Lélekerősítő levelek 84

Hogyan tovább
Micca Monda Campbell

„Értelmet adok neked, megtanítalak az útra, amelyen járnod kell. Tanácsot adok neked, s szemem rajtad nyugszik.” Zsolt 32,8

Tudom, milyen eltévedni.
Már egy órája haladtunk a mellékúton, mire rádöbbentünk, hogy eltévedtünk. Egy kis motel előtt megállítottam a kocsit, gondoltam, itt majd eligazítanak. Két középkorú férfi ült a pult mögött, lábuk a pulton, s egy apró tévét bámultak. Megköszörültem a torkomat, hogy felhívjam magamra a figyelmet. „Elnézést, megmondanák, hogyan jutunk vissza az autópályára?” Üres tekintettel felém pillantottak, aztán vissza a tévére. Kimentem a kocsihoz, s közöltem a rossz hírt a barátnőmmel. „Eltévedtünk. Végünk.”
„Ugyan már – igyekezett megnyugtatni. - Ott egy benzinkút a túloldalon. Csak találunk valakit, aki hajlandó segíteni.” A hangjában reménykedés volt, a szívemben alig.
A kopott faépület az utca túloldalán akár sorozatgyilkosok tanyája is lehetett. A falakról mállott a festék, benőtte a bozót. Semmi hívogató nem volt rajta. Nem fogok egyenesen besétálni potenciális gyilkosaink markába. A barátnőmnek végül sikerült meggyőznie: „Nem állunk szóba senkivel – mondta. – Csak bemegyünk, és veszünk egy térképet.”
A nyikorgó, öreg ajtón belül körülnéztem gyilkosunkat keresve. Biztonságosnak látszott a környezet, meg is kaptuk az útbaigazítást, s gond nélkül visszajutottunk a kocsihoz.
Aztán meg hazakerültünk. De megtanultam valamit: az élet tele van zsákutcákkal, téves irányokkal, amik eltérítenek az útról. Időről időre eltévedhet a lelkünk is, ha nem Istentől kérjük az eligazítást, a választ kérdéseinkre. Mindig vannak jelei, ha ez megtörténik velem. Unalmasnak, ijesztőnek, eseménytelennek, céltalannak látszik az élet. Rám tör a szomorúság, napjaim magányosak, hidegek, sötétek. Már nem bízom saját döntéseimben sem. Ha nem kérünk rendszeresen pontos eligazítást Istentől, könnyen összezavarodhatunk, s nem tudjuk, hogyan tovább. Úgy érezhetjük, hogy végleg eltévedtünk.
Nem törvényszerű, hogy ez bekövetkezzék. Odafordulhatunk Istenhez segítségért. Mai alapigénkben Isten megígér valamit: „Értelmet adok neked, megtanítalak az útra, amelyen járnod kell. Tanácsot adok neked, s szemem rajtad nyugszik.” Nem kell egyedül tapogatóznunk a sötétben kiutat keresve. Isten mindig ott van, hogy megvilágítsa az ösvényt. Hiába határozzuk el szilárdan, hogy tartjuk az irányt, Isten útmutatása nélkül olyan helyre jutunk, ami nem volt szándékunkban. Ha szükségünk van eligazításra – akár akkor is, ha egy akaratos gyermekkel való bánásmódról, munkahely változtatásról, egy nehéz kapcsolatról van is szó – Isten hűségesen tanácsot ad. Tanácsát meglelhetjük az Igében, imádságban, a Szentlélekre hagyatkozásban, hogy Ő kövezze ki az utat előttünk. Csak akkor lehetünk biztosak, hogy elérjük úti célunkat, ha gyakoroljuk ezeket a módszereket.
Igaz, az életben akadályok gördülnek elénk, ismeretlen utakra kell fordulnunk, de Isten meg akarja mutatni az irányt, fel akar szerelni, vezetni akar az úton naponta, mialatt megtanuljuk, hogy egyre jobban Rá bízzuk magunkat.

Uram, eddig egyedül bolyongtam, céltalanul. Ma megtanultam, hogy Te arra vágysz, hogy irányt mutathass, hogy tanácsot adhass nekem. Életem apró részleteivel is törődsz, kutatni fogom hát Igédet, és követem az utat, amit kijelölsz nekem. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2012.02.06.
www.proverbs31.org

Megújulás
T. Suzanne Eller

„Mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény. A régi megszűnt, valami új valósult meg.” 2Kor 5,17

Tipikus családi jelenet volt, a szüleimnél nyaraltunk. Anyám, kicsit hamisan, dúdolt valamit a konyhában. Apa a kopott kék nyugágyon heverészett. A férjem, a bátyám és az öcsém a tévében közvetített focimeccsről beszélgettek. A kisebb gyerekek társasoztak, a nagyobbak megtárgyalták a lányom sikeres felvételijét a főiskolára. Néztem őket, és hirtelen rácsodálkoztam a jelenetre. Várjunk csak! Mióta vagyunk mi „tipikus család”?
Múltbeli emlékeim alapján sosem kerülnénk egy Hallmark reklámba. Édesanyám 15 évesen szülte első gyermekét. Elvesztette a talajt a lába alól, mialatt igyekezett megfelelni az anya- és feleségszerepnek. Fiatal férje szavakkal és tettekkel is bántalmazta, míg aztán 20 évesen lelépett. Anya egyedül maradt terhesen – engem várt -, de talált egy jó embert, akivel később összeházasodtak.
Ám a magával hozott múltbeli teher rányomta a bélyegét erre a kapcsolatra, s később a családi életünkre is. Öngyilkossággal fenyegetőzött. Dührohamai voltak. Megvert minket. Bocsánatért esedezett. Ha megadtam magam a szeretetnek, másnap vagy egy hét múlva újabb jelenet törte össze a szívemet. Ezért inkább megkeményedtem.
Ugorjunk 25 évet. Már nem vagyok gyermek. Fiatal felnőtt gyermekeim vannak. Isten meggyógyított a szívemet.
Ahogy ott álltam a szobában, s néztem őket, rádöbbentem, hogy még mindig a múlt szemüvegén át tekintek rájuk. A neheztelést, a dühöt már elengedtem. Tudtam szeretni a szüleimet, de még mindig sérült családként tekintettem magunkra. Kapcsolatainkat még sok szálon ez a koncepció határozta meg.
Lélekben hátraléptem, hogy alaposabban megnézzem a többieket. Most milyen ember édesanyám? Mivé fejlődött? Észrevettem, hogyan működött Isten, mivé alakította az életét?
Nem, nem vettem észre. És ebben sajnos nem voltam egyedül, a testvéreim sem fogták fel. Tehetett anya bármit, viselkedhetett bárhogy, a homlokán ott volt a skarlát betű.
Pedig hosszabb ideje vagyunk „normális” család, mint ameddig rossz, „diszfunkcionális” család voltunk. Ideje volt belépni a jelenbe, s hátunk mögött hagyni a múltat.
Aznap váltam gyermekből végleg felnőtté. Elgondolkoztam, mit képes tenni Isten egy tönkrement élettel is. Örvendezni tudtam a változáson, ami édesanyám és családunk lelkében végbement. Ez az öröm nemcsak engem újított meg, de megváltoztatta édesanyámat és a kapcsolatunkat is. Valahogy megérezte, hogy új fejezet kezdődik. A bűntudat terhe csökkent, ahogy a szemembe nézett, s annak láthatta benne magát, amivé alakult, amivé lett.
Többször nyaraltunk már együtt azóta. Anyám még mindig hamisan dúdol. Még mindig én készítem a desszertet. De amikor a családunkra nézek, már nem csak egy családi összejövetelt látok, hanem egy képet, mely Isten kegyelmét ábrázolja.

Drága Jézus, felismerem-e a csodákat, amiket családtagjaimban véghezviszel? Még mindig neheztelek, hiába változott meg az illető? Újítsd meg, kérlek a tekintetemet. Lássam meg az újrafestett képet, nyújtsam ki valaki felé irgalmadat, amit olyan bőkezűen osztottál nekem. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2012.02.07.
www.proverbs31.org

Attól még nem vagy rossz anya
Lysa TerKeurst

„De Isten, gazdag lévén irgalomban, az ő nagy szeretetéért, amellyel minket szeretett, minket is, akik halottak voltunk a vétkek miatt, életre keltett a Krisztussal együtt – kegyelemből van üdvösségtek!” Ef 2,4-5

Te is érzed, hogy mint egy pingpong labda ide-oda pattogsz: egyszer jó anyának, máskor rossz anyának tartod magad?
Kislányom nagy örömére, önként jelentkeztem, hogy a tavaszi szünetben gondozzuk az osztály tengerimalacát. Végül is van egy hörcsögünk, amit imádunk, tehát van gyakorlatunk – jó anyu!
A szünet előtt két héttel valami baleset folytán hörcsögünk túl korán távozott erről a világról. Levelet kaptam az osztályfőnöktől, aki a szomorú eseményről értesülvén úgy vélekedett, hogy alkalmatlanok vagyunk a tengerimalac befogadására – rossz anyu!
Elbűvölöm az osztályfőnököt, mert elsőként jelentkezem kísérőnek a kiránduláson – jó anyu!
Ugyanaznap érkezik a kör-email, melyben név szerint megemlítik azt a három szülőt, aki még nem töltötte ki az engedélykérő lapot. Ott vagyok köztük, mindenki szemeláttára – rossz anyu!
A lehető legegészségesebb tízórait csomagolom a gyerekeknek – jó anyu!
Szétesik a délutánom, ezért vacsorára cukrozott gabonapelyhet kapnak – rossz anyu!
Annyira, de annyira igyekszem jó anya lenni! Néha úgy is érzem, hogy az vagyok, mikor minden rendben megy, egészséges a hörcsög, kitöltődik a nyomtatvány, főtt étel kerül az asztalra. De legyünk őszinték. Ritka az a nap, amikor minden összeáll, s elkészül a vacsora is. S amikor nem így történik, magamat hibáztatom. Szoktál te is így érezni?
Pár napja ezekről a dolgokról beszélgettünk Renee barátnőmmel, amikor furcsa összefüggésre jöttem rá. Muszáj volt nevetnem, mikor észrevettem, hogy mialatt mesélem a napjaimat, már többedik alkalommal mondom ugyanazt: „az idegösszeomlás szélén jártam, ezért pár percre elvonultam Jézussal, s ő javított a helyzeten.”
Renee hamarabb kapcsolt: „De hát nem erről szól az egész életünk?”
Nem úgy értem, hogy mindnyájan mindig az idegösszeomlás szélén járunk. De teljes mértékben Istentől függünk. Nekem biztos, hogy állandó szükségem van a szeretetére, biztatására, bölcsességére, tisztánlátására, erejére, türelmére, kegyelmére.
Ha bármit helyesen teszek anyaként, az az Istennel való állandó párbeszédből ered. Megszoktam, hogy őszintén, természetesen beszéljek Vele. Ilyeneket mondok. „Figyelj ide, Istenem, rossz anyának érzem magam, mert rákiabáltam a gyerekekre. De ugye nem ez a tettem minősít, nem ez határozza meg, hogy ki vagyok? Te határozol meg. Köszönöm hát kegyelmedet, és leteszem ezeket a gondolatokat. Segíts, kérlek.”
Meg kell jegyeznem mai alapigénk igazságát. Isten az Ő szeretetéből, kegyelméből életre keltett Jézussal még akkor, amikor bűnben voltunk. Az Ő kegyelméből üdvözülünk.
Isten kegyelme mindig közbe akar lépni. Nem azért, hogy felmentsen, ha türelmetlen, szétszórt vagy felelőtlen vagyok. De vigasztalva így szól hozzám: „Lysa, te jobb vagy, mint amilyennek tartod magad. Nagyon szeretlek. Ne foglalkozz állandóan azzal, hogy jó anya vagy-e, vagy rossz. Amikor jól sikerülnek a dolgok, örvendezz, és adj hálát nekem. Amikor valami rosszul alakul, ne késlekedj segítségül hívni engem.”
Istennel sosem vagy rossz anya. Lehet egy rossz perced – na jó, kettő… vagy akár tizenhét. De nem a rossz pillanataink határozzák meg, milyenek vagyunk.
Isten kegyelme befed minket. Tanít. Rossz pillanatainkban közbeszól, megfordítja a dolgok menetét, átalakít.
Ott a megbocsátás.
Ott a szeretet.
Ott a második esély. Meg a következő. Meg a következő.
Jó anya vagy, kedves barátnőm. Akkor is, ha néha, mint nekem, vannak rossz pillanataid. Akkor is pontosan az az anya vagy, akire a gyermekeidnek szükségük van Isten terve szerint. Maradjunk meg ma ebben az igazságban.
És kit érdekel, hogy egyesek szerint alkalmatlanok vagyunk egy tengerimalac gondozására? Ahogy sikerült lehiggadnom, rájöttem, mennyi gondtól óvott meg minket az, hogy így alakultak a dolgok. Jöhet a mosoly.

Uram, tudom, hogy csak Te tudsz feltölteni. Hálás vagyok, hogy kegyelmed mindig készen áll, hogy beborítson, főleg olyankor, mikor nehéz szülőnek lenni. Segíts, hogy ne mind elemezgessem magam, hogy milyen anya vagyok. Taníts, irányíts, alakíts ma is. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2012.02.09.
www.proverbs31.org

Kettesben Jézussal
Amy Carroll

„Köszönjék meg az Úrnak minden kegyelmét, és csodáit, amelyeket az emberek fiaiért tett! Mert az éhezőket jóllakatta, s a nyomorgókat ellátta javakkal.” Zsolt 107,8-9

Mikor új lakó költözött a szomszédba, Caroline összetrombitálta a környékbeli ismerősöket, hogy barátságos fogadást adjanak az újonnan jöttnek. Szerettek volna ünnepséget rendezni, amivel befogadják őt közösségükbe. Caroline fel is hívta az új szomszédot, s igencsak meglepődött, mikor kedvességét bizalmatlansággal fogadták.
„Miért akarnak nekem vacsorát adni?” – kérdezte a nő. Caroline elmagyarázta, hogy ezen a környéken az a hagyomány, hogy egy vacsorával ajándékozzák meg az újonnan érkezett szomszédot. „Tudja, mit? Majd jelentkezem, ha éhes leszek” – hangzott a válasz, s a telefon szétkapcsolt.
Caroline elgondolkozott, hányszor előfordul, hogy úgy bánunk Istennel, ahogy az új szomszéd bánt ővele. Isten minden nap megterít nekünk, s hív minden hívő embert, jöjjenek, egyenek, lakjanak jól. Hányszor fordult már elő, hogy elfutok Isten asztala mellett, s félvállról odavetem: „Majd jelentkezem, ha éhes leszek!”
Azt hiszem, jóllakott vagyok, ám Isten tudja, hogy csak nem figyelek az éhségemre. Naponta le kell telepednem Isten asztalához, hogy egyem és jóllakjam. A Lukács 1,53-ban olvassuk: „Az éhezőket javakkal töltötte el, de a gazdagokat üres kézzel küldte el.” Olyan szívre van szükségem, amelyik minden nap odavezet Isten asztalához úgy, amint vagyok: szegényen és éhesen. Isten meghív magához, hogy aztán gazdagon, javakkal feltöltve menjek tovább. Csodálatos átalakulás! Isteni élvezet!
Fontos naponta töltekezni Istennel, de néha személyes meghívót kapunk huzamosabb együttlétre. Irigylem az egyik lelkészünket, aki minden évben elmegy egy egyhetes lelkigyakorlatra egy kolostorba. Visszavonul a csendbe, az egyszerűségbe, és egy hetet Jézus társaságában tölt.
Talán, ha a gyermekeim nagyobbak lesznek, és segítenek a háztartásban, én is eljutok egy ilyen lelkigyakorlatra. De nemrég Isten megmutatta, hogy bár kisebb léptékben, de én is átélhetem ezt a csodát. Egy rendes iskolai napon visszavonultam gyülekezeti házunk egy kis szobájába csendesnapra.
Nyugtalanságot éreztem, ahogy mentem fel a lépcsőn az üres szoba felé. Imádkoztam már együtt másokkal órákon át, de még sohasem töltöttem el ennyi időt kettesben Istennel. Lesz, mit mondanom neki? Fog szólni hozzám a csendben? Kínosan telik majd az idő? Csalódás lesz a vége, nem érzek majd semmi változást?
A nap végére választ kaptam a kérdéseimre. Isten fogadott engem. Együtt töltött időnk megtelt imádsággal, bibliaolvasással, dicsőítéssel. Isten szólt hozzám a csendben. Úgy érkeztem, hogy tudtam az éhségemről, és Isten hűségesen ellátott minden jóval.
Azóta betervezek az életembe évente legalább két ilyen, Jézussal kettesben töltött lelkinapot. Rohanó életünkben szükségünk van az elvonulásra, a szándékosan kiszakított időre, amikor csak Őt keressük, Őt imádjuk. Továbbra is vágyom rá, hogy egy hétre elvonuljak egy kolostorba, de addig is egy-egy lelkinapon töltekezem, ünneplem Isten jóságát, és megújítom Vele a kapcsolatomat.

Uram, segíts, hogy mindig tudatában legyek jóságodnak. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2012.02.09.
www.proverbs31.org

Szánjunk rá időt
Lynn Cowell

„Mert mindennek megvan a maga ideje, ami itt végbemegy.” Préd 3,17b

Nem akartam, de megtettem.
Kislányom éhesen, átfázva, koszosan érkezett haza a softball edzésről. Enni akart valamit, beszélgetni és lezuhanyozni – ebben a sorrendben. Én meg folytatni akartam a munkámat. Nagyon benne voltam, ha most felállok a számítógép mellől, nehéz lesz újra felvenni a ritmust.
De felálltam. Félretettem a számítógépet, elővettem lányom egyik kedvenc készételét a fagyasztóból, s beraktam a mikróba. Aztán leültem, hogy meghallgassam a beszámolót a mai napról.
Mindez nem szokott könnyen menni. Mint legtöbb embert, engem is szorítnak a határidők. A munkám, az önkéntes feladatok, az ebédkészítés, a szennyes ruha által felállított határidők mind-mind saját előbbre valóságukról igyekeznek meggyőzni. Néha sikerül nekik, de ma nem hagytam magam.
Az történt ugyanis, hogy előző nap, mialatt megint valamit próbáltam beilleszteni a többi tennivaló közé, eszembe jutott egy nagyon fontos gondolat. Valami, ami könnyet csalt a szemembe: észre sem veszem, s a lányaim kirepülnek a fészekből.
A mostani, iskolába járós évek rövidesen emlékké válnak. Azt szeretném, hogy az én figyelmem, az, hogy meghallgatom őket, része legyen ezeknek az emlékeknek. A Prédikátor Könyve arra figyelmeztet, figyeljek oda, mire szánom az időmet. „Mert mindennek megvan a maga ideje, ami itt végbemegy” (3,17b). A softball edzésen vagy egy németórán történt dolgok elmesélése nem halogatható. Meg kell találnom az egyensúlyt időbeosztásomban, nem hanyagolhatom el az embereket a tennivalók kedvéért.
Le akarom győzni a mindennapi kísértést, hogy ami sürgősnek tűnik, előnyt élvezzen azzal szemben, ami valóban számít. Legtöbbünknek dolgoznunk kell, ki kell fizetnünk a számlákat, megválaszolnunk az emaileket, elvégeznünk a határidős munkákat. Ám annyira, de annyira fontos, hogy időt szakítsunk a beszélgetésre, a másik meghallgatására, gyermekeinkre.
Az, hogy gyermekekkel foglalkozhatunk: kiváltság – legyenek azok a sajátjaink, vagy testvérünk gyermekei, unokáink vagy a szomszéd gyermekei, a gyülekezetbeli gyermekek, tanítványaink. Akár elismerik, akár nem, szükségük van a figyelmünkre, arra, hogy elmondhassák az élményeiket, beszámoljanak a napi történésekről.
Határozzuk el együtt, hogy félretesszük a munkánkat. A számítógépet. A telefont. Kikapcsoljuk a tévét. És időt szánunk arra, hogy odaforduljunk gyermekeinkhez, és meghallgassuk a beszámolóikat. Eljön a nap, amikor visszanézve nagyon fogunk örülni, hogy ezt tettük.

Uram, segíts, hogy mindig félre tudjam tenni, ami fontosnak tűnik, s meg tudjam adni a környezetemnek, amire szükségük van: a figyelmet, elismerést, szeretetet. Áraszd rájuk szeretetedet rajtam keresztül. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2012.02.13.
www.proverbs31.org

A sötétségben is
Wendy Blight

„Az Úr egész éjjel tartó erős keleti széllel visszaszorította a tengert és kiszárította.” 2Móz 14,21

Úgy érzed, Isten nagyon, de nagyon messze van? Magányos vagy és szorongsz? Sötétnek tűnik az élet?
Volt idő, amikor mindezekre a kérdésekre igennel válaszoltam. Életem egy tragikus fordulata után félelem bénította meg a lelkemet. Isten nagyon távolinak tűnt, és teljesen egyedül éreztem magam.
Abban a sötét időszakban Isten ahhoz a történethez vezetett, amikor Izrael népe megszabadul az egyiptomi szolgaságból. A fáraó először elengedi a népet, de aztán meggondolja magát. Üldözőbe veszi őket 600 legjobb lovas szekerével. A közeledő sereg félelemmel töltötte el az izraelitákat. Mózeshez kiáltottak.
Ő emlékeztette a népet Isten ígéretére, hogy meg fogja szabadítani őket. Ám az egyre szorítóbbá váló körülmények mást mondtak. Már hallották maguk mögött a szekerek dübörgését. Hatalmas víztömeg állta el a menekülés útját.
El tudod képzelni, mennyire retteghettek? A valóság, amit tudtak, az volt, hogy a fáraó legvitézebb katonái a nyomukban vannak, s előttük áthághatatlan akadályként ott a Vörös Tenger. Isten népének fogalma sem volt a közelgő csodáról. Miután Mózes kinyújtotta kezét a víz fölé, „az Úr egész éjjel tartó erős keleti széllel visszaszorította a tengert és kiszárította” (2Móz 14,21). Sötétség volt, az izraeliták nem is látták, mit művel Isten.
Az éjszaka sötétjében Isten fáradhatatlanul dolgozott gyermekei megszabadításán, úgy, ahogy megígérte.
Az idézett mondat felugrott bibliám lapjáról, és betalált elhagyatott szívembe. Bár az izraeliták nem hallották, nem látták, Isten működött a sötétségben. Én sem „láthattam”, nem „éreztem” Istent, de Ő közben láthatatlanul dolgozott értem: jelen volt, s azzal foglalkozott, hogy átvigyen a tengeremen.
A sötétségben két lehetőségünk van. Saját kezünkbe vesszük a dolgokat, drogokkal, alkohollal enyhítjük a fájdalmat, tanácsadásra megyünk, elolvassuk a legújabb segíts-magadon kiadványt, és fogalmunk sincs, melyik módszer vezet a megoldáshoz, a gyógyuláshoz, a kiteljesedéshez. Vagy Istenre tekintünk. Az Igéhez fordulunk, tudva, hogy Ő garantálja a gyógyulást, a teljességet.
Szeretnéd, ha Isten Igéjének igazsága életre kelne számodra? Szeretnéd, ha Ő odajönne hozzád? Kérd meg. Hívd. Isten ígéretet tett: „Ha kerestek, megtaláltok; föltéve, hogy szívetek mélyéből kerestek” (Jer 29,13). Ahogy ott volt az izraelitáknak, itt van számunkra is. És mindig dolgozik értünk, akkor is, ha nem látjuk, nem érezzük a jelenlétét.
Ha sötétben vagy, ha úgy érzed, a gondok felemésztenek, ha legyőzöttnek érzed magad – keresd az Urat. Kérd, hogy mentsen meg, és tudd, hogy ott van most is, épp a Vörös Tengert választja szét számodra.

Drága Mennyei Atyám, nagyon nehéz a sötétségben továbbmozdulni. Olyan távoli vagy. Nagyon magányosnak érzem magam. Köszönöm ígéretedet, hogy sosem hagysz el, hogy nincs semmi az egész teremtett világon, ami elválaszthat a Te szeretetedtől és Fiad szeretetétől. Légy közel hozzám, lépkedj velem a sötétségben, Uram. Beszélj hozzám. Tölts el reménységgel. Mutasd meg a sötétség kincseit. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2012.02.15.
www.proverbs31.org