2012. január 31., kedd

Mk 5,21-

A jelenet a vérfolyásos asszony gyógyulásáról újra meg újra meghökkent. Nem vesszük elég komolyan, mekkora hatalma van a hitünknek.
Mert mi történik? Hogyan követik egymást a történések?
Adott egy nagy, lökdösődő tömeg Jézus körül. Sokan hozzáérnek.
1.lépés: Az asszonyban megfogalmazódik a hit/meggyőződés: Ha csak megérintem, meggyógyulok.
2.lépés: Cselekszik. Odafurakodik, megérinti Jézust.
3.lépés: És ezt szoktuk elfelejteni: meggyógyul. Ott helyben. Attól, hogy ő megérintette Jézust. Nem Jézus érintette meg őt. Nem Jézus figyelt fel rá, és fordult oda hozzá. Jézus észre sem vette.
4.lépés: Jézus megérezte, hogy erő áradt ki belőle. Nem ő akarta. Az asszony érintésétől áradt ki belőle az erő.
5.lépés: Jézus ekkor fordul az asszony felé.
6.lépés: A szavak szintjén is találkoznak: az asszony elmondja, mi történt. Jézus válaszol, megerősíti a gyógyulás tényét szavakkal is: A te hited meggyógyított téged.
Nem mondja, hogy én gyógyítottalak meg, hisz ez részéről a gyógyulás pillanatában nem volt tudatos cselekvés, odafordulás a beteghez.
Az asszonyt saját hite gyógyította meg. Az volt a bekapcsológomb Jézus gyógyító erejéhez.

2012. január 28., szombat

Ma reggeli gondolatok

2012.01.28.

1. A víz a teremtő szó megfelelője a teremtett világban. Hatására élet sarjad a látszólag élettelen területeken, csíra indul az éveken át moccanatlan szunnyadó magban is.

2. Három éven át hatalmas csodatételekre volt szükség, - víz borrá változtatása, vihar elcsendesítése, kenyérszaporítás, gyógyítások sora (leprások, vakok), fügefa kiszárítása, Jairus leányának felélesztése és Lázár feltámasztása – hogy a tanítványok képesek legyenek befogadni a legnagyobb csodát: ez az én testem…, ez az én vérem.

3. Kezdem felfogni, miért válhatott mára szét a társadalom az "épelméjűség" szerint - mostanra jutottunk oda, először a világtörténelemben, hogy egymást követően a többedik ateista szemléletű nemzedék nőtt fel, és az ő gondolkodásuktól már annyira idegen a nem ateista világfelfogás, hogy nem tudják ép elméjűnek tartani azt, aki nem csak a látható-mérhető valóságot tartja igaznak. És ezt a teljes kettészakadást a békemenet részvevőinek nagy száma hozta a felszínre. Kezd különválni a búza meg a konkoly?

4. Tegnap este felé Kati azt mondta, úgy érzi, lebeg, majd később: úgy érzi lebegteti Isten (sosem mondja ki Isten vagy Jézus nevét, csak felfelé mutat), és fel akarja venni magához (ezt sem tudta megfogalmazni, csak mutogatással, és nagyon kifejező arcjátékkal fejezte ki.) Beszélgettünk egy kicsit erről.
Ma, mert nem emlékeztem pontosan, elolvastam a mise mai olvasmányának a folytatását, szeretném, ha megmaradna nekem valahol, ezért idemásolom.
21Akkor ezt mondták neki a szolgái: Miért tetted ezt? Amíg élt a gyermek, böjtöltél és sírtál, de amikor meghalt a gyermek, fölkeltél és ettél. 22Ő így felelt: Amíg a gyermek élt, böjtöltem és sírtam, mert ezt gondoltam: Ki tudja, talán könyörül rajtam az ÚR, és életben marad a gyermek. 23De most, hogy meghalt, miért böjtöljek? Vissza tudom-e még hozni őt? Én megyek majd őhozzá, de ő nem tér vissza hozzám. 2 Sám 12

2012. január 24., kedd

Lélekerősítő levelek 71

Nincs időm a fájdalomra
Renee Swope

Szükségemben az Urat hívtam, és az én Istenemhez kiáltottam.” Zsolt 18,7

Tudtam, hogy beszélgetnem kell valakivel a lelkem mélyére eltemetett fájdalmakról, de nem akartam beszélni róluk. Belefáradtam a szenvedésbe, attól féltem, megint depressziós leszek, ha hagyom, hogy minden újra a felszínre törjön.
Nincs időm a kiborulásra. Különben is mindez nagyon régen volt, és reménykedtem, hogy magától el fog múlni.
Volt már olyan, hogy nem akartál valamilyen sebeddel foglalkozni, mert túl sok időt venne igénybe? Vagy előfordult, hogy megpróbáltál imádkozni azért, hogy múljon el a fájdalom, ám kiderült, hogy a gyógyulás egy folyamat, amit nem biztos, hogy be akarsz vállalni?
Bár valóban nem mehetünk vissza a múltba, hogy eltöröljük, ami történt, arra van mód, hogy visszatérjünk, és Jézussal együtt feldolgozzuk a fájdalmunkat. Az igazság az, hogy nem fogunk meggyógyulni, míg ezt meg nem tesszük. Ha feldolgozatlanul hagyjuk őket, tegnapi fájdalmaink beszivárognak a mába, és elzárják a lehetőséget, hogy megtapasztaljuk, mit készített a holnapunk számára Isten.
Ez történt éveken át a házaséletemben. Nem emlékszem pontosan, mikor kezdődött, de tudom, hogy sokszor éreztem dühöt a férjem, JJ iránt, és rájöttem, hogy nagyon kritikus vagyok vele szemben. Egyik nap éreztem, hogy Isten rávilágít azokra a sérülésekre gyermekkoromból, amikkel nem foglalkoztam, s amik még nem gyógyultak be. Múltam történései elhomályosították jelenemet, és a félelem és bizonytalanság árnyékát vetették a jövőmre.
Elhatároztam, készítek egy folyamatábrát az életemről, és bejelölöm a legfontosabb „érzelmi történéseket”. Imádkoztam érte, majd papírra vetettem minden fájdalmas eseményt, jelenetet stb., amire emlékeztem.
Bár féltem tőle, mégis kértem a Szentlelket, juttasson eszembe minden élményt, minden kapcsolatot, amik megsebesítettek, világítsa meg, milyen hatással voltak rám, milyen messzire taszítottak Istentől, mennyi fájdalmat okoztak nekem vagy másoknak.
A szétesett otthonban összetört szívvel élő gyermek éveken át felgyülemlett csalódásai óriási hiányérzetet keltettek bennem. Mégsem gyászoltam el soha a „boldogan éltek, amíg meg nem haltak” állapotot, amire annyira vágytam, és nem kaptam meg. A beteljesületlen remények keserű elvárásokat ébresztettek bennem.
A feldolgozás alatt Isten megmutatta, hogy JJ-től vártam el, hogy mindaz legyen, amit apám nem teljesített felém apaként vagy anyám felé férjként. Elvártam, hogy teljesüljön a „boldogan éltek, amíg meg nem haltak” az én verzióm szerint, s ettől kritikussá és ítélkezővé váltam.
Azt hittem, hogy ha JJ olyan férj és apa lesz, amilyennek szeretném, ezzel széttört álmaim újra összeállnak, megvalósulnak. Biztosíthatja számomra azt a biztonságot és védelmet, amire a bennem rejtőző kislány áhítozott.
De a stratégia nem működött. Arra volt szükségem, hogy Istenhez kiáltsak szükségemben, és Őt hívjam segítségül. És időt kellett szánnom rá, hogy reagáljak, hogy feldolgozzam mindazt, amit megmutat nekem.
Időt szánnom arra, hogy Istentől kérjem a biztonságot és a reményt, s hagyjam, hogy Ő legyen számomra az apa, akire vágytam. Időt, hogy elsirassam mindazt, amire apámtól számítottam, és nem kaptam meg. Időt, hogy behívjam Istent a sebeimbe, hogy meggyógyítsa sérült érzelmeimet, és felszabadítson attól való félelmemtől, hogy sosem ismerem meg a boldogságot.
És végül, meg kellett bocsátanom apámnak, és ezzel elengednem a dühöt, az elhagyottság érzését, a csalódottságot, a fájdalmat. Be kellett vallanom irreális elvárásaimat, el kellett engednem elképzelt jogomat a „boldogan éltek, amíg meg nem haltak” állapothoz.
Ez a folyamat sok időt vett igénybe, sok imádkozást, bátorságot és könnyet, de végül megérte. Lassacskán el tudtam ereszteni a múltamat és a fájdalmamat, miközben megnyíltam a remény és a gyógyulás felé. Elértem, hogy elfogadjam JJ-t olyannak, amilyen, és rábízzam Istenre, hogy olyan férjjé tegye, amilyenre Szerinte szükségem van, és nem amilyet én képzeltem magamnak.
Ha engedjük, hogy Jézus átkutassa a szívünket, és az Ő perspektívájából mutassa meg fájdalmainkat, eljön a megváltás. Legyen szó múltbeli sérüléseinkről vagy mai fájdalmainkról, ha időt hagyunk Jézusnak, hogy az Ő igazságát öntse a sebeinkbe, szeretete átjárja fájdalmunkat, és újra összeállunk egésszé.

Uram, adj kérlek bátorságot, hogy szánjak időt a feldolgozásra, hagyván, hogy meggyógyítsd sebeimet, és újra reménnyel töltsd fel a szívemet. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.10.12.
www.proverbs31.org


Egy jobb út
Wendy Blight

Én vagyok az út.” Jn 14,6a

Előfordul néha, hogy tétovázol, merj-e Isten elé járulni? Talán mert szeretet nélkül beszéltél valakivel. Vagy olyasmit tettél, amit nem kellett volna. Vagy úgy érzed, nem tudsz megbocsátani. Szoktad ilyesmik miatt úgy érezni, hogy vétked méltatlanná tesz arra, hogy Isten előtt megjelenj?
Az ószövetségi törvény megtiltotta a zsidóknak, hogy Isten jelenlétében tartózkodjanak. A törvény szerint Isten dicsősége a Templomban, azon belül is a Szentek Szentjében székelt, ahova csak a Főpap léphetett be. Isten kiválasztotta ezt a férfit, és megbízta azzal, hogy belépjen a Szentek Szentjébe évente egy alkalommal, hogy engesztelő áldozatot mutasson be a nép bűneinek bocsánatáért.
Miért volt erre szükség? Mert a bűn korlátot emelt Isten és az ember közé. A Főpap a nép nevében áldozatot mutatott be, mert ahhoz, hogy a korlát leomoljon, véres áldozatra volt szükség. Az emberek nem csak egyszer vétkeztek egy évben. Naponta vétkeztek, és vétkeik súlyát cipelték magukkal. Az áldozatbemutatásnak ez a módja egész évben ébren tartotta a bűntudatukat, csak évente egyszer szabadulhattak meg tőle.
El tudod képzelni azt a lelkiállapotot, mikor egyfolytában emlékeztetned kell magadat a bűneidre?
Én el tudom. Nem is olyan régen jöttem rá, hogy én is ilyen lélekkel élek. Valahányszor ingerült voltam, tiszteletlenül beszéltem a férjemmel, vagy nem akartam valamit megbocsátani, falat emeltem önmagam és Isten közé. Szégyent és bűntudatot éreztem, mert nem tudtam jóvátenni, és nem tudtam megváltozni. Beszámoltam róla Istennek, mondtam, mennyire sajnálom, aztán pár nap múlva újra elkövettem.
De nekünk – és ebbe te meg én is beletartozunk – nem kell úgy élnünk, mint az ószövetségi zsidóknak. Jézusban Isten új utat nyitott elénk. Elküldte a Legnagyobb Főpapot, aki maga az Út. Egy jobb út. Isten elküldte Fiát, Jézust, hogy meghaljon értünk a kereszten. Ő egyszemélyben a Főpap és az áldozati Bárány. Jézus áldozatát nem kell megismételni évente, havonta, hetente. Jézus elvégezte az áldozatot, és ez egyszer s mindenkorra megszabadított minden bűntől, amit elkövettek - elkövettünk, vagy el fognak - el fogunk – követni. Vére ontásával Jézus megbocsátotta bűneinket, tisztára mosott, szentté tett Isten szemében.
Jézus így szól: „Én vagyok az út”. Kereszthalála utat nyitott neked és nekem, hogy elérjük őt, a jelenlétében legyünk, és bátran, bízó lélekkel elé tárjuk minden szükségünket, beleértve a bűntudatot is, ami nyomasztja szívünket.
Ha vétkezünk, egyszerűen járuljunk őszinte szívvel Isten elé, kérjük és fogadjuk el bocsánatát, és ezzel bűneink el vannak törölve. Soha többé nem kell éreznünk miattuk szégyent vagy bűntudatot. Drága barátnőm, megszabadultunk! Jézusban Isten egy jobb utat nyitott előttünk!

Drága Jézus, köszönöm Neked, hogy elhagytad égi trónodat, hogy a néped között éljél. Köszönöm, hogy Te lettél a Főpapunk. Köszönöm, hogy lebontottad a falat, utat nyitottál bűneim bocsánata előtt. Adj, kérlek, bátorságot, hogy félretéve szégyenkezésemet és bűntudatomat, trónod elé járuljak, átvegyem bűneim bocsánatát, és ennek szabadságában éljek most és mindörökké. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.10.13.
www.proverbs31.org

Süteményt vagy sarat?
Rachel Olsen

A rágalmazó/pletykáló szavai, mint a jó falatok, behatolnak a test belsejébe.” Péld 18,8

A családi vagy baráti összejövetelek általában ugyanúgy zajlanak. A férfiak összegyűlnek a grill vagy a TV körül, zenéről vagy sportról beszélgetnek. Ezalatt mi lányok begyűlünk a konyhába egy kis hagyományos női csevegésre.
A nők számára az emberek és a kapcsolatok jelentik a beszélgetések fő témáját. Érzelmesebbek, kapcsolatfüggőbbek vagyunk a férfiaknál. És hát persze a konyhában, az otthon szívében gyűlünk össze. Na meg ott van az étel is. Egy csésze kávé vagy egy sütemény kellemesen feldobja a társalgást.
Van viszont az asszonyi csevegésnek egy veszélyes és függőséget okozó válfaja.
Pletykának hívják.
Miért szoktunk pletykálni? Azt hiszem ugyanazért, amiért más dolgokat is megteszünk, amikről tudjuk, hogy nem kéne - például flörtölünk a főnökünkkel, vagy rávetjük magunkat a sajttortára: azért, mert jólesik.
Pletykálás közben jólesik, hogy úgy érezzük, megtudunk valamit. Egy pillanatig bár, de mindenki ránk figyel. A szemek tágra nyílnak, az adrenalin száguld, ahogy megosztjuk barátnőinkkel a hihetetlen újságot. Lesik minden szavunkat.
Ha más mondja a pletykát, az legalább olyan érdekes, olyan, mint mikor megosztanak velünk egy titkot. A pletykálás mindenkinek jólesik, annak is, aki mondja, annak is, aki hallja, kivétel csak az lenne, aki a pletykálásunk tárgya.
Ha magamba nézek, és megvizsgálom, mi motivál a pletykálásra, nem örülök annak, amit találok. Büszkeséget látok, felelőtlenséget, ítélkezést. Egy önző attitűdöt, ami kedveli az érzést, amit a pletykálás kivált. Bár pillanatnyilag jóleshet a pletykálás, ugyanúgy, mint a túl sok sajttorta, megterhelheti a gyomromat. A pletykálás behatol lelkem belsejébe, a lelkiismeretfurdalás és a bűn súlyával lehúzza azt.
Rá kellett jönnöm, hogy amikor feltálalom a sarat, vagy akár csak meghallgatom a pletykát, sárral táplálom a lelkemet.
Elhatároztam, hogy legközelebb, ha összejövünk a lányokkal, pletykaböjtöt fogok tartani. Megpróbálom elterelni a beszélgetést, vagy elnézést kérve kimegyek a mosdóba, ha a pletykálás elkezdődik. Nem akarok sarat feltálalni vagy magamhoz venni. Ha a szívem érzékeny Isten igazságára, később csak hányingert okoz mások kibeszélése.
De egy csésze kávét vagy egy darabka süteményt biztosan magamhoz veszek.
Te mitől éreznéd jobban magad – egy kanál sártól vagy egy szelet sajttortától?

Uram, kérlek, bocsásd meg a pletykálásomat. Tudom, hogy bántok vele másokat, és rosszat teszek magamnak is. Segíts észrevennem, mikor pletykálni kezdek, tégy bátorrá, hogy tartsam a számat vagy témát váltsak. Tölts fel bölcs, együttérző, biztató szavakkal. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.10.14.
www.proverbs31.org

Üres tevékenység
Glynnis Whitwer

Mert halljuk, hogy némelyek tétlenül élnek közöttetek, nem dolgoznak, hanem haszontalan dolgokat művelnek.” 2Tessz 3,11

Szeretem az üres kalóriákat. Bevallom, így van. Kedvencem a csokis browny. Próbálom nyugtatgatni magam, hogy a benne lévő tojástól egészséges étel, de igazából nem sok van benne, ami jótékony hatással van a szervezetemre. A pillanatnyi élvezeten túl mást nem kapok tőle, mint egy kis kalóriát, de a szervezetemet igazából nem táplálja.
Gyakran ilyen a tevékenykedésünk. Meg tudjuk tölteni a napjainkat különféle foglalatosságokkal, s vacsora után kimerülten és kiüresedve zuhanunk a fotelbe. S mégis, körülnézve azt látjuk, hogy felgyűltek a megválaszolatlan levelek az íróasztalon, koszos ruhák vannak a karfára dobva, a konyha kövezete foltos, ragadós. Pedig egész nap nyüzsögtünk!
Hasonlóan a nőhöz, aki elkölt 100 dollárt az élelmiszerboltban, és mégsincs miből vacsorát főznie, ha nem gondoljuk át tevékenykedésünket, elkeseredhetünk, milyen kevés az egész napi munkánk eredménye. Mint a browny a maga üres kalóriáival, a tevékenykedésünk gyakran semmi hasznot nem hajt.
Az üres foglalatosság egyik kísértője a számítógépem. A munkám megköveteli, hogy sok időt töltsek a gép előtt. Ha nincs előre elgondolt tervem, amikor leülök, akár két óra is eltelik úgy, hogy nem jutottam előre – mert például aranyos kutyakölykökről készült videókat nézegettem. Ha viszont vettem a fáradságot, s előre beosztottam a gép előtt töltendő időmet, jobban tudok koncentrálni a tennivalóimra.
Ugyanez a helyzet a házimunkával is. Ha szánok pár percet reggel arra, hogy sorba rakjam az elvégzendő feladatokat, több esély van rá, hogy estig mindent befejezzek. Különben megtörténik, hogy este 7-kor ébredek fel, hogy fogalmam sincs, mi legyen vacsorára.
Nemrég tűnt szemembe a mai igénk. Rájöttem, hogy nem különbözünk a régiektől, akiknek szól a figyelmeztetés. Csak a tétlenségünk különbözik: tevékenységnek látszik. Többnyire meg is győzzük magunkat, hogy fontos volt elolvasni a híreket, körülnézni a barátnőnk blogján, vagy rákeresni a jövő évi üdülési lehetőségekre. Persze, fontos. De nem biztos, hogy ma kellett volna.
Megvan az ideje a csokis sütizésnek, a barátokkal való csevegésnek, az internetes keresgélésnek. Megvan az ideje a pihenésnek. Végül is Isten rendelt nekünk egy pihenőnapot. Megvan az ideje a játéknak. A termékeny tevékenykedés kulcsa, hogy tudjuk, mikor minek van itt az ideje.
Ahelyett, hogy maga töprengene rajta, Isten bölcs leánya az Atyához fordul eligazításért. Én úgy tudom elkerülni az üres tevékenységeket, hogy minden nap megkérdezem, Isten mit szánt nekem arra a napra. A reggeli imámban mindig szerepel az időbeosztás. Azon túl, hogy élvezni akarom Isten jelenlétét, eligazítást kérek Tőle az adott napra.
Leülök a konyhaasztalhoz egy csésze kávéval s a jegyzetfüzetemmel, kezemben egy toll, és kérem Istent, sorolja fel, mit vár el tőlem aznapra. Mindig segít összeállítani az időbeosztásomat, a tennivalók listáját – nem másnapra vagy a következő hétre, hanem az adott napra.
A nekem – munkára, játékra, pihenésre - jutott idő gondos intézője akarok lenni. Túl sok időt elfecséreltem hiábavalóságokkal. Jó dolog a tevékenykedés, de csak akkor, ha nem üres. A sütievés is jó dolog a maga idejében.

Uram, Te teremtetted az időt, s én mégis olyan ritkán keresem eligazításodat, hogy mire használjam fel. Időbeosztásom intézőjévé, gondnokává tettél, szükségem van a segítségedre. Mutasd meg kérlek, hogyan töltsem termékenyen az időm – és mikor tegyem félre a tennivalókat, hogy pihenjek vagy játsszam. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.10.17.
www.proverbs31.org

Belefáradtam az Istenre való várakozásba
Tracie Miles

Izsák hatvanesztendős volt, amikor ezek születtek.” Ter/1Móz 25,26b

Érezted már, hogy belefáradtál a várakozásba, hogy Isten meghallgassa kérésedet?
Nemrég volt egy időszak, amikor elbizonytalanodtam, és egy kicsit bizony el is fáradtam a várakozásban.
Belefáradtam, hogy napról napra, hónapról hónapra, évről évre ismételgessem ugyanazt a kérést. Hogy újra meg újra elmondjam Istennek ugyanazt a régi problémát, ami sehogy sem akar megoldódni. Belefáradtam saját elkoptatott szavaimba, és az is eszembe jutott, Istent is fárasztja már, hogy mindegyre ugyanazt a kérést hallgatja tőlem.
Lehajtott fejjel bevallottam Istennek, hogy elfáradtam a várakozásban.
Az érzelmi kimerültségnek ebben az állapotában lapozgatni kezdtem a Bibliámat. Reméltem, hogy Isten majd kiemel néhány igét, ami a szemem elé ugrik olvasás közben, s egyből utat talál a szívembe.
Azt a részt kezdtem olvasni, amikor Rebeka ikerfiúkat szült Izsáknak. Egy mondat különösen megragadott, újra meg újra elolvastam. A szívem felujjongott, mikor rájöttem, hogy Isten ezzel a rövidke mondattal akar reményt adni a lelkemnek. Lelki kiemelő filcét használta, ahogy számítottam rá.
A Teremtés Könyve 25,26-ban azt olvassuk, hogy Izsák hatvan éves volt, amikor az ikrek megszülettek. Egyszerű bibliai tény, de nekem abban az állapotban nagyon sokat jelentett. Tudjuk, hogy Izsák türelmesen várt a tökéletes feleségre – 40 éves volt, amikor elvette Rebekát. Egy kis matematikával kiszámíthatjuk, hogy 20 évig várakozott, hogy fia szülessen! Vehetett volna ágyast magához, aki fiút szülhetett volna neki. De nem, ő kitartóan várt Istenre. És végül megkapta türelmes hite jutalmát.
Izsák sosem adta fel a reményt, hogy Isten a lehetetlent is lehetségessé tudja tenni. Megtanulta, hogy Isten mindig gondoskodik róla. Ezért napról napra, hónapról hónapra, évről évre szenvedélyesen imádkozott Hozzá egy fiúgyermekért. A Ter 25,21-ben azt olvassuk, „könyörgött az Úrnak”, ami azt jelenti, hogy minden erejével imádkozott. Nem csak úgy félszívvel kérte Istent, hanem „könyörgött” egy fiúgyermekért! Szenvedélyesen, minden erejével. Elképzelem a korosodó Izsákot az alatt a húsz év alatt, ahogy kitárt karral, könnyes szemmel térdel arccal a forró porban, s esedezik Istenhez, hogy hallgassa meg kérését. Bizonyára nagyon fáradt volt már, de nem hagyta abba az imádkozást, nem adta fel a reményt, hogy álma valóra válik. És Isten tökéletes időzítésében ez be is teljesedett.
Belefáradtál te is a várakozásba? Esedezz tovább Istenhez, ahogy Izsák tette. Eltelhet húsz év, de elég lehet húsz perc is, hogy Isten válaszoljon imáinkra. Találjunk békességet Izsák történetében, türelmes hitében, és reményünket táplálja a tudat, hogy Isten nem fárad bele könyörgésünk hallgatásába. Ő csak vár a válasszal a megfelelő pillanatra, a tökéletes időzítésre.

Uram, segíts, hogy türelmes legyek, hogy ne lankadjon a hitem, mialatt várom válaszodat. Segíts, hogy izgatott várakozással nézzek annak a napnak elébe, mikor végre kiderül, hogyan válaszolod meg könyörgésemet. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.10.18.
www.proverbs31.org

A remény ajándéka
LeAnn Rice

„Azoknak pedig, akik e világban gazdagok, parancsold meg, hogy ne legyenek gőgösek, és ne a bizonytalan gazdagságban reménykedjenek, hanem Istenben, aki megélhetésünkre mindent bőségesen megad nekünk.” 1Tim 6,17

Biztos, hogy nem vagyok gazdag. 14 éve lettem özvegy, azóta egyedül nevelem a gyermekemet, nincs pénzem olyan extrákra, mint egy új ruha vagy hétvégi üdülés. Ezért nem sokat adhattam másoknak se, és ez fájt. Legalábbis, míg rá nem jöttem, hogy nem az ajándék mérete számít.
Az számít igazán, hogy mennyi reménységbe tudom az ajándékot csomagolni.
Egy kisfiú segített megtanulnom, mi az igazi gazdagság, egy kisfiú, akivel Ecuadorban találkoztam egy missziós kiránduláson a Compassion International szervezésében.
Miguel egy egy helyiségből álló házban lakik az édesanyjával és három testvérével. A padlótlan földre rakott közös ágyon alusznak mindannyian. Nincs fürdőszobájuk, nincs villanyáramuk. A zöldségek, pontosabban a héjak és a bomló zöldségmaradványok, amikből édesanyjuk vacsorát főz nekik, bizonyára nem kerülnének be a fazekamba. Gondolkozás nélkül kidobnám őket.
Könnybe lábadt a szemem a szomorúságtól, mikor szembekerültem a valódi szegénységgel. De Miguel tekintete különleges, drága örömtől ragyogott. Egy szponzor, egy támogató a reménység ajándékát lehelte Miguel életébe, és ez mindennek más színt adott.
Ez az élmény elgondolkoztatott. Meg kell találnom a módját, hogy szponzora lehessek egy gyermeknek, s ugyanezt a hatást érjem el nála. A világ minden problémáját nem tudom megoldani, de a remény ajándékával fényt vihetek valakinek az életébe, és ez indulásnak nagyszerű.
Rövid találkozásom Miguellel rávilágított a gazdagság igazi értelmére, és gyakran gondolok arra, amit ott tapasztaltam. Miguel jut eszembe, ha rajtakapom magam, hogy lakásom méretére panaszkodom, vagy ha a villanyszámla többet mutat, mint amire számítottam. De főleg arra volt jó a találkozás, hogy megtanuljam a reménység ajándékának felbecsülhetetlen értékét.
Kedveseim, még pár hét, és benne leszünk a karácsonyi sürgés-forgásban. Karácsonyfát állítunk, égőket, díszeket aggatunk rá. Elővesszük a családi betlehemet, ajándékokat csomagolunk, a fa körül állva karácsonyi dalokat énekelünk. S mialatt karácsonyi hagyományainkat követjük, Arra gondolunk, Akiért mindez lehetségessé vált, Arra, Akit ünnepelünk.
Mi mással tudnánk szebben ünnepelni, mint reménységbe csomagolt ajándékokkal a nálunk nagyobb szükséget szenvedők számára.
Reményünket megoszthatjuk, ha segítünk a meleg levesek kiosztásában, vagy ha apró ajándékokkal megtöltünk egy cipős dobozt, s eljuttatjuk egy segítő szervezethez. Valaki nagyon fog örülni neki karácsony este.
Kabátokat, pokrócokat gyűjthetünk a környék hajléktalan családjainak.
Vagy szponzorai lehetünk egy távoli gyermeknek, olyannak, mint Miguel, s ezzel biztosíthatjuk számára a tanulás és a lelki nevelés, az egészségügyi ellátás és a ruházkodás kellékeit.
Akár kevés, akár sok a bevételünk, valamit mindnyájan tehetünk. Ahogy Jézus Nevében odafordulunk a körülöttünk élők felé, olyasmit nyújtunk nekik, ami minden földi kincsnél értékesebb: a remény ajándékát!

Uram, add nekem a Te szemedet, hogy meglássam, és a Te füledet, hogy meghalljam a körülöttem élők szükségleteit – nem csak karácsonykor, hanem állandóan. Meg akarom osztani szeretetedet a szegényekkel, a rászorulókkal. Segíts megjegyeznem, hogy az igazi gazdagságot nem a bankbetét, hanem a szív nagyságával mérjük. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.10.19.
www.proverbs31.org

2012. január 20., péntek

Csak higgy

Max Lucado

Olyan könnyen átugrik rajta a tekintet. Csak két szó. Tudom, hogy legalább százszor elolvastam már ezt a részt, és sosem vettem észre.
De többé nem kerüli el a figyelmemet. Kijelöltem sárgával, aláhúztam pirossal. Tegyétek ezt ti is. Nyissátok fel Márk evangéliumának 16. fejezetét. Készítsétek elő a ceruzátokat, és gyönyörködjetek a 7. vers eme gyöngyszemében. Így hangzik: „De siessetek, mondjátok meg a tanítványainak és Péternek: Előttetek megy Galileába.”
Észrevettétek? Olvassátok el újra. (Kiemeltem.)
„De siessetek, mondjátok meg a tanítványainak és Péternek: Előttetek megy Galileába.”
Ugye, hogy egy rejtett gyöngyszemet találtunk?
Ha megengeditek, átfogalmaznám: „Ne maradjatok itt, siessetek, mondjátok el a tanítványoknak – itt egy pillanatnyi szünet, elmosolyodik a hírhozó – és Pétert ki ne hagyjátok, neki főleg mondjátok el, hogy Ő előttetek megy Galileába.”
Micsoda mondat. Mintha a menny minden lakója végignézte volna Péter bukását – és mintha mindnyájan segíteni akartak volna neki, hogy talpra álljon. „Biztosítsátok, hogy Péter mindenképpen tudja meg, neki is szól az üzenet. Tudassátok vele, hogy egy rossz döntés nem jelent kirekesztést.”
Huhh!
Nem hiába nevezik a második esély evangéliumának.
Akik értenek hozzá, azt tartják, hogy Márk evangéliuma Péter lejegyzett mondatai, lediktált gondolatai alapján készült. Ha ez így van, ezeket a szavakat maga Péter szúrta be a szövegbe. És ha ezek valóban az ő szavai, elképzelem az öreg halászembert, ahogy letöröl a szeme sarkából egy könnyet, és nyel egy nagyot, amikor a történetben ehhez a mondathoz ér. Nem minden nap történik meg, hogy kapunk egy második esélyt. Péter ezt jól tudta. Mikor legközelebb meglátta Jézust, olyan izgatott lett, hogy még fel sem kapta magára a ruháját, úgy ugrott a Genezáreti tó hideg hullámai közé. Arra is erőt kapott ez a kérges kezű galileai, hogy a második esély evangéliumával meg se álljon Rómáig, ahol aztán megölték érte. Ha eddig nem értettétek, mi késztet egy embert arra, hogy kérje, fejjel lefelé feszítsék fel a keresztre, most már talán megértitek.
Nem minden nap találsz valakit, aki megadja neked a második esélyt – még kevésbé valakit, aki ezt minden nap megadja. Jézusban Péter megtalálta mindkettőt.

Upwords with Max Lucado 2012.01.20.
www.crosswalk.com

2012. január 14., szombat

Lélekerősítő levelek 70

Ha bántanak
Glynnis Whitwer

„Vigyázzatok, álljatok meg szilárdan a hitben, viselkedjetek bátran, legyetek erősek.” 1Kor 16,13

A tanév kezdetével újra felszínre kerülnek a bántalmazások. A legijesztőbbek helyet kapnak a médiában is, de ez csak a bántások jéghegyének a csúcsa. Sajnos, a bántalmazások áldozatai gyakran csendben maradnak, mert szégyellik magukat, megfélemlítették őket, vagy valami hallgatólagos szabálynak engedelmeskednek.
Persze nem csak az iskolai udvar a bántások helyszíne ebben a hónapban. Mindenütt tapasztalható. Irodákban, bizottsági üléseken, otthonokban, közösségi találkozókon. Mindenütt, ahol az akarat erejével uralkodhatnak. És azt hiszem, jó ideje félelemben tartanak egy egész generációt.
Sajnos, sok jószándékú keresztény „odatartja a másik arcát” (Mt 5,39), amikor bántják. Pedig ha közelebbről megvizsgáljuk azt az igeszakaszt, valami fontos dolog derül ki. A másik arc odatartása nem passzivitást jelent, hanem azt a szándékunkat fejezi ki, hogy nem törődünk a bántással, még ha lehetőségünk volna is visszaütni. Nem azért fordulunk el, mert félünk.
Jézus ezer angyalt hívhatott volna segítségül, hogy megakadályozzák a keresztre feszítését, de Ő szándékosan odaadta az életét. Ő maga mondja: „Azért szeret az Atya, mert odaadom az életemet, hogy majd újra visszavegyem. Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda, mert van rá hatalmam, hogy odaadjam, és van rá hatalmam, hogy visszavegyem. Ezt a parancsot kaptam az Atyától” (Jn 10,17-18).
Jézus jobb dolognak tartotta, ha odaadja az életét azoknak, akik el akarják venni tőle. Értünk tette. Egy ilyen pillanatban az a legjobb reakció, hogy odatartjuk a másik arcunkat.
Bár Jézus megbocsátó és együttérző életre nevel minket, ő sem tűrte el, hogy megszentségtelenítsék Isten szent templomát. Jogos felháborodásában felborogatta az asztalokat, kiűzte a pénzváltókat s a galambárusokat a templom falai közül, s azzal vádolta őket, hogy Atyja házát rablók tanyájává züllesztették (Mk 11,17). Jézus azt is tanította tanítványainak, hogy álljanak a veszély útjába a többiekért.
Keresztényként, azt hiszem, különös szerepünk van a bántalmazások megfékezésére. Nem az, amit a világ játszik – telve dühvel és bosszúvággyal. Nem is passzivitás a szerepünk. Nem gyűlölködés. Nem jutalmazhatjuk magunkat szemet-szemért alapon. Más szóval, nem könnyű a szerepünk.
Az a küldetésünk, hogy szeressük ellenségeinket, imádkozzunk értük, de álljunk meg szilárdan az igazságtalansággal szemben. Húznunk kell egy vonalat a homokban annak védelmében, amit hiszünk. Nem leheünk agresszívek, de legyünk asszertívak. Nem kérkedünk, de bízunk Isten akaratában. Ami a legfontosabb, hogy nem hunyhatunk szemet. Nem állítja meg a bántásokat, ha nem veszünk róluk tudomást. Csak szítjuk ezzel, hogy erősebben üssön. Mi hát az, ami segít? Mindenekelőtt imádkozzunk Istenhez bölcsességért az adott szituációban. Értsd meg, Isten szeret téged, és szereti az ő népét, nem akarja, hogy bárki is áldozattá váljék. Akkor hát, ha testi bántalmazás fenyeget, menekülj egy védett helyre, és jelentsd a feljebbvalódnak vagy a hatóságnak. Ha a bántás érzelmi természetű, állj meg szilárdan abban, amit hited szerint Isten vár tőled az adott helyzetben. Ha súlya van, akkor ne hátrálj meg.
Mindez nem garantálja, hogy véget érnek a bántások, de esélyt ad a bántások nélküli élet kialakításához. Valójában a benned lévő erkölcsi bátorság fejlesztésének az eszköze. Ezt pedig nem állhatják a bántók.
Hiszem, hogy Isten arra hív, hogy az ő népéért lobogó szenvedéllyel éljünk, ehhez pedig gyakran van szükség erkölcsi bátorságra. A világban tapasztalható igazságtalanságok ellen óriási erkölcsi bátorságra van szükség. Sokszor érzünk jogos felháborodást, mint Jézus a templomban a pénzváltók láttán. Fejlődésünk ott kezdődik, ahogy az iskolai csúfolódásokat fogadjuk.

Uram, áldom szentségedet és igazságosságodat. A Te utaid tökéletesek. Segíts helyesen cselekednem, mikor bántanak. Mutasd meg, mikor kell szilárdan megállnom, és mikor kell elfordulnom. Bízom a segítségedben. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.10.04.
www.proverbs31.org

Sérült áru
Carol Davis

„Áldozatom a bűnbánó lélek, az alázatos és töredelmes szívet nem veted meg.” Zsolt 51,19

A diszkont élelmiszerbolt polcait nézegettem, valami létfontosságú terméket keresgéltem a leárazott árucikkek között. Itt sosem lehet tudni, mit találsz, vagy eltalálod a pillanatot, vagy sem. Hát most megint a „vagy sem” volt érvényben.
Aztán, ahogy egy láda mellett elhaladtam, feltűnt a felirat: „Sérült áruk”. Tele volt horpadt vagy címke nélküli konzervdobozokkal. Semmi izgalmas reklám vagy ajánlás, csak véletlenszerűen összedobált termékek, amik alkalmatlanok voltak, hogy felkerüljenek a polcra. Ahogy néztem őket, tudtam, hogy érzik magukat.
Néha az élet váratlan felismerésekre vezet. A kemény ütések iskoláját járva horpadások keletkeznek rajtunk, lemállik rólunk a címke, ami meghatározza, kik vagyunk. Úgy érezzük, nem tartanak már méltónak arra, hogy a polcon maradjunk, beledobtak egy ládába. Egyesek bevették a hazugságot, hogy másodosztályú, csökkent értékű termékek vagyunk, s szertefoszlott minden reményünk.
Lehajoltam, s kiválasztottam egy horpadt, címke nélküli konzervdobozt. Otthon ráhelyeztem az elektromos konzervnyitóra, s izgatottan várakoztam. A gép berregése végül leemelve a fedelet, felfedte a doboz tartalmát: őszibarack!! Mint egy tini, felsikítottam örömömben! Imádom az őszibarackot! Mekkora mázli: kinyitom ezt a címkézetlen konzervet, s egyik kedvencemet találom benne! A doboz kívül sérült volt, de a tartalma ép – és nagyon finom.
Isten bizonyára elmosolyodott, mert egy napsugár bevillant a konyhaablakon. Éreztem, hogy ez most egy lecke volt.
Én is megsérültem. Bizonyos fokig mindannyian sérültek vagyunk. Nem olyan az életem, amilyennek gyermekkoromban elképzeltem. Ám a sérülés, ami ért, a szívemet jobbá tette, együttérzőbbé, Jézuskeresőbbé. Sokan lenéztek, félredobtak, akik nem láttak címkét rajtam, s büszkén mutogatták a magukét.Szerettem volna megmondani nekik: „Ne ítéljetek elhamarkodottan. Nem a sérülésem határoz meg engem, az csak javított rajtam.” Néha az élet ládájának mélyére kerülhetek, de Jézus ugyanolyan magas árat fizetett az alul levőkért, mint azokért, akik a polcokon pöffeszkednek.
Nézz körül. Látsz valakit a környezetedben, a családodban, a gyülekezetben, akit „sérült árunak” tartasz? Ne hagyd ki az alkalmat, hogy érte nyúlj. Olyan barátságra lelhetsz benne, ami szép – és finom.

Uram, az életem nem egészen úgy alakult, ahogyan elképzeltem. De tudom, hogy Te így is használni tudsz engem. Bocsásd meg, hogy úgy alkotok véleményt másokról, hogy csak a külsőségeket nézem, s nem a Te munkádat, amit a szívükben végzel. Segíts megjegyeznem, hogy mindenkin vannak horpadások, de ezek tartják ébren kétségbeesett vágyunkat egy Megmentő után. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.10.05.
www.proverbs31.org


Zátonyra futva
Marybeth Whalen

„Ki kell vetődnünk valamilyen szigetre!” ApCsel 27,26

Átélted-e már, hogy mész előre, követve hivatásodat, biztos vagy az irányban, Isten jóságában, aztán egyszer csak történik valami, ami lesodor a pályáról?
Mikor a férjemmel eltökéltük, hogy rendbe szedjük anyagi helyzetünket, s tartozásainkat letudva fokozatosan létrehoztunk egy biztonsági alapot, tönkrement egyik háztartási gépünk, és a javításra minden félretett pénzünkre szükségünk volt. Ahelyett, hogy előre jutottunk volna, hátrafelé mentünk.
Választhattunk: megköszönjük Istennek, hogy van miből kifizetni a javítást, vagy kételkedünk gondviselésében, mert engedte, hogy elromoljon a gép, és elolvadjon a biztonsági tartalékunk.
Az Apostolok cselekedeteinek 27. fejezetében Pál a dühöngő viharban közli a vele utazókkal, hogy Isten küldetést adott nekik. Biztos benne, hogy a Szentlélek velük van. Útközben mégis zátonyra kell futniuk, ami azt jelenti, hogy egy szigeten fognak vesztegelni, mielőtt elérnék céljukat.
Utóbb kiderült, hogy ez a várakozás is része volt a tervnek. Ez is „felsőbb utasításra” történt. Persze, akkor még nem így látták. Csak azt tudták, hogy partra vetődtek egy ismeretlen szigeten.
Talán te is egy szigeten vagy. Fájdalmas, elhúzódó száműzetést élsz át. Már abban sem vagy biztos, hogy Isten lát téged, tudja hol vagy, törődik veled. Visszaemlékszel indulásodra: szél feszíti a vitorlákat, teljes gőzzel előre. Sajnálod, hogy elmúlt. Szeretnéd, ha Isten megmentene a szigetről, ha folytathatnád az utadat. Abban is kételkedsz már, hogy Istennek terve van számodra.
Nem tudom, milyen a te szigeted. Talán elszigetelődtél a házasságodban, pusztasággá vált anyai életed, elsivatagosodott a karriered. Vagy nem látod életed valódi célját, amiért szenvedéllyel tenni tudnál, mialatt mások - úgy tűnik - teljes gőzzel haladnak előre.
Amikor kezd hatalmába keríteni ez az érzés, én a fenti verset idézem fel magamban. Még Pálnak is zátonyra kellett futnia, még Pál is megtapasztalta a kényszerű megtorpanást. De felidézem azt is, hogy itt még nem ér véget a történet. Közeledik a megmentés. A partra vetődés nem azt jelenti, hogy kívül kerültél Isten akaratán. Talán ott vagy, ahol lenned kell. Használd fel ezt az időt arra, hogy erősíted Istenbe vetett bizalmadat, és figyeled, hogyan működik az életedben, még akkor is, ha a pálmafák eltakarják előled a kilátást.

Istenem, bevallom, úgy érzem, mintha egy távoli szigeten felejtettél volna. Eddig nem jöttem rá, hogy ez a megtorpanás a te engedélyeddel történt. Segíts, hogy megtaláljalak a zátonyon is. Segíts közelebb kerülni Hozzád, bízni jóságodban és szeretetedben. Alig várom, hogy kiderüljön, mi vár rám a sziget túlsó partján. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.10.06.
www.proverbs31.org


De hát mindenki ezt csinálja
Tracie Miles

„Adj hát szolgádnak éber szívet, hogy meg tudja különböztetni a jót meg a rosszat. Mert hisz ki tudná másképp kormányozni ezt a te hatalmas népedet?” 1Kir 3,9

„Attól még, hogy mindenki azt teszi, nem biztos, hogy helyes.” Ezek az unalomig ismert szavak, amiket annyiszor hallottam édesanyámtól, egyre gyakrabban hangzanak el az én számból is.
Tinédzser gyermekeim már tudják ilyenkor, hogy bármi legyen az „az”, amit köztudottan „mindenki más” tesz, nekik nem szabad megtenniük.
Tudom, nehéz tinédzsernek lenni. Emlékszem, mennyire vágytam arra, hogy el- és befogadjanak, hogy szeressenek. Arra is emlékszem, néha olyan erős volt a vágy, hogy azt tegyem, amit „a többiek”, és ne lógjak ki a sorból, hogy ez felül tudta írni a józan megfontolást. Felnőtt nőként is rajtakapom néha magamat, hogy az elfogadottságnak ugyanazzal a vágyával küzdök, mint hajdanán, tetszeni akarok, beilleszkedni bizonyos társadalmi körökbe, legyen az a munkahelyem, a gyerekek iskolája, a gyülekezet vagy a szomszédság. Emiatt annyira koncentrálok a más anyukákkal való „hasonulásra”, hogy észrevétlenül beleesem a „de hát csak azt teszem, amit mások” csapdájába.
Megesett már veled is, hogy tétovázva félretolod saját meggyőződésed, s azon morfondírozol, hogy „ha mindenki más megengedi ezt a gyermekének, nem kéne nekem is?”
Bevallom, volt már úgy, hogy igent mondtam erre a kérdésre, s később bizony meg kellett bánnom. De arra jó volt, hogy belássam, akár fiatal vagy, akár öreg, a beilleszkedési vágy nagyon erős, a nyomás nagyon valóságos.
Keresztény szülőnek lenni gyakran kimerítő hivatás. Ahogy az élet egyre bonyolultabbá, a szülői döntések egyre keményebbé válnak, az érzelmi kimerültség oda vezethet, hogy apró repedések keletkeznek, amiken a Sátán be tud férkőzni az életünkbe.
Nemrég átéltem egy ilyen rossz, kimerítő nevelési helyzetet. Emlékszem, bölcsességért, jó ítélőképességért imádkoztam döntés előtt. Isten elém tárt egy esetet, amikor Salamon király valami nagyon hasonlót érzett.
Az 1Kir 3-ban arról olvasunk, hogy mikor Salamon átvette a trónt apjától, Dávidtól, túlságosan nehéznek érezte a feladatot, önmagát pedig még éretlennek a nép vezetésére. Egy nap felment a legnagyobb magaslatra imádkozni, Isten megjelent neki álmában, és így szólt hozzá: „Kérj, amit akarsz, s megadom neked” (5. v.).
Salamon bármit kérhetett volna, gazdagságot, hatalmat, győzelmet az ellenségei fölött vagy hosszú életet – ő ezek helyett bölcsességet kért, hogy végre tudja hajtani a feladatot, amivel Isten megbízta. És ez nagyon tetszett Istennek.
Salamonnak mindaddig hiányos volt az eszköztára a vezetéshez, amíg nem kereste mindenekelőtt Isten irányítását, és ezzel mi is így vagyunk. Ahogy Salamon tudta, hogy szüksége van Isten bölcsességére, hogy teljesítse királyi hivatását, nekünk is Isten segítségére van szükségünk, hogy sikeresen teljesíthessük keresztény szülői küldetésünket. Ha Isten Igéjére, az Ő ítéletére és megértésére hagyatkozunk szülői döntéseinkben, megkapjuk, amire szükségünk van. Ha ahelyett, hogy az árral úsznánk, és azt tennénk, amit mások, arra biztatjuk gyermekeinket, hogy ők is a kevésbé járt utat válasszák, ez tetszeni fog Istennek.
Sosem leszünk tökéletes szülők, de ugye jó érzés tudni, hogy mindig kérhetjük és megkaphatjuk a bölcsességet Attól, Aki Van?

Uram, adj nekem Rád hallgató szívet, aki a Te bölcsességedet keresi. Légy mellettem a szülői hivatás útján, és segíts szilárdan ellenállnom a világ nyomásának. Itass át erőddel, hogy ki tudjak tartani, segíts, hogy ne adjak semmi esélyt a Sátán uralmának a szívem és gyermekeim szíve fölött. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.10.07.
www.proverbs31.org

Fogadott gyermekként
T. Suzanne Eller

„A Lélek maga tesz tanúságot lelkünkben, hogy Isten gyermekei vagyunk.” Róm 8,16

Június elején tudtuk meg, hogy egy csodálatos ajándékot kap a családunk. Drága kislányom és vőm már több mint három éve várták ezt a pillanatot.
Sosem felejtjük el azt a napot, mikor megérkezett a hír, hogy őket választották egy újszülött baba nevelőszüleinek. Beindult a forgatag, együtt készítettük elő a babaszobát, vásároltuk meg a szükséges holmikat. Öt nappal később megszületett egy tökéletes kisfiú, és Josh meg Melissa hazahozták a régóta várt, gyönyörű csodát.
Az örökbefogadás procedúráját végigjárva velük, még inkább kitisztult bennem, és kincsemmé vált a Római levél 8,15: „Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság Lelkét nyertétek el, általa kiáltjuk: Abba, Atya!”
Nem tudtuk előre sem a baba nevét, sem azt, hogy fog kinézni, vagy milyen bőrszíne lesz. Nem tudhattuk mennyi idős lesz, mikor hozzánk kerül, hogy kisfiú lesz-e vagy kislány. Annyit tudtunk, hogy már jóval azelőtt, hogy magukhoz ölelhették volna, a lányom és a vőm szerették őt.
Most, hogy az örökbefogadás egy aranyos csöppségben valósággá lett, a fiatalok pelenkacserével, etetéssel foglalkoznak, szédelegve az átalvatlan éjszakák után. Nem könnyű, de a kis jövevény megér minden áldozatot.
Még mindig akarják. Még mindig kincsnek tartják. Még mindig szeretik. Még mindig csodaként fogják fel.
Néha felmerülhet bennünk a gondolat, nem vagyunk mi terhére Istennek? Létrejöttünk folyamatát éljük. Rohanunk, és elfelejtünk négyszemközt találkozni Istennel. Megígérjük magunknak, hogy lelkileg fejlődni fogunk, aztán elveszítjük a türelmünket valakivel szemben, akit szeretünk.
Talán küzdesz azzal, hogy elfogadd Isten szeretetét. Mai igénk azt üzeni, ne félj a visszautasítástól, mert fogadott gyermeke vagy. Isten ugyanúgy szeret, ahogy Josh és Melissa szereti a kisfiát, csak isteni mértékben.
Mikor a kisunokánkat örökbe fogadták, édesanyja és édesapja elvitte őt a bíróságra, és a bíró hivatalosan is érvényesnek mondta ki az örökbefogadást. Visszafordíthatatlannak.
Tudtad, hogy a te hatóságod Isten Igéje? A Római levél 8,14-16 kimondja, hogy Isten szeretete irántad visszafordíthatatlan. Aláírták, lepecsételték, hivatalossá tették örökbefogadásodat. Fordulj fogadott gyermekként a Szentlélekhez, kérd, hogy gyengéden figyelmeztessen mindig, Kié vagy, és hogy Ő mennyire szeret téged!

Uram, te vagy Abba, az Atyám! Minden félelmemet félreteszem, és teljes bizalommal fordulok Feléd. Hozzád megyek, Te magadhoz ölelsz, és örülsz nekem. Köszönöm ezt a csodálatos ajándékot, Ámen.

Encouragement for today, 2011.10.10.
www.proverbs31.org

Az anyai hiszti kivédése

Lynn Cowell

„Legyetek alázatosak és szelídek; legyetek türelmesek, viseljétek el egymást szeretetben.” Eféz 4,2

Elaludni a reggeli ébresztőt az iskolai fényképezés napján nem valami biztató kezdet. Pánikszerűen rohantam a lányok szobájába, s harsányan költögettem őket. Zúgolódás volt a válasz: „Ne már! Épp ma!”
Összeszedtem magam, készen arra, hogy a következő pillanatban kitör a cirkusz. Ám pár perc múlva csak vihogás meg éneklés hallatszott a szobájukból. Meglepett, hogy a veszekedés helyett békés hangokat hallok. Valamiért úgy döntöttek, hogy nem vezetik le egymáson idegességüket. Nagyon megkönnyebbültem. De jó lenne most azt mondani, hogy ugye, az én lányaim, tőlem tanulták. Csak hát nem ez a helyzet. Isten jó ideje munkálkodik, hogy féken tartsa a belőlem mindegyre kitörni készülő anyai hisztit. Ilyen igékkel szembesít újra meg újra, mint ez a mai is: „Legyetek alázatosak és szelídek; legyetek türelmesek, viseljétek el egymást szeretetben.”
Ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy szeretném, vagy érzem, hogy a gyeplő kicsúszik a kezemből, az indulatok eluralkodnak rajtam. Beszélni kezdek, mielőtt átgondolnám, mit is akarok mondani. Hiába a bölcs tanács az alázatosságról, szelídségről, türelemről, ilyenkor biztos nem jut eszembe.
Te szoktál így járni? Szoktál kiabálni a gyermekeiddel? Hagyod, hogy indulatokban törjön ki belőled a tehetetlenség? Te is szenvedsz saját anyai hisztijeidtől?
Aznap reggel még egy alkalmat adott a Jóisten, hogy az alázatosság, szelídség és türelem mellett döntsek a lányaimmal szemben. Már kifelé mentünk a házból, mikor beugrott, hogy nem töltöttem ki a fényképek megrendelő lapját. Vadul kotorásztam a táskámban a papírok, a csekkfüzetem, a tollam után, s éreztem, hogy megint felszökik bennem a feszültség.
Választhattam: hagyom, hogy indulataim egy újabb anyai hisztiben kitörjenek, vagy feloldom a drámát megalázkodva Isten előtt, amitől felülkerekedik bennem a türelem és szeretet lányaim iránt.
Istennek hála, azon a reggelen le tudtam állni időben, utat engedtem a Szentlélek irányításának. Beteljesült a vágyam, hogy ezentúl a békességre törekedjek, és ne adjam át magam az anyai hisztinek.
Hogyan tudjak megmaradni ezen az úton? Hogyan maradhatunk alázatosak, türelmesek, gyermekeinkkel szelídek szeretetben?
Tapasztalatom arra tanít, hogy ha van rá időm, hagyjam ott a feszültség helyszínét, s maradjak magamra néhány percre. Ha csak egy percre is el tudok vonulni, esélyt adok magamnak az Isten előtti megalázkodásra, kérhetem, hogy rakjon rendet összekuszálódott érzelmeimben, s segítsen átengednem gondolataim irányítását a Szentléleknek. Az elvonulással a gyermekeim is megtapasztalhatják a türelmet és szelídséget, a jutalmat, ami együtt jár azzal, ha nem hagyjuk, hogy indulataink eluralkodjanak rajtunk.
Ha nincs lehetőség fizikai eltávolodásra, mindig megtehetem, hogy veszek egy nagy levegőt, s a Szentlélekhez fordulok bölcsességért és önuralomért.
Ha úgy döntünk, hogy nem hagyjuk kitörni az anyai hisztit, és érzelmeinket, cselekedeteinket, reakcióinkat alávetjük Istennek, a békesség válhat életünk új normájává.

Uram, segíts, hogy az anyai hiszti váljon múlttá a családomban, tégy engem a Te békességed eszközévé. Meg akarom tanulni, hogy mindig álljak meg, s kérjem a Szentlelket, vegye át az irányítást az adott helyzetben. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.10.11.
www.proverbs31.org

2012. január 11., szerda

Az ösvény

Karen Mayes

A napsütötte ösvényen haladva lehajoltam, hogy megszagoljak egy csodálatos kis virágot, amilyen szépet még sohase láttam. Édes illata átjárta egész testemet. Felemelkedve körülnéztem, bőröm élvezettel szívta be a lágy napsütést. Gyönyörű ösvény volt.

Elmosolyodtam, s azt mondtam magamban: Igen, tökéletes életutat választottam. Tele van jóérzéssel és boldogsággal. Gyenge szellő játszadozott a körülöttem álló fák ágai között, ettől a levelek mintha megtapsoltak volna.

Ahogy tovább mentem az úton, hallottam, hogy valaki szólít. Megfordultam, egy kedves arcú férfi jött elő a fák közül.

Gyermekem. Kérlek, kövess engem. Egy másik út a te utad.

Megálltam. Tessék? Másik út? Félelem szorította össze a szívemet, és remegő hangon válaszoltam. Kedves uram, ön bizonyára téved. Nagyon aprólékosan kidolgoztam az utam tervét. Tökéletes lett. Mindig erre vágytam. Az út, amelyre ön mutat, sziklás és bizonytalan.

Ez igaz, válaszolta türelmesen a férfi. Néha nehéz lesz az út. De ne félj, majd én segítek.

Sírni kezdtem. Reménytelenség áradt szét a lelkemben, éreztem, hogy nem kapok levegőt. Telve szomorúsággal térdre estem, úgy könyörögtem: Ne, kérem, ne. Ne engem hívjon. Az én utam az, amire mindig is vágytam, amit elterveztem. Örömben, szeretetben, békességben akarok élni.

Úgy tűnt, megérti a fájdalmamat, könnyes szemmel mondta: Drága gyermekem. Igen, az út, amit én terveztem neked, néha megpróbáltatásokkal jár majd, de én soha nem hagylak magadra. Én már megtettem ezt az utat előtted. Ismerem. Tudom, hova visz. A nehézségek, amiket átélsz, a legártatlanabb örömhöz, a legtisztább szeretethez, az emberi értelmet meghaladó békességhez vezetnek. És idővel fel fogod fedezni az út szépségét.

Mélyen a férfi szemébe néztem, egy pillanatra látni véltem az előttem kanyargó utat. Támaszt nyújtó családot, ölelő karú barátokat láttam, és egy Megváltót, aki az ölében visz át a megáradt folyón.

Megfogtam a férfi sebhelyes kezét, és így szóltam csendesen: Igen. Követlek az úton.

Mert csak én tudom, mi a tervem veletek – így szól az Úr -. Békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek. Jer 29,11

Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg.
Iz 43,2

http://www.akmayes.com/2011/09/path-short-story.html

2012. január 3., kedd

Lélekerősítő levelek 69

A szelep
Luann Prater

„Ugyanígy parányi testrész a nyelv is, mégis nagy dolgokat vallhat magáénak.” Jak 3,5


A férjem megkért, hogy hazafelé jövet vegyek dieselolajat a traktorhoz. Az olajos kannát a teherautó hátuljában tartja egy ládában. Nos, mivel én alig vagyok 160 cm, olyan műveletek, amiket nálam magasabbak könnyedén elvégeznek, függőlegesen korlátozott magamnak komoly kihívást jelentenek. Átpumpáltam az olajat a kannába, majd megpróbáltam felemelni, nemcsak a rakodótér szintjéig, hanem a láda peremén át. Ekkor vettem észre, hogy a kis szelep kupakja nyitva maradt.
Legalább egy decinyi olaj kicsorgott azon a kis nyíláson, végig a pólómon, egészen a nadrágomig. Hazaérve nekiálltam sikálni magam a zuhany alatt, remélve, hogy megszabadulok a bűztől, de a szag még nagyon sokáig benne maradt az orromban.
Az ajkam olyan, mint az a kis nyílás a szelepen. Hiába kicsi, ami kifolyik belőle, nagyon kellemetlen, maró, akár halálos is lehet. Az ajkak nyitott kupakja sok csapást mért a családomra. Kemény hang mérgezett meg barátokat. Meggondolatlan szavak ártottak gyermekek könnyen sebezhető lelkének.
Jakab levelében azt olvassuk, hogy a nyelv nyugtalan gonosz, telve halálos méreggel. Nem volt a férjem szándéka, hogy kifolyjon az olaj, ő jóra akarta használni. Isten nem akarja, hogy megnyíljék az ajkunk, csak ha bátorító, buzdító üzenetet mond a nyelvünk.
Pár éve hoztam egy apró, de az életünket megváltoztató elhatározást. Ha egy bántó gondolat el akarja hagyni a számat, összeszorítom az ajkam, és megnyomom az agyamban a szünet gombot. Ha csak egy másodpercet hagyok is, hogy átfusson a gondolataimon mi mindent okoznék a kemény szavakkal, azzal, hogy „megmondom a magamét”, ez elég arra, hogy a Szentlélek átvilágítsa a szívemet, a motivációimat. Abban a másodpercben azt kérem magamban: „Uram, irányítsd a nyelvemet.” És megteszi.
Hogy sikerül-e minden alkalommal? Nem. De azóta kevesebb sérelmet, kevesebb sebet osztok és kapok, kevesebb mérgezett nyíl hagyja el a számat. És nem bűzlök az olajtól, amit a tűzre öntöttem volna.
Megpróbálod te is? Tarts szünetet. Rakd fel a kupakot a szelepre, és engedd, hogy a Szentlélek jóra használja a szavaidat, amiket kimondasz.

Uram, köszönöm, hogy eszembe juttattad, hogy a nyelvem megsebezheti és meg is gyógyíthatja mások szívét. Taníts meg szünetet tartani, hogy Szentlelkednek ideje legyen működni bennem és általam. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.09.26.
www.proverbs31.org

Miért van mégis értelme

Rachel Olsen

Nem tehet jobbat az ember, mint hogy egyék, igyék és kedvét lelje a munkájában. Mert beláttam, hogy ez az Isten kezéből jön. Mert az öröm is, a gond is Istentől van.” Préd 2,24-25

Elégedett vagy a munkáddal? Napjaid szakadatlan örömben telnek? Szinte hallom a választ: „Á, dehogy. Távolról sem.” Az enyém sem. Egyetemistákat tanítok. Szeretek tanulni, és szeretem átadni a tudásomat. Imádom a frissen hegyezett ceruzák illatát. Élvezem a megtiszteltetést, a kihívást, amit a következő generáció formálása jelent.
Nem szeretem viszont a javításokra, osztályzásokra szánt órákat, s azt, ha egy motiválatlan diák miatt úgy érzem, hiábavalóak az erőfeszítéseim. Van úgy, hogy felhangol a munkám, máskor meg elkedvetlenít. Biztos, hogy a tied is ilyen.
Kultúránkban tartja magát egy szemlélet, miszerint ha megtalálnánk a tökéletes, ránk szabott munkát, álmaink munkáját, akkor lelkesen, céltudatosan élnénk napról napra. Pedig valójában a legnemesebb feladat, a legkáprázatosabb hivatás, a legáhítottabb állás is okozhat néha csalódást, levertséget.
Salamon király felismerte ezt, és elkeseredett miatta. Meggyűlölte az életet, mikor kiderült, hogy az étkezések, a pénz, a munka nem okoz állandó kielégülést (Préd 2,18). Elég bölcs volt ahhoz, hogy rájöjjön, semmilyen hús-vér, földi, anyagi dolog nem tud teljesen kielégíteni minket. Semmilyen mulatság, hónap-dolgozója-kitüntetés, új otthon, kapcsolat, béremelés, finom kávé vagy hónap végi kiárusítás.
Mikor Salamon rájött, hogy az élet javai nem tudják kielégíteni, s hogy egyszer távoznia kell, s előbb-utóbb feledésbe merül mindaz, amit tett, úgy érezte, hogy minden hiábavalóság, minden értelmetlen a nap alatt – kivéve Istent. Összezavart a könyve az állandóan ismételt „minden hiábavalóság” miatt. Úgy tűnt, Salamon mindent értelmetlennek talál, amit az életünk nyújthat. Valahol a lelkemben megértettem, de lázadoztam is a gondolat ellen, hogy minden öröm, minden teljesítmény értelmetlen, semmit sem ér.
Elhatároztam, hogy nekilátok a Prédikátor Könyvének. Egy éven át tanulmányoztam, keresve Isten üzenetét. Tudni akartam, hogyan viszonyuljak a munkához és a pihenéshez, a levertséghez és az örömhöz.
Célul tűztem ki, hogy olyan értelmes életet alakítsak ki magamnak, ami nekem is, Istennek is tetszik. Beiratkoztam főzőtanfolyamra, megtanultam, hogyan készíthetek ízletesnél ízletesebb ételeket, még azt is megtanultam, hogy a sütés-főzés folyamatát is élvezzem. A Biblia mellett regényeket is olvasgattam a hátsó teraszon. Felfrissítettem tanítási módszereimet. Örültem az életben elért apró sikereimnek, erőt gyűjtöttem belőlük az elégedetlenség, a depresszió, s ami még rosszabb, a bűn ellen.
Az az év megtanított egy isteni titokra. A mai ige rávilágít, hogy Salamon is tudott róla. A munkánkban, a nevetésben, vagy akár a mindennapi étkezésben talált örömpillanatok mind-mind Isten ajándékai. Kedvkeltő ajándékok. Gyakran sötét, hideg, kiábrándító világunkban emlékeztetnek arra, hogy Isten jó.
Ezek az ajándékok nem adnak állandó örömöt, csak központozzák a nyűggel, könnyekkel telt napokat. Ízelítőt adnak egy élet utáni életből, ami felül fogja múlni a finom ételek, a virágzó tulipánok, a jól végzett munka nyújtotta örömöket. Ezek az ajándékok újra meg újra feltöltenek – és itt a lényeg - hálával Isten iránt. Nemcsak megajándékoznak a fölöttük érzett örömmel, de rámutatnak a Teremtőre, Aki szeret, aki a jobbjában tart minden gyönyörűséget (Zsolt 16,11).
Ettől a felismeréstől még inkább örülök az ajándéknak és a percnek, amikor azt átélem. Ez a hála valóban kielégít – tetszik nekem, és tetszik Istennek is. Ezért hát eszem, iszom, és élvezem a munkámat, mert Isten nélkül nem örülhetnék nekik. Bennük, az örömömmel dicsőíthetem Istent.

Uram, köszönök neked minden örömforrást, amivel ellátsz. Tudom, hogy minden jó és tökéletes ajándék a Te kezedből érkezik, és én hálás vagyok ezért Neked. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.09.27.
www.proverbs31.org

Megszentelő fenyítés
Wendy Blight

Igaz, most minden fenyítés inkább fájdalmat okoz, mintsem örömet szerez, később azonban a megigazulás békés gyümölcsét termi annak, aki elviseli.” Zsid 12,11

A fenyítés fáj. Ha az érkezési oldalán állunk, gyűlöljük. Siránkozunk. Panaszkodunk. Bűnös természetünk védekezik, lázad, igazolja magát.
A Zsidókhoz írt levél szerzője tudta ezt, ezért mondja: „Minden fenyítés inkább fájdalmat okoz, mintsem örömet szerez”. Lám, Isten igazolja érzéseinket. A fenyítés igenis fáj!
De ha tovább olvasunk, láthatjuk, Isten ígérettel folytatja. Azzal biztat, hogy később „a megigazulás békés gyümölcsét termi annak, aki elviseli”. Isten megígéri, hogy a fenyítés jó termést hoz. A gyümölcs Isten fenyítésének hatására érik be. Minden alkalom, amikor Isten megfenyít, közelebb visz ahhoz, hogy szentté váljunk.
De mégis, annyira tud fájni. Nemrég tanúja voltam, ahogy a férjem – szerintem – kemény szavakkal illette a fiúnkat a viselkedése miatt. Úgy éreztem, a gyermekes viselkedés nem indokolta férjem reakcióját. Ki is mondtam ezt a véleményemet akkor és ott – a fiúnk előtt. Visszatekintve belátom, hogy ezzel romboltam férjem tekintélyét, tiszteletlen voltam vele. Akkor persze nem így láttam. Úgy éreztem, meg kell védenem gyermekem sérülékeny lelkét, azt hittem, én jobban, helyesebben el tudom mondani, amit a férjem akart.
Este, mikor csak ketten voltunk, a férjem szóba hozta az esetet. Úgy éreztem, kioktat. Ennek megfelelően reagáltam – védelmeztem az igazamat.
Isten, lévén Isten, már előre úgy rendezte, hogy másnap beülök egy kávéra egy kedves barátnőmmel, aki úgy tíz évvel előttem jár a szülői szerepben. Beszélgetés közben megkérdeztem, hogy van a kisebbik fia. Az így indult beszélgetés oda kanyarodott, hogy a feleségnek tisztelnie kell a férjét, és rá kell hagynia a fiúk nevelését. Külön hangsúlyozta, hogy nemcsak tisztelni kell a férjünket, hanem bíznunk is kell bennük, imádkoznunk értük – bölcsességért és erőért gyermekeik, különösen a fiúk nevelésében.
Hoppá! Nem tudott a tegnapi esetről, amikor elkezdett ezekről beszélni, és megosztotta tapasztalatait, bölcsességét. Könnybe lábadt a szemem, mert úgy éreztem, Isten szól hozzám általa.
Isten meglágyította a szívemet. Hogy miért sikerült? Őszintén megvallva, talán azért, mert nem a férjem szájából hallottam ezeket a szavakat.
Rájöttem, hogy meg kell változtatnom a hozzáállásomat. Barátnőm szavai rávilágítottak, hogy férjem a tegnap esti pirongatásával Isten jóra sarkalló fenyítését közvetítette. Ezzel az új szemponttal kiegészítve úgy látom, szívesebben vetem alá magam Isten fenyítésének, Vele akarok működni, nem Ellene.
Beszélgetésünk végén barátnőm imádkozott értem, gyönyörű imája bűnbánatra ébresztett. Alig vártam, hogy este hazajöjjön a férjem, és elmeséljem neki, mire tanított ma Isten.
Az ígéretnek nincs vége a fenti igével. A 12-13. versekben ezt írja az apostol: „Ezért erősítsétek meg a lankadt kezeket és a megroggyant térdeket. Lábatokat szoktassátok biztos járáshoz, nehogy kificamodjék, inkább gyógyuljon meg.”
Kedves barátnőm, Isten a fenyítést gyógyításra használja. A legjobbat akarja nekünk. Szeret minket. Örömét leli bennünk. Terve van az életünkre. Csak ha engedjük, hogy Isten megszentelje szívünket, és eltávolítsa belőle a bűnt (büszkeséget, keménységet, félelmet, bizalmatlanságot, szégyent, bűntudatot, dühöt stb.), akkor tud igazán használni minket, akkor tudja véghezvinni tervét bennünk és általunk.

Mennyei Atyám, add, hogy örömmel vessem alá magam fenyítésednek. Atyám, bármit vállalok, ami közelebb visz ahhoz, hogy hasonlóvá legyek Jézushoz. Segíts, hogy a megigazulás békés gyümölcsét teremje az életem. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.09.28.
www.proverbs31.org

Az áramlatban
Lysa TerKeurst

„Isteni ereje az Isten szerinti jámbor élethez mindent megadott nekünk: megismertük azt, aki saját dicsőségével és erejével meghívott minket.” 2Pét 1,3

Nyáron csodás helyen voltunk a családdal. Erdei Tábornak hívják, s az Adindronack hegység vonulatai közé ékelődik be. Kiváló elvonulási hely kicsiknek-nagyoknak, nagyszerű prédikációk minden reggel, nincs tévé, de van egy gyönyörű tó, tábortűz, horgászás, minigolf pálya, kártyaasztal és még számos játéklehetőség. Megragad a természet érintetlen szépsége, s arra ösztönöz, hogy megismerd. Ezért hát, mikor sportkedvelő barátaink felvetették, hogy induljunk el velük egy mérsékelt hegymászásra, beleegyeztem.
Nos, a „mérsékelt” szót ők más szótárból ismerik, mint én. Talán nem is ugyanannak a bolygónak a szóhasználatából. Drágaságaim, ez a túra minden volt, csak nem „mérsékelt”!
Úgy képzeltem, hogy majd egy kellemesen kanyargó ösvényen közeledünk a csúcs felé.
Ehelyett, amit megmásztunk, egy sziklákból és gyökerekből álló fal volt.
Nem hülyéskedem.
Olyan magasságban, ahol a levegő ritkasága miatt azt éreztem, hogy a tüdőm összetapad, és nem hajlandó megtölteni mellkasomat lélegzetvételkor.
Fel, fel, egyre feljebb. Mikor egy lefelé ereszkedő csoport elment mellettünk, és vidáman megjegyezték: „Már majdnem félúton járnak”, fel akartam adni. Félúton? Ez komoly?!
Toltam magam előre. Léptem, feszítettem, nyomtam, kapaszkodtam, s puffogtam magamban. Ha be tudtam volna csukni az ajkam, biztos sírásra görbült volna.
Aztán egyszercsak fenn voltunk a csúcson. Az oldalamat fogva előre hajoltam, s azon csodálkoztam, hogy valaki, aki annyit fut mint én, hogy tud ilyen kevéssé formában lenni. Menni egyre feljebb, a gravitáció ellenében nehéz volt. Nagyon, nagyon nehéz.
Lefelé már egészen más volt. Ugyanazokon a köveken és gyökereken jutottunk egyre lejjebb feleannyi feszültséggel és izgalommal. Még élveztem is. Be tudtam fogadni a táj szépségét, s még a körülöttem lévőkkel való beszélgetésre is volt levegőm.
Úgy félúton lefelé döbbentem rá, hogy Krisztuskövetésünk útja mennyire hasonló.
Fentről indulva, a gravitáció vonzásával egyirányban mennyivel könnyebb, mint lentről mászni felfelé, küzdve a gravitációval.
Ugyanazt az utat tettük meg, s mégis mennyivel könnyebb és jobb volt a vonzás áramlatában haladni.
Mikor az életben szembe találkozom egy problémával, mennyivel könnyebb a dolgom, ha Isten áramlatában haladok előre, mintha szembeszegülök vele.
Más szavakkal, mikor igyekszem Isten akaratának engedelmeskedni, ez a hozzáállás beállít engem Isten ereje áramlásának irányába. Végig kell járnom az utat, amivel megoldódik a helyzet, de sokkal kevesebb erő és energia kell hozzá.
Az a dolgom, hogy engedelmeskedjem Istennek. Éljek az Ige szerint. Az Ő útján járjak, nem aszerint, amit a világ sugall. Részt vegyek isteni tervében, s ne saját rossz hajlamaim, bizonytalanságaim mocsarát tapodjam. Akkor nem kell puffognom, és szájlegörbítve keresnem a megoldásokat. Része leszek az áramlatnak. Isten minden elintéz a Maga módján, a Maga idejében.
„Isteni ereje az Isten szerinti jámbor élethez mindent megadott nekünk: megismertük azt, aki saját dicsőségével és erejével meghívott minket. Értékes és nagy ígéreteket kaptunk, hogy általuk részeseivé legyetek az isteni természetnek, és megmeneküljetek a romlottságtól, amely a világban uralkodik a bűnös kívánság következtében” (2Pét 1,3-4).
A kérdés tehát ez: az áramlat irányában vagy vele szemben akarunk-e haladni?
Maradj abban az irányban, amerre Isten ereje áramlik. Ez az isteni erő mindent megad, amire a haladáshoz szükségünk van. Ahogy ezt a gondolatot befogadom, olyan kedvem támad mindent Isten útmutatása szerint cselekedni. Mindent!
Ám ha azon gondolkozol, hogy meghívsz egy hegyi túrára, előbb kérek fényképetek az útról, hallod-e?

Uram, segíts, hogy Erőd áramlatával egyirányban működjek, és ne vele szemben. Isteni erőd mindent megadott nekem, ami az úthoz szükséges. Segíts, hogy ez az igazság beépüljön a tudatomba, az életembe. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.09.29.
www.proverbs31.org


Miért rohanok úgy?
Lynn Cowell

„A mécstartó így készült: aranyból kalapálták, még a lábát s rajta a virágokat is aranyból kalapálták; pontosan arra a mintára készítette el Mózes a mécstartót, amelyet az Úr mutatott neki.” Szám/4Móz 8,4

A harminc perces autózás alatt a városba nem éreztem mást, csak ingerültséget. Ki a csudának van ideje autós iskolába menni? No jó, az elmúlt három év alatt másodszor kaptak el gyorshajtásért, de meg fogok változni. A lassítás már a terveim közt szerepel.
Ahogy találtam egy ülőhelyet, komputeragyam bekapcsolt, lehetővé téve, hogy egyszerre több dologra figyeljek a csöpp osztályteremben. Három „ablak” nyílt meg gondolati képernyőmön: mi mindent kell elvégeznem aznap; mi mindent fogok csinálni a szabadságom alatt; mi a legsürgősebb tennivaló a lakásfelújítással.
Az igazat megvallva akármilyen rövid lett volna az a tanfolyam, úgyis túl hosszú volt. Mikor végre kiszabadultam, rohantam a kocsimhoz. Rápillantottam az órámra, s konstatáltam, hogy épp egy órám van arra, hogy a szőnyegboltban kiválasszam a megfelelő színű szőnyeget, s elérjek a buszmegállóhoz, hogy felszedjem a gyerekeket. A bolt úgy félórára volt, de tudtam, hogy épp időben vagyok.
Sikerült tökéletes árnyalatú szőnyeget találnom, be az autóba, indulás hazafelé. Hátramenetbe kapcsoltam, az autó nekilódult, s BUMM! A visszapillantó tükörből láttam, hogy nekimentem egy szegélyjelző cementoszlopnak. Tehetetlenségemben ráhajoltam a kormányra, és sírni kezdtem. „Uram, nem akarhatod, hogy így teljen a napom!”
Kimerített a gondolati és fizikai sebesség, amivel hajtottam magam. Tudtam, hogy ez nem Isten terve, az Övé jobb ennél. Akkoriban olvastam a Mózes 4. könyvének 8,4 versét, s rácsodálkoztam, mekkora figyelmet fordított Isten egy egyszerű mécstartó részleteire. Azt írja a Biblia, hogy aranyból kalapálták még a rajta lévő virágokat is. Isten nemcsak a használhatóságra figyelt, hanem a szépségre is.
Ha Isten ennyire odafigyel a részletekre, fontosak neki az én életem részletei is. Tudtam, le kell lassítanom, hogy észrevegyem, mi az Ő terve a napjaimmal, ahelyett, hogy telezsúfolom őket a saját száguldó képzeletem alkotta tennivalókkal.
Elhatároztam, hogy ezentúl minden reggel megbeszélem Istennel a napirendemet. Néha rávilágít, hogy túl sokat akarok elvégezni túl rövid idő alatt. Máskor rámutat, hogy nemet kell mondanom bizonyos dolgokra, hogy élvezhessem azokat, amikre Szerinte igent kell mondanom, s ne csak felületesen fussak át rajtuk.
Talán téged is elkapott a láz, hogy mindent elvégezz. Szoktál éjszaka ébren forgolódva izgulni, hogy vajon sikerül-e mindent teljesítened? Biztatnálak, hogy próbálj ki valamit, ami nekem bevált. Holnap reggel, mielőtt a talpadat letennéd a földre, szólítsd meg az Urat: „Uram, ez a nap a Tiéd, nem az enyém. Megteszek mindent, amit akarsz. Nem fogok olyasmit csinálni, ami nem a Te akaratod.”
Napközben, ahogy érzed, hogy már-már elkap a minél többet minél rövidebb idő alatt lendülete, és kezd eluralkodni rajtad a stressz, ismételd meg az imádat. Rövidesen tapasztalni fogod, hogy ha átadod napod egyes szakaszait Istennek, kijutsz a káoszból, s belépsz az Ő tervébe, ami békét és célt ad a mindennapjaidnak.
Távolról sem tökéletes most sem az életem, de napjaim többségét a rohanás helyett sikerül alávetnem Isten terveinek. És egyre inkább megtanulom, hogyan éljek minden nap Isten csodálatos időbeosztása és munkaterve szerint, amit nekem szánt.

Uram, minden nap annyi tennivalót hoz, és olyan kevés rá az idő. Tudom, hogy nem a Te szándékod, hogy stresszben és kuszaságban teljenek a napjaim. Segíts, kérlek, hogy minden napra csak annyit tervezzek, amennyi a Te akaratod szerint való, és ne próbáljak ennél többet belezsúfolni az időmbe. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.09.30.
www.proverb31.org

A bizalom
Alison Strobel

„Szíved minden bizalmát Istenbe vesd, saját értelmedre ne igen hagyatkozz. Minden utadon próbáld fölismerni, és akkor egyenessé teszi ösvényedet.” Péld 3,5-6

Tegnap elmentem egy állásinterjúra – általános iskolai helyettesítő tanárnak jelentkeztem; ugye milyen bátor vagyok? Mikor kijöttem, úgy éreztem, rám talált egy teljesen új hivatás. Csakhogy én nem akarok új hivatást. Jó nekem az, amiben eddig éltem: feleség vagyok, anya, regényíró, gyermekkönyv szerző. Nem gondoltam, hogy Isten valami mást tartogat nekem a tarsolyában, és nem éreztem szükségét. Nem szeretem a változásokat.
Az interjúztató azt mondta, hogy ő rendelkezik a felismerés adományával. Aztán olyasmit tett, ami még nem fordult elő az életemben. Egy igét mondott rólam.
Ilyesmit sosem tapasztaltam a gyülekezetben, amiben felnőttem. Számomra a felismerés adománya azt jelentette, hogy valaki megbízhatóan érzékeli, hogy valóban igaz-e, vagy egyezik-e a Biblia tanításával, amit a másik mond. Nem azt, hogy valaki belelát Isten terveibe egy másik emberről. Pedig amit ez az ember mondott, tökéletesen illett rám, olyan volt, mint egy hiányzó darabkája egy kirakónak, ami a bennem mostanában egyéni és szakmai téren végbemenő változásokat értelmessé teszi. Míg beszélt, tisztán éreztem, hogy amit mond, valóban az Úrtól származik.
Ennek ellenére nem voltam nagyon lelkes, mikor elhagytam az irodáját. Igazából annak sem örültem, amit mondott nekem, bár szavai a szívemig hatoltak. Ki kéne nyitnom az öklömet, és el kéne engednem azokat a dolgokat, amiket benne szorongatok. Be kell vallanom, énem egy része erősen tiltakozik ez ellen.
Szeretem az életem olyannak, amilyen. Uram, Te tudod, mennyire nem kedvelem a változást, még akkor sem, ha ezzel beteljesülhetne egy régi álmom.
Végső soron a küzdelem abból adódik, hogy nem bízom eléggé Istenben.
A Composing Amelia (Amelia megalkotása) című regényem főhőse is ebben a küzdelemben él. Inkább marad az ismerős helyzetekben, semhogy bízna abban, hogy Isten olyasmire hívja, amit majd szeretni fog, csak még nem tudja elképzelni, milyen lesz.
Nem szeretnék olyan lenni, mint Amelia. Nem akarok rövidlátó lenni, kételkedni Isten szándékában és képességében, hogy áldást hoz rám, vagy ellenállni a jövőnek, amit számomra tervezett. A bizalom hiánya, a félelem az ismeretlentől, a vonakodás a kényelem feladásától azzal fenyeget, hogy engedetlen leszek Istennel. És ez nagyon nem lenne jó.
Tehát döntenem kell. Elhiszem-e, hogy Isten tervei jobbak, mint az enyémek? Vállalom-e a kockázatot, hogy kilépek komfortzónámból? Elhiszem-e, hogy a rám váró kegyelmek megérik a változással járó veszteséget és fájdalmat? Bízom-e abban, hogy Isten valóban gondot visel rám? Vagy bekuporodom az íróasztalom alá ujjaimat a fülembe dugva, és úgy teszek, mintha a tegnapi találkozás meg sem történt volna?
Te hogy állsz ezzel? Milyen változásokra noszogat Isten, aminek ellenállsz, mit kéne eleresztened, amit szorosan markolsz? Elhiszed-e, hogy a jutalom megéri a fájdalmat? Vagy hogy Isten tervei megérik otthagyni az elégedettséget, a kényelmet?
Bízol-e Benne? Vagy elrejtőzöl, és reméled, elmegy melletted úgy, hogy nem vesz észre? Ijesztő minden, ami ismeretlen. De – legalábbis számomra – ijesztőbb az, hogy mit veszítek, ha nem teszem meg azt a lépést. Ezért inkább mondok egy fohászt, kinyitom bezárt öklömet, átnézek az ismerős dolgokon a jövő hatalmas terébe, egy tájba, amit egyetlen óriási kérdőjel ural. Te is látod?
Gyere, határozzuk el, hogy bízni fogunk Istenben, akkor is, ha nem szeretjük sőt nem is értjük, miért hív valamire. Vessük alá magunkat Neki, bízzunk benne, hogy az út, amire hív, megéri a veszteséget, a kockázatot, az erőfeszítést, csak mert Ő választotta számunkra.

Uram, áldalak szeretetedért, vágyadért, hogy fejlődni láss. Köszönöm ígéretedet, hogy mindig velünk leszel, minden lépésnél, amit megteszünk, akár látjuk vagy érezzük jelenlétedet, akár nem. Bocsásd meg bizonytalanságomat, kételkedésemet a jövőt illetően, adj erőt, hogy megtegyem a következő lépést abba az irányba, amit Te mutatsz nekem. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.10.03.
www.proverbs31.org

2012. január 2., hétfő

Újévi imádság

Wendy Blight (Proverbs31 Ministries)

Atyám,
Te vagy a királyok királya, uraknak ura, Te uralkodsz mindenek fölött.
Te ismersz minden drága embert, akit ma ide vezettél.
Te tervezted el a találkozást. Te alkottad a szívét.
Ismered minden szükségét, legmélyebb vágyait, élete foltjait és nyitott sebeit.
Uram, kérlek, hogy ebben az új évben újítsd meg vele a kapcsolatodat.

Atyám,
Te szent vagy, és arra hívsz, hogy szentek legyünk.
Mégis, be kell vallanom, olyan gyakran eltávolodik Tőled a szívünk.
Szavaink nem szolgálják dicsőségedet, cselekedeteink nem méltók Hozzád.
Nyisd meg gyöngéden szívünket, hogy befogadhassa drága Lelked nekünk suttogott üzenetét.
Öltöztess alázatba. Vedd el a vágyat, hogy mindig nekünk legyen igazunk, hogy mindig a magunk útján járjunk.
Segíts, hogy mindenben, amit szólunk vagy teszünk, először Téged keressünk.
Segíts, hogy megadjuk magunkat Igédnek, hogy engedjük be szívünk legrejtettebb zugaiba is, amelyek tiltakoznak a változás ellen.
Ha szükséges, vezess át a tisztulás tüzén, égessen le rólunk minden olyan tulajdonságot, ami akadályoz, hogy lépést tartsunk Veled.

Atyám,
adj olyan szívet, ami mindenekelőtt az Igazságot szereti és kutatja.
Adj bölcsességet és helyes ítélőképességet, hogy visszautasítsuk a világ hazugságait, és felismerjük a gonosz cselszövéseit.
Vezess el az Igazsághoz. Irányítsd a szívünket, és ne hagyd, hogy tekintetünket levegyük Rólad.
Tölts el Szentlelked gyümölcseivel, hogy egyre inkább hasonlítsunk Hozzád.
Igéd tanulmányozása közben tapasztaltasd meg velünk szent jelenléted teljességét.

Atyám,
a mai napon átadjuk neked gondolatainkat, szavainkat, érzéseinket.
Köszönjük hűségedet.
Hisszük, hogy hatékony munkát végzel bennünk és általunk ebben az évben.
Köszönjük, hogy amit elkezdtél, végig is viszed addig a napig, amikor belépünk Veled az örökkévalóságba.
Segíts, hogy teljes szívvel higgyünk Benned, és ne hagyatkozzunk saját megértésünkre.
Segíts, hogy elismerjük vezetésedet életünk minden területén, és képesek legyünk engedelmeskedni, mikor azt halljuk: „Ez a helyes út. Erre indulj.”

Atyám, szeretünk Téged, és köszönjük, hogy szeretsz minket.
Add, hogy életünk élő bizonyságtétel legyen Rólad.
Mindezt Fiad, a mi Urunk, Jézus Krisztus, nevében kérjük Tőled, aki többet ad és bőségesebben, mint amennyit valaha kérni vagy elképzelni tudnánk.
Ámen.

wendyblight.com