2016. január 29., péntek

Lélekerősítő levelek 192


Ha rossz döntést hoz a gyermeked
Karen Ehman

„Mert meg van írva: ’Amint élek én, így szól az Úr, bizony előttem fog meghajolni minden térd, és minden nyelv magasztalni fogja Istent.’ Tehát mindegyikünk maga fog önmagáról számot adni az Istennek.” Róm 14,11-12

Szürke, borús délelőtt volt, mikor szokásos mosás-mosogatás programomba belecsörrent a telefon. Nem volt idő rendbe szednem magam, egyszer csak ott ültem az igazgatóhelyettes irodájában melegítőben, szégyenkezve.
A fiam belekeveredett valamibe, miután egyik társa kedvéért rossz döntést hozott. Bevallotta tettét, vállalta a házirend szerinti következményeket. Látszott a gyermekemen, hogy őszintén bánja, amit tett. Az igazgatóhelyettes kedves volt és megértő. Az együttlét végén úgy tűnt, ők ketten megkönnyebbültek. Én viszont anyaságom csődtömege voltam. Megbélyegzettnek éreztem magam: olyan anya vagyok, akinek a gyermeke megsértette a szabályokat, és összetörte az anyja szívét.
Gyermekeim még egészen kicsik voltak, mikor én már egyenleteket gyártottam az anyaságról. Sír a gyerek a templomban = rossz anya. Nyilvános helyen kiveri a hisztit a kétéves = rossz anya. Megsérti a szabályokat a tinédzser = rossz anya.
Később, valahányszor egy gyerekem helytelenül viselkedett, vagy rossz döntést hozott, én a legrosszabb döntést hoztam: sérülékeny anyaszívemre felróttam egy újabb hamis egyenletet, amiből az következett, hogy nem vagyok jó anya. És ahogy teltek az évek, és szaporodtak a rossz döntések, úgy mélyült a nevelési kudarc miatti bánatom.
Van egy család a Bibliában, akiknek megdöbbent az élete, ha abból kiindulva nézem, hogy a gyermek rossz magatartásáért a szülő okolható. Ez a család Ádám és Éva meg a fiaik: Káin és Ábel.
Káin a legelső ember, aki világra született. Fivére, Ábel, a legelső ember, aki meghalt. Mitől halt meg? Testvére kezétől.
A Teremtés könyve szerint Káin földműves volt, öccse, Ábel, juhász. Féltékenységi dráma bontakozott ki köztük, mivel az Úr elfogadta Ábel áldozatát, és elutasította Káinét. Ettől Káin elvesztette az eszét. Egy napon kicsábította gyanútlan öccsét a mezőre, és ott helyben megölte.
Két fiútestvér szerepel ebben a történetben. Más-más kedvteléssel, szenvedéllyel. Különböző személyiségvonásokkal. Szélsőségesen más jellemmel.
Egyik ártatlan, a másik gyilkolt. Pedig ugyanazok voltak a szüleik. Ha valaki úgy gondolja, hogy közvetlenül a szülő felelős azért, milyen emberré alakul a gyermek, hogy magyarázzuk ezt a nagy különbséget a két testvér között? Hogy növekedhetett az egyik szerethetővé, aki a maga dolgával törődik, a másik meg a világ első féltékeny gyilkosává?
Ádám és Éva tehet mindkét fiú viselkedéséről? Nem. Ők maguk hozták a döntéseiket.
Mai alapigénk így tanít: „mindegyikünk maga fog önmagáról számot adni az Istennek” (Róm 14,12). Mindnyájan felelősek vagyunk viselkedésünkért. Egy nap számot adunk arról, amit tettünk életünk során. Figyeld meg, nem azt mondja, hogy mások tetteiről adunk majd számot – még a gyermekünkéről sem.
Ezért amikor legközelebb fel akarjuk tűzni a homlokunkra a cédulát, hogy mi vagyunk „Az év rossz anyukája”, mert gyermekünk valami rosszaságot követ el, vagy rossz döntést hoz, jusson eszünkbe, hogy mi csak saját magatartásunkért felelünk. Persze, hogy meg kell tanítanunk, gyermekünk elé kell élnünk a jó magaviselet szabályait, de nem kényszeríthetjük őt engedelmességre. Mi csak imádkozhatunk, hogy személyes kapcsolatuk alakuljon ki és szépen fejlődjön Istennel. Hogy mikor majd nekik kell számot adniuk, ne szégyenkezzenek.
Szülőként imádkozzunk, de önmagunkat Krisztusban határozzuk meg.

Atyám, segíts, hogy tőlem telhetően úgy neveljem a gyermekemet, hogy jó döntéseket hozzon. Segíts, hogy önmagam értékét Krisztusban találjam meg. Jézus nevében, Ámen.

Karen Ehman: When Your Child Makes a Bad Choice
Encouragement for today, 2015. okt. 21.
www.proverbs31.org


Amikor inkább elhagynád az imádkozást

Chrystal Evans Hurst

„Szüntelen imádkozzatok.” 1Tesz 5,17

„Fiúk!! Lefekvés!!” – üvöltöttem.
Nem bírtam tovább. Kikészültem. Ez a jó szó arra, ahogy abban a percben éreztem magam, és ami azt illeti, nem csak abban a percben, hanem máskor is, naponta többször. A fiúk már ágyban voltak, harsány nevetés tört ki, és tudtam, hogy ha nem hagyják abba, és nem alusznak el hamar, reggel mind fizetni fogunk érte.
Pár percig csend volt, aztán a röhögés, bolondozás újrakezdődött.
„Mit mondtam, fiúk!!!!!!”
A beállt csendet a lépcsőn lefelé captató hatéves talpacskák hangja törte meg.
„Anyu?”
„Iiiiigen?”
„Nem jössz imádkozni elalvás előtt?”
Őszintén megvallva, reméltem, nem veszik észre. Én is tudtam, hogy kihagytam az esti imádkozást, de borzasztóan fáradtnak éreztem magam. Szándékosan félretoltam agyamban a késztetést, arra gondolva, hogy a fiúknak úgysem számít.
„Kicsim, szerintem hagyjuk ma este. Napközben imádkoztunk többször is, nem?”
„Nem lehet, anyu! Azok nappali imádságok voltak. Este is kell imádkozni. Köszönjük meg Istennek a mai napot, és te majd kéred, hogy ne engedje, hogy rosszat álmodjam! Gyere már! Muszáj beszélgetnünk Istennel!”
Csak ültem lábamat magam alá húzva a díványon, és a fejemhez kaptam, mert rádöbbentem, hogy épp próbálom lebeszélni a gyermekemet az imádkozásról.
Szerencsére a kisfiam, zsenge kora ellenére, gyermeki hitével megértett valamit.
Megértette, hogy az imádkozás folyamatosan lehetőséget ad az Istennel való beszélgetésre, és arra, hogy Ő is megszólaljon. Nem volt neki elég, hogy napközben többször is imádkoztunk, mintegy teljesítve, kipipálva egy feladatot. Szeretett volna újra beszélgetni Istennel, hogy ami jó volt a napban, megköszönje neki, és kérje, hogy óvja meg a bajoktól, amik érhetik.
Megértette, hogy Isten nem valami, amit el kell végezni, hanem Valaki, akit ismerhetünk, és az imádkozással tudunk kapcsolatba lépni vele.
Én meg épp igyekszem megakadályozni, hogy ezt tegye.
Az 1Tesz 5,17 arra buzdít, hogy „szüntelen imádkozzunk”. Sokan megrettenünk ettől az igétől, ha belegondolunk, mit is kíván tőlünk, és mivel járna, ha meg akarnánk felelni neki.
Magunk előtt látjuk sűrű programunkat, és tudjuk, hogy nincs időnk ennyit imádkozni.
Felidézzük rosszul sikerült próbálkozásainkat, és eldöntjük, hogy Istennek úgy sincs annyi mondandója, az meg nem igazán érdekelné, amit mi mondanánk Neki.
Megválaszolatlan kéréseinket hozzuk fel mentségül, amiért nem akarunk újra kérni.
Hagyjuk, hogy mások sikeresnek látszó imaélete elhitesse velünk, hogy nem jól imádkozunk. Ettől meg az a kicsi vágy, ami ténylegesen megvolt az imádkozásra, meghúzódik a sarokban, és egyre kisebbre zsugorodik, ahogy egyre kevésbé merünk szólni Ahhoz, aki nem sokra becsüli szónoki képességeinket.
Sem a programjaink, sem régebbi kudarcaink nem gátolhatnak abban, hogy elmondjuk Istennek, ami foglalkoztat. Sem korábbi csalódások, sem pillanatnyi lelkiállapotunk nem állhat útjába annak, hogy őszintén, kendőzetlenül mondjuk el, mennyire szükségünk van Rá, vagy mennyire hálásak vagyunk Neki.
Az imádság egyszerűen nyílt, őszinte kommunikáció Istennel. Magába foglalja a hálaadásunkat, bűnbánatunkat, kéréseinket és készségünket, hogy alávetjük magunkat annak, amit kinyilatkoztat számunkra az Igében és a szívünkben. Megkísérthet, hogy elhagyjuk, elfelejtsük, vagy lebeszéljük magunkat az imádkozásról, pedig az imádság mindenképpen kulcsszerepet játszik a Mindenható Istennel való kapcsolattartásunkban, az elköteleződésünkben.
Kicsi fiam szerette volna, ha az Istennel való beszélgetés mindegyre visszatérő, természetes tartozéka lenne a napjának, és erre ösztönöz a Szentírás is: imádkozzunk, éljen állandóan a kommunikációs vonal Istennel, hogy bármikor bármiről beszélhessünk Hozzá.

Istenem, köszönöm, hogy folyamatosan él a vonal, amelyen keresztül kapcsolatba léphetek Veled. Bocsásd meg, ha néha nem tartom elég fontosnak a Veled való beszélgetést. Szeretnék állandóan tudatában lenni, hogy Neked mindig őszintén elmondhatom, mit gondolok, hogy érzem magam, mivel foglalkozom – és Te szeretsz, bármiről számolok is be. Jézus nevében, Ámen.

Chrystal Evans Hurst: When You Are Tempted Not to Pray
Encouragement for today, 2015. okt. 14.
www.proverbs31.org


Ami jobb a „tökéletesnél”

Amy Carroll

„Az Isten útja tökéletes, az Úr beszéde színigaz. Pajzsa mindazoknak, akik hozzá menekülnek.” Zsolt 18,31

Első közös karácsonyunk előtt meg voltam győződve róla, hogy a férjem a világ legszerencsésebb férfija. Hisz feleségül vett engem, aki végre megismertetem az élet egyik legfontosabb gyönyörűségével: az igazi karácsonyfával.
Az én szememben semmi sem lehetett tökéletesebb, mint egy igazi karácsonyfa – szemben a műfenyőkkel, amik gyermekkora karácsonyait díszítették.
Az első években karácsony előtt mindig elmentünk a vásárba, hogy kiválasszuk a tökéletes alakú élő karácsonyfát. Hazavittük, beállítottuk egy vízzel telt talpba, és az „O Tannenbaum”-ot énekelve boldogan feldíszítettük. A hatás kedvéért lehet, hogy túloztam kicsit, ami a rajongásomat illeti, de a lényeg, hogy a lelkem mindig repesett az élő karácsonyfánk láttán.
Valami mégis újra meg újra tönkretette a boldogságomat. Minden karácsonykor, szó szerint minden egyes karácsonykor, a férjem megbetegedett. Első évben még a friss asszony lelkesedésével dédelgettem, ápolgattam. A második karácsony idején elviseltem, finom levest főztem neki.
De már a harmadik téli betegség kiborított. Mi baja van ennek az embernek? Nagydarab, erős, egészséges férfi. Hogy tud ilyen szánalmasan elanyátlanodni minden évben karácsonykor? Nem álltam meg, hogy szúrós megjegyzéseket ne tegyek: - Biztos allergiás vagy a családomra – mondtam neki.
A negyedik évben valamikor, egy évközbeni betegség során Barry orvoshoz került. Egy specialistához, aki hasra fektette, és sok apró tűvel összeszurkálta a hátát. Ahogy mostanra már sejtheted: kiderült, hogy szegény férjem mindenre allergiás, ami él és zöld – beleértve a fenyőt is.
Mivel az volt a véleményem, hogy az élő fenyő fölötte áll a műfenyőnek, minden évben behurcoltunk a házunkba egy gyönyörű, sűrű, zöld allergiacsapdát a férjemnek.
Mivel azt hittem, csak azért csinálja, mert nem szereti az ünnepeket, mikor beteg lett, utálatos voltam vele.
Összegezve: mivel tévesen gondolkoztam, tévesen is cselekedtem.
Annak, amit én gondolok a tökéletesről – mint például, hogy a karácsonyfák közt az élő fenyő a tökéletes -, gyakran nincs alapja. Előfordult életem során, hogy a tökéletességről alkotott téves fogalmam ártott a kapcsolataimnak.
Amikor azt hittem, el kell rejtenem gyengeségeimet, mert különben nem fogadnak el – nem engedtem közel magamhoz a barátaimat.
Amikor azt hittem, gyermekeimnek tökéletesen kell viselkedniük, különben azt hiszik az emberek, hogy nem vagyok jó anya – mindnyájunkat gátlásossá tettem.
Amikor azt hittem, a külsőmmel, a szolgálatommal, a hozzáértésemmel tökéletes képet nyújtok – kiégettem magam, magányossá váltam.
A tökéletességért vívott, hosszú évek óta tartó küzdelem után, végre új útra leltem. A következő igazság alapján próbálok most már élni: Fel kell adnom saját elképzelésemet a tökéletesről, hogy Isten elkezdhesse a maga tökéletesítő munkáját bennem. Ha elfogadom Isten igazi tökéletességét, és lerakom a magam kimerítő, romboló elképzeléseinek súlyát, nyugalomra lelhetek Benne.
Azzal, hogy feladtam saját nézeteimet a tökéletesről, érdekes módon nem csak Istennel, de másokkal is javult a kapcsolatom.
Őszintébb vagyok a barátaimmal, így közelebb kerültünk egymáshoz. Elnézőbb vagyok a gyermekeimmel, ezáltal jobban bíznak bennem, javult a kommunikációnk.
Már nem rajongok az élő karácsonyfáért, boldogan nézem Hubby-hoz simulva a szikrázó fényeket a műkarácsonyfán. Egyszerűen tökéletes. Nincs tüsszögés, és boldogok vagyunk.
Ma már odafigyelek, hogy az embereket mindig fontosabbnak tartsam, mint a tökéletességet. Ha te is ezt teszed, biztosítalak, hogy valami sokkal jobbat találsz majd az általad elképzelt „tökéletesnél”.

Uram, bocsásd meg, hogy a magam elképzelése szerinti tökéletesség után futottam ahelyett, hogy a Tiedben kerestem volna menedéket. Miközben ígéreted szerint megbocsátasz, kérlek, vonj közelebb magadhoz. Állítsd helyre a kapcsolataimat, és add, hogy az embereket mindig többre tartsam a tökéletességnél. Jézus nevében, Ámen.

Amy Carroll: Discovering Something Better Than „Perfect”
Encouragement for today, 2015.10.19.
www.proverbs31.org


Meg lehet tapasztalni az igazi békességet

Micca Campbell

„S Krisztus békéje töltse be szíveteket, hiszen erre vagytok hivatva, egy testben. Legyetek hálásak.” Kol 3,15

Édesapám sajátos filozófiával szemlélte az életet, amikor gondjaink voltak. Karját összefonta a mellén, és viccesnek szánt hangsúllyal ezt mondta: „Sohasem lesz nyugtunk, míg nyugodni nem térünk.”
Tudom, mire gondolt. Az élet nehéz. Könnyen megijedünk, hogy elveszítjük békességünket, mikor minden sarkon csak a baj leselkedik ránk. Amikor valami rossz történik, érzelmek irányítják az agyamat is, nemcsak a szívemet. A legkevésbé sem békés a lelkem ilyenkor, csakúgy, mint édesapámé. Pedig Isten terve nem ez.
Isten terve a békesség. A mennyei béke nyugalom, csendesség az aggódó gondolatok és érzelmek között is. Szabadságot jelent a külső nyomás alól.
Az a békesség, amit Isten ad, maradandó. Nem olyasmi, ami jön és megy a körülményektől függően. Isteni béke kellene, hogy uralja az életünket mindig, minden időben. Amikor különböző élethelyzetek fenyegetnek – kifizetetlen számlák, új gumik kellenek az autóra, alkalmatlannak érezzük magunkat – nemde békességre vágyunk?
A jó hír az, hogy miénk lehet ez a fajta békesség. Jézus mondta a tanítványainak: „Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék a szívetek, s ne csüggedjen” (Jn 14,27).
Jézus nem arról a békességről beszél, amit akkor érzünk, mikor végre megszabadulunk egy adósságtól. Az megkönnyebbülés. Nem arról a békességről, amit akkor tapasztalunk meg, mikor kiderül, hogy meg tudjuk vásárolni a házat, amire mindig is vágytunk. Az inkább örömnek mondható.
A békesség, amit Jézus ad, teljes megelégedéssel tölt el. Békesség az elmémben, a szívemben, testemben, lelkemben. Megnyugvás, hogy történjék bármi, a Mindenható gondoskodása és védelme alatt állok.
Sajnos, önző természetem a maga erőfeszítéseivel akarja elérni a békességet. Talán te is így vagy vele. Ígéretekkel próbáljuk befolyásolni Istent. Még templomba is többet járunk. Azt gondoljuk, ha követem ezeket a szabályokat, és Istennek tetsző dolgokat teszek, akkor nyugalomra találok.
Tehát dolgozni akarunk a békességért, nem pedig megpihenni benne. Ez rámutat valamire: magamban bízom Isten helyett. Más szóval, abban bízom, amit én teszek, nem abban, amit Isten valóban képes megtenni.
A Biblia mond valamit arról, aki nem Istenre hagyatkozik: „Aki a maga eszére hagyatkozik, az bolond; aki bölcsességben él, az biztonságban van” (Péld 28,26).
Amikor nem Isten segítségéhez folyamodunk a félelemben, a bajban, olyankor többnyire saját forrásainkra, képességeinkre hagyatkozunk. Izaiás is figyelmeztet: „Ne bízzatok hát emberben” (Iz 2,22a). Ha nem fogadunk szót, bizony sokszor ér csalódás, vereség.
A kétség, a félelem idején hagyjuk, hogy a béke uralkodjon.
Ha Isten ígéreteire hagyatkozunk, elég reményt kapunk, hogy a körülmények helyett csak Rá és az Ő hűségére összpontosítsunk. Ha megtapasztaljuk a szavakkal ki nem fejezhető békességet, biztosak lehetünk benne, hogy bizalmunkat Istenbe vetettük.
Erősítsen meg ez az ígéretet az Úrtól, az Iz 26,3-ban: „Kinek szíve reád támaszkodik, megőrzöd azt teljes békében, mivel Te benned bízik.”
Istenem, tudom, hogy te a békességet szántad nekem. Segíts, hogy Rád bízzam a gondjaimat, és gondoskodó szeretetedben pihenjek meg, ne saját képességeimben bízzam, amikor nehézségekbe ütközöm. Jézus nevében, Ámen.

Micca Campbell: True Peace is Possible
Encouragement for today, 2015. okt. 2.
www.proverbs31.org


Elfelejtettél álmodni?
Glynnis Whitwer

„Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek; mielőtt megszülettél volna, fölszenteltelek, és prófétául rendeltelek a nemzetek javára.” Jer 1,5a

„Milyen Istentől ihletett álmokat dédelgettek a lelketekben?”
Gyülekezetünk nőtagjai számára rendezték az eseményt, melyen én vezettem egy kiscsoportos beszélgetést. Hangosan felolvastam a kérdést, majd várakozva mosolyogtam a körülöttem ülő hölgyekre.
Ki lefelé nézett, ki fel, ki oldalra. A tollaikkal babráltak. Valaki belekortyolt a kávéjába, figyelmét lekötötte a csészéből felszálló pára. Csendben peregtek a másodpercek, mialatt hagytam őket gondolkozni.
Csak mond valaki valamit, reménykedtem, ahogy a csend kezdett kellemetlenné válni.
De senki sem szólalt meg. Hmmm. Próbáljuk más oldalról megközelíteni. „Mit szeretnétek csinálni Istenért, ha biztosan tudnátok, hogy sikerülni fog?”
Csak a tücsökcirpelés hallatszott.
Végignéztem a körülöttem ülő, különböző életkorú és élethelyzetű asszonyokon, és megesett rajtuk a szívem. A bemelegítő beszélgetésekből tudtam, ki milyen terheket hordoz. Nem panaszkodott egyikük se, de a bemutatkozó kérdésekre adott válaszokból kiderült, milyen kihívásokkal szembesülnek nap mint nap: konfliktusos munkahelyen, kimerítő iskolai munkában, fejlődésükben akadályozott gyermekekkel foglalkozva, megromlott egészségi állapotban satöbbi, satöbbi.
Képtelen ötletnek tűnik az álmodozás magadért, ha kétéves gyermeked még nem tud járni, vagy ha utolsó megtakarított pénzeteket élitek fel. Ami azt illeti, a „túlélni a napot” volt az egyetlen „álom”, amit valaki megemlített akkor este.
Mikor aztán rájöttünk, hogy elfelejtettünk nagyot álmodni, az álmok hiánya lett beszélgetésünk témája.
Évekkel ezelőtt még tudtunk álmodni. A gyermekeknek nincs gondjuk az álmodozással. De ahogy az élet egyre több felelősséget ró ránk, könnyen megfeledkezünk álmainkról. Valójában még önzésnek is véljük az álmodozást, mikor annyi szükséget tapasztalunk.
Pedig ha Isten megajándékoz egy álommal, azzal nem önzésünket, hanem országa építését akarja támogatni. És egyedi módon be is huzalozott, hogy az Ő segítségével képesek legyünk az álom megvalósítására.
A Szentírásból tudjuk, hogy Isten kiválasztott, és felszentelt egy adott célra: „Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek; mielőtt megszülettél volna, fölszenteltelek, és prófétául rendeltelek a nemzetek javára” (Jer 1,5a).
Más dolog elolvasni, és értelmünkkel megérteni ezeket a szavakat, és egészen mást jelent teljes szívemből hinni az igazságukat. Főleg, mikor feltör a belső bizonytalanság:
… Ugyan hogy választhatott volna ki engem Isten bármire, mikor még egy komolyabb bevásárlást sem tudok megoldani kiborulás nélkül a kicsikkel?
… Ugyan minek választott volna ki, mikor nincs bennem semmi különleges?
… „Fölszentelni egy feladatra” – megvannak arra a nálam sokkal fontosabb emberek.

Egy dologban biztos vagyok: Isten mérhetetlen szeretettel alkotott meg minket, szándékosan olyanra, hogy képesek legyünk beteljesíteni az álmot, amit nekünk szánt, és amiért megteremtett.
Tudja, mire vagyunk képesek, mert Ő alkotott ilyennek. Tehetségmagokat ültetett belénk. Kijelölte személyiségünket. Megalapozta erősségeinket. És mindezek készenlétben várják, hogy a Szentlélek erőt adjon Isten-adta álmaink teljesítésére.
Mivel egy szerető Isten szolgálatában állunk, különleges feladatunk, amivel megbíz, gyakran olyan álom formájában érkezik, amelyben örömünket leljük. Találkoztam nőkkel, akik arról álmodoznak, hogy árvákat gondozzanak, tiszta vizet biztosítsanak egy falu számára, könyvet írjanak, színpadról hirdessék Isten igéjét. Lehet, azért érezzük önzőnek ezeket az álmokat, mert annyira vágyunk rájuk! De tudhatjuk, hogy Istentől származnak, ha összhangban vannak az Igével, és nem magunk számára akarjuk learatni a dicsőséget, hanem Isten dicsőségére dolgoznánk.
Az álmokat sosem könnyű megvalósítani. Néha egyértelműen lehetetlennek tűnnek. De a Bibliában, a Mt 19,26-ban azt olvassuk, hogy Istennel semmi sem lehetetlen.
Talán ezért szoktuk abbahagyni Istenadta álmaink követését. Hagyjuk, hogy az emberek véleménye, a statisztikák, a tények és számok határozzák meg, mennyire valósíthatók meg álmaink.
De mi lenne, ha a „lehetetlen” címkét leszednénk az álmainkról? Mi lenne, ha kimondanánk, Isten elég erős ahhoz, hogy véghezvigyen minden álmot, amit a szívünkbe ültetett? Hát nem lenne káprázatos?
Gyere hát, tépjük le a „képtelenség” címkét, gyűrjük össze, és dobjuk a szemétbe. És aztán kezdjünk álmodni újra, mint a gyermekek.

Köszönöm, Uram, hogy olyan szolgálatokra hívsz, amik örömmel töltenek el. Szeretném mindig nyitott szívvel fogadni a következő álmot, amit el akarsz ültetni benne. Segíts, hogy tekintetemet és szívemet, mindig rád hangoljam. Jézus nevében, Ámen.

Glynnis Whitwer: Have You Forgotten How to Dream?
Encouragement for today, 2015. október 7.
www.proverbs31.org


Napirend, mely sosem hoz megelégedést
Lysa TerKeurst

„Tizenkettőt választott ki arra, hogy vele legyenek, s hogy elküldje őket hirdetni az igét.” Mk3,14

Boldognak kellene lennem. Tudtam. Egy csomó dolgot felsoroltam, amikért mind hálás lehettem.
Mi hát ez a csalódottság, mely a felszín alatt hullámzik, ha őszinte vagyok magamhoz? Elcsendesedtem, szomorkodtam.
Aztán megtudtam valami szörnyűséget, ami másokkal történt, és borzasztóan szégyelltem, hogy a hálán kívül más érzést is megengedek magamnak.
Ettől aztán a szomorúsághoz még bűntudat is társult. Ettem hát egy kis csokoládét. Diétás kólával leöblítettem. Úgy döntöttem, ez az egész letörtség csak attól van, hogy csökkent a szervezetem cukor- és koffeinszintje.
Az igazi válasz persze más volt, tudtam jól, de nem akartam elfogadni.
Túl sokat tevékenykedtem, átadtam magam Isten szolgálatának, de arra nem futott az időmből, hogy töltekezzem is Vele.
Ismerős?
Nyaktörő iramban igyekszünk elérni azt, amit Isten a nyugalomban szeretne átadni nekünk.
Ő már mindent tökéletesen kidolgozott. A lyukakat betömte. A szükségleteket kielégítette. A kérdéseket megválaszolta. A gondokat megoldotta.
Mit szánt nekünk ebből? Napra pontosan beosztva minden elő van készítve, ami a mi feladatunk. Se több, se kevesebb.
Csak annyit kér, hogy mielőtt nekilendülünk, mindig személyesen vegyük át tőle a tennivalót. Így tud feltölteni az erejével, buzdítani a jelenlétével. Ez a napi szent cserebere, amikor a missziós kötelességet tiszta örömre váltjuk be.
Mennyire elszomoríthatja, hogy úgy dolgozunk, mintha nem hinnénk abban, amire Ő képes. Mondjuk ugyan, hogy bízunk benne, de úgy tevékenykedünk, mintha minden rajtunk állna. Teljes erőbedobással végezzük az aktuális feladatot, és alig hagyunk pár percet arra, hogy az Ő szerepét esetleg elismerjük.
Képzelj el egy kislányt, aki futásnak indul egy teli bögrével, s kilötyögteti az egészet. Ott elöl majd újratölti, gondolja. Ezért még jobban felgyorsít, kezében az üres bögrével.
Olyan feladatot igyekszik teljesíteni, amit nem Tőle kapott. Mikor odaér Hozzá, és elfut mellette, épp csak pár csepp jut a csészéjébe, mert nincs ideje megállni, hogy feltöltse újra. Az ürességet nem csökkenti pár csepp.
A tragikus igazság az, hogy nem az elöl álló feladat az, ami megtölti a csészét – ami megtölt minket.
A csillogó cél csak egy vákuum, mely mindent kiszív belőlünk, de arra nem képes, hogy újratöltsön.
Tudom, mert megéltem. Nincs ennél üresebb üresség. Amikor a kezed tele van, de te magad csak egy kiszikkadt burok vagy.
Mikor a rohanásban eljutottam idáig, már tudtam, hogy csak a lelassult tempó, a nyugodt percek tudnak helyrehozni.
Újra rá kell csatlakoznom a Forrásra, Aki tudja, hogyan leheljen újra életet abba, ami kiszáradt, elpusztult. Jézus nem száll be velünk a mókuskerékbe. Ő a lassúbb ritmusú együttléteket kedveli. Lakni, lakozni, gyönyörködni – ilyen és hasonló kifejezéseket találunk a Vele való együttlétre.
Tanítványai kiválasztásának is két szakasza volt, ahogy mai alapigénkben olvassuk:
„Tizenkettőt választott ki arra, hogy vele legyenek, s hogy elküldje őket hirdetni az igét” (Mk 3,14).
Igen, menjenek, hirdessék az igét, és űzzenek ki démonokat, de sorrendben az első feladat, hogy „vele legyenek”.
Akkor tudunk megtelni, ha nem felejtünk el Vele lenni, mielőtt elindulunk szolgálatára.
Azt akarja, hogy előbb szívünk ritmusát hangoljuk rá az Övére, és azután fogjunk hozzá a mai nap teendőihez.
Ő odanyújtja nekünk, amire szükségünk van, és arra hív, hogy minden nap vegyük át Tőle imádságban, imádásban, az Igéből szerzett igazságban. Szeretettel feltölti bögrénket, és közben így suttog: Ez nem futóverseny, ahol számít a gyorsaság. Nem kérek mást, csak maradj meg az úton, amit kijelöltem neked, csak neked. Ne egy földi díjra szegezd a tekintetedet, hanem arra, hogy szeretetkapcsolatban maradj velem.
Ennek a napirendnek a teljesítése mindig elégedettséggel jár.

Uram, szeretnék mindenben szünetet tartani, hogy Veled lehessek. Add, hogy mindig észben tartsam, mekkora ajándék, hogy jelenlétedben tölthetem ezt a szent időt. Jézus nevében, Ámen.

Lysa TerKeurst: An Agenda That Will Never Satisfy
Encouragement for today, 2015.10.08.
www.proverbs31.org

2016. január 14., csütörtök

Lélekerősítő levelek 191


Hogy meglássuk az életünket szegélyező csodákat
Alicia Bruxvoort

„Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk.” Zsolt 90,12

Amikor mérges lettem négyéves kislányomra, mert egy hernyót tanulmányozott a járdán, tudtam, hogy ez így nem mehet tovább.
Úszásoktatásra indultunk. Még nem értünk ki az udvarról, mikor észrevettem, hogy nincs nálam a pénztárcám. Kértem a kislányt, várjon meg a kocsifeljárón, mert mindjárt jövök.
Hamar visszaértem, de a göndör fürtös fejecskét sehol sem láttam.
Tekintetem végigpásztázta a hintát, a fenyőfák közti rést, majd a garázsba is benéztem.
El fogunk késni, mondtam magamnak, és a lapockáim között éreztem a menjünk-már feszültségét. Végül a kocsifeljáró mögötti járdán találtam rá a guggoló Lizzyre.
„Nézd, mit találtam, anya”, szólt visszafojtott hangon, és kék szemében elragadtatás csillogott, ahogy rám nézett. Odasiettem, és a térdei közötti árnyékban egy narancssárga, nagy, szőrös hernyót pillantottam meg. Mosolyt erőltettem az arcomra, megfogtam a karját, és rászóltam: „Indulnunk kell”.
„Csak egy picit maradjunk még”, könyörgött Lizzy. „Mindjárt pillangóvá változik. Látni akarok egy igazi csodát.”
Sóhajtottam, és gyengéden meghúztam a karját. „Ma nincs időnk csodákra”, morogtam, ölbe kaptam, és a kocsihoz vittem a kislányt.
Hernyóvizsgáló drágaságomat bekötöttem a gyerekülésbe, majd a megengedett legnagyobb sebességgel száguldtam a városon keresztül az uszodáig.
A műszerfal órája sürgetett, a visszapillantó tükörben pedig rosszallóan nézett egy drága szempár. Az előbb még ámulattól csillogott, most meg könnyek homályosították el.
„Úgy tudtam, szeretsz úszásra járni” – szóltam, és úgy tettem, mintha nem látnám a kislányom arcán lefelé csordogáló szomorúságjeleket.
„Szeretek is”, válaszolt Lizzy vékony hangocskája. „De a sietéstől fáj a szívem.”
Most az én torkomba költözött be egy szomorúsággombóc.
Próbálok mindent megadni gyermekeimnek, ami a fejlődésükhöz szükséges, rengeteg jobbnál jobb elfoglaltsággal töltöttem meg a napjainkat: kézműves foglalkozások, úszás, templomi rendezvények, játszóház. De az utóbbi időben mintha megfakult volna a programok fénye. Az órarendünk megtelt, de a szívembe üresség költözött.
Mikor a medencéhez értünk, leültem a szélén, és néztem az oktatást. Az edző állt a vízben, és kérte Lizzyt, hogy ússzon oda hozzá.
Kislányom vett egy nagy levegőt, a fejét a víz alá dugta, és minden erejével rúgkapált. Elég sebesen közeledett az edző felé, de hirtelen hadonászni kezdett, a törzse lemerült, s ahogy a fejét kidugta a vízből, rémülten felsikoltott.
Az edző felnyalábolta, és kihozta a medencéből. Lábra állította, s mialatt a kislány levegőért kapkodott, így okította: „Lassabban mozogj. Úgy siettél, hogy elfelejtettél levegőt venni!”
Egy szőrös, narancssárga hernyó jelent meg a szemem előtt, és a gyomrom összeszorult a felismeréstől. Bár a testi szemeimet elhomályosították a könnyek, már világosan láttam.
A nagy rohanásban nem hagytam, hogy a lelkünk levegőhöz jusson. Nem volt időnk rá, hogy a járda szélén időzzünk, de még azt se vettük volna észre, ha valaki segítségre szorul. Nem volt időnk gyönyörködni Isten igéjében vagy teremtett világában. Ahogy egy őrjöngő anyuka mondaná: „Nincs időnk csodákra!”
Mai alapigénk arra figyelmeztet, hogy az élet ajándék, amit bölcsen kell felhasználnunk. Nem arra teremttettünk, hogy számláljuk a napjainkat. Érjük el, hogy számítsanak a napjaink.
Nem sok előkészület kell ahhoz, hogy csak teljen az idő, de ha valóban élni akarunk, ahhoz Szentlélek-ihlette bölcsességre van szükség. Talán ezért fordul a zsoltáros alázattal Isten felé, és kéri: „Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk.”
A Biblia nem tartalmaz pontos mintát arra, hogyan osszuk be tökéletesen az időnket, de ez a rövid mondat megmutatja, hogy egyedül Isten ismeri a tökéletes ritmust, ami szerint élnünk kell. Ő tudja, hogyan irányítsuk életünket anélkül, hogy lelkünk kiszikkadna. Ő tudja, milyen sebességgel működjünk, hogy ne fájduljon meg a szívünk a sietéstől.
Ha valóban élni szeretnénk, alakítsuk napirendünket Isten elképzelése szerint.
Úgy számláljuk napjainkat, hogy mindig maradjon idő a csodákra, mert sosem tudhatjuk, mikor kerül elénk egy szőrös, narancssárga, bebábozódott hernyó, aki épp pillangóvá készül átalakulni.

Istenem, taníts, hogyan osszam be úgy az időmet, hogy közben valóban éljek! Jézus nevében, Ámen.

Alicia Bruxwoort: How to Live with Margin for a Miracle
Encouragement for today, 2015.10.05.
www.proverbs31.org


Ne felejtsd el, hogy ki vagy!

Lysa Terkeurst

„A jó név többet ér a nagy gazdagságnál, aranynál, ezüstnél jobb a közszeretet.” Péld 22,1


Annyi mindent szerettem volna mondani a kislányomnak ebben a fontos pillanatban. Tartsak beszédet? Vagy idézzek egy híres embert? Álljak elő egy kidolgozott, szépen megfogalmazott lelki útravalóval?
Holnap lesz élete első napja az egyetemen. Tudom, hogy nemsokára döntéseket kell, hogy hozzon, fontos döntéseket, amilyenek még nem voltak az életében. Mi hozzuk a döntéseket, de a döntéseink visszahatnak ránk.
Nagyot nyeltem, próbáltam visszatartani a könnyeimet. És hirtelen már tudtam, mit kell mondanom. „Ne felejtsd el, hogy ki vagy!”
Ez a tökéletes útravaló. Mások számára talán nem tűnik annak. De az én gyerekeimnek igen. Mert ez a családi mottónk.
Éveket töltöttünk gyermekeink jellemformálásával, tanítottuk őket, felmutattunk követendő példákat, szilárd tisztességre neveltük őket. Azon dolgoztunk, hogy a meghatározó jellemvonásokból összeálljon az a személy, akinek szeretnénk, hogy az emberek lássanak minket.
Mindazokat a jellemleckéket, amiket gyermekeink kaptak tőlünk, szerettük volna belesűríteni egyetlen mondatba, amit a gyermekeink mindig kimondhatnak, mikor kilépnek a világba. Olyan mondatra volt szükség, amit mindegyik gyermekünk megért, az is, aki kamaszként péntek este bulizni indul a barátaival, de az is, aki kisebb lévén átmegy egy pajtásához játszani délután.
Végül ez a mondat fogalmazódott meg bennünk: „Ne felejtsd el, hogy ki vagy!” Más szavakkal: te a Mindenható Isten gyermeke vagy. E szerint az igazság szerint élj.
Ez lett családunk aláírása. Ez a mondat emlékeztet bármikor arra, hogy mit lát a családunk maga előtt.
Az életre szóló leckék:
- a tisztaság fenntartása gondolatainkban, cselekedeteinkben
- Istennek tetsző beszéd – vagy hallgatás
- jó hozzáállás a győzelemhez és a vereséghez egyaránt
- irgalmasság mások felé, ahogy Isten is irgalmas hozzánk
egy könnyen megjegyezhető, könnyen felidézhető mondattá sűrűsödtek össze: „Ne felejtsd el, hogy ki vagy!”.
És ez nem arra szolgál elsősorban, hogy nevünket ne érje csorba. Nem, sokkal fontosabb ennél, hogy mi Isten családjához tartozunk, és ennek a névnek a méltóságát kell megőriznünk. Sokat ér a nevünk.
A Biblia így tanít a Péld 22,1-ben: „A jó név többet ér a nagy gazdagságnál”. Az, hogy kereszténynek mondjuk magunkat, nagy felelősséggel jár. Krisztus nevéből származik az elnevezés. Krisztus neve az identitásunk része.
Igen, ez volt a legtökéletesebb útravaló, amit mondhattam, az új kezdet, új kihívások, új döntések előtti napon: „Ne felejtsd el, hogy ki vagy”.
Azzal jár ez, hogy a mi gyermekeink sosem követnek el hibát, sosem járatnak le minket? Ó, dehogy. Hisz mi magunk is össze tudjuk kuszálni a dolgainkat, ártani tudunk másoknak és magunknak is. Nehéz ám, hogy a Jézusnak átadott lélek hús-vér testben lakozik.
Az határoz meg minket, amire törekszünk, és bízunk benne, hogy tart a folyamat, ami egyre közelebb visz minket a célhoz.

Uram, nem akarom elfelejteni, hogy ki vagyok Benned – bármit hoz is a mai nap. Azok szerint az igazságok szerint akarok élni, amiket Te tanítottál, és másoknak is segíteni akarok ebben. Jézus nevében, Ámen.

Lysa TerKeurst: Remember Who You Are
Encouragement for today, 2015.09.29.
www.proverbs31.org


Egy házasság megmenekült
Sharon Glasgow

„Aki megtartóztatja beszédét, az tudós ember, és aki higgadt lelkű, az értelmes férfiú.” Péld 17,27 (KG)

„Nem bírom elviselni a férjemet. Elegem van! Kész, vége. Ennyi volt a házasságom, Sharon. Nem bírom tovább!!” Kate úgy üvöltött, hogy el kellett tartanom a telefont a fülemtől. Abbahagyta, hogy levegőt vegyen, és sírni kezdett. A gyerekek a közelében veszekedtek, a pici ordított a háttérben.
Mielőtt megszólaltam volna, Kate megkérdezte: „Átmehetnék hozzád a gyerekekkel ebédre? Szükségem van a segítségedre. Nem tudom, mihez kezdjek.”
Minden porcikám tiltakozott. Épp felújítottuk a házat, a hálószobában állítottam fel egy tábori konyhát. Nem voltam még bevásárolni, fogalmam sincs, mit adok enni a saját gyerekeimnek, nekünk kettőnknek meg a munkásoknak.
Mégis így szóltam: „Gyertek csak, majd…” Letette a telefont, mielőtt befejezhettem volna a mondatot.
Egy dobozban találtam zabpelyhet, mogyorót és juharszirupot. A vizet egy asztali szeszégőn forraltam, elmostam 15 tálkát, amiket belepett az építkezéssel járó por, és kértem Istent, segítsen, hogy segíthessek. Tudtam, hogy ha sikerül megmentenünk a házasságát, az nem az én szavaimnak, hanem Isten kegyelmének lesz köszönhető.
Kate észre sem vette a felfordulást. Csőlátása volt, csak a tönkrement házasságára tudott gondolni. Evés után a gyermekek kimentek játszani, mi meg bent maradtunk a házban. Több mint egy órán keresztül beszélt. Mialatt hallgattam, az járt az eszemben, hogy a világ minden kincséért se élnék azzal az emberrel. Alávaló barom!
Végül Kate rám nézett, és megkérdezte: „Nos, mit gondolsz?”
Mielőtt válaszoltam, tartottam egy kis szünetet. Nagy csata dúlt a lelkem és az ösztöneim között. Minél többet mondott Kate, annál dühösebben akartam védelmezni. Mindenféle szitkozódások jutottak eszembe, hogy miket kéne odamondjon a férjének. Vagy hogy ne is szóljon hozzá. Vagy hogy üvöltse le a fejét!
Ugyanakkor tudtam, hogy ezek a „megoldások” nem tennének jót sem Kate-nek, sem a házasságának. Van egy régi mondás: „Ha nem tudsz valami kedveset mondani, inkább ne szólj semmit!” A Szentírás is hasonló tanácsot ad mai alapigénkben, a Példabeszédek 17,27-ben: „Aki megtartóztatja beszédét, az tudós ember, és aki higgadt lelkű, az értelmes férfiú.”
Mélyet sóhajtottam, csendben bocsánatot kértem Istentől a dühöm miatt, és ahelyett, hogy valami tanácsot adtam volna, ezt mondtam: „Gyere, imádkozzunk, kérdezzük meg Istent, ő mit gondol”.
Magamban könyörögtem Istenhez, hogy Ő adja az ajkamra a szavakat, tudjam azt mondani, amit ő akar. Jöttek a szavak, olyanok, amiket nem terveztem előre. Isten igéjére, nem az én érzelmeimre alapozott szavak. Jóság volt bennük, nem sajnálat. Sokkal többet értek az én szavaimnál.
Ó, Istenem – hányszor, de hányszor robbantak ki belőlem olyan mondatok – főleg a pillanat hevében -, amiket soha nem lett volna szabad kimondanom! Tudod, miről beszélek? Uram, irgalmazz!
De hadd mondjak valamit. Ha kitartóan olvassuk Isten igéjét és imádkozunk, meg tud történni a csoda: követni fogjuk a Szentlélek vezetését akkor is, ha emberi természetünk valami mást mondana vagy tenne.
Hálás vagyok, hogy szünetet tartottam és behívtam a beszélgetésbe az Urat. Kate ezt mondta a végén: „Még sok imádkozásra van szükségem, hogy túljussak ezen. Minden, amit mondtál az imában, meggyőzött valamiről. Szeretem a férjemet, és újra reménykedem, hogy Isten segít sínre tenni azt, ami kisiklott.”
Nem azt mondta, hogy még sok beszélgetésre van szüksége, okos tanácsokra, megtorlási tervekre. Egy rövid, szentírási alapú imádkozás megújította a lelkét. Azóta is folytatjuk a közös imádkozást, és a házassága szépen rendbejött.
Ha legközelebb kísértést érzel rá, hogy odamondj valakinek, vagy hosszas tanácsadást tarts neki, tarts előbb szünetet. Hívd az Urat imádságban, hogy irányítsa a gondolataidat, és ő adja a szádra azt a néhány szót, amit ki fogsz mondani.

Uram, segíts, hogy ne a magam megértésére hallgassak, hanem mindig Téged keresselek, hogy te irányítsd a beszédemet, a gondolataimat, a cselekedeteimet. Jézus nevében, Ámen.

Sharon Glasgow: A Wrecked Marriage Saved
Encouragement for today, 2015.09.23.
www.proverbs31.org


Uram, taníts meg nevetni
Ann Spangler

„Miért nevet Sára és miért gondolja: Valóban szülni fogok még, jóllehet öreg vagyok? Van, ami az Úrnak lehetetlen?” Ter 18,13b-14a

Imaéletem jelentősen föllendült attól a naptól kezdve, hogy szülő lettem.
Két fogadott gyermek egyedülálló anyjaként élni csodálatos kegyelem és elképzelhetetlen kihívás egyszerre.
Mint minden serdülőkorú gyermek édesanyja, én is azt szeretném, ha a lányaim boldogulnának, ha felnőtt korukra el tudnák látni magukat, és a másokkal való kapcsolatuk is jól alakulna.
De mert sajátos igényű mindkettő, félek, hogy nagyon nehéz lesz. Néha már úgy érzem, olyan vagyok, mint egy nagy aggódásfolt a környezetemen.
Mivel viszonylag későn fogadtam örökbe gyermekeimet, szeretem felidézni Sára történetét. Ő az a bibliai asszony, akinek 90 éves korára született meg a gyermeke. Nem csak azért szeretem, mert ezzel világrekordot tart, hanem azért is mert olyan valóságos. Mint mi mindnyájan, ő is messze van a tökéletességtől. De Isten úgy alakította az életét, hogy megtanulja és közvetítse, hogy semmi sem túl nehéz Isten számára. Kukucskáljunk be hozzá:
Szép arcát még mindig megnézik a férfiak. Valaha királyok bolondultak érte.
Bolondnak tarthatjuk, mert állandóan nevet. Az egész teste rázkódik tőle. De nem bolond, csak egy asszony, aki odavan azért, amire Isten képes. A férje elmúlt száz éves, ő is közel jár már ehhez, és mégis gyermeket vár. Hát nem mulatságos? Két öreg bot felszikrázik!
Sára öröme oly nagy, hogy nem bírja abbahagyni a nevetést. „Sára pedig azt mondta:
»Isten nevetést szerzett nekem,
s aki csak meghallja, együtt nevet velem!«.”
(KNB)
Azért fiát Izsáknak nevezte, ami azt jelenti: nevet.
Szeretek Sárával foglalkozni, mert az ő élete reménységgel tölt el, ha arra a történetre gondolok, amit Isten az én életemről és gyermekeim életéről ír. Én is szeretnék megtanulni örülni, nevetni, mint ő, aki nem azért vidám, mintha ő maga vagy az élete tökéletes lenne, hanem azért, mert végül felismerte, hogy ezen a nagy világon semmi sem túl nehéz Isten számára.
Akárcsak Sára, én sem tudom, mit hoz a jövő. De amikor jönnek a nehézségek, ahelyett, hogy átadnám magam az aggódásnak, inkább kapaszkodom az igazságba, hogy Isten meg fog segíteni engem és gyermekeimet, még ha nem is az általam elképzelt időzítés szerint. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy mióta megtanultam minden kérésemet dicsőítésbe és hálaadásba csomagolni, a hitem érezhetően erősödik.
Abban bízom, hogy nemcsak egyszeri esemény lesz a nevetés, mikor kihívásokkal szembesít az élet, hanem ez újra meg újra előfordul. Rászánom egész további életemet. És ahogy egyre több dicséret és hála jellemzi az imádságomat, érezhetően csökken az aggódás, növekszik a derű a lelkemben.

Uram, köszönöm, hogy annyi jóval lepsz meg. Segíts, kérlek, hogy erősödjék a hitem, és a körülményektől függetlenül mindig örömöt leljek Benned. Nevetésem hangozzék dicsőítő éneknek a füledben. Jézus nevében, Ámen.

AnnSpangler: Lord, Teach Me to Laugh
Encouragement for today, 2015.09.22.
www.proverbs31.org


Mikor szétesik minden
Amy Carroll

„Isten ruház föl engem erővel, ő teszi tökéletessé utamat.” Zsolt 18,33

Mintha minden egyszerre romlott volna el. De nem egy „nehéz napról” volt szó, hanem egy „nehéz hónapról”.
Magasra hágott az érzelmi feszültség nálunk, mikor legidősebb fiam hazaköltözött a kollégiumból, és a ház minden négyzetméterét betöltötte tesztoszteronnal. Legkisebb fiam akkor fejezte be a középiskolát, volt egy balesete, műteni kellett. A számítógépem összeomlott, nem egyszer, hanem háromszor is. Egy váratlan program hosszú órákra összezavarta a napirendemet. Amit meg elterveztem, úgy tűnt, nem fog sikerülni. Mindennek a tetejébe kiskutyám összeszedett valami bélfertőzést – no, ezt inkább nem részletezem.
Egyetlen dolgot sem találtam az életemben, ami megközelítette volna az általam elvárt tökéletességet. A házam egy romhalmaz. Anyai öntudatom szintén. Szakmai életem ingadozik. Feladataim tömege agyonnyom.
Semmi nem ment úgy, ahogy kellett volna.
Gyengének, kimerültnek éreztem magam. Egy olyan nő számára, aki szereti a rendet és a pontos időbeosztást, nagyon nehezek ezek az időszakok. Talán te is átéltél már hasonlót. Esetleg a te életedben még tovább tartott a zűrzavar, nem „nehéz hónap”, hanem „nehéz év” volt.
Bár igencsak bajos megbirkózni az összekuszálódott élettel, az ilyen időszakok alkalmat adnak egy másfajta hozzáállás kialakítására. Ahelyett, hogy a rosszra, a tökéletlenre koncentrálnánk, forduljunk Ahhoz, aki Tökéletes: Mennyei Atyánkhoz. Amikor nyilvánvalóvá válik, hogy legjobb szándékaink és terveink sem válnak be, fordítsuk tekintetünket valódi erőnk Forrására.
Alapigénk, a Zsolt 18,32 emlékeztet: a mi erőnk nem, de Istené mindig elég.
Mind szeretnénk erősek, kompetensek lenni. A Biblia viszont azt tanácsolja, örvendjünk gyengeségünknek, mert eszünkbe juttatja, hogy egyedül Isten erejében bizakodjunk. Pál így fogalmaz gyengeségünk jó voltáról: „De Ő azt felelte: ’Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében.’ Ezért a legszívesebben a gyöngeségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje költözzön belém” (2Kor 12,9).
Igyekszem tehát örülni a káosznak: Isten figyelmeztetésének veszem, Aki hív, hogy pihenjek meg Benne, mikor igyekezetem hasztalannak bizonyul.
Nagyon kimerítő a tökéletességre törekvés. Isten várja, hogy adjuk meg magunkat, és lépjünk oldalra. Amint abbahagyom igyekezetemet a tökéletességre, Isten elkezdheti bennem tökéletesítő munkáját. Mi nem tudjuk létrehozni a tökéletest, de Isten tökéletessé teszi az utunkat.
Milyen a mindennapok szintjén, amikor saját gyengeségemet felcserélem Isten erejére? Amikor az Ő útját választom az enyém helyett?
Benne bízom, nem saját képességeimben.
A tökéletességről alkotott képet, amit a fejemben hordok, alávetem Isten jelenlétének tökéletlen valóságomban.
Isten igéjére és útmutatására hallgatok, és nem saját utamat tervezgetem.
Isten hatalma meg tud nyilvánulni gyengeségünkben, ha bízunk, ha megadjuk magunkat, ha engedelmeskedünk. Az Ő ereje és tökéletes tervezése ekkor tűnik elő legfényesebben az életünkben.

Uram, tudom, hogy ha megadom magam Neked, már nem kell saját erőmre támaszkodnom. Ahelyett, hogy belevesznék a zűrzavarba, ugye megtanítasz ráhagyatkozni a Te erődre? Jézus nevében kérem, Ámen.

Amy Carroll: When it all Falls Apart
Encouragement for today, 2015. szeptember 21.
www.proverbs31.org


Az életed Isten működését szemléltetheti
Tracie Miles

„Nem ő vétkezett, nem is a szülei, hanem azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei.” Jn 9,3

Bizonyára elgondolkoztál már azon, miért engedte Isten, hogy valami rossz megtörténjék veled. Talán valamit elkövettél. Vagy valaki más tette miatt büntet? Jó volna találni valakit, akire rákenhetnénk a hibát, főleg, mikor annyi rossz történik a világban.
Én is bajlódom ilyen gondolatokkal, de néhány éve egy ige hatására más szemmel nézem mindezt. Jézus tanítványait is foglalkoztatta ugyanez a kérdés, és János 9. fejezetében olvashatjuk Jézus különös válaszát rá.
A Mester és tanítványai egy városban gyalogoltak, mikor megláttak egy kéregető vak koldust. Egyik tanítvány megkérdezte Jézustól, miért vak az az ember. „Amikor Jézus továbbment, meglátott egy születése óta vak embert. Tanítványai megkérdezték tőle: ’Mester, ki vétkezett: ez vagy a szülei, hogy vakon született?’”(Jn 9,1-2).
Jézus válaszával a kérdés alaptalanságára mutatott rá: „Nem ő vétkezett, nem is a szülei, hanem azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei.” (Jn 9,3).
El tudom képzelni a tanítványok csodálkozó tekintetét a választ hallván. Hogyan tudná ennek a férfinak a vaksága szemléltetni Isten cselekedeteit? Hogyan tudna ez a nyomorék dicsőséget hozni Istenre? Hogyan szolgálhatna az ő állapota magasabb célokat?
Így folytatódik a történet: „Ezt mondta, és a földre köpött, sarat csinált a nyállal, és rákente a sarat a vakon született ember szemeire, majd így szólt hozzá: ’Menj el, mosakodj meg a Siloám tavában’ - ami azt jelenti: küldött. Az pedig elment, megmosakodott, és már látott, amikor visszatért” (Jn 9,6-7).
Az ember teljesen visszanyerte szeme világát, de figyeljük csak meg: gyógyulása nem volt spontán, azonnali változás. Nem akkor gyógyult meg, mikor Jézus a nyálával sarat csinált, és rákente a vak szemére, hanem csak akkor, mikor a férfi megtette, amit Jézus kért tőle.
Akkor gyógyult meg a vak koldus, mikor úgy döntött, engedelmeskedik Jézus parancsának: „Menj”. Nem kérdezett, nem tétovázott: ment – és ennek eredménye nemcsak az volt, hogy meggyógyult, hanem egyúttal igazolódott, hogy szenvedésének szent célja volt.
Mint oly sokan mások, ez az ember is évtizedeken át meg nem érdemelt testi és lelki megpróbáltatásokat szenvedett el. Valószínű egész életében kisebbrendűségi érzése volt, nem kapott szeretetet csak megvetést, kirekesztették maguk közül a többiek, talán úgy érezte, életének nincs semmi értelme. Arra a következtetésre juthatott, hogy múltbeli és jelenlegi korlátai miatt teljesen hasznavehetetlen. Nem voltak különleges képességei, címe vagy rangja, de még szeme világa sem.
És most itt áll Jézus, és kijelenti mindenki előtt, hogy ennek az embernek az élete Isten működésének bizonyítéka lehetne. Ám ez az engedelmesség hatására valósul meg.
A történetben szereplő vak koldussal ellentétben, mi gyakran kimagyarázzuk engedetlenségünket, ahelyett hogy bíznánk, és alávetnénk magunkat Isten parancsának: „Menj!”. Ha viszont hitben járunk, még ha nem érezzük is készen magunkat és el kell nyomnunk kételyeinket, félelmeinket, tétovázásainkat, az igazi gyógyulás elindul, és a cél kezd körvonalazódni szívünkben és életünkben.
Nem kapunk mindig választ, ha megkérdezzük, miért történt meg valami. De a körülményektől és korlátainktól függetlenül, ha megtesszük a hit ugrását, mi is megtapasztalhatjuk a valódi lelki gyógyulást, és új szemmel nézünk múltunk vagy jövőnk árnyaira.
Milyen csodálatos lenne a világ, ha mindnyájan megpillanthatnánk, hogyan használja fel Isten a szenvedéseinket, hogyan nyilvánul meg az életünkben az Ő működése és hatalma.

Uram, szeretném az életemmel jóságodat szemléltetni. Tölts fel bátorsággal és tenni akarással, hogy menjek, és tegyek bizonyságot mindarról, amit értem tettél. Mutasd meg, hogyan adsz célt szenvedésemnek, hogyan adsz értelmet az életemnek.

Tracie Miles: Your Life Can Display God’s Power
Encouragement for today, 2015.09.11.
www.proverbs31.org