2011. december 30., péntek

Más szemszögből

Miért kellett a gyermekemnek sérülten születnie?
Miért kellett a fiam első barátnőjének meghalnia?
Olyan természetes, hogy így teszem fel a kérdést.
Pedig minden megváltozik, ha kiemelkedem énközpontúságomból, ha Isten gondviselő szemével próbálom látni életem eseményeit.
Isten szereti a sérülten születendő gyermekemet, és szereti azt a fiatal lányt, akinél majd szétszóródott agydaganatot diagnosztizálnak. Előre szereti őket, akkor, amikor én még nem is tudom, hogy meg fog születni a gyermekem, vagy hogy derékba törik egy fiatal élet. Ő látja, tudja előre. Nem akadályozza meg. De ahogy kiválasztotta Máriát, hogy a Fiának anyja legyen, úgy talált rá az én fiamra, hogy végigkísérje ezt a kislányt az utolsó, rettenetes hónapokon, és kiválasztott és alkalmassá tett engem, hogy anyja legyek egy önmagát ellátni képtelen sérült gyermeknek. Nem őt adta nekem, engem adott neki. Nem a beteget adta az egészségesnek, az egészségest adta a betegnek.
Meghajtom a fejem, és hálát adok Istennek a feladatért.
Milyen jó, hogy nekünk nem jelezte előre az angyal. Nem tudom, sőt szinte biztos vagyok benne, nem mertem volna igent mondani, nem hangzott volna el a jól ismert mondat: Legyen nekem a Te igéd szerint.
És mégis képesek lettünk rá, mert Ő képessé tett. Óráról-órára, napról-napra töltött fel épp annyi erővel, annyi szeretettel, kitartással, bölcsességgel, türelemmel, amennyire szükség volt.
Ne féljetek attól, mi következik. Semmi olyan nem érhet, amit Isten nem akar, amire nem tud alkalmassá tenni. Most, amíg csak mint félelmetes lehetőségre gondolsz rá, úgy érzed, nincs erőd hozzá, nem tudnád elviselni. Ne igyekezz, tényleg meghaladja az erődet a feladat. Most. Amíg még nem a jelenedhez tartozik. Akkor majd, ha bekövetkezne, megkapsz hozzá mindent, hogy elviseld. Hogy méltóképpen viseld el. Saját szenvedésedet vagy a másikét.

2011. december 26., hétfő

Lélekerősítő levelek 68

Gondolataid kerekeken járnak
Tracie Miles

Mert olyan ő, ahogyan magában gondolkozik.” Péld 23,7 alapján

Szépen indult a nap, de könnyekben végződött. Félszeg kisiskolásként felszálltam az iskolabuszra, alig vártam, hogy hazaérjek egy hosszú nap végén.
Csendben ültem a helyemen, aztán éreztem, hogy lassan összeszorul a gyomrom. A környezet ismerős volt, és valami mégsem volt rendben.
A busz színe ugyanolyan volt, mint máskor: aranysárga. A székek huzata a megszokott fekete műanyag bevonat, rajta hosszú évek koptatásának nyomaival. A padlón itt-ott egy ceruza, egy radír, egy papírlap, ahogy mindig. És valami mégis más volt.
Egyetlen ismerős arc sem volt körülöttem. Idegenek voltak a gyerekek, sosem láttam még a buszvezetőt. Kétségbeesetten kerestem egy ismerős arcot, hiába. Az arcomon rózsák gyúltak, a szívem vadul verni kezdett, mikor rájöttem, hogy rossz buszra szálltam.
Úton voltam valahova, de nem oda, ahova akartam.
A társaimmal való beszélgetések, a sok házi feladat, amit kaptunk, az álmosságom elvonta a figyelmemet. Nem ügyeltem arra, hova megyek. A következmény az volt, hogy nem oda jutottam, ahova el szerettem volna érni.
Ahogy visszaemlékszem arra a napra, eltöprengek, mennyire befolyásolják életünk irányát a gondolataink. Mint az iskolabusz, a gondolataink is elvisznek valahová, de nem biztos, hogy oda, ahova el akarunk jutni.
Ha azon gondolkodunk, hogy a főnökünk milyen kevéssé becsüli meg a munkánkat, gondolataink odavezetnek, hogy elmegy a munkakedvünk, s valószínű romlik a teljesítményünk.
Ha azon töprengünk, milyen sokat teszünk másokért, és ezt milyen kevéssé értékelik, sértődöttek leszünk, türelmetlenekké válunk, lankad a szeretetünk.
Ha azon morfondírozunk egész nap, mi rosszat tett vagy mondott a férjünk vagy a gyermekünk, s gondolatban gyakoroljuk, hogyan fogjuk majd megmondani nekik a magunkét, gondolataink veszekedéshez, sérelmekhez, megromlott kapcsolatokhoz vezetnek.
Ha azon jár az eszünk, miért engedte Isten, hogy bizonyos dolgok megtörténjenek, gondolataink olyan területre szállítanak, ahol megszűnik a biztonságunk és a boldogságunk, mert megrendül a bizalmunk Istenben.
Ha a pénzre, a karrierre, a sikerre és az élvezetekre összpontosítunk, a tévelygők, az elveszettek országában találjuk magunkat, frusztrálttá, elégedetlenné válunk.
Gondolatainknak hatalmuk van, erős önkontrollra van szükségünk, hogy uraljuk őket. Ha hagyjuk, hogy a maguk útján járjanak, hogy elfelé vezessenek Istentől, olyan helyre jutunk, amit nagyon szerettünk volna elkerülni.
Mai igénkkel is arra tanít Isten, hogy gondosan meg kéne válogatnunk, miről gondolkozunk, mert gondolataink határozzák meg, kik vagyunk, és hogyan cselekszünk, hogyan élünk.
Gyermekkoromból felrémlett emlékem is figyelmeztet, hogy állandóan kérjem Isten segítségét, hogy gondolataimat Rá irányítsam, és az Ő gondolataira velem kapcsolatban. Ha ezt teszem, az Ő tervei, az Ő távlatai szerint tudok élni, s észre tudom venni, hová vezetnek a gondolataim. Mert gondolatainknak kerekeik vannak. A te gondolataid hova visznek téged?

Uram, kérlek, segíts, hogy kézben tartsam gondolataim irányítását, és azokra a dolgokra koncentráljak, amik kedvesek Előtted. Szítsd fel bennem a vágyat, hogy Hozzád méltóan akarjak élni, gondolataim a Te Igéd közelében lakozzanak, olyan vidéken, ahol mindig lenni szeretnék. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.09.16.
www.proverbs31.org

Kétségbeesett feleségek
Micca Monda Campbell

A történtek után urának felesége szemet vetett Józsefre, és így szólt hozzá: Hálj velem!”
Ter/1Móz 39,7


Elismerem, középiskolás koromban imádtam a szappanoperákat. Elkápráztatott a romantika és a dráma, úgy véltem, a felnőtt élet hasonló módon zajlik majd a valóságban is. Hát tévedtem! Drámából bőséggel kijut nekem, de a romantikát legtöbbször félre kell tenni.
A valós élet nem olyan, mint amit a TV-ben látunk, vagy a romantikus regényekben olvasunk. Az utóbbiak veszélyesek is lehetnek a magányosokra éppúgy, mint a házasokra. Amikor a valós életünk úgy tűnik, nem ér fel álmainkhoz, könnyen más forrásból keressük a kielégülést. A szappanoperák, pornófilmek, romantikus regények veszélyes viselkedésre ösztönözhetnek, ami aztán elvezethet a bűnhöz.
Házas emberek, asszonyok gyakran meggyőzik magukat, hogy nincs abban semmi rossz, ha valaki másra néznek, másról álmodoznak, amíg ténylegesen meg nem csalják életük párját. Magányosok is érezhetik úgy, hogy vágyakozhatnak valaki után, képzeletben együtt lehetnek vele, ha „testileg tiszták” maradnak. Jézus világosan megmondta: „Mindaz, aki vágyakozással tekint egy asszonyra, gondolatban már házasságtörést követett el vele.” (Mt 5,28). Ez nekünk is szól, lányok.
Úgy gondolom, hogy Potifár felesége, akire mai igénk utal, a „kétségbeesett feleségek” első bibliai példája volt. Nem volt tévéje, amit nézhetett volna, nem olvashatott romantikus történeteket. Szemét és elméjét ki tudta elégíteni a valós életben: ott volt neki József. Vezette a birtokot, s a házukban élt. Jól esett legeltetni rajta a tekintetét. József tudtán kívül közel volt ahhoz, hogy egy kétségbeesett feleség prédájává váljon.
Nem az történt, hogy ez az egyiptomi nő egy nap megpillantotta Józsefet, és a pillanat hevében megkérte, feküdjön le vele. Nem. Azt olvassuk, „szemet vetett Józsefre”. Más szóval, már régóta nézte vágyakozva, bűnös gondolatai voltak vele kapcsolatban, s ez előbb-utóbb cselekvésre késztette. A vágytól merész lett és szégyentelen.
Hogyan óvjuk meg magunkat ettől a bűntől? Követhetjük Jób példáját: „A saját szememmel szövetségre léptem, hogy soha kívánsággal lányra nem nézek”. Illetve fiúra. Igen nagy szükségünk van rá, és felelősségünk is, hogy mi is szövetséget kössünk a szemünkkel, hogy nem nézünk vágyakozva másokra. Gondolj a gyermekdalra, amit a vasárnapi iskolában énekeltünk: „Jól vigyázz, kicsi szem, mit figyelsz! Jól vigyázz kicsi szem, mit figyelsz! Mert a te Jó Atyád a mennyből nézz le rád, jól vigyázz, kicsi szem, mit figyelsz.”
Eldönthetjük, hogy nem nézünk olyan filmeket, TV műsorokat, amik a szexet dicsőítik, és bűnre csábítanak. Ha férjnél vagyunk, elhatározhatjuk vele együtt, hogy imádkozunk magunkért és egymásért, kérve Istent, védjen meg a vágy csábításától, attól, hogy vágyakozva tekintsünk másokra. Azt se felejtsük el, nem igaz, hogy a szomszéd fűje zöldebb. Garantálom, kedvesem, hogy az a pali is mindig felnyitva hagyja a vécékagyló peremét.
Tudom, emberek vagyunk, vétkezünk. Kívül a mennyen senki sem tökéletes. Ezért kell résen lennünk. Nagyon fontos az is, hogy amint észrevesszük a vágyakozó gondolatot, azonnal tegyük lapátra, s dobjuk ki a tudatunkból. A kísértő gondolat megjelenése még nem bűn. De ha hagyjuk, hogy befészkelje magát a fejünkbe, ha foglalkozunk vele, akkor bűnös cselekedetekre vezethet. Ne legyünk olyanok, mint Potifár felesége. Kérjük Istent, adjon nekünk „tiszta” szemet, ami Rá tekint – és a férjünkre, ha házasok vagyunk.

Édes Istenem, bocsáss meg, ha vétkeztem. Ígérem, hogy ha megint jelentkeznének a csábító gondolatok, azonnal kiűzöm őket a tudatomból. Szeretném, ha minden gondolatom tetszésedre lenne. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.09.19.
www.proverbs31.org

Vissza a hálóhoz
Marybeth Whalen

’Megyek halászni.’ ’Veled tartunk’ – felelték. Kimentek és bárkába szálltak. De akkor éjszaka nem fogtak semmit.” Jn 21,3

Voltál-e már azon a ponton, amikor úgy érzed, reményeid, álmaid szertefoszlottak? Mit tettél akkor?
Péter, Jézus tanítványa, elárulta az Urat, és látta meghalni. Jézus már nincs velük. Mit tehetne? A Jn 21-ben azt látjuk, hogy visszatér ahhoz a tevékenységéhez, amit a Jézussal való találkozás előtt űzött. Néha eltöprengek, mire gondolhatott Péter, mialatt ott állt a halászhajó korlátjánál, és a láthatárt kémlelte.
Úgy érezte, az egész egy álom volt? Aggódott a jövő miatt? Eljutott a lelki-szellemi élet csúcsára: együtt barangolt Jézussal, hallgatta Jézust, jövőjét Jézussal tervezte el. Aztán egy szempillantás alatt újra ott találja magát a társaival a régi helyen, mintha semmi sem történt volna.
Isten folytatta a munkát, de egyelőre hagyta, hogy Péter és a többiek visszatérjenek a halászathoz. Hagyott néhány napot a töprengésre, aggódásra. Hagyta, hogy Őt keresve fürkésszék a horizontot – és ne találjanak semmit. Egy időre hagyta, hogy egyedül, sőt elhagyatva érezzék magukat.
Mikor így érzünk, hajlamosak vagyunk visszalépni ahhoz, ami azelőtt volt, amit ismertünk. Régi szokásokhoz, régi barátokhoz, akik és amik talán nem a legmegfelelőbbek voltak számunkra. Régi tevékenységekhez, régi mankókhoz, amikre hajdanán támaszkodtunk. Péterhez hasonlóan, olyan helyen találhatjuk magunkat, ahova azt hittük, sosem térünk vissza.
Most valami mégis más. Van egy szikrányi remény, hogy bár visszatértünk, talán nem sokáig kell itt maradnunk.
Úgy szeretem, hogy ez a történet azzal végződik, hogy Jézus ott áll a parton, és várja, hogy Péterék végezzenek a halászattal, és oda jöjjenek Hozzá. Meg hogy Péter, mikor meglátta, beugrott a vízbe, hogy minél hamarabb odaérjen Jézushoz.
Talán te is kikerültél álmaidból, és visszatértél a megszokotthoz. A csalódás, a kudarc talán arra indít, hogy megkérdezd, hol van Isten. Remélem, bele tudsz kapaszkodni a mai történetbe. Bízom benne, hogy ha körbefürkészed a láthatárodat, ott találod Istent várva rád. S ha meglátod, odarohansz hozzá, ahogyan csak bírsz.
Talán egy időre hagyja, hogy egyedül légy. Hagyja, hogy elbizonytalanodj, hogy ott van-e még. Imádkozom, hogy az a szikrányi remény ne hunyjon ki benned ezalatt. Talán visszatértél a „halászathoz”, de Ő nem akarja, hogy ott maradj. Sokkal több tennivalót akar rád bízni. Ő a háttérben is munkálkodik. Tervei mindig előre visznek, nem visszafelé.

Uram, egyedül érzem magam, mint akiről megfeledkeztek. Néha arra gondolok, valóságosak voltak-e lelki élményeim, vagy csak képzelődtem. Visszatértem a megszokotthoz, mert csak ezt ismerem. De tudom, hogy nem akarsz ott hagyni. Meg akarlak pillantani, miközben kémlelem a horizontot. S ha meglátlak, segíts, adj bátorságot, hogy odafussak Hozzád. Bízom benne, hogy még van terved számomra. És az a terv, tudom, előre visz, nem visszafelé. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.09.20.
www.proverbs31.org



Remény a jövőmben dacára múltam fájdalmainak
Renee Swope

Hiszen tudom, milyen terveket gondoltam el felőletek – mondja az Úr; ezek a tervek a békére vonatkoznak, nem a pusztulásra, mert reménységgel teli jövőt szánok nektek.” Jer 29,11

„Isten mindent jóra fordít.”
„Célja van veled, ha megteremtett.”
„Istennek megvan a terve az életedről.”
Mit érzel, mikor ezeket az ígéreteket olvasod? Hiszed őket? Vagy néha megkérdőjelezed, hogy igazak rád is?
Én kételkedtem is, hittem is.
Röviddel azután, hogy átadtam életemet Krisztusnak, elkezdődött bennem egy küzdelem múltam fájdalmas történéseivel, s kételkedni kezdtem Isten ígéreteiben. Így töprengtem: Ha Isten valóban szeret, miért hagyta, hogy ennyit szenvedjek?
Ha szeret, miért hagyta, hogy a családomat szétzúzza a hűtlenség és a válás, a zűrzavar és káosz, az alkohol és a drog, és még annyi minden? És miért nem állított meg, mikor én magam okoztam fájdalmat magamnak, miért nem óvott meg a depresszió sötétségétől?
Egyik délután összeszedtem a bátorságomat, és beszéltem Wanda barátnőmnek a kétségeimről, a kérdéseimről. Emlékszem, nem csitítgatott, megértően nézett rám, és annyit mondott, hogy sajnál. Aztán elmesélte a saját történetét, csalódásait, kétségbeeséseit. Szavaiban mégsem éreztem kétséget vagy fájdalmat. Bizalom és remény sugárzott belőlük.
Felnyitotta a Bibliáját, és kikereste a Jeremiás 29. részét, majd felolvasta belőle mai igénket nekem szóló ígéretként. „Hiszen tudom, milyen terveket gondoltam el felőletek – mondja az Úr -, ezek a tervek a békére vonatkoznak, nem a pusztulásra, mert reménységgel teli jövőt szánok nektek.”
Azt mondta, Isten meg akarja gyógyítani múltam sebeit, ezekkel kövezi ki az utat, ami a jövőmre vonatkozó terveihez vezet. De én nem akartam, hogy Isten felhasználja fájdalmaimat vagy a múltamat. Hogyan származhatna ezekből bárkinek bármi jó, kiváltképpen nekem?
Érezted már ezt? Kérdezted már magadtól: Ha Isten szeret, akkor miért….?
Az ilyen kérdések könnyen felmerülnek bennünk, ha sebzettek és csalódottak vagyunk. A be nem gyógyult sebek megkeseredéshez és megkötözöttséghez vezetnek. Mégis, Jézussal való kapcsolatunk biztonságában Isten arra hív, hogy tegyük fel ezeket a nehéz kérdéseket, és keressünk rájuk válaszokat, amik elvezetnek megváltó szeretetének és gyógyító hatalmának mélységeibe.
Hadd súgjak ma egy kis reményt a szívedbe. Ha élsz és lélegzel, Isten még nem ért el veled való tervének végére. Mindegy, mit tettél, vagy mi történt veled eddig, Istennek még terve van az életeddel.
Hogyan fedezheted fel ezeket a terveket? Olvassuk el a fenti ige folytatását. Miután Isten kinyilvánítja, hogy Ő ismeri az életünkről kigondolt terveit, így folytatja: „Ha segítségül hívtok, és állhatatosan imádkoztok hozzám, akkor meghallgatlak benneteket. Megtaláltok engem, ha kerestek, és ha teljes szívvel folyamodtok hozzám.” (12-13. v.)
Megtaláljuk Isten tervét, ha a magunkét naponta átadjuk Neki. Ez egy lépésről lépésre, percről percre tartó folyamata a Hozzá fordulásnak, a Vele való beszélgetésnek, a hitnek, hogy hall és meghallgat, s annak, hogy hagyjuk, hogy reménységre és gyógyulásra szeressen minket.
Isten szeretete nem gyorsan ható tapasz a sebeinkre, hanem arra is hatalma van, hogy helyrehozzon és újraépítse bennünk a bizakodó reménységet. Ha engedjük, hogy az Élő Vízként áradó Szentlélek mélyen átmossa a sebeinket, kívül-belül meg tudja gyógyítani a szívünket.
Mialatt feldolgozzuk tegnapunk fájdalmait és átéljük a ma csalódásait, a kétségek újra feltörhetnek, s reményünk elrablásával fenyegetnek. De mikor ezt érezzük, mindig álljunk meg, és ott, azon a helyen keressük Istent. Kérjük, mutassa meg, mi célja van velünk és azzal, ami történt vagy történik, adjon segítséget a kételkedő gondolatok ellen.
Aztán kérjük, segítsen újragondolni saját jövőnket, már nem múltunk és fájdalmaink szűrőjén át, hanem az Ő életadó igazságának erejében. És tudod, mi történik, ha ezt végigcsináljuk percről percre, napról napra, kétségről kétségre? Amit Isten a Jer 29. ezután következő mondatában mond: „Megtaláltok engem – így szól az Úr -, jóra fordítom sorsotokat” (14. v.). Újra és újra meg fogjuk találni. Megtaláljuk Őt, aki ki akar hozni minket kételyeink fogságából a szabadságra és a reményre. Tudom, hogy ez így van, mert már végigjártam, végigküzdöttem ezt az utat, ellenálltam, aztán mindig megadtam magam neki.
Isten szeretete nemcsak csillapíthatatlan, de gyógyító, újraépítő szeretet is. Igazsága küzdelmeink mélyére vág, célt ad fájdalmainknak, megváltást múltunknak, reményt a jövőnknek!

Uram, kérlek, gyógyítsd be sebeimet, adj reményt, mialatt bízni tanulok rólam kigondolt terveidben. Teljes szívemmel fordulok ma Hozzád, kereslek Téged. Oldd fel, kérlek kételyeim bilincseit, tölts el bizakodó reménységgel. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.09.21.
www.proverbs31.org

Te vagy, akit Isten keres?
T. Suzanne Eller

„Kerestem köztük egy embert, aki falat építene, és odaállna a résbe elém az országért, nehogy elpusztítsam, de nem találtam.” Ez 22,30

Nagyon szerettem. Gyakran imádkoztam érte, de meggyőztem magam, nem szólok neki. Nem ismertem az összes körülményt. Nem az én dolgom volt. Nem akartam, hogy azt higgye, elítélem.
Bűnbe keveredett, s félresöpört minden következményt rá és szeretteire nézve. Hosszú ideig titokban csinálta, de mára már kitudódott. Mégsem szóltam semmit.
Ha az autóval piroson hajt át, biztosan figyelmeztetem. A bűn belehajtott a döntéseibe, és még egy piros zászlót sem lengettem meg. Mindaddig, míg egy nap imádkozás közben Isten meg nem állított a fenti igénél: „Kerestem köztük egy embert, aki falat építene, és odaállna a résbe elém az országért, nehogy elpusztítsam, de nem találtam” (Ez 22,30).
Én vagyok, akit keresel, Istenem? Kérdeztem magamtól. Annyira nehéz már miatta a szíved, hogy keresel valakit, aki beáll a fal résébe?
Nem volt könnyű a beszélgetésünk. De átitatta az imádság. Beburkolta a szeretet. És az őszinteség, az édes őszinteség két nő között. Megmondtam, mennyire szeretem, és Jézus is szereti. Annyira szereti, hogy hónapok óta imádkoztat engem érte. Elmondtam, hogy eddigi hallgatásom nem a szeretetemből, hanem a félelmemből fakadt. Azt akartam, hogy tudja, ő jobban számít nekem, mint a félelmem az elutasítástól, a félreértéstől, a konfliktustól.
Hányszor nézzük szó nélkül, hogy egy barátunk, egy gyermekünk, valaki, akit nagyon szeretünk, egyre távolodik Istentől. Hányszor elhanyagoljuk az imádságot érte!
Nagyon nehéz feladat volt, amikor Isten arra hívta Ezékielt, építse meg az igazság falát és álljon be a résbe. Mondja el az igazságot az izraelitáknak. Isten nem ígérte, hogy hallgatni fognak rá. Vagy hogy hatására megváltoznak. Ezékielnek közölnie kellett velük, hogy Isten, mint egy gondoskodó édesapa tévelygő gyermekét, figyeli őket. Gyűlölte bűneiket, de új irányba akarta vezetni őket, nem elnéző volt, hanem határozott.
Barátnőm jól fogadta a szavaimat, innen már rajta áll, meg Istenen, a folytatás. Megígértem, hogy mindig őszinte leszek hozzá, bátorítani, szeretni fogom, imádkozom vele.
Van valaki a közeledben, szeretteid között, akit elkapott a bűn csapdája? Arra kér Isten, hogy szóld az igazságot? Keres téged, hogy beállj a résbe?
Ha igen, tedd meg a következő lépéseket:
- Imádkozz bölcsességért.
- Ne vádaskodj, de beszélj őszintén.
- Ne oktasd, hanem biztasd, bátorítsd.
- Ne vitatkozz, hallgasd meg.
- Beszélj neki Isten szeretetéről és irgalmáról, ezt se felejtsd el.
Kapaszkodó: „Új szívet adok nektek és új lelket oltok belétek, kiveszem testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek. Az én lelkemet oltom belétek” (Ez 36, 26-27a).

Jó Atyám, te jobban szereted őt, mint én. Terved van az életével. Adj nekem szavakat, amikkel szólhatok hozzá. Őszintén, igazságban. De egyúttal szeretetben is. Segíts, hogy beálljak a résbe. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.09.22.
www.proverbs31.org


Nem tehetek mindenki kedvére
Glynnis Whitwer

Az emberek kedvét keresem ezzel vagy az Istenét? Talán embereknek akarok tetszeni? Ha még emberek tetszését keresném, nem volnék Krisztus szolgája.” Gal 1,10

Négy éve kezdtem sms-ezni, mikor felvettük a 21 éves Kortney-t, hogy segítsen a vállalkozásunkban. Egyik nap munkába menet küldött egy sms-t, hogy készítsen-e kávét, mire bemegyek. Még be se gépeltem a választ, már jött az újabb üzenet, majd a harmadik.
Végül abbahagytam a próbálkozást, és felhívtam telefonon. „Kortney, drága – mondtam -, ha egy pillanatra abbahagynád az írogatást, tudnék válaszolni!” Napokig nevettünk rajta. Ő inkább tán rajtam nevetett, de én is jót mulattam.
Mostani kultúránkban az emberek elvárják, hogy azonnal és hatékonyan reagáljunk kéréseikre. Legyen az telefonhívás, sms, e-mail, chat, Facebook bejegyzés, a közmegegyezés – pontosabban elvárás – szerint, válaszolnunk kell.
Bevallom, én is így vagyok vele. Nekem is fontos, hogy szükség legyen rám. Valaki igényli a véleményemet, a segítségemet. De legalábbis kapcsolatba akar lépni velem. Ha valaki be akar vonni az életébe, szeretnék reagálni rá. Azonnal. Ötletesen. Humorosan akár. De valljuk be őszintén, ez bizony kimerítő lehet.
Mások elvárásainak eleget tenni, különösen nekünk, nőknek nehéz. Képtelenség mindenki igényeinek megfelelni. Nincs már határvonal a magánéletünk és társasági életünk között, s ettől némelyikünk mániásan igyekszik mások kedvére tenni. Sajnos, ezzel a viselkedéssel önmagunkat szabotáljuk.
Jézus is észrevett tanítványainál egy ilyen mindenkinek-megfelelni tendenciát. Állandó feszültséget jelentett számukra, hogy másoknak is eleget tegyenek, de Jézusnak is engedelmeskedjenek. Követni akarták Jézust, de a maguk módján. Jézus kihívás elé állította őket, az engedelmességnek egy magasabb szintjére akarta vezetni tanítványait, hogy mindig azt válasszák, ami a fontosabb. Néhány példa erre:
"Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen. Aki meg akarja menteni életét, elveszíti, aki azonban értem elveszíti, az megtalálja” (Mt 16,24-25).
„Egy harmadik ezt mondta neki: ’Uram, követlek, de engedd meg, hogy előbb elbúcsúzzam a családomtól.’ Jézus így válaszolt: ’Aki az eke szarvára teszi kezét és hátrafelé néz, nem alkalmas az Isten országára’” (Lk 9, 61-62).
Amikor mások igényei veszélyeztették az engedelmességet, Jézus visszafordította őket Önmagához. Ugyanazt a ki nem mondott kérdést tette fel nekik, amit nekünk is: Kinek akartok előbb eleget tenni?
Ha nem állunk meg, hogy megválaszoljuk ezt a kérdést önmagunkban, túlterheltté, túlhajszolttá válhat az életünk. Olyanok leszünk, mint azok az elemes játékautók, amelyek elindulnak egyenesen, nekiütköznek egy akadálynak, visszapattannak, s már indulnak is egy másik irányba.
Többször is volt ilyen az életmódom. De a lelkem egyértelmű irányt kapott azóta, hogy Jézus Krisztust tettem vezetőmmé. Ez persze nem ment egyik pillanatról a másikra. Így gondolkoztam, így beszéltem, de évekbe telt, míg életem minden területét sikerült ebbe az irányba fordítanom. A folyamat ma is tart, és néha ma is szembesítenem kell a valóságot a szándékaimmal.
Ha tudatosan Jézusra bízzuk az irányítást, ezzel megszabadulunk a másoknak-megfelelés kötelékeitől, könnyebben felismerjük a szándékaink mögött húzódó motivációkat. Nem beszélve arról, hogy csökken bennünk a stressz, mert elfogadjuk, hogy nem tehetünk mindig mindenki kedvére, és Isten sosem várja el tőlünk, hogy ezt megpróbáljuk.

Uram, egyedül Te vagy méltó arra, hogy kövesselek. Bocsásd meg, hogy néha másokat raktam az első helyre. Adj nekem osztatlan szívet, ezt szeretném. Segíts széttépnem a másoknak való megfelelés kötelékét. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.09.23.
www.proverbs31.org

2011. december 24., szombat

Pici száj, pici láb

Max Lucado

Isten. Kisbaba-Isten. A menny legigazabb gyermeke. Az isteni kegy a kegyvesztett emberrel egyesült. Így fogantál. Aludj jól.
Aludj jól. Sütkérezz a gyémántfényű éjszaka hűvösében. Aludj jól, mert a harag tüze lopakodva közeledik. Élvezd a jászol csendjét, mert messziről már hallatszik az eljövendő zűrzavar robaja. Élvezd karom meleg biztonságát, mert közel a nap, amikor már nem tudlak megvédeni.
Nyugodjatok csendben drága kis kezek. Hiába tartoztok a királyhoz, nem fogtok szatént érinteni, nem számolgattok aranyat. Sosem tartotok tollat, nem irányíttok ecsetet. Nem, drága kis kezek, titeket ennél sokkal értékesebb munkára szántak:
hogy megérintsétek a leprás fekélyes sebét,
hogy letöröljétek az özvegyasszony gyötrelmének könnyeit,
hogy Getszemane rögeit markoljátok.
Újszülött csecsemő zárt kicsi ökle a kezed. Nem fog kormánypálcát szorongatni, nem integet palotaerkélyről a tömegnek. Arra való, hogy majd egy római vascövek odaszegezze egy római kereszthez.
Aludjatok mélyen, drága kis szemek. Maradjatok csukva, amíg lehet. Mert nemsokára tisztul előletek a homály, és látni fogjátok a felfordulást, amit a világban végbevittünk.
Szemek, melyek a pokol legmélyebb bugyrába néznek majd, és találkoznak a sötétség undorító fejedelmével – aludjatok, kérlek, aludjatok; aludjatok, amíg lehet.
Szunnyadj csendben, drága pici száj. Pihenj, nemsokára az örökkévalóság üzenetét fogod elmondani.
Kicsi nyelv, aki életre szólítod majd a halottakat,
aki közlöd a kegyelmet,
aki elhallgattatod ostobaságunkat.
Rózsaszirom ajkak – a biztos megbocsátás csókját rejtitek azoknak, akik hinni fognak, s a biztos halálét azoknak, akik megtagadnak – pihenjetek még.
Drága kicsi láb, tenyerembe veszlek, rád kulcsolom gyengéden ujjaimat, pihenj. Nehéz lépések várnak rád.
Pihenj kicsi láb, pihenj ma még, hogy holnap erő és hatalom legyen járásodban.
Pihenj. Milliók fogják követni lépteidet.
És te, kicsi szív, szent kicsi szív – te, aki az élet vérét pumpálod a világegyetembe – vajon hányszor fogunk összetörni téged?
Megszaggatnak vádaskodásaink.
Bűneink rákja szétmarja sejtjeidet.
Összelapít saját szomorúságod súlya.
És végül beléd fúródik elutasításunk lándzsája.
Ám mégis, az az utolsó döfés, az izom utolsó görcsös összerándulása, a vér és víz kiáradása hozza meg neked a nyugalmat. Kezed kiszabadul, szemed meglátja az igazságot, ajkad mosolyogni fog, lábad biztos úton hazavisz.
És ott végre megnyugszol - most már Atyád örök ölelésében.

Részlet a Christmas Stories: Heartwarming Classics of Angels, a Manger, and the Birth of Hope (2011) c. könyvből

UpWords with Max Lucado, 2011.12.23.
www.crosswalk.com

2011. december 18., vasárnap

Az apától az Atyának

Max Lucado


Én nem így terveztem, Istenem. Egyáltalán nem így. Hogy a gyermekem egy istállóban lássa meg a napvilágot? Eszembe nem jutott volna, hogy így történik. Egy barlangban, juhok és szamarak, széna és szalma közt? Úgy adjon életet a feleségem, hogy legfeljebb a csillagok hallják a vajúdás sikoltásait?
Egyáltalán nem így képzeltem. Nem, én a családdal akartam. Segítő nagymamákkal. Szomszédokkal, akik az ajtó előtt szoronganak, barátokkal, akik körbevesznek. Elképzeltem az üdvrivalgást, ami felveri a házat, mikor felsír a baba. Gratuláló vállveregetések. Hangos nevetés. Ünneplés.
Én valahogy így gondoltam.
Most pedig…? Ki fog velünk ünnepelni? A juhok? A pásztorok? A csillagok?
Ez nem tűnik igazságosnak. Miféle férj vagyok én? Nem tudok bábát szerezni vajúdó feleségem mellé? Egy ágyat, amihez nekitámaszthatja hátát. Párnát is a szamaram takarójából hajtogattam.
Valamit félreértettem? Ez történt, Istenem?
Mikor elküldted az angyalt, aki a fiú születéséről beszélt – akkor nem ezt a jövőt láttam magam előtt. Elképzeltem Jeruzsálemet, a templomot, a papokat, a bámészkodó tömeget. Ünnepi felvonulást talán. Parádét. De legalább egy díszvacsorát. Úgy értem, ez való a Messiáshoz!
Vagy ha nem Jeruzsálemben, legalább Názáretben, nem? Názáret nem lett volna jobb? Ott legalább van házam, ott a műhelyem. De itt kint, itt mim van? Egy elcsigázott öszvér, pár darab tüzifa, egy korsónyi meleg víz. Nem ezt akartam! Bocsásd meg, hogy megkérdezem, de így kell Istennek a világba érkeznie? Az angyal híradását elfogadtam. Az emberek kérdéseit a várandóssággal kapcsolatban el tudtam viselni. Utazást Betlehembe, rendben. De, Istenem, egy istállóban szülni?

Most már bármelyik pillanatban szülhet Mária. Nem egy gyermeket, hanem a Messiást. Nem egy csecsemőt, hanem Istent. Ezt mondta az angyal. Ezt hiszi Mária. És Istenem, édes Istenem, ezt akarom hinni én is. De biztosan megérted, nem könnyű. Annyira, annyira… bizarr.
Nagyon idegen nekem ez az összevisszaság, Istenem. Én ács vagyok. Összeillesztem a dolgokat. Lecsiszolom az éleket. Követem a vízmértéket. Kétszer is mérek, mielőtt vágnék. A meglepetések nem az én asztalom. Szeretem ismerni a tervet. Látni akarom a tervet, mielőtt belefognék.
De most nem én építek, ugye? Most én egy szerszám vagyok. Kalapács a markodban. Szög az ujjaid között. Véső a kezedben. Ez a munka a tied, nem az enyém.
Gondolom, ostobaság számon kérni tőled bármit is. Bocsásd meg a küszködésem. Nem tudok könnyedén bízni, Istenem. De soha nem ígérted, hogy könnyű lesz, ugye?
Egy utolsó kérdést, Atyám. Az angyalt te küldted? Nem küldhetnél megint egyet? Ha nem angyalt, legalább egy embert? Senkit nem ismerek itt, és olyan jó volna, ha nem lennénk egyedül. Talán a kocsmárost. Vagy egy vándort? Még egy pásztornak is örülnék.



One Incredible Savior: Celebrating the Majesty of the Manger - részlet

UpWords with Max Lucado, 2011.12.16.
www.crosswalk.com

2011. december 15., csütörtök

Lélekerősítő levelek 67

Nincs ítélet
Melissa Taylor

„Nincs tehát már semmi kárhoztató ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak.”
Róma 8,1


Szoktál hallani belső, ítélkező suttogásokat, amik szerint nem az vagy, akinek lenned kéne, megint csalódást okoztál valakinek, sosem fogsz megváltozni stb.?
Én szoktam. Rossz szokásaim egyike önmagam elítélése, és ha hagyom, szét tudja tépni önbizalmamat nőként, feleségként, anyaként. Szerencsére épp oly jól ismerem Isten ígéreteit, mint a sátán hazugságait. Elértek szívemhez Jézus szeretetének és jóságának bizonyítékai, köztük a fenti ige ígérete: „nincs már semmi kárhoztató ítélet”.
Igen, de bár ismerem ezt a nekem is szóló igazságot, tudom, meg kell állnom, és válaszolnom kell rá. Ha nem őrzöm fülemet felhangolva az Ő hangjára, ha nem állítom be gondolataimat állandóan az Ő gondolatainak hullámsávjára, megfeledkezem az ígéreteiről.
Az ítélkezés visszatér, és átveszi helyét a Krisztusban gyökerező önbizalomnak.
Egyik reggel mikor az önbecsmérlő ítéletekkel küszködtem, Isten a következő szavakkal szólt hozzám reggeli áhítatomban: „Ne hallgass az ítélkező szavakra, mert nem tőlem származnak.”
Kinyitottam naplómat és szívem mélyéből válaszoltam:
„Jó reggelt, Uram. Te tudod, hogy gyakran ítélkezem önmagam fölött, és mindennek elmondom magamat. Tudod, most is valakinek a szavai keltették ezt bennem. Szavak, amelyek letörtek, amik elrabolták önbizalmamat. Értéktelennek, lúzernek érzem magam. Hallom, hogy Te azt mondod, ne hallgassak az ítélkező hangra. Köszönöm, hogy épp most mondod ezt, amikor olyan nagy szükségem van rá.”
Tovább olvastam az elmélkedést: „Tarts szünetet, mielőtt reagálsz az emberekre és a szituációkra, adj lehetőséget Lelkemnek, hogy általad cselekedjen. A hirtelen szavak és tettek nem hagynak számomra terepet.”
Újra kézbevettem a tollat:
„Uram, tudod, hogy kemény szavakkal válaszoltam az illetőnek. Köszönöm, hogy intesz, tartsak szünetet, mielőtt reagálnék. Áldalak hűségedért. Köszönöm ezeket a szavakat, amik figyelmeztetnek arra, mit vársz tőlem. Nagy szükségem volt rá ma reggel.”
Ha egyedül kéne megvédenünk magunkat önbecsmérlésünktől vagy mások ítélkezésétől, mindig veszítenénk. Szerencsére nem magunknak kell megvédenünk magunkat. Isten igéje biztat: „Az Úr maga fog harcolni értetek” (Kiv/2Móz 14,13-14).
A legnagyszerűbb védőügyvéd: Isten és az Ő Igéje - áll ki mellettünk. Az Ő igazsága felépíti bennünk azt, amit az ítélkezés lerombolt.
A mi dolgunk az, hogy ismerjük Isten ígéreteit, válaszoljunk az Ő igazságára, és higgyünk benne! Az, hogy állandóan át vagyunk itatva az Ő Igéjétől, hogy hagyunk magunknak időt, hogy meghalljuk a hangját, az egyetlen lehetőség a felülkerekedésre, ha a külső vagy belső ítélkezés támad. Olvassunk elmélkedéseket, ássuk bele magunkat olyan könyvekbe, írásokba, amik arról a területről szólnak, ahol épp a harcok dúlnak bennünk, rendszeresen tanulmányozzuk a Bibliát, beszélgessünk Jézussal imádságban, hogy újraépüljön önbizalmunk, ami megillet minket Krisztusban.
Amikor ma Felé fordulunk, hogy meghalljuk a hangját, kérjük, ne engedje, hogy elfelejtsük, hogy Ő velünk van, szeret minket, és igaz az, hogy: „nincs már semmi kárhoztató ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak”. Hisz ez a mondat rólunk is szól, rólad és rólam is!

Uram, ha elfelejteném, juttasd eszembe, hogy nincs már ítélet ellenem. Segíts, hogy tekintetem és gondolataim irányát állandóan Feléd fordítsam. És hogy igazságként fogadjam el Igédet, s így önbizalmam erős maradjon Benned. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.09.07.
www.proverbs31.org

Csak úgy
Amy Carroll

„Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!” Zsolt 90,12

„Hogy vagy? – kérdezte. – Hallottam nagymamád haláláról, és sokat gondoltam rád.” Meglepetten és örömmel ismertem fel a telefonban Melanie hangját. Régi, nagyon kedves barátnőm, de messze lakunk egymástól, nem tartunk szoros kapcsolatot.
Beszéltem neki a szomorúságomról, de az örömről is, amit érzek, tudván, milyen teljes életet élt nagymamám. Aztán folytattuk a csevegést régi barátokról, barátnőkről, gyermekeinkről, a közösségeinkről. Kezdtem kíváncsi lenni, mikor mondja már meg, miért hívott. Egyszercsak szünetet tartott, s közölte szabadkozva, hogy vissza kell térnie a munkájához.
Meglepődtem. Ennyi volt?
Nem volt semmi különösebb oka a hívásának. Egyszerűen csak szakított egy kis időt a napi hajszában, hogy beszélgessünk.
Melanie fiatal özvegy, drága férjét nemrég veszítette el hirtelen. Egyedül küszködik gyermekei nevelésével, a vállalkozással, amit addig ketten vittek a vállukon, és mindazzal, amit az élet naponta elé hoz. Ennek ellenére szakított időt rá, hogy felhívjon, és beszélgessen velem. Megmondtam neki, milyen hálás vagyok a kedvességéért.
Ekkor elmesélte, hogy a férje halála után a templomi csendes imádás ideje volt az egyetlen alkalom, ahol a fájdalma zsilipjei megnyílhattak. Volt úgy, hogy végigsírta az egész istentiszteletet, kiöntve a szívét Istennek, s vigasztalást találva Nála. Volt egy asszony, aki néha melléült, és csendben fogta a kezét.
Egy asszony.
Csendben.
Felajánlotta a jelenlét szolgálatát.
Hatalmas ajándék.
Aztán elmondta, milyen hatással volt rá ez a gesztus. „Megtanultam, milyen sokat jelent az egymásra szánt idő. Ha csak annyira futja, hogy egy-két süteményt tudok vinni valakinek, aki szenved, megteszem. Néha nyomaszt a rengeteg tennivaló, de mindig szakítok időt az emberekre. Az emberi kapcsolatok a legfontosabb elemei az életünknek.”
Arra gondoltam, mennyire tükrözi mindez Jézus lelkületét, aki szintén előre helyezte napirendjében az emberekkel való kapcsolatfelvételt. Hány és hány emberért állt meg. Arcok a tömegből, akikhez odafordult, akiket megszólított. Csak úgy.
Az asszony a kútnál.
Zákeus.
A vérfolyásos asszony.
A tanítványok.
Mária a lábánál.
És folytathatnánk a listát.
Mialatt most írok, számba veszem mai tennivalóimat. Hosszú a lista. Sok-sok kipipálni való, ami még előttem áll, ami az időmet, a figyelmemet igényli. Mind fontosak, de hogyan futtathatom át a listámat mai igénken? Hogyan válhatok minél hasonlóbbá Jézushoz, hogyan vehetem számba úgy a napjaimat, hogy bölcs szívhez jussak? Azt hiszem, új listát írok, és tanulok Melanie-tól. A listám első pontjait üresen hagyom. Nevek, nem tennivalók számára. Az első sor pedig így szól majd: „Válj hasonlóvá Jézushoz. Legyenek ma az emberek a legfontosabbak.”

Uram, a segítségedet kérem, hogy a Te fontossági sorrended szerint alakítsam a napomat. Te tudod, mennyire feladatorientált vagyok. Megtanítanád, hogyan tehetem az embereket az első helyre? Tedd fogékonnyá a lelkemet, hogy érzékelje a Tiédet, és megálljak az emberek mellett, ahogy Te tennéd. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.09.08.
www.proverbs31.org

Kell az elvonulás
Karen Ehman

„Gyertek velem, csak ti magatok, egy csendes helyre, és pihenjetek egy kicsit!” Mk 6,31


Érzed, hogy függő vagy? Én igen. Sajnos, néha egészen súlyos a függőségem. A statisztikák szerint sokan osztoznak velem ebben. Tevékenységfüggő vagyok.
A főiskolán kezdődött. Egy távolról sem tökéletes, szétesett otthonból és az emiatti gyötrő fájdalomtól menekülve igyekeztem mindig lekötni magam. Sportoltam, szerkesztettem az iskola újságját, nyelviskolába jártam, ifjúsági csoportba, önkénteskedtem, s mellette részmunkaidőben dolgoztam, hogy eltartsam magam. Háromnak is elég lett volna, amennyi tevékenységet magamra vállaltam.
Sajnos, a nyüzsöghetnék nem hagyott el felnőttként sem.
A kultúra, amelyben élünk, nem segít leszokni, inkább bátorítja a hektikus életstílust, megtapsolja, jutalmazza. S ki az, aki nem szeretné, hogy néha megveregessék a vállát?
Ám ahhoz, hogy hatékonyan szolgáljuk Istent, nem elég csak lelassulni, csökkenteni vállalásaink számát, hanem néha teljesen le is kell állítanunk a nyüzsgést.
Épp túlvagyok egy egész hónapig tartó internet- és facebook-nélküli böjtölésen. Elmaradtak az állapotfrissítések, nem osztottan meg mókás képeket és videókat, nem száguldoztam blogos autópályákon 31 napig. Iszonyúan nehéz volt, de végül nagyon megérte.
Leutaztam egy 1950 körül épült lelkigyakorlatos házba. Olyan, mint egy diákotthon, nagyon olcsó (napi 10 dollár), de szép helyen van: szőlővel borított dombok között, illatos alma- és körtefákkal teli gyümölcsös mellett.
Bár lehetetlennek tűnő feladat kiszakadni az élet forgatagából, néha eljövök ide, hogy egyedül legyek Istennel, olvassak, töprengjek, írjak és elmélkedjem.
Magányosan sétálgatok az örökzöld sövénnyel szegélyezett utakon. Nincsenek villogó képernyők, televízió és internet, megcsörrenő telefonok. Csak szokatlan, áldott nyugalom.
Évekbe telt, míg megszoktam, hogy évente akár csak 24-48 órára megszüntessek minden tevékenykedést. Csomagolás közben egyfolytában rágódom: „Mi lesz a gyerekekkel? Mégis itthon kéne maradnom inkább. Annyi mindent meg tudnék csinálni ennyi idő alatt. Önzés, hogy elmegyek egyedül?”
De Jézus hív. Téged is. A fenti igeverssel: „Gyertek velem, csak ti magatok…”
Egyedül. Magadban és magadért. Javunkra szolgál.
És mindenekelőtt, mert szükségünk van rá. Az elvonulásban meghallhatjuk Isten hangját, Aki nem szereti túlkiabálni nyüzsgő életünk zajait, inkább halkan suttog, amikor egyedül vagyunk.
Nem mindig engedhetjük meg magunknak, hogy ténylegesen elmenjünk otthonról. Néha akkor is tudatosan ki kell húznunk magunkat a konnektorból. Egy-egy nap pár órára figyeljünk csak az Igére, és az Ő szavaira.
Keress egy barátnőt, akinek szintén erre van szüksége. Beszéljétek meg, hogy ilyenkor felváltva vigyáztok a gyerekekre. Akár úgyis, hogy ő átjön hozzátok a gyerekekkel, te meg átmész hozzá egyedül. (Barátnőd otthonában kevésbé vonja el a figyelmedet a szennyes ruha vagy a feltörlésre váró padló!) Legközelebb meg fordítva csináljátok.
Igen, a keresztény élethez kell az elvonulás. Jézus maga is szünetet tartott néha, és visszavonult a csendbe, a magányba. Kövessük példáját ebben is. Próbálj találni már ma egy alkalmas napot, időszakot, amikor te is leállsz, visszavonulsz és feltöltekezel. Nem fogod megbánni.

Uram, bocsásd meg, hogy nem hallgattam hívásodra, hogy vonuljak el veled egy csendes helyre. Segíts, kérlek, úgy rendezni a dolgaimat, hogy szakíthassak időt a Veled való együttlétre anélkül, hogy megzavarnának. Nagyot kortyolnék végtelen szeretetedből, hogy eltöltsön a nyugalom és béke, amire annyira vágyom, és amit csak Tőled kaphatok meg. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.09.09.
www.proverbs31.org


Belépni a másik fájdalmába
Samantha Reed

„Egy úton lévő samaritánus pedig, amikor odaért hozzá és meglátta, megszánta.” Lk 10,33

Fülledt nyáreste borította be a hátsó verandát, ahhoz is meleg volt, hogy megbillentsük a hintaszékeket, amiken ültünk. Egyetlen könyörülő szellő se rezdült. A pillanat nyugalma csendre késztetett. Csak hallgasd. Légy irgalmas. Térdét felhúzta az arcáig, a tekintete könyörgött. „Kell valaki, aki mellém kuporodik a gödörben. Aki segít kitörnöm a bánatból.”
Egy gombóc a torkomban válaszolt a fájdalmára. A történések leütötték. Félholtan hevert az élet útja mentén.
Kényelemszeretetem intett: surranj ki a vészkijáraton, mielőtt elárasztja lelked a zavartkeltő irgalom. Közismert sémaválaszok tülekedtek az ajkamra:
Az idő meggyógyítja a sebeket.
Amibe nem halsz bele, attól megerősödsz.
Isten időzítése mindig tökéletes.
Mindennek eljön az ideje.
„de amikor meglátta, elkerülte” (Lk 10,31b).
Nem tehetem meg, hogy elmegyek a vesztesége mellett. Hogy előre gyártott szavakat dobok rá, miközben átlépek a fájdalmán. Sokszor jobb visszatartani egy mondatot, mint hanyagul odavetni. Hallgass. Figyelj rá. Légy irgalmas.
„Egy szamaritánus pedig, amikor odaért és meglátta, megszánta; odament hozzá…” (Lk 10,33-34a)
Nem akarom sima sajnálkozással megérinteni. A sima dolgok nem tapadnak. Az átélt irgalom tapaszát ragasztom a sebére.
A közhelyek nem hoznak megkönnyebbülést. A csendes jelenlét, az odafigyelés, a könyörülő kéz segít. Az Ige igazsága irgalmas cselekedetekkel párosulva elindíthatja a gyógyulás folyamatát. Be kell lépnünk a gödörbe. Belesüllyednünk a csendbe. Hallgass. Figyelj rá. Légy irgalmas.
„olajat és bort öntött sebeire, és bekötötte azokat. Aztán feltette őt a saját állatára, elvitte egy fogadóba, és ápolta.” (34. v.).
Az irgalmas szamaritánus többet tett, mint hogy odalökött pár pénzdarabot, egy pokrócot vagy egy kortynyi vizet adott. Első volt a sorban, aki ápolta a sebesültet, segített neki talpra állni és meggyógyulni. Az irgalmas szamaritánus megállt, odahajolt hozzá, és biztosította a szükséges segítséget.
Azon a fülledt estén barátnőm lassú gyógyulása elkezdődött. Nem sokat tehettem, de segítőkész lélekkel adtam, amim volt - és a segítő szándék sokra képes. A karom nem mozdult, de hozzáért az övéhez, az élet valóságát közvetítette. Figyeltem reménység szintjének ingadozását, s ha alacsony volt, feltöltöttem.
Az irgalom az újrabízás, a feltámadó hit lehetősége felé irányította. Mások tanácsokkal látták el, imádkoztak érte, igaz szavakat mondtak neki. Karunkkal alányúltunk, felemeltük, és kihoztuk a gödörből. A gyógyulás felé fordítottuk.
„Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak, és azt mondta neki: Viselj rá gondot, és ha valamit még ráköltesz, amikor visszatérek, megadom neked.” (35. v.)
Évek múltán összetört a szívem. Darabkái szanaszét gurultak, mint üveggyöngyök a dobozból. Meginogtam, majd elvágódtam a fájdalom mocsarába.
Barátnőm odajött hozzám, a túloldalon hagyta a „fel a fejjel”, „az, hogy szerettétek egymást, megéri a veszteséget” – szerű közhelyeket. Odahajolt a fájdalmamra. Csendben, figyelve, irgalmasan. Egy enyhe tavaszi reggelen, ugyanazon a verandán, előttünk két kávéscsésze.
„Újra egész leszel. Meg fogsz gyógyulni. Hinni fogod még, hogy Isten jó, vannak tervei veled, nem hagyott el sohasem.” Egy szemhunyorítással folytatta: „Valaki mondta ezt egyszer nekem, és igaza volt. Újra hiszek; újra bizakodom.” Az Irgalom rábólintott, ketten átkaroltak, és segítettek felállni. Ideje indulni; ideje gyógyulni.
„Mit gondolsz, e három közül ki volt a felebarátja a rablók kezébe esett embernek?" Ő így felelt: "Az, aki irgalmas volt hozzá." Jézus erre ezt mondta neki: "Menj el, te is hasonlóképpen cselekedj."” (36-37. v.)

Köszönöm, Uram, gyógyító irgalmadat. Köszönöm, hogy osztoztál fájdalmamban, mikor meghaltál a kereszten. Kérlek, nyisd meg a szemem, hogy meglássam magam körül a szenvedőket, taníts meg csendben lenni, figyelni rájuk és irgalmat gyakorolni. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.09.12.
www.proverbs31.org

Az én gondolataim vs. Isten gondolatai
Melissa Taylor

„A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen.” Jn 10,10

Meg szoktad kérdőjelezni saját értékes voltodat? Gyakrabban gondolsz arra, ami rossz benned, mint arra, ami jó?
Egyik nap tudatára ébredtem, hogy magamat boncolgatom, miközben valami probléma gyökerét keresem. Ahogy előre haladtam önmagam szétszerelésében, felismertem, hogy nem is saját magam, hanem egy másik hang, az ellenség, a Sátán hangja dobja rám a tojásokat. Minél tovább hallgattam a vádjait, annál jobban zsugorodott önértékelésem és biztonságérzetem.
Hosszú ideig nem ismertem fel a hangját. A sajátomnak hittem a sok negatív gondolatot és a hamis megállapításokat.
A Biblia legelején egy kígyó besiklik Ádám és Éva életébe. Hazug sziszegésével beférkőzött a tudatukba, hittek neki, és így elszakadtak Istentől. Jézust is megkísértette a hazug. De Ő készen állt az Írás szavaival visszavágni neki, és győzni tudott.
Nekünk is birtokunkban lehet ez a fegyver. Ha szívünk és tudatunk megtelik az Igazsággal, le tudjuk győzni a hazug gondolatokat önmagunkról, és a Sátán fülünkbe suttogott álságait.
Megdöbbent a különbség, ha összevetem saját negatív gondolataimat az Igével:
Az én gondolatom: Fel akarom adni.
Isten szava: Tarts ki. (Mt 5,33-37)
Az én gondolatom: Nem látom az utat, el fogok tévedni.
Isten szava: Ő szemmel tartja és elegyengeti az utamat. (Péld 5,21; 4,26)
Az én gondolatom: Senki sem szeret.
Isten szava: Ő az életnél is jobban szeret. (Jn 3,16)
Az én gondolatom: Csúnya vagyok.
Isten szava: Csodálatosnak alkotott. (Zsolt 139,14)
Az én gondolatom: Egyedül vagyok, nem ért meg senki.
Isten szava: Ő soha nem hagy el. Tervei vannak az életemmel. (5Móz 31,6; Jer 29,11)
Az én gondolatom: Egyszerűen nem vagyok elég jó.
Isten szava: Saját képére teremtett engem. (1Móz 1,26)
Lennél szíves kicserélni a tudatodban a hazugságokat Isten igazságával, hogy amikor az ellenség újra támad, visszaverhesd hamis vádjait Isten rólad mondott szavaival?
Kezdetnek vesd mérlegre a gondolataidat, imádkozz bölcsességért, hogy meg tudjad különböztetni az ellenség hangját. Az elítélő gondolatok, amik rombolják önbecsülésedet Krisztusban, nem Istentől származnak. Határozzuk el, hogy mindennap megújítjuk gondolatainkat Isten Igéjében, kiszedegetjük közülük a régi, álnok hazugságokat, s az Igazságot ültetjük helyükbe.

Uram, köszönöm Neked életadó igazságaidat. Tölts fel Igéddel, hogy szabadságban élhessek, és megújuljon önbizalmam. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.09.14.
www.proverbs31.org

Mikor Isten megbánt
Lysa TerKeurst

„Tudok nélkülözni, de tudok bőségben is élni. Mindig mindenhez hozzászoktam: ahhoz, hogy jóllakjam és éhezzem, hogy bővelkedjem és nélkülözzem. Mindent elviselek abban, aki erőt ad.” Fil 4,12-13

Bántott már meg Isten? Őszintén bevallom, néha, mikor elém kerül a fenti részlet a Filippibeliekhez írt levélből, azt gondolom, hogy ez kemény dió.
Hogy elégedett legyek minden helyzetben?
Tényleg?
Évekkel ezelőtt a kislányom a nemzeti tornászválogatott tagja volt. Mialatt néztem a gyakorlatait, úgy éreztem Isten is mosolyog. Szép volt, csupa báj és kellem, magával ragadta a tekintetet.
Egyik este edzés közben, mikor élete egyik legnagyobb versenyére készült, leesett. Százszor is elvégezte már a gyakorlatot gond nélkül. De most valami félresikerült, és egy kis hiba örökre keresztülhúzta tornászálmait.
Egy évig jártunk egyik orvostól a másikig, de végül mindig ugyanazt hallottuk: a sérült válla soha sem lesz képes megtartani a testsúlyát.
Bevallom, szívszorító volt. Nézni, ahogy egy 14 éves kislány küszködik a felismeréssel, hogy egyszer s mindenkorra le kell mondania az álmairól – hát ez nem igazán tölt el elégedettséggel. Persze, tudom, a nagybetűs életben ennél sokkal keményebb helyzetekkel is szembekerülnek emberek. De az ő életében ez óriási csapás volt.
Milyen könnyű ilyenkor belekerülni a miértek örvényébe, és közölni Istennel, hogy megbántott.
Miért kellett ennek megtörténnie?
Miért nem akadályozta meg Isten?
Miért nem hallgatta meg az imádságaimat?
Átélted már? Voltál már olyan helyzetben, amikor minden egyetlen kérdésben sűrűsödött: hogy engedhette Isten, hogy ez megtörténjen? Lehet ez persze apróság is, például, mikor nem találod a kulcsaidat, vagy arra lépsz ki a házból, hogy leeresztett a kerék, épp aznap, mikor nagyon pontosan kéne érkezned egy fontos találkozóra.
A miértek kísértése nagyon erős.
Rákérdezni a miértekre természetes dolog. Egyáltalán nem mond ellent szellemi értékrendünknek. De ha a miértek eltávolítanak Istentől ahelyett, hogy közelebb vinnének, akkor helytelenül tettük fel a kérdést.
Ha a „miért?” reménytelen, akkor milyen kérdés mutat előre?
A „mit?” és a „mi?” kérdés.
Más szóval: „Most, hogy ez a helyzet, mit kezdhetek vele?”
Fil 4,8: „Egyébként pedig, testvéreim, ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami jóhírű, ha valami nemes és dicséretes, azt vegyétek figyelembe!”
Ezt az igét úgy szoktam hívni, hogy „a gondolataim parkolóhelye”.
Ide kellett elérkeznie Ashley-nek is az adott szituációban. Ahelyett, hogy a miérteken rágódna, segítenem kellett, hogy másfajta kérdéseket tegyen fel magában:
Ez a valóság - mit kezdhetek vele?
Mit tanulhatok belőle?
Mi az ebben, ami a javamat szolgálja?
Mit, milyen más lehetőséget nyit meg előttem Isten gondoskodása?
Mennyiben járul ez hozzá a fejlődésemhez, a szellemi növekedésemhez?
Ha átkapcsolunk a miértekről a „mit” kérdésekre, gondolatainkat a helyes parkolóhely felé tereljük.
Hogy ez könnyű lenne? Szó sincs róla.
Segít, hogy továbblépjünk, amikor úgy érezzük, Isten valami olyasmit engedett megtörténni, ami szörnyű, és ezt nem értjük? Igen, segít.
Azért imádkozom, hogy neked is segítsen.

Uram, szeretnék a szereteteden átszűrni mindent, ami történik velem. Tudom, hogy szeretsz. De néha nehéz megérteni, miért következnek be bizonyos események. Felemészt a próbálkozás, hogy megtaláljam a dolgok értelmét, pedig ehelyett a Te perspektívádból kéne néznem az élet történéseit, és bíznom kéne Benned. Köszönöm, hogy másként látom mostmár a dolgokat. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.09.15.
www.proverbs31.org

2011. december 11., vasárnap

Történetek Adventre 23

Örökre - karácsonyi történet Oroszországból
Will Fish
rövidített, terjeszthető változat

1994-ben két amerikai tanár elfogadta az Orosz Oktatási Hivatal meghívását, hogy bibliai alapokon álló erkölcstant és etikát tanítson állami intézményekben: börtönökben, cégeknél, tűzoltóságokon és rendőrségeken, és egy nagy árvaházban. Mintegy 100 árva, elhagyott vagy az otthoni durva bántalmazásból kimentett gyermek élt az állami fenntartású intézményben. Az amerikai küldöttektől hallottuk az alábbi történetet:

Közeledtek az ünnepek 1994 telén, ez volt az első alkalom, hogy a gyermekek a Karácsony igaz történetéről hallottak. Meséltünk nekik Máriáról és Józsefről, akik megérkeztek Betlehembe. Nem találtak szállást a fogadóban, ezért egy istállóban húzták meg magukat. Ott született meg a kis Jézus, szülei egy jászolba fektették.
A gyerekek és az otthon személyzete feszült figyelemmel hallgatták a történetet. Többen előre jöttek, s felültek a padok tetejére, hogy egy szót se veszítsenek el.
Mikor befejeztük, kartonlapokat osztottunk ki a gyerekeknek, s megmutattuk, hogyan tudnak jászlat hajtogatni. Mindenki kapott egy kis sárga papírszalvéta darabot, amit otthonról hoztunk. A városban nem lehetett színes papírt kapni. Útmutatásunk szerint a gyermekek összetépték a sárga szalvétát, és gondosan kibélelték „szalmával” a jászolt. Kis darab flanelből készítették el a kis Jézus pólyáját. A flanel egy amerikai hölgy hálóingéből származott, aki mikor hazaindult, hátrahagyta néhány régi ruháját ilyen célra. Szintén még Amerikából hoztuk azt a drapp posztót, amiből babaformákat vágtunk.
A gyerekek szorgosan dolgoztak a jászluk összeállításán, én az asztalok közt sétálgattam, hogy segítsek, ha szükséges. Minden rendben ment, míg oda nem értem a kis Misa asztalához. 6 év körüli kisfiú volt, és már befejezte a munkát. Belenéztem a jászolba, amit készített, és meglepődve láttam, hogy két baba fekszik a szalmán.
Gyorsan odahívtam a tolmácsot, és kértem, kérdezze már meg a kisfiút, miért rakott két babát a jászolba. Misa öntudatosan összefonta a karját a mellén, ránézett az elkészült jászolra, és elkezdte mesélni a betlehemi történetet. Ahhoz képest, hogy alig volt hat éves, és hogy először hallotta, nagyon pontosan elsorolt mindent – addig, amíg oda nem ért, hogy Mária elhelyezte a kis Jézust a jászolba.
Innen már szabadon szőtte tovább a történetet. Saját befejezést talált ki hozzá: „És amikor Mária betette a kisbabát a jászolba, Jézus rám nézett, és megkérdezte, hol lakom. Mondtam, hogy nincs anyukám meg apukám, és nincs hol laknom.
Akkor Jézus azt mondta, hogy lakhatom nála. De mondtam neki, hogy azt nem lehet, mert nem tudok neki ajándékot adni, pedig mindenki más adott. De nagyon szerettem volna vele lenni, és gondolkoztam, mim van, amit neki adhatnék. Arra gondoltam, ha melegíthetném, az jó ajándék lenne.
Ezért megkérdeztem Jézust: „Ha melegítenélek, az elég lenne ajándéknak?”
„Igen”, mondta Jézus, „ha melegítenél, az lenne a legjobb ajándék, amit kaphatok.”
Ezért bemásztam a jászolba, és Jézus rám nézett, és azt mondta, maradjak vele, és lakjam nála örökre.”
Mikor befejezte a történetet, Misa szemét ellepték a könnyek. Kezével eltakarta a szemét, leborult a padra, a válla rázkódott a zokogástól. Az árva kisfiú rátalált valakire, aki sosem hagyja el, aki vele marad ÖRÖKRE.

2011. december 9., péntek

Történetek Adventre 22

Erik és az öregember

Egy Nancy nevű édesanya mesélte el ezt a történetet egy karácsonyi ebédről, amit a nagyszülőkhöz tartva költöttek el útközben egy étteremben, távol az otthonuktól.

Csak mi voltunk kisgyermekkel az étteremben. Eriket egy magas etetőszékbe ültettem, körülnéztem, a vendégek csendben ettek, vagy halkan beszélgettek. Hirtelen Erik széles mosollyal elkiáltotta magát: Szia! Kisbaba tenyerét az etetőszék tálcájához nyomta, mintha ki akarna szállni. A szeme csillogott az örömtől, s tele szájjal vigyorgott. Apró kis hangokat hallatott boldogságában.
Körülnéztem, keresve az öröm forrását. És megláttam. Egy férfi volt. Kabátja kopott, foltos, elviselt. A nadrágja gyűrött, szakadt, cipzárja rég nem működött, valaha cipőnek nevezett lábbelijéből kikandikáltak az ujjai. Az inge is koszos volt, a haja fésületlen, mocskos. Szakállnak nem nevezhető borosta volt az arcán, az orra göcsörtös, pirosas lila foltokkal. Elég távol voltunk tőle, hogy érezhettük volna a szagát, de biztos voltam benne, hogy bűzlik.
Kezét lóbálva integetett vissza Eriknek. „Szia, baba; szia nagyfiú; látlak ám kishaver!” – kiabálta. A férjemmel egymásra néztünk. Most mit tegyünk? Erik továbbra is lelkesen kacagott: „Szia!” – kiáltotta vissza. Az emberek felfigyeltek, előbb ránk néztek, majd az öregre. Ha van össze nem illő pár, az a vén csavargó volt – meg az én gyönyörű kisfiam.
Megjött a rendelésünk, az öreg tovább hangoskodott. „Kerekecske-dombocska, vagy nem is, tudod a csípicsókát? Nézzék, tudja, hogy kell csípicsókázni!” Mindenki azt hitte, nincs ki a négy kereke. Egyértelműen részeg volt. Zavarban voltunk. Csendben fogyasztottuk az ételt, persze csak mi a férjemmel, mert Erik előadta teljes repertoárját a benne gyönyörködő züllött öregembernek, aki mindent lelkesen kommentált.
Végre készen voltunk, s indulhattunk a kijárat felé. A férjem a pulthoz ment fizetni. Mondta, kint megvár a kocsinál. Ahogy mentem kifelé Erikkel az ölemben, az öreg az ajtóhoz közeledett. „Uram, csak jussak ki, mielőtt hozzánk ér” – könyörögtem. Ahogy mellé értem, megpróbáltam neki háttal, oldalazva elmenni mellette, nehogy véletlenül elérjen a lélegzete. Ahogy elfordultam, Erik áthajolt a karomon, s mindkét kezével az öreg felé nyújtózkodott: „Ölbe, ölbe…” Mielőtt észbe kaptam volna, már át is tornázta magát az öreghez, aki kivette a karomból. Egy bűzös vénember és egy nagyon kicsi gyermek szeretetölelését láttam. Erik bizalommal, teljes odaadással rásimult az öreg vállára. Az behunyta a szemét, és két könnycsepp indult el a szemhéja alól. Az egyik, a kegyetlen élettől, nehéz munkától, fájdalomtól göcsörtös öreg kéz gyöngéden, nagyon gyöngéden tartotta kisfiam fenekét, míg a másik a hátát simogatta.
Nincs két emberi lény, aki ilyen rövid ideig ilyen erősen szerette volna egymást. A fájdalomtól döbbenten álltam. Az öreg fél percig még ringatta Eriket, aztán kinyitotta a szemét és belevéste tekintetét az enyémbe. Határozott, parancsoló hangon mondta: „Aztán vigyázzon erre a gyermekre.” Megbabonázva válaszoltam: „Vigyázni fogok”, s a torkom elszorult. Az öreg lefejtette Erik kezét a nyakáról, kényszeredetten, vágyakozva, mintha nagyon fájna. Átvettem a kisfiamat, az öreg pedig elbúcsúzott. „Áldja meg az Isten, asszonyom, köszönöm, hogy én is kaptam karácsonyi ajándékot.” Nem tudtam válaszolni, valami köszönöm-félét motyogtam.
Erikkel a karomban a kocsihoz futottam. A férjem nem értette, miért sírok, miért szorítom a kicsit úgy magamhoz, és miért mondom egyre: „Istenem, bocsáss meg!” Az előbb tanúja voltam Krisztus szeretetének, amit egy törékeny, ártatlan kisgyerek mutatott meg nekem, aki nem ismeri a bűnt, aki nem ítélkezik; itt volt egy gyermek, aki csak a lelket – s az anyja, aki csak a külsőt látja. Egy vak keresztény - ölében egy látó kisgyermekkel. Úgy éreztem, Isten ezt kérdezi tőlem: Átadod egy pillanatra a gyermekedet? – Isten, aki a sajátját egy örökkévalóságig nekünk adta.
A rozzant öregember, tudtán kívül, rávezetett egy addig csak félig értett igazságra: ahhoz, hogy bejussunk Isten Országába, olyanoknak kell lennünk, amilyenek a kisgyerekek.

www.just4kidsmagazine.com

2011. december 6., kedd

Lélekerősítő levelek 66

A kos már úton van
Glynnis Whitwer

„Azután így nevezte el Ábrahám azt a helyet: Az Úr gondoskodik. Ma ezt mondják: Az Úr hegyén a gondviselés.” 1Móz 22,14

Voltál már olyan kétségbeesett helyzetben, hogy minden reményed elveszett?
Ültél már a konyhaasztal mellett kezedben a villanyszámlával, és fogalmad sem volt, hogy tudod majd kifizetni? Álltál már a csukott ajtó előtt, amit épp most csapott be előtted egy lázadó tinédzser, és úgy érezted, sosem jön már helyre a kapcsolatotok? Törték már össze úgy a szíved, hogy azt hitted, sosem fogsz felépülni?
Szomorúan látjuk, hogy tönkrement világban élünk, ahol a kétségbeejtő szituációk mindennaposak. Tudom, van olyan olvasója ennek a bizonyságtételnek, aki nem látja a kiutat reménytelen helyzetéből. Ha te vagy az, kérlek, olvass tovább. Hiszem, hogy Istennek van számodra ma egy reményt keltő üzenete.
Az üzenet a Bibliából való, egy kétségbeejtő helyzetbe került ember története. Ábrahámnak hívják, és élete legnagyobb próbatétele előtt áll. Egy gyermek utáni vágyakozás hosszú évei után Isten megajándékozza Ábrahámot egy fiúval, akit Izsáknak neveznek el. Ábrahám sosem gondolta volna, hogy Isten azzal teszi próbára a hitét, hogy fel kell áldoznia a fiát. De ez történik.
Ábrahám életének legsötétebb napja lehetett, mikor baktatott fölfelé a hegyen, mellette Izsák a tűzhöz való rőzsével a hátán. Ábrahám úgy gondolta, minden lépéssel közelebb jut egy reménytelen szituáció szomorú végéhez: a fia halálához. Szomorúsága ellenére Ábrahám bízott Istenben. Szíve nem repesett az örömtől. Nem perdült táncra felfelé a hegyen. De rakta egyik lábát a másik elé. Ment előre a sötétségben, engedelmeskedett Istene parancsának.
Ábrahám tudta nélkül valami más is baktatott felfelé a hegyen. Lassan. Nem látta senki. A hegy másik oldalán. Valami más is rakta egyik lábát a másik elé. De Ábrahám nem láthatta.
Ábrahám minden lépésével egy időben egy kos is tett egy lépést felfelé a hegyen.
Ábrahám csak a saját magányos, fájdalmas útját észlelte. Minél közelebb jutott a célhoz, annál erősebb lett a gyötrelmes rettegés. Nem tudom, voltak-e kérdései közben. Nekem lettek volna. Miért nem lép közbe Isten? Miért nem vet már véget a próbatételnek? Nem bizonyította már eléggé Ábrahám a hűségét? Miért így teszi próbára?
Nem jött válasz. Nem hangzott szózat a mennyből. Ezért hát folytatta engedelmesen a parancs teljesítését. Elhelyezte Izsákot az oltáron, és készült fia feláldozására.
És ebben a pillanatban, a legutolsóban, mikor úgy tűnt, eljött a vég, Isten megszólalt, és leállította az áldozatot. Ábrahám felnézett, és meglátott egy kost a bokrokba akadva. Levette fiát az oltárról, helyére fektette a kost, és feláldozta az Úrnak.
A helyet Yahveh-Yireh-nek nevezte el, ami annyit tesz: Az Úr gondoskodik. A történetet leírták, hogy az Isten-követők hosszú nemzedékei olvashassák. Leírták, hogy te és én is olvashassuk, mikor reménytelen helyzetbe kerülünk. Kinyomtatták, hogy te és én is megtudhassuk, hogy Istennek megvan a terve a megoldáshoz. Nem látjuk még. Nem hallunk semmit. De bízhatunk Isten működésében. Az Úr gondoskodik. Rólad is, rólam is.
Bízni akarok Istenben. A kos már úton van.

Uram, Te tudod, mennyire kétségbeesett vagyok. Tudod, hogy megingott a hitem. Akarok bízni benned, de nehezen megy. Kérlek, lépj közbe, segíts, hogy hinni tudjak, mialatt várakozom. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.08.30.
www.proverbs31.org

Túl a kétségek árnyain
Renee Swope

Te azonban kiválasztott vagy, királyi pap, szent ember, Isten tulajdonba vett, hogy hirdesd nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő világosságára hívott el. (1 Pt 2,9 alapján)

A fürdőszobai tükör előtt álltam, a nagy eseményre szépítkezve, s könyörögtem Istenhez, fűtsön fel önbizalommal, vagy küldje vissza, legyen szíves, Jézust, mielőtt az előadásomra sor kerülne. Egész héten bénító kétségek gyötörtek, minden megkérdőjeleződött.
Hiába éreztem megtiszteltetésnek hónapokkal ezelőtt, mikor a szervező felkért a közreműködésre, már nem voltam biztos benne, hogy jól tettem, hogy igent mondtam neki. Szünet nélkül jöttek a kérdések: Mi lesz, ha belesülök, ha elfelejtem, mit akartam mondani? Mi lesz, ha hatástalanok lesznek az érveim? Ha nem fogják fel történeteim értelmét, ha nem nevetnek a poénjaimon? Mi lesz, ha….?
Mikor megfordultam, hogy még beletegyek valamit a hátam mögött lévő táskába, megláttam háromméteres árnyékomat a falon. Meglepett, milyen hatalmas, mennyire eltorzítja 165 cm magas, normál testalkatomat.
Aztán ráébredtem, hogy a bizonytalanságom is létrehozott egy hatalmas árnyékot, a kételkedés árnyékát. Eltorzította a gondolkodásomat, elhatalmasodott az érzelmeimen.
Ahogy ott álltam, és néztem az árnyékomat, Isten mintha a szívemhez suttogott volna: Renee, azért látod az árnyékot, mert háttal vagy a fénynek. Fordulj a fény felé.
Ha valami a fény útjába kerül, árnyékok vetülnek körénk. Ez a helyzet a kétségek árnyékával is. Ha magunkra összpontosítunk, arra, milyen alkalmatlannak érezzük magunkat, vagy hogy mások mit gondolnak rólunk, árnyékot vetünk a gondolkodásunkra, megszakítjuk Isten fényének áradását a szívünk felé.
Nem az a feladatunk, hogy árnyékot vessünk, vagy hogy magunk legyünk a fény. Arra rendeltettünk, hogy a Fényben éljünk, és figyeljünk arra, mit gondol Isten rólunk. Úgy szeretem, ahogy Keresztelő Jánost írja le a Biblia: „Ő tanúként jött, hogy bizonyságot tegyen a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, de a világosságról kellett bizonyságot tennie” (Jn 1,6-7).
Ez ránk is igaz. Jézus mondta: „Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága” (Jn 8,12b). Ha elég közel maradunk Jézushoz, mialatt követjük Őt, bizalmunkat megtaláljuk Benne.
Ha érzelmeink fókuszát saját alkalmatlanságunkról az Ő mindenre alkalmasságot ígérő szavaira fordítjuk, önbizalomhiányunkat tartós Istenbizalomra cserélhetjük. Ha így teszünk, életünk bizonyságtétellé válik, tanúskodunk Arról, aki előhívott minket a sötétségből az Ő ragyogó világosságába (1 Pét 2,9).
Szeretnél jobban kötődni Jézushoz, szeretnél Istenben bízó emberré válni, aki biztonságát kizárólag Rá alapozza? Ha igen, akkor legközelebb, mikor az alkalmatlanság érzésének hideg árnyékát érzed, ne kérj Istentől több önbizalmat, imádkozz inkább tartós Istenbizalomért. Aztán fordulj oda a Fényhez, hogy szíved az Ő ígéreteiből fakadó biztonságra fókuszáljon, és abban éljen.
- Amikor alkalmatlannak érzed magad arra, amit vállaltál, jusson eszedbe Isten szava: kiválasztott vagy.
„Ti vagytok a tanúim és szolgáim, akiket kiválasztottam, hogy megismerjetek, higgyetek bennem, és megértsétek, hogy én vagyok” (Iz 43,10a).
- Amikor úgy érzed, képtelen vagy valamire, ha meginog alattad a talaj, Isten azt mondja: képes vagy.
„Az Úr, az én Uram ad nekem erőt, olyanná teszi lábamat, mint a szarvasoké, és magaslatokon enged járni engem” (Hab 3,19).
- Ha érdemtelenséged gyötör, gondolj arra, hogy Isten azt mondja, szeret téged.
„Drágának tartalak és becsesnek … szeretlek” (Iz 43,4a).

Uram, Igéd azt mondja, kiválasztottál, királyi pappá, szentté tettél, Hozzád tartozom. Segíts, hogy sose felejtsem el, hogy előhívtál kétségeim árnyékából, hogy másoknak is bizonyságot tegyek a Fényről és a reményről, amit Benned megtaláltam. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011. 08. 31.
www.proverbs31.org

Mikor elő akar jönni belőlem a csúnya kislány
Lysa TerKeurst

„Ezeket azért mondom nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek, és örömötök teljessé legyen.” (Jn 15,11)

Előfordul néha veled is, hogy valaki ki akarja tépni az örömöt az életedből?
Velem igen.
És ilyenkor nagyon nehéz. Harcolnom kell. A jó kislány bennem azt mondja: „Légy kedves. Viselkedj Jézushoz méltóan. A te felelősséged, hogyan reagálsz. Uralkodj magadon, Lysa, uralkodj magadon.”
De az agyam csúnya-kislány-oldala kifakad. „Hogy volt képes ezt tenni/mondani! Majd én megmutatom neki!”
Az egyik énem így szól: kulcsold imára a kezedet.
A másik: mondd meg neki a magadét amúgy istenigazából.
Veszekedések.
Kijut belőlük. Talán mindegyikünknek. Főleg azokon a bizonyos napokon.
És Isten?
Nagyon szeretem, ahogy ez a két szó hat rám. Megakaszt. Lecsillapít. Emlékeztet. Megnyugtat. Legyőzi bennem a csúnya kislányt. És arra késztet, hogy megálljak. Állj meg. Csak egy pillanatra állj meg. Mert ezzel a pillanatnyi szünettel esélyt adsz a Szentléleknek, hogy leállítsa a csúnya kislányt, aki majd kirobban belőled, és ezzel végleg elmérgesítené a helyzetet.
A Szentlélek másképp beszél: „Lysa, állj meg, és gondolkodj. Lehet, pillanatnyilag jól esne üvöltözni, visszavágni, kiönteni a dühödet. De hosszútávon neked is rossz lenne. Rettenetesen éreznéd magad. Furdalna a lelkiismeret. Gyerünk, Lysa, csillapodj. Nézz előre, és tedd azt, ami hosszútávon a legjobb.”
Jó. De akkor is ronda dolog, hogy el akarja venni az örömömet.
Ám valójában senki sem veheti el az örömömet, ha én nem hagyom.
Jézus mondja a Jn 15,10-12-ben: „Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok a szeretetemben, ahogyan én mindig megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok az ő szeretetében. Ezeket azért mondom nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek, és örömötök teljessé legyen. Az én parancsom pedig ez: szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket.”
Több ponton is megérint ez az ige. Minden másokkal való interakcióban eldönthetem, megmaradok-e Isten szeretetében, vagy elfordulok tőle. Azt nem tudom irányítani, hogy az a személy hogy viszonyul hozzám. De azt igen, hogy én hogyan reagálok. Ha úgy döntök, megmaradok Isten szeretetében és kedves leszek, ez az örömömre jó hatással lesz. Jézus beinjekciózza örömét a kedves emberek szívébe. Ha úgy döntök, hogy kedves leszek, örömöm ahelyett, hogy megcsappanna, feltelik, teljessé lesz.
Vonulj hát vissza, csúnya-kislány-énem. A jézusi kislány föléd kerekedik. És ragaszkodik minden cseppnyi örömhöz, ami jogosan az enyém. Külső körülmények elrabolhatnak tőlem dolgokat. De az örömömet nem vehetik el.

Uram, ez most olyan szépen hangzik. De nem lesz könnyű, mikor újra találkozom az illetővel, azzal, aki miatt a csúnya kislány elő akar jönni belőlem. Segítesz, hogy ne felejtsem el ezeket a gondolatokat? Segítsz állandóan tudatosítani, hogy ez az ember nem rabolhatja el az örömömet, ha nem hagyom? Juttasd mindig eszembe, hogy ha kedves vagyok, az nem lecsapolja, hanem feltölti örömömet. És ez az, amit szeretnék. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011. 09. 01.
www.proverbs31.org



Hitet az érzelmek fölé
Tracie Miles

„Mert te vagy szabadító Istenem, mindig benned reménykedem.” Zsolt 25,5,

Hónapokig dolgoztam rajta, nagy reményekkel, bízó várakozással.
Egy szempillantás alatt összeomlott. A hír hegyes késként a szívemig hatolt, álmaimat apró darabkákra vagdosta.
Olyan nagy volt a csalódás, hogy nem tudtam az érzéseimen felülemelkedni. Fáradhatatlanul dolgoztam ezen a projekten, és most kiderült: hiába. Csalódást és elutasítást éreztem.
Aztán ez az érzés ingerültségbe fordult, majd sértődöttségbe. Úgy éreztem, ez nem fair.
Miért nem hallgatta meg Isten a kéréseimet? Miért ültette a szívembe egy álom csíráit, ha aztán hagyja, hogy kitépjék onnan? Miért engedte, hogy ez megtörténjék? Miért velem történt meg?
Tudtam, hogy pozitívan kéne hozzáállnom, hogy nem kéne feladnom, de úgy éreztem, erre képtelen vagyok!
Kérdések zakatoltak az agyamban. Mi értelme lenne? Miért próbálkozzam újra? Ha Isten ilyen sokáig nem teljesítette a kérésemet, miért folytassam?
Hagytam, hogy az érzéseim felülírják a hitemet.
Csak az járt az eszemben, mit érzek a kudarc miatt, és nem az, vajon mit tesz közben Isten láthatatlanul. Úgy éreztem, igazságtalan a helyzet, és nem gondoltam arra, hogy mindig Isten útjai a legjobbak. Vágytam az azonnali eredményre, és nem bíztam Isten mindig tökéletes időzítésében.
Mivel rájöttem, hogy érzéseim útját állják hitemnek, a 25. zsoltárhoz fordultam iránymutatásért. A zsoltáros szavai átmosták a lelkemet.
1. vers: „Uram, lélekben hozzád emelkedem!”
Csüggedt voltam, reménytelen, úgy éreztem értéktelen vagyok, elutasítottak. Ezért szívemet kiöntöttem Istennek. És Ő figyelt rám.
2. vers: „Benned bízom, Istenem, ne szégyenüljek meg, ne nevessenek ki ellenségeim!”
Isten figyelmeztetett, hogy Benne bízzam, ne pedig valami álomban vagy vágyban. Ne a világ szempontjaiban. Ne a saját képességeimben. Ne az én időzítésemben. Ne a saját elképzeléseimben. Csak Benne bízzam. Isten elé hoztam imádságban ellenségeimet: az olyan nehezen megfogható érzéseket, mint a kételkedés, az elbizonytalanodás, az összezavarodás, a csüggedés.
3. vers: „Senki se szégyenüljön meg, aki benned reménykedik, azok szégyenüljenek meg, akik ok nélkül elpártolnak tőled!”
Függetlenül attól, hogy beteljesülnek-e elképzeléseim, nem szégyenülök meg, mert Isten az én Istenem. Még ha tervei ütköznek is az én álmaimmal, tudom, hogy akkor is betartja örök ígéreteit.
4-5a vers: „Utaidat, Uram, mutasd meg nekem, ösvényeidre taníts meg engem! Vezess hűségesen, és taníts engem.”
Ezek a szavak megállítottak. Kezdtem racionálisan gondolkozni. Miért vertem a fejem a falba? Miért emészt a szorongás, a frusztráció? Hagytam-e, hogy Isten mutassa az irányt az utamon? Isten gyöngéden figyelmeztetni akar, hogy Ő a tanár, én a diák vagyok.
5b vers: „… mert te vagy szabadító Istenem, mindig benned reménykedem.”
Ha saját vágyaimra és képességeimre hagyatkozom, biztos kudarc vár rám. Az öröm és a beteljesülés reménye egyedül Krisztusból származhat. Benne legyen a reményem, nem az emberekben, a karrierben, a férjemben vagy a gyermekeimben, az egyházban, az anyagi sikerben, a gondtalan életben vagy a beteljesülő álmokban. Istennel a csalódások lehetőségekké válnak, amik erősítik Belé vetett bizalmunkat. Az első lépés, hogy futtassuk át érzéseinket a hitünk igazságain.

Uram, Te tudod, mi fáj, ismered a csalódást, ami a szívembe szúrt. Segíts, hogy bízzam Benned, ahelyett, hogy engedem, hogy felemésszenek az érzéseim. Erősítsed meg hitemet, hogy uralkodni tudjon érzelmeimen. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.09.02.
www.proverbs31.org


Jelentésteli szépségek váratlan helyeken
Sarah Jio

„Tekintsetek föl a magasba,és nézzétek: ki teremtette az ott levőket? Előhívja seregüket szám szerint, néven szólítja mindnyájukat.” Ézs 40,26

Ha azt mondja valaki, találok valami szépet a kertem gyomjai közt, nem hittem volna. Mégis ez történt egyik tavaszi reggel Seattle-ben lévő otthonomban.
Harmadik gyermekemmel való terhességem első időszakában voltam, annak minden kimerítő tünetével, elhívtam egy kedves, korosodó úriembert, hogy tisztítsa meg a kertemet a már-már uralomra jutó gazoktól. A délelőtt folyamán Randy, méretes szalmakalapjával, benyitott, és kérte, menjek vele, mert szeretne mutatni valamit.
„Nézze”, mutatott egy gazcsomóra.
„Mi ez?”
„Erdei ibolyák”, válaszolta.
Elkápráztatott a finom, halványlila kicsi virágok szépsége a szív alakú, sötétzöld levelek hátterével. „Vadvirágok” – folytatta Randy. „A legváratlanabb helyeken bukkannak fel. Van, aki nem törődik velük, pedig szépek.” Rám nézett. „Meghagyhatom őket?”
Csodálatos volt a formás kis lila virágok csoportja a sok gyomnövény között. Megérintett. Hetek óta hányingerrel kezdtem a napot. Nyakig benne voltam az új regényem lektorálásában, miközben két féktelen lurkóra próbáltam vigyázni, s igyekeztem lépést tartani napi munkámmal egy magazinkiadónál. Az élet olyan volt, mint egy állandó maraton – és én már alig bírtam levegővel.
Ahogy ott álltam a kertben aznap reggel, rájöttem, hogy olyannyira csak a futásra koncentráltam, hogy elfelejtettem megállni, és beleszippantani a rózsák illatába – vagy felfedezni a gyomok között az ibolyát. Isten akar figyelmeztetni? Egy ilyen apró, finom kis valami, mint az ibolya, ami váratlanul és hívatlanul előbújik a kertemben, hordozhat valami fontos üzenetet számomra?
Lúdbőrös lett a karom a gondolatra. „Igen” – mondtam. „Kérem, hagyja ott őket!”
Aznap délután, nyitott szemmel Isten teremtett világára, észrevettem, hogy az út mentén is egész ibolyaszőnyeg virít. Talán már elmentem mellettük anélkül, hogy észrevettem volna őket. Mi van még, ami mellett vakon elmentem?
Míg tovább dolgoztam a regényemen, az ibolyák nem hagytak nyugodni. Éreztem, hogy a történetnek szüksége van ezekre az apró, mégis szembetűnő virágszirmokra. Lassacskán a megváltás, a megbocsátás, a kiengesztelődés kulcsszimbólumává váltak a regényemben.
A gyomok gyakran elvonják figyelmünket a szépség és öröm jelenségeiről az életünkben. Gondjaink és tennivalóink eltakarják szemünk elől a csillagok seregét és Azt, aki teremtette őket. Az ibolyák most arra figyelmeztetnek, hogy álljak meg a rohanásban, ne csak a következő feladatra koncentráljak, hanem próbáljak egyszerűen jelen lenni. Arra figyelmeztetnek, hogy keressem Istent a teremtett világban.
A természet különböző elemeit, a vadvirágoktól a madarakig, a Biblia gyakran felhasználja mélyebb mondanivaló közvetítéséhez. A Mt 6, 28-at például mindenki ismeri: „Mit aggódtok a ruházatért is? Figyeljétek meg a mezei liliomokat, hogyan növekednek: nem fáradoznak, és nem fonnak….”
Isten kincsekkel szórta tele az életünket – ajándékokkal, amik csak arra várnak, hogy felfedezzük őket. Miket nem vettünk még észre, mit nem láttunk meg a nagy rohanásban?
Kérlek, nézz ma körül Isten teremtett világában, a ragyogó csillagoktól a szitakötő szárnyának kékes vibrálásáig. Emeld föl a tekinteted, és fogadd be a csillagok seregének látványát. Előfordul, hogy Isten jelentéktelennek látszó dolgokkal mély értelmű üzenetet küld nekünk.

Uram, köszönöm Neked teremtett világod szépségét. Segíts, nyisd meg a szemem, add, hogy jelen legyek, és meghalljam hangodat az apró, látszólag jelentéktelen pillanatokban. Azért imádkozom, hogy sose legyek annyira elfoglalt, hogy ne vegyem észre a szép és jelentésteli dolgokat, amiket az utamra helyezel, hogy vezessenek, és örömöt ébresszenek a szívemben. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.09.05.
www.proverbs31.org



A hála érzése mindent átalakít
Lysa TerKeurst

Nem annyira a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságok gonosz szellemei ellen.” (Ef 6,12)

1992-t írtunk. Ültem az ágyon, arcomon csorogtak a könnyek, negatív gondolatok kergették egymást a fejemben. Miért olyan nehéz együtt élni vele? Miért nem képes megérteni? Miért nem tud megváltozni? Talán nem is kellett volna hozzámennem.
Ez a jelenet újra meg újra megismétlődött házasságunk első öt évében. Csüggedt voltam és kimerült, közel ahhoz, hogy feladjam.
És íme, itt vagyok, eltelt 19 év, és nagyon örülök, hogy akkor nem mentem el.
Az évek során az Efézusiaknak írt levél 6,12 megtanított, hogy nem a férjem az ellenségem. Érezhetem úgy, hogy ő az, de valójában az igazi ellenségem a Sátán, aki gyűlöli a házasságot, és mindent kieszel, hogy közénk álljon.
A Sátán célja mindig az, hogy valamit beékeljen két ember közé, és szétválassza őket.
Minden úton-módon el akar választani egymástól: konfliktusokkal, fájdalommal, félreértésekkel, a zavarkeltés száz meg száz módszerével.
El akar szakítani a szomszédainktól, a barátainktól, a munkatársainktól, a szüleinktől, a házastársunktól, a gyermekeinktől.
Mindenekelőtt Istentől akar elválasztani. Isten szívéről akar leszakítani.
Egyik stratégiája a Sátánnak, amivel az szétválasztást elindítja, hogy igyekszik minket belesüllyeszteni a duzzogás, panaszkodás lelkiállapotába. Ha sikerül figyelmünket a nehézségekre, az egyértelműen negatív dolgokra irányítania, ezzel apró, egyre táguló repedéseket üthet kapcsolataink falán.
A szomszéd – és bárki más – füve egyre zöldebbnek látszik a miénknél.
Tisztán látom a folyamatot, ami házasságunk első öt évében végbement. Valahogy hiperérzékeny lettem mindenre, amit rossznak véltem a férjemben, s teljesen vak lettem a jóra.
Duzzogtam, panaszkodtam, zaklattam, és meg akartam változtatni.
S eközben majdnem tönkretettem a házasságomat.
A Sátán egyre inkább teret nyert, ahogy a távolság Art és köztem napról napra növekedett. Elmentünk tanácsadásra, de szívem annyira fájt, úgy megkeményedett, hogy semmi szinten nem voltam hajlandó kapcsolatba lépni vele. Keserű voltam, zsémbes, és boldogtalan.
Aztán egyik nap, mikor könnyek között könyörögtem Istenhez, tegyen valamit, hogy jó irányba forduljanak a dolgok, késztetést éreztem, hogy felsoroljam Artnak azokat a tulajdonságait, amikért hálás lehetek.
Eleinte nehezen ment. A Sátán suttogásainak hatása alatt voltam, csak a negatív dolgokat láttam, fel sem merült, hogy valami jót is találhatok.
Aztán, ahogy egymás után felszínre kerültek a pozitív vonások, a hozzáállásom is kezdett megváltozni. Mintha a negatív felhők lassan oszladozni kezdtek volna, újra láthatóvá váltak a pozitív tulajdonságok.
Szomorú, hogy öt évem arra ment el, hogy a zöldebb füvön ábrándoztam. Mostmár tudom, hogy ott zöldebb a pázsit, ahol trágyázzuk, és öntözzük. A hála érzése – amikor tudatosan számba vesszük, miért lehetünk hálásak – kiváló módja a pázsit gondozásának. Mindent átalakít.

Uram, köszönöm, hogy megmutattad, milyen jótékony hatása van, ha tudatosítom és értékelem szeretteim jó tulajdonságait. Segíts felismernem a Sátán mesterkedéseit, és hogy ellen tudjak állni nekik valódi hálatelt szívvel. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.09.06.
www.proverbs31.org

2011. december 4., vasárnap

Történetek Adventre 21

Karácsony a szereteté. Meg az örömé, az ajándékozásé, a megosztásé, a családi és baráti együttléteké, a csillogásé, a ragyogó ajándékcsomagoké. De elsősorban a szereteté. Ez akkor vált számomra bizonyossá, mikor egy kismanóra emlékeztető, ártatlan szemű, rózsaszirom arcú tanítványomtól kaptam egy csodálatos karácsonyi ajándékot.
Mark 11 éves árvagyerek volt, a nagynénjénél lakott, egy megkeseredett, középkorú hölgynél, aki súlyos teherként vállalta elhunyt testvére gyermekének gondozását. Ki nem hagyott volna egy alkalmat sem, amikor emlékeztethette Markot saját kedvességére, ami nélkül a fiú most rongyos, hajléktalan csavargó lenne. Az otthoni rideg környezet dacára Mark kedves, melegszívű gyermek volt.
Nem figyeltem fel Markra, míg szokásává nem vált, hogy órák után ott marad az iskolában (kockáztatva, hogy magára vonja nagynénje haragját – mint később megtudtam), hogy segítsen nekem elpakolni, rendet rakni a teremben. Nyugodtan, kényelmes tempóban dolgoztunk, nem sokat beszélgettünk, mindketten élveztük a nyüzsgő iskolai nap utáni csendet. Amikor mégis megszólalt, Mark az édesanyjáról beszélt. Kicsi volt még, mikor elveszítette, de kedves, melegszívű, szerető asszonyként élt az emlékezetében, aki nagyon sok időt töltött vele.
Karácsony közeledtével Mark órák utáni ott maradásai megszűntek. Eleinte vártam rá, de csak múltak a napok egymás után, és ő továbbra is sietve összepakolt az órák végén, és elviharzott. Egyik délután megállítottam, és megkérdeztem, miért nem segít nekem mostanában. Elmondtam, mennyire megszoktam, s most mennyire hiányzik. Nagy szürke szeme felcsillant, ahogy visszakérdezett: „Tényleg hiányoztam magának?”
Elmagyaráztam, milyen sokat jelentett a segítsége. „Egy ajándékot készítek magának délutánonként – suttogta bizalmasan. - Karácsonyra.” Zavarba jött, és kiszaladt a teremből. Továbbra sem maradt velem délutánonként.
Végre eljött az utolsó iskolai nap karácsony előtt. Késő délután Mark beóvakodott a terembe, háta mögött rejtegetve valamit. „Nálam van az ajándéka”- mondta félénken, amikor felnéztem. „Remélem, tetszeni fog.” Elővette a háta mögül, és a tenyerén felém nyújtott egy kicsi, fából faragott dobozt.
„Mark, ez nagyon szép. Van valami benne?”- kérdeztem felnyitva a fedelét.
„Ó, nem látszik, mi van benne- felelte. - Nem lehet megfogni vagy megenni, vagy megsimogatni, de édesanyám sokszor mondta, hogy ettől mindig jól érzed magad, nem fázol, ha hideg van éjjel, és biztonságban vagy akkor is, ha nincs veled senki.”
Csak néztem a doboz üres belsejét. „Mi az, Mark - kérdeztem gyengéden, - amitől ilyen jól fogom érezni magam?” „A szeretet – mondta, lágyan ejtve a szót. – Anya azt mondta, akkor a legjobb érzés, ha továbbadod.” Azzal megfordult, és lassan kiment a teremből.

Most tehát a nappalimban, a zongorán, ott áll egy esetlenül kifaragott fadobozka, s csak mosolygok, ha ismerőseim furcsán néznek rám, mikor kérdésükre, hogy mit tartok benne, azt válaszolom: szeretetet.

- ismeretlen szerző -

2011. november 30., szerda

Történetek Adventre 20

Hogy megmutassa nekünk az utat
- ismeretlen szerző –

Élt egy ember, aki nem hitt a megtestesülésben, Karácsony igazi jelentésében, szkeptikus volt Istennel kapcsolatban is. Egy kis faluban lakott a családjával. A felesége elkötelezett hívő asszony volt, s hitben nevelte a gyermekeit is. A férfi gyakran okozott neki nehéz perceket a hite ócsárlásával, s minden karácsonykor kigúnyolta a vallásos meggyőződéséért. Egy havas karácsonyeste az asszony felöltöztette a gyermekeket, hogy elinduljanak az esti szertartásra. Könyörgött a férjének, menjen velük, de ő szilárdan ellenállt. Kinevette, amiért hisz Krisztus megtestesülésében, ostobaságnak tartotta. „Ugyan hogy alacsonyodna le Isten, hogy olyan ember legyen, mint mi? Képtelen, nevetséges elképzelés!”- mondta. Így hát az asszony a gyerekekkel elment a templomba, a férfi pedig magára maradt.
Alighogy elmentek, kint felerősödött a szél, s hatalmas hóvihar kerekedett. A férfi az ablakhoz ment, kinézett, de csak a kavargó hótömeget látta. Később hallotta, hogy valami az ablakhoz csapódik. Aztán megint. Kinézett, de semmit sem látott. Felkapta a kabátját, s kimerészkedett az udvarra. A háza melletti szabad téren olyasmit látott, amire a legkevésbé sem számított: egy vadlúdcsapatot. Bizonyára dél felé, melegebb vidékekre vonultak, de csapdába ejtette őket a hóvihar. A szél kavarta a havat, elvakította és összezavarta őket, elvesztették az irányt. Eltévedtek, s leszálltak a farmon, sem élelem, sem valami biztonságos hely nem volt, ahol meghúzódhattak volna. Néha szárnyra kaptak, s köröztek a tisztáson vakon, céltalanul.
Megsajnálta őket, és segíteni akart. Gondolkozott. Az udvar végében ott a csűr! Ott meghúzhatnák magukat, míg elül a vihar. Melegben és biztonságban eltölthetnék az éjszakát. Odament hát a csűrhöz, s nem kis fáradsággal kitárta a kétszárnyú kaput. Várt és figyelt, remélve, hogy észreveszik a nyitott csűrt, és behúzódnak. De a ludak csak csapkodtak, köröztek tovább, nem vették észre a nyitott kapukat, vagy nem fogták fel, mit jelentene nekik. A férfi elkezdett fütyülni, hívogatta őket. Semmi. Kiabált, le-föl ugrált, integetett a karjával. A ludak oda se hederítettek. Közelebb ment hozzájuk, hogy felfigyeljenek rá, de csak megijedtek, s arrébb repültek. Bement a házba, kihozott egy darab kenyeret, morzsákra törte, leszórta az útra, hátha az élelem odavonzza őket a csűrhöz. Továbbra sem törődtek vele. Egyre tehetetlenebbnek érezte magát, hátulról feléjük futott, gondolta, sikerül bekergetnie őket a védett helyre. De a ludak csak jobban megrémültek, szétröppentek minden irányba, csak a csűr felé nem. Bármit próbált, nem érte el, hogy berepüljenek a csűrbe. Bármit csinált, nem tudta eljuttatni őket a biztonságba, a melegbe, bármit csinált, nem sikerült rávennie őket, hogy bemenjenek az egyetlen helyre, ahol életben maradhatnak.
Tehetetlenségében felkiáltott: „Miért nem hallgatnak rám? Miért nem követnek? Mi van velük? Miért nem látják meg az egyetlen helyet, ahol túlélhetik a vihart? Hogy tudjam rávenni őket, hogy bemenjenek?” Kis gondolkodás után rájött, hogy egyszerűen nem hajlandók egy ember utasításait követni. „Ó bár meg tudnám menteni őket! Csak úgy tehetném, ha én is vadlúd lennék! Ó bár azzá válhatnék! Akkor meg tudnám mutatni nekik az utat! Akkor meg tudnám menteni őket! Akkor követnének, nem félnének tőlem. Bíznának bennem, s el tudnám vezetni őket a biztonságba.”
Hirtelen elhallgatott, újragondolta az előbbi szavakat, mintha magának mondaná. „Ó bárcsak egy lennék közülük – akkor meg tudnám mutatni az utat – akkor megmenthetném őket.” Eszébe jutott, mit is mondott a feleségének: „Ugyan miért akarna Isten olyan lenni, mint mi? Ez olyan nevetséges!” Fény gyúlt a lelkében, ahogy ezt a két dolgot összekapcsolta gondolatban. Olyan volt, mint egy megvilágosodás – megértette a megtestesülést. Olyanok voltunk, mint ezek a vadludak – vakok, céltalanok, a vesztünkbe rohanók. Isten egy lett közülünk, hogy megmutassa az utat, hogy megtanítson, hogyan menekülhetünk meg. Ez hát a Karácsony értelme, mondta magában.
Ahogy a szél, a hó kavargása elcsendesedett, a szíve is megnyugodott, s hosszan eltöprengett azon, amire rájött. Már értette, miről szól a Karácsony. Már tudta, miért jött el Krisztus. Hosszú évek kételkedése, hitetlensége szertefoszlott, s ő azon a havas karácsonyéjszakán boldogan ölelte magához a megszületett igazságot.

www.domestic-church.com

2011. november 27., vasárnap

Történetek Adventre 19

Három rózsa

Úgy léptem be az élelmiszerüzletbe, hogy nem igazán érdekelt a vásárlás. Nem voltam éhes. 37 éves férjem elvesztésének fájdalma még túlságosan friss volt. És annyi szép emlék kötődik ehhez a bolthoz. Rudyval gyakran betértünk ide, s szinte mindig volt egy pillanat, amikor közölte, hogy előre megy, mert meg akar keresni valami különlegeset. Tudtam, miben sántikál. Pár perc múlva megjelent, kezében három szál sárga rózsával. Tudta, mennyire szeretem a sárga rózsát. Gyásszal a szívemben tértem be most, csak egy-két dolgot akartam venni, de még a vásárlás is más volt, mióta Rudy elment. Hosszabb időbe telik, több gondolkodást igényel, ha egy személyre akarunk vásárolni, mint ha kettőre. Álltam a húspult előtt, kerestem egy tökéletes, kisméretű karajszeletet, s közben az járt az eszemben, Rudy mennyire szerette a karajt.
Egyszer csak egy nő állt meg mellettem. Szőke volt, vékony, szép halványzöld nadrágkosztümöt viselt. Láttam, ahogy felemel egy nagy, előre csomagolt oldalast, betette a kosarába, majd egy kis tétovázás után visszarakta a pultra. Már-már elindult, de aztán megint megfogta a húst. Észrevette, hogy nézem, elmosolyodott. „A férjem nagyon szereti az oldalast, de őszintén, ilyen áron, hát nem is tudom.”
Fojtott hangon, könnyeimet visszanyelve, halványkék szemébe nézve mondtam: „Az én férjem nyolc napja ment el”. Ránéztem a csomagra a kezében, s igyekeztem uralkodni hangom remegésén. „Vegye meg azt az oldalast. És örüljön minden percnek, amit együtt töltenek.”
Megrázta a fejét, láttam a feltörő érzelmet a tekintetében, berakta a csomagot a kosarába, s elindult. Megfordultam, a kocsit eltoltam az üzlet végébe a tejtermékekhez. Ott megint töprenghettem, mekkora kiszerelésű tejet vásároljak.
Negyedliterest, döntöttem, majd elindultam a fagylaltos pult felé az üzlet elején. Azt legalább tudtam, hogy jégkrémből egy darabot kell vennem. Beraktam a kocsiba, és a pénztár felé néztem.
Először a világoszöld kosztümöt vettem észre, aztán felismertem a csinos fiatal nőt, akivel az imént beszélgettem. Valami csomag volt a kezében. Arcán a legragyogóbb mosoly, amit valaha láttam. Tekintetét rám szegezve közeledett, esküszöm, mintha lágy glória ragyogott volna fényes szőke haján. Ahogy közelebb ért, észrevettem, mit tart a kezében, s láttam azt is, hogy könnyek homályosítják el a szemét.
„Ezt neked vettem”, szólt kedvesen, s átadott három hosszúszárú, gyönyörű sárga rózsát.
„A pénztárnál tudni fogják, hogy ez már ki van fizetve” – szólt, majd hozzám hajolt, megpuszilta az arcomat, újra elmosolyodott, s elindult a kijárat felé. Meg akartam mondani neki, mit tett, mit jelentenek nekem a rózsák, de képtelen voltam megszólalni. Csak néztem, ahogy távolodik, s már nem is próbáltam visszatartani a könnyeimet. Lepillantottam a zöld selyempapírba csomagolt csodálatos rózsákra, szinte kételkedtem a valóságukban. Honnan tudta? Aztán hirtelen kitisztult a válasz. Nem voltam egyedül. „Ó Rudy, hát nem felejtettél el?”- suttogtam sírva. Igen, Rudy velem volt, s az angyalával találkoztam.

- ismeretlen szerző -

2011. november 26., szombat

Lélekerősítő levelek 65

Nagyobb szeretetet
Luann Pater

„Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért.” Jn 15,13

Gyilkos vagyok. Komolyan. Kimondom, elismerem. Nem úgy, ahogy talán gondoljátok, de az életemben hosszú ideig barátsággyilkos voltam.
Sokat töprengtem azon, vajon a gyermekkori élményeim okozták-e. Évente költözködtünk, ami tizenéves koromig minden évben iskolaváltást is jelentett. Egy rendkívül félénk kislány számára ez maga a rettenet. Az első iskolai nap előtti éjszakán mindig kivert a víz a félelemtől, hogy megint új osztály, új vizslató tekintetek, új suttogások a hátam mögött, új vihogások várnak.
Az élmények egymásra épültek, úgy gondoltam, nem számít az se, ha megszeretnek az osztálytársak, mert úgysem leszünk együtt hosszú ideig. Néha egy-egy picit megnyíltam. Aztán anyu szólt: „Pakolás”, és megint előkerültek a dobozok, s a bőröndökkel együtt bezárult a szívem is.
Túlságosan fájt arra gondolni, hogy a barátságok tartósak is lehetnek. Biztos voltam benne, hogy ez nem így van, ezért megöltem őket, mielőtt szárba szökkentek volna. Zárd le, mielőtt túl sokat fektetnél bele – ez volt az elvem.
Talán pontosan tudod, miről beszélek. Azzal áltatjuk magunkat, hogy ha nem nyílunk meg, elkerülhetjük az elutasítás fájdalmát, a veszteség miatti kétségbeesést.
Barátnőm, hadd mondjam el, mire jöttem rá. János apostol egy melegszívű, valóságos Jézust rajzol elénk. Jézusnak ez a képe megszólított. Eljutott a szívemig, és attól a pillanattól kezdve a Megváltó szeretete kezdte átalakítani az életemet. Mostmár nagyobb szeretet van bennem is. Megtaláltam az élő víz forrását, amit János evangéliumában Jézus felajánl az asszonynak a kútnál.
Örök életre fakadó víz forrása! És észrevettem, hogyha élni kezdjük ezt a sugárzó életet, másokat is megfertőzünk vele. A bensőnkből fölpezsdülő örömöt nem lehet elrejteni. Hozzád vonz másokat, akik csodálkoznak, miért maradsz derűs minden körülmények között. És akkor megtörténik. Barátságok születnek. A régi énem bezárult és elmenekült volna a kapcsolatok elől. Nem hittem, hogy képes vagyok életben és egészségben tartani egy barátságot. Én nem is vagyok képes, de Isten igen. Az új énem örül a barátoknak!
Talán te is küzdesz a kapcsolataiddal. Isten ma keresztezte az útjainkat, ez nem véletlen. Arra kér, vállaljuk fel a kockázatot. Hallgattasd el a csőszt benned, és szeress, ahogy Ő szeretett.

Uram, köszönöm, hogy szeretsz, s hogy megtanítasz, hogyan fogadhatom be életembe nagyobb szeretettel a barátokat. Nyisd meg az elmémet, hogy túlláthassak önmagamon, és vállaljam a Te szereteteden alapuló kapcsolatok kockázatát. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.08.16.
www.proverbs31.org

Elég nekünk Isten?
Melissa Taylor

„Az én Istenem pedig be fogja tölteni minden szükségeteket az ő dicső gazdagsága szerint a Krisztus Jézusban.” Filippi 4,19


Elég nekem Isten? Életem eseményei gyakran visszakényszerítenek ehhez a kérdéshez. Eljutottam odáig, hogy már nem csak azt mondom, hogy Isten elég, hanem azt is, hogy elég kell, hogy legyen.
Erőfeszítés árán is ott kell tartanom a szívemet ennél az igazságnál.
Gyermekként nem ismertem fel, hogy szükségem van Istenre, de azt éreztem, hogy valami nagyon hiányzik. Hét éves koromban szexuálisan bántalmaztak. Tizenegy voltam, mikor apu elhagyott minket. Mindkét dolog letaglózott, nem hittem, hogy Isten valaha is meg tud gyógyítani. Éveken át a magam erejéből kerestem a gyógyulást, igyekeztem jól érezni magam.
Semmi sem tudott kielégíteni. Semmi sem hozta meg a várt hatást.
Ahogy múltak az évek, egyszerű hívő keresztényből Krisztust aktívan kereső és követő kereszténnyé váltam. S az életem kezdett átalakulni.
Közvetlen kapcsolatom Istennel az imádságban és az állhatatos bibliaolvasás kihívás elé állított. Rájöttem, hogy amikor valamilyen csapás ér, akkor tudok tovább lépni, ha felteszem magamnak a kérdést: „Elég nekem Isten?”
Amikor elárul egy barátom, elég nekem Isten?
Ha meg kell bocsátanom, ami megbocsáthatatlannak tűnik, elég nekem Isten?
Amikor a gyermekem olyan utakon jár, ami kívül esik a látókörömből, elég nekem Isten?
Amikor a házasságom a szakadék szélére kerül, elég nekem Isten?
Amikor valaki nem bocsát meg, elég nekem Isten?
Amikor édesanyám rákban haldoklik, elég nekem Isten?
Amikor mások nem ismerik fel az értékeimet, elég nekem Isten?
Amikor szakmailag vakvágányra kerülök, elég nekem Isten?
Amikor ellenem támad valaki, akit szeretek, elég nekem Isten?
Amikor a hiteleim miatt nem tudom kifizetni a számlákat, elég nekem Isten?
Amikor üldöz a múltam, elég nekem Isten?
Amikor meginog az egészségem, elég nekem Isten?
Amikor mindenben csalódom, elég nekem Isten?
Legutóbb, mikor feltettem magamnak a kérdést, hogy „Elég nekem Isten?”, kinyitottam egy kis dobozt, amiben egyik barátomtól kapott, személyre szabott bibliai idézeteket tartok. Miközben hangosan végigolvastam az igéket, kételkedő gondolataim lassan elcsitultak.
Rájöttem, hogy a válasz a kérdésemre, „Elég nekem Isten?” mindig ugyanaz: Igen, elég.
Semmire sincs garancia itt a földön. Ha mindent elveszítenék is, Jézusomat senki nem vehetné el tőlem. Akár hegyoldalra épült palotában, akár szalmakunyhóban élek, Jézus az enyém. Akár mellettem áll a világ, akár ellenem fordul, Jézus velem van. Amikor földre dönt valami, felkapaszkodom térdelésbe, és megtalálom Jézusom.
Amikor úgy érzed, az élet jobban sújt, mint amit el tudsz viselni, ne add fel. És ne higgy a hazugságnak, hogy Isten nem elég. Ehelyett tedd fel magadnak a kérdést: „Elég nekem Isten?” Majd ültesd el a szavait jó mélyen a szívedbe, hogy bármikor elő tudd venni a választ: „Igen, elég.” Elég nekem Isten, és elég neked is: „Az én Istenem pedig be fogja tölteni minden szükségeteket az ő dicső gazdagsága szerint a Krisztus Jézusban” (Filippi 4,19).

Uram, segíts felismernem és észben tartanom, hogy a minden körülmények közti elégedettség titka Te vagy. Segíts, hogy mindig, bármi történik, tudatában legyek jelenlétednek az életemben. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.08.17.
www.proverbs31.org

Nagyon akartam…
Tracie Miles

Szeresse tehát mindegyiktek a feleségét, akárcsak önmagát, az asszony meg tisztelje férjét.” Ef 5,33

Mikor több mint húsz éve hozzámentem a férjemhez, nagyon akartam szeretni, tisztelni, csodálni őt. Minden erőmmel tökéletes felesége akartam lenni, aki kedves szavakkal, romantikus csókkal, finom vacsorával fogadja élete párját minden este.
Később aztán munkahelyi problémák adódtak, emelkedtek a számlák, gyermekek születtek, egyre nagyobb volt a szennyes ruhák halma, és az élet kaotikussá vált. Tudat alatt lassacskán kialakult bennem az elvárások mérőrúdja, amivel azt méricskéltem, mennyire érdemli meg a férjem a szeretetemet és a tiszteletemet.
Amikor úgy érezzük, házasságunk távol áll az esküvő előtti irreális várakozástól, amikor a való élettel szembesülünk, gyakran kialakul az a rossz szokásunk, hogy férjünket - és ezzel a házasságunkat - negatív színben lássuk. Minél tovább él együtt a házaspár, annál könnyebb nem csak észrevenni, de kíméletlenül kritizálni is a másik hibáit. Ez aztán ingerlékenységhez vezet, türelmünk a minimumra esik, és eltűnik minden ragyogás a házasságunkból.
Ennek eredményeként már igencsak kelletlenül adjuk – ha egyáltalán - a szeretet, tisztelet, csodálat ajándékát, amit olyan nagyon adni akartunk házasságunk elején.
Néhány éve a kezembe került egy feleségeknek szóló könyv, amit Rick Johnson barátom írt. Reméltem, hogy talán sikerül visszacsempésznie valami örömöt a házasságomba. Nem sejtettem, hogy Isten a könyvben leírt igazságokkal fogja felhívni a figyelmemet - és segíteni is fog -, hogy bizonyos változásokat hajtsak végre saját belső életemben. Míg olvastam, Isten ítéletet mondott arról, ahogy csak pár napja is viselkedtem a férjemmel. Felidéztem, miket vágtam a fejéhez, és milyen könnyedén áradt ki a számon a sok-sok kritika, amit már nagyon megbántam. Míg valaha férjem legerősebb támasza akartam lenni, most én voltam az, aki leginkább kedvét szegte.
Isten rávilágított, mekkora hatással vagyok férjemre és házasságunkra, ha biztató szavakat mondok. Építőket, nem rombolókat.
Nekünk, nőknek, hatalmunk van minden nap felépíteni vagy földig rombolni a férjünket attól függően, mennyi tiszteletet mutatunk iránta, mekkora bizalomról teszünk tanúságot.
A tisztelet és a csodálat a két legerősebb eszköz, amivel egy feleség befolyásolhatja a férjét. Mikor ráébredtem, hogy én megtagadtam tőle ezt a két becses ajándékot, kértem Istent, segítsen, hogy megválogathassam a szavaimat. Kértem Őt, töltse fel szívemet olyan érzésekkel, nyelvemet olyan szavakkal, amiktől a férjem úgy érzi, tisztelem, csodálom, szeretem őt függetlenül attól, hogy véleményem szerint megérdemli-e vagy sem.
Az Ő segítségére volt szükségem, hogy beválthassam, amit a házasságom elején vállaltam, kértem, hogy jelezze mindig, ha kritikus gondolatok türemkednek be a tudatomba, és segítsen, hogy ezek ne jussanak a megfogalmazás szintjéig.
Néhány hét alatt már észrevehető volt a változás – bennem, a férjem viselkedésében, a kapcsolatunkban. Olyan változás, ami újraélesztette a feltétel nélküli szeretetet, tiszteletet és csodálatot. Olyan változás, ami lehetővé tette, hogy azt adjam, amit végig adnom kellett volna, ahogy eredetileg szándékoztam.
Tiszteletet és csodálatot tükröző szavaink segítenek férjünknek azzá a nagyszerű emberré válni, akinek Isten szándékai szerint válnia kellene, és viszonzásul olyan házasságban élhetünk, amilyet mindig is álmodtunk magunknak.

Uram, segíts féken tartanom a nyelvemet, és felépítenem a nagyszerű embert férjemben. Szabadíts meg, kérlek, kritizáló hajlamomtól, még akkor is, ha okom volna rá. Nyisd meg a szememet, hogy a rossz helyett mindig a jót lássam. Segíts, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz, s erős, szeretetteljes házasságot építsünk ki egymással. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.08.19.
www.proverbs31.org

Megtervezem a pihenésem

Glynnis Whitwer

Ő azt felelte nekik: ’Ez az, amiről az Úr beszélt, hogy a nyugalom ideje lesz holnap, az Úr szent szombatja. Süssétek meg, amit sütni akartok, és főzzétek meg, amit főzni akartok, és tegyétek félre magatoknak mindazt, ami fölösleg, hogy megmaradjon másnapra.’” 2Móz 16,23

Rengeteg munkával jár a nyaralásra készülődés. Mire mindent kimosok, kitakarítom a lakást, és rendet hagyok magam után az irodában, már ki is merültem.
Idén a családi nyaralásunk két nappal egy többhetes nagy munkahelyi hajtás után kezdődött. Mire bezártam a bejárati ajtót, és a kocsihoz indultam, rám tört a testi-lelki fáradtság.
Megérkezve úti célunkhoz, sírni tudtam volna a megkönnyebbüléstől. Megérte a hónapokig tartó tervezés, az utóbbi hetek lázas készülődése. Néhány napi teljes nyugalom és kikapcsolódás után úgy éreztem, feltöltődtem, kész vagyok ott folytatni, ahol abbahagytam.
A pihenésre való felkészülés természetes dolog a nagy nyaralások előtt, de a Sabbath megünneplése előtt az utóbbi időkig nem jutott eszembe a készülődés. Minden héten esélyt kapok a nyugalomra. Illetve ez nem csak esély, hanem az Úr parancsa. De ahelyett, hogy a pihenést tervezném, beleveszek egy egész napnyi tennivalóba. Valamiért úgy gondolom, hogy a pihenőnap majd magától kialakul. De ez nem igaz. Át kell gondolnom, hogyan fogom Isten parancsát teljesíteni. Szándék kell hozzá, hogy megtörténjék, különben csak az elmaradt tennivalóimat pótolom a pihenőnapon.
Isten évek óta gyengéden korholt, amiért nem szentelem meg az Ő napját. Az igazság az, hogy hiába tudtam, hogy egyike a Tíz Parancsolatnak, gyakran az engedelmesség elé helyeztem a tennivalókat. Nem egyszer igyekeztem szépíteni a dolgot, és aktív pihenésnek neveztem ki a munkát, amit végeztem, mintha ezzel becsaphatnám Istent. Valójában hétnapos munkahetem volt, és nem törődtem a pihenőnappal.
Könnyű mentséget találni a pihenés elhanyagolására: öt gyermek anyja vagyok, a munkám kötődik a gyülekezethez, csak néhány emailt kell megírnom stb. Hát elég sutának tűnnek ezek a kifogások, ha összevetem őket Isten kérésével, hogy engedelmeskedjem neki valamiben, ami kellemes, és a javamat szolgálja.
A Sabbath a szerető mennyei Atya ajándéka gyermekeinek. Egy nap, amikor megkönnyebbülten felsóhajthatok, és abbahagyhatom a munkát. Testem, lelkem, elmém vágyik a pihenésre. Ha elutasítom ezt a gyógyító ajándékot, az nekem és a családomnak is fájni fog. Nem beszélve arról, hogy konkrétan engedetlenné válok Istennel szemben.
Mivel tudom magamról, hogy mindig tevékenykedni akarok, tudatosan meg kell terveznem a pihenést. A házimunkát szét kell osztanom a hétköznapokra, a mosást-vasalást egy nappal előbb be kell fejeznem, főzni is előre fogok. Meg kell terveznem a hetemet. De ha a Sabbathot ily módon előtérbe helyezem, Isten gondoskodó parancsának engedelmeskedem, és a gyermekeimnek is megtanítom, hogy ezt tegyék.
Mikor szomjas lelkem megérzi a pihenés frissítő erejét, rájövök, miért kéri Isten, hogy szenteljem meg az Ő napját.

Uram, bocsáss meg, hogy sokszor kifogásokat kerestem, és nem engedelmeskedtem parancsodnak. Tudom, hogy ajándékul adtad nekem ezt a napot, s én mégis gyakran visszautasítottam, hogy a magam útját járjam. Segíts, hogy tudjam bölcsen megtervezni a hetemet, hogy mindig készen álljak a pihenőnapra. Köszönöm, hogy megbocsátasz, és újabb esélyt adsz az engedelmességre. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.08.22.
www.proverbs31.org

Kelj fel a romokból
Micca Monda Campbell

Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket elhatározása szerint elhívott.” Róm 8,28

Nem először olvastam már az Apostolok Cselekedeteit, s őszintén megvallva úgy éreztem, nem tud már semmi újat nyújtani. Aztán elérkeztem a kilencedik fejezethez, s valami a szemem elé ugrott. „Elutasítás” – ez a szó pattant elém, pedig benne sem volt a szövegben. Talán azt láttam meg, amit éreztem aznap: az elutasítást.
Ott tartottam a történetben, hogy Saul, a gyilkos, átalakul Pállá, Krisztus tanítványává. Bár Pál személyisége teljesen megváltozott, sokan elutasították őt múltbeli tettei és életmódja, a híre miatt.
Sőt, miután teljesen odaadta magát Krisztus szolgálatára – feláldozva tanulmányait, életmódját, megmaradva magányosnak, hogy jobban szolgálhassa az Urat –, többször alaptalanul megvádolták, börtönbe vetették, hajótörést szenvedett nem egyszer. Nem furcsa ez egy olyan ember életében, akit Isten elhívott? Isten meghívása ugye meg kellett volna, hogy védje ezektől a dolgoktól?
A betegségre gondoltam, ami hónapokig kínzott. Olyan súlyos volt, hogy hetekig ágyhoz kötött, nem tudtam dolgozni, tevékenykedni, szolgálni. Úgy éreztem, Isten elvetett magától. Értelmetlennek tűnt az egész. Meg se tudnám számlálni, hányféle módon igyekeztem szolgálni Istent. Aztán minden figyelmeztetés nélkül, feltámad a vihar, és betör az életembe. Fellegek tornyosulnak fölém, és hajótörést szenvedek. Így éreztem.
Talán te is átélted már. Talán a családtagjaid, a barátaid, a munkatársaid vetettek el maguktól. Vagy alaptalanul megvádoltak. Talán gúzsba köt az anyagi helyzeted, talán valaki más bűneinek árát kell megfizetned.
Olyan igazságtalannak tűnik az egész. Igyekeztél helyesen élni. Amennyire tudsz, az engedelmesség útján jársz. Hiszel Isten Szavában, bízol az ígéreteiben. Ez a hit sima utazást kéne, hogy biztosítson, nem pedig viharos, hajótöréssel fenyegető hánykolódást, nemde?
Ha végigkövetjük Pál útját, láthatjuk Isten működését az elutasításokban, a próbatételekben, a börtön ideje alatt, a hajótörésekben. Az elutasítás és a bebörtönzés alkalmat adott Pálnak, hogy megossza az evangéliumot a farizeusokkal. A nép megtapasztalhatta Isten hatalmának áradását, látva, hogy Pál túléli a viharokat, a kígyómarást, és még a börtön falai is megrázkódnak, hogy kinyíljanak az ajtók, lehulljanak a bilincsek.
Pál nem hagyta, hogy a körülmények hajótöröttet csináljanak belőle. Nem hagyta, hogy az önsajnálat és a kételkedés eluralkodjanak rajta. Ehelyett azt látjuk az ApCsel 16,22-31-ben, hogy miután letépték ruháját, megbotozták, bedobták a belső cellába, lábát kalodába zárták, ő Szilásszal együtt hangosan imádkozott és énekekkel magasztalta Istent. A rabok a börtönben hallgatták. Isten ereje oly mértékben megnyilvánult, hogy a börtönőr remegve kérdezte meg tőlük: „Uraim, mit kell cselekedjek, hogy üdvözüljek?” A válasz: „Higgy az Úr Jézusban”.
Isten tartotta magát ígéretéhez, hogy mindent a javára fordít ennek az embernek, aki szereti őt, és akit Ő hívott el. Mialatt Pál Istenre hagyatkozott és bízott az Ő hűségében a megpróbáltatások alatt is, sokan megtapasztalták Isten hatalmát, és hitre jutottak.
Ez ránk is igaz. Isten nem pazarolja el fájdalmainkat, az elutasításokat, a „hajótöréseket”, amiket átélünk. Felhasználja ezeket a terveihez – úgy alakítja sorsunkat, hogy mások is tanúi legyenek hatalmának, amivel megváltoztatja az életünket, és higgyenek az élő Istenben.
Ha ez így van – és így van -, a mi feladatunk nem más, mint Pálé: keljünk fel a romokból, hogy életünk tanúsággá váljék, ami másokat is elvezet Jézushoz. Nem ücsörgök már az életem peremén magamat sajnálva. Felkelek, imádkozom, dicsőítem Istent, hogy felragyogtathassa rajtam dicsőségét, és mások is higgyenek Benne.

Uram, bocsásd meg nekem, hogy az önsajnálatban, az elutasítottságban dagonyáztam. Hiszem, hogy te a teljes képet látod. Elhiszem, hogy értelme van a szenvedésemnek. Erősíts meg kérlek, hogy felkeljek a hamuból, és mások láthassák rajtam, hogy Te vagy a segítségem és a megmentőm. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.08.23.
www.proverbs31.org


Újjáépültem

Amy Carroll

„Ilyen bizodalmunk pedig a Krisztus által van Isten iránt. Nem mintha önmagunktól, mintegy a magunk erejéből volnánk alkalmasak, hogy bármit megítéljünk; ellenkezőleg, a mi alkalmasságunk az Istentől van.” 2Kor 3,4-5

„Alkalmasnak hiszed magad arra, hogy farkánál fogva elkapd a vadmacskát?” kérdezte édesanyám szélesen mosolyogva. Ez volt a válasza, mikor Barry, akivel jártam, megkérte a kezemet.
Még mindig nevetnem kell, mert igazi első gyerek voltam, furcsa egyvelege az engedelmességnek, a szeszélyességnek, a vad függetlenségvágynak és szabálykövetésnek. Ma sem tudom, sejtette-e Barry, mit vállal, amikor igennel válaszolt.
Több mint húsz év telt el azóta, s mikor egy családi nyaraláson Barry feltett nekem egy váratlan kérdést, rádöbbentem, mennyi munkája volt Istennek az életemmel. Az óceán partján ültünk a mólón, halkan beszélgettünk mindenféle fontos témáról: anyagiakról, gyermeknevelésről, tervekről. Hirtelen azt kérdezte Barry:
„Ha lehetőséged volna, hogy egy dolgot megváltoztass bennem, mi volna az?”
Minden gondolatom elszállt, csak azt tudtam, hogy ennek a kérdésnek nagy súlya van. Előbb nem is akartam válaszolni (minek rontsak el egy ilyen szép estét?), de aztán mégis feleltem, majd visszakérdeztem: „És te mit változtatnál meg bennem?”
Gondolatban már soroltam is a lehetőségeket – szeretném, ha kevesebbet kritizálnál, ha kevesebbet beszélnél, ha gyakrabban főznél meleg vacsorát stb.
Meglepett a válasza. „Azt szeretném, ha visszanyernéd az önbizalmadat. Mikor elvettelek, a kedvenc szavajárásod az volt: ’Majd én megcsinálom!’ Azt kellett látnom, hogy az évek során elvesztetted az önbizalmadat, s szeretném, ha visszanyernéd” – válaszolta.
Egy költözés, rosszul végződött barátságok, a küzdelem, hogy megtaláljam a helyem az új lakókörnyezetemben - kiüresített, mintha egy rongybabából kiszednék a töltelékanyagot. Hiába küszködtem a magamat másokkal összehasonlítgató hajlamom, a tökéletességre való törekvésem, a túlzott felelősségvállalás ellen. Szép lassan meggyőztem magam, hogy nem az vagyok, aki lenni szeretnék, alkalmatlan vagyok. Önbizalmam megingott, majd összeomlott. De néha le kell rombolni dolgokat ahhoz, hogy újjáépíthessük őket.
Vajon Isten tervei közt szerepelt, hogy költözzünk el, hogy menjenek tönkre a barátságaim, hogy próbáljak mássá lenni, mint ami vagyok? Biztos, hogy nem. De felhasználta ezeket a rossz dolgokat, hogy valami jót hozzon ki belőlük. Néhány éve már elkezdte újjáépíteni a magabiztosságomat, s fel is rakta rá a tetőt, mikor hazaértem egy Proverbs 31 Ministries She Speaks konferenciáról abban az évben. A konferencián újra meg újra azt sugallta nekem, hogy vessem az életem az Ő irányítása alá. Következő vasárnap a Vasárnapi Iskolában a fenti igéről kellett beszélnem. „Ilyen bizodalmunk pedig a Krisztus által van Isten iránt. Nem mintha önmagunktól, mintegy a magunk erejéből volnánk alkalmasak, hogy bármit megítéljünk; ellenkezőleg, a mi alkalmasságunk az Istentől van. Ő tett alkalmassá minket, hogy egy új szövetség szolgái legyünk, nem betűé, hanem a Léleké, mert a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít” (2Kor 3,4-6).
Évekig saját erőmre támaszkodtam: „Majd én megcsinálom!”, ám Isten megmutatta saját erejét, és tudtomra adta, hogy Ő majd megcsinálja bennem.
Kiemelt saját erőmből, ami korlátozott és törékeny, és rákapcsolt a Lélek állandóan áramló erejére.
Az önmagamban való hitnek vajmi kevés hatalma van, de a Benne való hit korlátlan lehetőségeket tár elém.
Tudom, hogy lesznek még napok, amikor küzdenem kell a magabiztosságért, de újjáépített, megújított önbizalmam már szilárdan támaszkodik Krisztusra. Nagyon jó hely ez.

Uram, gyakran magamra támaszkodtam, és sokszor leestem. Önbizalmam megingott. Építs újjá, segíts, hogy teljes bizalmammal Rád támaszkodjam. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.08.24.
www.proverbs31.org