Ennyire szeretlek

Max Lucado

Isten lát mindnyájunkat anélkül, hogy a tér vagy az idő korlátozná. Virginia őserdeitől London üzleti negyedéig, a vikingektől az űrhajósokig, a barlanglakóktól a királyokig, a kunyhóépítőktől a rockfesztiválokig – Ő lát minket. Minket, toprongyos csavargókat, Isten látott már, mielőtt megszülettünk volna.
És szereti azt, amit lát. Túláradó érzelemmel. Büszkeség tölti el a csillagok Alkotóját, ahogy egyenként felénk fordul, és így szól: „A gyermekem vagy. Nagyon szeretlek. Tudom, hogy egy nap elfordulsz tőlem, és eltávolodsz. De szeretném, ha tudnád, én már előkészítettem a visszavezető utat”.
Hogy ezt bebizonyítsa, valami rendkívülit vitt végbe.
Leszállt trónjáról, levetette fénypalástját, és bőrt húzott magára: pigmentált emberi bőrt. A világ világossága belépett egy sötét, nedves anyaméhbe. Ő, akit imádnak az angyalok, befészkelte magát egy parasztlányba, megszületett egy sötét éjjelen, és békésen elaludt a tehénnek odakészített szalmán.
Mária nem igazán tudta, tej jár-e neki vagy dicsőítés, de adott neki mindkettőt, mert amennyire ki tudta venni, éhes i s volt meg szent is.
József nem tudta, hogy fiamnak szólítsa-e vagy Atyámnak. Végül Jézusnak hívta, mert ezt mondták az angyalok, és mert fogalma sem volt róla, hogy kell hívni egy Istent, akit a karjában ringat.
Sem Mária, sem József nem mondta ki olyan egyenesen, mint az én Sarám, de sejthetjük, hogy zavartak voltak, és így töprengtek: „Mit művelsz, Uram, itt a világban?”
„Gátolhatja-e valami, hogy szeresselek titeket?” – kérdezi Isten. „Figyeljétek csak, beszélem a nyelveteket, alszom a földeteken, és érzem a fájdalmatokat. Figyeljétek a látás és a hang teremtőjét, ahogy tüsszent, köhög, kifújja az orrát. Kérditek még, hogy megértem-e, amit éreztek? Nézzetek bele a názáreti gyermek ragyogó szemébe: Isten az, aki épp iskolába megy. Figyeljétek a kis totyogó gyermeket Mária asztalánál: Isten az, aki épp kilöttyintette a tejet a csuprából.
Azon töprengtek, vajon meddig ér a szeretetem? A választ megtaláljátok egy szilánkos keresztfán, egy sziklás domboldalon. Én vagyok, akit ott fenn láttok, az alkotótok, az Istenetek, szögekkel átszúrva, vérezve, leköpve, bűnnel átitatva. A ti bűnötök az, amit érzek. A ti halálotok, ami velem megtörténik. A ti feltámadásotok, amit átélek. Hát ennyire szeretlek titeket.”

Upwords with Max Lucado 2018. június 29.
From In the Grip of Grace
Copyright 1996, Max Lucado