Karácsonyi történetek - George

Hideg karácsonyeste volt Chicagóban. Az öregember benn ült az autószerelő műhelyében. Mióta a felesége meghalt, nem ment sehova ilyenkor. Nem díszítette fel a műhelyt, nem volt karácsonyfája, nem gyújtott ünnepi fényeket. Ugyanolyan nap volt számára, mint a többi. Nem gyűlölte a karácsonyestét, csak nem talált okot az ünneplésre. Gyermekei nem voltak. A felesége elment.
Üldögélt az ablaknál, nézte a havazást, ami egy órája tartott már, s az életén töprengett, amikor kinyílt az ajtó, és egy hajléktalan oldalgott be rajta.
Az Öreg George, ahogy a kliensei nevezték, ránézett, s ahelyett, hogy elküldte volna, beljebb invitálta a tűzhely mellé, hogy melegedjen egy kicsit.
„Köszönöm, de nem akarom zavarni”, mondta az idegen. „Látom, még nyitva a műhely, szusszanok egy kicsit, ha megengedi, aztán megyek tovább.”
„Majd megy, ha már került valami meleg étel a gyomrába”, fordult George a kredenchez. Lecsavarta egy ételhordó termosz tetejét, s egy kanállal együtt odaadta az edényt az idegennek. „Nem sok maradt, de még meleg és finom. Pörkölt. Én csináltam. Utána majd iszik egy kávét, az is forró még, az előbb lett kész.”
Ebben a pillanatban megszólalt az udvari csengő. „Elnézést, ki kell mennem, jövök mindjárt”, szólt George, és indult, hogy megnézze, kinek van szüksége a munkájára.
A kapu előtt egy öreg 53-as Chevy állt. Gőz áramlott ki a motorházból. A vezetője kétségbeesve ragadta meg George kabátujját. „Uram, segítsen!” mondta erős spanyol akcentussal. „Az asszony vajúdik, most vinném a kórházba, de lerobbant az autóm.”
George felnyitotta a motorház fedelét. Úgy tűnt, a motorblokk megrepedt a hidegtől. A kocsinak annyi. „Hát ezzel nem fognak menni sehova egyelőre”, morogta.
„Az nem lehet, könyörgöm, segítsen”, nyöszörgött a férfi. George megfordult, és bement az irodába. A tábláról leemelte öreg járgányának a kulcsát, s visszament az udvarra. Hátra került a garázshoz, beindította az autót, kigurult vele az útra, s megállt a házaspár mellett.
„Itt van, menjenek ezzel”, mondta. „Nem valami szép látvány, de nagyon jól megy.” Segített az asszonyt átszállítani a lerobbant autóból, majd hosszan nézett utánuk, ahogy tovahajtottak az éjszakába. Megfordult, és visszament a házba.
„Örülök, hogy oda tudtam adni az autót. A kerekeik is nagyon kopottak voltak. Az én öreg járgányomon új gumik vannak…” George ekkor vette észre, hogy magában beszél. Mialatt kint volt, a hajléktalan elment. Az edény az asztalon állt üresen, mellette egy használt kávéscsésze.
„Legalább került bele valami, ki tudja, mióta nem evett”, gondolta az öreg. Visszament az utcára, megpróbálta beindítani a Chevyt. Többszöri nekirugaszkodásra beindult a motor. Úgy látszik, mégsem az ment tönkre. Bevitte az autót a garázsba az öreg járgány helyére. Gondolta, megbütyköli, legalább csinál valamit. Karácsony este úgysem jönnek kuncsaftok. Ahogy megvizsgálta, kiderült, hogy tényleg nem a motor ment szét, hanem a hűtés alsó csöve repedt el.
„No, ezt ki is tudom cserélni azonnal”, gondolta, s úgy is tett. „Ezekkel a gumikkal nem húzták volna ki a tél végéig.” Leszedte a védőhuzatot felesége régi Lincolnjáról. Gondolta, kicseréli a kerekeket, ezek egészen újnak látszanak, s úgysem akarta használni az autót.
Mialatt dolgozott, lövést hallott. Nem volt szokatlan a környéken, de azért lecsapva a kezében lévő dolgokat, kirohant az utcára. Egy rendőrautó állt az úton, mellette a földön egy sebesült, egyenruhás férfi feküdt. Mikor meglátta az öreget, megszólalt, és segítséget kért. George megpróbálta felidézni emlékezetében a hadseregben tanultakat a sebesültek ellátásáról, felsegítette a férfit, bevezette a házba, és lefektette. Tudta, hogy sürgősen el kell látni a sebet.
„Nyomókötést alkalmazunk, hogy elálljon a vérzés”, gondolta. Aznap reggel hozták el a tiszta ruhát a mosodából, előszedett egy törülközőt, azzal meg ragasztószalaggal kötözte be a sebet.
„Azt mondják, a ragasztószalag mindenre jó”, próbálta felvidítani a rendőrt. „Valami fájdalomcsillapító is kellene”, gondolta. Előszedett egy pirulát, amit hátfájásra használt. „Ez jó lesz”, mondta, s egy pohár vízzel odaadta a rendőrnek. „Maradjon így, amíg hívok egy mentőt”. Hiába próbálkozott, nem volt vonal. „Majd beszólok a központba a rendőrautó adóvevőjén”, jutott eszébe, és kiment.
Kiderült, hogy a golyó a rádióban állt meg, használhatatlanná téve azt. Mikor visszament a házba, a rendőr már felült. „Mindent köszönök”, mondta. „Ott is hagyhatott volna, hisz a támadóm nem mehetett messzire, magára is rálőhetett volna.”
George leült mellé. „Sosem hagytam cserben egy sebesültet a hadseregben, nem fogom most sem.” Mondta egyszerűen. Benézett a kötés alá, hogy ellenőrizze a vérzést. „Rosszabbnak tűnt, mint amilyen valójában”, mondta. „Átment magán a golyó, de semmi fontos dolgot nem ért. Ha a seb begyógyul, olyan lesz a válla, mint újkorában.” Felállt, és töltött egy csésze kávét. „Jöhet?” kérdezte.
„Nem, köszönöm”, mondta a rendőr. „Márpedig meg fogja inni. A legjobb az egész városban. Fánkot sajnos nem tudok hozzá adni.”
A rendőr elnevette magát, s elvette a csészét. Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, s egy fiatalember ugrott be az irodába, lövésre kész fegyverrel a kezében. „Adja ide a pénzt! Azonnal, vagy lövök!”, üvöltötte. A fegyver remegett a kezében, s George biztos volt benne, hogy ez a szerencsétlen még sosem fogott pisztolyt senkire.
„Ez az alak lőtt rám!”, kiáltotta a rendőr. „Fiam, mire jó ez?”, kérdezte nyugodtan az öreg. „Tedd el azt a pisztolyt, még megint megsebesítesz valakit.”
A fiatalember összezavarodott. „Fogja be, öreg, mert lelövöm. Adja ide a pénzt!” A rendőr a saját fegyveréért nyúlt. „Hagyja csak”, szólt rá George. „Már így is a kelleténél több fegyver van ebben a szobában.” Majd odafordult a fiatalemberhez. „Fiam, karácsonyeste van. Ha pénzre van szükséged, tessék, itt van. Nem sok, de nekem is csak ennyi van. Tedd már el azt a pisztolyt.” Kivett a zsebéből 150 dollárt, és átnyújtotta a férfinak, mialatt a másik kezével elvette tőle a fegyvert.
A fiatalember eleresztette a pisztolyt, a földre rogyott, és sírni kezdett. „Erre sem vagyok jó, mi? Nem akartam én semmi rosszat, csak venni valamit a feleségemnek meg a gyereknek”, zokogta. „Kirúgtak a munkahelyemről. Nem tudom kifizetni a lakbérünket. Az autómat már elvitték múlt héten…”
George átadta a fegyvert a rendőrnek. „Fiam, mind kerülünk szorult helyzetbe olykor. De nem így kell megoldani a bajainkat.”
Felemelte a síró embert, és lenyomta egy székre a rendőrrel szemben. „Persze, néha csinálunk hülyeségeket.” Neki is odanyújtott egy csésze kávét. „Attól vagyunk emberek. De betörni ide egy fegyverrel, az nem old meg semmit. Most pihenj egy kicsit, csillapodj le, s hátha kitalálunk valamit.”
A fiatalember abbahagyta a sírást. Ránézett a rendőrre. „Elnézést kérek, nem akartam meglőni. Elsült a pisztoly. Kérem, ne haragudjon.” „Fogja be, és igya meg a kávéját”, mondta neki a rendőr.
Elsőnek George hallotta meg a szirénázást. Egy rendőrautó és egy mentő állt meg a ház előtt az utcán. Két rendőr lépett be az ajtón pisztollyal a kezében.
„Chuck! Jól vagy?”, kérdezte egyikük a sebesültet. „Ahhoz képest, hogy meglőttek, egész jól. Hogy találtatok rám?”
„A kocsid GPS-e jelzett. Az utóbbi idők legjobb találmánya. Ki lőtt rád?” kérdezte a másik rendőr, s odalépett a fiatalemberhez. Chuck nem késlekedett a válasszal. „Fogalmam sincs. Elnyelte a sötét. Eldobta a pisztolyát, s elrohant.”
George és a fiatalember a cipőjük orrát bámulták. „Ez a kölyök itt dolgozik?” kérdezte a sebesült George-ot. „Igen”, válaszolta az öreg. „Ma reggel fogadtam fel. Elvesztette az állását, szegény.”
Közben a mentősök is bejöttek, hordágyra tették Chuck-ot. A fiatalember közel hajolt hozzá, s ezt suttogta: „Miért…?”
„Boldog karácsonyt, kölyök…”, mondta Chuck. „S magának is, George. Köszönök mindent.”
„Hát ezt megúsztad. Egy gonddal kevesebb”, szólt George, miután a többiek elmentek. Bement a hátsó szobába, és egy dobozzal tért vissza. Kivett belőle egy ékszeres dobozt, és kinyitotta. „Ezt vidd el az asszonykádnak. Szerintem Martha se bánná. Azt mondta, jól jön majd egyszer. És lám.” A fiatalember odanézett, s egy gyönyörű briliánsgyűrűt látott a dobozban. „Ezt nem vihetem el”, mondta elfogódottan. „Magának sokat jelent.”
„Most meg neked jelent sokat”, vágott vissza George. „Nekem megmaradnak az emlékeim. Másra nincs is szükségem.” Aztán újra benyúlt a nagyobbik dobozba. Egy játékrepülőt és egy kisautót vett ki belőle. Az olajtársaság hagyta nála eladásra. „Ezt meg elviszed a kölyöknek.”
A fiatalember újra elsírta magát, és odanyújtotta az öregnek a 150 dollárt, amit korábban kapott tőle. „És mégis miből veszed meg a karácsonyi ebédrevalót? Tedd csak el azt is”, mondta George. „Most meg indulás haza a családhoz!”
Az ajtóból a fiatalember visszafordult. „Reggel itt leszek, ha komolyan vehetem, hogy felvett dolgozni.”
„Szó sincs róla. Karácsonykor zárva tartok”, válaszolta George.”De holnapután itt legyél nyitáskor.”
Kikísérte a fiatalembert, s mikor visszafordult, lám a hajléktalan újra a szobában volt, visszajött. „Hát maga honnan került elő? Azt hittem elment már.”
„Itt voltam végig. Mindig itt vagyok”, válaszolt az idegen. „Azt mondja, nem szokta megünnepelni a Karácsonyt. Miért nem?”
„Hát, mióta az asszony itt hagyott, minek törjem magam. Karácsonyfa állítás, meg minden, kár azért a kis fenyőfáért. Süssek süteményeket, mint annak idején Marthával? Egyedül már nem ugyanaz. Meg különben is kezdek pocakosodni.”
Az idegen George vállára tette a kezét. „Pedig megtartod az ünnepet, George. Enni és inni adtál, mikor éhes voltam, meleget adtál, mikor fáztam. A vajúdó asszony fiút fog szülni, aki felnőtt korában neves orvos lesz. A rendőr, akit elláttál 19 ember életét fogja megmenteni a terroristáktól. A fiú, aki ki akart rabolni, gazdaggá tesz majd téged a munkájával. Az ünnep szellemisége a fontos, és azt te ugyanúgy megtartod, mint bárki más.”
George meghökkent mindattól, amit az idegen mondott. „Honnan veszi mindezeket?”, kérdezte.
„Bízzál bennem, George. Megérzem ezeket a dolgokat. Azt is tudom, hogy mikor lejárnak életed napjai, találkozni fogsz Marthával, és újra együtt lesztek.” Azzal az idegen az ajtó felé indult. „Bocsáss meg, George, de mennem kell. Haza kell érnem az ünnepségre, amit nekem rendeznek.”
Ahogy nézte, George szeme előtt a régi bőrkabát és a kopott nadrág lassan vakító fehér köntössé változott. Aranyfény töltötte be a szobát. „Tudod, George, ma van a születésnapom. Boldog Karácsonyt.”
„Boldog születésnapot, Uram”, válaszolta George meghatódva.

Provided by Free Christian Content.org