Karácsonyi történetek - Kegyelem

Ott állt a fiú egyenes derékkal, nyakát hátraszegve, dacosan, ökölbe szorított kézzel. „Kezdje már”, mondta. Az igazgató lenézett az asztal előtt álló fiatal lázadóra. „Hányszor álltál már itt?” A gyerek hetykén odavágta. „Láthatja, nem elégszer.” Az igazgató tekintete furcsa volt. „És mindig büntetést kaptál?” „Igen, ha annak mondja, amit kaptam.” Vézna mellkasát kidüllesztve folytatta. „Kezdje már, kibírom, bármit fundált ki, mindig is kibírtam.”
„És legközelebb, mielőtt áthágod a szabályokat, nem szokott eszedbe jutni a büntetés, amit legutóbb kaptál?” „Fenét, azt teszem, amit akarok. Maguk semmivel se tudják megakadályozni.” Az igazgató a tanítóra nézett, aki ott állt mellettük. „Most mit követett el?” „Verekedett. A kis Tonmmyt belenyomta arccal a homokba.” Az igazgató újra a fiúhoz fordult. „Miért? Mit csinált a kis Tommy?” „Semmit, csak utáltam, ahogy rám nézett, ahogy azt is utálom, ahogy maga néz. S ha képes volnék rá, a maga arcát is belenyomnám valamibe.”
A tanító megfeszült, emelte a kezét, de az igazgató pillantása leállította a mozdulatot. Egy darabig nézte a fiút, majd nyugodtan így szólt. „Ma, fiatalember, megtanulja, mi a kegyelem.”
„Kegyelem? Amiről a templomban papolnak? A francnak kell a maguk büdös kegyelme!” „De bizony neked kell.” Az igazgató hosszan nézte a fiatal arcot, és halkan hozzátette. „Igen, nagyon kell.” A fiú hallgatott, az igazgató meg folytatta: „A kegyelem, egyszerűen szólva, meg nem érdemelt ajándék. Nem lehet megfizetni, mindig ingyen adják. Azt jelenti, hogy nem kapod meg a büntetést, amire olyan bőségesen rászolgáltál.”
A fiú összezavarodott. „Mi? Nem akar megütni? Szó nélkül elenged?” Az igazgató lenézett a makacs kölyökre. „Igen, elengedlek.” A gyerek gyanakvóan vizsgálgatta a férfi arcát. „Büntetés nélkül? Akkor is, ha tudja, hogy a kis Tommy képét belenyomtam a homokba?”
„Azt nem mondtam, hogy nem lesz büntetés. Amit tettél, gonosz dolog volt, és tetteinknek mindig megvan a következménye. Lesz büntetés. A kegyelem nem menti fel a gonoszságot.” „Tudtam”, húzta el a száját gúnyosan a fiú, s már nyújtotta is a tenyerét. „Kezdje már, nem kell annyit pofázni.”
Az igazgató odaintett a tanítónak. „Hozza ide a botot.” A tanító odanyújtotta neki. Az igazgató megnézte, majd visszaadta a tanítónak. Újra a gyerekhez fordult: „Azt akarom, hogy te számold az ütéseket.” Előjött az asztal mögül, és megállt a fiú előtt. Megfogta a kinyújtott, ütést váró kezeit, és összecsukta őket, majd a tanítóhoz fordult előrenyújtott tenyérrel. Halkan odaszólt neki: „Rajta”.
A széles falap lendületesen csapott az igazgató kinyújtott tenyerére.
Csatt!
A fiú nagyot ugrott a levegőbe.
Döbbenet ült ki az arcára. „Egy”, suttogta.
Csatt! „Kettő.” A hangja egy oktávval magasabban szólt.
Csatt! „Három….” Ez hihetetlen volt.
Csatt! „Négy.” Könnycseppek jelentek meg a lázadó gyermek szemében. „Oké, hagyják abba, elég volt. Hagyják már abba!”
Csatt! Érkezett a következő ütés az igazgató kérges tenyerére.
Csatt! A gyermek minden ütésnél megrándult, könnyek folytak az arcán.
Csatt!
Csatt! „Kérem, ne!”, könyörgött a korábban oly hetyke lázadó, „Hagyják abba, én csináltam, én érdemlem a verést. Hagyják már, könyörgöm, ne tovább…” De az ütések tovább hullottak, csatt! csatt! egymás után.

Aztán vége lett.

- ismeretlen szerző -