már, nem kell annyit pofázni.”
Az igazgató odaintett a tanítónak. „Hozza ide a botot.” A tanító odanyújtotta neki. Az igazgató megnézte, majd visszaadta a tanítónak. Újra a gyerekhez fordult: „Azt akarom, hogy te számold az ütéseket.” Előjött az asztal mögül, és megállt a fiú előtt. Megfogta a kinyújtott, ütést váró kezeit, és összecsukta őket, majd a tanítóhoz fordult előrenyújtott tenyérrel. Halkan odaszólt neki: „Rajta”.
A széles falap lendületesen csapott az igazgató kinyújtott tenyerére.
Csatt!
A fiú nagyot ugrott a levegőbe.
Döbbenet ült ki az arcára. „Egy”, suttogta.
Csatt! „Kettő.” A hangja egy oktávval magasabban szólt.
Csatt! „Három….” Ez hihetetlen volt.
Csatt! „Négy.” Könnycseppek jelentek meg a lázadó gyermek szemében. „Oké, hagyják abba, elég volt. Hagyják már abba!”
Csatt! Érkezett a következő ütés az igazgató kérges tenyerére.
Csatt! A gyermek minden ütésnél megrándult, könnyek folytak az arcán.
Csatt!
Csatt! „Kérem, ne!”, könyörgött a korábban oly hetyke lázadó, „Hagyják abba, én csináltam, én érdemlem a verést. Hagyják már, könyörgöm, ne tovább…” De az ütések tovább hullottak, csatt! csatt! egymás után.

Aztán vége lett.

- ismeretlen szerző -

Karácsonyi történetek - A karácsony a szereteté

Karácsony a szereteté. Meg az örömé, az ajándékozásé, a megosztásé, a családi és baráti együttléteké, a csillogásé, a ragyogó ajándékcsomagoké. De elsősorban a szereteté. Ez akkor vált számomra bizonyossá, mikor egy kismanóra emlékeztető, ártatlan szemű, rózsaszirom arcú tanítványomtól kaptam egy csodálatos karácsonyi ajándékot.
Mark 11 éves árvagyerek volt, a nagynénjénél lakott, egy megkeseredett, középkorú hölgynél, aki súlyos teherként vállalta elhunyt testvére gyermekének gondozását. Ki nem hagyott volna egy alkalmat sem, amikor emlékeztethette Markot saját kedvességére, ami nélkül a fiú most rongyos, hajléktalan csavargó lenne. Az otthoni rideg környezet dacára Mark kedves, melegszívű gyermek volt.
Nem figyeltem fel Markra, míg szokásává nem vált, hogy órák után ott marad az iskolában (kockáztatva, hogy magára vonja nagynénje haragját – mint később megtudtam), hogy segítsen nekem elpakolni, rendet rakni a teremben. Nyugodtan, kényelmes tempóban dolgoztunk, nem sokat beszélgettünk, mindketten élveztük a nyüzsgő iskolai nap utáni csendet. Amikor mégis megszólalt, Mark az édesanyjáról beszélt. Kicsi volt még, mikor elveszítette, de kedves, melegszívű, szerető asszonyként élt az emlékezetében, aki nagyon sok időt töltött vele.
Karácsony közeledtével Mark órák utáni ott maradásai megszűntek. Eleinte vártam rá, de csak múltak a napok egymás után, és ő továbbra is sietve összepakolt az órák végén, és elviharzott. Egyik délután megállítottam, és megkérdeztem, miért nem segít nekem mostanában. Elmondtam, mennyire megszoktam, s most mennyire hiányzik. Nagy szürke szeme felcsillant, ahogy visszakérdezett: „Tényleg hiányoztam magának?”
Elmagyaráztam, milyen sokat jelentett a segítsége. „Egy ajándékot készítek magának délutánonként” – suttogta bizalmasan. „Karácsonyra.” Zavarba jött, és kiszaladt a teremből. Továbbra sem maradt velem délutánonként.
Végre eljött az utolsó iskolai nap karácsony előtt. Késő délután Mark beóvakodott a terembe, háta mögött rejtegetve valamit. „Nálam van az ajándéka”- mondta félénken, amikor felnéztem. „Remélem, tetszeni fog.” Elővette a háta mögül, és a tenyerén felém nyújtott egy kicsi, fából faragott dobozt.
„Mark, ez nagyon szép. Van valami benne?”- kérdeztem felnyitva a fedelét.
„Ó, nem látszik, mi van benne- felelte. - Nem lehet megfogni vagy megenni, vagy megsimogatni, de édesanyám sokszor mondta, hogy ettől mindig jól érzed magad, nem fázol, ha hideg van éjjel, és biztonságban vagy akkor is, ha nincs veled senki.”
Csak néztem a doboz üres belsejét. „Mi az, Mark - kérdeztem gyengéden, - amitől ilyen jól fogom érezni magam?” „A szeretet – mondta, lágyan ejtve a szót. – Anya azt mondta, akkor a legjobb érzés, ha továbbadod.” Azzal megfordult, és lassan kiment a teremből.

Most tehát a nappalimban, a zongorán, ott áll egy esetlenül kifaragott fadobozka, s csak mosolygok, ha ismerőseim furcsán néznek rám, mikor kérdésükre, hogy mit tartok benne, azt válaszolom: szeretetet.

- szerző ismeretlen -

2016. december 20., kedd

Karácsonyi történetek - A Messiás keresése


Max Lucado

Voltak, akik nem vették észre.
Vannak, akik még mindig nem veszik észre.
Arra számítunk, hogy Isten a békességgel üzen, de előfordul, hogy a fájdalomban hallatszik a hangja.
Azt hisszük, hogy Isten az egyházban szól hozzánk, de olyan is van, hogy az elveszetteken keresztül szólít meg.
A protestánsoknál keressük válaszait, de tudjuk, hogy sokszor szólt a katolikusokon keresztül.
A katolikusok között keressük a hangját, s ő a kvékerekben szólal meg.
Úgy gondoljuk, hogy a napkeltében fedezzük fel Őt, de néha a sötétség közvetíti a hangját.
A győzelem harsonáiban véljük felismerni, pedig tisztábban hallatszik tragédiák közben.
Hagyjuk, hogy Isten maga jelezze, hogyan akar szólni hozzánk.
Ha Istenre hagyjuk, hogyan közelítsen hozzánk, egy egészen új világ nyílik meg előttünk. Hogy hogyan? Hadd világítsam meg egy történettel.
Élt egyszer egy ember, akinek nagyon nyomorúságos volt az élete. A nappalok borúsak voltak, az éjszakák hosszúra nyúltak. Henry nem akart boldogtalan lenni, de az volt. Az évek múlásával minden megváltozott az életében. A gyermekei felnőttek. A szomszédai kicserélőd-tek. Az élet a városban egyre mostohább lett.
Boldogtalan volt. Elhatározta, hogy megkérdezi a gyülekezet lelkipásztorát, mi lehet szenve-désének az oka.
„Valami bűn miatt vagyok boldogtalan, amit elkövettem?”
„Igen”, válaszolt a bölcs lelkész. „Bűnt követtél el.”
„De mi lehetett az a bűn?”
„A tudatlanság”, hangzott a válasz. „A tudatlanság bűne. Valaki a szomszédságodban a Mes-siás, álruhában, és te nem ismerted fel Őt.”
Az öregember zavartan távozott. „Egyik szomszédom a Messiás?” Eltöprengett a lehetőségen, ki lehet az vajon.
Talán Tom, a hentes? Nem, ő nagyon lusta. Mary, az unokahúgom az utca végén? Nem, ő túlságosan büszke. Aaron, az újságos fiú? Nem, ő túl gyenge ahhoz. Nem találta a választ. Mindenkinek volt valami hibája. És mégis, valaki közülük a Messiás. Vajon melyikük? El-kezdte keresni a Messiást.
Olyasmiket fedezett fel, amiket addig nem vett észre. A boltos gyakran segített kicipelni a csomagokat idős nénik kocsijához. Talán ő a Messiás. A sarkon lakó hivatalnoknak mindig van néhány kedves szava a gyerekekhez. Ő lenne az? Vagy ott van az ifjú pár, aki nemrég költözött a szomszédba. Olyan rendesen bánnak a macskájukkal. Egyikük lenne?
Ahogy telt az idő, egyre több dolgot fedezett fel az emberekben, amit nem látott addig. És ahogy telt az idő, a külseje is kezdett megváltozni. Visszatért a ruganyosság a járásába. A szemében barátságos fény gyúlt. Odafigyelt, ha mások beszéltek hozzá. Hiszen lehet, hogy a Messiást hallja. Ha bárki segítséget kért, azonnal válaszolt: végülis lehet, hogy a Messiásnak van rá szüksége. Annyira feltűnő volt a változás, hogy valaki megkérdezte tőle, mi teszi olyan boldoggá. „Nem tudom”, válaszolta. „Annyit tudok, hogy minden megváltozott azóta, hogy keresni kezdtem Istent.” Ez furcsa, nem? Az öregember meglátta Jézust, mert nem tudta, hogy néz ki. Jézus kortársai nem követték Őt, mert azt hitték, tudják, milyen.
És a te szomszédaid? Ők milyenek?

Részlet az A Gentle Thunder c. könyvből
Upwords with Max Lucado, 2010.01.22.
www.crosswalk.com

2016. december 19., hétfő

Lélekerősítő - Ha nem látod, mi van előtted


Tracie Miles

„Jézus így szólt hozzá: „Menj, a hited meggyógyított.” Nyomban visszakapta látását, és követte az úton.” Mk 10,52

Nem igazán szeretem a hétfőket, de ezen a reggelen, még a szokásosnál is jobban utáltam ezt a rettegett napot.
Alighogy magamhoz tértem egy nyugtalan éjszaka után, gondolataim máris az előttem álló hét körül kezdtek kavarogni. Hideg szorítást éreztem a szívem körül, s csak arra tudtam gondolni, bárcsak már péntek lenne.
Legtöbb ember azért várja a pénteket, mert akkor kezdődik a hétvége, nekem viszont most azt jelentette, hogy ha elérkezik a péntek, nem kell tovább aggódnom, hogy vajon milyen kihívásokkal fogok szembesülni. Ha péntek lenne, azt jelentené, hogy már szembesültem velük, és valamiképpen túljutottam rajtuk.
De attól még a tény nem változik: ma még csak hétfő van.
Ahogy rám tört a szorongás, azonnal éreztem Isten figyelmeztetését: vagy hagyom, hogy az aggódás vezessen egész héten, vagy fordítva, én veszem át az irányítást aggódó gondolataim fölött. Őrületbe kergethetem magam a félelemtől, vagy kérem, hogy Isten békéje töltse el a szívemet. Nem láttam, mi fog történni, viszont tudtam, hogy Isten tökéletesen tisztában van vele.
Márk evangéliumának 10. fejezetében olvassuk, hogy egy Bartimeus nevű vak férfi az út szélén üldögélt, ahogy az szokása volt. Közeledő zsivajt hallott. Hamarosan megtudta, hogy a Jézust követő tömeg zaját hallja. Felé közeledtek.
Bartimeusnak fogalma sem volt arról, hogy mi következik. Mivel nem látott, akár retteghetett volna is, félve a tömegtől, mely eltaposhatja. Vagy amiatt búslakodhatott volna, hogy nem veszik észre, senki sem törődik vele. Ehelyett ő arra figyelt, amit a szívével látott, és nem arra, amit a szemével nem láthatott.
Izgatottan kiabálni kezdett: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” (Mk 10,47b).
Amikor ráüvöltöttek, hogy hagyja abba, annál jobban kiáltozott: „Dávid fia, könyörülj rajtam!” (Mk 10,48b).
Kiabálása elért Jézushoz.
Jézus megállt, és megkért valakit, hogy vezesse hozzá a vak embert. A Biblia szerint Bartimeus ledobta köntösét, felugrott, és egyenesen Jézushoz futott. (Mk 10,50).
Nagyon szeretem ezt a pillanatot. A vak férfi mindentől megszabadult, ami lassíthatta volna, felugrott segítség nélkül, és vakon rohant Jézus felé.
Csak a hit vezette, látni nem látott semmit. Nem félt attól, hogy elbotlik és elesik, hogy nekimegy valaminek, nem foglalkozott azzal, ami előtte volt, mert hallotta Jézus hangját, és tudta, hogy ott van.
A szeme miatt nem élhetett látóként, de szíve képessé tette, hogy hitből éljen. A vak hit apró megnyilvánulása végleg megváltoztatta az életét.
Ahogy feküdtem az ágyon, és ezen a szép történeten elmélkedtem, amit Isten hozott elém, lassan kezdtem megnyugodni. Az, hogy nem látom, mi áll előttem, nem akadályozhatja meg, hogy hitben fussak tovább. Vak hittel követhetem én is Jézus hangját, ha hiszem, hogy Ő minden léptemet figyelni fogja, ahogy figyelte a vak ember lépteit is.
Erőért imádkoztam, hogy tudjak hitből élni akkor is, ha nem látom, mi van előttem. Megfogadtam, hogy Jézusra bízok mindent, aminek a bekövetkezését ő előre látja, én viszont nem.
Mindig dönthetünk úgy, hogy Jézus hangját követjük, és nem hagyjuk, hogy vakságunk a szorongás és pesszimizmus bénultságára ítéljen. Épp, mint a vak férfi, ha azt választjuk, hogy Jézus hangját követjük, és nem azt, amit a szemünk lát, hitünk átformálhatja életünket, általa békét és áldást nyerhetünk.

Adj, Uram, bátorságot, hogy vak hittel és belső békével menjek előre minden nap, ne aggodalmaskodjam, amiért nem látom az utat magam előtt. Nyisd meg lelki szememet és fülemet, hogy lássam, amit Szerinted látnom kell, halljam, amit hallanom kell, és segíts, hogy egyre jobban bízzam Benned. Jézus nevében, Ámen.

Tracie Miles: When You Can’t See the Road Ahead
Encouragement for today, 2016. 12. 19.
www.proverbs31.org

2016. december 9., péntek

Lélekerősítő - Legjobb formánkat nyújtsuk Jézusnak


Glynnis Whitwer

„Jézus ezt felelte: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.” Mt 22,37

„MIT akarnak felvenni?” – kérdeztem.
Korlátozott volt a telefonhasználat hossza a libériai árvaházból, ahonnan a férjem hívott. Feszült figyelemmel próbáltam elkapni minden szót rövid beszélgetésünkből.
„Az afrikai kosztümjüket – válaszolta. – Azt akarják, hogy abban szálljanak le a repülőgépről Phoenixben. De mondtam nekik, hogy a ruhák összegyűrődnek, és nincs hol átöltözni a gépen.”
A férjem vásárolt mindkét új gyermekünknek egymáshoz illő szoknyát, blúzt és hajpántot, amit ők afrikai kosztümnek neveztek. Egyik kislány 8 éves volt, a másik 10. Keményen dolgozó munkások készítették a ruhákat, hogy eltartsák a családot a háború sújtotta városban. Ezek voltak ugyanakkor a lányok életében az első új ruhadarabok.
Beszélgetésünk véget ért, de fejemben a kérdések tovább zsongtak. Vajon milyen színt választottak a lányok? Milyen a „kosztüm” szabása? Hogyan tudjak meggyőzni egy édesapát – akinek csak három fiunkkal vannak szülői tapasztalatai -, hogy a „megfelelő” öltözék mennyire fontos – még egy nincstelen kislánynak is.
Szegény férjemnek persze épp elég volt hazahozni épségben a lányokat, úgyhogy nem erőltettem a dolgot. Eredetileg, amikor elhatároztuk, hogy Afrikából adoptálunk gyerekeket, úgy terveztük, hogy hivatalosan elhozatjuk őket az Egyesült Államokba, tudva, hogy a politikai nyugtalanság mindenféle utazást veszélyessé tesz.
Aztán hamar megváltozott a terv, mikor kiderült, hogy a gyerekek már tudják, hogy adoptálták őket, és ha személyesen megyünk értük, pár hét alatt megkapjuk őket, másképpen hónapokat vesz igénybe a procedúra.
A hosszabb ott tartózkodás és a lehetséges veszélyek miatt úgy döntöttünk, hogy a férjem, Tod, megy a lányokért. Tudtuk, mennyi gondot okoz egy férfiembernek két kislánnyal utazni, de mégis ez tűnt a legjobb megoldásnak.
Telefonbeszélgetésünk idején Tod egy vendégházban lakott az árvaház mellett, és két kislányunkkal foglalkozott, akik az amerikai vízumra vártak. Sétáltak, fényképezték a várost, lementek a tengerpartra, lábbeliket és ajándékokat vásároltak, és ismerkedtek. Nagyon sok idő ment el azzal, hogy egyáltalán megértsék egymás szavait. A gyerekek anyanyelve a libériai angol volt, amit még akkor se lehet érteni, ha lassan beszélnek.
Mialatt Tod Afrikában volt, én itthon készítettem elő a terepet.
Igyekeztem minden új fejleményről beszámolni a barátoknak és a családnak, kértem őket, hogy imájukkal támogassanak. Egyik barátnőmnek jutott eszébe beszélgetés közben egy csodálatos párhuzam a történetünk és a megváltástörténet között.
Ahogy a férjem átutazta a világot, hogy eljusson egy veszélyes helyre, és kimentse gyermekeinket mindenfajta nyomorúságból, úgy küldte el mennyei Atyánk a Fiát, hogy megmentsen minket a romlásból és a lelki halálból. Csodálatos ábrázolása Isten szeretetének.
Míg ezen gondolkoztam, Isten újabb párhuzamokat állított elém. Ahogy mi befogadtuk a két kicsi testvért a családunkba, úgy fogadott be minket Isten is az Ő családjába. Lányaim nem hoztak magukkal semmi más értéket, csak önmagukat. Mi sem tudunk Istennek semmi értékeset adni önmagunkon kívül.
Lángra gyúlt a szívem a szeretettől, mikor belegondoltam, hogy a kislányok legjobb ruhájukban akarnak találkozni velem. És akkor egy pillanatra beleláttam Isten szívébe. Elképzeltem, hogy énekel örömében, mikor azt látja, hogy – legyen az bármilyen egyszerű - a legjobb formánkat akarjuk nyújtani neki.
Akár szép a lányok ruhája, akár nem, át tudnak öltözni a repülőn vagy sem, ez mind nem számított nekem. Csak az volt a fontos, hogy a legjobbat akarták felvenni a velem való találkozásra.
2005. november 21-én a repülőtér halljában álltam barátokkal, családtagokkal körülvéve. Alig pár percre rá, hogy megérkeztünk, egyik nővérem elkiáltotta magát: „Nézd, ott vannak!”. Oda fordítottam a fejem, ahova mutatott, és megláttam az utazástól nyúzott, magas férjemet a tömegben, ahogy két, minden elképzelésnél gyönyörűbb kislány kezét fogva közeledett. Az én lányaim voltak – afrikai kosztümjükben.
Elképzelem, hogy egy nap, mikor belépek a menny kapuján, Jézus fogni fogja a kezemet. Talán valaki, akit nagyon szerettem, észrevesz, és felkiált: „Nézzétek, ott jön!” Nem viszek magammal semmi földi értéket, de azt remélem, hogy Mennyei Atyám mikor rám néz, látni fogja, hogy a legjobb formámat akarom nyújtani neki.
Talán, mint én ott a repülőtéren, letérdel hozzám mosolyogva, és könnyes szemmel von magához: „Hát hazaértél, kislányom”.

Istenem, Atyám, köszönöm áldozatos szeretetedet. Köszönöm, hogy családodba fogadtál, és Isten gyermekének hívhatnak. Segíts, hogy minden egyes nap a legjobb formámat hozzam eléd. Jézus nevében, Ámen.

Glynnis Whitwer: Giving Jesus Our Best
Encouragement for today, 2016. 12.09.
www.proverbs31.org

2016. december 3., szombat

Élet Isten akarata szerint

"Isten akarata nemcsak a pontosan körvonalazott törvényekben mutatkozik meg, hanem bele van írva az ember elidegeníthetetlen kötelességeit tartalmazó életkörülményekbe is. Első helyen állnak az állapotbeli kötelességek: ezek mindenki számára meghatározzák az Isten akarata szerinti mindennapi magatartást. ... A világi keresztények feladatai a családdal, a foglalkozással és az őket körülvevő társadalommal vannak kapcsolatban. Következnek azok a kötelességek, amelyeket meghatározott helyzetben Isten rendelt el vagy engedett meg: egészség vagy betegség, gazdagság vagy szegénység, lelki szárazság vagy vigasz, sikerek vagy sikertelenségek, szerencsétlenségek vagy örömök. Mindezt Isten Atyai keze méri ki, aki 'mindent azok javára fordít, akik szeretik őt' (Róm 8,28). Ezekben a sajátos helyzetekben Isten minden kereszténytől alávetettséget, türelmet, szeretetet, fáradhatatlan szorgalmat, vagy pedig elengedést, áldozatot és nagylelkűséget kíván meg. Aki a kötelesség útján halad, növekedik szeretetében." P. Gabrielle di S.M. Maddalena OCD: Benső végtelen

2016. december 1., csütörtök

Lélekerősítő - A Sátán haditerve ellened


Lysa TerKeurst

„Mivel minden, ami a világban van: a test kívánsága, a szem kívánsága és az élet kevélysége, nem az Atyától van, hanem a világból.” 1Jn 2,16

Rendszeresen imádkozom azért, hogy Isten adjon éleslátást, amivel felismerem az ellenség mesterkedéseit ellenem. Észre akarom venni, és el akarom kerülni a csapdáit.
Egyik válasz az imámra akkor jött szerintem, mikor egy nap Éva megkísértését tanulmányoztam a Teremtés könyve 3. részében, és összevetettem mai alapigénkkel: „Mivel minden, ami a világban van: a test kívánsága, a szem kívánsága és az élet kevélysége, nem az Atyától van, hanem a világból” (1Jn 2,16).
Összevetve a két szakaszt, megdöbbentett a párhuzam, ami felfedte a Sátán haditervét ellenünk. Három irányból támadja a szívünket. És ha megnézzük, ugyanezt a tervet használja Jézus megkísértéséhez a pusztában a Máté 4,1-11-ben! Ebből következően, hiába erős az ellenség, lépései kiszámíthatóak!
Nézzük meg közelebbről a Sátán tervét, ahogy Éva történetében és Jézus történetében nyilvánvalóvá válik.
1. Vágyakozzanak valamilyen testi élvezet után annyira, hogy eluralkodjék rajtuk. Szex, drogok, alkohol, ételek.
Évát a Sátán gyümölccsel kísértette meg, ami „kívánatos” volt (Ter 3,6b).
A böjtöt tartó Jézust kenyérrel csábította.
A Sátán minden olyan érzéki élvezetet nyújtó dologgal meg tud kísérteni, amivel túl sokat foglakozunk – legyen az íz, illat, hang, érintés, látvány. Ezek jó dolgok az élvezetnek azon határain belül, amire Isten szánta őket. De ha átlépjük a korlátokat, Isten akaratát félretéve keressük szükségleteink kielégítését.
2. Akarják az anyagi dolgokat oly mértékben, míg már leborulva imádják a materializmus istenét. Tekintetüket vonja magára, figyelmüket foglalja le a világ csillogása.
Sátán Jézusnak megmutatta a világ országait, és felajánlotta, hogy mindez az övé lehet.
A Sátán mindig újabb, nagyobb, látszólag jobb dolgokat lebegtet a szemünk előtt az anyagi világból, és csábít, hogy elhiggyük, szükségünk van rájuk. „Ha az enyém lesz, kiteljesedem. Ha megszerzem, boldog leszek.” Aztán elhasználódik, elromlik, elévül, unalmassá válik, bizonyítván, mennyire átmenetiek a világ dolgai.
3. Tegye őket büszkévé, amit csinálnak, vagy amijük van. Kösse le a figyelmüket, uralkodjék rajtuk társadalmi pozíciójuk, fontosságuk tudata. Saját gőgjük csápjai segítsenek kiszívni az életet belőlük.
A Sátán tudást ígért Évának, amitől majd olyan lesz, mint Isten.
Jézust azzal csábította, hogy vesse le magát a templom tetejéről, és parancsoljon az angyaloknak, hogy mentsék meg a zuhanástól. Éljen a hatalmával, váljék fontossá a világ előtt.
Ugyanígy csábít minket is, hogy próbáljunk meg mások fölé kerülni. Helytelenül úgy gondoljuk, kiteljesedünk, ha a világ szemében fontosabbá válunk. Ebből sarjad ki a vágy, hogy észrevetessük magunkat, hogy a pozitív visszajelzés kedvéért, ami simogatja büszkeségünket, megtegyük, amit elvárnak tőlünk. Így aztán dicsekedhetünk a fontosságunkkal.
Álljunk meg időben, drága nővérkéim, ismerjük fel, hogy nem kell a Sátán túszai maradnunk. Ismerjük őt és a mesterkedéseit. És tudjuk, hogy hatalma rajtunk messze elmarad Isten szabadító ígéreteinek erejétől.
Óriási különbség volt Éva és Jézus reagálása között a Sátán csábításaira. Éva beszélgetni kezdett vele, és hagyta, hogy behálózza önigazoló magyarázataival. Jézus egyből az igazságot idézte válaszul. Minden megkísértésre Mózes ötödik könyvéből vett mondattal felelt: „Meg van írva…”, és Isten igazságával elhallgattatta a Sátánt.
Mi hogyan válaszolunk?
Rajtunk múlik.
A Sátánnak nincs hatalma felettünk, ha nem adunk neki. Percről percre, döntésről döntésre, lépésről lépésre rajtunk áll, hogy Isten mindenható igazságában járunk, vagy hagyjuk, hogy a Sátán körénk tekerje hazugságait. Melyiket választjuk?

Uram, köszönöm, hogy felfedted az ellenség haditervét ellenem. Lehet az ellenség meggyőző, de győzni nem fog rajtam. Addig nem, míg segítségeddel az Igazságban és Világosságban járok Veled. Jézus nevében, Ámen.

Lysa TerKeurst: Satan’s Plan Against You
Encouragement for today, 2016.12.01.
www.proverbs31.org

2016. november 26., szombat

Lélekerősítő - Mikor a szégyen terhe nyom


Sharon Jaynes

„Futok utána, hogy magamhoz ragadjam, ahogy Krisztus is magához ragadott engem. … Elfelejtem, ami mögöttem van, és nekilendülök annak, ami előttem van.” Fil 3,12b.13b

Meleg, bolyhos köntösömben kimentem, és leültem a hátsó bejárat elé. A nyírfa levelei dideregtek a friss reggeli szellőben, a telet az avar alatt átvészelő százszorszépek kitárták arcocskájukat a napfény előtt.
És akkor megszólalt. A kakas.
Ku-ku-ri-kúúú. Nem tudom, hol lakik, de mindenesetre hallótávolságon belül.
Ku-ku-ri-kúúú. Péterre gondoltam. Meg magamra. Meg rátok.
Ismeritek a történetet. A keresztre feszítést megelőző este Jézus a barátjával beszélgetett. Eredeti nevén, Simonnak szólította Pétert, ahogy a Lukács 22,31-34-ben olvassuk.
„Simon, Simon, a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon benneteket, mint a búzát. De imádkoztam érted, nehogy megfogyatkozz a hitedben. Amikor megtérsz, te erősíted majd meg testvéreidet.” „Uram – felelte –, készen vagyok rá, hogy a börtönbe, sőt még a halálba is kövesselek.”
Ő azonban így válaszolt: „Péter, mondom neked, mielőtt ma megszólal a kakas, háromszor letagadod, hogy ismersz.”

Néhány óra elteltével Péter még azt is letagadta, hogy ismerné Jézust. Háromszor tagadta le. És akkor megszólalt a kakas. Ku-ku-ri-kúúú.
Péter kiment, és keserves sírásra fakadt. Zokogott megállíthatatlanul. Másnap reggel kukorékolt a kakas. És Péternek eszébe jutott bukása. És másnap meg másnap meg másnap. Péter újra meg újra emlékezett.
Ismerem ezt. Én is elbuktam. Én is zokogtam megállíthatatlanul. És én is emlékeztem. A szégyen lyukakat vert önbizalmam falán, melyet a Szentlélek épített. Odabújtam a fal lábához Péter mellé. Hiába kértem, hogy bocsásson meg Isten, és hiába tudtam, hogy már megtette, a kakas újra meg újra kukorékolt a szívemben, és én újra meg újra emlékeztem a bukásomra. Nem tudom, átéltél-e már hasonlót.
Leragadtam, mint a trapézművész, aki nem ereszti el az első rudat – kétségbeesetten meg akartam ragadni a kegyelmet, de nem eresztettem el a szégyent.
És Isten szólít. Engedd el. Lépj tovább. Élj bátran. Csak így lehet.
És Péter megmondja, hogyan tovább: „Futok utána, hogy magamhoz ragadjam, ahogy Krisztus is magához ragadott engem. … Elfelejtem, ami mögöttem van, és nekilendülök annak, ami előttem van” (Fil 3,12b.13b).
Tisztán látom, mit kell tennem – mit kell tenned.
Mikor végre elkapjuk, megragadjuk, magunkévá tesszük mindazt, amit Jézus készített nekünk, végre kezdjük megtapasztalni az élet teljességét – a hitet, amire annyira vágytunk.
De nem elég megragadni a kegyelmet. El is kell engedni azt, ami elmúlt.
- Ereszd el a szégyennel teli töprengéseket, és ragadd meg a kegyelemteli irgalmat.
- Ereszd el a megnyomorító keserűséget, és ragadd meg a radikális megbocsátást.
- Ereszd el a térdremegtető aggódást, és ragadd meg a biztos alapon álló önbizalmat.
- Ereszd el a bizonytalankodást, és ragadd meg az istengyermekségből fakadó igazi személyiségedet.
Isten ígéretekkel halmozott el. Minden ott kezdődik, ahol elengedem a félelmet, és megragadom a kegyelmet.
Mit szólt Jézus Péter bukásához? Három esélyed volt, elbuktad, vége? Szó sincs róla. Jézus leemelte a súlyos szégyenköntöst Péter bűntudattól görnyedt válláról, és visszahívta a szolgálatba.
Így bánik velem és veled is, de a kakas tovább kukorékol.
A kérdés csak az, hogy mire emlékeztet minket.
Ha javasolhatom, ne a szégyenre gondoljunk ilyenkor, hanem: a kegyelemre.
Ne engedjük, hogy azzal vádoljon az ellenség, amit Isten már megbocsátott. Ne hagyjuk, hogy elhitesse velünk, hogy Jézus halála a kereszten nem volt elég. Ragadd meg, amit Jézus tart oda neked, és építsd be magadba.

Mennyei Atyám, köszönöm, hogy megbocsátasz, és leveszed rólam a szégyent. Bánom, hogy hallgatok a szívemben kukorékoló kakasra, mely azt mondja, bűnös vagyok, szégyelljem magam. Tudom, hogy amit Jézus tett értem a kereszten, az elég, és nem kell és nem is lehet hozzáadnom semmit az ő áldozati ajándékához. Köszönöm, hogy bűneimet eltörlöd, és feltétel nélkül szeretsz. Jézus nevében, Ámen.

Sharon Jaynes: When Shame Weighs You Down
Encouragement for today, 2016.11.25.
www.proverbs31.org

2016. november 23., szerda

Lélekerősítő - Ha lenne egy...


Lysa TerKeurst

„Megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket.” Jn 8,32

Van egy kis forgatókönyv, amit sokan szeretünk eljátszani az agyunkban, ám ez amilyen rövid, olyan veszélyes is. Akár a legfőbb akadálya lehet Istennel való kapcsolatunk kiteljesedésének. Hazugságon alapul, és valahogy így hangzik: Boldog lennék, és úgy érezném, semmi sem hiányzik az életemből,
- ha csinosabb lennék.
- ha lenne férjem.
- ha a férjem gyöngédebb és romantikusabb lenne.
- ha gazdagabb volnék.
- ha jobb természetem lenne.
- ha lenne gyermekem.
Nem tudom, neked mi hiányzik, de egyet tudok: nem lenne vele teljes az életed. Ideig-óráig boldoggá tenne, de igazi beteljesülést nem nyújtana. Az Istennel való élő, virágzó kapcsolat nélkül hiába volna meg mindened, tátongó űr lenne a lelkedben.
Ahelyett hát, hogy a „ha lenne egy…” ábrándot folytatnánk, és a mondatot egy személlyel, tárggyal, pozícióval fejeznénk be, dobjuk félre az egészet, és rakjuk a helyére Isten igazságát. Alapigénk megfogalmazza, mekkora hatalma van az igazságnak: „Megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket” (Jn 8,32).
Álljon itt néhány példa, amik nekem segítettek leküzdeni a kísértést, hogy embereket, tárgyakat, pozíciókat rakjak Isten helyére az életemben.

Emberek

Már nem mondom, hogy „Ha lett volna egy szerető apukám…”. Helyébe a Zsolt 68,6 biztatása került: „Árváknak atyja… Isten az ő hajlékában”.
A te életedben talán nem egy családjának hátat fordító apa, hanem egy hűtlen barát hagyott űrt maga után. Vagy a férjed ment el. Talán gyermekre vágysz, és nem kaptad meg. Bárki helyén legyen is űr benned, Isten tökéletesen ki tudja tölteni. Imádkozz a Lk 78-79 alapján „Istenünk könyörülő irgalmáért, amellyel meglátogat a felkelő fény a magasságból, hogy világítson nekem, a sötétségben és a halál árnyékában lakozónak, hogy ráigazítsa lábamat a békesség útjára”.

Vagyontárgyak
Már nem mondom, hogy „ha több holmim/vagyontárgyam lenne…”. A Mt 6,19-21 került a helyébe: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a moly és a rozsda megemészti, és ahol a tolvajok kiássák és ellopják, hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem a moly, sem a rozsda nem emészti meg, és ahol a tolvajok sem ássák ki, és nem lopják el. Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is.”
Vágyhatom bármilyen tárgy birtoklására, ha megszerzem, csak ideig-óráig lelek örömöt benne. Az örökkévalóság fényében minden földi vagyon értéktelenné válik, és végül el is veszítjük. Ha a szívem rááll az egyre több birtoklás szemléletére, egyre inkább félni fogok dolgaim elvesztésétől, egyre sérülékenyebbé és gyengébbé válok.
A vagyon arra való, hogy megbecsüljük, és mások áldására fordítsuk. Nem szabad meghatározzák identitásunkat. Nem rossz az, ha örülünk a dolgainknak, de sosem szabad szívünk biztonságát rájuk bízni.

Pozíció

Már nem mondom, hogy „Bárcsak lenne egy jobb állásom…”. A 119. zsoltár 105. verse vette át a helyét: „Lábam előtt mécses a te igéd, ösvényem világossága”. Nincs szükségem jobb pozícióra, hogy lássam, merre vezet az út. Nem nekem kell kitalálnom, merre menjek, s ügyeskednem, hogy előrehaladjak. Isten Igéje vezet, Rá van szükségem. Ahogy követem vezetését lépésről lépésre, tudom, hogy épp ott vagyok, ahol Ő szeretné, és azt teszem, amit Ő tennem adott.
Ha neked is van „Ha lenne egy…” küszködésed, tedd le, és helyettesítsd szilárd igazsággal a Szentírásból, mely soha nem fog űrt hagyni benned.
Amikor Isten Igéje beférkőzik a lelkünkbe, életünk folyása megváltozik. Átrendeződnek gondolataink, motivációink, szükségleteink, vágyaink. Lelkünk úgy van szabva, hogy Isten és az ő igazsága töltse be, ha hagyjuk, hogy beszivárogjék, ki fogja tölteni a legeldugodtabb sarkokat is.

Uram, elismerem, hogy csak Te tudod betölteni az űrt a lelkemben. Segíts, hogy múljék el a „Ha lenne egy…” körforgása bennem, szabadíts fel a Te igazságod befogadására. Jézus nevében, Ámen.

Lysa TerKeurst: If only I Had…
Encouragement for today, 2016.11.22.
www.proverbs31.org

2016. november 17., csütörtök

Lélekerősítő - Kinek a gyermekeit nevelem?


Julie Lyles Carr

„Ne törtessünk kihívóan s egymásra irigykedve hiú dicsőség után.” Gal 5,26


Elvárhatnátok tőlem, hogy gyorsabban tanulok.
Hát nem. Már megint ugyanott tartok. Most épp a próbafülkében. A kíméletlenül éles fényben. Rajtam az a bizonyos divatos szabású-stílusú ruhadarab, mely XY-on olyan jól áll.
Rajtam kevésbé.
Ezen a csípőn, ebben az életkorban, ilyen bőrszínnel.
Próbálom utánozni, amit aranyosnak, menőnek, elegánsnak, modernnek, hatásosnak látok valakin. Próbálom saját adottságaimra ráerőltetni.
Megint úgy teszek, mintha a sablonszerűség működne. Nem veszem figyelembe saját külsőmet, testalkatomat, pénztárcámat.
Ez történik a próbafülkében. Ez, amikor trollkodom mások üzenőfal- vagy blogbejegyzéseivel. De főleg a kapcsolatok terén. A hitemben. A házasságomban. A munkámban és az otthonomban.
És igen, a gyermeknevelésben.
Mikor összekeverem az ihletet a másolással.
Sokat beszélgetek másokkal, s leszűrtem, hogy nem csak én esem ebbe a csapdába. Kinek az életét élem? Azt, amit Isten szánt nekem? Vagy egy olyat, amit mindenféle összehasonlítgatásokból magam raktam össze? És a gyermekeim? Aszerint nevelem őket, ahogy Isten egyenként mindegyiknél eltervezte – vagy annak nevelem őket, akinek mások látni szeretnék a gyermekeimet?
Szeretnénk bölcsen élni. Keressük a nagyszerű példaképeket. Tanulni szeretnénk.
Ám aztán valami félresiklik. Rátérünk a hamisítás útjára, olyan életet próbálunk élni, amelyik nem a miénk. A bölcsesség begyűjtése és alkalmazása meg a silány másolatkészítés között nagyon törékeny a választóvonal.
Azon kapom magam, hogy összehasonlítom a gyermekeimet, a munkámat, a házasságomat másokéval, és úgy érzem, alulmaradtam. De senki sem próbálta az én gyermekeimet nevelni. Csak a férjem és én éljük ezt a házasságot. Csak Isten és én járunk azon az úton, amit Ő nekem szánt. Tanulhatok másoktól, bölcsességre is szert tehetek, de az ő életük nem az enyém, hogy másolnom kellene.
Mert az én életemet nem másolatnak szánták.
Ha az összehasonlítgatás megöli az örömöt, ugyanígy halálos ellensége az eredetiségnek is. Kreatív, nagy képzelőerejű Istenünk nem süteménykiszúróval mintázott minket. Ő az örök alkotó, aki új történetet ír minden gyermeke életére. Nagyon szeretem, ahogy Eugene Peterson fogalmazta meg alapigénket a Biblia modern átiratában, a The Message-ben: „…ne hasonlítgassuk össze magunkat másokkal, mintha jobbak lennénk vagy rosszabbak. Ennél sokkal érdekesebb tennivalóink vannak az életünkkel. Minden egyes ember eredeti.”
Találj velem együtt biztatást ezekben a szavakban. Sokkal jobb dolgokat is tehetünk, mint hogy felértékeljük magunkat. Vagy le. Vagy összehasonlítjuk a gyerekeinket a szomszédéval.
Az Ő szavainak értéke a mi mértékünk.
Olvastam egyszer egy emberről, aki nagy festő akart lenni. Csodálta a híres művészeket. Tanulmányozta a technikájukat, színkombinációikat, témáikat. De ahelyett, hogy új, kreatív módon hasznosította volna így megszerzett tudását, keresett hamisító lett belőle.
Utánzott.
És elkapták.
Akinek ilyen bámulatos tehetsége van, aki tökéletesen leutánozta kora legnagyobbjait, miért silányította le magát emberi xerox-géppé ecsettel a kezében?
És én miért teszem?
Mi miért tesszük?
Mert… rettegünk bevállalni az eredetiséget, amit Isten szivárogtat belénk. Ugrás ez az ismeretlenbe. Amikor eredeti életet élünk – és eredeti gyerekeket nevelünk – megéljük azt, hogy az élet egy vad, váratlan utazás. Szívesebben élünk bejáratott minták szerint, mint Isten új történetében, aminek a szövése folyamatban van.
Választhatunk a bátorság és az utánzás között.
Ma válasszuk az alkotást. Ünnepeljünk. Lássuk, mit kezd velünk Isten, ha abbahagyjuk az utánzást, és elfogadjuk, hogy Isten szeret új dolgokat létrehozni.
Mindegyikőnkben.

Mennyei Atyám! Köszönöm, hogy minden egyes gyermeked kreativitásod új megnyilvánulása. Áldalak az eredetiségért, amit minden gyermekedbe belehelyezel. Segíts, hogy ne csökkentsem eredeti műved értékét összehasonlításból gyúrt silány másolattal. Adj bátorságot, hogy egyedi gyermekedként éljek, egyedi gyermekeknek neveljem fel, akiket felnevelni nekem adtál, és hogy ne hasonlítsam össze magam másokkal. Jézus nevében, Ámen.

Julie Lyles Carr: Whose Kids Am I Raising?
Encouragement for today, 2016. november 16.
www.proverbs31.org

2016. november 14., hétfő

Lélekerősítő - Mikor az élet megváltozik


Chrystal Evans Hurst

„Mert én, az Úr, meg nem változom.” Mal 3,6a

Nehéz feldolgozni életünk változásait. Nemrég kisebb lakásba költöztünk. Az élettér szűkítése azt jelenti, hogy át kell nézned minden holmidat, és ami nem fér el, attól meg kell válnod.
A költözés önmagában is stresszes folyamat. Ezt csak tetézi, ha az új lakás kisebb az előzőnél.
Jó ideig nem találtam a csészéket. Fontosabb papírjaimat az asztalomból egy dobozba raktam, valahol a rakás alján lehet. Be kell jelentenem a lakcímváltozást a postán… Hol a fogkefém? - Feladtam a keresést, újat vettem.
A legbonyolultabb a mobilszolgáltató váltás volt. Nem tudom, miért nem megy simán. Egyenesen brutális. El tudod képzelni, hányszor kell próbálkoznod, míg végül eljutsz az illetékes személyhez, aki segíteni tud? Mondja már meg valaki, miért nem lehet ezt egyszerűbben megoldani?
Eléggé rabja vagyok a szokásaimnak. Bármilyen változás a napirendemben leszívja az energiáimat. Vegyük például a forgalmi rendet, ami egészen más lesz, mint amihez munkába menet eddig hozzászoktam. Nem beszélve a kerülőutakról, amiket fel kell fedeznem, hogy ki tudjam kerülni az esetleges torlódásokat. Eddig a kocsim már szinte magától tette meg az utat az otthonunk és a munkahelyem között.
Nehéz a költözés, nem könnyű a változás.
Ha a tested már nem úgy működik, mint régen, ha étrendet kell váltanod, meg kell változtatnod a testgyakorlási formáidat, új életteret kell kialakítanod magad körül. Ha elveszíted a munkádat, és hosszan, meredten nézed a számoszlopot, ami mutatja, mennyiből kell megélnetek - könnyen rád telepszik az aggódás, a rettegés. Ha meghal valaki, aki közel állt hozzád, várod, hogy megszólaljon a telefon, és újra meg újra beléd vág, hogy nem hív többé, mintha mindegyre tört döfnének a szívedbe.
Van úgy, hogy nem csak nehéz, de fájdalmas is a változás.
Ám akár tetszik, akár nem, ez az élet változásokkal jár.
Változnak a kapcsolatok.
Változnak a helyszínek.
Változik a munkánk.
Változik a testünk.
Mi magunk is változunk.
Az élet változás. Minél tovább élünk, annál inkább tudjuk, hogy az egyetlen biztos dolog az életben a változás. Akár nehéz, akár örömteli, a változásból megtanuljuk, hogy az élet törékeny, bizonytalan, átmeneti. Semmi sem tart örökké.
Illetve valami mégis. Isten. „Mert én, az Úr, meg nem változom” (Mal 3,6a).
A 102. zsoltár 28. versében a zsoltáros kijelenti: „De te ugyanaz maradsz, és éveid nem érnek véget”.
Isten nem változik. Eddig sem változott, és ezután sem fog.
Örömmel tölt el, hogy Isten, akit szolgálunk, változatlan. Ugyanaz tegnap, ma és mindörökké. Mi költözhetünk, állást válthatunk, kapcsolati, testi, lelki átalakulásokat élhetünk át, Isten biztos árbocként állandó marad.
És nemcsak Ő marad állandó, de nem változnak tervei se rólunk. „Örök érvényű az Úr határozata, nemzedékről nemzedékre száll szívének gondolata” – olvassuk a 33. zsoltárban (11.v.). „Kiszárad a fű, elhervad a virág, de Istenünk szava örökké megmarad” olvassuk Izajásnál/Ésaiásnál (40,8).
És mert tervei nem rendülnek meg, örök szeretettel fordul felénk. Támaszkodhatunk szavára, a Vele való kapcsolatban meghúzódhatunk bármilyen változás közben.
A változások idején megtanultam, mennyire fontos megpihenni a változatlan Istenben. Sok dolog van az életemben, amit nem irányíthatok, de azt tudhatom, hogy Istennél menedéket találok a tomboló időkben, vigasztalást fájó szívemnek, iránymutatást Igéjében, hogy navigálni tudjam az életemet a változások között.
Bár gyakran érzem, hogy a változások miatt kiesik a gyeplő a kezemből, már ismerem a megpihenés szépségét Isten karjaiban, aki biztos kézzel irányítja a sorsom, bármi történjék is az életemben.
Elfogadsz tőlem egy kis bátorítást? Semmi nem történt és nem történhet veled, ami meglepné Istent.
És mert Ő nem változik, és hűsége nemzedékről nemzedékre száll (Zsolt 119,90), bízhatsz Benne, hogy karjában fog végigvinni minden változáson, ami ér az életben.
Ha Isten megengedett valamilyen változást, hagyd, hogy az új helyzet közelebb vonjon Hozzá és Igéjéhez. Ő legyen a menedéked, vigaszod és erőd.

Drága Jézus, Te ugyanaz vagy, de valami az életemben megváltozott. Nem könnyű megélni, és szükségem van a segítségedre, hogy fel tudjam dolgozni életem új történéseit. Köszönöm Igédet. Erősíts és vigasztalj szeretetből fakadó terveid alapján. Bízom benne, hogy velem maradsz ebben és az összes következő időszakban. Jézus nevében, Ámen.

Chrystal Evans Hurst: When Your Life Changes … and the Change isn’t Easy
Encouragement for today, 2016.11.11.
www.proverbs31.org

2016. november 10., csütörtök

Lélekerősítő - Várakozva, vágyakozva

Wendy Pope

„Hiszen öröktől fogva nem hallottak és fülökbe sem jutott, szem nem látott más Istent te kívüled, a ki így cselekszik azzal, a ki Őt várja.” És 64,3 (KG)

Nem ismerek olyan embert, aki szeret várni.
Műszakilag fejlett világunk arra tanít, hogy nem kell várakozni. Hogy mást ne mondjak, pillanatokkal az után, hogy megosztottad a szociális médián, már az egész világ láthatja a képeket, amiken a barátnőddel ebédelsz.
Amint eszünkbe jut, csevegni kezdhetünk bárhol, bármikor, bárkivel. Az sms gyorsabb a telefonhívásnál, az email a postai szolgáltatásoknál. Ebédünket percek alatt kifizetjük, elkészíttetjük, és becsomagolva a kezünkbe vehetjük anélkül, hogy ki kellene szállnunk a kocsiból. Igen, kényeztető világunk üzenete az, hogy nem kell várakoznunk.
De, drága barátnőm, minket becsaptak.
Lehet, hogy szeretjük a gyors kaját, de egy kis várakozás árán valószínű, hogy egészségesebb ételt kapunk, és az jobb nekünk. Tudom, hogy ha valami feldühít, mind égünk a vágytól, hogy azonnal kifejezzük gondolatainkat, érzéseinket emailben, sms-ben, Facebook megjegyzésben. Ugyanakkor, ha visszafogjuk magunkat, és várakozunk egy kicsit, esély van rá, hogy józanabb, meggondoltabb választ adunk, mely méltó a bennünk élő Krisztushoz. Egyetérthetünk abban, hogy általában jobban sülnek el a dolgok, ha várunk egy kicsit?
Fiatal koromban egyetlen tévé volt a családban. Bátyámmal felváltva nézhettük kedvenc adásainkat. Hamar elegem lett, és szerettem volna, ha lenne egy külön tévékészülékem a szobámban. Ragyogó ötletemet megosztottam a szüleimmel. Meglepett, hogy igent mondtak, de vágyakozásomat várakozásba fordították.
Ahelyett, hogy kifizették volna, nekem kellett megkeresnem a készülék árát. Hónapokon át gyűjtöttem bébiszitterkedve, különböző feladatokat vállalva, míg végre összegyűlt 89 dollárom, amiből vehettem egy 18 cm-s fekete-fehér tévét. Ahogy az ágyamon heverészve a bátyám cikizése nélkül néztem kedvenc műsoromat, úgy éreztem, ez a kis készülék megérte a várakozást.
Alapigénkből biztatást kapunk az előttünk álló hosszú várakozásokra: „Hiszen öröktől fogva nem hallottak és fülökbe sem jutott, szem nem látott más Istent te kívüled, a ki így cselekszik azzal, a ki Őt várja” (És 64,3). Bár ez a mondat Izrael visszatéréséről szól Jeruzsálembe a babiloni fogságból, szerintem mind azonosulni tudunk azokkal, akik vártak. Osztozunk a reménységben, hogy ha várjuk Istent, a várakozásunkat lezáró tökéletes vég szem nem látta, fül nem hallotta Isten-élmény lesz.
Annak értéke, amire felnőttként várakozunk, messze felülmúlja a kis fekete-fehér tévé árát. Várjuk egy családtag megtérését, egy barát gyógyulását, egy hosszantartó egészségügyi probléma végét, szabadulást függőségtől, pozitív terhességi tesztet, a munkanélküliség végét. Akkora értékre várunk, hogy figyelmünk könnyen elsiklik az élet felett.
Nagyon fontos, hogy mindezekért imádkozzunk. De ha felemésztik minden gondolatunkat, érzésünket, túl fogjuk becsülni az értéküket, főleg ha a várakozás hosszan tart. Van, amelyiknek nagyobb a súlya, mint eredetileg gondoltuk, van, amelyiknek kevesebb. Telnek a napok, hónapok, évek, és mi egyre több energiát, erőfeszítést, imádságot, beszélgetést költünk rá, és igen, néha manipulációt, bűntudattal járó cselekedeteket, csak hogy végre beteljesüljenek. Észre sem vesszük, és hitünk egy Személy helyett várakozásunk céljára irányul.
A jó várakozás nem más, mint nyugodt tartózkodás a jelenben, miközben tekintetünk előre néz a jövőbe. Várakozásunk ideje nem lesz olyan rövid, mint egy szociális média-bejegyzés, de bízhatunk benne, hogy amíg mi várakozunk, Isten dolgozik, és olyan véget készít elő, mely a mi javunkat és az Ő dicsőségét szolgálja.

Istenem, nehéz a várakozás, és a jó várakozás szinte lehetetlen. Segíts észrevennem a jót magam körül várakozás közben, ahelyett hogy azon rágódnék, miért hagytak el, miért tettek ki az állásomból. Uram, te megbízható vagy, és azt akarod, ami a legjobb nekem. Köszönöm a jó terveket, melyeket nekem készítettél és készítesz. Jézus nevében, Ámen.

Wendy Pope: Waiting and Wanting
Encouragement for today, 2016.11.07.
www.proverbs31.org

2016. november 7., hétfő

Lélekerősítő - Belefáradtam a jócselekedetekbe


Amy Carroll

„A jó cselekvésében pedig ne fáradjunk el, mert a maga idejében aratunk majd, ha meg nem lankadunk.” Gal 6,9

Fásultnak éreztem magam. Tudtam, hogy meg kell újítanom elkötelezettségemet az adakozás iránt.
Hiába csodáltam mindig a nagylelkű embereket, és közéjük szerettem volna tartozni, a szívemben valamilyen ellenállást kezdtem érezni a jókedvű adakozó-léttel szemben életem minden területén, legyen szó az időmről, a képességeimről, anyagiakról.
Olykor azért vonakodtam, mert örültem, ha a mindennapi feladataimnak eleget tudok tenni. Máskor úgy éreztem, én vagyok az, akinek szüksége lenne valamire. És olyan is volt, hogy egyszerűen elegem volt azokból, akiken segítenem kellett volna.
Rita barátnőm elmesélt egy történetet, épp azt, amit hallanom kellett. Rita édesanyja bevándorló, aki kétségbeejtő szegénységben nőtt fel, és most odaadással dolgozik egy projekten, amivel a maga módján enyhíteni tud hazája nyomorán. Alig használt cipőket gyűjt, és elküldi őket egy jótékonysági szervezetnek otthon, a hazájában.
Rita anyukája évek óta végezte ezt a tevékenységet, közben nyolc gyermeke tanúja lehetett anyjuk munkájának és nagylelkűségének.
Meglepő módon, Ritát inkább zavarta az anyja foglalatossága, semhogy felnézett volna rá. Egy nap, mikor már elege lett, kitört: „Mi a csudának folytatod még mindig? Tudod milyen korrupt az ottani rendszer. A cipőket, amiket küldesz, ellopják, eladják, és valami korrupt hivatalnok zsebébe kerül az áruk. Te meg egy csomó időt és energiát pazarolsz rá.”
Édesanyja szelíden ránézett, és így válaszolt: „Az érkezési oldal nem az én felelősségem. Az én dolgom az, hogy adjak.”
Mialatt Rita történetét és édesanyja válaszát emésztgettem, rájöttem, hogy azért nem akarok adni, mert nem vagyok biztos abban, mire fogják használni, amit adok.
- Nem adok az utcai szegényeknek, mert nem tudom, mire fogják költeni a pénzt.
- Nem tudok felszabadultan szeretetet adni, mert nem tudom, hogy a másik mit érez irántam.
- Nem fordítom a családra az időmet, mert nem hiszem, hogy örülnének neki.
Könnyű kimagyarázni, hogy miért nem adunk. Nincs időnk. Sok a csalás körülöttünk. Nekem se fog adni senki, ha én szorulok rá. Megnyugszunk abban, hogy majd valahogy valaki segíteni fog.
Én magam is mentegetőztem már mindezekkel. De ahogy Rita édesanyjának bölcsességén elmélkedtem, szívem kemény fala kezdett meglágyulni.
Ennek az asszonynak a mondata a Gal 6,9-et visszhangozza: „A jó cselekvésében pedig ne fáradjunk el, mert a maga idejében aratunk majd, ha meg nem lankadunk.”
Ha úgy érzed, belefáradtál a jótettekbe, és van is egy csomó mentséged, ahogy nekem is volt, a legjobb módja, hogy felfrissítsd elkötelezettségedet az, hogy elkezdesz adni.
Korábbi fukar hozzáállásom az élethez és a szeretethez semmi hasznomra nem volt. Istentől nagyvonalúságot és bőséget kaptam. Bölcsen akarom odaadni az időmet és a forrásaimat, de ezt őszintén, szabadon szeretném tenni. Figyelmesen lesem Isten jelzéseit az adakozási alkalmakra, mert tudom, hogy az eredményt nyugodtan rábízhatom.
A jókedv, a felfrissülés akkor érkezik, ha adakozom. Akár a legegyszerűbb módon is:
Rámosolygok a fáradt ügyintézőre.
Lehetőséget adok a kikapcsolódásra egy agyonhajszolt édesanyának.
Időmmel ajándékozok meg egy küszködő nonprofit kezdeményezést.
Pénzt adok egy rászorulónak.
Nyugodt, szeretetteljes bölcsességet egy stresszben élő barátnak.

Csatlakozz hozzám az üdítő adakozásban, még ha belefáradtál is a jócselekedetekbe!

Uram, könnyű belefáradni az adakozásba, ezért arra kérlek, növeld bennem a vágyat és az elhatározást, hogy életem minden területén nagylelkű legyek. Váltsd be rajtam ígéretedet, és ahogy én felüdítek másokat, úgy üdíts fel te is engem! Jézus nevében, Ámen.

Amy Carroll: Tired of Doing Good
Encouragement for today, 2016.11.04.
www.proverbs31.org

2016. november 3., csütörtök

Lélekerősítő - Mihez kezdjünk nehezen kezelhető kapcsolatainkkal


Lysa TerKeurst

„Alázkodjatok meg Isten hatalmas keze alatt, hogy annak idején felmagasztaljon benneteket.” 1Pt 5,6

Érezted már, hogy kezelhetetlenné vált egy kapcsolatod? Talán a kellős közepén vagy egy bonyolult, zűrös, megjósolhatatlan kimenetelű szituációnak?
Előfordul, hogy hiába küszködök, nem találom a megfelelő szavakat, amikkel mederbe terelhetek egy vitát. Jó az, ha beszélgetünk, ám néha csak mondjuk a magunkét, körbe-körbe járunk, és nincsenek termékeny szavaink, amik továbblendíthetnének. Ilyenkor azt érezzük, legszívesebben feladnánk. De mielőtt feladnám, megtanultam, hogy jobb, ha egy időre elhallgatok.
A hallgatásban töltött idő a legjobb gyógyszer egy kusza helyzet orvoslására. Az érzelmekből, zűrzavarból, kimerültségből hátralépek, és csendben maradok Jézussal – úgy tapasztaltam, ez az, ami minden másnál többet segít a vita feloldásában.

Felsorolok öt szépséges gyümölcsét a csendnek:

1. Biztonságban érezzük magunkat annyira, hogy hajlandók legyünk az alázatosságra.

A vita hevében a legkevésbé sem akarok alázatos lenni. Hangos vagyok, és bizonygatom az igazam. Megtanultam, hogy ha azt akarom, hogy az egész értelmet nyerjen, lépjek ki a küzdőtérről, s alázatosan kérjem Istent, súgja szívembe az igazságot. Egyetlen kapcsolati konfliktus sem volt az életemben, amihez valamilyen szinten én is hozzá nem járultam volna. De ezt csak a csendben tudom felismerni és elismerni.
1Pt 5,6a: „Alázkodjatok meg Isten hatalmas keze alatt”

2. Isten józanabb állapotba emel
A kusza kapcsolat viharában őrült érzelmek uralkodhatnak el rajtunk, melyek belelöknek a reménytelenség gödrébe. Csak úgy tudunk kijönni onnan, ha abbahagyjuk a még mélyebbre ásást, és Istenhez fordulunk megoldást keresve.
1Pt 5,6b: „… hogy annak idején felmagasztaljon benneteket”.

3. A szorongás átadja helyét a haladásnak.
Öntsük ki szívünk szorongását Jézusnak, aki úgy és ott szeret minket, amilyenek és ahol éppen vagyunk. És mert szeretete ítélkezés nélkül sugárzik ránk, elég biztonságot ad ahhoz, hogy alázatosan beismerjük, szükségünk van a munkálkodására bennünk. Ha megpróbálom helyre tenni a másikat, ezzel csak szaporítom a szorongást. Az igazi haladás akkor következik be, ha hagyom Jézust dolgozni rajtam.
1Pt 5,7: „Minden gondotokkal forduljatok hozzá, mert neki gondja van rátok.”

4. Meglátjuk, hogy valódi ellenségünk nem az az ember, akivel konfliktusban vagyunk.
Igaz, hogy van ellenségünk, de az nem a másik ember. A valódi forrás Sátán hatalma rajta - és rajtam. A pillanat hevében ezt nem veszem észre. De a csend éberré teszi, és segít stratégiát kidolgozni, hogy józanul, önuralmamat megtartva tudjak lépni és reagálni.
1Pt 5,8-9a: „Józanok legyetek és vigyázzatok. Ellenségetek, a sátán, ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt, és keresi, kit nyeljen el. Erősen álljatok neki ellen a hitben.”

5. Megnyugtathat a tudat, hogy Isten ezt a konfliktust jóra fordítja majd – függetlenül a harc kimenetelétől.
Ha erőfeszítést teszek arra, hogy jól kezeljem ezt a konfliktust, felszabadulok a nyomás alól, hogy mindennek rózsásan kell végződnie. Néha a konfliktus megerősíti a kapcsolatot. Máskor meg véget vet neki. Mivel a másik személy nincs a hatalmamban, összpontosítsak a jóra, amit Isten munkál bennem ezzel a helyzettel, a többit pedig bízzam Rá.
1Pt 5,10-11: „Minden kegyelem Istene pedig, aki Krisztusban az ő örök dicsőségére hívott meg benneteket, miután rövid ideig szenvedtetek, maga fog majd titeket helyreállítani, megerősíteni, megszilárdítani és biztos alapra helyezni. Övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké! Ámen.”

Isten végül arra használhatja ezt a küzdelmet, hogy megerősítsen, és hogy megtanuljam kezelni a kapcsolataimat. Ha elég alázatos tudok lenni, hogy a csendben elfogadjam Tőle, amire tanítani akar ezzel a helyzettel, biztonságban megnyugodhatok, bármi lesz is a csata kimenetele.

Uram, segíts, hogy hagyjam abba ennek a szituációnak a boncolgatását, és maradjak csendben egy darabig a Te jelenlétedben. Uram, tégy alázatossá. Mutasd meg, hogyan hozhatom helyre a kapcsolatunkat. Vagy mutasd meg, hogyan tudjuk egészségesen lezárni. Vedd el tőlem a szorongást, és a helyét töltsd fel békéddel, bölcsességeddel, biztonságoddal. Jézus nevében, Ámen.

Lysa TerKeurst: What to Do With Tough Relationships
Encouragement for today, 2016.11.03.
www.proverbs31.org


2016. október 26., szerda

Lélekerősítő - Mikor az élet súlya megnyomorít


Leah DiPascal

„Amikor Jézus meglátta, odahívta és így szólt hozzá: „Asszony, megszabadultál betegségedtől.” Közben rátette a kezét. Az rögtön fölegyenesedett, és dicsőítette az Istent.” Lk 13,12-13

Hallotta a hangját, de nem látta. A környező tömeg eltakarta előle.
Teste hajlott volt, nem tudott felegyenesedni, nyakát nyújtva próbálta megpillantani. És akkor Ő váratlanul magához hívta.
El tudom képzelni, mekkorát dobbant az asszony szíve, majd lassan megindult előre a zsinagógában.
Vajon miért szemelte ki Jézus éppen őt? Nyomorékságával akar példálózni? Vagy nyilvánosságra hozza legmélyebb fájdalmát, legsötétebb titkait?
A körülötte lévők mormogása kísérte, minden lépésnél úgy érezte, hogy az egész világ súlyát vonszolja magával.
Tizennyolc éve volt nyomorék. Tizennyolc hosszú, kimerítő éven át.
Bizonyára számos oka lett volna, hogy ne menjen el azon a szombat reggelen a zsinagógába. Elkerülhette volna a vizslató tekinteteket, a sértő megjegyzéseket. Mégis ott volt, és Jézus tanítását hallgatta.
Nem szólt. Nem próbálta felhívni magára a Mester figyelmét. Csak ott volt a jelenlétében, szívta magába az életadó kijelentéseket, melyek a reménytelenségben is reménnyel töltötték el.
Ám Jézus látta őt. Szánalmat érzett iránta. Szerette, és meg akarta gyógyítani. És egy hirtelen jött mondat hatására tizennyolc kimerítő év recsegve szertefoszlott.
„Asszony, megszabadultál betegségedtől” (Lk 13,12b).
Jézus gyöngéd érintésére kellemes meleg áradt szét a testében, és hirtelen azt vette észre, hogy egyenesen áll. Már nem kell nyújtania a nyakát, hogy lássa Jézust: ott áll vele szemtől szemben.
Kitörő örömmel szabadult ki a megkötözöttségből, lelke imádattal dicsőítette Urát. Gyógyítóját. Gúzsba kötöttségből szabadítóját.
A Szentírás nem árulja el az asszony nevét, de azt hiszem, egy kicsit mindnyájan magunkra ismerhetünk benne. Talán valóságként élted meg valamelyik kis szakaszát a történetének, esetleg hosszú évekkel ezelőtt. Lehet ez
- betegség, ami fogva tartja testedet, és miatta gyengének érzed magadat?
- lelki harc, melyben megkötözve tart az ellenség?
- valamilyen hiba a külsődön, mely mások kíváncsi tekintetét, fájó megjegyzéseit váltja ki?
- felhagyott álmokkal, sajgó sebekkel teli elnehezedett szív?
- valami teher, melyet magaddal vonszolsz egy életen át, magányosnak, megvetettnek, pótolhatónak érezve magad?
Bármi legyen is, amitől hosszúnak, fárasztónak érzed az életed, Jézus jelenléte, vigasztaló szavai, gyógyító érintése helyre tud hozni.
Szeret téged. Meg akar ajándékozni kegyelmével. Meg akarja mutatni együttérzését, hogy ki tudj egyenesedni újra.
Hogy biztonságban érezd magad vigasztaló ölelésébe burkolva.
Sosem vagy elveszett a tömegben. Foglyul ejtetted Jézus szívét. Tekintetét nem veszi le rólad.
Látja fájdalmadat. ismeri szenvedésedet. Tud küzdelmeidről.
Jöjj úgy, mint a zsinagógában az asszony: önmagadként, nem rejtegetve, amitől kevesebbnek érzed magad. Húzódj közel Jézushoz, szívd magadba életadó szavait, és várd, hogy kimondja a szabadulás mondatát:
„Asszony, megszabadultál betegségedtől” (Lk 13,12b).
Jézus megtette azért az asszonyért – és meg tudja tenni érted is!

Uram, Hozzád jövök ma, lábad elé rakom minden terhemet. Vedd le rólam az érzelmi és mentális súlyt, hogy újra fel tudjak egyenesedni. Vonj magadhoz. Gyógyíts meg. Szabadíts meg. Szeretnék biztonságban élni, állandóan érezve szerető ölelésedet. Jézus nevében, Ámen.

Leah DiPascal: When the Struggles of Life Knock You Over
Encouragement for today, 2016.10.24.
www.proverbs31.org

2016. október 20., csütörtök

Lélekerősítő - Még mindig tanulom, hogyan maradjak nyugton


Liz Curtis Higgs

„Álljatok meg, és lássátok, hogy én vagyok az Isten.” Zsolt 46,11a

Megmondom úgy, ahogy van. A „megállni” ige – „nem mozdulni” értelemben – hiányzik a szótáramból. Nyugton maradni? Nyugton ülni? Nyugton feküdni? Kizárt. Egyik lábamról a másikra állok, hintázom a széken, kétpercenként megfordulok az ágyban, hogy kényelmesebb legyen.
Így hát, mikor Isten azt mondja, álljak meg, gondban vagyok. Lehetne ennek a felszólításnak nyugtató értelme is, ám a Szentírásban ez egy gyöngéd, de határozott számonkérés. „Nyugodjatok meg.” „Elég volt.” Az adott helyen és időben Isten egyértelműen az ő harcra kész népéhez intézte szavait. „Hagyjátok abba a harcot.” „Ne küzdjetek tovább.” „Elég legyen!”
Oké, felfogtam.
Világos tehát, hogy napi küzdelmeink során tegyük le a fegyvert, bízzuk Istenre, hogy vívja ki a győzelmet, higgyük, hogy ez be fog következni az Ő tökéletes időzítése és hibátlan terve szerint. Közben pedig pihenjünk meg Benne, és engedjük el a gondokat.
Egyetértően bólintunk, és közben két kézzel kapaszkodunk a gondjainkba. Ha én nem rágódom a gyerekeim jövőjén, akkor ki fog? Ha mi nem aggódunk szüleink egészsége miatt, akkor ki fog? Ha nem búslakodunk kisebb-nagyobb csalódásaink miatt, akkor ki fog?
Isten. Ezt szeretné, ha megértenénk.
Csak ha megállunk, és abbahagyjuk a küzdelmet, ismerhetjük fel az igazságot: Isten gondoskodik.
Bármennyire megőrül is a világ – és látjuk, hogy percről percre bolondabb lesz -, Isten nyugodt a magasságban, és tökéletes, jó akarata teljesülni fog.
Lássátok, hogy én vagyok az Isten” – folytatódik alapigénk. Eszünkbe juttatja, ki Ő, és mire képes. Mindenek alkotója – beleértve az emberiséget is – tudja, hogyan nyugtassa meg szívünket, csendesítse el elménket, irányítsa a megfelelő irányba életünket.
Hivatásunk közben egyszerű. Maradj nyugton. Higgy. Légy készen.
Egy őszi délelőttön vidékre indultunk a férjemmel, hogy az új kocsimat kipróbáljam. Szépséges csütörtök reggel volt, sehol egy felhő az égen, semmi nem vetett árnyékot gondolatainkra sem.
A szembejövő kocsisorból minden előjel nélkül kivágódott egy autó a mi sávunkba, és egyenesen felénk tartott. Jó néhány kocsi volt előtte, nem tudott visszasorolni. Nem volt útpadka, se leálló sáv, úgy tűnt, nem tudjuk elkerülni a frontális ütközést.
Egyetlen szó dobolt a szívemen. Nyugalom.
A pillanat tört része alatt döntöttem, és jobbra rántottam a kormányt. Az út menti füves partra fordult a kocsink, megkerült egy telefonpóznát, egy óriási transzformátort, egy vastag fatörzset és egy nagyon hosszú fehér kerítést.
Mikor végre megálltunk, anélkül, hogy az előzőek közül bárminek nekimentünk volna, csodálatosan nyugodt voltam. Semmi zokogás, semmi sokk, semmi remegés.
Egy másik autó állt meg mögöttünk, mely szintén lekényszerült az útról. „Jól vannak?” – kérdezte aggódó hangon a vezető.
„Jól” – biztosítottuk mindketten, és döbbenten néztünk egymásra. Jól voltunk. És a kocsi is. Világos volt, hogy Isten megóvott minket. Míg én nyugton voltam, ő kormányozott.
Mindez azt jelenti, hogy mindennapi életünkben vegyük le a kezünket a kormányról, szundítsunk, és bízzunk mindent Istenre? No, nem egészen. A kezünk maradjon a kormányon, a billentyűzeten, a fakanálon. Amit végzünk, abban legyünk ott teljesen.
De ha ránk tör az aggódás, emeljük fel Istenhez. Ha támad az ellenség, hagyjuk, hogy Isten bánjon el vele. Isten akkor tudja megváltoztatni az életünket, ha hagyjuk, hogy a gondolkodásunkat megváltoztassa. Mi az első lépés? „Álljatok meg.

Segíts, Uram, hogy lenyugodjam, ne küszködjem, álljak meg, ne mind járkáljak körbe-körbe. Segíts, hogy nyugodtan várjuk, amíg te véghezviszed a megígért győzelmet. Jézus nevében, Ámen.

Liz Curtis Higgs: Still Learning How to Be Still
Encouragement for today, 2016. október 19.
www.proverbs31.org

2016. október 12., szerda

Az amerikai elnökválasztás margójára

Max Lucado: Ezt jövendölöm november 9-ére
- 2016. október 11.

Már nagyon várjuk, hogy legyünk túl az elnökválasztáson. Szűnjék a sok harag és ízléstelen hadakozás. Mindkét oldal szavazóit idegesíti és zavarja már ez az egész. Zsigeri rettegéssel várják a végeredményt. Mi lesz, ha XY győz? Milyen lesz a világ, amikor felkelünk november 9-én, a választás másnapján, miután feltakarították a konfettit, és végre túl leszünk a szavazáson?
Van egy jóslatom. Pontosan tudom, mit hoz november 9-e. Egy újabb napot Isten rendíthetetlen uralma alatt. Még mindig ő lesz a főnök. Még mindig ő lesz a trónon. Még mindig ő fogja intézni a világ dolgait. Mióta világ a világ, az Ő gondviselése sosem függött egyetlen királytól, elnöktől vagy vezértől sem. És ez nem lesz másképp 2016. november 9-én sem. „Olyan az Úr kezében a király szíve, mint a patak vize: arra vezeti, amerre akarja” (Péld 21,1).
Egy alkalommal az Úr úgy fordította Asszíria királyának szívét, hogy segített felépíteni a Templomot (Ezd 6,22). Egy másik alkalommal Cirusznak, a perzsák királyának lelkét ébresztette fel, hogy engedje a zsidókat visszatérni Jeruzsálembe (Ezd 1,1). Nebukadnezárt kora leghatalmasabb királyának tartották. Isten mégis megalázta, és „száműzésbe” helyezte hét éven át (Dán 4,28-34). „Mert az Úré a királyi hatalom, ő uralkodik a népeken” (Zsolt 22,28).
Ha megértjük Isten korlátlan hatalmát a nemzetek felett, szívünkbe beköltözik a béke. Amikor rájövünk, hogy Isten befolyásolja az uralkodók szívét, már tudunk imádkozni értük ahelyett, hogy átkoznánk őket. Ökölrázás helyett térdet hajtunk, az imádságot választjuk a kétségbeesés helyett.
Jeremiás ezt tette. A lázadás egyik legsötétebb korszakában volt Izráel prófétája. „Síró prófétának” nevezték, mert valóban az volt. Siratta a nép állapotát, hite romlottságát. Annyira el volt keseredve, hogy egyik könyvének címe is Jeremiás siralmai. De aztán elgondolkodott Isten művén. Figyeljük meg, milyen határozottan halad előre:
De ha újra meggondolom,
reménykedni kezdek:
Szeret az ÚR,
azért nincs még végünk,
mert nem fogyott el irgalma:
minden reggel megújul.
Nagy a te hűséged!

(Jsir 3,21-24)
Kövesd Jeremiást. Emeld föl a tekinteted. Merd hinni, hogy jó dolgok jönnek. Merd hinni, hogy Isten hozzánk intézte szavait, mikor azt mondta: „Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál” (Róm 8,28).
Sok évvel ezelőtt egy hosszú ideje misszionárius pilóta vezetésével Brazíliában jártam. Városról városra repültünk egy kis gépen, amiről az embernek az volt a benyomása, hogy a legkisebb szél is felborítja.
Nagyon ideges voltam repülés közben. Egyre azon járt az eszem, hogy lezuhanunk a brazíliai őserdőbe, és piranhák meg anakondák vacsorájává válok.
Egyre csak mocorogtam a széken, tekingettem lefelé, kapaszkodtam az ülésbe (mintha ez segítene). Végül a pilótának elege lett a fészkelődésemből. Felém fordult, és próbálta fölülkiabálni a motor zúgását: „Semmi olyasmi nem történhet, amit ne tudnék kezelni. Higgye el, hogy tudom vezetni a gépet.”
Vajon Isten is ezt mondja most neked? Ha igen, legyen ez a te imádságod:

Uram,
Te tökéletes vagy. Nem lehetnél jobb, mint amilyen vagy.
Te alkottad magadat. A te döntésed, hogy létezel.
Te tartod fenn magadat. Senki sem segít. Senki sem erősít.
Te uralkodsz önmagad fölött. Ki kérhetné számon tetteid? Ki merne tanácsot adni?
Amit teszel, helyes. Minden formájában. Minden döntésed szerint. Soha nem bánod meg a döntésedet.
Soha nem tévedtél. Soha! Nem tudsz tévedni! Isten vagy! Be fogod teljesíteni a tervedet.
Boldog vagy. Örök örömben élsz. Elégedett vagy vég nélkül.
Te vagy a király, a legfőbb hatalom, abszolút uralkodó, a történelem teljhatalmú ura.
Elég felvonnod a szemöldöködet, és angyalok milliói állnak glédában előtted. Minden földi trón a lábad alatt van. Minden korona papírmasé a tiédhez képest. Nincs korlát, nincs tétovázás, nincsenek kérdések, meggondolások, visszapillantások. Nem nézed az órát. Nincs határidőnaplód. Nem tartasz senkinek beszámolót. Te vagy a főnök.
És én bízom benned.


Karikázd be a naptárodon november 9-ét, és írd fölé: a mi jó Istenünk uralkodik a világon.

https://maxlucado.com/prediction-november-9/

2016. október 11., kedd

Lélekerősítő - Lassíts, és figyelj


Jill Hoven

„Csendesedjetek el, és tudjátok, hogy én vagyok az Isten!” Zsolt 46,11

A „csendesedj el” kérés most már mindig anyukámra fog emlékeztetni.
„Itthon vagyunk, minden rendben”, közöltem vele gyorsan telefonon. Rohantam, mint mindig. Csak tudni akarta, hogy épségben hazaértünk, minden további beszélgetést szükségtelennek éreztem.
Lassíts, türelem – suttogta egy apró hang az agyamban. Elhessentettem, leraktam a kagylót, és nekiláttam a fektetésnek.
„Csak egy dolgot még, ha lehet” – kérte anyukám néhány hónappal később, mikor indultam az ajtó felé az ágya mellől a kórteremben.
Figyelj oda, hallottam a fejemben a hangot.
Megértettem, visszafordultam, és odaültem az ágya mellé, hogy elmondja, amit olyan fontosnak tart. Meg akarta osztani velem, még mielőtt másnap megműtik, hisz ki tudja, hogy alakul.
„Minden rendben lesz, Anyu”, biztosítottam reménykedve. Nem így lett. A következő napokban egyik komplikáció a másik után lépett fel, egy ritka betegség jeleként sorozatos apró agyvérzések zúzták össze anyukám rövid távú memóriáját.
„Hova készülsz?” – kérdezte úgy egy év múlva, mikor az ágya mellett ülve manikűrözni kezdtem mindkettőnk kezét. Elfeledkezett a fontos munkahelyi összejövetelről, pedig sokszor meséltem neki róla. Még mindig összeszorult a szívem, valahányszor nem emlékezett, pedig ez már nem számított. Szerettem volna rendbe tenni a körmeit a közelgő temetésre, de ez is csak egy kifogás volt, hogy vele maradhassak.
Csendesedj el, légy jelen, hallottam belülről.
Anyukám arra sem emlékezett, hogy haldoklik, és ez áldás volt. Csevegni kezdtünk hát az összejövetelről, miközben reszeltem, puhítottam, fényeztem a körmeit. Ez lett az utolsó beszélgetésünk.
Egy hét múlva, mikor lepillantottam szépen rendbe hozott körmeire a koporsóban, megkérdeztem halkan a hangtól: És most?
„Csendesedj el és tudd” – érkezett a válasz. Tudtam Isten jelenlétét. Ő segített át az elmúlt éven anyukám forgószélként jelentkező betegsége óta egészen haláláig. A gyász és keresés elkövetkező évén is ölben fog átvinni. De nehéz volt nyugton maradni.
Egész életemben gyorsmozgású voltam. Rohanok, hogy időben odaérjek, valamit elvégezzek, s már futok is tovább a következő feladathoz. Gyakran hasznos ez a sietés, viszont sokszor elszalasztok fontos pillanatokat. Most már tudom.
Isten a legnehezebb napjaimat használta fel, hogy megtanítsa a leckét.
Lassíts. Légy türelmes. Figyelj oda. Hallgasd. Légy csendben. Légy jelen.
Amiket akkor suttogott nekem, most én tanítom másoknak. Isten új ösvény felé irányított, mikor elég nyugodt és csendes voltam, hogy odafigyeljek. Folyamatosan tanít.
Engem? Aki mindig rohan? Isten arra kért, hogy memóriazavaros emberekkel foglalkozzam. Én, akinek minden sietős? Lassítsak, és legyek türelmes. Én. Akinek nehezére esik a megállás – tanulok csendben lenni.
Isten mindenütt ott van körülöttünk. Beszél hozzánk a teremtett világban, egy gyermek kacajában, egy barát vigasztalásában, egy apró belső suttogásban. Mindig tudtam, hogy ott van, de nem mindig figyeltem oda. Talán sosem fogjuk megérteni, miért hoz az utunkba Isten bizonyos embereket, miért enged megtörténni dolgokat, létrejönni helyzeteket. De sosem hagy el. Mindig jelen van.
Örökös jelenlétét megérteni és észrevenni, ez két külön dolog. Le kellett lassítanom, el kellett csendesítenem magam, hogy meghalljam.
Egész életemben szólt hozzám. Hangtalan suttogásai, a megérzések, hogy mit tegyek, mondjak, vagy ne mondjak – ez mindig ott volt. De a folytonos rohanásban gyakran nem hallottam, nem vettem észre.
Az, hogy időt szakítottam rá, lelassítottam, és Istent helyeztem az első helyre, segített, hogy tisztábban halljam a hangját. Ma már jobban ismerem, és másokat is erre biztatok. Az, hogy meghallom suttogásait, olyan élményekkel ajándékozott meg, amiket magamtól sosem találtam volna meg. De mindenekelőtt el kellett csendesednem.
Érzékeled a jelenlétét? Halk, csendes hangját? Figyelj oda. Lassíts. Csendesedj el és tudd.

Uram, tudjuk, hogy jelenléted mindig ott van velünk. Tedd alkalmassá szívünket, elménket az elcsendesedésre, hogy lelkünk legmélyéből tudjuk ezt. Segíts, hogy halljuk meg a hangodat, és egyedül azt kövessük. Jézus nevében, Ámen.

Jill Hoven: Slow Down and Listen
Encouragement for today, 2016. október 10.
www.proverbs31.org

2016. október 8., szombat

Lélekerősítő - Tanmese a sártócsáról és az igaz barátságról


Alicia Bruxvoort

„Mindig szeret a barát, de szükség idején testvérnek bizonyul.” Péld 17,17

Ültem a kocsiban a feljáró előtt, és fogalmam sem volt, mit fogok mondani ismerősömnek, ha kinyitja az ajtót.
Nem úgy készültem, hogy beugrom hozzá boltba menet, de mondott valamit tegnap, ami azóta is szomorúan visszhangzik a fejemben.
A játszótéren ültünk a homokozó deszkaperemén, apróságaink várat építettek a lábunknál, és az ismerősöm pár szóban megemlítette egy belső küzdelmét, ami sok fájdalmat okoz neki.
Nem tudtam, mit mondjak, ezért csak együttérzően bólintottam, és egy pillanatra átkaroltam a vállát. Mindketten igyekeztünk kellemesebb témára terelni a szót, milyen könyvet olvasunk éppen, hogy készülünk a közelgő gyülekezeti eseményekre, de szóba került a bilire szoktatás és a fociedzésekre járás is.
Mielőtt ma elindultam otthonról, elolvastam a mai elmélkedést. A napi ige hatására hirtelen tudtam, mit kell tennem.
Mindig szeret a barát, de szükség idején testvérnek bizonyul.” Péld 17,17
Itt ültem tehát a kocsiban a bejárat előtt bizonytalanul, s nagyon jó lett volna tudni, most mit csináljak.
Mi van, ha bekopogok, és mindent elrontok? Végülis nem vagyok sem pszichológus, sem lelkész, sem orvos vagy tanácsadó. Kialvatlan anyuka vagyok, akinek megvannak a maga küzdelmei.
Már-már tolatni kezdtem visszafelé, eldöntve, hogy figyelmen kívül hagyom a késztetést a lelkemben, mikor eszembe jutott egy jelenet nyolcéves kislányommal.
A másodikos Hannah pulóvere ujján apró vérfolt, a nadrágja fenekén pedig megszáradt sár éktelenkedett, amikor hazaért az iskolából.
Almát majszolva és Goldfish kekszet ropogtatva mesélte el, mi történt.
„Grace a szünetben megütötte magát. Mikor a labda után ugrott, elesett, beverte a térdét, és beleült a sárba.”
Vissza kellett tartanom a kuncogást, ahogy elképzeltem a jelenetet.
„Elkísérted a rendelőbe?” – kérdeztem, hogy kitöltsem a nyelési szünetet.
„Nem” – jött a válasz szerény vállvonogatás kíséretében. – „Túlságosan fájt a lába ahhoz, hogy menni tudjon. De a leggyorsabb fiú az osztályban vállalta, hogy elfut a tanító néniért. Úgyhogy én addig ott ültem mellette.”
„A sárban?” – kérdeztem hitetlenkedve.
„Igen…” – válaszolt Hannah csendes sóhajtással. „Szerintem csak egy barát kellett neki, aki vele maradjon, míg várakozik.”
Büszke anyai ölelésbe vontam a kislányomat, és megfogadtam, hogy sosem felejtem el, amit sáros kis csivitelőm már tudott.
Ha nincs, mit adnunk, adjuk az időnket.
Ha nem tudjuk megoldani a problémát, felajánlhatjuk a jelenlétünket.
Ha nem tudjuk enyhíteni valaki fájdalmát, a kezét akkor is meg tudjuk fogni.
Ha nem találjuk a szavakat, a „vele-levést” adhatjuk neki.
Még egyszer felnéztem a bejárati ajtóra, majd lehajtottam a fejem, és imádkoztam. Uram, mutasd meg, mit tegyek. Amikor felnyitottam a szemem, észrevettem egy megszáradt csokifoltot kopott farmernadrágom térdén.
A reggeli rohanás káoszának csatanyoma volt, de akkor ott a feljárón az ormótlan csokipaca furamód egy megszáradt, sötét sárfoltra emlékeztetett.
Így hát egy másodikos kislánytól tanulva, aki anyukájánál jobban érti a barátság lényegét, kiszálltam a kocsiból, és felmentem a bejárati ajtóhoz. Becsengettem és vártam, tudva, hogy nem nyújthatok semmit barátnőmnek, csak foltos önmagamat és a „vele-levés” szerény ajándékát.
Mert küszködő barátaink néha elsősegély doboznál és bibliai idézetnél, kimenekítésnél és megjavításnál is jobban vágynak valakire, aki hajlandó melléjük kuporodni a piszokba.

Istenem, adj bátorságot, hogy felajánljam jelenlétem ajándékát szükségben lévő barátomnak. Jézus nevében, Ámen.

What Mud Puddles Can Teach Us About True Friends
Alicia BruxVoort
Encouragement for today, 2016.10.07.

2016. október 3., hétfő

Lélekerősítő - Egy kevésbé zilált élet ígérete


Glynnis Whitwer

„A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen.” Jn 10,10

Évekig büszke voltam rá, hogy csupa nyüzsgés az életem.
Család, munkahely, otthon, gyülekezet – túlcsordulásig megteltek a napjaim. Átláthatatlan volt a napirendem, jómagam, mint a mosogatórongy - de hatékonyságom büszkeséggel töltött el.
Mikor megkérdezték: „Hogy bírsz ennyi mindent?” álszerényen elmosolyodtam: „Úgy látszik, ilyen a természetem”.
Gondolatban megveregettem a vállamat, tetszett a munkám elismerése, teljesítményem megbecsülése. Erre a reakcióra szomjaztam mindig, megadta az üzemanyagot a folytatáshoz.
Amikor viszont elcsendesedett körülöttem a világ, tennivalóim listája másként hatott rám. Mindig ugyanaz derült ki: nem csináltam meg mindent. Tudtam, hogy így van, de igyekeztem nem gondolni rá. Könnyebb volt mentségeket találni, és azzal nyugtatni magam, hogy egész nap tevékenykedtem, ennyi fért bele.
Az ismerősök nem tudtak erről a másik oldalról. Ők kiváltságos helyről csak azt láthatták, amit megtettem, azt nem, hogy mit nem. Én viszont láttam.
Talán ismered ezt az érzést te is. Akármennyit teljesítesz, mégis az bosszant, amit nem végeztél el. A tennivalók hosszú listája – akár papíron van, akár az agyadban sorolod egyre – éjjel sem hagy nyugodni.
Az elmaradt dolgok közt vannak hétköznapi feladatok, mint a takarítás, a heti menü megtervezése, számlák kifizetése.
De nem csak ilyesmiről van szó. Ott vannak a teljesületlen álmok. Áhított nyaralások. Szeretteinkkel – köztük Istennel - töltött értelmes idő, ami sosem fér bele a napba.
Pár évvel ezelőtt úgy éreztem, szó szerint rám tör a pánik. Ahogy ültem a díványon, ólomsúly nehezedett a mellkasomra. Alig kaptam levegőt, rettegés tört rám, de látszólag semmi ijesztő nem volt körülöttem. Szorító határidők, magánvállalkozásom elvárásai, részidős munkám, a megválaszolatlan email-halom, öt követelőző gyermek – Mikor lesz kész a vacsi? …Nem találok tiszta zoknit!
Elvesztettem az irányítást. Kiégtem a túl sok feladattól, az elmaradt tennivalók szorításától. A félelem, hogy valakinek csalódást okozok, szüntelen hajtott előre. Nem jutott időm semmire, és fogalmam sem volt, hogy állíthatnám meg az örökös pörgést.
Aztán kiderült, nem pánikrohamom volt. Betegesen túlvállaltam magam.
Ha változást szeretnék, őszintén szembe kell néznem magammal. Fontos szerettem volna lenni, ez űzött állandóan, mígnem többet vállaltam, mint amit teljesíteni tudtam. Az épp elvégzett feladat fölötti öröm rövid volt és felszínes, az életem túlterhelt maradt, a lelkem üresen kongott.
Ahhoz, hogy megvalósítsam a nyugodtabb életvitelt, amire annyira vágytam, meg kellett találnom az egész probléma gyökerét a szívem mélyén. Ez részben abból állt, hogy felfedtem a hazugságot, ami a túlpörgésre késztetett.
Jézus bőséget ígért, de megemlítette az ellenséget is, aki bukásunkra törekszik. „A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen” (Jn 10,10).
És ez az ellenség, „a tolvaj”, hazudik is, elferdíti az igazságot. Míg Jézus azt ígéri, hogy bőségben lesz életünk, a Sátán ezt addig forgatja, míg elhisszük, hogy életünk bőségét a tevékenykedés, a vállalások sokaságában találjuk meg. Többnyire későn jövünk rá, hogy az ilyen élet a legjobbtól foszt meg: a levegővétel lehetőségétől, attól, hogy tennivalóink tervezésénél az Istentől kapott kiváltságokra összpontosítsunk, azoknak örüljünk.
A bőséges élet, amit Jézus ígér, nincs tele tennivalókkal. A feladatok kívülről befelé haladva okoznak megelégedést, és sosem érik el a középpontot, ahol mi önmagunk vagyunk. Az öröm, amit Jézus ad, belülről indul kifelé, mialatt megtapasztaljuk életünk értelmének, a békességnek és az Ő szeretetének mélységeit.
Egy évbe telt, míg ki tudtam gyomlálni annyira vállalásaimat, hogy megtapasztalhassam az élet bőségét, amit Jézus ígér. Rájöttem, ha kevesebbet nyüzsgök, jobban átélem fontosságomat, mert nem a teljesítményemmel akarom feltölteni a szívemet.
Jézus nyugodtabb életet ígér, és ezt be is tudja váltani, ha Tőle várjuk, hogy betöltse napjainkat, nem pedig tennivalóink végtelen sorától.

Mennyei Atyám, te nem nyüzsgő, rohanó életet szántál nekem. A Benned megtalált életet nem a pipák jellemzik egy listán, hanem a szeretet és öröm bősége. Segíts, hogy jelentőségemet csakis Benned keressem, és tudjak nyugodtabb életet élni. Jézus nevében, Ámen.

Glynnis Whitwer: The Promise of a Less-Hectic Life
Encouragement for today, 2016. szeptember 30.
www.proverbs31.org