Lélekerősítő - Amikor úgy érzed, már nem tudod, ki vagy

Tracie Miles

„Eleve arra rendelt bennünket, hogy Jézus Krisztus által – akarata és tetszése szerint – fogadott gyermekeivé legyünk.” Ef 1,5

Időre érkeztem a rendelőbe, bejelentkeztem a pultnál, s leültem egy asztalhoz kitölteni az ilyenkor szükséges nyomtatványt.
Helyes a lakcím? Igen. Életkor? Igen. Orvosi előzmények? Igen. Családi állapot? Csak bámultam az üres falat.
Ez a két kis szó teljesen összezavart.
Ott ültem a hűvös rendelőben, mely tele volt más betegekkel, akik könnyedén kitöltötték az adatokat, és közelálltam a síráshoz. Alig pár hónapja történt, hogy férjem kisétált az életemből 25 év házasság után. Fenekestül felfordult az életem, káosz és fájdalom töltötte meg, és fogalmam sem volt, mit válaszoljak erre az egyszerű kérdésre.
Egyedülálló? Nem. Házas? Nem. Legalábbis nem a szó megszokott értelmében. Elvált? Nem. Özvegy? Nem, bár úgy éreztem. Egyik kategóriába se illettem be. Ki vagyok hát?
Újfajta üresség kongott a szívemben. Kezemben tartva a nyomtatványt, rádöbbentem, hogy nem tudom, ki is vagyok valójában. Elbizonytalanodás és keserűség csapdosta önbizalmamat. Régi énem elmúlt, és ez az új csak létezni tudott, és próbált életben maradni napról napra.
Új önmagam annyira össze volt törve, hogy számba se vette még szétesett darabkáit. Ez az új önmagam most egy váratlanul érkezett, teljes identitászavarban üldögélt az orvosi rendelőben, mert nem illett egyik normális társadalmi státusz „dobozába” sem.
Emlékszem, azt kérdeztem magamtól: „Ki vagyok én valójában?” „Hova tartozom?” Nem csak ezen a nyomtatványon, hanem a társadalomban, barátaim között, a gyülekezetben, általában az életben? Ki vagyok én, ha már nem vagyok „feleség”?
Útban hazafelé a rendelőből csak bámultam az utat magam előtt, és még mindig identitásom kérdésével bajlódtam. Hirtelen a csendben meghallottam egy szelídhangú, mégis életfordító suttogást a lelkemben:
„A házasságoddal együtt nem lett neked is véged.”
Ez a hirtelen jött gondolat csak Istentől érkezhetett, Ő volt az Egyetlen tanúja elbizonytalanodásomnak. Ő volt az Egyetlen, aki ismerte küzdelmeim mélységét, s így az Egyetlen, aki pontosan azzal a biztatással állhatott elő, amelyre oly igen nagy szükségem volt.
Édes szavak, melyek emlékeztetnek, hogy önazonosságomat nem egy szerep, egy cím, egy nyomtatványon szereplő kategória határozza meg.
Még mindig én vagyok én, csak egy új változatban, megváltozott körülmények között. Isten képére alkotott nő vagyok, akihez Istennek terve, célja van az élet hozta csalódásoktól függetlenül. Egy nő, aki értékes akkor is, ha valaki ezt nem veszi észre. Egy nő, aki édesanya, gyermek és testvér, Jézus-tanítvány, író, előadó, teniszjátékos, rajong a kávéért, a tengerpartért és még sok mindenért.
Egy nő, aki a Király szeretett leánya.
Isten eszembe juttatta, hogy bár világi szerepem/címem megváltozott, identitásom Krisztusban, amiről Pál apostol írt az efézusiaknak, ugyanolyan biztos maradt.
Mai alapigénkben Pál elmagyarázza, milyen új identitást kap valaki Krisztusban. Isten „eleve arra rendelt bennünket, hogy Jézus Krisztus által – akarata és tetszése szerint – fogadott gyermekeivé legyünk” (Ef 1,5). Pál biztosítani akarta a híveket, hogy mindig kiválasztottak, fogadott gyermekek maradnak, akiket Isten feltétel nélkül szeret és elfogad, és örvend, hogy sajátjainak mondhatja őket.
Ha nem éljük át istengyermekségünk teljességét, könnyen sérülékennyé válunk, a körülmények, a címekben és szerepekben történő változások, az átalakult élethelyzetek fogják meghatározni éntudatunkat és önértékelésünket. Nem az számít, hogy mit teszünk vagy nem teszünk, milyen címet viselünk, milyen szerepkörben vagyunk, vagy hogy mások mit gondolnak rólunk. Egyedül Isten az, aki meghatároz. Ő az identitásunk forrása.
Bár hónapok óta abban éltem, hogy házasságom vége az én végemet is jelentette, rájöttem végre, hogy én most is ugyanaz vagyok, akinek Isten megteremtett. Az Övé vagyok. És ez elég.

Segíts, Uram, hogy sose felejtsem el, hogy egyedül Benned találom meg önmagamat. A Tied vagyok, bárhogy alakuljon az életem. Segíts, hogy olyannak lássam, és úgy szeressem magamat, amilyennek Te látsz, és ahogy Te szeretsz engem. Jézus nevében, Ámen.

Tracie Miles: When You Feel Like You Don’t Know Who You Are
Devotions 2018. július 17.
https://proverbs31.org/read/devotions/full-post/2018/07/17/when-you-feel-like-you-dont-know-who-you-are

Lélekerősítő - Új élethelyzetekhez igazodni

Suzie Eller

„’Jöhet valami jó Názáretből?’ – kérdezte Natánael.” Jn 1,46

A kocsi tele volt a lányom holmijával. Pár órája már, hogy úton voltunk az egyetem felé, s a kalandról beszélgettünk, amibe most belevág. Aztán megérkeztünk, behurcolkodtunk, elrendeztük a szobát. Körbejártuk az épületegyüttest, dicsértem, milyen szép minden.
Pár órával később elbúcsúztunk. A nehéz kapu bezárult mögötte, én a kocsihoz siettem, ráhajtottam fejem a kormánykerékre, és zokogtam, mint egy kisgyerek.
Mikor azt mondtam neki, hogy nagyon örülök, nem hazudtam. Boldoggá tett az élete alakulása, de az én mindennapjaim meg fognak változni. Akkor még nem fogtam fel, hogy ez nem csak az ő kalandja lesz, hanem az enyém is. Kislányom élete új szakaszába érkezett, de Isten nekem is jó dolgokat tartogatott.
Felnőtté vált lányom kereste helyét a világban, de ez a folyamat várt rám is.
Istengyermeki szerepem nem akkor kezdődött, mikor anya lettem, és nem zárult le azzal, hogy beléptem az üresen maradt fészekbe. Isten megjelölte életemet, amikor átadtam magam az Ő szeretetének, és ez azóta sem változott.
Nyomasztó lehet egy új élethelyzet, bármi legyen is az. Új munkahely. Új otthon. Az anyaság új szakasza. A szerelem első felcsillanása, vagy mikor nyugdíjba megy a házastársad, akivel 40 éve osztod meg az életedet. Nyomasztó lehet, mert többnyire fogalmunk sincs, mi lesz ezután.
Jézus gyakran találkozott olyanokkal, akiknek hirtelen megváltozott az életük. A János 1,43-ban olvassuk, hogy „Másnap Galilea felé tartva találkozott Fülöppel. Felszólította: ’Gyere és kövess!’”.
Fülöp gondolkodás nélkül beleegyezett. Annyira fellelkesült, hogy elfutott barátjához, Natánaelhez, s elújságolta neki, hogy Jézus a Messiás. Natánael azonban kételkedik. Már-már gúnyolódva kérdezi: „Jöhet valami jó Názáretből?” (Jn 1,46).
Amikor mindennapi életünk megváltozik, talán mi is így reagálunk. Érezzük, hogy van ebben valami jó, de inkább a negatívumokat keressük. Natánaelnek lehetősége van megmaradni megszokott életrendjében. Ellenállhatna, de végül igent mond Jézusnak. Barátjával, Fülöppel együtt új útra indul Jézus nyomában.
Amikor új életszakasz határára érkezel, nem biztos, hogy tudod, mit fogsz tenni ezentúl, de az első botladozó lépésekkel kellemes tanulási folyamat indulhat el. Jézust követve megtanulsz bízni, és hitedre hagyatkozni. Talán elkövetsz majd hibákat, de megtanulsz irgalmat gyakorolni önmagad felett, és nekiindulni újra.
És lépdelsz tovább Jézus nyomában napról-napra.
Eljön az a pillanat, amikor szívesen gondolsz ugyan az elmúlt időszakra, és mindarra, amit átéltél, de már örülni tudsz az új kalandnak, és mindannak, amit tartogat számodra.
Nem az vezet minket, amit megszoktunk. Hajónk vitorlája nem a normálisnak hitt életünk. A Jézussal való kapcsolatunk az, ami irányít.
Ahogy te és én Jézust követjük, újra meg újra ki fogunk kerülni a megszokottból, mert erről szól az élet. Nem mindig tudjuk, mi vár ránk, de biztosak lehetünk benne, hogy jó úton járunk, ha Jézus nyomában maradunk.

Drága Jézus, én szeretem a kényelmet. Szeretem tudni, mi vár rám. De ennél is jobban szeretlek Téged. Hallom, hogy szólítasz, kövesselek egy új élethelyzetben, és én teljes szívvel igent mondok hívásodra. Sokat kell még tanulnom, de hálás vagyok, hogy Te vagy a tanítóm. Jézus nevében, Ámen.

Suzie Eller: Adjusting to a New Normal
https://proverbs31.org/read/devotions/full-post/2018/07/06/adjusting-to-a-new-normal

Lélekerősítő - Mit tegyek, ha valakinek fáj a szíve

Alicia Bruxvoort

„Amikor látta, hogy Mária sír, és a többiek is sírnak, Jézus lelke mélyéig megrendült. „Hova tettétek?” – kérdezte megindultan. „Gyere, Uram – felelték –, és nézd meg!” Jézus könnyekre fakadt.” Jn 11, 33-35

Arra már nem emlékszem, mi okozta kamaszszívem fájdalmát. Talán egy tinédzser dráma vagy valami fájdalmas csalódás tüskéje, talán nem sikerült megfelelnem, vagy valaki csúnyán szólt hozzám. De lehetett sértett büszkeség vagy csak a dühöngő hormonok. Bármi volt is, szenvedve és könnyekkel küzdve értem haza az iskolából.
Leüvöltöttem a húgomat, feleseltem anyukámmal, felrúgtam a ruháskosarat, végigtrappoltam a házon. Majd mikor már megbántottam mindenkit, akit lehetett, kijelentettem, hogy sétálni megyek. Becsaptam magam mögött az ajtót, és nem vettem észre, hogy az ég legalább olyan haragos, mint én voltam.
Nemsokára esőcseppek kérték táncra a könnyeket az arcomon, s azt kívántam, bárcsak pocsolyába taposhatnám a bánatot is a szívemről.
Pár perc múlva lépteket hallottam a hátam mögött. Hirtelen mellettem volt édesanyám, és hozzám igazítva lépteit, együtt mentünk tovább.
Nem szidott össze a viselkedésemért, nem kicsinyelte fájdalmamat. Nem biztatott, hogy majd újra kisüt a nap, és nem idézett a Bibliából. Egyszerűen csendben hazalépdeltünk a zuhogó esőben.
A Jn 11,33-35-ben Jézusról olvasunk, aki együtt hordozta a fájdalmat Máriával. Mária testvére, Lázár, meghalt, és a fiatal nő szíve összetört. Mérges is volt, imái nem találtak meghallgatásra, ahogy remélte, és az élete fenekestül felfordult.
Mikor Jézus megérkezik, nem próbálja csitítani Mária dühét, vagy félresöpörni a fájdalmát. Vele együtt könnyezik, ahogy haladnak Lázár sírja felé.
„Amikor látta, hogy Mária sír, és a többiek is sírnak, Jézus lelke mélyéig megrendült. „Hova tettétek?” – kérdezte megindultan. „Gyere, Uram – felelték –, és nézd meg!” Jézus könnyekre fakadt” (Jn 11, 33-35).
Nem is az a feltűnő itt, amit Jézus mond, hanem az, amit nem mond.
Gondoljunk bele. Jézus tudja, hogy Mária sírása nemsokára örömre változik. Tudja, hogy visszahozza Lázárt az életbe, és minden könnyet letöröl a szemekről. De nem emlegeti a jobb holnap reményét, hogy elhessegesse a ma fájdalmát.
Jézus együtt érez Mária sebzett szívével, mielőtt meggyógyítaná azt. Belép a fájdalmába, mielőtt visszaállítaná a békességét.
Az igazat megvallva, Jézus viselkedése kihívás elé állít, elgondolkoztat, én hogyan viselkedem azokkal az emberekkel az életemben, akiket fájdalom ér. Egy bánattal küzdő ember társasága zavaró, kényelmetlen lehet. Ezért gyakran valami megoldáson töröm a fejem ahelyett, hogy egyszerűen osztoznék fájdalmában.
A Szentírás arra tanít, hogy nem a mi dolgunk megoldani mások problémáit. Parancsba kaptuk viszont, hogy megosszuk Isten irgalmát és vigasztalását.
„…Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene! Ő megvigasztal minket minden szomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassuk azokat, akik szomorúak, azt a vigasztalást nyújtva nekik, amelyet ő nyújt nekünk” (2Kor 1,3b-4).
Mi, akik megismertük mennyei Atyánk vigasztalását, mindent megkaptunk ahhoz, hogy az Ő nyugalmát árasszuk bajban, gyötrelemben. Ne törjük a fejünket, hogy mit mondjunk – tökéletlen jelenlétünk sokszor hallhatóbb tökéletes szavainknál. Egyszerűen csak vállaljuk a sétát az esőben.
Mert így tudjuk, tocsogó léptekkel, haza vezetni egymást.

Köszönöm Istenem, hogy kezedben tartod szívemet, mikor nehéz időket élek. Tégy bátorrá, hogy tovább tudjam adni vigasztalásodat fájó szívű társaimnak. Használd fel tökéletlen jelenlétemet, hogy tökéletes szereteted küldönce legyen valaki életében ma is. Jézus nevében, Ámen.

Alicia Bruxvoort: How to Hold a Hurting Heart
https://proverbs31.org/read/devotions/full-post/2018/07/02/how-to-hold-a-hurting-heart

Ennyire szeretlek

Max Lucado

Isten lát mindnyájunkat anélkül, hogy a tér vagy az idő korlátozná. Virginia őserdeitől London üzleti negyedéig, a vikingektől az űrhajósokig, a barlanglakóktól a királyokig, a kunyhóépítőktől a rockfesztiválokig – Ő lát minket. Minket, toprongyos csavargókat, Isten látott már, mielőtt megszülettünk volna.
És szereti azt, amit lát. Túláradó érzelemmel. Büszkeség tölti el a csillagok Alkotóját, ahogy egyenként felénk fordul, és így szól: „A gyermekem vagy. Nagyon szeretlek. Tudom, hogy egy nap elfordulsz tőlem, és eltávolodsz. De szeretném, ha tudnád, én már előkészítettem a visszavezető utat”.
Hogy ezt bebizonyítsa, valami rendkívülit vitt végbe.
Leszállt trónjáról, levetette fénypalástját, és bőrt húzott magára: pigmentált emberi bőrt. A világ világossága belépett egy sötét, nedves anyaméhbe. Ő, akit imádnak az angyalok, befészkelte magát egy parasztlányba, megszületett egy sötét éjjelen, és békésen elaludt a tehénnek odakészített szalmán.
Mária nem igazán tudta, tej jár-e neki vagy dicsőítés, de adott neki mindkettőt, mert amennyire ki tudta venni, éhes i s volt meg szent is.
József nem tudta, hogy fiamnak szólítsa-e vagy Atyámnak. Végül Jézusnak hívta, mert ezt mondták az angyalok, és mert fogalma sem volt róla, hogy kell hívni egy Istent, akit a karjában ringat.
Sem Mária, sem József nem mondta ki olyan egyenesen, mint az én Sarám, de sejthetjük, hogy zavartak voltak, és így töprengtek: „Mit művelsz, Uram, itt a világban?”
„Gátolhatja-e valami, hogy szeresselek titeket?” – kérdezi Isten. „Figyeljétek csak, beszélem a nyelveteket, alszom a földeteken, és érzem a fájdalmatokat. Figyeljétek a látás és a hang teremtőjét, ahogy tüsszent, köhög, kifújja az orrát. Kérditek még, hogy megértem-e, amit éreztek? Nézzetek bele a názáreti gyermek ragyogó szemébe: Isten az, aki épp iskolába megy. Figyeljétek a kis totyogó gyermeket Mária asztalánál: Isten az, aki épp kilöttyintette a tejet a csuprából.
Azon töprengtek, vajon meddig ér a szeretetem? A választ megtaláljátok egy szilánkos keresztfán, egy sziklás domboldalon. Én vagyok, akit ott fenn láttok, az alkotótok, az Istenetek, szögekkel átszúrva, vérezve, leköpve, bűnnel átitatva. A ti bűnötök az, amit érzek. A ti halálotok, ami velem megtörténik. A ti feltámadásotok, amit átélek. Hát ennyire szeretlek titeket.”

Upwords with Max Lucado 2018. június 29.
From In the Grip of Grace
Copyright 1996, Max Lucado