2015. november 13., péntek

Maggie vallomása az élet utolsó szakaszáról

Tegnap olvastam ezt a történetet, nem hagyott nyugodni, úgy éreztem, le kell fordítanom, meg kell osztanom. Hitelesen mondja el, amit én is gondolok életünk utolsó szakaszáról.

MAGGIE TÖRTÉNETE: ÚGY ÉLNI, MINT APA

Apám hagyatéka: a hit és bátorság, jelzőtűz lett számomra, megvilágítja utamat a sötét völgyön át, melyre saját halálom árnyéka vetül.

Ideges voltam, rosszul éreztem magam útban a hospice ház felé, ahol apa feküdt. Néhány hete olyan szerencsétlenül zuhant le, hogy gerinctörést szenvedett, nyaktól lefelé nem mozdult többé. Időbe telt, míg a család, és jómagam is, el tudtuk fogadni, hogy apának mind a négy végtagja lebénult. Neki még hosszabb időre volt szüksége.

Korábban egészséges, aktív édesapám nem tudta többé ellátni magát. Kora és a szervezetét ért stressz miatt, amit a baleset okozott, az egészsége is rohamosan romlani kezdett, és rájöttem, hogy élete új korszakába léptünk: apa haldoklik. Nehéz volt összeegyeztetnem ezt a hittel egy olyan Istenben, aki szereti őt és családunkat.

Nézni valaki szenvedését, főleg ha az illető nagyon közel áll hozzánk, egyike a legkeményebb emberi tapasztalatoknak. Lényünket átható fizikai és lelki fájdalom árad bennünk. Kínzó volt látnom, ahogy apám lassan megbékél a prognózissal. Eleinte nehéz volt beszélgetni vele, aki számomra mindig „Apu” volt, aki átadta nekem a kocsi kulcsát gimnazista koromban, és bízott bennem, hogy okosan fogom kezelni a hitelkártyát, amit kaptam tőle, mikor egyetemre mentem. Ám beszélgetésünk hamar a fontos témákra terelődött. Új és üdítő élmény volt, amit rövidesen a család is megszeretett. Az utolsó öt hónap alatt többet megtudtam apámról, mint előtte egész életemben. Egy alkalommal meg is fogalmazta, milyen nagyszerű, hogy ennyi időnk van beszélgetni.

Idővel romlott az állapota, előbb a demencia jelentkezett, majd elkezdődött a halálhoz vezető végső fázis. „Miért nem veszi már Isten magához?” – mondtuk sírva a testvéreimmel. Borzasztó volt látni, hogy még mindig kínlódik a szervezete az életért.

Visszatekintve, meg vagyok győződve róla, hogy azok a percek engem is, apát is jobb emberré tették. Isten szeret minket annyira, hogy megengedte, hogy átéljük azokat a pillanatokat, főleg a szenvedés perceit, hogy olyasmit adjon át nekünk, amitől szellemileg, lelkileg növekedni tudunk. Apám örökséget hagyott ránk. Megtanította, hogyan éljek és haljak meg hittel és méltósággal, amit türelem és kegyelem jellemez. Megtanította, hogy méltóságomat nem csökkenti a fájdalom, sem önellátásom megszűnése. Függetlenül a körülményektől, és attól, hogy ezt hogyan látják mások, semmi és senki nem veheti el Istentől kapott emberi méltóságunkat.

Apa elmondta nekem, hogy Jézus vele volt az úton a „halál sötét völgyén” át (Zsolt 23,4). Krisztus a kereszt felé vezető úton egyedül maradt, fájdalomban, minden jel szerint mennyei Atyja is magára hagyta. Apa tudta, hogy ezért Krisztus sokkal mélyebben élte át és értette meg a szenvedést, mint ahogy mi el tudjuk képzelni. Apától megtanultam, hogy a mi szenvedésünk sosem értelmetlen, ha egyesítjük Krisztus szenvedésével.

Időben el kellett, hogy jusson hozzám ez az üzenet, mert az életemet mostanában kemoterápia, gyengeség, testi funkcióim fokozatos hanyatlása jellemzi. Agresszív glioblastoma daganatot találtak az agyamban. Ez végzetes diagnózis, és még csak 51 éves vagyok, három gyerekkel és egy sokat dolgozó férjjel. Fáj látnom, ahogy igyekeznek minden nap ellátni engem. Minden éjjel ugyanazokkal a kérdésekkel ostromlom Istent, amivel apám ostromolta. De biztos vagyok benne, hogy Isten hallja a kiáltásaimat, amik néha tele vannak dühhel, máskor értetlenséggel, megint máskor kimerültséggel. Azért vagyok biztos benne, mert Jézus is felkiáltott az Atyához fájdalmában, és ezzel megmutatta, hogy Isten tudja kezelni a kérdéseinket, a félelmeinket, az elbizonytalanodásainkat.

Apám hagyatéka, a hit és bátorság, jelzőtűz lett számomra, megvilágítja utamat a sötét völgyön át, melyre saját halálom árnyéka vetül. Tudom, vannak olyan államok, ahol törvényesen véget vethetnének a szenvedésemnek, ha kérem. De tudom azt is, hogy még nincs vége a történetemnek, és nem csak én vagyok a része, hanem még sokan mások. Az asszisztált öngyilkosság nem vetne véget azok szenvedéseinek, akik itt maradnak, hanem csak felerősítené azt.

A jelenleg is zajló vita az eutanázia törvényessé tételéről nem rólam, vagy egy másik haldoklóról szól, hanem mindnyájunkat érint, a társadalmat, a hitközösséget. Nekünk egymástól kellene függnünk, szolgálnunk kellene egymást alázatban, és együtt lenni a szenvedésben.

Az eutanázia nem csak a páciensről szól. Bevonódnak az orvosok, a gyógyszerészek, a tanuk, az állam, akiben bízunk, hogy gondját viseli és védelmezi a legelesettebbeket: a különböző sérülteket, az időseket, az értelmi fogyatékosokat és másokat. Úgy tűnhet, az eutanázia biztosítja az egyén számára a választás szabadságát, de valójában megfosztja az embereket attól a lehetőségtől, hogy a végső stádiumban megkapják a beígért gondoskodást és támogatást.

Amikor egy társadalom elfogadja az eutanáziát mint „gyors megoldást” a végső stádiumban lévő betegek számára, motiválatlanná válik, hogy valódi megoldásokat keressenek a haldoklók gondozására, a fájdalmak csökkentésére, vagy egyáltalán felajánlják ezeket azoknak, akik ezt választanák. Oregonban előfordult, hogy visszautasították a kezelés finanszírozását a természetes halál elérkeztéig, helyette felajánlották az eutanázia költségeinek megtérítését.

A palliatív ellátás kritikus pontja az orvos és beteg közötti bizalmi viszony, amikor a beteg tudja, hogy orvosa szívén viseli az ő érdekeit, és nem hagyja magára. Az ellátásnak biztosítania kell a beteget arról, hogy az életének van értelme, és érdemes élnie. Az én orvosom máig nem mondott határidőt, hogy meddig fogok még élni, mert mindketten tudjuk, előfordul, hogy az orvosok tévednek. Sok beteg élt még éveken át teljes életet a féléves prognózisa után. Sajnos, az előre megadott határidők elvehetik a beteg életkedvét, vagy arra késztetik, hogy hagyja abba a kezelést, amivel aztán akár éveket veszíthet az életéből. Eldöntöttem, hogy részt veszek egy kutatásban, egy új megoldás kipróbálásában, remélve, hogy ez közelebb visz az ilyen típusú daganatok gyógyításához – még ha nem is az én esetemben, hanem azokéban, akik majd utánam következnek. Reménykedem, hogy Isten megajándékoz a gyógyulással, de bízom a szeretetében és a tervében az életemről, legyen az bármilyen hosszú vagy rövid.

Mindez, amit leírtam nagyon személyesen érint. Az agydaganatom – vagy az, hogy mit tudok megtenni, és mit nem – nem határozza meg a személyiségemet. De alkalmat ad, hogy tanúságot tegyek minden emberi élet hihetetlen méltóságáról, legyünk bár épek vagy sérültek. És mindeközben a családom és barátaim naponta tanulhatják a valódi együttérzés és tisztelet értékes leckéit, mialatt ápolnak és gondomat viselik utolsó napjaimban. Szerető gondoskodásukkal vallják, amit én is tudok, hogy élni eddig is érdemes volt, most is az, és mindig is az lesz.

http://www.usccb.org/about/pro-life-activities/respect-life-program/2015/maggies-story-living-like-dad.cfm?utm_source=9Days+-+November+2015&utm_campaign=9+Days+2015-November+Eng&utm_medium=email

Maggie Karner földi élete 2015. szeptember 25-én véget ért.
https://www.youtube.com/watch?v=XJwWKDGBS5o

2015. november 3., kedd

Lk 14,15-24


A gazda meghívja vendégeit, majd mikor elkészült mindennel, szétküldi szolgáit a meghívottakhoz, hogy jöhetnek.
A meghívottak nem becsülik túl sokra azt az örömöt, amit a gazdával való együttlét, a közös ebéd jelent.
Nem a munka, a feladatok, az „állapotbeli kötelességek” tartják őket vissza, hanem a más jellegű örömök, amik fontosabbak számukra.
1. Nem azért nem megy, mert meg kell vásárolnia a földet, és ez halaszthatatlan. Azért nem megy, mert „meg kell néznie” a földet, amit megvásárolt. Örülni akar megszerzett földjének.
2. Nem azért nem megy, mert most tartják a vásárt, ahol ökröket kell vennie. Már megvette az ökröket, csak „ki akarja próbálni” őket – ami várhatna. Örülni akar megszerzett ökreinek
3. Nem azért nem megy, mert most van a lakodalma, amit nem halaszthat el. Már megnősült, csak élvezni akarja a házasság örömeit. Örülni akar megszerzett feleségének.

Másfajta, világi örömöket választanak az Úrral való együttlét helyett.

A vendégek rangsora az üdvtörténet során:
1. akiket előre meghívtak, és a lakoma előtt újra meghívnak - a nép előkelői (Jézus előtt)
2. ugyanannak a városnak a többi lakója, a szegények és nyomorultak, megvetettek, akiket csak a lakoma napján hívnak meg - az egész nép (Jézus életében)
3. az idegenek a városon kívülről, akiket kényszerítenek a részvételre, mert maguktól biztos nem mennének - a pogányok (Jézus mennybemenetele után)