Lélekerősítő levelek 85

Bátorság a döntéseinkben
Lysa TerKeurst

„Bizakodom és reménykedem, hogy semmiben sem vallok szégyent, sőt nyíltan megmondom, hogy Krisztus, mint mindig, most is megdicsőül testemben, akkor is, ha élek, akkor is, ha meghalok.” Fil 1,20

Érdekes beszélgetésem volt Hollywoodban élő barátnőmmel. Bár a család a csillogás, a hivalkodás, a túlzott többletfogyasztás világában él, a szülők megpróbálják másra nevelni a gyermekeiket. Valamire, ami ritkaságszámba megy: bátor döntésekre.
Tudjátok, kétféle bátorság van. Az egyik az olyan bátor tett, ami megnöveli a pulzusszámunkat, mikor a lovag szembeszáll a sárkánnyal, vagy a tűzoltó behatol az égő házba. Ezek olyan különleges helyzetek, amelyeket valószínűleg sohasem tapasztalunk meg. Attól még, hogy nem kerülünk olyan szituációba, ahol bizonyítanunk kell bátorságunkat, nem kell azt hinnünk, hogy nem gyakorolhatjuk a bátorságot.
Van egy másfajta bátorság, amit széles körben gyakorolhatunk, de amit nem szoktak szeretni az emberek. Ez a döntés, a választás bátorsága. Az, hogy a helyes dolgot cselekedjük akkor is, ha népszerűtlen, akkor is, ha nem jár dicsőséggel, vagy talán észre sem veszik.
Fel tudsz idézni ilyen helyzetet az életedben? Már sokszor beszéltem róla, hogy én az egyik legkeményebb döntésemet az étkezés területén hoztam meg. Rejtett küzdelmet vívtam. Nem akartam foglalkozni vele, beszélni róla. A barátnőimmel sem, hát még Istennel.
Aztán észre kellett vennem, hogy mindegyre olyan üzeneteket kapok a Bibliából, amiket erre vonatkoztathatok. Én nem akartam róla Istennel beszélgetni, de Ő igen. Ott van a fenti Fil 1,20. De mások is:
5Móz 2,3: „Elég sokáig kerülgettétek ezt a hegyet, forduljatok észak felé!”
Zsolt 73,26: „Ha elenyészik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és örökségem te maradsz, Istenem, örökké!”
2Kor 7,1: „Minthogy ilyen ígéreteink vannak, kedveseim, őrizkedjünk a test és lélek minden szennyétől, így teljessé tesszük megszentelődésünket Isten félelmében.”
Isten biztosított róla, hogy olyannak szeret, amilyen vagyok, de túlságosan szeret ahhoz, hogy elnézze állandó vereségeimet.
Első bátor döntésem tehát az volt, hogy keresni fogom a Bibliában, mit akar közölni velem Isten a harcaimmal kapcsolatban. Bátor döntést hoztam, hogy a fegyelem útját járom. Bátor döntést hoztam, mikor egészséges harapnivalóhoz nyúltam akkor is, amikor senki sem látta. Bátor döntés volt, amikor félretoltam a csábító hússzeletet. Több vagyok, mint a kielégülésre vágyó ízbimbóim összessége. A szívem nem kívánja ezt a táplálékot. A karomnak, lábamnak nem erre van szüksége. A lelkem biztos, hogy nem ettől fog jóllakni.
Egyik bátor döntést a másikra helyezve eljuthatunk a győzelemhez. Bármilyen területen folytatsz is küzdelmet magaddal, határozd el, hogy bátor leszel.
Hozz egy bátor döntést.
Aztán még egyet.
Meg még egyet.
Bátor vagy. Indulj, bizonyítsd be magadnak.

Uram, elismerem, hogy minden nap minden döntésemhez szükségem van a segítségedre. Rajta akarok maradni akaratod pályáján, abban az irányban, amit Te mutatsz nekem. Csak Veled, Benned, Általad tudok bátor lenni. Segíts, hogy megtegyem a bátor döntéseket, amiket mutatsz nekem. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2012.02.16.
www.proverbs31.org

Használjuk ki a magányosságot
Glynnis Whitwer

„Nem nevezlek többé szolgának benneteket, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondalak benneteket, mert amit hallottam Atyámtól, azt mind tudtul adtam nektek.” Jn 15,15

Kisfiam a kanapé háta felé fordulva térdelt. Állát a háttámlán keresztbe tett karjaira támasztotta, kifelé nézett az ablakon. Kicsi feje jobbra-balra fordult, ahogy tekintetével követte a kint bicikliző, hancúrozó két szomszéd kisfiút.
Épp a kezemet törölgettem a konyhaajtóban, onnan figyeltem másodikos kisfiamat. Szánakozva láttam, hogy nagy levegőt vesz, s szomorúan sóhajt egyet. Átérezve bánatát, összeszorult a torkom, s a szemem könnybe lábadt. Ledobtam a törülközőt, csendesen odaléptem a kanapéhoz, és leültem mellé. Szó nélkül az ölembe húztam, s magamhoz öleltem.
Arcát az enyémhez szorította, könnyeink összefolytak. Éreztem a vágyat, a reményt, ami egész kis testében lüktetett. Ugye megállnak előttünk? Ugye engem is kihívnak játszani? Bármennyire akart „nagynak” látszani, nem tudta visszatartani a sírást.
Mióta az év elején Észak-Karolinába költöztünk, Joshua egyfolytában küzdött a beilleszkedéssel. Már kialakult játszó közösségek voltak a környéken, az iskolában, félénk kisfiam mindegyikből kint rekedt. Otthon jól elvolt az öccseivel, de ők nem pótolhatták az utcabeli vagy iskolai pajtásokat.
Nyomasztotta a magányosság, amit én magam is éreztem. Az én életemnek is egyik legsötétebb időszaka volt ez. Új világ volt ez nekünk, s Josh ugyanolyan fájdalommal érzékelte ezt, mint én. Mégis, abban az időben olyan dolgokat tanultunk Istenről és önmagunkról, amit nem ismertünk volna meg, ha Phoenixben maradunk.
Bár a magányosság fáj, mégis jó dolog egy ideig benne lenni. C.S. Lewis írja: „Isten suttog hozzánk örömeinkben, beszél hozzánk a lelkiismeretünkben, de kiabál a fájdalmainkban: a fájdalom az Ő hangszórója, hogy felrázza a süket világot.”
Isten határozottan szólt hozzánk a magányosságunkban. Kezdtem felfogni, hogy Ő talán azért enged meg ilyen magányos időszakokat az életünkben, hogy ezáltal arra hívjon, Benne találjunk rá legjobb barátunkra. Amikor barátaink elhagynak, vagy mi hagyjuk el őket, Isten más módon fedi fel jelenlétét. Tim Hansel, a Through the Wilderness of Loneleness (A magányosság pusztaságán át) című könyv szerzője így fogalmaz: „A magányosság nem elhagyatottság, csak úgy érezzük, mintha az lenne. Valójában egy új szintje a találkozásnak Azzal, aki egyedül képes kitölteni az űrt a szívünkben.”
Isten önmagával szeretné feltölteni a szívünket. Mi viszont szívünk vágyait a világ dolgaival igyekszünk kielégíteni. Ám a kísérletek Isten helyettesítésére tünékenyek, feloldódnak, s utánuk még magányosabbnak érezzük magunkat, mint azelőtt.
Ha te vagy a gyermeked éppen magányosak vagytok, tekintsd ezt az időszakot alkalomnak arra, hogy elmélyítsétek a barátságot Jézussal. Jézus barátainak nevez minket a Jn 15,15-ben: „Nem nevezlek többé szolgának benneteket, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondalak benneteket, mert amit hallottam Atyámtól, azt mind tudtul adtam nektek.”
Közösségi embereknek szánt minket Isten, de a magányossággal is célja van. Ha tanulunk belőle, ha nem csak zúgolódunk, szert tehetünk egy életre szóló barátságra, egy olyan Barátra lelünk, aki sosem hagy egyedül minket.

Uram, köszönöm, hogy olyan barát vagy, aki soha nem hagy el. Néha rám nehezedik a magányosság. Add, kérlek, hogy valóságosnak érezzelek. Nem akarok zúgolódni magányosságom miatt, inkább ki szeretném használni, tanulni szeretnék belőle. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2012.02.17.
www.proverbs31.org

Nem tudnál igyekezni, Istenem?
Amy Carroll

„Mindent ő tesz, a maga idejében. Adott ugyan nekik (némi) fogalmat az idő egész folyásáról is, de anélkül, hogy az ember elejétől végig fel tudná fogni, amit az Isten tesz.” Préd 3,11

Elegem volt, elkezdtem kiabálni: „Igyekezz már! Gyorsabban, gyorsabban!”
Mi, akik vidéken élünk, tudjuk, hogy az úton döcögő traktorok hozzátartoznak a mindennapokhoz. De attól még, hogy megszokott dolgok, nem leszünk kevésbé idegesek, amikor épp igyekszünk valahova, s előttünk cammog egy traktor. Ez történt nemrég velem is, mikor egy kétsávos úton egy traktor mögé kerültem. Csigalassúsággal haladtunk, mielőtt kirobbantam. Persze az ordításom, „Igyekezz már! Gyorsabban, gyorsabban!” - mit sem számított a traktornak.
Ugye, Isten időzítésével is így vagyunk néha? És ugyanígy nem tudunk hatni rá.
Olyankor, amikor nem az én kedvem szerinti ütemben működik Isten, s szeretném Őt felgyorsítani, eszembe jut Ábrahám feleségének, Sárának a története. Ő is biztosan így érzett. Már tíz éve hiába várta a gyermeket, akit Isten megígért neki (az 1Móz 12-21-ben az egész történetet elolvashatod), úgy döntött hát, hogy „segít” Istennek.
Tíz év várakozás mindenkinek sok. Sára tehát odaadta szolgálóját, Hágárt, a férjének, és kettejüknek gyermeke lett. Az asszonyok között viszont elmérgesedett a viszony. Igazi szappanoperába való történet.
Végül, tizenöt évvel később, megszületett a fiúgyermek, akit Isten ígért Ábrahámnak és Sárának. Nem késett el Isten. Időzítése tökéletes volt. Sára volt türelmetlen, s ezzel összekavarta a dolgokat, amivel azt is megtanulta, hogy bizony ára van annak, ha manipuláljuk a körülményeinket.
Tudom, nem csak Sára meg én szeretnénk, ha Isten néha jobban igyekezne. Valaki mondta egyszer, hogy a csuklónkon hordjuk az istenünket (vagy manapság a telefonunk kijelzőjén).
Ezt olvassuk az Iz/Ézs 55,9-ben: „Amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én útjaim a ti útjaitoknál, az én gondolataim a ti gondolataitoknál.” Az időzítés hozzátartozik Isten útjaihoz. Mutogathatom én az órámat, Ő sohasem késik el. Lassúnak tűnhet, de mindig épp időben van.
Van-e valamilyen ígérete Istennek, ami nagyon lassan bontakozik ki az életedben? Elültetett valami álmot, vágyat a szívedbe, és az sehogy sem akar teljesülni?
Ne add fel a reményt! Isten hűséges, és számíthatsz a pontos időzítésére. Fordítsd Rá a tekinteted, és élvezd az utat a cél felé. Vannak dolgok, amiket útközben meg kell tanulnunk ahhoz, hogy teljes legyen örömünk, ha az ígéret beteljesedik.

Uram, néha nem értem, miért úgy időzítesz, ahogy. Néha nagyon nehéz várakozni, de bízom Benned. A Te útjaidra, a Te időzítésedre akarok hagyatkozni. Segíts elsajátítanom azt, amit várakozás közben kell megtanulnom. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2012.02.20.
www.proverbs31.org


Szükségem van rá
T. Suzanne Eller

„Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást.” Jn 13,34

Ezt az sms-t kaptam: Nem érdekel, mennyi dolgod van, Suzie. Vegyél fel a naptáradba. Szükséged van rám.
A barátok gyakran az utolsó helyre kerülnek az életemben. Szüleimnek mostanában nagyobb szükségük van rám, mint régen. Gyermekeim, unokáim vannak három különböző államban. Igyekszem összeegyeztetni a szolgálatot, a kapcsolatokat, a mindennapi életet.
De igaza van a barátnőmnek. Szükségem van rá.
Nagyon szeretek vele beülni egy étterembe. Sokat nevetünk. Beszámolunk egymásnak az életünkről. Istenről is szoktunk beszélgetni. Mélyre ásunk, bonyolult kérdéseket feszegetünk, imádkozunk, bátorítjuk egymást.
Miért hagyom hát utolsó helyre csúszni a barátságot?
A Jn 13-ban Jézus megparancsolja tanítványainak, hogy szeressék egymást. Jézus nem dobálózott parancsokkal. Ez is egy ilyen ritka alkalom volt, mert tudott valamit, amit ők nem tudtak. Hogy szükségük van egymásra. Jézus nemsokára visszatér a mennybe. A szeretete örökre velük marad, de fizikai valója nem. És nehéz idők előtt álltak.
Üldöztetés.
Szenvedés.
Bántalmazások.
Ám még ennél is tovább ment. „Úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket.”
Hogyan tartották ezt be?
Mikor megtagadta Jézust, szeretett Megváltóját, Péter zokogva távozott a színről. El tudod képzelni, mit érezhetett?
Úgy szeretni Pétert, ahogy Jézus szerette, azt jelenti, hogy a barátai nem haragudtak meg rá. Azzal vigasztalták, hogy Jézus szereti, és megbocsát neki. A kegyelemről, az irgalomról beszéltek hozzá.
C.S. Lewis, az író és professzor, mondta: „A barátságra nincs szükség, ahogy a filozófiára vagy a művészetre sincs… Nincs létfenntartó értéke. Inkább egyike azon dolgoknak, amik értéket adnak az életbenmaradásnak.”
Senki sem várja el tőlünk, hogy magányosan éljük meg hitünket. Isten és a barátság nem csak szórakozás. Szükség van rájuk. Jó időben – rossz időben. Akkor is, amikor látjuk magunk előtt a célt, és akkor is, amikor nem.
Lehet, most azt gondolod, neked nincs olyan barátnőd, aki sms-eket küld, vagy aki néha felhív, és szeretnéd, ha lenne. Ha így áll a helyzet, miért nem imádkozol érte, miért nem kéred meg Istent, mutasson rá egy ismerősödre, akinek szüksége van rá, hogy valaki most felé nyúljon. Néha először olyan barátokká kell lennünk, amilyenre mi magunk vágyunk, gyakran ez az első lépés egy olyan barátság felé, amire szükségünk van.
Ma megígértem magamnak valamit. Foglalkozni fogok ezzel az ajándékkal, amit barátságnak hívunk. Hetente, havonta beiktatok egy együtt ebédelést, de legalább egy beszélgetést. Épp befejeztem a válasz sms-t: Nem érdekel, mennyi dolgom van. Egyezzünk meg egy időpontban. Szükségem van rád.

Uram, köszönöm neked a barátnőmet. Annyira túlszervezem az életemet, hogy ő mindig a sor végére kerül. Adj, kérlek, bölcsességet, hogy táplálni tudjam életemnek ezt az oldalát. Segíts, hogy úgy szeressem a barátnőmet, ahogy te szeretsz engem. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2012.02.21.
www.proverbs31.org

Ne ítélj el, kérlek
Samantha Reed

„Egy valami hiányzik még belőled: menj, add el, amid van, és oszd szét a szegények között, akkor kincsed lesz a mennyben; azután jöjj, és kövess engem.” (Mk 10,21)

Nem volt minden a helyén a fontossági sorrendemben. Sejtettem egy ideje, de igazából akkor jöttem rá, mikor részt vettem egy utazáson a Compassion International szervezésében El Salvadorban. Meglátogattam két gyermeket. Felhajtották ponyvából készült bejárati ajtójukat, s behívtak az otthonukba. Lent sár, a falak földből, egyetlen ágy, ahol esténként öten igyekeztek álomba merülni. Egy ágy, ahol arról álmodhatott valaki, hogy orvos vagy rendőr lesz nagy korában.
Nem ezüstöt és aranyat kaptam tőlük, hanem önzetlen szeretetet. Benne volt a történeteikben, a mosolyukban, az apró kis ajándékokban, amit a sajátjukból adtak.
Ajándékozni jöttem én is: mosószert hoztam és élelmiszert. De az ő ajándékuk mindezt túlszárnyalta. Egy sárfoltos, szeretetbe mártott, színes gyöngykarkötőt kaptam. Az övék volt, de azt akarták, hogy az enyém legyen.
Ünnepélyesen kijelentem, hogy nincs az a gyémánt, ami abban a percben számomra többet ért volna a szeretetüknél, az ajándékuknál.
Másnap reggel készülődés közben nógatást éreztem: te is ajándékozd oda a karkötődet, ahogy a gyerekek neked adták az övékét.
Igen, volt nálam egy másik értékes karkötő. Édesapámtól kaptam több mint húsz éve. Egyszerű fakarkötő Dél-Afrikából, de nekem a fél világot jelentette.
Hogyan mondhatnék le róla? Nyugtalanul tétováztam. Repesett a szívem, ahogy elképzeltem a jelenetet, ahogy egy kislánynak vagy egy anyukának átnyújtom a karkötőt. Aztán összeszorult a gondolattól, hogy továbbadom egyik legdrágább kincsemet. Na, itt van a probléma gyökere. Mit tartok kincsnek.
Kérlek, ne ítélj el.
Zavarban vagyok, sőt, nyomorultul érzem magam. A gyomrom felkavarodik, mikor ki kell mondanom: nem adtam oda senkinek a karkötőmet. Képtelen voltam? Nem, ennél többről van szó: nem is akartam. Mindkét karkötő velem utazott haza, az Egyesült Államokba.
Az egyik az önzetlenséget jelképezte, a másik az önzést.
Azt hittem, vagyok valaki, mert ajándékot viszek a szükségben szenvedő gyermekeknek, babkonzervet és rizst, szappant és mosolyt. Fogalmam sem volt róla, hogy én vagyok az, aki szükségben szenved.
Mindennél jobban szükségem volt valamire, ami hiányzott belőlem: hogy jobban szeressem az Urat, mint a saját dolgaimat. A szívem jobban ragaszkodott ahhoz a karkötőhöz, mint ahhoz, amit Isten kért tőlem. Ő arra kér: „adj a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben.” Olyan egyszerűnek hangzó kérés, és mégis milyen nehezen teljesítem.
Tudod, mi az egész történet csattanója? Azóta már elveszítettem az édesapámtól kapott karkötőt. Nemde ez földi kincseink sorsa? Arra vannak, hogy kicsússzanak nyitott kezünkből, adakozó szívünkből.
Elhatároztam, hogy ezentúl nem engedem, hogy az Úr és azok iránti szeretetem, akik fontosak számára, kevésnek bizonyuljon. Legközelebb odaadok mindent. Már most kinyitom a kezem és szívem, így várom és keresem az alkalmakat az ajándékozásra. Velem tartasz?

Uram, te vagy a tökéletes minta az adásra. Te nekünk adtad a Fiadat, Ő pedig az életét adta a kereszten. Köszönöm, Uram, hogy adsz irgalmat, második esélyt, és olyan szívet, ami nemcsak meghallja, de válaszol is a Te nógatásodra. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2012.02.22.
www.proverbs31.org


A foltok mögé látni
Glynnis Whitwer

„Ezért vigasztaljátok és bátorítsátok egymást, mint ahogy meg is teszitek.” 1Tessz 5,11

Egy kamionnal való túl közeli ismerkedéstől Josh fiam autója tele lett ragacsos, fekete szennyeződésekkel. Ráadásul az öccse kérte kölcsön az autót, és ő okozta a balesetet. Josh lelkében a bosszúság megkönnyebbüléssel keveredett.
Az öccse bocsánatot kért, és felajánlotta, hogy kifizeti a kárt, de Josh tudta, hogy nincs rá pénze. Mivel a biztosítás úgyis fedezte a kiadásokat, úgy döntött, egyik barátjával megegyeznek egy csereüzletben: a barát elvégzi az aprólékos tisztítást, gyerekvigyázásért cserében. Kedves, okos megoldás volt.
Josh barátja nyolc órán át dolgozott, hogy megszabadítsa az autót a foltoktól, s a végén mindnyájan úgy gondoltuk, remek munkát végzett. Josh büszke volt döntésére, hogy nem fizettette meg öccsével a kárt, s arra, hogy ilyen kreatív ötlete támadt a megoldásra.
Öröme addig tartott, míg meg nem akarta osztani néhány barátjával. Ahelyett, hogy a jót látta volna, egyik kislány csak ennyit mondott: „Még látszanak rajta foltok.”
Miután hazajött, és négyszemközt voltunk, Josh így panaszkodott: „Annyi befektetett munka után csak a foltokat látta!”
Igyekeztem bátorítani, újra megdicsértem a döntéséért, próbáltam visszahozni a jókedvét. De a sérülés megtörtént. Mikor Josh kiment a konyhából, elgondolkoztam az óvatlan megjegyzésen. Hányszor előfordult velem is, hogy csak a foltokat láttam. Volt idő, amikor én is így reagáltam volna. Gyakran nem láttam meg gyermekeim befektetett munkáját, s csak a hibákra hívtam fel a figyelmet. Nem vettem észre a fejlődést, s csak arra koncentráltam, ami még hiányzott. Saját életemben is könnyebben észreveszem azt, ami nincs, mint hogy annak örüljek, ami van.
A meggondolatlan kijelentésekben tükröződő kritikai szellem rám is jellemző volt egy időben. De tudtam, hogy az elégedetlen hozzáállás nem illik ahhoz a Jézuskövető tanítványhoz, aki lenni akartam. Ellentétes a biblia tanításával, például alapigénkkel az első tesszalonikai levélből, mely arra hív, hogy vigasztaljuk és bátorítsuk egymást.
Ezért hát még évekkel ezelőtt arra kértem Istent, tisztítsa meg szívemet az egészségtelen büszkeségtől. Bocsássa meg nekem az ítélkező, kritikus gondolatokat és szavakat, s töltse helyükre Szentlelke irgalmas szeretetét. Túl akartam látni a foltokon, gyönyörködni szerettem volna az erőfeszítés értékeiben.
Sok-sok őszinte bűnvallásra volt szükségem, hogy megszabaduljak a belém rögzült, mindenütt problémát kereső hozzáállástól. Amikor a szavaimra már vigyázni tudtam, a szívem még mindig gyógyításra szorult. De valahányszor sikerült észrevennem és elismernem a szívembe törő csúf gondolatokat, a kritikus hajlam szorítása lazult, és sikerült örvendeznem a tökéletlen eredményeken - másokban és magamban is.
Feltörnek még bennem kritikus gondolatok? Igen. Bevallom, a fiam autóján én is láttam a foltokat. De gyorsan áttereltem a figyelmemet a megbocsátó testvér kedvességére. Örültem ötletességének és barátja segítőkészségének. És megköszöntem Istennek, hogy győzött bennem a pozitív hozzáállás, és együtt tudtam lelkesedni a fiammal.
Látom a fejlődést magam körül. Isten dolgozik szeretteim életében, és dolgozik az enyémben is. Azért imádkozom, hogy eljussak oda, hogy ne is vegyem észre a foltokat. Olyan szemet és szívet szeretnék, amelyik a legkisebb előrehaladást is észreveszi, aki meg tudja dicsérni a próbálkozást, aki elismeri az erőfeszítést. Ha eleget akarok tenni Jézus kérésének, hogy szeressem a többieket, ki kell, hogy halljon belőlem a kritikus szellem, s helyét át kell, hogy vegye az elismerő szeretet szelleme.

Uram, köszönöm, hogy Te a jót látod bennem. A Te gondolataid nem kritikusak, nem elítélők, örülsz minden kis lépésnek, amivel haladok előre. Hiszel bennem, s ez arra sarkall, hogy még jobb legyek. Segíts, hogy ezt az ajándékot másoknak is átadjam, s magamnak is megőrizzem. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2012.02.23.
www.proverbs31.org