2012. május 22., kedd

Lélekerősítő levelek 85

Bátorság a döntéseinkben
Lysa TerKeurst

„Bizakodom és reménykedem, hogy semmiben sem vallok szégyent, sőt nyíltan megmondom, hogy Krisztus, mint mindig, most is megdicsőül testemben, akkor is, ha élek, akkor is, ha meghalok.” Fil 1,20

Érdekes beszélgetésem volt Hollywoodban élő barátnőmmel. Bár a család a csillogás, a hivalkodás, a túlzott többletfogyasztás világában él, a szülők megpróbálják másra nevelni a gyermekeiket. Valamire, ami ritkaságszámba megy: bátor döntésekre.
Tudjátok, kétféle bátorság van. Az egyik az olyan bátor tett, ami megnöveli a pulzusszámunkat, mikor a lovag szembeszáll a sárkánnyal, vagy a tűzoltó behatol az égő házba. Ezek olyan különleges helyzetek, amelyeket valószínűleg sohasem tapasztalunk meg. Attól még, hogy nem kerülünk olyan szituációba, ahol bizonyítanunk kell bátorságunkat, nem kell azt hinnünk, hogy nem gyakorolhatjuk a bátorságot.
Van egy másfajta bátorság, amit széles körben gyakorolhatunk, de amit nem szoktak szeretni az emberek. Ez a döntés, a választás bátorsága. Az, hogy a helyes dolgot cselekedjük akkor is, ha népszerűtlen, akkor is, ha nem jár dicsőséggel, vagy talán észre sem veszik.
Fel tudsz idézni ilyen helyzetet az életedben? Már sokszor beszéltem róla, hogy én az egyik legkeményebb döntésemet az étkezés területén hoztam meg. Rejtett küzdelmet vívtam. Nem akartam foglalkozni vele, beszélni róla. A barátnőimmel sem, hát még Istennel.
Aztán észre kellett vennem, hogy mindegyre olyan üzeneteket kapok a Bibliából, amiket erre vonatkoztathatok. Én nem akartam róla Istennel beszélgetni, de Ő igen. Ott van a fenti Fil 1,20. De mások is:
5Móz 2,3: „Elég sokáig kerülgettétek ezt a hegyet, forduljatok észak felé!”
Zsolt 73,26: „Ha elenyészik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és örökségem te maradsz, Istenem, örökké!”
2Kor 7,1: „Minthogy ilyen ígéreteink vannak, kedveseim, őrizkedjünk a test és lélek minden szennyétől, így teljessé tesszük megszentelődésünket Isten félelmében.”
Isten biztosított róla, hogy olyannak szeret, amilyen vagyok, de túlságosan szeret ahhoz, hogy elnézze állandó vereségeimet.
Első bátor döntésem tehát az volt, hogy keresni fogom a Bibliában, mit akar közölni velem Isten a harcaimmal kapcsolatban. Bátor döntést hoztam, hogy a fegyelem útját járom. Bátor döntést hoztam, mikor egészséges harapnivalóhoz nyúltam akkor is, amikor senki sem látta. Bátor döntés volt, amikor félretoltam a csábító hússzeletet. Több vagyok, mint a kielégülésre vágyó ízbimbóim összessége. A szívem nem kívánja ezt a táplálékot. A karomnak, lábamnak nem erre van szüksége. A lelkem biztos, hogy nem ettől fog jóllakni.
Egyik bátor döntést a másikra helyezve eljuthatunk a győzelemhez. Bármilyen területen folytatsz is küzdelmet magaddal, határozd el, hogy bátor leszel.
Hozz egy bátor döntést.
Aztán még egyet.
Meg még egyet.
Bátor vagy. Indulj, bizonyítsd be magadnak.

Uram, elismerem, hogy minden nap minden döntésemhez szükségem van a segítségedre. Rajta akarok maradni akaratod pályáján, abban az irányban, amit Te mutatsz nekem. Csak Veled, Benned, Általad tudok bátor lenni. Segíts, hogy megtegyem a bátor döntéseket, amiket mutatsz nekem. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2012.02.16.
www.proverbs31.org

Használjuk ki a magányosságot
Glynnis Whitwer

„Nem nevezlek többé szolgának benneteket, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondalak benneteket, mert amit hallottam Atyámtól, azt mind tudtul adtam nektek.” Jn 15,15

Kisfiam a kanapé háta felé fordulva térdelt. Állát a háttámlán keresztbe tett karjaira támasztotta, kifelé nézett az ablakon. Kicsi feje jobbra-balra fordult, ahogy tekintetével követte a kint bicikliző, hancúrozó két szomszéd kisfiút.
Épp a kezemet törölgettem a konyhaajtóban, onnan figyeltem másodikos kisfiamat. Szánakozva láttam, hogy nagy levegőt vesz, s szomorúan sóhajt egyet. Átérezve bánatát, összeszorult a torkom, s a szemem könnybe lábadt. Ledobtam a törülközőt, csendesen odaléptem a kanapéhoz, és leültem mellé. Szó nélkül az ölembe húztam, s magamhoz öleltem.
Arcát az enyémhez szorította, könnyeink összefolytak. Éreztem a vágyat, a reményt, ami egész kis testében lüktetett. Ugye megállnak előttünk? Ugye engem is kihívnak játszani? Bármennyire akart „nagynak” látszani, nem tudta visszatartani a sírást.
Mióta az év elején Észak-Karolinába költöztünk, Joshua egyfolytában küzdött a beilleszkedéssel. Már kialakult játszó közösségek voltak a környéken, az iskolában, félénk kisfiam mindegyikből kint rekedt. Otthon jól elvolt az öccseivel, de ők nem pótolhatták az utcabeli vagy iskolai pajtásokat.
Nyomasztotta a magányosság, amit én magam is éreztem. Az én életemnek is egyik legsötétebb időszaka volt ez. Új világ volt ez nekünk, s Josh ugyanolyan fájdalommal érzékelte ezt, mint én. Mégis, abban az időben olyan dolgokat tanultunk Istenről és önmagunkról, amit nem ismertünk volna meg, ha Phoenixben maradunk.
Bár a magányosság fáj, mégis jó dolog egy ideig benne lenni. C.S. Lewis írja: „Isten suttog hozzánk örömeinkben, beszél hozzánk a lelkiismeretünkben, de kiabál a fájdalmainkban: a fájdalom az Ő hangszórója, hogy felrázza a süket világot.”
Isten határozottan szólt hozzánk a magányosságunkban. Kezdtem felfogni, hogy Ő talán azért enged meg ilyen magányos időszakokat az életünkben, hogy ezáltal arra hívjon, Benne találjunk rá legjobb barátunkra. Amikor barátaink elhagynak, vagy mi hagyjuk el őket, Isten más módon fedi fel jelenlétét. Tim Hansel, a Through the Wilderness of Loneleness (A magányosság pusztaságán át) című könyv szerzője így fogalmaz: „A magányosság nem elhagyatottság, csak úgy érezzük, mintha az lenne. Valójában egy új szintje a találkozásnak Azzal, aki egyedül képes kitölteni az űrt a szívünkben.”
Isten önmagával szeretné feltölteni a szívünket. Mi viszont szívünk vágyait a világ dolgaival igyekszünk kielégíteni. Ám a kísérletek Isten helyettesítésére tünékenyek, feloldódnak, s utánuk még magányosabbnak érezzük magunkat, mint azelőtt.
Ha te vagy a gyermeked éppen magányosak vagytok, tekintsd ezt az időszakot alkalomnak arra, hogy elmélyítsétek a barátságot Jézussal. Jézus barátainak nevez minket a Jn 15,15-ben: „Nem nevezlek többé szolgának benneteket, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondalak benneteket, mert amit hallottam Atyámtól, azt mind tudtul adtam nektek.”
Közösségi embereknek szánt minket Isten, de a magányossággal is célja van. Ha tanulunk belőle, ha nem csak zúgolódunk, szert tehetünk egy életre szóló barátságra, egy olyan Barátra lelünk, aki sosem hagy egyedül minket.

Uram, köszönöm, hogy olyan barát vagy, aki soha nem hagy el. Néha rám nehezedik a magányosság. Add, kérlek, hogy valóságosnak érezzelek. Nem akarok zúgolódni magányosságom miatt, inkább ki szeretném használni, tanulni szeretnék belőle. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2012.02.17.
www.proverbs31.org

Nem tudnál igyekezni, Istenem?
Amy Carroll

„Mindent ő tesz, a maga idejében. Adott ugyan nekik (némi) fogalmat az idő egész folyásáról is, de anélkül, hogy az ember elejétől végig fel tudná fogni, amit az Isten tesz.” Préd 3,11

Elegem volt, elkezdtem kiabálni: „Igyekezz már! Gyorsabban, gyorsabban!”
Mi, akik vidéken élünk, tudjuk, hogy az úton döcögő traktorok hozzátartoznak a mindennapokhoz. De attól még, hogy megszokott dolgok, nem leszünk kevésbé idegesek, amikor épp igyekszünk valahova, s előttünk cammog egy traktor. Ez történt nemrég velem is, mikor egy kétsávos úton egy traktor mögé kerültem. Csigalassúsággal haladtunk, mielőtt kirobbantam. Persze az ordításom, „Igyekezz már! Gyorsabban, gyorsabban!” - mit sem számított a traktornak.
Ugye, Isten időzítésével is így vagyunk néha? És ugyanígy nem tudunk hatni rá.
Olyankor, amikor nem az én kedvem szerinti ütemben működik Isten, s szeretném Őt felgyorsítani, eszembe jut Ábrahám feleségének, Sárának a története. Ő is biztosan így érzett. Már tíz éve hiába várta a gyermeket, akit Isten megígért neki (az 1Móz 12-21-ben az egész történetet elolvashatod), úgy döntött hát, hogy „segít” Istennek.
Tíz év várakozás mindenkinek sok. Sára tehát odaadta szolgálóját, Hágárt, a férjének, és kettejüknek gyermeke lett. Az asszonyok között viszont elmérgesedett a viszony. Igazi szappanoperába való történet.
Végül, tizenöt évvel később, megszületett a fiúgyermek, akit Isten ígért Ábrahámnak és Sárának. Nem késett el Isten. Időzítése tökéletes volt. Sára volt türelmetlen, s ezzel összekavarta a dolgokat, amivel azt is megtanulta, hogy bizony ára van annak, ha manipuláljuk a körülményeinket.
Tudom, nem csak Sára meg én szeretnénk, ha Isten néha jobban igyekezne. Valaki mondta egyszer, hogy a csuklónkon hordjuk az istenünket (vagy manapság a telefonunk kijelzőjén).
Ezt olvassuk az Iz/Ézs 55,9-ben: „Amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én útjaim a ti útjaitoknál, az én gondolataim a ti gondolataitoknál.” Az időzítés hozzátartozik Isten útjaihoz. Mutogathatom én az órámat, Ő sohasem késik el. Lassúnak tűnhet, de mindig épp időben van.
Van-e valamilyen ígérete Istennek, ami nagyon lassan bontakozik ki az életedben? Elültetett valami álmot, vágyat a szívedbe, és az sehogy sem akar teljesülni?
Ne add fel a reményt! Isten hűséges, és számíthatsz a pontos időzítésére. Fordítsd Rá a tekinteted, és élvezd az utat a cél felé. Vannak dolgok, amiket útközben meg kell tanulnunk ahhoz, hogy teljes legyen örömünk, ha az ígéret beteljesedik.

Uram, néha nem értem, miért úgy időzítesz, ahogy. Néha nagyon nehéz várakozni, de bízom Benned. A Te útjaidra, a Te időzítésedre akarok hagyatkozni. Segíts elsajátítanom azt, amit várakozás közben kell megtanulnom. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2012.02.20.
www.proverbs31.org


Szükségem van rá
T. Suzanne Eller

„Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást.” Jn 13,34

Ezt az sms-t kaptam: Nem érdekel, mennyi dolgod van, Suzie. Vegyél fel a naptáradba. Szükséged van rám.
A barátok gyakran az utolsó helyre kerülnek az életemben. Szüleimnek mostanában nagyobb szükségük van rám, mint régen. Gyermekeim, unokáim vannak három különböző államban. Igyekszem összeegyeztetni a szolgálatot, a kapcsolatokat, a mindennapi életet.
De igaza van a barátnőmnek. Szükségem van rá.
Nagyon szeretek vele beülni egy étterembe. Sokat nevetünk. Beszámolunk egymásnak az életünkről. Istenről is szoktunk beszélgetni. Mélyre ásunk, bonyolult kérdéseket feszegetünk, imádkozunk, bátorítjuk egymást.
Miért hagyom hát utolsó helyre csúszni a barátságot?
A Jn 13-ban Jézus megparancsolja tanítványainak, hogy szeressék egymást. Jézus nem dobálózott parancsokkal. Ez is egy ilyen ritka alkalom volt, mert tudott valamit, amit ők nem tudtak. Hogy szükségük van egymásra. Jézus nemsokára visszatér a mennybe. A szeretete örökre velük marad, de fizikai valója nem. És nehéz idők előtt álltak.
Üldöztetés.
Szenvedés.
Bántalmazások.
Ám még ennél is tovább ment. „Úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket.”
Hogyan tartották ezt be?
Mikor megtagadta Jézust, szeretett Megváltóját, Péter zokogva távozott a színről. El tudod képzelni, mit érezhetett?
Úgy szeretni Pétert, ahogy Jézus szerette, azt jelenti, hogy a barátai nem haragudtak meg rá. Azzal vigasztalták, hogy Jézus szereti, és megbocsát neki. A kegyelemről, az irgalomról beszéltek hozzá.
C.S. Lewis, az író és professzor, mondta: „A barátságra nincs szükség, ahogy a filozófiára vagy a művészetre sincs… Nincs létfenntartó értéke. Inkább egyike azon dolgoknak, amik értéket adnak az életbenmaradásnak.”
Senki sem várja el tőlünk, hogy magányosan éljük meg hitünket. Isten és a barátság nem csak szórakozás. Szükség van rájuk. Jó időben – rossz időben. Akkor is, amikor látjuk magunk előtt a célt, és akkor is, amikor nem.
Lehet, most azt gondolod, neked nincs olyan barátnőd, aki sms-eket küld, vagy aki néha felhív, és szeretnéd, ha lenne. Ha így áll a helyzet, miért nem imádkozol érte, miért nem kéred meg Istent, mutasson rá egy ismerősödre, akinek szüksége van rá, hogy valaki most felé nyúljon. Néha először olyan barátokká kell lennünk, amilyenre mi magunk vágyunk, gyakran ez az első lépés egy olyan barátság felé, amire szükségünk van.
Ma megígértem magamnak valamit. Foglalkozni fogok ezzel az ajándékkal, amit barátságnak hívunk. Hetente, havonta beiktatok egy együtt ebédelést, de legalább egy beszélgetést. Épp befejeztem a válasz sms-t: Nem érdekel, mennyi dolgom van. Egyezzünk meg egy időpontban. Szükségem van rád.

Uram, köszönöm neked a barátnőmet. Annyira túlszervezem az életemet, hogy ő mindig a sor végére kerül. Adj, kérlek, bölcsességet, hogy táplálni tudjam életemnek ezt az oldalát. Segíts, hogy úgy szeressem a barátnőmet, ahogy te szeretsz engem. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2012.02.21.
www.proverbs31.org

Ne ítélj el, kérlek
Samantha Reed

„Egy valami hiányzik még belőled: menj, add el, amid van, és oszd szét a szegények között, akkor kincsed lesz a mennyben; azután jöjj, és kövess engem.” (Mk 10,21)

Nem volt minden a helyén a fontossági sorrendemben. Sejtettem egy ideje, de igazából akkor jöttem rá, mikor részt vettem egy utazáson a Compassion International szervezésében El Salvadorban. Meglátogattam két gyermeket. Felhajtották ponyvából készült bejárati ajtójukat, s behívtak az otthonukba. Lent sár, a falak földből, egyetlen ágy, ahol esténként öten igyekeztek álomba merülni. Egy ágy, ahol arról álmodhatott valaki, hogy orvos vagy rendőr lesz nagy korában.
Nem ezüstöt és aranyat kaptam tőlük, hanem önzetlen szeretetet. Benne volt a történeteikben, a mosolyukban, az apró kis ajándékokban, amit a sajátjukból adtak.
Ajándékozni jöttem én is: mosószert hoztam és élelmiszert. De az ő ajándékuk mindezt túlszárnyalta. Egy sárfoltos, szeretetbe mártott, színes gyöngykarkötőt kaptam. Az övék volt, de azt akarták, hogy az enyém legyen.
Ünnepélyesen kijelentem, hogy nincs az a gyémánt, ami abban a percben számomra többet ért volna a szeretetüknél, az ajándékuknál.
Másnap reggel készülődés közben nógatást éreztem: te is ajándékozd oda a karkötődet, ahogy a gyerekek neked adták az övékét.
Igen, volt nálam egy másik értékes karkötő. Édesapámtól kaptam több mint húsz éve. Egyszerű fakarkötő Dél-Afrikából, de nekem a fél világot jelentette.
Hogyan mondhatnék le róla? Nyugtalanul tétováztam. Repesett a szívem, ahogy elképzeltem a jelenetet, ahogy egy kislánynak vagy egy anyukának átnyújtom a karkötőt. Aztán összeszorult a gondolattól, hogy továbbadom egyik legdrágább kincsemet. Na, itt van a probléma gyökere. Mit tartok kincsnek.
Kérlek, ne ítélj el.
Zavarban vagyok, sőt, nyomorultul érzem magam. A gyomrom felkavarodik, mikor ki kell mondanom: nem adtam oda senkinek a karkötőmet. Képtelen voltam? Nem, ennél többről van szó: nem is akartam. Mindkét karkötő velem utazott haza, az Egyesült Államokba.
Az egyik az önzetlenséget jelképezte, a másik az önzést.
Azt hittem, vagyok valaki, mert ajándékot viszek a szükségben szenvedő gyermekeknek, babkonzervet és rizst, szappant és mosolyt. Fogalmam sem volt róla, hogy én vagyok az, aki szükségben szenved.
Mindennél jobban szükségem volt valamire, ami hiányzott belőlem: hogy jobban szeressem az Urat, mint a saját dolgaimat. A szívem jobban ragaszkodott ahhoz a karkötőhöz, mint ahhoz, amit Isten kért tőlem. Ő arra kér: „adj a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben.” Olyan egyszerűnek hangzó kérés, és mégis milyen nehezen teljesítem.
Tudod, mi az egész történet csattanója? Azóta már elveszítettem az édesapámtól kapott karkötőt. Nemde ez földi kincseink sorsa? Arra vannak, hogy kicsússzanak nyitott kezünkből, adakozó szívünkből.
Elhatároztam, hogy ezentúl nem engedem, hogy az Úr és azok iránti szeretetem, akik fontosak számára, kevésnek bizonyuljon. Legközelebb odaadok mindent. Már most kinyitom a kezem és szívem, így várom és keresem az alkalmakat az ajándékozásra. Velem tartasz?

Uram, te vagy a tökéletes minta az adásra. Te nekünk adtad a Fiadat, Ő pedig az életét adta a kereszten. Köszönöm, Uram, hogy adsz irgalmat, második esélyt, és olyan szívet, ami nemcsak meghallja, de válaszol is a Te nógatásodra. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2012.02.22.
www.proverbs31.org


A foltok mögé látni
Glynnis Whitwer

„Ezért vigasztaljátok és bátorítsátok egymást, mint ahogy meg is teszitek.” 1Tessz 5,11

Egy kamionnal való túl közeli ismerkedéstől Josh fiam autója tele lett ragacsos, fekete szennyeződésekkel. Ráadásul az öccse kérte kölcsön az autót, és ő okozta a balesetet. Josh lelkében a bosszúság megkönnyebbüléssel keveredett.
Az öccse bocsánatot kért, és felajánlotta, hogy kifizeti a kárt, de Josh tudta, hogy nincs rá pénze. Mivel a biztosítás úgyis fedezte a kiadásokat, úgy döntött, egyik barátjával megegyeznek egy csereüzletben: a barát elvégzi az aprólékos tisztítást, gyerekvigyázásért cserében. Kedves, okos megoldás volt.
Josh barátja nyolc órán át dolgozott, hogy megszabadítsa az autót a foltoktól, s a végén mindnyájan úgy gondoltuk, remek munkát végzett. Josh büszke volt döntésére, hogy nem fizettette meg öccsével a kárt, s arra, hogy ilyen kreatív ötlete támadt a megoldásra.
Öröme addig tartott, míg meg nem akarta osztani néhány barátjával. Ahelyett, hogy a jót látta volna, egyik kislány csak ennyit mondott: „Még látszanak rajta foltok.”
Miután hazajött, és négyszemközt voltunk, Josh így panaszkodott: „Annyi befektetett munka után csak a foltokat látta!”
Igyekeztem bátorítani, újra megdicsértem a döntéséért, próbáltam visszahozni a jókedvét. De a sérülés megtörtént. Mikor Josh kiment a konyhából, elgondolkoztam az óvatlan megjegyzésen. Hányszor előfordult velem is, hogy csak a foltokat láttam. Volt idő, amikor én is így reagáltam volna. Gyakran nem láttam meg gyermekeim befektetett munkáját, s csak a hibákra hívtam fel a figyelmet. Nem vettem észre a fejlődést, s csak arra koncentráltam, ami még hiányzott. Saját életemben is könnyebben észreveszem azt, ami nincs, mint hogy annak örüljek, ami van.
A meggondolatlan kijelentésekben tükröződő kritikai szellem rám is jellemző volt egy időben. De tudtam, hogy az elégedetlen hozzáállás nem illik ahhoz a Jézuskövető tanítványhoz, aki lenni akartam. Ellentétes a biblia tanításával, például alapigénkkel az első tesszalonikai levélből, mely arra hív, hogy vigasztaljuk és bátorítsuk egymást.
Ezért hát még évekkel ezelőtt arra kértem Istent, tisztítsa meg szívemet az egészségtelen büszkeségtől. Bocsássa meg nekem az ítélkező, kritikus gondolatokat és szavakat, s töltse helyükre Szentlelke irgalmas szeretetét. Túl akartam látni a foltokon, gyönyörködni szerettem volna az erőfeszítés értékeiben.
Sok-sok őszinte bűnvallásra volt szükségem, hogy megszabaduljak a belém rögzült, mindenütt problémát kereső hozzáállástól. Amikor a szavaimra már vigyázni tudtam, a szívem még mindig gyógyításra szorult. De valahányszor sikerült észrevennem és elismernem a szívembe törő csúf gondolatokat, a kritikus hajlam szorítása lazult, és sikerült örvendeznem a tökéletlen eredményeken - másokban és magamban is.
Feltörnek még bennem kritikus gondolatok? Igen. Bevallom, a fiam autóján én is láttam a foltokat. De gyorsan áttereltem a figyelmemet a megbocsátó testvér kedvességére. Örültem ötletességének és barátja segítőkészségének. És megköszöntem Istennek, hogy győzött bennem a pozitív hozzáállás, és együtt tudtam lelkesedni a fiammal.
Látom a fejlődést magam körül. Isten dolgozik szeretteim életében, és dolgozik az enyémben is. Azért imádkozom, hogy eljussak oda, hogy ne is vegyem észre a foltokat. Olyan szemet és szívet szeretnék, amelyik a legkisebb előrehaladást is észreveszi, aki meg tudja dicsérni a próbálkozást, aki elismeri az erőfeszítést. Ha eleget akarok tenni Jézus kérésének, hogy szeressem a többieket, ki kell, hogy halljon belőlem a kritikus szellem, s helyét át kell, hogy vegye az elismerő szeretet szelleme.

Uram, köszönöm, hogy Te a jót látod bennem. A Te gondolataid nem kritikusak, nem elítélők, örülsz minden kis lépésnek, amivel haladok előre. Hiszel bennem, s ez arra sarkall, hogy még jobb legyek. Segíts, hogy ezt az ajándékot másoknak is átadjam, s magamnak is megőrizzem. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2012.02.23.
www.proverbs31.org

2012. május 19., szombat

A hívőket kísérő jelek


"Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik. Akik hisznek, azokat ezek a jelek fogják kísérni: Nevemben ördögöt űznek, új nyelveken beszélnek, kígyókat vehetnek kezükbe, és ha valami mérget isznak, nem árt nekik, ha pedig betegekre teszik a kezüket, azok meggyógyulnak." Mk 16,15-17

Átvitt értelemben megélhetjük a jeleket.
Jézus mindig szabadon lavírozott a konkrét és átvitt értelmezés között. Például

Konkrét – átvitt: A jeruzsálemi templomról kérdezik, ő azt feleli, bontsák le, és harmadnapra felépíti – a saját testére vonatkozik.

Átvitt – konkrét: Zsolt 41,10-et idézi az utolsó vacsorán, “aki a kenyeremet eszi, az árul el”, – ő pedig bemárt egy falat kenyeret a szószba, s odaadja Júdásnak, hogy lássák, ki az, aki elárulja.

Íme tehát a jelek:

Ördögűzés: A benned lévő démontól: egy fájó, zavaró gondolattól, érzelemtől, indulattól, vágytól, ami akár évek óta gyötör – Jézus nevében kérve Istent megszabadulsz.

Új nyelveken beszélnek: Tapasztaltad már, hogy nem azt mondod, amit akartál, pontosabban úgy érzed, nincsenek szavaid, nem tudsz vigasztaló stb. szót mondani, esetleg kimerült vagy a lélegzetvételre is, és mégis jönnek a szavak igaziak, vigasztalók, megvilágosítók?

Kígyók, mérgek: Attól még, hogy hívő valaki, nem kerülheti el a világ szennyét, de az nem hat rá, nem mocskolja be, nem mérgezi meg a lelkét

Gyógyítás: Az ember, akiben Jézus él, békességet, szelídséget áraszt magából, amitől lenyugszanak az indulatok, enyhül a fájdalom, a kétségbeesés; a pozitív gondolkodás, a remény saját betegségedet is enyhíti.

2012. május 17., csütörtök

Aki hallja, adja át

A Szentlélek a lelkünk mélyén suttog hozzánk, ösztökél a jóra, visszatart a rossztól.
Amikor Jézus azt mondja: „akinek van füle a hallásra, hallja meg”, stb. ez azt is jelenti, hogy vannak, akiknek van, vannak, akiknek nincs képessége a belső hallásra. Nem arról van szó, hogy nem akarják hallani, hanem arról, hogy nem képesek rá. Miért teremtette/teremti Isten az embereket ilyen kettősséggel?

Miért vannak betegek? – Hogy az egészségesek ápolhassák őket.
Miért vannak szegények? – Hogy a gazdagok segíthessék őket.
Miért vannak „lelki süketek”? – Hogy a „hallók” közvetíthessék nekik, amit hallanak.

Az egészségesek szemében sokkal nagyobb a beteg szenvedése, mint ahogyan azt a beteg átéli. Utóbbi megkapja a segítő kegyelmet a maga állapotához.

A gazdagok szemében sokkal nagyobb tragédia a szegénység, mint amilyen fájdalmasan ez a szegényeket érinti. Ők megkapják a belső öröm, a más értékekre való figyelés kegyelmét.

A „lelki süketek”, akik nem saját megrögzöttségük miatt, hanem Isten akaratából azok, megkapják a nyitottságot, hogy meghallják a kívülről, mások által közvetített igazságot, és egy olyan belső tisztasággal rendelkeznek, amely addig is megvédi őket a végleges leszakadástól. A „hallóknak” naponta meg kell küzdeniük ezért a tisztaságért.

Ezt jelenti, hogy a betegek, a szegények, a szomorkodók, a lelki szegények „boldogok” a Hegyi Beszéd szerint, vagy az eredeti szó más jelentésárnyalatával: „áldottak”.

2012. május 15., kedd

A Szentháromságból kettő, akik egy

Jn 16,7
Jobb nektek, ha elmegyek, mert ha nem megyek el, akkor nem jön el hozzátok a Vigasztaló. Ha azonban elmegyek, akkor elküldöm.

Miért ne jöhetne el a Vigasztaló attól még, hogy Jézus itt van?
Olyan ez, mint mikor ugyanaz a színész két szerepet játszik a darabban. Egyszerre mindig csak az egyik lehet a színpadon.

2012. május 14., hétfő

Lélekerősítő levelek 84


Hogyan tovább
Micca Monda Campbell

„Értelmet adok neked, megtanítalak az útra, amelyen járnod kell. Tanácsot adok neked, s szemem rajtad nyugszik.” Zsolt 32,8

Tudom, milyen eltévedni.
Már egy órája haladtunk a mellékúton, mire rádöbbentünk, hogy eltévedtünk. Egy kis motel előtt megállítottam a kocsit, gondoltam, itt majd eligazítanak. Két középkorú férfi ült a pult mögött, lábuk a pulton, s egy apró tévét bámultak. Megköszörültem a torkomat, hogy felhívjam magamra a figyelmet. „Elnézést, megmondanák, hogyan jutunk vissza az autópályára?” Üres tekintettel felém pillantottak, aztán vissza a tévére. Kimentem a kocsihoz, s közöltem a rossz hírt a barátnőmmel. „Eltévedtünk. Végünk.”
„Ugyan már – igyekezett megnyugtatni. - Ott egy benzinkút a túloldalon. Csak találunk valakit, aki hajlandó segíteni.” A hangjában reménykedés volt, a szívemben alig.
A kopott faépület az utca túloldalán akár sorozatgyilkosok tanyája is lehetett. A falakról mállott a festék, benőtte a bozót. Semmi hívogató nem volt rajta. Nem fogok egyenesen besétálni potenciális gyilkosaink markába. A barátnőmnek végül sikerült meggyőznie: „Nem állunk szóba senkivel – mondta. – Csak bemegyünk, és veszünk egy térképet.”
A nyikorgó, öreg ajtón belül körülnéztem gyilkosunkat keresve. Biztonságosnak látszott a környezet, meg is kaptuk az útbaigazítást, s gond nélkül visszajutottunk a kocsihoz.
Aztán meg hazakerültünk. De megtanultam valamit: az élet tele van zsákutcákkal, téves irányokkal, amik eltérítenek az útról. Időről időre eltévedhet a lelkünk is, ha nem Istentől kérjük az eligazítást, a választ kérdéseinkre. Mindig vannak jelei, ha ez megtörténik velem. Unalmasnak, ijesztőnek, eseménytelennek, céltalannak látszik az élet. Rám tör a szomorúság, napjaim magányosak, hidegek, sötétek. Már nem bízom saját döntéseimben sem. Ha nem kérünk rendszeresen pontos eligazítást Istentől, könnyen összezavarodhatunk, s nem tudjuk, hogyan tovább. Úgy érezhetjük, hogy végleg eltévedtünk.
Nem törvényszerű, hogy ez bekövetkezzék. Odafordulhatunk Istenhez segítségért. Mai alapigénkben Isten megígér valamit: „Értelmet adok neked, megtanítalak az útra, amelyen járnod kell. Tanácsot adok neked, s szemem rajtad nyugszik.” Nem kell egyedül tapogatóznunk a sötétben kiutat keresve. Isten mindig ott van, hogy megvilágítsa az ösvényt. Hiába határozzuk el szilárdan, hogy tartjuk az irányt, Isten útmutatása nélkül olyan helyre jutunk, ami nem volt szándékunkban. Ha szükségünk van eligazításra – akár akkor is, ha egy akaratos gyermekkel való bánásmódról, munkahely változtatásról, egy nehéz kapcsolatról van is szó – Isten hűségesen tanácsot ad. Tanácsát meglelhetjük az Igében, imádságban, a Szentlélekre hagyatkozásban, hogy Ő kövezze ki az utat előttünk. Csak akkor lehetünk biztosak, hogy elérjük úti célunkat, ha gyakoroljuk ezeket a módszereket.
Igaz, az életben akadályok gördülnek elénk, ismeretlen utakra kell fordulnunk, de Isten meg akarja mutatni az irányt, fel akar szerelni, vezetni akar az úton naponta, mialatt megtanuljuk, hogy egyre jobban Rá bízzuk magunkat.

Uram, eddig egyedül bolyongtam, céltalanul. Ma megtanultam, hogy Te arra vágysz, hogy irányt mutathass, hogy tanácsot adhass nekem. Életem apró részleteivel is törődsz, kutatni fogom hát Igédet, és követem az utat, amit kijelölsz nekem. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2012.02.06.
www.proverbs31.org

Megújulás
T. Suzanne Eller

Mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény. A régi megszűnt, valami új valósult meg.” 2Kor 5,17

Tipikus családi jelenet volt, a szüleimnél nyaraltunk. Anyám, kicsit hamisan, dúdolt valamit a konyhában. Apa a kopott kék nyugágyon heverészett. A férjem, a bátyám és az öcsém a tévében közvetített focimeccsről beszélgettek. A kisebb gyerekek társasoztak, a nagyobbak megtárgyalták a lányom sikeres felvételijét a főiskolára. Néztem őket, és hirtelen rácsodálkoztam a jelenetre. Várjunk csak! Mióta vagyunk mi „tipikus család”?
Múltbeli emlékeim alapján sosem kerülnénk egy Hallmark reklámba. Édesanyám 15 évesen szülte első gyermekét. Elvesztette a talajt a lába alól, mialatt igyekezett megfelelni az anya- és feleségszerepnek. Fiatal férje szavakkal és tettekkel is bántalmazta, míg aztán 20 évesen lelépett. Anya egyedül maradt terhesen – engem várt -, de talált egy jó embert, akivel később összeházasodtak.
Ám a magával hozott múltbeli teher rányomta a bélyegét erre a kapcsolatra, s később a családi életünkre is. Öngyilkossággal fenyegetőzött. Dührohamai voltak. Megvert minket. Bocsánatért esedezett. Ha megadtam magam a szeretetnek, másnap vagy egy hét múlva újabb jelenet törte össze a szívemet. Ezért inkább megkeményedtem.
Ugorjunk 25 évet. Már nem vagyok gyermek. Fiatal felnőtt gyermekeim vannak. Isten meggyógyított a szívemet.
Ahogy ott álltam a szobában, s néztem őket, rádöbbentem, hogy még mindig a múlt szemüvegén át tekintek rájuk. A neheztelést, a dühöt már elengedtem. Tudtam szeretni a szüleimet, de még mindig sérült családként tekintettem magunkra. Kapcsolatainkat még sok szálon ez a koncepció határozta meg.
Lélekben hátraléptem, hogy alaposabban megnézzem a többieket. Most milyen ember édesanyám? Mivé fejlődött? Észrevettem, hogyan működött Isten, mivé alakította az életét?
Nem, nem vettem észre. És ebben sajnos nem voltam egyedül, a testvéreim sem fogták fel. Tehetett anya bármit, viselkedhetett bárhogy, a homlokán ott volt a skarlát betű.
Pedig hosszabb ideje vagyunk „normális” család, mint ameddig rossz, „diszfunkcionális” család voltunk. Ideje volt belépni a jelenbe, s hátunk mögött hagyni a múltat.
Aznap váltam gyermekből végleg felnőtté. Elgondolkoztam, mit képes tenni Isten egy tönkrement élettel is. Örvendezni tudtam a változáson, ami édesanyám és családunk lelkében végbement. Ez az öröm nemcsak engem újított meg, de megváltoztatta édesanyámat és a kapcsolatunkat is. Valahogy megérezte, hogy új fejezet kezdődik. A bűntudat terhe csökkent, ahogy a szemembe nézett, s annak láthatta benne magát, amivé alakult, amivé lett.
Többször nyaraltunk már együtt azóta. Anyám még mindig hamisan dúdol. Még mindig én készítem a desszertet. De amikor a családunkra nézek, már nem csak egy családi összejövetelt látok, hanem egy képet, mely Isten kegyelmét ábrázolja.

Drága Jézus, felismerem-e a csodákat, amiket családtagjaimban véghezviszel? Még mindig neheztelek, hiába változott meg az illető? Újítsd meg, kérlek a tekintetemet. Lássam meg az újrafestett képet, nyújtsam ki valaki felé irgalmadat, amit olyan bőkezűen osztottál nekem. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2012.02.07.
www.proverbs31.org

Attól még nem vagy rossz anya
Lysa TerKeurst

„De Isten, gazdag lévén irgalomban, az ő nagy szeretetéért, amellyel minket szeretett, minket is, akik halottak voltunk a vétkek miatt, életre keltett a Krisztussal együtt – kegyelemből van üdvösségtek!” Ef 2,4-5

Te is érzed, hogy mint egy pingpong labda ide-oda pattogsz: egyszer jó anyának, máskor rossz anyának tartod magad?
Kislányom nagy örömére, önként jelentkeztem, hogy a tavaszi szünetben gondozzuk az osztály tengerimalacát. Végül is van egy hörcsögünk, amit imádunk, tehát van gyakorlatunk – jó anyu!
A szünet előtt két héttel valami baleset folytán hörcsögünk túl korán távozott erről a világról. Levelet kaptam az osztályfőnöktől, aki a szomorú eseményről értesülvén úgy vélekedett, hogy alkalmatlanok vagyunk a tengerimalac befogadására – rossz anyu!
Elbűvölöm az osztályfőnököt, mert elsőként jelentkezem kísérőnek a kiránduláson – jó anyu!
Ugyanaznap érkezik a kör-email, melyben név szerint megemlítik azt a három szülőt, aki még nem töltötte ki az engedélykérő lapot. Ott vagyok köztük, mindenki szemeláttára – rossz anyu!
A lehető legegészségesebb tízórait csomagolom a gyerekeknek – jó anyu!
Szétesik a délutánom, ezért vacsorára cukrozott gabonapelyhet kapnak – rossz anyu!
Annyira, de annyira igyekszem jó anya lenni! Néha úgy is érzem, hogy az vagyok, mikor minden rendben megy, egészséges a hörcsög, kitöltődik a nyomtatvány, főtt étel kerül az asztalra. De legyünk őszinték. Ritka az a nap, amikor minden összeáll, s elkészül a vacsora is. S amikor nem így történik, magamat hibáztatom. Szoktál te is így érezni?
Pár napja ezekről a dolgokról beszélgettünk Renee barátnőmmel, amikor furcsa összefüggésre jöttem rá. Muszáj volt nevetnem, mikor észrevettem, hogy mialatt mesélem a napjaimat, már többedik alkalommal mondom ugyanazt: „az idegösszeomlás szélén jártam, ezért pár percre elvonultam Jézussal, s ő javított a helyzeten.”
Renee hamarabb kapcsolt: „De hát nem erről szól az egész életünk?”
Nem úgy értem, hogy mindnyájan mindig az idegösszeomlás szélén járunk. De teljes mértékben Istentől függünk. Nekem biztos, hogy állandó szükségem van a szeretetére, biztatására, bölcsességére, tisztánlátására, erejére, türelmére, kegyelmére.
Ha bármit helyesen teszek anyaként, az az Istennel való állandó párbeszédből ered. Megszoktam, hogy őszintén, természetesen beszéljek Vele. Ilyeneket mondok. „Figyelj ide, Istenem, rossz anyának érzem magam, mert rákiabáltam a gyerekekre. De ugye nem ez a tettem minősít, nem ez határozza meg, hogy ki vagyok? Te határozol meg. Köszönöm hát kegyelmedet, és leteszem ezeket a gondolatokat. Segíts, kérlek.”
Meg kell jegyeznem mai alapigénk igazságát. Isten az Ő szeretetéből, kegyelméből életre keltett Jézussal még akkor, amikor bűnben voltunk. Az Ő kegyelméből üdvözülünk.
Isten kegyelme mindig közbe akar lépni. Nem azért, hogy felmentsen, ha türelmetlen, szétszórt vagy felelőtlen vagyok. De vigasztalva így szól hozzám: „Lysa, te jobb vagy, mint amilyennek tartod magad. Nagyon szeretlek. Ne foglalkozz állandóan azzal, hogy jó anya vagy-e, vagy rossz. Amikor jól sikerülnek a dolgok, örvendezz, és adj hálát nekem. Amikor valami rosszul alakul, ne késlekedj segítségül hívni engem.”
Istennel sosem vagy rossz anya. Lehet egy rossz perced – na jó, kettő… vagy akár tizenhét. De nem a rossz pillanataink határozzák meg, milyenek vagyunk.
Isten kegyelme befed minket. Tanít. Rossz pillanatainkban közbeszól, megfordítja a dolgok menetét, átalakít.
Ott a megbocsátás.
Ott a szeretet.
Ott a második esély. Meg a következő. Meg a következő.
Jó anya vagy, kedves barátnőm. Akkor is, ha néha, mint nekem, vannak rossz pillanataid. Akkor is pontosan az az anya vagy, akire a gyermekeidnek szükségük van Isten terve szerint. Maradjunk meg ma ebben az igazságban.
És kit érdekel, hogy egyesek szerint alkalmatlanok vagyunk egy tengerimalac gondozására? Ahogy sikerült lehiggadnom, rájöttem, mennyi gondtól óvott meg minket az, hogy így alakultak a dolgok. Jöhet a mosoly.

Uram, tudom, hogy csak Te tudsz feltölteni. Hálás vagyok, hogy kegyelmed mindig készen áll, hogy beborítson, főleg olyankor, mikor nehéz szülőnek lenni. Segíts, hogy ne mind elemezgessem magam, hogy milyen anya vagyok. Taníts, irányíts, alakíts ma is. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2012.02.09.
www.proverbs31.org

Kettesben Jézussal
Amy Carroll

„Köszönjék meg az Úrnak minden kegyelmét, és csodáit, amelyeket az emberek fiaiért tett! Mert az éhezőket jóllakatta, s a nyomorgókat ellátta javakkal.” Zsolt 107,8-9

Mikor új lakó költözött a szomszédba, Caroline összetrombitálta a környékbeli ismerősöket, hogy barátságos fogadást adjanak az újonnan jöttnek. Szerettek volna ünnepséget rendezni, amivel befogadják őt közösségükbe. Caroline fel is hívta az új szomszédot, s igencsak meglepődött, mikor kedvességét bizalmatlansággal fogadták.
„Miért akarnak nekem vacsorát adni?” – kérdezte a nő. Caroline elmagyarázta, hogy ezen a környéken az a hagyomány, hogy egy vacsorával ajándékozzák meg az újonnan érkezett szomszédot. „Tudja, mit? Majd jelentkezem, ha éhes leszek” – hangzott a válasz, s a telefon szétkapcsolt.
Caroline elgondolkozott, hányszor előfordul, hogy úgy bánunk Istennel, ahogy az új szomszéd bánt ővele. Isten minden nap megterít nekünk, s hív minden hívő embert, jöjjenek, egyenek, lakjanak jól. Hányszor fordult már elő, hogy elfutok Isten asztala mellett, s félvállról odavetem: „Majd jelentkezem, ha éhes leszek!”
Azt hiszem, jóllakott vagyok, ám Isten tudja, hogy csak nem figyelek az éhségemre. Naponta le kell telepednem Isten asztalához, hogy egyem és jóllakjam. A Lukács 1,53-ban olvassuk: „Az éhezőket javakkal töltötte el, de a gazdagokat üres kézzel küldte el.” Olyan szívre van szükségem, amelyik minden nap odavezet Isten asztalához úgy, amint vagyok: szegényen és éhesen. Isten meghív magához, hogy aztán gazdagon, javakkal feltöltve menjek tovább. Csodálatos átalakulás! Isteni élvezet!
Fontos naponta töltekezni Istennel, de néha személyes meghívót kapunk huzamosabb együttlétre. Irigylem az egyik lelkészünket, aki minden évben elmegy egy egyhetes lelkigyakorlatra egy kolostorba. Visszavonul a csendbe, az egyszerűségbe, és egy hetet Jézus társaságában tölt.
Talán, ha a gyermekeim nagyobbak lesznek, és segítenek a háztartásban, én is eljutok egy ilyen lelkigyakorlatra. De nemrég Isten megmutatta, hogy bár kisebb léptékben, de én is átélhetem ezt a csodát. Egy rendes iskolai napon visszavonultam gyülekezeti házunk egy kis szobájába csendesnapra.
Nyugtalanságot éreztem, ahogy mentem fel a lépcsőn az üres szoba felé. Imádkoztam már együtt másokkal órákon át, de még sohasem töltöttem el ennyi időt kettesben Istennel. Lesz, mit mondanom neki? Fog szólni hozzám a csendben? Kínosan telik majd az idő? Csalódás lesz a vége, nem érzek majd semmi változást?
A nap végére választ kaptam a kérdéseimre. Isten fogadott engem. Együtt töltött időnk megtelt imádsággal, bibliaolvasással, dicsőítéssel. Isten szólt hozzám a csendben. Úgy érkeztem, hogy tudtam az éhségemről, és Isten hűségesen ellátott minden jóval.
Azóta betervezek az életembe évente legalább két ilyen, Jézussal kettesben töltött lelkinapot. Rohanó életünkben szükségünk van az elvonulásra, a szándékosan kiszakított időre, amikor csak Őt keressük, Őt imádjuk. Továbbra is vágyom rá, hogy egy hétre elvonuljak egy kolostorba, de addig is egy-egy lelkinapon töltekezem, ünneplem Isten jóságát, és megújítom Vele a kapcsolatomat.

Uram, segíts, hogy mindig tudatában legyek jóságodnak. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2012.02.09.
www.proverbs31.org

Szánjunk rá időt
Lynn Cowell

„Mert mindennek megvan a maga ideje, ami itt végbemegy.” Préd 3,17b

Nem akartam, de megtettem.
Kislányom éhesen, átfázva, koszosan érkezett haza a softball edzésről. Enni akart valamit, beszélgetni és lezuhanyozni – ebben a sorrendben. Én meg folytatni akartam a munkámat. Nagyon benne voltam, ha most felállok a számítógép mellől, nehéz lesz újra felvenni a ritmust.
De felálltam. Félretettem a számítógépet, elővettem lányom egyik kedvenc készételét a fagyasztóból, s beraktam a mikróba. Aztán leültem, hogy meghallgassam a beszámolót a mai napról.
Mindez nem szokott könnyen menni. Mint legtöbb embert, engem is szorítnak a határidők. A munkám, az önkéntes feladatok, az ebédkészítés, a szennyes ruha által felállított határidők mind-mind saját előbbre valóságukról igyekeznek meggyőzni. Néha sikerül nekik, de ma nem hagytam magam.
Az történt ugyanis, hogy előző nap, mialatt megint valamit próbáltam beilleszteni a többi tennivaló közé, eszembe jutott egy nagyon fontos gondolat. Valami, ami könnyet csalt a szemembe: észre sem veszem, s a lányaim kirepülnek a fészekből.
A mostani, iskolába járós évek rövidesen emlékké válnak. Azt szeretném, hogy az én figyelmem, az, hogy meghallgatom őket, része legyen ezeknek az emlékeknek. A Prédikátor Könyve arra figyelmeztet, figyeljek oda, mire szánom az időmet. „Mert mindennek megvan a maga ideje, ami itt végbemegy” (3,17b). A softball edzésen vagy egy németórán történt dolgok elmesélése nem halogatható. Meg kell találnom az egyensúlyt időbeosztásomban, nem hanyagolhatom el az embereket a tennivalók kedvéért.
Le akarom győzni a mindennapi kísértést, hogy ami sürgősnek tűnik, előnyt élvezzen azzal szemben, ami valóban számít. Legtöbbünknek dolgoznunk kell, ki kell fizetnünk a számlákat, megválaszolnunk az emaileket, elvégeznünk a határidős munkákat. Ám annyira, de annyira fontos, hogy időt szakítsunk a beszélgetésre, a másik meghallgatására, gyermekeinkre.
Az, hogy gyermekekkel foglalkozhatunk: kiváltság – legyenek azok a sajátjaink, vagy testvérünk gyermekei, unokáink vagy a szomszéd gyermekei, a gyülekezetbeli gyermekek, tanítványaink. Akár elismerik, akár nem, szükségük van a figyelmünkre, arra, hogy elmondhassák az élményeiket, beszámoljanak a napi történésekről.
Határozzuk el együtt, hogy félretesszük a munkánkat. A számítógépet. A telefont. Kikapcsoljuk a tévét. És időt szánunk arra, hogy odaforduljunk gyermekeinkhez, és meghallgassuk a beszámolóikat. Eljön a nap, amikor visszanézve nagyon fogunk örülni, hogy ezt tettük.

Uram, segíts, hogy mindig félre tudjam tenni, ami fontosnak tűnik, s meg tudjam adni a környezetemnek, amire szükségük van: a figyelmet, elismerést, szeretetet. Áraszd rájuk szeretetedet rajtam keresztül. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2012.02.13.
www.proverbs31.org

A sötétségben is
Wendy Blight

„Az Úr egész éjjel tartó erős keleti széllel visszaszorította a tengert és kiszárította.” 2Móz 14,21

Úgy érzed, Isten nagyon, de nagyon messze van? Magányos vagy és szorongsz? Sötétnek tűnik az élet?
Volt idő, amikor mindezekre a kérdésekre igennel válaszoltam. Életem egy tragikus fordulata után félelem bénította meg a lelkemet. Isten nagyon távolinak tűnt, és teljesen egyedül éreztem magam.
Abban a sötét időszakban Isten ahhoz a történethez vezetett, amikor Izrael népe megszabadul az egyiptomi szolgaságból. A fáraó először elengedi a népet, de aztán meggondolja magát. Üldözőbe veszi őket 600 legjobb lovas szekerével. A közeledő sereg félelemmel töltötte el az izraelitákat. Mózeshez kiáltottak.
Ő emlékeztette a népet Isten ígéretére, hogy meg fogja szabadítani őket. Ám az egyre szorítóbbá váló körülmények mást mondtak. Már hallották maguk mögött a szekerek dübörgését. Hatalmas víztömeg állta el a menekülés útját.
El tudod képzelni, mennyire retteghettek? A valóság, amit tudtak, az volt, hogy a fáraó legvitézebb katonái a nyomukban vannak, s előttük áthághatatlan akadályként ott a Vörös Tenger. Isten népének fogalma sem volt a közelgő csodáról. Miután Mózes kinyújtotta kezét a víz fölé, „az Úr egész éjjel tartó erős keleti széllel visszaszorította a tengert és kiszárította” (2Móz 14,21). Sötétség volt, az izraeliták nem is látták, mit művel Isten.
Az éjszaka sötétjében Isten fáradhatatlanul dolgozott gyermekei megszabadításán, úgy, ahogy megígérte.
Az idézett mondat felugrott bibliám lapjáról, és betalált elhagyatott szívembe. Bár az izraeliták nem hallották, nem látták, Isten működött a sötétségben. Én sem „láthattam”, nem „éreztem” Istent, de Ő közben láthatatlanul dolgozott értem: jelen volt, s azzal foglalkozott, hogy átvigyen a tengeremen.
A sötétségben két lehetőségünk van. Saját kezünkbe vesszük a dolgokat, drogokkal, alkohollal enyhítjük a fájdalmat, tanácsadásra megyünk, elolvassuk a legújabb segíts-magadon kiadványt, és fogalmunk sincs, melyik módszer vezet a megoldáshoz, a gyógyuláshoz, a kiteljesedéshez. Vagy Istenre tekintünk. Az Igéhez fordulunk, tudva, hogy Ő garantálja a gyógyulást, a teljességet.
Szeretnéd, ha Isten Igéjének igazsága életre kelne számodra? Szeretnéd, ha Ő odajönne hozzád? Kérd meg. Hívd. Isten ígéretet tett: „Ha kerestek, megtaláltok; föltéve, hogy szívetek mélyéből kerestek” (Jer 29,13). Ahogy ott volt az izraelitáknak, itt van számunkra is. És mindig dolgozik értünk, akkor is, ha nem látjuk, nem érezzük a jelenlétét.
Ha sötétben vagy, ha úgy érzed, a gondok felemésztenek, ha legyőzöttnek érzed magad – keresd az Urat. Kérd, hogy mentsen meg, és tudd, hogy ott van most is, épp a Vörös Tengert választja szét számodra.

Drága Mennyei Atyám, nagyon nehéz a sötétségben továbbmozdulni. Olyan távoli vagy. Nagyon magányosnak érzem magam. Köszönöm ígéretedet, hogy sosem hagysz el, hogy nincs semmi az egész teremtett világon, ami elválaszthat a Te szeretetedtől és Fiad szeretetétől. Légy közel hozzám, lépkedj velem a sötétségben, Uram. Beszélj hozzám. Tölts el reménységgel. Mutasd meg a sötétség kincseit. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2012.02.15.
www.proverbs31.org