2017. december 22., péntek

Lélekerősítő - Elhengerítve


Suzie Eller

„A követ a sírbolt elől elhengerítve találták, és amikor bementek, nem találták az Úr Jézus testét.”
Lk 24,2-3


Nyolc hónapja már, hogy a lányomnál rákot diagnosztizáltak, és azzal szokott tréfálkozni, hogy ez az elmúlt időszak nekem nehezebb volt, mint neki. Egy pillanatig sem hiszem, hogy így lenne, de tudom, mire gondol. Erősnek hiszem magam a hitben, de ha volna Achillesz-sarkom, az a gyermekeim szenvedése lenne. Bármilyen okból.
Lányom nagyműtéte alatt a váróban ültem, s arra gondoltam, bár én lennék a helyében. A lélegzetemet is visszafojtottam, amíg a laboreredményekre várt.
Karácsony közeledtével egy másik édesanya története kerül közel hozzám, akinek szintén végig kellett néznie gyermeke szenvedését. Istállóban szülte meg kisfiát. Mikor az angyal hírül hozta, hogy a Messiást hordozza méhében, az egész álomnak tűnt. Aztán egyszercsak ott pihent a karjában a kisded.
A többi édesanyához hasonlóan, Mária sem tudta, mit hoz a jövő. A csecsemőből kisfiú, majd meglett férfi lett. Mária néha csodálkozott azon, amit mondott a fia (Lk 2,33), máskor megdöbbentette a gyermek viselkedése (Lk 2,48).
Igazi anyaság volt ez!
Harminchárom éves korában a fiú ott függött egy durva, ácsolt kereszten, hogy elviselje a büntetést az egész emberiség bűneiért. Anyja végig mellette volt szenvedése alatt. Miután a fiú meghalt, sírba helyezték, és egy nagy követ hengerítettek a bejárat elé.
Három nappal később két másik Mária és Salomé kimentek a sírhoz, tömjént vittek magukkal, és szívük fájdalmát. Az akkori szokások szerint be akarták balzsamozni a holttestet. Útközben azon tanakodtak, vajon hogy tudják majd elhengeríteni a hatalmas követ a bejárat elől (Mk 16,3).
A Lk 24 írja le azt, ami ez után következett.
„A követ a sírbolt elől elhengerítve találták, és amikor bementek, nem találták az Úr Jézus testét” (Lk 24,2-3).
A sír üres volt. Az angyal közölte velük, hogy az élőt nem találhatják a holtak között. Jézus nem volt ott. Feltámadt!
Azon a napon hatalmas szikladarabot hengerítettek el a sír szájától, és egy gyöngéd édesanya szívének nyomasztó terhe is el lett hengerítve. Igaz, szenvedett a gyermeke, de örökké tart életének hatása a világra. Egész életén át, sőt halálában is Jézus mellett volt az édesanyja, de Isten még közelebb volt hozzá.
Ezen az úton jártam én is az elmúlt nyolc hónapban. Amennyire tudtam, közel voltam a gyermekemhez, de térdre is borultam, hogy kérjem Istent, hengerítse el róla a terhet, amit én nem tudok megmozdítani.
A félelmet hitre cseréltem.
A bizonytalanságot bizonyosságra, hogy Isten keze ott van gyermekem fölött, még a szenvedésben is.
Nem feledem, hogy Neki terve van vele, amit én talán nem látok át, de Ő igen.
Karácsony közeledtével kitárt kezekkel dicsérjük Istent egy gyermekért, aki istállóban született. Köszönetet mondunk az elhengerített kőért, mely megmutatta, hogy Megváltónk él.
Végül pedig megköszönjük Jézusnak, hogy elhengeríti terheinket, és hordozza a súlyt, amit mi nem tudunk elviselni.

Drága Jézus! Karácsonykor ajándékokat fogok bontogatni, de a legnagyobb ajándék az, hogy Atyád elküldött hozzánk Téged. Velünk jársz minden nap. Köszönöm, hogy elhengeríted a terheket, amiket mi magunk nem tudunk hordozni. Jézus nevében, Ámen.

Suzie Eller: Rolled Away
Encouragement for today, 2017.12.22.
https://proverbs31.org/read/devotions/full-post/2017/12/22/rolled-away

2017. december 12., kedd

Lélekerősítő - Amikor megszólal a kakas


Sharon Jaynes

„… elfelejtem, ami mögöttem van, és nekilendülök annak, ami előttem van. Futok a kitűzött cél felé, az égi hivatás jutalmáért, amelyre Isten meghívott Krisztusban.” Fil 3, 13b-14

A ház mögötti teraszon ültem kopott, bő háziruhámban, amit már 20 éve viselek, de valahogy nem tudok megválni tőle.
A hűvös reggeli szellőben suhogtak a nyírfa levelei, a gerberák meg a tegnapinál picit magasabbra nyújtották arcukat a nap felé.
Ekkor szólalt meg. A kakas.
Kukurikúúú! Nem tudom, hol lakik, de az biztos, hogy hallótávolságon belül.
Kukurikúúú! Péterre gondoltam. Meg magamra. Meg rád.
Bizonyára ismered a Lk 22,31-34-ben leírt történetet. Egy nappal azelőtt, hogy elindult a Kálváriára, a vacsoraasztalnál Jézus a barátjával, Péterrel beszélget. Tanítványvolta előtti nevén, Simonnak szólítja.
„Simon, Simon, íme, a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát, de én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited: azért, ha majd visszatérsz, erősítsd meg a testvéreidet!”
Péter erre így válaszolt: „Uram, kész vagyok veled menni akár a börtönbe és a halálba is!”
- Na persze, kedvesem – gondoltam volna magamban, ha én vagyok Jézus.
„Jézus azonban ezt felelte: Mondom neked, Péter: nem szólal meg a kakas ma, amíg háromszor meg nem tagadod, hogy ismersz engem” (Lk 22,34).
És pár órával később megtörtént. Péter azt is letagadta, hogy ismerné Jézust. Háromszor. És akkor megszólalt a kakas. Kukurikúúúúú!
És Péter kiment, és sírt megállíthatatlanul.
Másnap a kakas újra szólt. És Péternek erről eszébe jutott a bukása.
Majd a következő napon és az azután következőkön újra meg újra. Friss emlékeztető volt minden kukorékolás. Az első dolog, ami reggelente történt.
Ismerem ezt az állapotot. Talán te is. Elbuktam. Sírtam megállíthatatlanul. És azóta újra meg újra emlékezem.
Szentlélekkel feltöltött önbizalmamat számtalan ponton kilyukasztotta a szégyen, és mint Péter, elbújtam a fal mögé. Vagy a bokrok közé, mint Éva. És bár kértem Istent, bocsásson meg, a kakas tovább szólt a lelkemben. Bukásom emléke mindegyre visszatért. Mint a cirkuszi trapézugró, aki már elkapta a második rudat, de nem ereszti el az elsőt, lógok a levegőben, ahelyett, hogy „bőségben élnék”. Isten szólongat: - Engedd el. Lendülj előre. Bátran. Nincs más út.
Pál megmondja, mit kell tennem: „… elfelejtem, ami mögöttem van, és nekilendülök annak, ami előttem van. Futok a kitűzött cél felé, az égi hivatás jutalmáért, amelyre Isten meghívott Krisztusban” (Fil 3, 13b-14).
Tisztán látom az utat. Számomra és számodra is.
Amikor végre felfogjuk, mit tett Jézus értünk és mit helyezett belénk, akkor kezdünk „bőségben élni”- azzal a hittel, amire mindig is vágytunk. De nem elég megragadni. Tudnunk kell valamit el is engedni.
Engedjük el szégyenteli töprengéseinket, és ragadjuk meg az irgalmat.
Engedjük el a kínzó keserűséget, és ragadjuk meg a radikális megbocsátást.
Engedjük el a remegő térdű aggódást, és ragadjuk meg a biztos lábú önbizalmat.
Engedjük el bizonytalanságainkat, és ragadjuk meg valódi, istengyermeki identitásunkat.
Engedjük el kétségeinket önmagunk felől, és ragadjuk meg Isten erővel teli ígéreteit.
Engedjük el az összehasonlítgatást, és ragadjuk meg Isten-tervezte egyediségünket.
Engedjük el a hazugságokat, melyek fogságban tartanak, és ragadjuk meg az igazságot, mely szabaddá tesz.
Isten egy széfet helyezett szívembe, bőségesen megtöltötte ígéretekkel, egy kereszt alakú kulcsot tervezett hozzá, mellyel kinyithatom. Csak én. A tiedet csak te. De ehhez előbb engedjük el a szégyent, és ragadjuk meg a kegyelmet.
Mit szólt Jézus Péter három tagadásához? Adott neki három pofont? Aligha.
Feltámadása után Jézus félrevonta Pétert, és háromszor feltette neki ugyanazt a kérdést. Minden tagadáshoz egyszer. „Simon, Jónás fia, szeretsz te engem?” majd hozzátette: „Legeltesd juhaimat” (Jn 21,15b).
Jézus leemelte Péter válláról a bűntudat súlyos köpenyét, s visszairányította megkezdett missziójához. Ezt teszi velem és veled is.

Mennyei Atyám, köszönöm, hogy megbocsátod, ha vétkezem ellened. Segíts megszabadulnom a bűntudattól olyasmiért, amit te már megbocsátottál. Segíts, hogy a Sátán vádaskodásai helyett a Szentlélek irgalomüzeneteire hallgassak. Jézus nevében, Ámen.

Sharon Jaynes: When Your Rooster Crows
Encouragement for today, 2017.12.08.
www.proverbs31.org

2017. december 1., péntek

Lélekerősítő - Hat ok, amiért hálás lehetek, hogy rákos vagyok


Liz Curtis Higgs

„Adjatok hálát mindenért, mert Isten ezt kívánja mindnyájatoktól Krisztus Jézusban.” 1Tessz 5,18


Mikor megosztottam másokkal a nemrég kapott hírt, hogy méhnyálkahártya-rákom van, többen fogalmaztak így, csupa nagybetűvel: „GYŰLÖLÖM A RÁKOT!”
Megértem. Nincs mit szeretni a rákos sejteken, nem okoz örömöt a rosszindulatú daganat, és határozottan nincs semmi gyönyörűség a műtétben, kemoterápiában, sugarazásban stb.
De ennek a nem-várt utazásnak lett egy másik oldala is. Csodálatos, megvilágosító, semmiért-oda-nem-adnám pillanatok, amikor teljes lelkemmel azonosultam mai alapigénkkel: „Adjatok hálát mindenért, mert Isten ezt kívánja mindnyájatoktól Krisztus Jézusban” (1Tessz 5,18).
Azt akarod mondani, Liz, hogy hálás vagy azért, mert rákos vagy? Igen, pontosan ezt mondom.
Csóváld a fejed nyugodtan, forgasd a szemed, vagy sóhajts egy nagyot, mikor ezt olvasod. Talán olybá tűnik az, amit meg akarok osztani veled, mintha túl sok szteroidot kaptam volna legutóbbi kemoterápiám előtt, és most bedrogozva, euforikus állapotban beszélnék.
Az igazság az, hogy hálámnak semmi köze a szerekhez, mindenestül Krisztusra irányul. Harminchat évig tudtam, hogy ő Uram és Megváltóm, de most úgy is ismerem, mint Vigasztalót, Gyógyítót, Barátot. Sosem éreztem jobban jelenlétét, sosem csodáltam ennyire a hatalmát. És sosem éreztem ilyen erős késztetést, hogy újra meg újra kimondjam a nevét, és énekeljem dicséretét!
Senkinek sem kívánom, hogy rákos legyen, de szeretném, ha minden testvérem Krisztusban átélné, mi történik, ha elfogadja saját helyzetének valóságát, és nemcsak bízik Istenben, de hálát is ad neki azért az útért, amit eltervezett számára.
Mi tehát az a hat ok, amiért hálásak lehetünk egy nehéz időszakban?
Isten hűségének mélyebb megtapasztalása. Amikor kórházi ágyamon az éjszaka közepén Hozzá kiáltottam, Ő már ott volt, megnyugtatta összetört szívemet, biztosított szeretetéről épp, ahogy a zsoltáros írja: „Uram, irgalmad fölér az égig, hűséged a felhőkig” (Zsolt 36,6).
Isten békéjének jobb megértése. Miután az onkológus elmagyarázta a diagnózisomat, az Úr felszárította könnyeimet, és emlékeztetett rá, hogy Ő uralkodik mindenen. Mivel Isten nem mi, hanem felel az életünkért, nyugodtan letehetjük aggodalmaskodó gondolatainkat, és megpihenhetünk Benne. „Akkor Isten békéje, amely minden értelmet meghalad, megőrzi szíveteket és értelmeteket Krisztus Jézusban” (Fil 4,7).
Állandó bizonyosság jósága felől. Mivel rólunk szóló terve jó, és mindig célravezető, felemelhetem fényes, sima fejemet, és így szólhatok: „Ezért remélj az Úrban és légy erős, légy bátor szívű, és bízzál az Úrban!” (Zsolt 27,14).
Szorosabb kötődés Hozzá. Szívem mélyéből átélem, mennyire szükségem van Jézusra, gyakrabban, és komolyabban imádkozom, mint valaha. Amikor térdre borulok, mindig ott van velem. „Legyetek kitartók és éberek az imában meg a hálaadásban” (Kol 4,2).
Szabadságának új megtapasztalása. Sokféle érzelem kavargott bennem, de a bénító félelem egyetlen napig uralkodott rajtam. Sok sírás és fogcsikorgatás után Isten kegyelméből úgy döntöttem, hogy szilárdan beleállok az Ő igazságába, és a szabadságot választom. „Ne félj, mert veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok a te Istened!" (Iz 41,10a).
Tisztábban látom a Tőle jövő reményt. Mindegy, mi lesz a vége – gyógyulás vagy mennyország – Isten kezében ott a világító jelzőfény jövőm és a te jövőd számára, és ez a legnagyszerűbb ok a hálaadásra. „Így tehát mi, akik rendíthetetlen országot kaptunk hazánkul, legyünk hálásak,…” (Zsid 12,28a).
Kedvesem, nem tudom, min mész át, de hálás vagyok, amiért bátoríthatlak most, az ünnepre készülve - és mindig.

Uram, adj erőt, hogy minden körülmények között hálásak legyünk. Jézus nevében, Ámen.

Liz Curtis Higgs: Six Reasons I’m Thankful for Cancer
Encouragement for today, 2017. november 24.
www.proverbs31.org