2016. december 31., szombat

Lélekerősítő - Erőt visz gyengeségeinkbe


Lysa TerKeurst

„Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek, mert még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk. A Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal.” Róm 8,26

Mindenkinek vannak gyengeségei. Amik miatt azt hisszük, sosem fogunk úgy teljesíteni, mint az „erősek”. Amik miatt kevesebbnek érezzük magunkat. Kevésbé vagyunk győztesek. Kevésbé vagyunk hódítók. Kevésbé vagyunk erősek.
Engem nagyon zavarnak a gyengeségeim. És nem szabadulok a gondolattól, hogy nem tudok megváltozni.
Pedig Krisztus erejében minden meg tud újulni. Minden újraépül, ami összetört. De néha belefáradok a próbálkozásba, és nagyon, de nagyon gyengének érzem magam. Ismered ezt az állapotot?
Engedd, hogy ez az ige egy kis erőt leheljen ma a gyengeségedbe:
Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek, mert még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk. A Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal” (Róm 8,26).
Nem kell tudnunk minden választ. Nem kell ötleteket adnunk Istennek. Az is rendben van, ha gyengeségünkben már imádkozó szavaink sincsenek.
Olvasd csak ezeket a gyönyörű sorokat, amik épp nekünk szólnak gyengeségünkben, ahogy a Róm 8,26-ban ígéretet kaptunk rá:
„Nincs semmi elmarasztaló ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban élnek” (Róm 8,1).
De ti nem test, hanem Lélek szerint éltek,” (Róm 8,9a).
Ha Isten velünk, ki ellenünk?” (Róm 8,31b).
De mindezeken diadalmaskodunk őáltala, aki szeret minket” (Róm 8,37).
Talán jó lenne, ha néhány percig csendben üldögélnénk. Nyugalomban, az ítélkezés terhe nélkül, kívül az elvégzendő feladatok mókuskerekén. Nyugodtan, tudva, hogy a Lélek megsegít gyengeségünkben.
Ő megérti gyengeségeinket. Ő tudja, hogyan imádkozzunk. A gyengeségnek célja van. Rossz érzés, de biztos, hogy valami jó kerekedik ki belőle – ahogy a Róm 8,28 biztat: „akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik”.
A csendben, a nyugalomban, mialatt a Lélek imádkozik helyettünk, s mi csak szívjuk magunkba az éltető igazságot, megcsillan valami. Egy reménysugár. Elképzelhetetlen kegyelem, és érezni fogjuk hogy az Ő ereje ráborul gyengeségünkre.
Isten erejének legapróbb szemcséje is több, mint amennyire szükség van, hogy elfedje botlásainkat, töredékességünket, gyengének hitt pontjainkat. És már nem tartjuk gyengének magunkat.
Nem vagyunk gyengék. Istentől függünk.
Rá vagyunk csatlakoztatva az Egyetlenre, aki képes segíteni nekünk. Az Egyetlenre, aki kegyelmébe burkol minket, míg a folyamat lezajlik.
Emberi kapcsolataink nem elégségesek. Körülményeink nem elegendők. Anyagi javaink sem. Az akaraterőnk sem. Az önbizalmunk sem. De Ő mindig elég volt, elég most és elég lesz mindörökké.

Uram, tudom, hogy nélküled semmi vagyok. Azt szeretném, ha erőd átjárná életem minden területét. Köszönöm, hogy meghallod szívem esdeklését, mikor nincsenek szavaim, amikkel kifejezhetném, mit érzek. Jézus nevében, Ámen.

Lysa TerKeurst: Turning Weak Places Into Strong Places
Encouragement for today, 2016.12.22.
www.proverbs31.org

2016. december 21., szerda

Karácsonyi történetek - George



Hideg karácsonyeste volt Chicagóban. Az öregember benn ült az autószerelő műhelyében. Mióta a felesége meghalt, nem ment sehova ilyenkor. Nem díszítette fel a műhelyt, nem volt karácsonyfája, nem gyújtott ünnepi fényeket. Ugyanolyan nap volt számára, mint a többi. Nem gyűlölte a karácsonyestét, csak nem talált okot az ünneplésre. Gyermekei nem voltak. A felesége elment.
Üldögélt az ablaknál, nézte a havazást, ami egy órája tartott már, s az életén töprengett, amikor kinyílt az ajtó, és egy hajléktalan oldalgott be rajta.
Az Öreg George, ahogy a kliensei nevezték, ránézett, s ahelyett, hogy elküldte volna, beljebb invitálta a tűzhely mellé, hogy melegedjen egy kicsit.
„Köszönöm, de nem akarom zavarni”, mondta az idegen. „Látom, még nyitva a műhely, szusszanok egy kicsit, ha megengedi, aztán megyek tovább.”
„Majd megy, ha már került valami meleg étel a gyomrába”, fordult George a kredenchez. Lecsavarta egy ételhordó termosz tetejét, s egy kanállal együtt odaadta az edényt az idegennek. „Nem sok maradt, de még meleg és finom. Pörkölt. Én csináltam. Utána majd iszik egy kávét, az is forró még, az előbb lett kész.”
Ebben a pillanatban megszólalt az udvari csengő. „Elnézést, ki kell mennem, jövök mindjárt”, szólt George, és indult, hogy megnézze, kinek van szüksége a munkájára.
A kapu előtt egy öreg 53-as Chevy állt. Gőz áramlott ki a motorházból. A vezetője kétségbeesve ragadta meg George kabátujját. „Uram, segítsen!” mondta erős spanyol akcentussal. „Az asszony vajúdik, most vinném a kórházba, de lerobbant az autóm.”
George felnyitotta a motorház fedelét. Úgy tűnt, a motorblokk megrepedt a hidegtől. A kocsinak annyi. „Hát ezzel nem fognak menni sehova egyelőre”, morogta.
„Az nem lehet, könyörgöm, segítsen”, nyöszörgött a férfi. George megfordult, és bement az irodába. A tábláról leemelte öreg járgányának a kulcsát, s visszament az udvarra. Hátra került a garázshoz, beindította az autót, kigurult vele az útra, s megállt a házaspár mellett.
„Itt van, menjenek ezzel”, mondta. „Nem valami szép látvány, de nagyon jól megy.” Segített az asszonyt átszállítani a lerobbant autóból, majd hosszan nézett utánuk, ahogy tovahajtottak az éjszakába. Megfordult, és visszament a házba.
„Örülök, hogy oda tudtam adni az autót. A kerekeik is nagyon kopottak voltak. Az én öreg járgányomon új gumik vannak…” George ekkor vette észre, hogy magában beszél. Mialatt kint volt, a hajléktalan elment. Az edény az asztalon állt üresen, mellette egy használt kávéscsésze.
„Legalább került bele valami, ki tudja, mióta nem evett”, gondolta az öreg. Visszament az utcára, megpróbálta beindítani a Chevyt. Többszöri nekirugaszkodásra beindult a motor. Úgy látszik, mégsem az ment tönkre. Bevitte az autót a garázsba az öreg járgány helyére. Gondolta, megbütyköli, legalább csinál valamit. Karácsony este úgysem jönnek kuncsaftok. Ahogy megvizsgálta, kiderült, hogy tényleg nem a motor ment szét, hanem a hűtés alsó csöve repedt el.
„No, ezt ki is tudom cserélni azonnal”, gondolta, s úgy is tett. „Ezekkel a gumikkal nem húzták volna ki a tél végéig.” Leszedte a védőhuzatot felesége régi Lincolnjáról. Gondolta, kicseréli a kerekeket, ezek egészen újnak látszanak, s úgysem akarta használni az autót.
Mialatt dolgozott, lövést hallott. Nem volt szokatlan a környéken, de azért lecsapva a kezében lévő dolgokat, kirohant az utcára. Egy rendőrautó állt az úton, mellette a földön egy sebesült, egyenruhás férfi feküdt. Mikor meglátta az öreget, megszólalt, és segítséget kért. George megpróbálta felidézni emlékezetében a hadseregben tanultakat a sebesültek ellátásáról, felsegítette a férfit, bevezette a házba, és lefektette. Tudta, hogy sürgősen el kell látni a sebet.
„Nyomókötést alkalmazunk, hogy elálljon a vérzés”, gondolta. Aznap reggel hozták el a tiszta ruhát a mosodából, előszedett egy törülközőt, azzal meg ragasztószalaggal kötözte be a sebet.
„Azt mondják, a ragasztószalag mindenre jó”, próbálta felvidítani a rendőrt. „Valami fájdalomcsillapító is kellene”, gondolta. Előszedett egy pirulát, amit hátfájásra használt. „Ez jó lesz”, mondta, s egy pohár vízzel odaadta a rendőrnek. „Maradjon így, amíg hívok egy mentőt”. Hiába próbálkozott, nem volt vonal. „Majd beszólok a központba a rendőrautó adóvevőjén”, jutott eszébe, és kiment.
Kiderült, hogy a golyó a rádióban állt meg, használhatatlanná téve azt. Mikor visszament a házba, a rendőr már felült. „Mindent köszönök”, mondta. „Ott is hagyhatott volna, hisz a támadóm nem mehetett messzire, magára is rálőhetett volna.”
George leült mellé. „Sosem hagytam cserben egy sebesültet a hadseregben, nem fogom most sem.” Mondta egyszerűen. Benézett a kötés alá, hogy ellenőrizze a vérzést. „Rosszabbnak tűnt, mint amilyen valójában”, mondta. „Átment magán a golyó, de semmi fontos dolgot nem ért. Ha a seb begyógyul, olyan lesz a válla, mint újkorában.” Felállt, és töltött egy csésze kávét. „Jöhet?” kérdezte.
„Nem, köszönöm”, mondta a rendőr. „Márpedig meg fogja inni. A legjobb az egész városban. Fánkot sajnos nem tudok hozzá adni.”
A rendőr elnevette magát, s elvette a csészét. Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, s egy fiatalember ugrott be az irodába, lövésre kész fegyverrel a kezében. „Adja ide a pénzt! Azonnal, vagy lövök!”, üvöltötte. A fegyver remegett a kezében, s George biztos volt benne, hogy ez a szerencsétlen még sosem fogott pisztolyt senkire.
„Ez az alak lőtt rám!”, kiáltotta a rendőr. „Fiam, mire jó ez?”, kérdezte nyugodtan az öreg. „Tedd el azt a pisztolyt, még megint megsebesítesz valakit.”
A fiatalember összezavarodott. „Fogja be, öreg, mert lelövöm. Adja ide a pénzt!” A rendőr a saját fegyveréért nyúlt. „Hagyja csak”, szólt rá George. „Már így is a kelleténél több fegyver van ebben a szobában.” Majd odafordult a fiatalemberhez. „Fiam, karácsonyeste van. Ha pénzre van szükséged, tessék, itt van. Nem sok, de nekem is csak ennyi van. Tedd már el azt a pisztolyt.” Kivett a zsebéből 150 dollárt, és átnyújtotta a férfinak, mialatt a másik kezével elvette tőle a fegyvert.
A fiatalember eleresztette a pisztolyt, a földre rogyott, és sírni kezdett. „Erre sem vagyok jó, mi? Nem akartam én semmi rosszat, csak venni valamit a feleségemnek meg a gyereknek”, zokogta. „Kirúgtak a munkahelyemről. Nem tudom kifizetni a lakbérünket. Az autómat már elvitték múlt héten…”
George átadta a fegyvert a rendőrnek. „Fiam, mind kerülünk szorult helyzetbe olykor. De nem így kell megoldani a bajainkat.”
Felemelte a síró embert, és lenyomta egy székre a rendőrrel szemben. „Persze, néha csinálunk hülyeségeket.” Neki is odanyújtott egy csésze kávét. „Attól vagyunk emberek. De betörni ide egy fegyverrel, az nem old meg semmit. Most pihenj egy kicsit, csillapodj le, s hátha kitalálunk valamit.”
A fiatalember abbahagyta a sírást. Ránézett a rendőrre. „Elnézést kérek, nem akartam meglőni. Elsült a pisztoly. Kérem, ne haragudjon.” „Fogja be, és igya meg a kávéját”, mondta neki a rendőr.
Elsőnek George hallotta meg a szirénázást. Egy rendőrautó és egy mentő állt meg a ház előtt az utcán. Két rendőr lépett be az ajtón pisztollyal a kezében.
„Chuck! Jól vagy?”, kérdezte egyikük a sebesültet. „Ahhoz képest, hogy meglőttek, egész jól. Hogy találtatok rám?”
„A kocsid GPS-e jelzett. Az utóbbi idők legjobb találmánya. Ki lőtt rád?” kérdezte a másik rendőr, s odalépett a fiatalemberhez. Chuck nem késlekedett a válasszal. „Fogalmam sincs. Elnyelte a sötét. Eldobta a pisztolyát, s elrohant.”
George és a fiatalember a cipőjük orrát bámulták. „Ez a kölyök itt dolgozik?” kérdezte a sebesült George-ot. „Igen”, válaszolta az öreg. „Ma reggel fogadtam fel. Elvesztette az állását, szegény.”
Közben a mentősök is bejöttek, hordágyra tették Chuck-ot. A fiatalember közel hajolt hozzá, s ezt suttogta: „Miért…?”
„Boldog karácsonyt, kölyök…”, mondta Chuck. „S magának is, George. Köszönök mindent.”
„Hát ezt megúsztad. Egy gonddal kevesebb”, szólt George, miután a többiek elmentek. Bement a hátsó szobába, és egy dobozzal tért vissza. Kivett belőle egy ékszeres dobozt, és kinyitotta. „Ezt vidd el az asszonykádnak. Szerintem Martha se bánná. Azt mondta, jól jön majd egyszer. És lám.” A fiatalember odanézett, s egy gyönyörű briliánsgyűrűt látott a dobozban. „Ezt nem vihetem el”, mondta elfogódottan. „Magának sokat jelent.”
„Most meg neked jelent sokat”, vágott vissza George. „Nekem megmaradnak az emlékeim. Másra nincs is szükségem.” Aztán újra benyúlt a nagyobbik dobozba. Egy játékrepülőt és egy kisautót vett ki belőle. Az olajtársaság hagyta nála eladásra. „Ezt meg elviszed a kölyöknek.”
A fiatalember újra elsírta magát, és odanyújtotta az öregnek a 150 dollárt, amit korábban kapott tőle. „És mégis miből veszed meg a karácsonyi ebédrevalót? Tedd csak el azt is”, mondta George. „Most meg indulás haza a családhoz!”
Az ajtóból a fiatalember visszafordult. „Reggel itt leszek, ha komolyan vehetem, hogy felvett dolgozni.”
„Szó sincs róla. Karácsonykor zárva tartok”, válaszolta George.”De holnapután itt legyél nyitáskor.”
Kikísérte a fiatalembert, s mikor visszafordult, lám a hajléktalan újra a szobában volt, visszajött. „Hát maga honnan került elő? Azt hittem elment már.”
„Itt voltam végig. Mindig itt vagyok”, válaszolt az idegen. „Azt mondja, nem szokta megünnepelni a Karácsonyt. Miért nem?”
„Hát, mióta az asszony itt hagyott, minek törjem magam. Karácsonyfa állítás, meg minden, kár azért a kis fenyőfáért. Süssek süteményeket, mint annak idején Marthával? Egyedül már nem ugyanaz. Meg különben is kezdek pocakosodni.”
Az idegen George vállára tette a kezét. „Pedig megtartod az ünnepet, George. Enni és inni adtál, mikor éhes voltam, meleget adtál, mikor fáztam. A vajúdó asszony fiút fog szülni, aki felnőtt korában neves orvos lesz. A rendőr, akit elláttál 19 ember életét fogja megmenteni a terroristáktól. A fiú, aki ki akart rabolni, gazdaggá tesz majd téged a munkájával. Az ünnep szellemisége a fontos, és azt te ugyanúgy megtartod, mint bárki más.”
George meghökkent mindattól, amit az idegen mondott. „Honnan veszi mindezeket?”, kérdezte.
„Bízzál bennem, George. Megérzem ezeket a dolgokat. Azt is tudom, hogy mikor lejárnak életed napjai, találkozni fogsz Marthával, és újra együtt lesztek.” Azzal az idegen az ajtó felé indult. „Bocsáss meg, George, de mennem kell. Haza kell érnem az ünnepségre, amit nekem rendeznek.”
Ahogy nézte, George szeme előtt a régi bőrkabát és a kopott nadrág lassan vakító fehér köntössé változott. Aranyfény töltötte be a szobát. „Tudod, George, ma van a születésnapom. Boldog Karácsonyt.”
„Boldog születésnapot, Uram”, válaszolta George meghatódva.

Provided by Free Christian Content.org

Karácsonyi történetek - Pappy és a csengettyű



Pappy kedves öregember volt, akire nagyon jó volt ránézni. Mindig gondosan megfésült haja nem is lehetett volna fehérebb. Kék szeméből, melyet a kor homálya már megfakított, melegség sugárzott. Arca csupa ránc, de amikor elmosolyodott, a ráncai is vele mosolyogtak.
Szépen tudott fütyülni, s minden nap boldogan fütyörészve tisztogatta, törölgette a zálogboltját. Ezzel együtt volt benne valami titkos szomorúság, de aki ismerte, tisztelte és szerette Pappyt.
Az ügyfelei többnyire visszajöttek zálogba adott holmijukért, és Pappy alig keresett az üzleten. Nem bánta, számára a bolt inkább kellemes időtöltés volt, mint megélhetési forrás.
Az üzlet hátuljában volt egy szoba, ahol a kincseit őrizte. „Emlékszobának” hívta. Zsebórák, faliórák, villanyvonatok voltak ott, miniatűr gőzmozdonyok, antik játékok fából, bádogból, öntöttvasból, s mindenféle idejétmúlt, apró csecsebecse. Nagyon szeretett az emlékszobában időzni, elmerengeni múltja sok szép pillanatán. Néha, míg a tenyerén tartott egy-egy óvatosan felvett tárgyat, behunyta a szemét, hogy könnyebben újraéljen egy kedves, gyermekkori emléket.
Egyik nap Pappy, szíve nagy megelégedésére, épp egy öreg vasúti lámpás összeszerelésén munkálkodott az emlékszobában. Vidám vasúti dallamot fütyörészett közben, s hajdani váltókezelői emlékein merengett. Nem különbözött ez a nap a többitől, amit az üzletben töltött. Kint ragyogóan sütött a nap, enyhe szellő fújdogált, s beáradt a szúnyoghálós belső ajtón. Ilyen szép napokon Pappy mindig nyitva tartotta a külső bejárati ajtót. Majdnem úgy élvezte a tiszta, friss levegőt, mint a régiségek sajátságos illatát, ami betöltötte a boltját.
Mialatt újonnan összerakott lámpását fényesítgette, megszólalt a bejárat fölötti csengettyű csilingelése. Ez a különösen szép hangú csengő évszázadok óta a családjáé volt. Nagyon a szívéhez nőtt, és szívesen osztotta meg csilingelését bárkivel, aki belépett a boltjába. Bár a csengettyű az ajtó belső oldalán csüngött, egy zsineggel hozzákötözte a szúnyoghálós ajtóhoz, hogy akkor is megszólaljon, ha a külső ajtó nyitva áll. A csengő hívására Pappy most elhagyta az emlékszobát, hogy látogatója üdvözlésére siessen.
Először észre sem vette. A kislány selymes fényű hajjal borított feje búbja alig érte el a pult szélét. „Miben segíthetek, kisasszonykám?” – szólalt meg Pappy kedvesen.
„Jó napot, uram.” A kislány szinte suttogva beszélt. Kecses volt, ártatlan és szégyenlős. Felemelte Pappyra nagy barna szemét, aztán lassan körbejárt a szobában, valamit keresve.
„Szeretnék venni egy ajándékot,” mondta félénken.
„Lássuk csak,” szólt Pappy, „kinek lesz az ajándék?”
„Nagyapámnak. Neki szeretném. De nem tudom, mit vehetnék.”
Pappy megpróbált ötleteket adni. „Ezt a zsebórát? Jó állapotban van, én magam állítottam be,” büszkélkedett.
A kislány nem felelt. Odament az ajtóhoz, és megfogta. Óvatosan mozdított rajta, hogy megszólaljon a csengettyű. Pappy arcán szomorúság suhant át, ahogy meglátta a kislány felragyogó mosolyát.
„Ez éppen jó lesz,” repesett a gyermek. „Anya mondta, hogy nagyapa szereti a zenét.”
Pappy elkomorodott. Nem akarta megbántani a kislányt, igyekezett a legkedvesebb hangján mondani: „Sajnálom, kisasszonykám. A csengettyű nem eladó. Talán ennek a rádiónak is örülne a kedves nagypapa.”
A kislány a rádióra nézett, majd szomorúan sóhajtotta: „Nem, nem hiszem.”
Igyekezetében, hogy megértesse magát, Pappy elmesélte a kislánynak a csengettyű történetét, azt, hogy milyen régóta van már a család birtokában, s hogy ezért nem válhat meg tőle.
A kislány felnézett rá, s egy nagy könnycseppel a szemében ennyit mondott: „Azt hiszem, értem. Mindenesetre köszönöm.”
Hirtelen Pappynak az a gondolata támadt, hogy a család többi tagja már mind itt hagyta a földi létet. Egy tőle eltávolodott lánya él még messze valahol, akit már több mint tíz éve nem látott. Miért is ne? Miért ne adja oda a csengettyűt valakinek, aki örömöt akar szerezni vele. Ki tudja, végül hova fog kerülni.
„Várjon csak kisasszonykám,” szólalt meg épp, mikor a kislány ki akart lépni az ajtón, s megszólalt a csengettyű. „Mégiscsak eladom a csengőt. Itt egy zsebkendő. Törölje meg az orrát.”
A kicsi lány tapsolni kezdett. „Ó, nagyon köszönöm, uram, Nagyapa olyan boldog lesz!”
„Jól van, kisasszonykám, jól van.” Pappynak jól esett, hogy segíthet a kislánynak, de tudta, nagyon fog hiányozni a csengője. „Ígérje meg, hogy nagyon vigyáz a csengettyűre a nagypapa kedvéért – és az enyémért, rendben?” Gondosan elcsomagolta a csengőt egy barna papírzacskóba.
„Ó, megígérem,” mondta a kislány. Aztán hirtelen zavartan elhallgatott. Valamiről megfeledkezett. Nagy szemeivel ránézett Pappyra, és szinte suttogva kérdezte: „Mennyibe kerül?”
„Lássuk csak. Mennyit szántál az ajándékra?” kérdezte mosolyogva Pappy. A kislány előszedett egy aprópénzes zacskót a zsebéből, kioldotta, felnyújtózkodott, s a tartalmát a pultra borította. Két dollár negyvenhét cent volt. Saját ép értelmét kétségbe vonva Pappy megszólalt: „Szerencsés napja van kisasszonykám. Ez a csengő épp két dollár negyvenhét centbe kerül.”
Este, mialatt készült bezárni a boltot, Pappy a csengettyűre gondolt. Azt már eldöntötte, hogy nem tesz fel újat az ajtóra. Maga előtt látta a kislányt, s eltöprengett, vajon fog-e örülni a nagyapja az ajándéknak. Biztos bármit örömmel fogad egy ilyen drága gyermektől.
Abban a percben, mikor az emlékszoba villanyát készült lekapcsolni, Pappynak úgy rémlett, hogy hallja a csengettyűt. Újra megkérdőjelezte elméje épségét. Odafordult az ajtóhoz, és lám ott állt a kislány. Boldogan rázta a csengőt, és kedves mosoly ült az arcán.
Pappy nem értette a dolgot, odalépett hozzá. „Mi történt kisasszonykám? Meggondolta magát?”
„Nem”, mosolygott a kislány. „Anya azt mondta, hogy öné az ajándék.”
Mielőtt Pappy megszólalhatott volna, a kislány félreállt az útból, és belépett a boltba az édesanyja. Könnyes szemmel mondta: „Szia, apa.”
A kislány megrángatta nagyapja karján az inget: „Nagypapa, itt egy zsebkendő. Töröld meg az orrod.”

www.freechristiancontent.org

Karácsonyi történetek - Eső


Ezt a gyönyörű történetet egy a louisianai Monroe-ban lévő CenturyTel-nél dolgozó fiatalember élte át, mikor egyik nap a Wal-Mart-ba ment vásárolni.

Úgy hatéves lehetett a szép, barna hajú, szeplős kislány, az ártatlanság megtestesítője. Édesanyja a hajdani Walton’s-ba vagy egy Norman Rockwell képbe is odaillett volna. Nem mintha divatjamúlt külseje lett volna. Félhosszú, barna haja volt, természetes hullámokkal. Drapp sortot és világoskék kötött pólót viselt. Kék szélű fehér tornacipő volt rajta. Olyan igazi anyuka volt.
Kint zuhogott az eső. Az a fajta zápor volt, amikor a víz annyira igyekszik a földre jutni, hogy nem várja meg, míg a csatorna csövén leérkezik, hanem bőségesen zubog kifelé az ereszcsatornából. A közeli parkoló vízelvezető aknái már megteltek, hatalmas pocsolyák kötötték össze a parkoló kocsikat. Csak álldogáltunk mind az üvegtető alatt a Wal-Mart bejárati ajtaja mögött.

A kislány kedves hangja törte meg a transzszerű állapotot, amibe kerültünk, míg bámultuk a zuhogó esőt.
„Anya, gyere, fussunk keresztül az esőn”- mondta.
„Tessék?”- kérdezte az édesanyja.
„Fussunk keresztül az esőn!” – ismételte a kislány.
„Szó sincs róla, édesem. Megvárjuk, míg egy kicsit csendesedik” – válaszolta az anya. A kislány várt pár percet, majd újrakezdte:
„Anya, fussunk keresztül az esőn.”
„Dehogy, hiszen bőrig ázunk”, mondta az anyja.
„Az nem lehet. Reggel nem ezt mondtad”- figyelmeztette a kislány, mialatt húzni kezdte az anyja karját.
„Reggel? Mikor mondtam olyat, hogy átszaladhatunk az esőn anélkül, hogy eláznánk?”
„Nem emlékszel? Mikor apuval beszélgettetek a rákjáról, azt mondtad: ’Ha Isten ezen átjuttat bennünket, bármin keresztül tud vinni!’
Néma csend lett az előcsarnokban. Az esőn kívül semmit nem lehetett hallani. Csak álltunk ott elnémulva. Senki se mozdult, nem jött befelé és nem indult kifelé senki. Az anya csak állt, és gondolkozott, mit válaszolhatna. Kinevethetné a kislányt, elhallgattathatná azzal, hogy butaságokat beszél. Vagy úgy tehetne, mintha meg se hallotta volna, amit mondott. De ez egy bizonyságtevő pillanat volt. Táplálhatja az ártatlan bizalmat, hogy később szárba szökkenjen belőle a hit.
„Igazad van, csillagom. Menjünk, fussunk keresztül az esőn. Ha Isten megengedi, hogy megázzunk, azt jelenti, hogy szükségünk volt egy alapos lemosásra” – mondta.
Azzal kiszaladtak az esőbe. Mi csak álltunk és néztük őket, mosolyogva, nevetve, ahogy átgázoltak a pocsolyákon az autók között. Bőrig áztak. De többen követték őket, gyermekként visítozva, nevetve szaladtak az autójukhoz.

Szeretném hinni, hogy majd valamikor az élet egy későbbi fordulóján ez az anyuka visszagondol a kislányával töltött percekre, melyek úgy élnek majd emlékezetében, mintha albumba gyűjtögetett képek volnának. Talán majd akkor, mikor büszkén nézi ballagó leányát. Vagy amikor a kislány az édesapja karján végigsétál a templomhajón hófehér esküvői ruhában. Elneveti magát, a szíve kicsit hevesebben dobog. A mosoly el fogja árulni a körülállóknak, mennyire szeretik egymást. De csak ketten emlékeznek majd arra a kivételes pillanatra, amikor kifutottak az esőbe bízva abban, hogy Isten átjuttatja rajta őket.

Igen, engem is átjuttatott. Futottam teljes erőmből. Eláztam. Úgy látszik, egy jó lemosásra volt szükségem.

FreeChristianContent.org

Karácsonyi történetek - Kegyelem


Ott állt a fiú egyenes derékkal, nyakát hátraszegve, dacosan, ökölbe szorított kézzel. „Kezdje már”, mondta. Az igazgató lenézett az asztal előtt álló fiatal lázadóra. „Hányszor álltál már itt?” A gyerek hetykén odavágta. „Láthatja, nem elégszer.” Az igazgató tekintete furcsa volt. „És mindig büntetést kaptál?” „Igen, ha annak mondja, amit kaptam.” Vézna mellkasát kidüllesztve folytatta. „Kezdje már, kibírom, bármit fundált ki, mindig is kibírtam.”
„És legközelebb, mielőtt áthágod a szabályokat, nem szokott eszedbe jutni a büntetés, amit legutóbb kaptál?” „Fenét, azt teszem, amit akarok. Maguk semmivel se tudják megakadályozni.” Az igazgató a tanítóra nézett, aki ott állt mellettük. „Most mit követett el?” „Verekedett. A kis Tonmmyt belenyomta arccal a homokba.” Az igazgató újra a fiúhoz fordult. „Miért? Mit csinált a kis Tommy?” „Semmit, csak utáltam, ahogy rám nézett, ahogy azt is utálom, ahogy maga néz. S ha képes volnék rá, a maga arcát is belenyomnám valamibe.”
A tanító megfeszült, emelte a kezét, de az igazgató pillantása leállította a mozdulatot. Egy darabig nézte a fiút, majd nyugodtan így szólt. „Ma, fiatalember, megtanulja, mi a kegyelem.”
„Kegyelem? Amiről a templomban papolnak? A francnak kell a maguk büdös kegyelme!” „De bizony neked kell.” Az igazgató hosszan nézte a fiatal arcot, és halkan hozzátette. „Igen, nagyon kell.” A fiú hallgatott, az igazgató meg folytatta: „A kegyelem, egyszerűen szólva, meg nem érdemelt ajándék. Nem lehet megfizetni, mindig ingyen adják. Azt jelenti, hogy nem kapod meg a büntetést, amire olyan bőségesen rászolgáltál.”
A fiú összezavarodott. „Mi? Nem akar megütni? Szó nélkül elenged?” Az igazgató lenézett a makacs kölyökre. „Igen, elengedlek.” A gyerek gyanakvóan vizsgálgatta a férfi arcát. „Büntetés nélkül? Akkor is, ha tudja, hogy a kis Tommy képét belenyomtam a homokba?”
„Azt nem mondtam, hogy nem lesz büntetés. Amit tettél, gonosz dolog volt, és tetteinknek mindig megvan a következménye. Lesz büntetés. A kegyelem nem menti fel a gonoszságot.” „Tudtam”, húzta el a száját gúnyosan a fiú, s már nyújtotta is a tenyerét. „Kezdje már, nem kell annyit pofázni.”
Az igazgató odaintett a tanítónak. „Hozza ide a botot.” A tanító odanyújtotta neki. Az igazgató megnézte, majd visszaadta a tanítónak. Újra a gyerekhez fordult: „Azt akarom, hogy te számold az ütéseket.” Előjött az asztal mögül, és megállt a fiú előtt. Megfogta a kinyújtott, ütést váró kezeit, és összecsukta őket, majd a tanítóhoz fordult előrenyújtott tenyérrel. Halkan odaszólt neki: „Rajta”.
A széles falap lendületesen csapott az igazgató kinyújtott tenyerére.
Csatt!
A fiú nagyot ugrott a levegőbe.
Döbbenet ült ki az arcára. „Egy”, suttogta.
Csatt! „Kettő.” A hangja egy oktávval magasabban szólt.
Csatt! „Három….” Ez hihetetlen volt.
Csatt! „Négy.” Könnycseppek jelentek meg a lázadó gyermek szemében. „Oké, hagyják abba, elég volt. Hagyják már abba!”
Csatt! Érkezett a következő ütés az igazgató kérges tenyerére.
Csatt! A gyermek minden ütésnél megrándult, könnyek folytak az arcán.
Csatt!
Csatt! „Kérem, ne!”, könyörgött a korábban oly hetyke lázadó, „Hagyják abba, én csináltam, én érdemlem a verést. Hagyják már, könyörgöm, ne tovább…” De az ütések tovább hullottak, csatt! csatt! egymás után.

Aztán vége lett.

- ismeretlen szerző -

Karácsonyi történetek - A karácsony a szereteté

Karácsony a szereteté. Meg az örömé, az ajándékozásé, a megosztásé, a családi és baráti együttléteké, a csillogásé, a ragyogó ajándékcsomagoké. De elsősorban a szereteté. Ez akkor vált számomra bizonyossá, mikor egy kismanóra emlékeztető, ártatlan szemű, rózsaszirom arcú tanítványomtól kaptam egy csodálatos karácsonyi ajándékot.
Mark 11 éves árvagyerek volt, a nagynénjénél lakott, egy megkeseredett, középkorú hölgynél, aki súlyos teherként vállalta elhunyt testvére gyermekének gondozását. Ki nem hagyott volna egy alkalmat sem, amikor emlékeztethette Markot saját kedvességére, ami nélkül a fiú most rongyos, hajléktalan csavargó lenne. Az otthoni rideg környezet dacára Mark kedves, melegszívű gyermek volt.
Nem figyeltem fel Markra, míg szokásává nem vált, hogy órák után ott marad az iskolában (kockáztatva, hogy magára vonja nagynénje haragját – mint később megtudtam), hogy segítsen nekem elpakolni, rendet rakni a teremben. Nyugodtan, kényelmes tempóban dolgoztunk, nem sokat beszélgettünk, mindketten élveztük a nyüzsgő iskolai nap utáni csendet. Amikor mégis megszólalt, Mark az édesanyjáról beszélt. Kicsi volt még, mikor elveszítette, de kedves, melegszívű, szerető asszonyként élt az emlékezetében, aki nagyon sok időt töltött vele.
Karácsony közeledtével Mark órák utáni ott maradásai megszűntek. Eleinte vártam rá, de csak múltak a napok egymás után, és ő továbbra is sietve összepakolt az órák végén, és elviharzott. Egyik délután megállítottam, és megkérdeztem, miért nem segít nekem mostanában. Elmondtam, mennyire megszoktam, s most mennyire hiányzik. Nagy szürke szeme felcsillant, ahogy visszakérdezett: „Tényleg hiányoztam magának?”
Elmagyaráztam, milyen sokat jelentett a segítsége. „Egy ajándékot készítek magának délutánonként” – suttogta bizalmasan. „Karácsonyra.” Zavarba jött, és kiszaladt a teremből. Továbbra sem maradt velem délutánonként.
Végre eljött az utolsó iskolai nap karácsony előtt. Késő délután Mark beóvakodott a terembe, háta mögött rejtegetve valamit. „Nálam van az ajándéka”- mondta félénken, amikor felnéztem. „Remélem, tetszeni fog.” Elővette a háta mögül, és a tenyerén felém nyújtott egy kicsi, fából faragott dobozt.
„Mark, ez nagyon szép. Van valami benne?”- kérdeztem felnyitva a fedelét.
„Ó, nem látszik, mi van benne- felelte. - Nem lehet megfogni vagy megenni, vagy megsimogatni, de édesanyám sokszor mondta, hogy ettől mindig jól érzed magad, nem fázol, ha hideg van éjjel, és biztonságban vagy akkor is, ha nincs veled senki.”
Csak néztem a doboz üres belsejét. „Mi az, Mark - kérdeztem gyengéden, - amitől ilyen jól fogom érezni magam?” „A szeretet – mondta, lágyan ejtve a szót. – Anya azt mondta, akkor a legjobb érzés, ha továbbadod.” Azzal megfordult, és lassan kiment a teremből.

Most tehát a nappalimban, a zongorán, ott áll egy esetlenül kifaragott fadobozka, s csak mosolygok, ha ismerőseim furcsán néznek rám, mikor kérdésükre, hogy mit tartok benne, azt válaszolom: szeretetet.

- szerző ismeretlen -

2016. december 20., kedd

Karácsonyi történetek - A Messiás keresése


Max Lucado

Voltak, akik nem vették észre.
Vannak, akik még mindig nem veszik észre.
Arra számítunk, hogy Isten a békességgel üzen, de előfordul, hogy a fájdalomban hallatszik a hangja.
Azt hisszük, hogy Isten az egyházban szól hozzánk, de olyan is van, hogy az elveszetteken keresztül szólít meg.
A protestánsoknál keressük válaszait, de tudjuk, hogy sokszor szólt a katolikusokon keresztül.
A katolikusok között keressük a hangját, s ő a kvékerekben szólal meg.
Úgy gondoljuk, hogy a napkeltében fedezzük fel Őt, de néha a sötétség közvetíti a hangját.
A győzelem harsonáiban véljük felismerni, pedig tisztábban hallatszik tragédiák közben.
Hagyjuk, hogy Isten maga jelezze, hogyan akar szólni hozzánk.
Ha Istenre hagyjuk, hogyan közelítsen hozzánk, egy egészen új világ nyílik meg előttünk. Hogy hogyan? Hadd világítsam meg egy történettel.
Élt egyszer egy ember, akinek nagyon nyomorúságos volt az élete. A nappalok borúsak voltak, az éjszakák hosszúra nyúltak. Henry nem akart boldogtalan lenni, de az volt. Az évek múlásával minden megváltozott az életében. A gyermekei felnőttek. A szomszédai kicserélőd-tek. Az élet a városban egyre mostohább lett.
Boldogtalan volt. Elhatározta, hogy megkérdezi a gyülekezet lelkipásztorát, mi lehet szenve-désének az oka.
„Valami bűn miatt vagyok boldogtalan, amit elkövettem?”
„Igen”, válaszolt a bölcs lelkész. „Bűnt követtél el.”
„De mi lehetett az a bűn?”
„A tudatlanság”, hangzott a válasz. „A tudatlanság bűne. Valaki a szomszédságodban a Mes-siás, álruhában, és te nem ismerted fel Őt.”
Az öregember zavartan távozott. „Egyik szomszédom a Messiás?” Eltöprengett a lehetőségen, ki lehet az vajon.
Talán Tom, a hentes? Nem, ő nagyon lusta. Mary, az unokahúgom az utca végén? Nem, ő túlságosan büszke. Aaron, az újságos fiú? Nem, ő túl gyenge ahhoz. Nem találta a választ. Mindenkinek volt valami hibája. És mégis, valaki közülük a Messiás. Vajon melyikük? El-kezdte keresni a Messiást.
Olyasmiket fedezett fel, amiket addig nem vett észre. A boltos gyakran segített kicipelni a csomagokat idős nénik kocsijához. Talán ő a Messiás. A sarkon lakó hivatalnoknak mindig van néhány kedves szava a gyerekekhez. Ő lenne az? Vagy ott van az ifjú pár, aki nemrég költözött a szomszédba. Olyan rendesen bánnak a macskájukkal. Egyikük lenne?
Ahogy telt az idő, egyre több dolgot fedezett fel az emberekben, amit nem látott addig. És ahogy telt az idő, a külseje is kezdett megváltozni. Visszatért a ruganyosság a járásába. A szemében barátságos fény gyúlt. Odafigyelt, ha mások beszéltek hozzá. Hiszen lehet, hogy a Messiást hallja. Ha bárki segítséget kért, azonnal válaszolt: végülis lehet, hogy a Messiásnak van rá szüksége. Annyira feltűnő volt a változás, hogy valaki megkérdezte tőle, mi teszi olyan boldoggá. „Nem tudom”, válaszolta. „Annyit tudok, hogy minden megváltozott azóta, hogy keresni kezdtem Istent.” Ez furcsa, nem? Az öregember meglátta Jézust, mert nem tudta, hogy néz ki. Jézus kortársai nem követték Őt, mert azt hitték, tudják, milyen.
És a te szomszédaid? Ők milyenek?

Részlet az A Gentle Thunder c. könyvből
Upwords with Max Lucado, 2010.01.22.
www.crosswalk.com

2016. december 19., hétfő

Lélekerősítő - Ha nem látod, mi van előtted


Tracie Miles

„Jézus így szólt hozzá: „Menj, a hited meggyógyított.” Nyomban visszakapta látását, és követte az úton.” Mk 10,52

Nem igazán szeretem a hétfőket, de ezen a reggelen, még a szokásosnál is jobban utáltam ezt a rettegett napot.
Alighogy magamhoz tértem egy nyugtalan éjszaka után, gondolataim máris az előttem álló hét körül kezdtek kavarogni. Hideg szorítást éreztem a szívem körül, s csak arra tudtam gondolni, bárcsak már péntek lenne.
Legtöbb ember azért várja a pénteket, mert akkor kezdődik a hétvége, nekem viszont most azt jelentette, hogy ha elérkezik a péntek, nem kell tovább aggódnom, hogy vajon milyen kihívásokkal fogok szembesülni. Ha péntek lenne, azt jelentené, hogy már szembesültem velük, és valamiképpen túljutottam rajtuk.
De attól még a tény nem változik: ma még csak hétfő van.
Ahogy rám tört a szorongás, azonnal éreztem Isten figyelmeztetését: vagy hagyom, hogy az aggódás vezessen egész héten, vagy fordítva, én veszem át az irányítást aggódó gondolataim fölött. Őrületbe kergethetem magam a félelemtől, vagy kérem, hogy Isten békéje töltse el a szívemet. Nem láttam, mi fog történni, viszont tudtam, hogy Isten tökéletesen tisztában van vele.
Márk evangéliumának 10. fejezetében olvassuk, hogy egy Bartimeus nevű vak férfi az út szélén üldögélt, ahogy az szokása volt. Közeledő zsivajt hallott. Hamarosan megtudta, hogy a Jézust követő tömeg zaját hallja. Felé közeledtek.
Bartimeusnak fogalma sem volt arról, hogy mi következik. Mivel nem látott, akár retteghetett volna is, félve a tömegtől, mely eltaposhatja. Vagy amiatt búslakodhatott volna, hogy nem veszik észre, senki sem törődik vele. Ehelyett ő arra figyelt, amit a szívével látott, és nem arra, amit a szemével nem láthatott.
Izgatottan kiabálni kezdett: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” (Mk 10,47b).
Amikor ráüvöltöttek, hogy hagyja abba, annál jobban kiáltozott: „Dávid fia, könyörülj rajtam!” (Mk 10,48b).
Kiabálása elért Jézushoz.
Jézus megállt, és megkért valakit, hogy vezesse hozzá a vak embert. A Biblia szerint Bartimeus ledobta köntösét, felugrott, és egyenesen Jézushoz futott. (Mk 10,50).
Nagyon szeretem ezt a pillanatot. A vak férfi mindentől megszabadult, ami lassíthatta volna, felugrott segítség nélkül, és vakon rohant Jézus felé.
Csak a hit vezette, látni nem látott semmit. Nem félt attól, hogy elbotlik és elesik, hogy nekimegy valaminek, nem foglalkozott azzal, ami előtte volt, mert hallotta Jézus hangját, és tudta, hogy ott van.
A szeme miatt nem élhetett látóként, de szíve képessé tette, hogy hitből éljen. A vak hit apró megnyilvánulása végleg megváltoztatta az életét.
Ahogy feküdtem az ágyon, és ezen a szép történeten elmélkedtem, amit Isten hozott elém, lassan kezdtem megnyugodni. Az, hogy nem látom, mi áll előttem, nem akadályozhatja meg, hogy hitben fussak tovább. Vak hittel követhetem én is Jézus hangját, ha hiszem, hogy Ő minden léptemet figyelni fogja, ahogy figyelte a vak ember lépteit is.
Erőért imádkoztam, hogy tudjak hitből élni akkor is, ha nem látom, mi van előttem. Megfogadtam, hogy Jézusra bízok mindent, aminek a bekövetkezését ő előre látja, én viszont nem.
Mindig dönthetünk úgy, hogy Jézus hangját követjük, és nem hagyjuk, hogy vakságunk a szorongás és pesszimizmus bénultságára ítéljen. Épp, mint a vak férfi, ha azt választjuk, hogy Jézus hangját követjük, és nem azt, amit a szemünk lát, hitünk átformálhatja életünket, általa békét és áldást nyerhetünk.

Adj, Uram, bátorságot, hogy vak hittel és belső békével menjek előre minden nap, ne aggodalmaskodjam, amiért nem látom az utat magam előtt. Nyisd meg lelki szememet és fülemet, hogy lássam, amit Szerinted látnom kell, halljam, amit hallanom kell, és segíts, hogy egyre jobban bízzam Benned. Jézus nevében, Ámen.

Tracie Miles: When You Can’t See the Road Ahead
Encouragement for today, 2016. 12. 19.
www.proverbs31.org

2016. december 9., péntek

Lélekerősítő - Legjobb formánkat nyújtsuk Jézusnak


Glynnis Whitwer

„Jézus ezt felelte: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.” Mt 22,37

„MIT akarnak felvenni?” – kérdeztem.
Korlátozott volt a telefonhasználat hossza a libériai árvaházból, ahonnan a férjem hívott. Feszült figyelemmel próbáltam elkapni minden szót rövid beszélgetésünkből.
„Az afrikai kosztümjüket – válaszolta. – Azt akarják, hogy abban szálljanak le a repülőgépről Phoenixben. De mondtam nekik, hogy a ruhák összegyűrődnek, és nincs hol átöltözni a gépen.”
A férjem vásárolt mindkét új gyermekünknek egymáshoz illő szoknyát, blúzt és hajpántot, amit ők afrikai kosztümnek neveztek. Egyik kislány 8 éves volt, a másik 10. Keményen dolgozó munkások készítették a ruhákat, hogy eltartsák a családot a háború sújtotta városban. Ezek voltak ugyanakkor a lányok életében az első új ruhadarabok.
Beszélgetésünk véget ért, de fejemben a kérdések tovább zsongtak. Vajon milyen színt választottak a lányok? Milyen a „kosztüm” szabása? Hogyan tudjak meggyőzni egy édesapát – akinek csak három fiunkkal vannak szülői tapasztalatai -, hogy a „megfelelő” öltözék mennyire fontos – még egy nincstelen kislánynak is.
Szegény férjemnek persze épp elég volt hazahozni épségben a lányokat, úgyhogy nem erőltettem a dolgot. Eredetileg, amikor elhatároztuk, hogy Afrikából adoptálunk gyerekeket, úgy terveztük, hogy hivatalosan elhozatjuk őket az Egyesült Államokba, tudva, hogy a politikai nyugtalanság mindenféle utazást veszélyessé tesz.
Aztán hamar megváltozott a terv, mikor kiderült, hogy a gyerekek már tudják, hogy adoptálták őket, és ha személyesen megyünk értük, pár hét alatt megkapjuk őket, másképpen hónapokat vesz igénybe a procedúra.
A hosszabb ott tartózkodás és a lehetséges veszélyek miatt úgy döntöttünk, hogy a férjem, Tod, megy a lányokért. Tudtuk, mennyi gondot okoz egy férfiembernek két kislánnyal utazni, de mégis ez tűnt a legjobb megoldásnak.
Telefonbeszélgetésünk idején Tod egy vendégházban lakott az árvaház mellett, és két kislányunkkal foglalkozott, akik az amerikai vízumra vártak. Sétáltak, fényképezték a várost, lementek a tengerpartra, lábbeliket és ajándékokat vásároltak, és ismerkedtek. Nagyon sok idő ment el azzal, hogy egyáltalán megértsék egymás szavait. A gyerekek anyanyelve a libériai angol volt, amit még akkor se lehet érteni, ha lassan beszélnek.
Mialatt Tod Afrikában volt, én itthon készítettem elő a terepet.
Igyekeztem minden új fejleményről beszámolni a barátoknak és a családnak, kértem őket, hogy imájukkal támogassanak. Egyik barátnőmnek jutott eszébe beszélgetés közben egy csodálatos párhuzam a történetünk és a megváltástörténet között.
Ahogy a férjem átutazta a világot, hogy eljusson egy veszélyes helyre, és kimentse gyermekeinket mindenfajta nyomorúságból, úgy küldte el mennyei Atyánk a Fiát, hogy megmentsen minket a romlásból és a lelki halálból. Csodálatos ábrázolása Isten szeretetének.
Míg ezen gondolkoztam, Isten újabb párhuzamokat állított elém. Ahogy mi befogadtuk a két kicsi testvért a családunkba, úgy fogadott be minket Isten is az Ő családjába. Lányaim nem hoztak magukkal semmi más értéket, csak önmagukat. Mi sem tudunk Istennek semmi értékeset adni önmagunkon kívül.
Lángra gyúlt a szívem a szeretettől, mikor belegondoltam, hogy a kislányok legjobb ruhájukban akarnak találkozni velem. És akkor egy pillanatra beleláttam Isten szívébe. Elképzeltem, hogy énekel örömében, mikor azt látja, hogy – legyen az bármilyen egyszerű - a legjobb formánkat akarjuk nyújtani neki.
Akár szép a lányok ruhája, akár nem, át tudnak öltözni a repülőn vagy sem, ez mind nem számított nekem. Csak az volt a fontos, hogy a legjobbat akarták felvenni a velem való találkozásra.
2005. november 21-én a repülőtér halljában álltam barátokkal, családtagokkal körülvéve. Alig pár percre rá, hogy megérkeztünk, egyik nővérem elkiáltotta magát: „Nézd, ott vannak!”. Oda fordítottam a fejem, ahova mutatott, és megláttam az utazástól nyúzott, magas férjemet a tömegben, ahogy két, minden elképzelésnél gyönyörűbb kislány kezét fogva közeledett. Az én lányaim voltak – afrikai kosztümjükben.
Elképzelem, hogy egy nap, mikor belépek a menny kapuján, Jézus fogni fogja a kezemet. Talán valaki, akit nagyon szerettem, észrevesz, és felkiált: „Nézzétek, ott jön!” Nem viszek magammal semmi földi értéket, de azt remélem, hogy Mennyei Atyám mikor rám néz, látni fogja, hogy a legjobb formámat akarom nyújtani neki.
Talán, mint én ott a repülőtéren, letérdel hozzám mosolyogva, és könnyes szemmel von magához: „Hát hazaértél, kislányom”.

Istenem, Atyám, köszönöm áldozatos szeretetedet. Köszönöm, hogy családodba fogadtál, és Isten gyermekének hívhatnak. Segíts, hogy minden egyes nap a legjobb formámat hozzam eléd. Jézus nevében, Ámen.

Glynnis Whitwer: Giving Jesus Our Best
Encouragement for today, 2016. 12.09.
www.proverbs31.org

2016. december 3., szombat

Élet Isten akarata szerint

"Isten akarata nemcsak a pontosan körvonalazott törvényekben mutatkozik meg, hanem bele van írva az ember elidegeníthetetlen kötelességeit tartalmazó életkörülményekbe is. Első helyen állnak az állapotbeli kötelességek: ezek mindenki számára meghatározzák az Isten akarata szerinti mindennapi magatartást. ... A világi keresztények feladatai a családdal, a foglalkozással és az őket körülvevő társadalommal vannak kapcsolatban. Következnek azok a kötelességek, amelyeket meghatározott helyzetben Isten rendelt el vagy engedett meg: egészség vagy betegség, gazdagság vagy szegénység, lelki szárazság vagy vigasz, sikerek vagy sikertelenségek, szerencsétlenségek vagy örömök. Mindezt Isten Atyai keze méri ki, aki 'mindent azok javára fordít, akik szeretik őt' (Róm 8,28). Ezekben a sajátos helyzetekben Isten minden kereszténytől alávetettséget, türelmet, szeretetet, fáradhatatlan szorgalmat, vagy pedig elengedést, áldozatot és nagylelkűséget kíván meg. Aki a kötelesség útján halad, növekedik szeretetében." P. Gabrielle di S.M. Maddalena OCD: Benső végtelen

2016. december 1., csütörtök

Lélekerősítő - A Sátán haditerve ellened


Lysa TerKeurst

„Mivel minden, ami a világban van: a test kívánsága, a szem kívánsága és az élet kevélysége, nem az Atyától van, hanem a világból.” 1Jn 2,16

Rendszeresen imádkozom azért, hogy Isten adjon éleslátást, amivel felismerem az ellenség mesterkedéseit ellenem. Észre akarom venni, és el akarom kerülni a csapdáit.
Egyik válasz az imámra akkor jött szerintem, mikor egy nap Éva megkísértését tanulmányoztam a Teremtés könyve 3. részében, és összevetettem mai alapigénkkel: „Mivel minden, ami a világban van: a test kívánsága, a szem kívánsága és az élet kevélysége, nem az Atyától van, hanem a világból” (1Jn 2,16).
Összevetve a két szakaszt, megdöbbentett a párhuzam, ami felfedte a Sátán haditervét ellenünk. Három irányból támadja a szívünket. És ha megnézzük, ugyanezt a tervet használja Jézus megkísértéséhez a pusztában a Máté 4,1-11-ben! Ebből következően, hiába erős az ellenség, lépései kiszámíthatóak!
Nézzük meg közelebbről a Sátán tervét, ahogy Éva történetében és Jézus történetében nyilvánvalóvá válik.
1. Vágyakozzanak valamilyen testi élvezet után annyira, hogy eluralkodjék rajtuk. Szex, drogok, alkohol, ételek.
Évát a Sátán gyümölccsel kísértette meg, ami „kívánatos” volt (Ter 3,6b).
A böjtöt tartó Jézust kenyérrel csábította.
A Sátán minden olyan érzéki élvezetet nyújtó dologgal meg tud kísérteni, amivel túl sokat foglakozunk – legyen az íz, illat, hang, érintés, látvány. Ezek jó dolgok az élvezetnek azon határain belül, amire Isten szánta őket. De ha átlépjük a korlátokat, Isten akaratát félretéve keressük szükségleteink kielégítését.
2. Akarják az anyagi dolgokat oly mértékben, míg már leborulva imádják a materializmus istenét. Tekintetüket vonja magára, figyelmüket foglalja le a világ csillogása.
Sátán Jézusnak megmutatta a világ országait, és felajánlotta, hogy mindez az övé lehet.
A Sátán mindig újabb, nagyobb, látszólag jobb dolgokat lebegtet a szemünk előtt az anyagi világból, és csábít, hogy elhiggyük, szükségünk van rájuk. „Ha az enyém lesz, kiteljesedem. Ha megszerzem, boldog leszek.” Aztán elhasználódik, elromlik, elévül, unalmassá válik, bizonyítván, mennyire átmenetiek a világ dolgai.
3. Tegye őket büszkévé, amit csinálnak, vagy amijük van. Kösse le a figyelmüket, uralkodjék rajtuk társadalmi pozíciójuk, fontosságuk tudata. Saját gőgjük csápjai segítsenek kiszívni az életet belőlük.
A Sátán tudást ígért Évának, amitől majd olyan lesz, mint Isten.
Jézust azzal csábította, hogy vesse le magát a templom tetejéről, és parancsoljon az angyaloknak, hogy mentsék meg a zuhanástól. Éljen a hatalmával, váljék fontossá a világ előtt.
Ugyanígy csábít minket is, hogy próbáljunk meg mások fölé kerülni. Helytelenül úgy gondoljuk, kiteljesedünk, ha a világ szemében fontosabbá válunk. Ebből sarjad ki a vágy, hogy észrevetessük magunkat, hogy a pozitív visszajelzés kedvéért, ami simogatja büszkeségünket, megtegyük, amit elvárnak tőlünk. Így aztán dicsekedhetünk a fontosságunkkal.
Álljunk meg időben, drága nővérkéim, ismerjük fel, hogy nem kell a Sátán túszai maradnunk. Ismerjük őt és a mesterkedéseit. És tudjuk, hogy hatalma rajtunk messze elmarad Isten szabadító ígéreteinek erejétől.
Óriási különbség volt Éva és Jézus reagálása között a Sátán csábításaira. Éva beszélgetni kezdett vele, és hagyta, hogy behálózza önigazoló magyarázataival. Jézus egyből az igazságot idézte válaszul. Minden megkísértésre Mózes ötödik könyvéből vett mondattal felelt: „Meg van írva…”, és Isten igazságával elhallgattatta a Sátánt.
Mi hogyan válaszolunk?
Rajtunk múlik.
A Sátánnak nincs hatalma felettünk, ha nem adunk neki. Percről percre, döntésről döntésre, lépésről lépésre rajtunk áll, hogy Isten mindenható igazságában járunk, vagy hagyjuk, hogy a Sátán körénk tekerje hazugságait. Melyiket választjuk?

Uram, köszönöm, hogy felfedted az ellenség haditervét ellenem. Lehet az ellenség meggyőző, de győzni nem fog rajtam. Addig nem, míg segítségeddel az Igazságban és Világosságban járok Veled. Jézus nevében, Ámen.

Lysa TerKeurst: Satan’s Plan Against You
Encouragement for today, 2016.12.01.
www.proverbs31.org