Lélekerősítő levelek 192

Ha rossz döntést hoz a gyermeked
Karen Ehman

„Mert meg van írva: ’Amint élek én, így szól az Úr, bizony előttem fog meghajolni minden térd, és minden nyelv magasztalni fogja Istent.’ Tehát mindegyikünk maga fog önmagáról számot adni az Istennek.” Róm 14,11-12

Szürke, borús délelőtt volt, mikor szokásos mosás-mosogatás programomba belecsörrent a telefon. Nem volt idő rendbe szednem magam, egyszer csak ott ültem az igazgatóhelyettes irodájában melegítőben, szégyenkezve.
A fiam belekeveredett valamibe, miután egyik társa kedvéért rossz döntést hozott. Bevallotta tettét, vállalta a házirend szerinti következményeket. Látszott a gyermekemen, hogy őszintén bánja, amit tett. Az igazgatóhelyettes kedves volt és megértő. Az együttlét végén úgy tűnt, ők ketten megkönnyebbültek. Én viszont anyaságom csődtömege voltam. Megbélyegzettnek éreztem magam: olyan anya vagyok, akinek a gyermeke megsértette a szabályokat, és összetörte az anyja szívét.
Gyermekeim még egészen kicsik voltak, mikor én már egyenleteket gyártottam az anyaságról. Sír a gyerek a templomban = rossz anya. Nyilvános helyen kiveri a hisztit a kétéves = rossz anya. Megsérti a szabályokat a tinédzser = rossz anya.
Később, valahányszor egy gyerekem helytelenül viselkedett, vagy rossz döntést hozott, én a legrosszabb döntést hoztam: sérülékeny anyaszívemre felróttam egy újabb hamis egyenletet, amiből az következett, hogy nem vagyok jó anya. És ahogy teltek az évek, és szaporodtak a rossz döntések, úgy mélyült a nevelési kudarc miatti bánatom.
Van egy család a Bibliában, akiknek megdöbbent az élete, ha abból kiindulva nézem, hogy a gyermek rossz magatartásáért a szülő okolható. Ez a család Ádám és Éva meg a fiaik: Káin és Ábel.
Káin a legelső ember, aki világra született. Fivére, Ábel, a legelső ember, aki meghalt. Mitől halt meg? Testvére kezétől.
A Teremtés könyve szerint Káin földműves volt, öccse, Ábel, juhász. Féltékenységi dráma bontakozott ki köztük, mivel az Úr elfogadta Ábel áldozatát, és elutasította Káinét. Ettől Káin elvesztette az eszét. Egy napon kicsábította gyanútlan öccsét a mezőre, és ott helyben megölte.
Két fiútestvér szerepel ebben a történetben. Más-más kedvteléssel, szenvedéllyel. Különböző személyiségvonásokkal. Szélsőségesen más jellemmel.
Egyik ártatlan, a másik gyilkolt. Pedig ugyanazok voltak a szüleik. Ha valaki úgy gondolja, hogy közvetlenül a szülő felelős azért, milyen emberré alakul a gyermek, hogy magyarázzuk ezt a nagy különbséget a két testvér között? Hogy növekedhetett az egyik szerethetővé, aki a maga dolgával törődik, a másik meg a világ első féltékeny gyilkosává?
Ádám és Éva tehet mindkét fiú viselkedéséről? Nem. Ők maguk hozták a döntéseiket.
Mai alapigénk így tanít: „mindegyikünk maga fog önmagáról számot adni az Istennek” (Róm 14,12). Mindnyájan felelősek vagyunk viselkedésünkért. Egy nap számot adunk arról, amit tettünk életünk során. Figyeld meg, nem azt mondja, hogy mások tetteiről adunk majd számot – még a gyermekünkéről sem.
Ezért amikor legközelebb fel akarjuk tűzni a homlokunkra a cédulát, hogy mi vagyunk „Az év rossz anyukája”, mert gyermekünk valami rosszaságot követ el, vagy rossz döntést hoz, jusson eszünkbe, hogy mi csak saját magatartásunkért felelünk. Persze, hogy meg kell tanítanunk, gyermekünk elé kell élnünk a jó magaviselet szabályait, de nem kényszeríthetjük őt engedelmességre. Mi csak imádkozhatunk, hogy személyes kapcsolatuk alakuljon ki és szépen fejlődjön Istennel. Hogy mikor majd nekik kell számot adniuk, ne szégyenkezzenek.
Szülőként imádkozzunk, de önmagunkat Krisztusban határozzuk meg.

Atyám, segíts, hogy tőlem telhetően úgy neveljem a gyermekemet, hogy jó döntéseket hozzon. Segíts, hogy önmagam értékét Krisztusban találjam meg. Jézus nevében, Ámen.

Karen Ehman: When Your Child Makes a Bad Choice
Encouragement for today, 2015. okt. 21.
www.proverbs31.org


Amikor inkább elhagynád az imádkozást
Chrystal Evans Hurst

„Szüntelen imádkozzatok.” 1Tesz 5,17

„Fiúk!! Lefekvés!!” – üvöltöttem.
Nem bírtam tovább. Kikészültem. Ez a jó szó arra, ahogy abban a percben éreztem magam, és ami azt illeti, nem csak abban a percben, hanem máskor is, naponta többször. A fiúk már ágyban voltak, harsány nevetés tört ki, és tudtam, hogy ha nem hagyják abba, és nem alusznak el hamar, reggel mind fizetni fogunk érte.
Pár percig csend volt, aztán a röhögés, bolondozás újrakezdődött.
„Mit mondtam, fiúk!!!!!!”
A beállt csendet a lépcsőn lefelé captató hatéves talpacskák hangja törte meg.
„Anyu?”
„Iiiiigen?”
„Nem jössz imádkozni elalvás előtt?”
Őszintén megvallva, reméltem, nem veszik észre. Én is tudtam, hogy kihagytam az esti imádkozást, de borzasztóan fáradtnak éreztem magam. Szándékosan félretoltam agyamban a késztetést, arra gondolva, hogy a fiúknak úgysem számít.
„Kicsim, szerintem hagyjuk ma este. Napközben imádkoztunk többször is, nem?”
„Nem lehet, anyu! Azok nappali imádságok voltak. Este is kell imádkozni. Köszönjük meg Istennek a mai napot, és te majd kéred, hogy ne engedje, hogy rosszat álmodjam! Gyere már! Muszáj beszélgetnünk Istennel!”
Csak ültem lábamat magam alá húzva a díványon, és a fejemhez kaptam, mert rádöbbentem, hogy épp próbálom lebeszélni a gyermekemet az imádkozásról.
Szerencsére a kisfiam, zsenge kora ellenére, gyermeki hitével megértett valamit.
Megértette, hogy az imádkozás folyamatosan lehetőséget ad az Istennel való beszélgetésre, és arra, hogy Ő is megszólaljon. Nem volt neki elég, hogy napközben többször is imádkoztunk, mintegy teljesítve, kipipálva egy feladatot. Szeretett volna újra beszélgetni Istennel, hogy ami jó volt a napban, megköszönje neki, és kérje, hogy óvja meg a bajoktól, amik érhetik.
Megértette, hogy Isten nem valami, amit el kell végezni, hanem Valaki, akit ismerhetünk, és az imádkozással tudunk kapcsolatba lépni vele.
Én meg épp igyekszem megakadályozni, hogy ezt tegye.
Az 1Tesz 5,17 arra buzdít, hogy „szüntelen imádkozzunk”. Sokan megrettenünk ettől az igétől, ha belegondolunk, mit is kíván tőlünk, és mivel járna, ha meg akarnánk felelni neki.
Magunk előtt látjuk sűrű programunkat, és tudjuk, hogy nincs időnk ennyit imádkozni.
Felidézzük rosszul sikerült próbálkozásainkat, és eldöntjük, hogy Istennek úgy sincs annyi mondandója, az meg nem igazán érdekelné, amit mi mondanánk Neki.
Megválaszolatlan kéréseinket hozzuk fel mentségül, amiért nem akarunk újra kérni.
Hagyjuk, hogy mások sikeresnek látszó imaélete elhitesse velünk, hogy nem jól imádkozunk. Ettől meg az a kicsi vágy, ami ténylegesen megvolt az imádkozásra, meghúzódik a sarokban, és egyre kisebbre zsugorodik, ahogy egyre kevésbé merünk szólni Ahhoz, aki nem sokra becsüli szónoki képességeinket.
Sem a programjaink, sem régebbi kudarcaink nem gátolhatnak abban, hogy elmondjuk Istennek, ami foglalkoztat. Sem korábbi csalódások, sem pillanatnyi lelkiállapotunk nem állhat útjába annak, hogy őszintén, kendőzetlenül mondjuk el, mennyire szükségünk van Rá, vagy mennyire hálásak vagyunk Neki.
Az imádság egyszerűen nyílt, őszinte kommunikáció Istennel. Magába foglalja a hálaadásunkat, bűnbánatunkat, kéréseinket és készségünket, hogy alávetjük magunkat annak, amit kinyilatkoztat számunkra az Igében és a szívünkben. Megkísérthet, hogy elhagyjuk, elfelejtsük, vagy lebeszéljük magunkat az imádkozásról, pedig az imádság mindenképpen kulcsszerepet játszik a Mindenható Istennel való kapcsolattartásunkban, az elköteleződésünkben.
Kicsi fiam szerette volna, ha az Istennel való beszélgetés mindegyre visszatérő, természetes tartozéka lenne a napjának, és erre ösztönöz a Szentírás is: imádkozzunk, éljen állandóan a kommunikációs vonal Istennel, hogy bármikor bármiről beszélhessünk Hozzá.

Istenem, köszönöm, hogy folyamatosan él a vonal, amelyen keresztül kapcsolatba léphetek Veled. Bocsásd meg, ha néha nem tartom elég fontosnak a Veled való beszélgetést. Szeretnék állandóan tudatában lenni, hogy Neked mindig őszintén elmondhatom, mit gondolok, hogy érzem magam, mivel foglalkozom – és Te szeretsz, bármiről számolok is be. Jézus nevében, Ámen.

Chrystal Evans Hurst: When You Are Tempted Not to Pray
Encouragement for today, 2015. okt. 14.
www.proverbs31.org


Ami jobb a „tökéletesnél”
Amy Carroll

„Az Isten útja tökéletes, az Úr beszéde színigaz. Pajzsa mindazoknak, akik hozzá menekülnek.” Zsolt 18,31

Első közös karácsonyunk előtt meg voltam győződve róla, hogy a férjem a világ legszerencsésebb férfija. Hisz feleségül vett engem, aki végre megismertetem az élet egyik legfontosabb gyönyörűségével: az igazi karácsonyfával.
Az én szememben semmi sem lehetett tökéletesebb, mint egy igazi karácsonyfa – szemben a műfenyőkkel, amik gyermekkora karácsonyait díszítették.
Az első években karácsony előtt mindig elmentünk a vásárba, hogy kiválasszuk a tökéletes alakú élő karácsonyfát. Hazavittük, beállítottuk egy vízzel telt talpba, és az „O Tannenbaum”-ot énekelve boldogan feldíszítettük. A hatás kedvéért lehet, hogy túloztam kicsit, ami a rajongásomat illeti, de a lényeg, hogy a lelkem mindig repesett az élő karácsonyfánk láttán.
Valami mégis újra meg újra tönkretette a boldogságomat. Minden karácsonykor, szó szerint minden egyes karácsonykor, a férjem megbetegedett. Első évben még a friss asszony lelkesedésével dédelgettem, ápolgattam. A második karácsony idején elviseltem, finom levest főztem neki.
De már a harmadik téli betegség kiborított. Mi baja van ennek az embernek? Nagydarab, erős, egészséges férfi. Hogy tud ilyen szánalmasan elanyátlanodni minden évben karácsonykor? Nem álltam meg, hogy szúrós megjegyzéseket ne tegyek: - Biztos allergiás vagy a családomra – mondtam neki.
A negyedik évben valamikor, egy évközbeni betegség során Barry orvoshoz került. Egy specialistához, aki hasra fektette, és sok apró tűvel összeszurkálta a hátát. Ahogy mostanra már sejtheted: kiderült, hogy szegény férjem mindenre allergiás, ami él és zöld – beleértve a fenyőt is.
Mivel az volt a véleményem, hogy az élő fenyő fölötte áll a műfenyőnek, minden évben behurcoltunk a házunkba egy gyönyörű, sűrű, zöld allergiacsapdát a férjemnek.
Mivel azt hittem, csak azért csinálja, mert nem szereti az ünnepeket, mikor beteg lett, utálatos voltam vele.
Összegezve: mivel tévesen gondolkoztam, tévesen is cselekedtem.
Annak, amit én gondolok a tökéletesről – mint például, hogy a karácsonyfák közt az élő fenyő a tökéletes -, gyakran nincs alapja. Előfordult életem során, hogy a tökéletességről alkotott téves fogalmam ártott a kapcsolataimnak.
Amikor azt hittem, el kell rejtenem gyengeségeimet, mert különben nem fogadnak el – nem engedtem közel magamhoz a barátaimat.
Amikor azt hittem, gyermekeimnek tökéletesen kell viselkedniük, különben azt hiszik az emberek, hogy nem vagyok jó anya – mindnyájunkat gátlásossá tettem.
Amikor azt hittem, a külsőmmel, a szolgálatommal, a hozzáértésemmel tökéletes képet nyújtok – kiégettem magam, magányossá váltam.
A tökéletességért vívott, hosszú évek óta tartó küzdelem után, végre új útra leltem. A következő igazság alapján próbálok most már élni: Fel kell adnom saját elképzelésemet a tökéletesről, hogy Isten elkezdhesse a maga tökéletesítő munkáját bennem. Ha elfogadom Isten igazi tökéletességét, és lerakom a magam kimerítő, romboló elképzeléseinek súlyát, nyugalomra lelhetek Benne.
Azzal, hogy feladtam saját nézeteimet a tökéletesről, érdekes módon nem csak Istennel, de másokkal is javult a kapcsolatom.
Őszintébb vagyok a barátaimmal, így közelebb kerültünk egymáshoz. Elnézőbb vagyok a gyermekeimmel, ezáltal jobban bíznak bennem, javult a kommunikációnk.
Már nem rajongok az élő karácsonyfáért, boldogan nézem Hubby-hoz simulva a szikrázó fényeket a műkarácsonyfán. Egyszerűen tökéletes. Nincs tüsszögés, és boldogok vagyunk.
Ma már odafigyelek, hogy az embereket mindig fontosabbnak tartsam, mint a tökéletességet. Ha te is ezt teszed, biztosítalak, hogy valami sokkal jobbat találsz majd az általad elképzelt „tökéletesnél”.

Uram, bocsásd meg, hogy a magam elképzelése szerinti tökéletesség után futottam ahelyett, hogy a Tiedben kerestem volna menedéket. Miközben ígéreted szerint megbocsátasz, kérlek, vonj közelebb magadhoz. Állítsd helyre a kapcsolataimat, és add, hogy az embereket mindig többre tartsam a tökéletességnél. Jézus nevében, Ámen.

Amy Carroll: Discovering Something Better Than „Perfect”
Encouragement for today, 2015.10.19.
www.proverbs31.org


Meg lehet tapasztalni az igazi békességet
Micca Campbell

„S Krisztus békéje töltse be szíveteket, hiszen erre vagytok hivatva, egy testben. Legyetek hálásak.” Kol 3,15

Édesapám sajátos filozófiával szemlélte az életet, amikor gondjaink voltak. Karját összefonta a mellén, és viccesnek szánt hangsúllyal ezt mondta: „Sohasem lesz nyugtunk, míg nyugodni nem térünk.”
Tudom, mire gondolt. Az élet nehéz. Könnyen megijedünk, hogy elveszítjük békességünket, mikor minden sarkon csak a baj leselkedik ránk. Amikor valami rossz történik, érzelmek irányítják az agyamat is, nemcsak a szívemet. A legkevésbé sem békés a lelkem ilyenkor, csakúgy, mint édesapámé. Pedig Isten terve nem ez.
Isten terve a békesség. A mennyei béke nyugalom, csendesség az aggódó gondolatok és érzelmek között is. Szabadságot jelent a külső nyomás alól.
Az a békesség, amit Isten ad, maradandó. Nem olyasmi, ami jön és megy a körülményektől függően. Isteni béke kellene, hogy uralja az életünket mindig, minden időben. Amikor különböző élethelyzetek fenyegetnek – kifizetetlen számlák, új gumik kellenek az autóra, alkalmatlannak érezzük magunkat – nemde békességre vágyunk?
A jó hír az, hogy miénk lehet ez a fajta békesség. Jézus mondta a tanítványainak: „Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék a szívetek, s ne csüggedjen” (Jn 14,27).
Jézus nem arról a békességről beszél, amit akkor érzünk, mikor végre megszabadulunk egy adósságtól. Az megkönnyebbülés. Nem arról a békességről, amit akkor tapasztalunk meg, mikor kiderül, hogy meg tudjuk vásárolni a házat, amire mindig is vágytunk. Az inkább örömnek mondható.
A békesség, amit Jézus ad, teljes megelégedéssel tölt el. Békesség az elmémben, a szívemben, testemben, lelkemben. Megnyugvás, hogy történjék bármi, a Mindenható gondoskodása és védelme alatt állok.
Sajnos, önző természetem a maga erőfeszítéseivel akarja elérni a békességet. Talán te is így vagy vele. Ígéretekkel próbáljuk befolyásolni Istent. Még templomba is többet járunk. Azt gondoljuk, ha követem ezeket a szabályokat, és Istennek tetsző dolgokat teszek, akkor nyugalomra találok.
Tehát dolgozni akarunk a békességért, nem pedig megpihenni benne. Ez rámutat valamire: magamban bízom Isten helyett. Más szóval, abban bízom, amit én teszek, nem abban, amit Isten valóban képes megtenni.
A Biblia mond valamit arról, aki nem Istenre hagyatkozik: „Aki a maga eszére hagyatkozik, az bolond; aki bölcsességben él, az biztonságban van” (Péld 28,26).
Amikor nem Isten segítségéhez folyamodunk a félelemben, a bajban, olyankor többnyire saját forrásainkra, képességeinkre hagyatkozunk. Izaiás is figyelmeztet: „Ne bízzatok hát emberben” (Iz 2,22a). Ha nem fogadunk szót, bizony sokszor ér csalódás, vereség.
A kétség, a félelem idején hagyjuk, hogy a béke uralkodjon.
Ha Isten ígéreteire hagyatkozunk, elég reményt kapunk, hogy a körülmények helyett csak Rá és az Ő hűségére összpontosítsunk. Ha megtapasztaljuk a szavakkal ki nem fejezhető békességet, biztosak lehetünk benne, hogy bizalmunkat Istenbe vetettük.
Erősítsen meg ez az ígéretet az Úrtól, az Iz 26,3-ban: „Kinek szíve reád támaszkodik, megőrzöd azt teljes békében, mivel Te benned bízik.”
Istenem, tudom, hogy te a békességet szántad nekem. Segíts, hogy Rád bízzam a gondjaimat, és gondoskodó szeretetedben pihenjek meg, ne saját képességeimben bízzam, amikor nehézségekbe ütközöm. Jézus nevében, Ámen.

Micca Campbell: True Peace is Possible
Encouragement for today, 2015. okt. 2.
www.proverbs31.org


Elfelejtettél álmodni?
Glynnis Whitwer

„Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek; mielőtt megszülettél volna, fölszenteltelek, és prófétául rendeltelek a nemzetek javára.” Jer 1,5a

„Milyen Istentől ihletett álmokat dédelgettek a lelketekben?”
Gyülekezetünk nőtagjai számára rendezték az eseményt, melyen én vezettem egy kiscsoportos beszélgetést. Hangosan felolvastam a kérdést, majd várakozva mosolyogtam a körülöttem ülő hölgyekre.
Ki lefelé nézett, ki fel, ki oldalra. A tollaikkal babráltak. Valaki belekortyolt a kávéjába, figyelmét lekötötte a csészéből felszálló pára. Csendben peregtek a másodpercek, mialatt hagytam őket gondolkozni.
Csak mond valaki valamit, reménykedtem, ahogy a csend kezdett kellemetlenné válni.
De senki sem szólalt meg. Hmmm. Próbáljuk más oldalról megközelíteni. „Mit szeretnétek csinálni Istenért, ha biztosan tudnátok, hogy sikerülni fog?”
Csak a tücsökcirpelés hallatszott.
Végignéztem a körülöttem ülő, különböző életkorú és élethelyzetű asszonyokon, és megesett rajtuk a szívem. A bemelegítő beszélgetésekből tudtam, ki milyen terheket hordoz. Nem panaszkodott egyikük se, de a bemutatkozó kérdésekre adott válaszokból kiderült, milyen kihívásokkal szembesülnek nap mint nap: konfliktusos munkahelyen, kimerítő iskolai munkában, fejlődésükben akadályozott gyermekekkel foglalkozva, megromlott egészségi állapotban satöbbi, satöbbi.
Képtelen ötletnek tűnik az álmodozás magadért, ha kétéves gyermeked még nem tud járni, vagy ha utolsó megtakarított pénzeteket élitek fel. Ami azt illeti, a „túlélni a napot” volt az egyetlen „álom”, amit valaki megemlített akkor este.
Mikor aztán rájöttünk, hogy elfelejtettünk nagyot álmodni, az álmok hiánya lett beszélgetésünk témája.
Évekkel ezelőtt még tudtunk álmodni. A gyermekeknek nincs gondjuk az álmodozással. De ahogy az élet egyre több felelősséget ró ránk, könnyen megfeledkezünk álmainkról. Valójában még önzésnek is véljük az álmodozást, mikor annyi szükséget tapasztalunk.
Pedig ha Isten megajándékoz egy álommal, azzal nem önzésünket, hanem országa építését akarja támogatni. És egyedi módon be is huzalozott, hogy az Ő segítségével képesek legyünk az álom megvalósítására.
A Szentírásból tudjuk, hogy Isten kiválasztott, és felszentelt egy adott célra: „Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek; mielőtt megszülettél volna, fölszenteltelek, és prófétául rendeltelek a nemzetek javára” (Jer 1,5a).
Más dolog elolvasni, és értelmünkkel megérteni ezeket a szavakat, és egészen mást jelent teljes szívemből hinni az igazságukat. Főleg, mikor feltör a belső bizonytalanság:
… Ugyan hogy választhatott volna ki engem Isten bármire, mikor még egy komolyabb bevásárlást sem tudok megoldani kiborulás nélkül a kicsikkel?
… Ugyan minek választott volna ki, mikor nincs bennem semmi különleges?
… „Fölszentelni egy feladatra” – megvannak arra a nálam sokkal fontosabb emberek.
Egy dologban biztos vagyok: Isten mérhetetlen szeretettel alkotott meg minket, szándékosan olyanra, hogy képesek legyünk beteljesíteni az álmot, amit nekünk szánt, és amiért megteremtett.
Tudja, mire vagyunk képesek, mert Ő alkotott ilyennek. Tehetségmagokat ültetett belénk. Kijelölte személyiségünket. Megalapozta erősségeinket. És mindezek készenlétben várják, hogy a Szentlélek erőt adjon Isten-adta álmaink teljesítésére.
Mivel egy szerető Isten szolgálatában állunk, különleges feladatunk, amivel megbíz, gyakran olyan álom formájában érkezik, amelyben örömünket leljük. Találkoztam nőkkel, akik arról álmodoznak, hogy árvákat gondozzanak, tiszta vizet biztosítsanak egy falu számára, könyvet írjanak, színpadról hirdessék Isten igéjét. Lehet, azért érezzük önzőnek ezeket az álmokat, mert annyira vágyunk rájuk! De tudhatjuk, hogy Istentől származnak, ha összhangban vannak az Igével, és nem magunk számára akarjuk learatni a dicsőséget, hanem Isten dicsőségére dolgoznánk.
Az álmokat sosem könnyű megvalósítani. Néha egyértelműen lehetetlennek tűnnek. De a Bibliában, a Mt 19,26-ban azt olvassuk, hogy Istennel semmi sem lehetetlen.
Talán ezért szoktuk abbahagyni Istenadta álmaink követését. Hagyjuk, hogy az emberek véleménye, a statisztikák, a tények és számok határozzák meg, mennyire valósíthatók meg álmaink.
De mi lenne, ha a „lehetetlen” címkét leszednénk az álmainkról? Mi lenne, ha kimondanánk, Isten elég erős ahhoz, hogy véghezvigyen minden álmot, amit a szívünkbe ültetett? Hát nem lenne káprázatos?
Gyere hát, tépjük le a „képtelenség” címkét, gyűrjük össze, és dobjuk a szemétbe. És aztán kezdjünk álmodni újra, mint a gyermekek.

Köszönöm, Uram, hogy olyan szolgálatokra hívsz, amik örömmel töltenek el. Szeretném mindig nyitott szívvel fogadni a következő álmot, amit el akarsz ültetni benne. Segíts, hogy tekintetemet és szívemet, mindig rád hangoljam. Jézus nevében, Ámen.

Glynnis Whitwer: Have You Forgotten How to Dream?
Encouragement for today, 2015. október 7.
www.proverbs31.org


Napirend, mely sosem hoz megelégedést
Lysa TerKeurst

„Tizenkettőt választott ki arra, hogy vele legyenek, s hogy elküldje őket hirdetni az igét.” Mk3,14

Boldognak kellene lennem. Tudtam. Egy csomó dolgot felsoroltam, amikért mind hálás lehettem.
Mi hát ez a csalódottság, mely a felszín alatt hullámzik, ha őszinte vagyok magamhoz? Elcsendesedtem, szomorkodtam.
Aztán megtudtam valami szörnyűséget, ami másokkal történt, és borzasztóan szégyelltem, hogy a hálán kívül más érzést is megengedek magamnak.
Ettől aztán a szomorúsághoz még bűntudat is társult. Ettem hát egy kis csokoládét. Diétás kólával leöblítettem. Úgy döntöttem, ez az egész letörtség csak attól van, hogy csökkent a szervezetem cukor- és koffeinszintje.
Az igazi válasz persze más volt, tudtam jól, de nem akartam elfogadni.
Túl sokat tevékenykedtem, átadtam magam Isten szolgálatának, de arra nem futott az időmből, hogy töltekezzem is Vele.
Ismerős?
Nyaktörő iramban igyekszünk elérni azt, amit Isten a nyugalomban szeretne átadni nekünk.
Ő már mindent tökéletesen kidolgozott. A lyukakat betömte. A szükségleteket kielégítette. A kérdéseket megválaszolta. A gondokat megoldotta.
Mit szánt nekünk ebből? Napra pontosan beosztva minden elő van készítve, ami a mi feladatunk. Se több, se kevesebb.
Csak annyit kér, hogy mielőtt nekilendülünk, mindig személyesen vegyük át tőle a tennivalót. Így tud feltölteni az erejével, buzdítani a jelenlétével. Ez a napi szent cserebere, amikor a missziós kötelességet tiszta örömre váltjuk be.
Mennyire elszomoríthatja, hogy úgy dolgozunk, mintha nem hinnénk abban, amire Ő képes. Mondjuk ugyan, hogy bízunk benne, de úgy tevékenykedünk, mintha minden rajtunk állna. Teljes erőbedobással végezzük az aktuális feladatot, és alig hagyunk pár percet arra, hogy az Ő szerepét esetleg elismerjük.
Képzelj el egy kislányt, aki futásnak indul egy teli bögrével, s kilötyögteti az egészet. Ott elöl majd újratölti, gondolja. Ezért még jobban felgyorsít, kezében az üres bögrével.
Olyan feladatot igyekszik teljesíteni, amit nem Tőle kapott. Mikor odaér Hozzá, és elfut mellette, épp csak pár csepp jut a csészéjébe, mert nincs ideje megállni, hogy feltöltse újra. Az ürességet nem csökkenti pár csepp.
A tragikus igazság az, hogy nem az elöl álló feladat az, ami megtölti a csészét – ami megtölt minket.
A csillogó cél csak egy vákuum, mely mindent kiszív belőlünk, de arra nem képes, hogy újratöltsön.
Tudom, mert megéltem. Nincs ennél üresebb üresség. Amikor a kezed tele van, de te magad csak egy kiszikkadt burok vagy.
Mikor a rohanásban eljutottam idáig, már tudtam, hogy csak a lelassult tempó, a nyugodt percek tudnak helyrehozni.
Újra rá kell csatlakoznom a Forrásra, Aki tudja, hogyan leheljen újra életet abba, ami kiszáradt, elpusztult. Jézus nem száll be velünk a mókuskerékbe. Ő a lassúbb ritmusú együttléteket kedveli. Lakni, lakozni, gyönyörködni – ilyen és hasonló kifejezéseket találunk a Vele való együttlétre.
Tanítványai kiválasztásának is két szakasza volt, ahogy mai alapigénkben olvassuk:
„Tizenkettőt választott ki arra, hogy vele legyenek, s hogy elküldje őket hirdetni az igét” (Mk 3,14).
Igen, menjenek, hirdessék az igét, és űzzenek ki démonokat, de sorrendben az első feladat, hogy „vele legyenek”.
Akkor tudunk megtelni, ha nem felejtünk el Vele lenni, mielőtt elindulunk szolgálatára.
Azt akarja, hogy előbb szívünk ritmusát hangoljuk rá az Övére, és azután fogjunk hozzá a mai nap teendőihez.
Ő odanyújtja nekünk, amire szükségünk van, és arra hív, hogy minden nap vegyük át Tőle imádságban, imádásban, az Igéből szerzett igazságban. Szeretettel feltölti bögrénket, és közben így suttog: Ez nem futóverseny, ahol számít a gyorsaság. Nem kérek mást, csak maradj meg az úton, amit kijelöltem neked, csak neked. Ne egy földi díjra szegezd a tekintetedet, hanem arra, hogy szeretetkapcsolatban maradj velem.
Ennek a napirendnek a teljesítése mindig elégedettséggel jár.

Uram, szeretnék mindenben szünetet tartani, hogy Veled lehessek. Add, hogy mindig észben tartsam, mekkora ajándék, hogy jelenlétedben tölthetem ezt a szent időt. Jézus nevében, Ámen.

Lysa TerKeurst: An Agenda That Will Never Satisfy
Encouragement for today, 2015.10.08.
www.proverbs31.org