2010. december 31., péntek

Keret

Jézus megváltói működését két mondat fogja közre, két mondat, amik között ott feszül mindaz, amit három földi év alatt Isten Fia elvégzett az emberekért:

Lk 4:6 „Minden dicsőséget és hatalmat neked adok, mert én kaptam meg, és annak adom, akinek akarom”, mondja a Sátán Jézus megkísértésekor, a nyilvános fellépés elején. Ekkor még övé a hatalom.

Mt 28:18 – „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön” – mondja Jézus a feltámadása után.

2010. december 28., kedd

Lélekerősítő levelek 31

Árok az ujjon
LeAnn Rice

Ron halálának első évfordulóján elhatároztam, hogy lehúzom a jegygyűrűmet. Emlékszem, arra gondoltam, hogy eljött ennek is az ideje, és a gyűrű lehúzása valami pozitív, reménykeltő dolog. Új fejezet kezdetét jelzi az életemben.

Nagyot tévedtem! Valahányszor ránéztem a gyűrűsujjamra, ott láttam az árkot, amit hét évnyi gyűrűviselés hagyott maga után. Ürességet láttam. Magányt láttam. „Ez egyszerűen nem fair!” –t láttam.

Eltelt egy újabb év, és a kicsi árok még mindig ott volt az ujjamon. Talán nem olyan feltűnően, de ott volt. És még mindig ürességet és magányt láttam, ha ránéztem.

Egyik nap egy ékszerüzlet kirakata előtt mentem el. Épp kiárusítás volt. Megpillantottam egy vékony kicsi aranygyűrűt apró gyémántokkal a tetején. Szép volt és egyszerű. Alig látszott, és mégis ott volt. Megvettem a kedves kis apróságot, és felhúztam az ujjamra a jegygyűrűm helyére. Épp kitöltötte a keskeny árkot, ami még az ujjamon volt. Eldöntöttem, hogy ez lesz a „Jézus jegyese vagyok” gyűrűm, amit büszkén fogok viselni. Ahelyett, hogy a sekélyke árok láttán szomorúságot és magányt éreznék, ezentúl ha odanézek, a remény jut eszembe, amit Jézus jelent.

Ahogy múltak az évek, megszoktam, hogy csak néha veszem fel a gyűrűt. Nem szeretem, ha valami dísz van a kezemen, zavar, ha sokat ülök a gépnél, vagy ha a konyhában ügyködök. De a nehezebb napokon felhúzom a gyűrűt az ujjamra, és rögtön jobban érzem magam. Azonnal érzem Jézus jelenlétének békéjét. Eltölt a szeretet és remény, amit csak Ő tud nyújtani.

A tegnap egy ilyen nehéz napnak indult. Felébredtem, és sírni kezdtem. Nem tudtam, miért sírok. Egyszerűen szomorú voltam, és magányosnak éreztem magam. Előfordul néha minden előjel nélkül. A semmiből jön, anélkül, hogy valami konkrét oka lenne. Egyszerűen az, ami. Egy újabb reggel, amikor nagyon élénken tudatában vagyok egyedüllétemnek.

Alig pár perc múlva a telefonom pittyegése sorozatos sms-ek érkezését jelezte. Drága barátnőm, Luann küldte őket. Anélkül, hogy tudta volna, hogy sírva fekszem az ágyamon, a Szentlélek indíttatására Luann ezt az üzenetet küldte:

„Lelked megújul. Ma elhatározod, hogy nem foglalkozol azzal, amit nem követtél el. Eldöntöd, hogy nem panaszkodsz, nem vádaskodsz, nem magyarázkodsz tovább. Csak az Igazra figyelsz. A Nemesre. A Helyesre. A Tisztára. A Szeretnivalóra. A Csodálatosra. A Kiválóra. A Dicséretesre. Képzeljük el, hogy ma, ahogy felébredtél, a Vőlegényed ott állt az ágyad mellett, amikor kinyitottad a szemed. Kezét nyújtja feléd, és így szól: „Gyere, induljunk együtt. Ahogy végzed a mai tennivalóidat, én figyelem, hogyan készül a Művem. Te több vagy, mint azok a fájó szavak, amiket magadról mondasz. Te az én kincsem vagy. Tudom, hogy fáj. Tudom, hogy küzdesz. Ezért akartam, hogy ma tisztán láss engem. Rám figyelj. Minden cselekedeted egy illatáldozat legyen, amit nekem ajánlasz fel, kedvesem. Egész nap igazságokat fogok suttogni a füledbe. Nagyon figyelj. Könnyen elnyomja a hangomat a gyereksírás, a csattogó zaj. Ezért kérlek, ma ragadd meg a kezemet, ahogy kikelsz az ágyból. Engedd, hogy a csend elborítsa a tudatodat. Borulj a karjaimba. Borulj a karjaimba és figyelj. Fogadd be suttogásaimat a gondolataidba, és átéled a csodát. A lelked megújulását.”

A Szentlélek tudta, hogy nagyon magányosan ébredtem tegnap reggel. Annyira szeret, hogy Luannak szólt értem. És Luann annyira szeret, hogy meghallotta, és válaszolt.

Felszárítottam a könnyeimet. Kikeltem az ágyból, és felhúztam a gyűrűmet. A Vőlegényem határtalanul szeret. Újra sírok. De ezek már a remény könnyei.

Valahányszor az ujjamra pillantottam tegnap, megújult a lelkem. Köszönöm, Luann, a kedves emlékeztetőt, hogy soha nem vagyok egyedül. A vőlegényem szeret, és Ő a remény. Ahogy a pici gyűrű éppen betölti az árkot az ujjamon, Jézus pontosan kitölt minden űrt a lelkemben.

Drága barátnőim, sosem vagytok egyedül. Nagyon szeret titeket a Vőlegényetek. A kincsei vagytok. Meg nekem is.



2010.aug. 17.

http://awidowsmight.org

Egy hely, ahova tartozunk

Amy Carroll

„Ne hagyd el barátodat és atyád barátját, és ne menj testvéred házába nyomorúságod napján. Jobb a szomszéd a közelben, mint a testvér a távolban.” Péld 27:10


Ahogy ott ültünk az asztal körül a naplementével a hátunk mögött, jóleső sóhaj szakadt fel belőlem. Drága barátnőim arcán ragyogott a búcsúzó nap fénye, hangunk halk volt és meghitt. Szívünkben rég eltemetett témákra fordult a szó, nevetés gyöngyözött, könnyek peregtek, arcunk együttérzést, törődést tükrözött, míg apadtak-dagadtak a beszélgetés hullámai. Ahogy a sötétedés mélyülni kezdett körülöttünk, vonakodva álltunk fel, búcsúztunk egymástól, s tért haza ki-ki a családjához, az otthonához.

Szégyenkezve mondtam magamnak azon az estén: „Hol van ettől a Facebook…”

Ne értsetek félre. Én is odavagyok a közösségi hálózat-őrülettől. Lelkendezve újítok fel régi barátságokat, örömmel maradok kapcsolatban újdonsült barátokkal, akikkel egy-egy utazás hoz össze, s csudára élvezem, hogy a gyermekeimmel új utakon-módokon tudom tartani a kapcsolatot. Szórakoztató és élvezetes. Elbűvölő és elragadó. Nevel és ihletet ad. Szó sincs róla, hogy abba akarnám hagyni, de szükség van rá, hogy a helyén kezeljük, annak tartsuk, ami. Ami biztos: nem a hűséges kötődés helye.

A Facebook csak egy a közösségi oldalak közül, de mert a kedvencem, végeztem egy kis kutatást. 2004-es indulása óta 2010 elejéig felhasználóinak száma 1 millióról a döbbenetes 103 millióra emelkedett csak az USÁ-ban. 2009-ben 145 %-os volt a növekedés. És már rég nem csak a fiataloké. Jelenleg a 35-54 éves korosztály vezeti a felhasználók listáját, élükön a nőkkel. Furcsa módon, az 55 fölöttiek létszáma nőtt legnagyobb mértékben 2009-ben: 923% volt a növekedés!

Szinte hihetetlen! Eltöprengtem, mi lehet az oka a hálózatok népszerűségének. Nem kutattam mélyebben, de van néhány elképzelésem. Az idők során kultúránk egyre elszigetelőbbé vált. Az ipar terjedésétől, ami családjainkat kiragadta a falvak bensőségességéből, a légkondicionálásig, ami a kapu előtti kispadról a szobák hűvösébe vonzotta az embereket, egyre nehezebb feladatot jelent a valahova tartozás. Ahelyett, hogy egy életen át kötődnénk egy gyülekezethez, mindegyre más városba költözünk, más templomokba járunk. Ahelyett, hogy átszaladnánk a szomszédba a nagyi tanácsáért valami nevelési kérdésben, bekapcsoljuk a TV-t, vagy fellapozunk egy könyvet. Az asztal körül fogyasztott közös étkezés helyét átveszik az útközben itt-ott bekapott falatok, mialatt egyik elfoglaltságunkról a következőre hajtunk.

Ha mindez gúnyosan hangzik – elnézést kérek. Vérző szívvel írok, saját tapasztalatból. Rólam szól mindez. Én vagyok, aki befelé fordult, és bekapcsolja a gépét, ahelyett, hogy kitárt karokkal, kitárt lélekkel kifelé fordulna. Én vagyok, aki az utóbbi időkben ért csalódások miatt a barátság helyett a „barátkozás” felé fordult. Könnyebb távolról barátkozni, mint közeli barátnak lenni.

Elgondolkoztam nemrég, milyen korba és hova született Jézus. Isten saját tetszése szerint bármelyik korba küldhette volna. Miért nem a mi korunkba küldte? A televízió és az internet biztos gyorsabban terjesztette volna az Igét. Nem tudom, miért küldte Isten telefon, tévé és internet nélküli világba Jézust, de talán, mondom: talán, korválasztásának üzenete van számunkra. Jézus a szoros kapcsolatokat választotta üzenete terjesztésére újraeljöveteléig.

Saját képére és hasonlatosságára alkotott minket, a szemtől-szembe, szívtől szívig kapcsolatok elnyomhatatlan vágyával. Talán egyedül az igazi összetartozás Istennel és másokkal elégíti ki lelkünk állandó vágyakozását.

Uram, tudom, hogy Nálad igazi együvé tartozást találok. Segíts, hogy másokkal is hasonló kapcsolatot építhessek. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2010.08.17.
www.proverbs31.org

Költözz a fényre, mirtusz

Lynn Cowell

„Ciprusfenyő sarjad a tövisbokor helyett, és a bogáncs helyett mirtusz fakad. Az Úr dicsőségére következik ez be mind, eltörölhetetlen örök jelül.” Iz 55,13


Nem értettem, miért nem virít úgy a kínai selyemmirtuszom, ahogyan szeretném.

Mikor a nyárvégi forró, iskolakezdési napokon suliba vittem a gyerekeket, pompázatos selyemmirtuszokban gyönyörködhettem a környéken, melyek meg voltak rakva rózsaszín, mélylila vagy hófehér virágok tömegével. Az én bokraim szépsége messze elmaradt mögöttük.

Egy barátnőm azt mondta, a selyemmirtuszoknak erős metszésre van szükségük télen. Amint beállt a hideg, elő a metszőollóval, s alaposan megnyírtam őket. Jött a nyár – ment a nyár: virág sehol.

Végül szakemberhez fordultam, elhívtam egy kertészt. Ő közölte, hogy a kínai selyemmirtusznak sok napfényre van szüksége, úgyhogy teljesen mindegy, mit csinálok velük, az udvarom hűvös, árnyékos oldalán nem fognak virágozni. Választhattam: elfogadom a virágtalan nyarakat, vagy átültetem a bokrokat máshova. Az utóbbit választottam.

Néha olyan az élet, mint a selyemmirtusz. Egyszerűen nem tudunk virágozni. Megfogadjuk a jóbarátok tanácsait. Valami hobbira van szükséged. Állást kell váltanod. Keress magadnak egy társat. Változtass az életmódodon. Pedig gyakran csak több Fényre van szükségünk. A Kertész azt tanácsolja, lépj ki a Fényre, és megszépülsz. (Játék az egyformán hangzó angol sunlight (napfény) és Sonlight (Fiúfény) szavakkal.)

Izajás 55,13 szerint a bogáncs helyén mirtusz nő majd. Vannak bogáncsmezők az életedben, amiket mirtuszültetvényekre kéne felcserélni? „Bőséges életed” van Krisztusban? Esetleg valami árnyékot vet az életedre, és eltakarja a Fényt? Ha igen, ideje kiköltözni a Fényre.

Kimenni a Fényre néha ugyanolyan bonyolult és nehéz feladat, mint egy fa átültetése. Változtatást, néha drámai változtatást igényel. Szokások, függőségek elhagyását, barátságok átalakítását, lemondást álmokról, vagy eddig ijesztőnek tűnő lehetőségek felvállalását. A Fény felszívásához a Fény forrásával eltöltött időre van szükség: rendszeres napi imádkozás, bibliaolvasás kell hozzá.

Ne félj a változástól, kedves barátnőm. A zsoltáros szerint fájdalmat hoz az éjjel, de örömöt a nappal. A virágbaborulás elmeséli majd, mekkora életerő fakad a Fényben, a Fiúban való életből.

Erős Jézus, Rád van ma szükségem. Az Erős Jézusra. Látom az árnyat az életemen, és félek, hogy teljesen eluralkodik rajtam. Azt ígérted, hogy benned, veled minden lehetséges. Mutasd meg, Jézus, hova költözzem át, hogy a Te fényedbe helyezkedjem. Adj fegyelmet, hogy kitartóan tanulmányozzam szavaidat, melyek megújítják életemet. Segíts, hogy a benned lévő élet szépségét tükrözzem a többiek számára. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2010.08.18.
www.proverbs31.org

Csúnya Anyu, kedves Anyu

Lysa TerKeurst

„Akkor Jézus azt mondta a tanítványainak: Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl a keresztjét, és kövessen engem.” Mt 16:24

Tegnap hazafelé tartottunk a tengerparti nyaralás nevű mulatságból. Összesen mintegy 20 órát töltöttünk az autóban. Kiváló alkalom a család összekovácsolására…

Egyszercsak ezt hallom a hátsó ülésről:

Ashley: „Anyuu! Brooke megnyalta a sült krumplimat! Pfujjj!”

Én: „Az ég szerelmére, Brooke, miért nyaltad meg a sült krumpliját?”

Brooke: „Mert fáj a kezem.”

Én: „Aha. Így már érthető.”

Százhuszonhétszer hangzott még el valami hasonló: „Anyu, megcsípett!...az én oldalamon ül!...kiöntötte az üdítőjét!...elvette a könyvemet!...”

Csemetéim a végsőkig feszítették az idegeimet, és éreztem, hogy egy dühkitörés buborékai gyöngyöznek a felszín felé.

Te is szoktál azzal küzdeni, hogy a csúnya anyu próbál a felszínre törni? Vagy a közönséges nő? Vagy az utálatos testvér? Vagy a rossz feleség?

Miért van az, hogy a legkedvesebb énemmel élem világomat, aztán hirtelen a semmiből előbukkan belőlem a rossz?

Olyan jó lenne, ha volna egy három lépésből álló módszer, amit ha követünk, szétpattannának a düh-buborékok még kitörés előtt! De ilyen nincs a valóságban. Ha volna egy módszer, amit követnünk kell, nem kéne Jézust követnünk. Végülis nem arra való az élet, hogy bebizonyítsa: szükségünk van Jézus követésére? Ő megmondta, mi az a három lépés. De ezek nem könnyű lépések. Mindhárom szívünk beállítottságának átalakítását kéri.

Mert mit mondott? Tagadjuk meg önmagunkat, vegyük fel a keresztünket, és kövessük Őt.

Tagadjam meg önmagamat…

Lássak a kirobbanni készülő indulatok mögé, és uralkodjam magamon. Tagadjam meg magamtól az azonnali visszavágás, a nyers válasz, a gőzkieresztő üvöltés megkönnyebbülését.

Tagadjam meg önmagamat. Nehéz. De ez a jézusi út.

Azután vegyem fel a keresztemet…

Az én keresztem. Fejezzem be, hogy mindig másban keresem a hibát, hogy mindig mást akarok megváltoztatni, és lássam meg, hogy bűnös reakcióm csak ront a pillanatnyi helyzeten. Vigyem a kitörésemet a keresztje alá, és lássam meg, hogy a bűn – az bűn. És utáljam meg annyira a bűnömet, hogy őszintén változtatni akarjak rajta.

Vegyem fel a keresztemet. Nehéz. De ez a jézusi út.

Végül, kövessem őt…

Valóban kövessem. Kövessem Őt, azt, amilyen Ő. Csukjam be a szám, és maradjak csendben, hogy elállhassa a kitörés útját, s Lelkével más irányt adjon nekem. Igen, a gyermekeimet nevelni kell, de hagyjam, hogy a következmények sikítsanak, nem kell nekem is üvöltenem. Csak egy nyugodt anya tud ésszerűen gondolkozni, és rámutatni a következményekre, amik nevelni tudnak.

Kövessem Őt, legyek olyan, mint Ő. Nehéz. De ez a jézusi út.

Csodálatos, milyen gyorsan eltűnik a csúnya anyu, ha megtagadom önmagam, beismerem a bűnömet, és hagyom, hogy Jézus megállítson.

Ne az én sült krumplimon töltsd ki a haragod, ha fáj a karod, rendben? Mindennek van határa.

Uram, kérlek, a mai napon állítsd le ösztönös kitöréseimet. Meg kell változnom. Újból rájöttem, és elismerem, hogy szükségem van Rád, Uram. Kérlek, állítsd le bennem egyszer s mindenkorra, hogy másokat hibáztassak, másokra mutogassak. Segíts, hogy nyomdokaidba lépjek már ma. Egész lelkemmel keresni akarlak. Mert tudom, hogy aki keres Téged, megtalál. Hálás vagyok, hogy ezt megígérted. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today

Superman
Luann Prater

„Erőm és énekem az Úr, megszabadított engem. Ő az én Istenem, őt dicsőítem, atyám Istene, őt magasztalom.” Kiv 15,2

„Nagyon nagy”- mondta a hatéves kislány.

Sosem hallott Supermanről, s most itt áll a 60 m magas szobra előtt Metropolisban, Illinois államban. Nem tudja, hogy akcióhős, csak a mozdulatlan, hatalmas szobrot látja. Nem tudja, hogy milliók izgulták végig számtalanszor, ahogy megmenti Lois Lane-t. Nem tudja, hogy a Krypton bolygóról származik, és tud repülni. Számára az Superman, amit lát: egy hatalmas, mozdulatlan szobor.

Mikor ezt végiggondoltam, belém vágott, mennyire így van ez istenképünkkel is. Bár az Ő Igéjében több nevét olvassuk: Istenek Istene (Elochim), az Erős Isten (El), a Vagyok (Jahveh), a Gyógyító Isten (Jahveh-Rapha), a Béke Istene (Jahveh-Shalom), a Seregek Ura (Adonáj Cevaot), Megmentő (Necach Izrael) – mégis gyakran statikus szoborként képzeljük el. Ha még sosem bíztuk Rá szükségleteink kielégítését, gyógyításunkat, ha nem kértük erejét, nem tudjuk, ki Ő. Látunk valamit belőle, de messze nem a teljes képet.

A Google-ben rákerestem a Superman szobor képére, s néztem egy darabig. A képen a hatalmas szobor tövénél turisták álltak. Láttad már Istent hideg, érzéketlen szoborként? Töprengtél azon, hogy egyáltalán észrevesz-e téged ott a lábainál? Én igen.

Istenben nincs semmi hideg, semmi érzéketlen. Rengeteg arca van. Ahogy a mai igénk mondja? Ő az én erőm, az énekem, a megmenekülésem, az Istenem, és még annyi, de annyi más! Attól még, hogy esetleg nem érzékeltük a gyógyítását, Ő a Gyógyító. Attól még, hogy nem éreztük meg, hogyan áraszt békét zsibongó lelkünkbe, Ő a Béke Fejedelme. Ha bízunk Benne, engedelmeskedünk Neki, és keressük az arcát, egyre többet fog kinyilvánítani, megmutatni önmagából.

Te meg én nem vagyunk Lois Lane, de van Valaki, aki minden helyzetből ki tud menteni minket. Jézus Krisztus a neve. És ha valaki, hát Ő tényleg Szuper!

Uram, köszönöm, hogy minden vagy, amire szükségünk van. Gazdagítsd, kérlek, a Rólad alkotott képemet. Segíts mögé látnom korlátolt valóságomnak, sekély tudásomnak. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2010.08.20.
www.proverbs31.org

Hitet az érzelmekre

Tracie Miles

„Mert te vagy szabadító Istenem, mindig benned reménykedem.” Zsolt 25,5b


Hónapokig dolgoztam rajta, sokat vártam tőle, tele voltam reményekkel. Aztán egy szempillantás alatt összeomlott az egész. Éles késként hasított szívembe a valóság, és apró szilánkokra szabdalta az álmaimat. Hatalmas csalódás volt; nehezen lettem úrrá az érzéseimen. Fáradhatatlanul dolgoztam ezen a terven, és most nemcsak csalódást, de elutasítást is éreztem.

A csalódás ingerültségbe, majd bánatba fordult. Nem éreztem igazságosnak.

Miért nem hallgatta meg Isten a kéréseimet? Miért helyezett a szívembe egy álmot, hogy aztán hagyja összetörni? Miért engedte, hogy ez megtörténjék? Miért épp velem történt?

Tudtam, hogy pozitívan kéne hozzáállnom, nem kellene feladnom, de nem éreztem magamat képesnek rá.

A kérdések tovább doboltak az agyamon. Mi értelme volna? Miért lenne jó újrakezdeni? Ha Isten ennyi idő után nem hallgatott meg, minek folytassam a próbálkozást?

Látod, hagytam, hogy az érzelmeim eluralkodjanak a gondolkodásom fölött, és háttérbe szorítsák a hitemet.

Csak a csalódás kiváltotta érzelmekkel foglalkoztam, ahelyett, hogy Istennek a hitem által nem látható ténykedését figyeltem volna a háttérben. Igazságtalannak éreztem a történteket, s nem gondoltam arra, hogy Isten megoldásai mindig a lehető legjobbak. Azonnali eredményeket vártam, ahelyett, hogy Isten tökéletes időzítésére hagyatkoztam volna.

Rövidesen rájöttem, hogy érzelmeim a hitem útjában állnak. Ezért a 25. zsoltárhoz fordultam, hogy a következő versek átmossák a lelkemet:

1. „Uram, hozzád emelem a lelkemet,”

Kedveszegett voltam, értéktelennek, reményvesztettnek, elutasítottnak éreztem magam. Kiöntöttem a lelkem az Úrnak, és Ő figyelt rám.

2. „Benned bízom, Istenem, ne szégyenüljek meg, ne nevessenek ki ellenségeim!”

Isten figyelmeztetett, hogy Benne bízzam, ne a vágyaimban vagy egy álomban. Ne a világ véleményében. Ne a saját képességeimben. Ne az időzítésemben. Ne az ötleteimben. Csak Benne. Elé hoztam az ellenségeimet: a kétségeket, az elbizonytalanodást, az összezavarodást, az elkedvetlenedést.

3. „Senki se szégyenüljön meg, aki benned reménykedik, azok szégyenüljenek meg, akik ok nélkül elpártolnak tőled!”

Mindegy, valóra válnak-e az álmaim, nem fogok megszégyenülni, mert Isten az istenem. Ha tervei keresztezik is az álmaimat, tudom, örök ígéreteit be fogja tartani.

4-5a. „Utaidat, Uram, ismertesd meg velem, ösvényeidre taníts meg engem! Vezess hűségesen, és taníts engem,”

Itt megálltam. Kezdtem világosabban gondolkodni. „Miért verem a falba a fejem? Miért aggodalmaskodom, miért esem kétségbe? Hagyom, hogy Isten irányítsa az utaimat?” Isten gyöngéden figyelmeztetett, hogy ő a tanár, mi diákok vagyunk.

5b. „mert te vagy szabadító Istenem, mindig benned reménykedem”.

Ha a vágyaimba és a képességeimbe vetem a reményemet, eleve kudarcra ítélem magam. Egyetlen reményem az örömre és a beteljesülésre Krisztustól származik. A reményt csak Benne találhatom meg, nem emberekben, karrierben, férjben, gyermekekben, egyházban, anyagi sikerekben, gondtalan életben, beteljesülő álmokban.

Mindig fognak érni csalódások. De ha Istenben élünk, csalódásaink a Vele való találkozások színhelyei lesznek, ahol újra Belé vethetjük bizalmunkat. De gyakorolnunk kell, hogy hitünk eluralkodjék érzéseink fölött.

Uram, Te ismered szívem fájdalmát, a csalódás tüskéit, amik megsebeztek. Segíts, hogy bízzam Benned ahelyett, hogy felőrlődnék bánatomban. Tölts fel olyan erős hittel, ami uralkodni tud az érzelmeim felett. Jézus nevében, Ámen.



Encouragement for today, 2010.08.23.
www.proverbs31.org

2010. december 27., hétfő

Különbség

„Ha elmész Konfucius sírjához, láthatod, hogy a sír foglalt. Ha elmész Buddha sírjához, azt találod, hogy a sír foglalt. Ha elmész Jézus sírjához, kiderül, hogy a sír üres. Ő egy feltámadt Megváltó. Ha Konfuciust kiemeled a konfucianizmusból, a konfucianizmus megmarad. Ha Buddhát kiemeled a buddhizmusból, a buddhizmus megmarad. De Jézus Krisztust nem emelheted ki a kereszténységből úgy, hogy a kereszténység megmaradjon, mert a kereszténység nem egy elmélet, nem egy hitvallás, nem egy ügy. A kereszténység maga Jézus Krisztus.”
Adrian Rogers

2010. december 26., vasárnap

Olyan testvér

Paul egy kocsit kapott a testvérétől karácsonyra. Másnap, mikor munka után kilépett az irodaépületből, egy bámészkodó suhancot látott a vadonatúj, fényes autó mellett.
„Ez a magáé, uram?”, kérdezte a fiú.
Paul bólintott. „A testvéremtől kaptam karácsonyra.” A fiú elképedt. „Úgy érti, a testvérétől kapta, és magának nem került semmibe? Azta, de jó volna, ha …” Itt elhallgatott egy pillanatra. Paul persze tudta, mit fog mondani. Ő is szeretné, ha lenne egy ilyen testvére. De a fiú szavai nagyon meglepték: „De jó volna, ha én is olyan testvér lehetnék.”
Paul csodálkozva, már-már csodálattal nézett a fiúra, s hirtelen ötlettől sarkallva megkérdezte: „Vigyelek el egy körre?”
„Az nagyon jó lenne”, vigyorgott a fiú.
Rövid kocsikázás után Paul felé fordult, és csillogó szemmel kérdezte: „Ne haragudjon, Uram, de nem vinne el hazáig?” Paul elmosolyodott. Értette a fiú szándékát. Biztos a szomszédoknak akar imponálni azzal, hogy milyen szuper kocsival érkezik haza. De Paul megint tévedett.
„Megállna egy pillanatra ott, ahol az a két lépcső van?”, kérte a fiú.
Gyorsan kiszállt, és befutott a házba.
Két perc múlva már jött is visszafelé, de nagyon lassan nyílt ki a kapu. Ahogy megjelent, már látszott, hogy miért.
Ölében hozta nyomorék kisöccsét.
Leültette az alsó lépcsőfokra, aztán lehajolt hozzá, és lelkesen, minden szótagot megnyomva magyarázott az autóra mutatva.
„Látod, öcsi, ott van, amiről fent beszéltem neked.
Az a bácsi a testvérétől kapta karácsonyra, és nem került neki semmibe. Majd ha nagy leszek, én is adok neked egy ilyet. És akkor elviszlek benne, és te is látni fogod azokat a szuper dolgokat a karácsonyi kirakatokban, amikről mesélni szoktam.”
Paul kiszállt, és beemelte a gyermeket az első ülésre. A nagyobbik csillogó szemmel ült be mögé, és elindultak hárman egy feledhetetlen kocsikázásra a kivilágított utcákon.

Azon a karácsonyon értette meg Paul, mit jelent Jézus mondása: „Jobb adni, mint kapni…”

freechristiancontent.org

2010. december 24., péntek

Karácsonyi történet

George

Hideg karácsonyeste volt Chicagóban. Az öregember benn ült az autószerelő műhelyében. Mióta a felesége meghalt, nem ment sehova ilyenkor. Nem díszítette fel a műhelyt, nem volt karácsonyfája, nem gyújtott ünnepi fényeket. Ugyanolyan nap volt számára, mint a többi. Nem gyűlölte a karácsonyestét, csak nem talált okot az ünneplésre. Gyermekei nem voltak. A felesége elment.
Üldögélt az ablaknál, nézte a havazást, ami egy órája tartott már, s az életén töprengett, amikor kinyílt az ajtó, és egy hajléktalan oldalgott be rajta.
Az Öreg George, ahogy a kliensei nevezték, ránézett, s ahelyett, hogy elküldte volna, beljebb invitálta a tűzhely mellé, hogy melegedjen egy kicsit.
„Köszönöm, de nem akarom zavarni”, mondta az idegen. „Látom, még nyitva a műhely, szusszanok egy kicsit, ha megengedi, aztán megyek tovább.”
„Majd megy, ha már került valami meleg étel a gyomrába”, fordult George a kredenchez. Lecsavarta egy ételhordó termosz tetejét, s egy kanállal együtt odaadta az edényt az idegennek. „Nem sok maradt, de még meleg és finom. Pörkölt. Én csináltam. Utána majd iszik egy kávét, az is forró még, az előbb lett kész.”
Ebben a pillanatban megszólalt a kapucsengő. „Elnézést, ki kell mennem, jövök mindjárt”, szólt George, és indult, hogy megnézze, kinek van szüksége a munkájára.
A kapu előtt egy öreg 53-as Chevy állt. Gőz áramlott ki a motorházból. A vezetője kétségbeesve ragadta meg George kabátujját. „Uram, segítsen!” mondta erős spanyol akcentussal. „Az asszony vajúdik, most vinném a kórházba, de lerobbant az autóm.”
George felnyitotta a motorház fedelét. Úgy tűnt, a motorblokk megrepedt a hidegtől. A kocsinak annyi. „Hát ezzel nem fognak menni sehova egyelőre”, morogta.
„Az nem lehet, könyörgöm, segítsen”, nyöszörgött a férfi. George megfordult, és bement az irodába. A tábláról leemelte öreg járgányának a kulcsát, s visszament az udvarra. Hátrakerült a garázshoz, beindította az autót, kigurult vele az útra, s megállt a házaspár mellett.
„Itt van, menjenek ezzel”, mondta. „Nem valami szép látvány, de nagyon jól megy.” Segített az asszonyt átültetni a lerobbant autóból, majd hosszan nézett utánuk, ahogy tovahajtottak az éjszakába. Megfordult, és visszament a házba.
„Örülök, hogy oda tudtam adni az autót. A kerekeik is nagyon kopottak voltak. Az én öreg járgányomon új gumik vannak…” George ekkor vette észre, hogy magában beszél. Mialatt kint volt, a hajléktalan elment. Az edény az asztalon állt üresen, mellette egy használt kávéscsésze.
„Legalább került bele valami, ki tudja, mióta nem evett”, gondolta az öreg. Visszament az utcára, megpróbálta beindítani a Chevyt. Többszöri nekirugaszkodásra beindult a motor. Úgy látszik, mégsem az ment tönkre. Bevitte az autót a garázsba az öreg járgány helyére. Gondolta, megbütyköli, legalább csinál valamit. Karácsony este úgysem jönnek kuncsaftok. Ahogy megvizsgálta, kiderült, hogy tényleg nem a motor ment szét, hanem a hűtés alsó csöve repedt el.
„No, ezt ki is tudom cserélni azonnal”, gondolta, s úgy is tett. „Ezekkel a gumikkal nem húzták volna ki a tél végéig.” Leszedte a védőhuzatot felesége régi Lincolnjáról. Gondolta, kicseréli a kerekeket, ezek egészen újnak látszanak, s úgysem akarta használni az autót.
Mialatt dolgozott, lövést hallott. Nem volt szokatlan a környéken, de azért lecsapva a kezében lévő dolgokat, kirohant az utcára. Egy rendőrautó állt az úton, mellette a földön egy sebesült, egyenruhás férfi feküdt. Mikor meglátta az öreget, megszólalt, és segítséget kért. George megpróbálta felidézni emlékezetében a hadseregben tanultakat a sebesültek ellátásáról, felsegítette a férfit, bevezette a házba, és lefektette. Tudta, hogy sürgősen el kell látni a sebet.
„Nyomókötést alkalmazunk, hogy elálljon a vérzés”, gondolta. Aznap reggel hozták el a tiszta ruhát a mosodából, előszedett egy törülközőt, azzal meg ragasztószalaggal kötözte be a sebet.
„Azt mondják, a ragasztószalag mindenre jó”, próbálta felvidítani a rendőrt. „Valami fájdalomcsillapító is kellene”, gondolta. Előszedett egy pirulát, amit hátfájásra használt. „Ez jó lesz”, mondta, s egy pohár vízzel odaadta a rendőrnek. „Maradjon így, amíg hívok egy mentőt”. Hiába próbálkozott, nem volt vonal. „Majd beszólok a központba a rendőrautó adóvevőjén”, jutott eszébe, és kiment.
Kiderült, hogy a golyó a rádióban állt meg, használhatatlanná téve azt. Mikor visszament a házba, a rendőr már felült. „Mindent köszönök”, mondta. „Ott is hagyhatott volna, hisz a támadóm nem mehetett messzire, magára is rálőhetett volna.”
George leült mellé. „Sosem hagytam cserben egy sebesültet a hadseregben, nem fogom most sem.” Mondta egyszerűen. Benézett a kötés alá, hogy ellenőrizze a vérzést. „Rosszabbnak tűnt, mint amilyen valójában”, mondta. „Átment magán a golyó, de semmi fontos dolgot nem ért. Ha a seb begyógyul, olyan lesz a válla, mint újkorában.” Felállt, és töltött egy csésze kávét. „Jöhet?” kérdezte.
„Nem, köszönöm”, mondta a rendőr. „Márpedig meg fogja inni. Az én kávém legjobb a környéken. Fánkot sajnos nem tudok hozzá adni.”
A rendőr elnevette magát, s elvette a csészét. Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, s egy fiatalember ugrott be az irodába, lövésre kész fegyverrel a kezében. „Adja ide a pénzt! Azonnal, vagy lövök!”, üvöltötte. A fegyver remegett a kezében, s George biztos volt benne, hogy ez a szerencsétlen még sosem fogott pisztolyt senkire.
„Ez az alak lőtt rám!”, kiáltotta a rendőr. „Fiam, mire jó ez?”, kérdezte nyugodtan az öreg. „Tedd el azt a pisztolyt, még megint megsebesítesz valakit.”
A fiatalember összezavarodott. „Fogja be, öreg, mert lelövöm. Adja ide a pénzt!” A rendőr a saját fegyveréért nyúlt. „Hagyja csak”, szólt rá George. „Már így is a kelleténél több fegyver van ebben a szobában.” Majd odafordult a fiatalemberhez. „Fiam, karácsonyeste van. Ha pénzre van szükséged, tessék, itt van. Nem sok, de nekem is csak ennyi van. Tedd már el azt a pisztolyt.” Kivett a zsebéből 150 dollárt, és átnyújtotta a férfinak, mialatt a másik kezével elvette tőle a fegyvert.
A fiatalember eleresztette a pisztolyt, a földre rogyott, és sírni kezdett. „Erre sem vagyok jó, mi? Nem akartam én semmi rosszat, csak venni valamit a feleségemnek meg a gyereknek”, zokogta. „Kirúgtak a munkahelyemről. Nem tudom kifizetni a lakbérünket. Az autómat már elvitték múlt héten…”
George átadta a fegyvert a rendőrnek. „Fiam, mind kerülünk szorult helyzetbe olykor. De nem így kell megoldani a bajainkat.”
Felemelte a síró embert, és lenyomta egy székre a rendőrrel szemben. „Persze, néha csinálunk hülyeségeket.” Neki is odanyújtott egy csésze kávét. „Attól vagyunk emberek. De betörni ide egy fegyverrel, az nem old meg semmit. Most pihenj egy kicsit, csillapodj le, s hátha kitalálunk valamit.”
A fiatalember abbahagyta a sírást. Ránézett a rendőrre. „Elnézést kérek, nem akartam meglőni. Elsült a pisztoly. Kérem, ne haragudjon.” „Fogja be, és igya meg a kávéját”, mondta neki a rendőr.
Elsőnek George hallotta meg a szirénázást. Egy rendőrautó és egy mentő állt meg a ház előtt az utcán. Két rendőr lépett be az ajtón pisztollyal a kezében.
„Chuck! Jól vagy?”, kérdezte egyikük a sebesültet. „Ahhoz képest, hogy meglőttek, egész jól. Hogy találtatok rám?”
„A kocsid GPS-e jelzett. Az utóbbi idők legjobb találmánya. Ki lőtt rád?” kérdezte a másik rendőr, s odalépett a fiatalemberhez. Chuck nem késlekedett a válasszal. „Fogalmam sincs. Elnyelte a sötét. Eldobta a pisztolyát, s elrohant.”
George és a fiatalember a cipőjük orrát bámulták. „Ez a kölyök itt dolgozik?” kérdezte a sebesült George-ot. „Igen”, válaszolta az öreg. „Ma reggel fogadtam fel. Elvesztette az állását, szegény.”
Közben a mentősök is bejöttek, hordágyra tették Chuck-ot. A fiatalember közel hajolt hozzá, s ezt suttogta: „Miért…?”
„Boldog karácsonyt, kölyök…”, mondta Chuck. „S magának is, George. Köszönök mindent.”
„Hát ezt megúsztad. Egy gonddal kevesebb”, szólt George, miután a többiek elmentek. Bement a hátsó szobába, és egy dobozzal tért vissza. Kivett belőle egy ékszeres dobozt, és kinyitotta. „Ezt vidd el az asszonykádnak. Szerintem Martha se bánná. Azt mondta, jól jön majd egyszer. És lám.” A fiatalember odanézett, s egy gyönyörű briliánsgyűrűt látott a dobozban. „Ezt nem vihetem el”, mondta elfogódottan. „Magának sokat jelentett.”
„Most meg neked jelent sokat”, vágott vissza George. „Nekem megmaradnak az emlékeim. Másra nincs is szükségem.” Aztán újra benyúlt a nagyobbik dobozba. Egy játékrepülőt és egy kisautót vett ki belőle. Az olajtársaság hagyta nála eladásra. „Ezt meg elviszed a kölyöknek.”
A fiatalember újra elsírta magát, és odanyújtotta az öregnek a 150 dollárt, amit korábban kapott tőle. „És mégis miből veszed meg a karácsonyi ebédrevalót? Tedd csak el azt is”, mondta George. „Most meg indulás haza a családhoz!”
Az ajtóból a fiatalember visszafordult. „Reggel itt leszek, ha komolyan vehetem, hogy felvett dolgozni.”
„Szó sincs róla. Karácsonykor zárva tartok”, válaszolta George.”De holnapután itt legyél nyitáskor!”
Kikísérte a fiatalembert, s mikor visszafordult, lám a hajléktalan újra a szobában volt, visszajött. „Hát maga honnan került elő? Azt hittem elment már.”
„Itt voltam végig. Mindig itt vagyok”, válaszolt az idegen. „Azt mondja, nem szokta megünnepelni a Karácsonyt. Miért nem?”
„Hát, mióta az asszony itt hagyott, minek törjem magam. Karácsonyfa állítás, meg minden, kár azért a kis fenyőfáért. Süssek süteményeket, mint annak idején Marthával? Egyedül már nem ugyanaz. Meg különben is kezdek pocakosodni.”
Az idegen George vállára tette a kezét. „Pedig megtartod az ünnepet, George. Enni és inni adtál, mikor éhes voltam, meleget adtál, mikor fáztam. A vajúdó asszony fiút fog szülni, aki felnőtt korában neves orvos lesz. A rendőr, akit elláttál 19 ember életét fogja megmenteni a terroristáktól. A fiú, aki ki akart rabolni, gazdaggá tesz majd téged a munkájával. Az ünnep szellemisége a fontos, és azt te ugyanúgy megtartod, mint bárki más.”
George meghökkent mindattól, amit az idegen mondott. „Honnan veszi mindezeket?”, kérdezte.
„Bízzál bennem, George. Megérzem ezeket a dolgokat. Azt is tudom, hogy mikor lejárnak életed napjai, találkozni fogsz Marthával, és újra együtt lesztek.” Azzal az idegen az ajtó felé indult. „Bocsáss meg, George, de mennem kell. Haza kell érnem az ünnepségre, amit nekem rendeznek.”
Ahogy nézte, George szeme előtt az ósdi bőrkabát és a kopott nadrág lassan vakító fehér köntössé változott. Aranyfény töltötte be a szobát. „Tudod, George, ma van a születésnapom. Boldog Karácsonyt.”
„Boldog születésnapot, Uram”, válaszolta George meghatódva.

Provided by Free Christian Content.org

2010. december 22., szerda

Történetek Adventre 18

Myra B. Welch: A mester érintése

Ütött-kopott volt, s az árverező
Úgy hitte, fáradni kár.
Mégis kezébe vette a vén hegedűt,
S mosolyogva mutatta fel.
– Hölgyeim és uraim, figyelmet kérek!
Lássuk, a licitálást ki kezdi?
Egy dollár, ott hátul, kettő, igen!
Csak kettő? Ki ad hármat?
Három dollár először, és másodszor is...

Már koppant volna a kalapács, de mégsem,
A terem végéből ősz hajú férfi
Lépett közelebb, s felemelte a vonót;
Letörölte a port az ódon hangszerről,
Felhangolta a megereszkedett húrokat.
Tiszta és édes dallam kelt szárnyra,
Akár egy égi angyal éneke.

Elhallgatott a muzsika, s az árverező
Furcsán fojtott hangon szólt:
– Ki ad többet a régi hegedűért?
Felmutatta a hangszert és a vonót.
– Ezer dollár, ki ad érte kettőt?
Kétezer dollár! Ki ad hármat?
Háromezer először, háromezer másodszor,
Háromezer harmadszor!
Tapsolt a terem, de valaki bekiabált:
– Nem értem, mitől ez a hirtelen
Értéknövekedés?
Nem váratott magára a válasz:
– A mester érintésétől.

Sok emberélet, akár a lehangolt húr,
Ütött-kopott, vétkektől szennyes,
Megkaphatja bárki olcsón,
Bizony, mint az avítt hegedűt.
Egy tál lencse, pohár bor,
Perdül a kocka – és sodródik tovább.
Az ára szinte semmi, s kis híján
Koppan már a kalapács.
Ám jő a mester, s a tudatlan tömeg
Nem érti, mitől a hirtelen változás,
a lélek értékét megezerszerezi.
Pedig egyszerű: a mester érintésétől.

2010. december 21., kedd

Történetek Adventre 17

Mi mellett megyünk el

2007. január 12-én reggel egy washingtoni metróállomáson Joshua Bell hat Bach-művet játszott 45 percen át. Ezalatt mintegy kétezer ember ment át a csarnokon, többnyire munkába sietve.
Már eltelt három perc, mikor egy középkorú ember felfigyelt a zenészre. Lassított, pár másodpercre megállt, majd ment a dolga után. Négy perc után kapta a hegedűs az első dollárt: egy asszony dobta a nyitott hegedűtokba, és megállás nélkül folytatta útját. Hat perc múlva egy fiatalember a falnak támaszkodva hallgatta egy darabig, majd az órájára nézett, és továbbindult.
Tíz perc múlva egy 3 éves kisfiú állt meg a hegedűs mellett, de az anyja továbbvonszolta. A gyermek mindegyre visszanézett, míg igyekezett lépést tartani az asszonnyal. Ez a jelenet több gyermekkel megismétlődött. A szülők kivétel nélkül mindig továbbrángatták onnan őket. 45 perc alatt csak 6 ember állt meg hosszabb-rövidebb ideig. 20-an dobtak oda pénzt, de lassítás nélkül mentek tovább. 32 dollár gyűlt össze. A háromnegyed óra végeztével abbamaradt a hegedűszó, csend lett. Senki nem vette észre. Senki nem tapsolt. Egyetlen nő ment oda a zenészhez, aki már látta játszani.
Senki nem tudta, hogy a hegedűs Joshua Bell volt, egyike a világ legnagyszerűbb hegedűművészeinek. Eljátszotta a zeneirodalom egyik legnehezebb művét a világ egyik legdrágább hegedűjén, mely 3,5 millió dollárt ér. Két nappal azelőtt teltház előtt hegedült Bostonban, a jegyek 100 dollárért keltek el.
Joshua Bell metróbeli fellépését a Washington Post szervezte. Az esemény része volt egy kutatásnak az emberek érzékeléséről, ízléséről, kedvteléseiről. Sok tanulságot vonhatunk le a tapasztalatokból. Ha az embereknek nincs egy percük, hogy megálljanak meghallgatni a világ egyik legjobb muzsikusát, ahogy a világ egyik legszebb zenedarabját játssza a világ egyik legcsodálatosabb hangszerén… Mi minden mellett megyünk még el?
Ilyenkor, legalább Karácsony táján, észrevesszük Krisztust?

www.ciadvent.ie

Ha valaki szeretné elolvasni a Washington Post beszámolóját a fenti eseményről:
http://www.washingtonpost.com/wp-dyn/content/article/2007/04/04/AR2007040401721.html

A facebook oldalamra feltettem.

2010. december 20., hétfő

Történetek Adventre 16

Egy csapat tagjaként

Ismeretlen vidéken autózva, egy férfi eltévedt. Megpróbált átnyúlni a kormányon, hogy elővegye a térképet, de közben véletlenül elrántotta a kormányt, s belecsúszott az árokba. Neki nem lett semmi baja, de az autó mélyen besüppedt a sárba. Elindult hát segítségért a legközelebbi tanyára. „Majd Warwick kihúzza a sárból”, mondta a gazda, s egy öreg gebére mutatott, ami a ház mögött legelészett. A férfi ránézett a girhes állatra, majd vissza a gazdára, de az csak ismételgette: „Az öreg Warwick kirántja a bajból.” Gondolván, hogy nincs vesztenivalója, az autós belegyezett. A két ember meg az öreg ló odamentek a pórul járt autóhoz. A gazda a kocsihoz kötötte az állatot.
Egyet csattintott az ostorával, s elkiáltotta magát. „Húzd, Fred! Húzd Jack! Húzd Ted! Húzd Warwick!” És a ló nekifeszülve kihúzta az autót a sárból. A férfi csodálkozva köszönte meg a gazdának, majd megveregetve a ló vállát, megkérdezte: „Miért mondott ennyi nevet, amikor biztatta Warwickot?” A gazda vigyorogva válaszolt: „Az öreg Warwick már semmit se lát, megvakult. Amíg elhiszi, hogy vele a csapat, mindent beleadva dolgozik.”

Egy csapat tagjaként másokkal együtt valósítunk meg egy álmot. A csapathoz tartozás üzemanyag, mely a mindennapi embert nem mindennapi feladatok elvégzésére teszi alkalmassá. Szellemi erőforrás, mely arra sarkallja a csapattagokat, hogy a legjobbat hozzák ki magukból, s egyénileg is olyan eredményt érjenek el, amire egyedül sosem volnának képesek.

Gyakran elfelejtjük, hogy Isten tagja a csapatunknak. Segít, ha szólunk neki.

Rövidített részlet
Mac Anderson You Can't Send a Duck to Eagle School (Ne küldd a kacsát a sasok iskolájába) c. könyvéből.

www.ciadvent.ie

Történetek Adventre 15

Az én kis fűkunyhóm

Egy hajótörés egyetlen túlélőjét egy kicsiny, lakatlan szigetre sodorták a hullámok. Lázasan könyörgött Istenhez, hogy mentse meg. Két hónapon keresztül leste a láthatárt, hátha érkezik segítség, de egyetlen hajó sem járt arra. Végül kimerülten összeeszkábált magának egy kis kunyhót leveles ágakból, hogy védelme legyen az időjárás viszontagságai ellen, s elrejthesse megmaradt holmiját.
Egyik nap, míg a viharos időben élelemért rótta a szigetet, arra ért haza, hogy kunyhója lángokban áll. Megtörtént a legrosszabb, amitől félt! Mindene odalett. Fájdalom, düh és kétely szorongatta a szívét. „Isten, ha vagy, hogy voltál képes ezt is megtenni velem?” – sírt keservesen.
Másnap hajnalban hajókürt hangja ébresztette. A hajó közeledett a parthoz. „Hogy találtak rám?” – kérdezte az elgyötört ember megmentőitől. „Észrevettük a füstjelet, amit küldött”, - hangzott a válasz.

Könnyű elkedvetlenedni, ha rosszul megy sorod, de ne csüggedj, Isten dolgozik az életünkben, a legnagyobb fájdalom és szenvedés közepette is. Jusson eszedbe ez a történet legközelebb, mikor úgy érzed, porig égett kis fűkunyhód. Lehet, azért történt, hogy hozzád vonzza Isten segítő kegyelmét.

www.ciadvent.ie

2010. december 19., vasárnap

Advent 4. vasárnapja

János 5,24-30
24. Bizony, bizony mondom néktek, hogy aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki engem elküldött: örök élete van, és nem megy ítéletre, hanem már átment a halálból az életre.
25. Bizony, bizony mondom néktek, hogy eljő az idő, és az most vagyon, mikor a halottak hallják az Isten Fiának szavát, és a kik hallják, élnek.
26 Mert a miként az Atyának élete van önmagában, akként adta a Fiúnak is, hogy élete legyen önmagában:
27 És hatalmat ada néki az ítélettételre is, mivelhogy embernek fia
28. Ne csodálkozzatok ezen: mert eljő az óra, a melyben mindazok, a kik a koporsókban vannak, meghallják az ő szavát,
29 És kijőnek; a kik a jót cselekedték, az élet feltámadására; a kik pedig a gonoszt művelték, a kárhozat feltámadására.
30 Én semmit sem cselekedhetem magamtól; a mint hallok, úgy ítélek, és az én ítéletem igazságos; mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak + akaratát, a ki elküldött engem, az Atyáét.


Jézus és az emberi világ találkozásáról a XVIII.szd.-ban élt prédikátor, Bod Péter azt írta, hogy: „Krisztusnak négy adventusa, eljövetele vagyon. Midőn a testben megjelent. Midőn a szívbe bészállt, és az embert megérinti. Midőn halála órájában elmégyen az emberhez. Midőn eljő az utolsó ítéletre.” Ádvent 4. vasárnapján ezzel a negyedik gondolattal foglalkozunk.

Meglepő, hogy a karácsonyt váró adventi készülődés idején Jézus eljövetelének szentsége, nagyszerűsége helyett Bod Péter az utolsó ítéletre emlékeztet. /…/

Jézus ezt a részt, amely az ítélkezésről szól, azzal kezdi, hogy ünnepélyesen kinyilvánítja, hogy vannak, akiknek ítélet nélkül örök életük van: aki hallja, vagy meghallgatja, aki hajlandó befogadni a jézusi igéket. Sőt. Annyira ünnepélyes és hangsúlyos, amit mond, hogy az előző versekhez képest egyes szám első személyben beszél, azaz azt mondja, hogy most Én mondom, és Én biztosítalak felőle, hogy aki hallja, meghallgatja az igaz igéket, annak örök élete van. Ráadásul Jánosnál a hallani, meghallani szó nem valamilyen tétlen viselkedést jelent, hanem a belőle fakadó cselekvést is. Így tehát aki hallja és cselekszi az igéket, annak van örök élete.

Ma alig hallunk meg valamit. Talán nem akarunk már újabb és újabb nehézségekről hallani, vagy egyszerűen megromlott már a hallásunk a körülöttünk szüntelenül harsogó zajtól. Hallatlan világban élünk, amelyben jobb nem is hallani sok mindent, pedig mi magunk másra sem vágyunk, mint hogy bennünket meghallgasson valaki, akiben bízhatunk.
Van-e benned készség a hallásra? Kész vagy-e segíteni máson azzal, hogy meghallgatod, hallgatsz rá? Elhatároztad-e már, hogy meg akarod hallani Isten igéjét, amely Jézusban lett teljessé? Most nem az a kérdés, amit a 38 éve beteg embernek tett fel Jézus, hogy akarsz-e meggyógyulni, hanem az, hogy meg akarod-e hallani az adventi igéket? Elhatároztad-e, hogy meg akarod hallani Isten igéjét, amely Jézusban lett teljessé?

Az ige, amiről János beszél, amit meg kell hallanunk, amit fel kell ismernünk, az nem más, mint az Atya akaratának teljesítése. Jézus is azért jött, hogy a Mindenség akaratát cselekedje az emberi érdekkel és akarattal szemben. Valahogy olyan ez a világ, hogy a mi egyéni akarataink következtében szépen létrejön egy nagy közösségi érdekszövetség, de az eredménye mégsem élet, hanem halál és elmúlás. Ezt jön helyreigazítani Jézus, azt mondván, hogy aki képes személyes érdekein túl fölfelé nézni és befogadni a legmagasabb szintű akaratot, amely az életet megtarthatja, az igazán él. Annak köze van nem csak a földi- biológiai élethez, hanem a teljességhez is.

János őrizte meg Jézus prédikációját az ítéletről. Azonban a felolvasott igében elsősorban nem az ítéletről van szó. A hangsúly azon van, hogy Jézus egy az Atyával, az ő akaratát cselekszi. Mintegy megindokolja, hogy miért is jött erre a földre: hogy az Atya akaratát cselekedje, s mindezt nem magától tette, hanem az Atya küldte erre a feladatra. Egyben az Atya akaratát cselekszi akkor is, amikor megítéli ezt a világot. Így az utolsó ítélet is az Atya akarata szerint szükséges. Ez tehát az első fontos üzenet számunkra Advent negyedik vasárnapján, hogy az Atya számol velünk, a személyünkkel, ezzel a világgal, és Jézus Krisztus személyén keresztül nemcsak egy kedves gyermeket küldött el hozzánk, hanem a gyógyító orvost, a bölcs tanítót, aki az ítéleten keresztül belép az életünkbe.
A második üzenet az, hogy aki hisz ebben a Jézust közénk, megmentésünkre küldő Atyában, az nem megy ítéletre, nem jut az örök halálra.

Az ítélet most van, legalább is a következő vers szerint: elkövetkezik az ítélet ideje, és ez az idő JELEN idő, ahogy máshol is olvasható: „..az óra most van”, nem pedig valami meseszerű messzeségben, vagy olyan helyen és időben, amire most még nem kell figyelni, mert az csak majd lesz, és a személyünket ma még nem érinti. A Mindenség idő és anyag fölötti, ezért mindig jelen idejű. Jézusnak tehát az utolsó ítéletre való eljövetele is a mai anyagi, mindennapi világ feletti, de mégis az időtlenségének ideje miatt e világra ható mai ítélet.

S az ő ítélete igazságos. Egyrészt megerősíti azokat, akik cselekszik az Atya akaratát, másrészt lehetőséget ad mindenkinek, hogy ne csak a maga esze, érdeke, érzései szerint éljen, hanem ezeken túllépve a szeretet irányítsa életét. Jézus Istennek szeretetét árasztotta reánk, úgy, hogy azzal élni tudjunk. Isten ítéletének első zsengéje Jézus volt, aki első eljövetelével testben jelent meg közöttünk. Második eljövetelével a szívünkbe beszállt, a harmadik eljövetelekor mellettünk áll és átölel a halálos órán, s a negyedik eljövetelekor, a teljes ítéletben nem halált, hanem életet adott nekünk. Ámen.


Bereczky Zoltán, lelkész
Budapest Külső - Üllői Úti Református Egyházközség

(A szerző szíves engedelmével)

2010. december 18., szombat

Történet Adventre - lefordíthatatlan

Christmas Love
Candy Chand


Each December, I vowed to make Christmas a calm and peaceful experience. I had cut back on nonessential obligations -- extensive card writing, endless baking, decorating, and even overspending. Yet still, I found myself exhausted, unable to appreciate the precious family moments, and of course, the true meaning of Christmas.

My son, Nicholas, was in kindergarten that year. It was an exciting season for a six year old. For weeks, he'd been memorizing songs for his school's "Winter Pageant." I didn't have the heart to tell him I'd be working the night of the production. Unwilling to miss his shining moment, I spoke with his teacher. She assured me there'd be a dress rehearsal the morning of the presentation. All parents unable to attend that evening were welcome to come then. Fortunately, Nicholas seemed happy with the compromise.

So, the morning of the dress rehearsal, I filed in ten minutes early, found a spot on the cafeteria floor and sat down. Around the room, I saw several other parents quietly scampering to their seats. As I waited, the students were led into the room. Each class, accompanied by their teacher, sat cross-legged on the floor. Then, each group, one by one, rose to perform their song.

Because the public school system had long stopped referring to the holiday as "Christmas," I didn't expect anything other than fun, commercial entertainment... songs of reindeer, Santa Claus, snowflakes and good cheer. So, when my son's class rose to sing, "Christmas Love," I was slightly taken aback by its bold title.

Nicholas was aglow, as were all of his classmates, adorned in fuzzy mittens, red sweaters, and bright snowcaps upon their heads. Those in the front row-center stage -- held up large letters, one by one, to spell out the title of the song. As the class would sing "C is for Christmas," a child would hold up the letter C. Then, "H is for Happy," and on and on, until each child holding up his portion had presented the complete message, "Christmas Love."

The performance was going smoothly, until suddenly, we noticed her; a small, quiet, girl in the front row holding the letter "M" upside down... totally unaware her letter "M" appeared as a "W." The audience of 1st through 6th graders snickered at this little one's mistake. But she had no idea they were laughing at her, so she stood tall, proudly holding her "W."

Although many teachers tried to shush the children, the laughter continued until the last letter was raised, and we all saw it together. A hush came over the audience and eyes began to widen. In that instant, we understood the reason we were there, why we celebrated the holiday in the first place, why even in the chaos, there was a purpose for our festivities.

For when the last letter was held high, the message read loud and clear:

"CHRISTWAS LOVE" And, I believe, He still is.

Free Christian Content.org

2010. december 17., péntek

Történetek Adventre 14

Amikor minden ingyen volt az áruházban

Egy csütörtök este apa és anya elmentek 9 éves fiúkkal a legközelebbi szupermarketbe, hogy elvégezzék kissé elhalasztódott nagy karácsonyi bevásárlásukat. Megtöltötték a bevásárló kocsit árukkal, s odaértek a pénztárhoz. A pénztárnál ülő lány kedvesen rájuk nézett, és intett, hogy mehetnek tovább. „Köszönjük, hogy nálunk vásároltak. Ma minden ingyen van, nem kell fizetniük semmit.”
Képzeld el a szülők reakcióját! Ez biztos nem lehet igaz, és az apa elkezdi rárakni a futószalagra a vásárolt termékeket. Annyi szent, hogy nem április elseje van. Aha! Biztosan a Kandi kamera! Zavartan mosolyogva pakolja tovább az árut a kocsiból a futószalagra. Mikor a pénztáros lány újra erősködik, hogy nem kell fizetni semmit az áruért, kezdenek dühösek lenni. Értik ők a viccet, de késő van, sietniük kell, nem ácsoroghatnak itt egész nap.
De hol a gyerek? Ő hogy reagált a hírre? Amikor meghallotta a varázsszót: „ingyen”, kisurrant a sorból, megragadott egy bevásárló kocsit, s kezdett belegyűjteni a polcokról mindent, mit szeme-szája kívánt: cukorkákat, csokoládét, chipset, kekszet, cd-ket, játékokat. Ő nem foglalkozott azzal, miért van ingyen, miért nem, csodálatosnak tartotta a dolgot, és nagyon örült neki.
Valahogy így vagyunk Jézus eljövetelével. Karácsonykor megszületik, és felajánl nekünk egy szeretetben, kegyelmekben, reménységben bővelkedő életet. Sokan azt gondolják, ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Valami becsapás van a dologban. Mások viszont gyermeki bizalommal átadják magukat az örömnek, és megköszönik az ajándékot. Hiszen Isten szeret minket, az Ő gyermekei vagyunk!

www.ciadvent.cie

2010. december 15., szerda

Történetek Adventre 13

Sok-sok évvel ezelőtt Al Capone egész Chicago ura volt. Nem hőstettektől vált híressé. Inkább hírhedtnek mondhatnánk, mert neki köszönhetően került a város a csempészett ital, a prostitúció, a gyilkosságok hálójába.
Caponénak volt egy ügyvédje, akit “Easy Eddie”-nek hívtak az emberek. Nem véletlenül választotta őt minden idők egyik legnagyobb gazembere. Eddie nagyon értett a szakmájához. Már jó ideje az ő tehetségének köszönhetően - amivel a törvény kiskapuin át manőverezett - volt Big Al még mindig szabadlábon. Hálája jeléül Capone fizetett. Nem csak az ügyvédnek járó pénz volt hatalmas összeg, de más juttatásokban is részesült. Egy sövénnyel körülvett hatalmas házban lakhatott családjával, teljes személyzet és minden akkor fellelhető kényelmi berendezés szolgálta jólétét. Az ingatlan akkora volt, hogy egy teljes, utcákkal határolt háztömböt elfoglalt Chicagóban. Eddie a chicagói felső tízezer luxuséletét élte, nem foglalkozott a körülötte tomboló erőszakkal. Ám egy gyenge pontja neki is volt. Volt egy fia, akit nagyon szeretett. Odafigyelt, hogy a gyermek mindenből a legjobbat kapja, legyen az öltözködés, kocsi, iskola. Semmit sem tagadott meg tőle. A pénz nem számított. És a szervezett bűnözéssel való kapcsolata ellenére, Eddie megpróbálta fiát a jó és rossz közti különbségtételre is megtanítani. Azt akarta, hogy a fia jobb ember legyen, mint ő. Minden vagyona és befolyása ellenére volt két dolog, amit nem tudott megadni neki: nem tudott jó példát mutatni és jó hírnevet hagyni rá. Egy nap Eddie nehéz döntést hozott. Helyre akarta hozni a sok rosszat, amit tett, a fia kedvéért. Elhatározta, hogy jelentkezik a hatóságoknál, és elmondja az igazat Al “Sebhelyes arcú” Caponéról, tisztázza saját beszennyezett nevét, és felmutat a fiának valamit, ami közel áll a becsületességhez. Tudta, hogy ezzel A Banda ellen kell vallania, és hogy ennek nagy ára lesz. De megtette.
Pár hónap múlva Eddie életének egy elhagyott chicagói utcán történt lövöldözés vetett véget. Azzal a tudattal halt meg, hogy megadta fiának a legnagyobb ajándékot, amit adhatott, a legnagyobb áron, amit megfizethetett.
A holttest kabátzsebéből a rendőrök egy rózsafüzért, egy feszületet, egy vallásos medaliont és egy magazinból kivágott verset szedtek elő. A vers így szólt:
Az élet óráját egyszer húzzák fel,
S nincs ember, aki megmondhatná
Mikor állnak meg a mutatók,
Hajnali vagy esti órában.
Ennyi időd van.
Élj, szeress, dolgozz tudatosan.
Ne higgy az időnek.
Az óra nemsokára megáll.

2010. december 14., kedd

Történetek Adventre 12

Az igazak a bűnösökért

Sok évvel ezelőtt egy kisvárosban nem messze Párizstól, volt egy iskola, ahova összegyűjtötték az utcákon csavargó, otthontalan gyermekeket, akik különben tudatlanságban, a bűnözés világában nőttek volna fel. Amikor az iskola tanulói közül valaki megszegte a szabályokat, mint egy esküdtszéket összegyűjtötték a többieket, hogy eldöntsék, mi legyen az elkövetővel. Az egyik büntetés az volt, hogy néhány napra bezárták a „Fekete lyuknak” nevezett zárkába. A fogoly ezalatt kenyéren és vízen élt, és természetesen minden szabadságától meg volt fosztva.
Miután a fiúk ilyenformán ítéletet hoztak a társukról, és a tanítómesterük ezt elfogadta, a következő kérdéssel fordult a jelenlévőkhöz: „Akarja-e valamelyikőtök helyettesíteni az elítéltet, letölteni helyette a büntetést, hogy a vétkest szabadon engedjük?” Gyakran előfordult, hogy a bűnös egy kis barátja előlépett, és felajánlotta, hogy elviseli a büntetést helyette. Ily módon a vétkes egyetlen büntetése az volt, hogy minden nap neki kellett bevinnie a kenyeret és a vizet a helyette bezárt barátjának a zárkába. Legtöbbször az történt, hogy még a legelvetemültebb, keményszívű gazfickók is megtörtek, látva, hogy a társuk saját döntése alapján helyettük szenvedi el azt a büntetést, amit ők érdemeltek ki, amit nekik kellene elszenvedniük.
Egyszer egy kilenc éves fiú, Pierre került be az iskolába. Elviselhetetlen magatartása, indulatkitörései miatt már több iskolából kicsapták. Eleinte egészen jól viselkedett, de aztán kitört rajta rossz természete, s egy nap egy vele egykorú társával, Louis-val való veszekedés közben kést rántott, és mellkason szúrta a gyereket. A vérző Louis-t ágyba fektették, és ellátták. Sebe fájdalmas volt, de veszélytelen. Összehívták a fiúkat, hogy megbeszéljék, mi történjék Pierre-rel. Louis-t sokan szerették, így első döntésük az volt, hogy Pierre-nek távoznia kell az iskolából, és soha ne is engedjék vissza.
Az adott körülmények között érthető volt ez a hozzáállás, de a tanítómester úgy gondolta, nem bölcs döntés. Azzal indokolta ezt a fiúknak, hogy ha kicsapják Pierre-t az iskolából, az utcára kerül, ahol csak tovább fog romlani a természete, és valószínűleg az akasztófán végzi. Kérte a fiúkat, fontolják meg újra a döntésüket. Végül abban állapodtak meg, hogy kerüljön Pierre a „Fekete lyukba”, de ne szabják meg előre szabadságvesztése végét. Szokás szerint elhangzott a kérdés: akar-e valaki börtönbe menni Pierre helyett. Egy gyenge hang hallatszott: „Igen, én”. Mindenki elcsodálkozott, mikor rájöttek, hogy a hang gazdája Louis, akit Pierre megsebesített, és aki még fel sem gyógyult teljesen.
Így hát Louis beköltözött a zárkába, hogy elszenvedje a büntetést ahelyett, aki vad indulatában meg akarta ölni, Pierre-t pedig szabadon engedték. Hosszú napokon át járt Pierre a börtönbe, vitte Louis-nak a kenyeret és a vizet, de szívében csak büszkeséget és dühöt érzett.
Végül aztán nem bírta tovább. Társának látványa a sötét börtönben, aki még mindig gyenge volt a tőle kapott seb miatt, a tudat, hogy csak kenyeret és vizet kap, s mindezt azért, mert önként átvállalta a büntetést helyette, aki meg akarta ölni, a többiek megvetése, akik mindezt tudták, több volt, mint amit elbírt viselni. Bement a tanítómesterhez, térdre borult, zokogva ismerte be vétkét, és megígérte, hogy nagyon fog igyekezni, hogy megjavuljon, megváltozzon.
Az iskola egyik legjobb növendéke lett belőle.

www.ciadvent.ie

2010. december 13., hétfő

Történetek Adventre 11

A SZERETET másik neve IDŐ

A padlás félhomályában a magas, hajlott hátú öregember még jobban meggörnyedve igyekezett odajutni a felhalmozott dobozokhoz az egyik padlásablak mellett. A pókhálókat félresöpörve leemelte a felső dobozt, s a fény felé tartva egyik fényképalbumot a másik után szedegette ki belőle. Valaha csillogó, mostmár megfakult tekintete vágyakozva várta, hogy meglássa azt, akiért feljött ide.
Úgy indult az egész, hogy emlékeiből előbukkant élete nagy szerelme, s tudta, hogy ezekben az albumokban találhat fényképet róla. Csendben, türelmesen lapozgatott, s pár pillanat múlva már el is süllyedt az emlékek tengerében. Világának forgása nem állt meg felesége elvesztésével, de a múlt emléke sokkal élőbb volt lelkében, mint a jelen magányossága.
Ahogy félretette az egyik poros albumot, előkerült valami, ami rég felnőtt fia gyermekkori naplójának tűnt. Nem emlékezett, hogy valaha is járt volna a kezében, vagy hogy tudomása lett volna arról, hogy kisfia naplót vezet. „Minek őrizgette Elisabeth mindig a gyerekek régi lomjait?” morfondírozott, ősz fejét csóválva.
Felnyitva a megsárgult lapokat, egy rövid mondatra esett a tekintete, ami önkéntelen mosolyra késztette. A szeme csillogása is visszatért egy percre, ahogy a szívét megérintő kedves szavakat olvasta. Hallotta a kisfiú hangját, aki túl gyorsan nőtt fel ugyanebben a házban, és akinek a hangja az évek során teljesen elhalkult az emlékezetében. A padlás teljes csöndje és a tiszta lelkű hét éves kisfiú szavainak varázsa élete egy elfeledett korszakába repítette vissza az öregembert.
Újra belenyúlt a dobozba, és ugyanarra az évre szóló saját régi üzleti naplóját vette ki belőle. Leült egy ócska asztal mellé az ablak alá, és egymás mellé tette a két naplót Az övé bőrkötésű volt, a neve aranyozott betűkkel belevésve. A fiáé gyűrött, kopott volt, alig látszott már rajta a Jimmy felirat. Öreg ujjaival végigsimított a betűkön, mintha újra tisztán láthatóvá akarná tenni az idő és a használat során megkopott nevet.
Kinyitotta saját naplóját, s tekintete egy mondatra esett, ami egyedül állt egyik lapon. Feltűnt, mert a többi napok tele voltak bejegyzésekkel. Önnön gondos kezeírásával ezek a szavak álltak az oldalon: „Az egész napot elvesztegettem Jimmyvel való horgászatra. Nem fogtunk semmit.” Nagyot sóhajtott, majd remegő kézzel megkereste Jimmy naplójában ugyanazt a napot, június 4-ét. Erősen megnyomott, még tétova, nagy betűkkel ez volt odaírva: „Apával horgászni voltunk. Életem legszebb napja.”

Lance Wubbles

www.ciadvent.ie/2010/days/day13.html

2010. december 12., vasárnap

Advent 3. vasárnapja

„... Krisztusnak négy adventusa, eljövetele vagyon. Midőn a testben megjelent. Midőn a szívbe bészállt és az embert megérinti. Midőn halála órájában elmégyen az emberhez. Midőn eljő az utolsó ítéletre.” (Bod Péter, XVIII.szd.)



És monda nékik: bizony mondom néktek: Mostantól fogva meglátjátok a megnyílt eget, és az Isten angyalait, amint felszállnak és leszállnak az ember Fiára. (Ján 1:52)

A mostani világ nem az égről és az Istenről, hanem a földről és az emberről szól. Lehet, hogy éppen azért vagyunk mi itt ebben a kicsi templomban sokszor nagyon is kevesen, mert mi annyira ragaszkodunk az égi dol­gok­hoz, Isten szeretetéhez. A régi időkben más volt a föld és mások voltak az emberek is. Gondoljunk csak arra, hogy az elmúlt fél évszázadban megkétszereződött a föld lakossága, s bár mi itt a Kárpát-me­den­cében egyre kevesebben vagyunk, ez a fenyegető embertömeg közvetlenül is, közvetve is min­den­képpen hat ránk és az egész világra. Gondoljunk arra, hogy régen az emberek számára nem csak a földi élet volt valóság, hanem az is, ami felettük és ami alattuk volt. Ma még azért is meg kell harcolni, hogy egyáltalán Istennek léte legalább a „hiszek valamiben” -szinten megmaradjon.

Hogy vagy az anyagiakkal, ezzel a földdel? Hogy állsz a bankokkal, meg a pénzeddel? Sikerül megállni a lábadon? Hogy van a hiánycélod? Gond a mindennapi betevőd is, vagy csak az, ami biztosan nem fog beleférni a karácsonyi ajándékozásba? Vagy már túl vagy ezeken a kérdéseken…

A régi idők embereinek életében még nagyon sok jelkép, szo­kás, liturgikus cselekedet színezte be a hétköznapokat és az ünnepeket. A legmindennapibb használati tárgyon is volt olyan jel, amely kifejezte itt ezen a földön az égiekhez való kapcsolódást is. S volt idő imádkozni, elmélkedni, megérezni és megélni a szépséget, a jóságot, mert hagytak időt rá. A különböző társadalmi csoportoknak, faluközösségeknek, csa­ládoknak lehetőségük volt felismerni és kimondani a jót is, a rosszat is. Lehetőségük volt erkölcsösen élni, hi­szen a közösség, a család biztosította az erkölcsök védelmét. Ma szinte mindenki magának, vagy egyenesen egyedül él. Legalábbis az az érdeke a gazdasági világnak, hogy egyedül éljünk, s minél felületesebb, inkább csak földi- anyagi kapcsolatunk legyen Istennel és egymással.

Milyenek életed tárgyai ? Vannak még önmagukon túlmutató jelek rajtuk, amelyek hordozzák a te életedet, szerelmedet, szeretetedet, és Isten jelenlétét ezen a földön? Van valami jele annak, hogy Jézushoz tartozol? Akarod még, hogy legyen?

Amikor Jézus a Földön járt, már akkor is olyasféle volt a világ, mint a mai, hiszen már akkor sem Isten kijelentései szerint, hanem sokkal inkább önérdekek sze­rint igazgatták a világot mind a Római Birodalom, mind a kor vallási vezetői. Sajnos a mai politikai, gazdasági, vagy akár egyházi vezetés sem kivétel ez alól. Az a tapasztalatunk, s az a meglátásunk, hogy ez a világ az emberi érdekek és az emberi önzés alap­ján vált ilyenné, ilyen elfogadhatatlanná és veszélyesen önpusztítóvá, mint amilyen most. Nem látszik menekvés, mert nincs ember, aki képes lenne függetleníteni magát a világban végbemenő folyamatoktól, a vi­lág­szo­ká­sok­tól. Azaz képtelenség elszakadni a földtől és az emberektől és attól a világtól, amelyet az em­ber teremtett magának, amelyről pedig tudjuk, hogy zsákutcába visz.

E szomorú helyzetfelismerés közepette érkezik el hozzánk egy régi üzenet, egy régi biztatás Jézus Krisztustól: És monda nékik: bizony mondom néktek: Mos­tantól fogva meglátjátok a megnyílt eget, és az Isten angyalait, amint felszállnak és le­szállnak az ember Fiára. (Ján 1:52) Gondolhatjuk, mennyire meghökkentette már a jelenlévő hall­ga­tóságot, s a tanítványokat is ez a kijelentés. Ugyanis egyszerűen befogadhatatlan az, ahogyan Jézus kinyitja, ki­tárja előttünk a lezárt kapukat. Úgy ragyog ránk a fény, mint mikor kinyitjuk a nyaraló télre bezárt ab­lak­desz­ká­it, és az áldott tavaszi ragyogás egy kis időre megvakít bennünket. Befogadhatatlan, hogy Jézus, Isten szereteteként, advent harmadik vasárnapján nemcsak megjelenik testben, nemcsak megérinti a lényünket a szívig hatolva, hanem tökéletesen azonosul ezzel a mai földi-anyagi világgal, ahogy Bod Péter mondja: „Midőn halála órájában elmégyen az emberhez.” Az Isten Fia tehát megkeresi az embert és odamegy hozzá. A megnyílt kapun át egyszerre jut fény az embernek itt lent, és az Istennek ott fent.

Hogyan állsz a kapukkal? Mindent alaposan lezártál, ami csak a szívedhez, s legbelső életedhez vezet? Vagy van még esély arra, hogy életed kapui önszántadból megnyíljanak azok felé, akiket szeretsz, és azok felé is, akiket nem szeretsz? Törekszel legalább arra, hogy megnyisd mások életének jól bezárt kapuit egy bátorító mosollyal, egy jó szóval, önzetlen kedvességgel, viszonzást nem váró apró ajándékkal, hogy végre hozzájuk is bejusson a fény?

Jézus urunk Földre jövetelében ugyanis a Föld egy szempillantás alatt újra élő kapcsolatba került a mennyel. Ezzel nem egy mitológiai emlék éledt újjá, nem is csak egy képszerű, allegorikus cselekedet volt, hanem egészen valóságos: Jézusban TÉNYLEGESEN összeér a menny és a föld, valóban elér hozzánk Isten szeretete. Így akik megismerik Jézus titkát, azaz Isten szeretetét, ismerhetik a mennyet. Azaz beleláthatunk a meg­nyílt mennybe, amely felette van a térnek, időnek, s minden emberi tapasztalásnak, de még­is az élet lényege.

Jézus nem csak valahogy elviselhetővé tette a világot számunkra, s nem csak arra ta­nított meg bennünket, hogy miképpen lehetünk boldogok, hanem képessé is tett bennünket, s min­den őt megtapasztalót arra, hogy a földi hatalmak ellenére az éle­tünk Isten szeretetében gyökerezzen. A körülöttünk jelenvaló világ ellenére Jézus most, advent harmadik vasárnapján teljességgel belép az életünkbe, hogy örömeinkben tanúnk, elintézetlen ügyeinkben képviselőnk, betegségünkben orvosunk, szívünk-lelkünk fájdalmaiban vigasztalónk, egész életünknek útitársa legyen. Vigasztalódjunk, bizakodjunk, erősödjünk tehát ezzel a képpel, amelyről Jézus beszélt a ta­nít­vá­nyok­nak: És monda nékik: bizony mondom néktek: Mostantól fogva meglátjátok a megnyílt eget, és az Isten angyalait, amint felszállnak és leszállnak az ember Fiára.


Bereczky Zoltán, lelkész
Budapest Külső - Üllői Úti Református Egyházközség

(A szerző szíves engedelmével)

2010. december 11., szombat

Történetek Adventre 10

Váratlan segítség

Londoni ismerősöm mesélte az alábbi történetet.
Pár évvel ezelőtt egy adventi nap vastag köd telepedett a városra. Esteledett, mikor kiléptem a munkahelyemről, ahol épp karácsonyi összejövetelünket tartottuk. Körülnéztem, és szó szerint semmit sem láttam. Elindultam a megszokott irányba, de pár sarok után rájöttem, eltévedtem. Alig egy kilométerre laktam az irodától, ahol dolgoztam, de a teljes homály összezavarta tájékozódásomat. Nem láttam az embereket, a parkoló autókat, villanypóznákat, semmit. A köd mindent a láthatatlanság köpenyébe burkolt. Fogalmam sem volt, merre tovább. Minden irány egyformának tűnt.
Egyszercsak jobb oldalról közeledő lépések ütemes kopogása hallatszott. Megrémültem. Ha most valaki megtámad, el sem tudok menekülni. Álltam, s ijedten várakoztam. A ködből egy férfialak közeledett határozott, biztos léptekkel. Csak mikor már mellettem volt, vettem észre, hogy vak, és fogalma sincs a minket körülölelő ködről. Köszöntem neki, ő visszaköszönt, és folytatta volna az útját. Megállítottam, és hirtelen ötletből elmondtam neki szorult helyzetemet, azt, hogy eltévedtem a ködben, s hogy melyik lakótömbben lakom. „Ó, jól ismerem a helyet. Karoljon belém, odavezetem”, mondta. Pár perc alatt biztonságban hazaértem.

Jack McArdle
And that’s the Gospel truth
www.ciadvent.ie

2010. december 10., péntek

Történetek Adventre 9

A menny csak várjon, fő az egészség
mókás, de elgondolkodtató

John és Sophia 60 éve házasok. Noha távolról sem voltak gazdagok, sosem nélkülöztek, mert mindig igyekeztek jól beosztani a pénzüket. Bár elég idősek voltak, mindketten jó egészségnek örvendtek Sophia kitartásának köszönhetően, amivel rávette Johnt, hogy az utóbbi tíz évben egészségesen étkezzenek, egészségesen éljenek. Öt darab gyümölcs vagy zöldség és két mérföldnyi séta naponta.
Ám a jó egészség nem óvta meg őket attól, hogy egy nap a régóta tervezett üdülésükre utazva a repülőgépük le ne zuhanjon, meggyorsítva ezzel a mennybe kerülésüket. Elérkeztek a Gyöngykapuhoz, ahol Szent Péter betessékelte a házaspárt. Csodálatos, arannyal, márvánnyal díszített kúriához vezette őket. Tökéletesen felszerelt konyha volt benne, a fürdőszobában szökőkút csobogott. Egy szobalány épp kedvenc ruhadarabjaikat akasztotta be a szekrénybe. Elbűvölve járatták körbe a szemüket, Szent Péter pedig mosolyogva szólt: "Isten hozott benneteket a Mennyországban. Ezentúl ez lesz az otthonotok.”
Ezután elmentek a klubként is működő étterembe, ahol a világ legkülönbözőbb tájairól származó ételcsodák között válogathattak a tenger gyümölcseitől a sült marhaszeletig, egzotikus desszertektől hagyományos édességekig, ingyen ihattak bármilyen nekik tetsző italból, amennyi jólesett. „Nem kell megkérdezni”, szólt Szent Péter a férfihez. „Ez itt a Mennyország, minden ingyen van a ti örömötökre.”
John körülnézett, és idegesen pillantott a feleségére. „Igen, de hol vannak az alacsony kalória- és koleszterintartalmú ételek meg a koffeinmentes tea?” kérdezte. „Az a legjobb ebben”, válaszolt Szent Péter, „hogy bármiből bármilyen mennyiséget ehettek, és sosem fogtok tőle meghízni vagy megbetegedni. Ez a Mennyország!” Az öreg tovább akadékoskodott: „És nem kell testmozgással elégetni a fölösleget?” „Nem, ha csak nem épp ehhez van kedvetek”, jött a válasz. „És nem kell ellenőriztetnem a vércukorszintemet, a vérnyomásomat, a …” „Nem, soha többé. Itt nincs más dolgod, csak hogy jól érezd magad.”
Az öreg rosszallóan nézett a feleségére: „Te meg a korpa, gabonacsíra, meg a sovány tej, a cukor nélküli, alacsony kalóriatartalmú ételek, mű majonéz, meg ízetlen adalékok! Már 10 éve itt lehetnénk!”

www.ciadvent.ie

2010. december 9., csütörtök

Történetek Adventre 8

Tanulhatunk a természettől, még a farkasoktól is

Nincs még egy emlős, mely olyan odaadást mutat a családja, a közössége iránt, mint a farkas. A farkasfalka tagjai együtt vadásznak a csoport fennmaradásáért, de együtt is játszanak, énekelnek, alszanak, dulakodnak és védelmezik egymást. A farkas létezésének értelme, hogy biztosítsa a falka fennmaradását.
A falkát a szülők, nagynénik, nagybácsik, testvérek és féltestvérek alkotják – igazi nagycsaládi szervezet. És bár általában csak az alfahím és az alfanőstény hoz világra utódot, a fiatalok nevelésében és gondozásában minden falkatag részt vesz. Minden falkatag felelősséget érez a fiatalok élelméért, kuckójáért, tanításáért, védelméért, játékáért, mert ösztönösen tudják, hogy a kicsik jelentik a falka jövőjét.
A falkahűség régóta ismert, dokumentált jelenség. Ám Twyman Towerytől, aki éveken át farkasok megfigyelésével töltötte a nyarakat Alaszkában, olyan esetről hallottam, ami gazdagította a falkahűségről kialakított képemet. Egy házaspárról szól a történet, akik Alaszka egy eldugott sarkában éltek két fiúkkal egy maguk ácsolta faházban. Két farkasuk volt, akiket kölyökkoruktól neveltek. A kisfarkasok anyját valaki orvul megölte, s a két kölyköt sorsára hagyta. A kisfarkasok náluk nőttek fel, más családot nem ismertek, az emberek voltak a falkatársaik.
Egy nap a szülők fát vágni mentek, úgy egy mérföldre az otthonuktól. Egyik fiú véletlenül felborított egy kerozinlámpát (nem volt villany a házban), és a fellobbanó lángok pillanatok alatt belekaptak a faszerkezetekbe. A farkasok az égő ház felé rohantak, ahol a két fiú megbénulva a félelemtől, csapdában maradt. A szülők messze voltak, ezért a farkasok kúszva-mászva behatoltak a lángok közé, és épségben kiráncigálták a fiúkat. Mindkét farkas nagyon megégett, de ösztönük a „falkatagok” mentését követelte tőlük akár saját életük feláldozásával is.

A Farkasok Hitvallása, amit Del Goetz írt, híven tükrözi a farkasok világát:
Tiszteld az idősebbeket.
Tanítsd a fiatalabbakat.
Működj együtt a falkával.
Játssz, amikor tudsz.
Vadássz, amikor muszáj.
Pihenj a kettő között.
Mutasd ki a szeretetedet.
Adj hangot érzéseidnek.
Hagyj nyomot magad után.

©Del Goetz

Twyman Towery: A farkasok bölcsessége
www.ciadvent.ie

2010. december 8., szerda

Történetek Adventre 7.

Pappy és a csengettyű

Pappy kedves öregember volt, akire nagyon jó volt ránézni. Mindig gondosan megfésült haja nem is lehetett volna fehérebb. Kék szeméből, melyet a kor homálya már megfakított, melegség sugárzott. Arca csupa ránc, de amikor elmosolyodott, a ráncai is vele mosolyogtak.
Szépen tudott fütyülni, s minden nap boldogan fütyörészve tisztogatta, törölgette a zálogboltját. Ezzel együtt volt benne valami titkos szomorúság, de aki ismerte, tisztelte és szerette Pappyt.
Az ügyfelei többnyire visszajöttek zálogba adott holmijukért, és Pappy alig keresett az üzleten. Nem bánta, számára a bolt inkább kellemes időtöltés volt, mint megélhetési forrás.
Az üzlet hátuljában volt egy szoba, ahol a kincseit őrizte. „Emlékszobának” hívta. Zsebórák, faliórák, villanyvonatok voltak ott, miniatűr gőzmozdonyok, antik játékok fából, bádogból, öntöttvasból, s mindenféle idejétmúlt, apró csecsebecse. Nagyon szeretett az emlékszobában időzni, elmerengeni múltja sok szép pillanatán. Néha, míg a tenyerén tartott egy-egy óvatosan felvett tárgyat, behunyta a szemét, hogy könnyebben újraéljen egy kedves, gyermekkori emléket.
Egyik nap Pappy, szíve nagy megelégedésére, épp egy öreg vasúti lámpás összeszerelésén munkálkodott az emlékszobában. Vidám vasúti dallamot fütyörészett közben, s hajdani váltókezelői emlékein merengett. Nem különbözött ez a nap a többitől, amit az üzletben töltött. Kint ragyogóan sütött a nap, enyhe szellő fújdogált, s beáradt a szúnyoghálós belső ajtón. Ilyen szép napokon Pappy mindig nyitva tartotta a külső bejárati ajtót. Majdnem úgy élvezte a tiszta, friss levegőt, mint a régiségek sajátságos illatát, ami betöltötte a boltját.
Mialatt újonnan összerakott lámpását fényesítgette, megszólalt a bejárat fölötti csengettyű csilingelése. Ez a különösen szép hangú csengő évszázadok óta a családjáé volt. Nagyon a szívéhez nőtt, és szívesen osztotta meg csilingelését bárkivel, aki belépett a boltjába. Bár a csengettyű az ajtó belső oldalán csüngött, egy zsineggel hozzákötözte a szúnyoghálós ajtóhoz, hogy akkor is megszólaljon, ha a külső ajtó nyitva áll. A csengő hívására Pappy most elhagyta az emlékszobát, hogy látogatója üdvözlésére siessen.
Először észre sem vette. A kislány selymes fényű hajjal borított fejebúbja alig érte el a pult szélét. „Miben segíthetek, kishölgyem?” – szólalt meg Pappy kedvesen.
„Jó napot, uram.” A kislány szinte suttogva beszélt. Kecses volt, ártatlan és szégyenlős. Felemelte Pappyra nagy barna szemét, aztán lassan körbejárt a szobában, valamit keresve.
„Szeretnék venni egy ajándékot,” mondta félénken.
„Lássuk csak,” szólt Pappy, „kinek lesz az ajándék?”
„Nagyapámnak. Neki szeretném. De nem tudom, mit vehetnék.”
Pappy megpróbált ötleteket adni. „Ezt a zsebórát? Jó állapotban van, én magam állítottam be,” büszkélkedett.
A kislány nem felelt. Odament az ajtóhoz, és megfogta. Óvatosan mozdított rajta, hogy megszólaljon a csengetyű. Pappy arcán szomorúság suhant át, ahogy meglátta a kislány felragyogó mosolyát.
„Ez éppen jó lesz,” repesett a gyermek. „Anya mondta, hogy nagyapa szereti a zenét.”
Pappy elkomorodott. Nem akarta megbántani a kislányt, igyekezett a legkedvesebb hangján mondani: „Sajnálom, kisasszonykám. A csengettyű nem eladó. Talán ennek a rádiónak is örülne a kedves nagypapa.”
A kislány a rádióra nézett, majd szomorúan sóhajtotta: „Nem, nem hiszem.”
Igyekezetében, hogy megértesse magát, Pappy elmesélte a kislánynak a csengettyű történetét, azt, hogy milyen régóta van már a család birtokában, s hogy ezért nem válhat meg tőle.
A kislány felnézett rá, s egy nagy könnycseppel a szemében ennyit mondott: „Azt hiszem, értem. Mindenesetre köszönöm.”
Hirtelen Pappynak az a gondolata támadt, hogy a család többi tagja már mind itt hagyta a földi létet. Egy tőle eltávolodott lánya él még messze valahol, akit már több mint tíz éve nem látott. Miért is ne? Miért ne adja oda a csengettyűt valakinek, aki örömöt akar szerezni vele. Ki tudja, végül hova fog kerülni.
„Várjon csak kishölgyem,” szólalt meg épp, mikor a kislány ki akart lépni az ajtón, s megszólalt a csengettyű. „Mégiscsak eladom a csengőt. Itt egy zsebkendő. Törölje meg az orrát.”
A kicsi lány tapsolni kezdett. „Ó, nagyon köszönöm, uram, Nagyapa olyan boldog lesz!”
„Jól van, kishölgyem, jól van.” Pappynak jól esett, hogy segíthet a kislánynak, de tudta, nagyon fog hiányozni a csengője. „Ígérje meg, hogy nagyon vigyáz a csengettyűre a nagypapa kedvéért – és az enyémért, rendben?” Gondosan elcsomagolta a csengőt egy barna papírzacskóba.
„Ó, megígérem,” mondta a kislány. Aztán hirtelen zavartan elhallgatott. Valamiről megfeledkezett. Nagy szemeivel ránézett Pappyra, és szinte suttogva kérdezte: „Mennyibe kerül?”
„Lássuk csak. Mennyit szántál az ajándékra?” kérdezte mosolyogva Pappy. A kislány előszedett egy aprópénzes zacskót a zsebéből, kioldotta, felnyújtózkodott, s a tartalmát a pultra borította. Két dollár negyvenhét cent volt. Saját ép értelmét kétségbe vonva Pappy megszólalt: „Szerencsés napja van kishölgyem. Ez a csengő épp két dollár negyvenhét centbe kerül.”
Este, mialatt készült bezárni a boltot, Pappy a csengettyűre gondolt. Azt már eldöntötte, hogy nem tesz fel újat az ajtóra. Maga előtt látta a kislányt, s eltöprengett, vajon fog-e örülni a nagyapja az ajándéknak. Biztos bármit örömmel fogad egy ilyen drága gyermektől.
Abban a percben, mikor az emlékszoba villanyát készült lekapcsolni, Pappynak úgy rémlett, hogy hallja a csengettyűt. Újra megkérdőjelezte elméje épségét. Odafordult az ajtóhoz, és lám ott állt a kislány. Boldogan rázta a csengőt, és kedves mosoly ült az arcán.
Pappy nem értette a dolgot, odalépett hozzá. „Mi történt kishölgyem? Meggondolta magát?”
„Nem”, mosolygott a kislány. „Anya azt mondta, hogy öné az ajándék.”
Mielőtt Pappy megszólalhatott volna, a kislány félreállt az útból, és belépett a boltba az édesanyja. Könnyes szemmel mondta: „Szia, apa.”
A kislány megrángatta nagyapja karján az inget: „Nagypapa, itt egy zsebkendő. Töröld meg az orrod.”

www.freechristiancontent.org

2010. december 7., kedd

Történetek Adventre 6.

A Reménység Ünnepe

Nemrég ismertem meg egy kislány, Hope Stout történetét. Miután többet is megtudtam az életéről, úgy éreztem, nem volt véletlen, hogy szülei a „Hope” (Reménység) nevet adták neki születésekor. Sorsszerű volt. A fiatal szívét betöltő önzetlen kedvesség és együttérzés nagy hatással volt rám és sok más emberre, és szeretethagyatéka áldással van sokak életére azóta is napról napra. Sosem találkoztam vele, és ezt nagyon sajnálom. Története alapján úgy látom, zsenge életkorát jóval meghaladó bölcsességgel rendelkezett, egész lénye különleges lehetett.
Hope Stout tizenkét éves volt, amikor december elején egy Kívánj Valamit Alapítványnál jelentkezett egy kívánsággal. Nemrég közölték vele, hogy a csontráknak egy ritka fajtájában szenved. Mikor megtudta, hogy a környékükön már 150 gyermek vár az Alapítványnál kívánsága teljesülésére, azt kérte, hogy az ő kívánságát írják át, és az lett a kérése, hogy teljesítsék a többi gyermek kívánságát. Azt is kérte, hogy ezt a kívánságát január 16-áig teljesítsék az adventi és karácsonyi időszakban.
Sajnos, a szervezettől azt a választ kapta, hogy önzetlen kérését nem tudják teljesíteni, mert év végére elfogyott az Alapítvány pénze. Csalódott volt, de nem adta fel, csalódása lendületet adott neki, és lelkes ismerősein, barátain keresztül gyűjtést szervezett, hogy a gyermekek kívánságát – és ezzel az övét is - teljesíteni lehessen. Újságírók, rádió- és tévériporterek osztották meg olvasókkal, hallgatókkal, nézőkkel ennek a drága kislánynak a kérését, s a történet szárnyra kelt, egyre többen csatlakoztak a gyűjtéshez. Bizottságok alakultak iskolákban, cégeknél, különböző szervezetekben, hogy segítsék valóra váltani Hope álmát.
A rákkal való küzdelmét elvesztette, de tudta, hogy kívánsága teljesülni fog, reménye tovább él. Szívből jövő erőfeszítései nem voltak hiábavalóak, segítségére vannak másoknak nemcsak testileg, de lelkileg és érzelmileg is. A következő év január 16-án ünnepséget szerveztek Hope tiszteletére, A Reménység Ünnepét, amelyen a Kívánj Valamit Alapítvány közölte, hogy annyi adomány összegyűlt, amiből nemcsak a 150 gyermek kívánságát tudták teljesíteni, hanem a jövő évet is bizakodva kezdhetik el. Teljesült Hope kívánsága!

Linda Ellis
www.ciadvent.ie

Lélekerősítő levelek 30

Hogy áll a házasságod?
Melissa Taylor

„Kérjetek és adnak nektek, keressetek és találni fogtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek.” Mt 7:7


Nemrégiben írtam egy bizonyságtevő levelet, melyben megemlítettem múltam néhány szakaszát, amelyek máig befolyásolják a házasságomat. Aztán egy másikat is írtam arról a küzdelemről, amely bennem és közöttünk zajlik az intim együttlétek körül. Százával kaptam a leveleket különböző korú asszonyoktól, akik mind hasonló élményeket éltek át. Mivel arról is írtam, hogy most virágzik a házasságunk, rengeteg kérdés is érkezett:

„Hogyan jutott el a halódó házasságotok a virágzásig?”

„Mi van akkor, ha a férjed nem hajlandó elmenni tanácsadásra?”

„Már nem szeretem a férjemet; mit tegyek?”

„Már nem jó együtt lenni a férjemmel; észre sem vesz.”

„Kimerültem az állandó boldogságkeresésben.”

„A férjem folyton csak a szexet akarja. Nem bírom már, fáradt vagyok.”

„Mi van akkor, ha a férjed nem keresztény?”

„Nagyon jó, hogy neked sikerült, de velem mi lesz?”

Jó lett volna, ha tudom a választ ezekre a kérdésekre. Hát nem csodálatos lenne, ha lenne Valaki, akihez mindig fordulhatnánk tanácsért, aki megválaszolná a kérdéseinket? De hát van ilyen.

Egyetlen dolog segített: az imádság. Tudom, ez túl egyszerűen hangzik. Azt is tudom, hogy nem könnyű. Néha nehéz imádkozni, és nehéz elégedettnek lenni Isten válaszával. Előre el kell döntenünk, hogy elfogadjuk, amit kapunk, és nem csak azt várjuk, amit kérünk.

Évekig azt kértem imádságaimban, hogy Isten változtassa meg Jeffet, a férjemet. Őt hibáztattam boldogtalanságomért.

Ha jobban rám figyelne, boldog lennék.

Ha csak egy kicsit romantikusabb lenne, elégedett lennék.

Úgy szeretném, ha megértene.

Jobban szereti a munkáját, mint engem.

Olyan jó lenne, ha ő is olvasná a Bibliát, és együtt imádkozhatnánk.

Megvettem „Az imádkozó feleség hatalma” című könyvet, biztos voltam benne, hogy ha szorgalmasan imádkozom a férjemért, minden rendbe jön. Kinyitottam a könyvet, készen arra, hogy az ima erejével megváltoztatom a férjemet. Mennyire meglepődtem, mikor az első tanács, amit olvastam, az volt, hogy imádkozzam magamért! De én Jeffet akartam megváltoztatni az imádkozással, nem magamat. Felnyílt a szemem. Lehet, hogy Isten nem Jeffet akarja megváltoztatni, hanem engem??

Ettől kezdve arra fordítottam a figyelmemet, mit tehet Isten bennem és általam. Már nem azt kerestem, hogyan illik az Ige tanítása másokra (főleg Jeffre), hanem azt, hogyan illik rám. Mekkora különbség!

Ahogy elkezdtem magamért imádkozni, Jeffért is imádkoztam. Félreálltam Isten útjából, és hagytam, hogy mindkettőnk lelkén dolgozzon. Nem volt gyors, de tartós lett a változás. Összehasonlítva azt az időt, amikor először határoztam el, hogy jobban figyelek a magam szerepére a házasságunkban, mint a Jeffére azzal, ami ma van, hát ég és föld a különbség.

Feleség vagyok, de még ennél is fontosabb: Isten gyermeke vagyok. Azért imádkozom, hogy örökké tartson a házasságom, de erre nincs garancia. Viszont arra van, hogy Jézussal való kapcsolatom örökké tart. Elsősorban ezen a kapcsolaton kell dolgoznom. S csodálatos módon, ha ezt rendben tartom, minden más is a helyére kerül. Nem azt jelenti, hogy minden jó lesz, de én jól leszek.

Legközelebb, ha azon kapod magad, hogy a házasságodon és a férjeden rágódsz, gondolj erre. Ahelyett, hogy azt kérdeznéd magadtól: „Milyen a házasságom?” vagy „Milyen a kapcsolatom a férjemmel?, kérdezd azt, hogy „Mi van velem?” „Milyen a kapcsolatom Jézussal?”

Uram, segíts, hogy szívem minden vágyát kiönthessem eléd. Dolgozz rajtuk és a kapcsolataimon, és kezdd velem. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2009.02.23.
www.proverbs31.org

Feltöltve hittel

Wendy Pope

„Nincs semmim sem a házamban, csak egy kis olajom.” 2 Kir 4:2


Már szinte egy éve súlyos beteg volt a férjem. Mindent az előírások szerint csináltunk. Először elmentünk a háziorvoshoz. Az utasításai szerint jártunk el, de semmi sem változott. Ő általános orvos volt, elküldött egy specialistához. Annak az utasításait is betartottuk. Nem javult semmi. Hónapokig ingadoztunk remény és bizonytalanság között, minden új orvos vagy új gyógyszer bizakodással töltött el. Semmi sem változott. Úgy tűnt, nincs megoldás a betegségére. A hitem is hullámzani kezdett. Hittem, hogy Isten képes csodát tenni, de kételkedtem benne, hogy megtörténhet.

Ez a hosszú folyamat mind fizikailag, mind mentálisan és spirituálisan kimerített. Szerte az egész világon voltak emberek, akik imádkoztak értünk. Miért nem hallotta meg Isten, a Nagy Gyógyító, népe könyörgését, miért nem válaszolt rá? Miért nem történhet meg a csoda a férjemmel? A csodába vetett remény utolsó morzsáival a lelkében a férjem elment egy másik városba egy specialistához. Képtelen voltam már vele menni. Nem is sejtettem, hogy Isten itthon készíti elő nekem a csodát.

Azon a héten olvastam a bibliában egy asszonyról, aki hosszú ideje szenvedett már, a hite a végét járta. Kétségbe volt esve. Saját sorsom párhuzamát láttam a történetében. Ennek az özvegynek a férje még életében felhalmozott egy csomó adósságot, amit az asszony nem tudott megfizetni. Jöttek a végrehajtók, hogy elvigyék a fiait rabszolgának az adósság fejében. Maradék hitét összeszedve elment az egyetlen emberhez, aki talán még segíthetett: Elizeushoz. Elizeus meghagyta neki, hogy kérjen kölcsön üres edényeket a szomszédasszonyoktól, majd töltse meg őket azzal a kis olajjal, amije van, s adja el az olajat, hogy az árából kifizethesse az adósságát. Az asszony engedelmeskedett. Csodálatos módon az edények megteltek olajjal, s az értük kapott pénz bőven elég volt a tartozás megfizetésére.

Mialatt eltöprengtem ennek az özvegyasszonynak a kétségbeejtő helyzetén, Isten arra indított, hogy kövessem példáját. Arra kért, hogy - képletesen szólva - vigyem az üres edényeimet az oltárhoz a következő vasárnap reggeli istentisztelet végén. Nem értettem, és nem is akartam engedelmeskedni. Szomorúságom mély volt, hitem sekély. Egész héten éreztem a közelségét, és a noszogatását, hogy vigyem Elé az üres edényeket. Egész héten ismételgettem, hogy nem. Megrémültem. Nem akartam, hogy mások velem foglalkozzanak az oltárnál. És nem akartam megint csalódni.

Eljött a vasárnap reggel, és én még mindig vitáztam az Úrral. Képzeljétek a csodálkozásomat, mikor a lelkész megszólalt: Nyissátok ki a Bibliátokat a Királyok 2. könyve 4. rész 38-44. verseknél. Isten megtette nekem a csodát. Nem azt a csodát, hogy meggyógyítsa a férjem, hanem azt, hogy meggyógyítsa az én hitemet, hogy feltöltse a bennem lévő ürességet új hittel, amivel végig tudom kísérni a férjemet bizonytalan jövője útján. A prédikáció végén félve és remegve odavittem üres edényeimet az oltárhoz. Nagyon személyes, nagyon értékes percek voltak. Mintha egyedül lennék a szentélyben az Úrral. Találkozott velem, és feltöltött hittel.

Szeretnél eltelni hittel? Mély a szomorúságod és sekély a hited? Szedd össze az edényeidet, és vidd el őket az Egyetlenhez, aki segíteni tud. Az Úr találkozni fog veled. Személyes lesz és értékes a találkozás. Elég hitet fog tölteni az edényeidbe, hogy túljuss azon, amit tudsz, és túljuss az ismeretlenen is. Csak Isten tud feltölteni.

Uram, drága Jézus, hiszek Benned. Segíts ma, hogy higgyek Benned. Eléd hozom hitem kiürült edényeit, hogy feltöltsd őket. Nem akarok mély szomorúságban és sekély hitben élni. Tudom, hogy Te vagy az Egyetlen, aki segíthetsz. Segíts tudnom, hogy jó vagy. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2010.08.10.
www.proverbs31.org

Szépségsebek

Shari Braendel

„Isten meggyógyítja a megtört szívűeket, és bekötözi a sebeiket.” Zsolt. 147:3


Az utóbbi időben több barátnőm is mesélt régi sebekről, amik máig fájnak. Egyikük elmondta, hogy több mint húsz éve dolgozik azon, hogy tompítsa magában a nyers szavak okozta fájdalmat. „Anyám mindig túlsúlyosnak tartott. Elefántnak hívott. Mindig összehasonlított a nálam sokkal kisebb húgommal. Még azzal is megvádolt, hogy bulímiás vagyok, ami 13 éves sérülékeny lelkemnek nagyon rosszul esett.”

Egy másik kedves fiatalasszony így mesélt: „Édesanyám barátnője egyszer megkérdezte tőlem, milyen érzés, ha az embernek ennyire tökéletes szépségű testvére van. Szánakozva mondta, milyen nehéz lehetett felnőni egy ilyen gyönyörű, csinos nővér mellett, merthogy én nem olyan voltam. Pedig nem voltam kövér. Csak egészen más volt a testalkatunk. Emlékszem, mennyire meglepett, hogy ezt mondja, s nem értettem azt sem, miért mondta. Az az egyetlen megjegyzés hosszú évekre meghatározta önértékelésemet, és még ma is fáj, ha rágondolok.”

Szépségsebek. Mindegyikünk tudna ilyet mondani. Némelyik mély fájdalommal jár, másik csak felszínes horzsolás, ami olykor gondot okoz. Így vagy úgy, de mindegyik rosszul esik.

Sokmindennek kell történnie, hogy meggyógyuljon legbenső énünk, és hogy ne kövessük el mi magunk is ezeket a hibákat szeretteinkkel vagy olyanokkal, akiket nem is ismerünk igazán.

Fontos, hogy meg tudjunk bocsátani azoknak, akik megbántottak. Tudom, könnyebb mondani, mint megtenni, de Krisztussal minden lehetséges. Gyakran előfordul, hogy annak, aki fájdalmat okozott, fogalma sincs róla, hogyan hatottak ránk a szavai. Néha belegondolok, hányszor megbánthattam valakit akaratlanul, és csak reménykedem meg imádkozom, hogy megbocsássanak, s elfelejtsék meggondolatlanságomat.

A Biblia azt tanítja, a szavaknak hatalmuk van. De hatalmuk van a gondolatoknak is. Túl nagy jelentőséget tulajdonítunk múltbeli párbeszédeknek, amik újra meg újra elhangzanak az emlékeinkben. Meghallgatjuk a visszatérő fájdalmas gondolatokat, amik ismétlődnek, mint egy sérült lemez hangjai. Abban a pillanatban, ahogy felbukkannak, kapjuk el őket. Azonnal helyettesítsük a sérült gondolatot valamivel, ami erősebb, amiben szeretet van.

Nekem az segített, hogy megtanult bibliai részleteket tartottam készenlétben ilyen alkalmakra. Például, ha a külsőmre, a testsúlyomra vonatkozó kritikus megjegyzés jut az eszembe, igyekszem azonnal felismerni, és rögtön a 45. zsoltár 12. versét mondom magamnak: „Szépséged elbűvölte a királyt”.

Arra szeretnélek biztatni, ne hagyd, hogy a csúnya gondolatok uralkodjanak rajtad. Isten, a legnagyobb Úr, odavan érted. A kincse vagy. Nem hibázott, amikor megalkotott téged! Könyörgök, hidd ezt el, és állj szilárdan ebben az igazságban, barátnőm. Abban is biztos lehetsz, hogy Jézus azért jött, hogy meggyógyítsa az összetört szívűeket, és bekötözze a sebeinket, a szépségsebeinket is.

Istenem, tudom, hogy Te a szívem legmélyebb rejtekeit is látod, ismered azokat a szavakat, azokat a hazugságokat, amelyek üldöznek és gyötörnek engem. Vedd el, kérlek a fájdalmat, amit okoznak, jó? Gyógyíts meg, és segíts, hogy megértsem és elfogadjam, hogy nem hibáztál, mikor megteremtettél engem. Csodálatosnak alkottál. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2010.08.11.
www.proverbs31.org

Vannak álmaid?
Lysa TerKeurst

„Aki kicsiben hű, a nagyban is hű.” Lk. 16:10


Álmodsz valamiről? Valamiről, amit szeretnél elérni, megcsinálni? Húszas éveim elején már öt állást próbáltam ki és hagytam ott, mielőtt a Proverbs 31 Ministries (Példabeszédek 31 Szolgálatok) megalapításában segédkeztem volna. Sokan kérdezték már tőlem e-mail-ben, hogy kerültem kapcsolatba a Szolgálatok elindításával. Jó volna ilyenkor meghatározni három konkrét lépést, ami oda vezetett, ahol most vagyok, ahhoz a munkához, amire érzem, hogy teremtettem. De az út idáig nehezen körülhatárolható, és nem tudok felsorolni határozott, könnyű lépéseket. Inkább úgy mondhatnám, idebotorkáltam.

A szolgálatot az a barátnőm nevezte el, aki felkért a létrehozására. Már majdnem négy hónapja dolgoztam benne, mikor felötlött a gondolat, talán ideje lenne elolvasnom a Bibliában a Példabeszédek 31-et. Azelőtt sosem tettem.

Miután elolvastam, vitatkozni kezdtem Istennel, figyelmeztettem, hogy nem a megfelelő csajt hívta meg egy olyan szolgálatba, amelyik nevében a tökéletes nő leírását viseli.

Akkor épp egy gyermekem volt, aki minden nap megríkatott, teljesen kimerített, és ráadásul a házasságomben is harcok dúltak.

Isten nem tágított.

Szeretem ezt a mondatot. Ő utat csinál ott, ahol nincs út. Szeret alkalmatlannak látszó embereket rakni a feladatokhoz, mert így bármi jó származik ügyetlen próbálkozásaikból, az egyértelműen Neki tulajdonítható. Biztos vagyok benne, hogy nem egy jól képzett nőt keresett, hanem egyszerűen egy olyat, aki igent mer mondani Neki.

Hogyan növesztette Isten ezt a szolgálatot aprócska magból azzá, ami mára lett?

Meggyőződésem, hogy az én feladatom végig nem az volt, hogy létrehozzak majd vezessek egy sikeres szolgálatot. Az én munkám végig az volt, hogy engedelmeskedjem Istennek. Az én dolgom az engedelmesség volt, az eredményesség Istené.

Ez igaz mindenre, amit csinálunk: munkára, házasságra, hivatásra, az álmainkra.

Engedelmeskednem kellett Istennek a kicsi dolgokban és a nagy dolgokban. Néha a szolgálatom abból állt, hogy pelenkákat cseréljek, és elnézést kérjek a férjemtől makacsságomért. Máskor abból, hogy együtt kávézzak valakivel, és meghallgassam, ami a szívét nyomja. Megint máskor az volt a szolgálat, hogy cikket írjak szerény kis újságunkba, aminek akkor 35 olvasója volt.

Isten sosem hagyta, hogy ez a szolgálat túlnőjön engedelmességem korlátain.

Amikor összeválogattam a csapatot, olyanokat kerestem, akik ugyanilyen szenvedélyesen mondanak igent Istennek. Ahogy Ő hűségesnek talált engem és kis csapatomat a kicsi dolgokban, nagyobb kihívások következtek. Nem volt könnyű, és nem tudtunk minden nap tökéletesen engedelmeskedni, de azt tudtuk, hogy nem adjuk fel.

A Példabeszédek 31 Szolgálatok lassan bontakozott ki. 17 éve kelünk fel minden nap úgy, hogy felajánljuk engedelmességünket arra a napra Istennek, és azt, hogy igent mondunk, bárhova vezet minket aznap.

Ha érzel a szívedben valami indíttatást egy álom megvalósítására, hagyd, hogy lassacskán bontakozzék ki. Vedd észre, hogy elkezdheted még ma. Kérd Istent, hogy tegye eléd az engedelmességi nyilatkozatot, és írd ma alá. Ki tudja, mi kezdődik el ezzel az igennel…

Segíts, Istenem, hogy függetlenül a nagy álmoktól, amelyeknek a csíráit a szívünkbe ültetted, a kicsi dolgokban mutatkozzunk hűségesnek. Emlékeztess mindig arra, hogy a mi dolgunk az engedelmesség, és Te majd gondoskodni fogsz az eredményről. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2010.08.12.
www.proverbs31.org

Sérült áru

Carol Davis

„Isten előtt kedves áldozat: töredelmes lélek; az összetört és alázatos szívet, oh Isten, nem veted meg.” Zsolt 51:19.

A diszkontbolt polcai közt keresgéltem egy akciós terméket, amire nagy szükségem lett volna. „Amíg a készlet tart” – típusú üzlet volt: vagy sikerül elkapnod időben, amit akarsz, vagy nem. Most ez utóbbi jött be…

Csalódottan mentem tovább, amikor észrevettem egy kosarat a földön. A felirata tűnt fel: „Sérült áru”. Horpadt és címke nélküli konzervdobozok voltak benne, kisebbek, nagyobbak, kövérek, soványak, minden rendszer nélkül. Olyanok, amik nem méltók arra, hogy a polcra kerüljenek. Hirtelen megéreztem, milyen lehet nekik ott a kosárban.

Az élet néha váratlan üzeneteket küld. A kemény ütések iskolájában horpadások keletkeznek rajtunk, olvashatatlanná válik vagy lemállik a feliratunk. Úgy érezzük, bekerültünk egy kosárba, névtelenül, méltatlanul arra, hogy a polcra tegyenek. Valakik egyre azt hajtogatják rólunk, hogy másodosztályú selejtek vagyunk, kár velünk foglalkozni, reménytelen.

Együttérzéstől vezérelve lehajoltam, és kiemeltem egy bádogdobozt, amin semmi felirat nem volt. Hazavittem, ráillesztettem a konzervnyitót, s izgatottan vártam az eredményt. Végre belehatolt a konzervnyitó kése a fedélbe, és kiderült: őszibarackkonzerv volt! Hangosan felujjongtam, mint egy kis csitri örömében. Hát nem csodálatos: kinyitom a névtelen dobozt, és a kedvenc kompótomat találom benne! A doboz sérült, de ami benne van, ép… és édes.

Isten biztos mosolygott rajtam, mert abban a pillanatban beragyogott egy napsugár a konyhaablakon. A szívem mélyén tudtam, hogy ez egy lecke volt.

Én is sérült vagyok. Valamilyen szinten mindnyájan azok vagyunk. Nem azt az életet élem, amiről gyermekkoromban álmodoztam. A sérülések viszont, amelyeket elszenvedtem, a bensőmet édesebbé, együttérzőbbé, Jézuskeresővé tették. Sokan lenéztek és elítéltek, akik csak a hiányzó címkét látták, s büszkén mutogatták a magukét.

Úgy megmondtam volna nekik: „Ne ítélj túl korán. Nem a sérülések határoznak meg, hanem az, amit létrehoztak bennem.” Lehetek én az élet kosarának mélyén, de Jézus ugyanazt az árat fizette értem, mint azokért, akik a polcon sorakoznak.

Nézz körül. Van a környezetedben: családodban, barátaid közt, a gyülekezetben valaki, akit „sérült árunak” tartasz? Ne mulaszd el, hogy utána nyúlj, hogy biztosítsd a szeretetedről. Barátságra lelhetsz, ami ép… és édes.

Uram, az életem nem egészen olyan, amilyennek elképzeltem. De tudom, hogy te így is használni tudsz engem. Bocsásd meg, ha másokat a címkék, a külső körülmények alapján ítélek meg, s nem azt nézem, hogy Te milyen munkát végzel bennük. Segíts, hogy sose felejtsem el: mindnyájunkon vannak horpadások, de ezek őrzik meg a vágyunkat a Megmentőre. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2010.08.16.
www.proverbs31.org

Magasra célozz az imádságban
Glynnis Whitwer

„’Ezért a gyermekért imádkoztam, és az Úr teljesítette kérésemet, amelyet hozzá intéztem. Ezért én is átadom őt az Úrnak. Egész életére az Úrnak szentelem.’ És (Éli) imádta ott az Urat.” 1 Sám 1:27-28


Öt tizenéves gyermek édesanyjaként az egyes gyermekeimért való imádságaimban újra meg újra ugyanaz a kérés ismétlődik. „Atyám, kérlek, őrizd meg …..-t épségben itt és itt (ahol éppen van).” Ha kell, megjegyzem, miért kell különösképpen vigyázni ma rá, aztán tovább lépek a következőhöz.

Mondhatjátok, hogy aggodalmaskodó vagyok. A statisztikák nem csökkentik aggódásomat. Hiába tudom, hogy az emberek 99%-a nem sérül meg, mialatt elmegy a McDonalds-ba, de ott van az 1%, aki igen. Mindig azon izgulok, hogy olyan valaki lesz az 1%-ban, akit szeretek.

Az évek során Isten jelentkezett életemnek ezen a területén, és megvilágította, hogy nem bízom eléggé az ő őrző hatalmában. A bénító félelmet csodálatos gyógyítással ellenpontozta. Mindemellett a gyermekeimért való könyörgéseim továbbra is az épségük megőrzésére irányultak elsősorban. Aztán egyszer hallottam egy prédikációt, amelyben a lelkész arra ösztönözte a szülőket, hogy célozzanak magasra, amikor gyermekeikért imádkoznak.

Nem kellett részletes táblázattal, statisztikával igazolnom magamnak, hogy az én könyörgéseim közös nevezője a testi épség volt. Azzal együtt, hogy ez rendkívül fontos, kénytelen voltam beismerni, hogy a jövőjükről alkotott látomást a jelenükért való aggódással cseréltem fel. Tizennyolc éve igyekszem a gyermekeimet gondozni, ami néha annyira kimerítő, hogy örülök, ha végére jutok egy napnak.

Bár tudom, mennyire fontos lenne többért imádkozni, gyakran nagyon nehéz fölülemelkedni a mindennapok gondján, s kitekinteni a jövő felé. A Biblia szerencsére bemutat egy anyát, aki mert előre nézni, és csodálatos jövőt képzelt el gyermekének. Hannára gondolok.

Hanna történetét a Sámuel első könyvében olvashatjuk. Elkána szeretett felesége volt, de nem fogant gyermeket. Hanna elment az Úr házába, s gyermekért könyörgött. Megígérte, hogy visszaadja az Úrnak a gyermeket „élete valamennyi napján” (1Sám 1:11). Isten meghallgatta az imádságot és az ígéretet, és Hannát egy fiúgyermekkel áldotta meg, akit Sámuelnek neveztek el.

Hanna betartotta ígértet: miután elválasztotta a gyermeket, felvitte az Úr házába, Silóba, és átadta őt Élinek. Az anya továbbra is áldotta az Urat fia elhívásáért, és minden évben gyolcs köntöst készített és vitt neki a templomba, amikor férjével felmentek bemutatni az áldozatot.

Hanna abbahagyhatta volna a könyörgést, amikor megszületett a gyermeke. Aki küzdött a meddőséggel, tudhatja, mennyire felemészti az embert. De Hanna többet akart, mint gondozni és szeretni egy kisgyermeket. Nem olyan gyermeket akart, akit megtart magának. Olyan gyermekről álmodozott, aki az Urat szolgálja élete minden napján. És Isten meghallgatta és teljesítette a kérését.

Úgy imádkozni, mint Hanna más, mint ahogy én szoktam. Minden este, mikor beesem az ágyba, hálát adok, hogy a gyermekeim túlélték ezt a napot. Egy unokahúgomat veszítettük el egy autóbalesetben, úgyhogy minden egyes lélegzetvételért hálás tudok lenni. Ám ha leszűkítem imádságomat az életben maradásukra, elvesztegetem a lehetőséget, hogy Istenhez társulva építsem a jövőjüket.

Az új tanév elején kitágítom kéréseim körét. Szeretném újra Isten szolgálatára ajánlani a három fiamat és a két lányomat. Imádkozni fogok azért, hogy Isten használja fel őket országa építéséhez, hogy világító lámpások legyenek a sötétségben. Persze hogy folytatom az épségükért való imádkozást. De nem fogok itt leállni. Ha felszedem a korlátokat az imádságom elől, határtalan perspektíva nyílik meg, ahol együttműködhetek Istennel.

Drága Mennyei Atyám, köszönöm, hogy meghívsz magadhoz az imádságban. Néha elfelejtem, hogy te többet akarsz tenni az életemmel és gyermekeim életével. Segíts lerombolnom imádságaim korlátait, s hagynom, hogy a Szentlélek vezesse könyörgésemet. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2010.08.16.
www.proverbs31.org