Az apától az Atyának

Max Lucado


Én nem így terveztem, Istenem. Egyáltalán nem így. Hogy a gyermekem egy istállóban lássa meg a napvilágot? Eszembe nem jutott volna, hogy így történik. Egy barlangban, juhok és szamarak, széna és szalma közt? Úgy adjon életet a feleségem, hogy legfeljebb a csillagok hallják a vajúdás sikoltásait?
Egyáltalán nem így képzeltem. Nem, én a családdal akartam. Segítő nagymamákkal. Szomszédokkal, akik az ajtó előtt szoronganak, barátokkal, akik körbevesznek. Elképzeltem az üdvrivalgást, ami felveri a házat, mikor felsír a baba. Gratuláló vállveregetések. Hangos nevetés. Ünneplés.
Én valahogy így gondoltam.
Most pedig…? Ki fog velünk ünnepelni? A juhok? A pásztorok? A csillagok?
Ez nem tűnik igazságosnak. Miféle férj vagyok én? Nem tudok bábát szerezni vajúdó feleségem mellé? Egy ágyat, amihez nekitámaszthatja hátát. Párnát is a szamaram takarójából hajtogattam.
Valamit félreértettem? Ez történt, Istenem?
Mikor elküldted az angyalt, aki a fiú születéséről beszélt – akkor nem ezt a jövőt láttam magam előtt. Elképzeltem Jeruzsálemet, a templomot, a papokat, a bámészkodó tömeget. Ünnepi felvonulást talán. Parádét. De legalább egy díszvacsorát. Úgy értem, ez való a Messiáshoz!
Vagy ha nem Jeruzsálemben, legalább Názáretben, nem? Názáret nem lett volna jobb? Ott legalább van házam, ott a műhelyem. De itt kint, itt mim van? Egy elcsigázott öszvér, pár darab tüzifa, egy korsónyi meleg víz. Nem ezt akartam! Bocsásd meg, hogy megkérdezem, de így kell Istennek a világba érkeznie? Az angyal híradását elfogadtam. Az emberek kérdéseit a várandóssággal kapcsolatban el tudtam viselni. Utazást Betlehembe, rendben. De, Istenem, egy istállóban szülni?

Most már bármelyik pillanatban szülhet Mária. Nem egy gyermeket, hanem a Messiást. Nem egy csecsemőt, hanem Istent. Ezt mondta az angyal. Ezt hiszi Mária. És Istenem, édes Istenem, ezt akarom hinni én is. De biztosan megérted, nem könnyű. Annyira, annyira… bizarr.
Nagyon idegen nekem ez az összevisszaság, Istenem. Én ács vagyok. Összeillesztem a dolgokat. Lecsiszolom az éleket. Követem a vízmértéket. Kétszer is mérek, mielőtt vágnék. A meglepetések nem az én asztalom. Szeretem ismerni a tervet. Látni akarom a tervet, mielőtt belefognék.
De most nem én építek, ugye? Most én egy szerszám vagyok. Kalapács a markodban. Szög az ujjaid között. Véső a kezedben. Ez a munka a tied, nem az enyém.
Gondolom, ostobaság számon kérni tőled bármit is. Bocsásd meg a küszködésem. Nem tudok könnyedén bízni, Istenem. De soha nem ígérted, hogy könnyű lesz, ugye?
Egy utolsó kérdést, Atyám. Az angyalt te küldted? Nem küldhetnél megint egyet? Ha nem angyalt, legalább egy embert? Senkit nem ismerek itt, és olyan jó volna, ha nem lennénk egyedül. Talán a kocsmárost. Vagy egy vándort? Még egy pásztornak is örülnék.



One Incredible Savior: Celebrating the Majesty of the Manger - részlet

UpWords with Max Lucado, 2011.12.16.
www.crosswalk.com