Max Lucado
Isten. Kisbaba-Isten. A menny legigazabb gyermeke. Az isteni kegy a kegyvesztett emberrel egyesült. Így fogantál. Aludj jól.
Aludj jól. Sütkérezz a gyémántfényű éjszaka hűvösében. Aludj jól, mert a harag tüze lopakodva közeledik. Élvezd a jászol csendjét, mert messziről már hallatszik az eljövendő zűrzavar robaja. Élvezd karom meleg biztonságát, mert közel a nap, amikor már nem tudlak megvédeni.
Nyugodjatok csendben drága kis kezek. Hiába tartoztok a királyhoz, nem fogtok szatént érinteni, nem számolgattok aranyat. Sosem tartotok tollat, nem irányíttok ecsetet. Nem, drága kis kezek, titeket ennél sokkal értékesebb munkára szántak:
hogy megérintsétek a leprás fekélyes sebét,
hogy letöröljétek az özvegyasszony gyötrelmének könnyeit,
hogy Getszemane rögeit markoljátok.
Újszülött csecsemő zárt kicsi ökle a kezed. Nem fog kormánypálcát szorongatni, nem integet palotaerkélyről a tömegnek. Arra való, hogy majd egy római vascövek odaszegezze egy római kereszthez.
Aludjatok mélyen, drága kis szemek. Maradjatok csukva, amíg lehet. Mert nemsokára tisztul előletek a homály, és látni fogjátok a felfordulást, amit a világban végbevittünk.
Szemek, melyek a pokol legmélyebb bugyrába néznek majd, és találkoznak a sötétség undorító fejedelmével – aludjatok, kérlek, aludjatok; aludjatok, amíg lehet.
Szunnyadj csendben, drága pici száj. Pihenj, nemsokára az örökkévalóság üzenetét fogod elmondani.
Kicsi nyelv, aki életre szólítod majd a halottakat,
aki közlöd a kegyelmet,
aki elhallgattatod ostobaságunkat.
Rózsaszirom ajkak – a biztos megbocsátás csókját rejtitek azoknak, akik hinni fognak, s a biztos halálét azoknak, akik megtagadnak – pihenjetek még.
Drága kicsi láb, tenyerembe veszlek, rád kulcsolom gyengéden ujjaimat, pihenj. Nehéz lépések várnak rád.
Pihenj kicsi láb, pihenj ma még, hogy holnap erő és hatalom legyen járásodban.
Pihenj. Milliók fogják követni lépteidet.
És te, kicsi szív, szent kicsi szív – te, aki az élet vérét pumpálod a világegyetembe – vajon hányszor fogunk összetörni téged?
Megszaggatnak vádaskodásaink.
Bűneink rákja szétmarja sejtjeidet.
Összelapít saját szomorúságod súlya.
És végül beléd fúródik elutasításunk lándzsája.
Ám mégis, az az utolsó döfés, az izom utolsó görcsös összerándulása, a vér és víz kiáradása hozza meg neked a nyugalmat. Kezed kiszabadul, szemed meglátja az igazságot, ajkad mosolyogni fog, lábad biztos úton hazavisz.
És ott végre megnyugszol - most már Atyád örök ölelésében.
Részlet a Christmas Stories: Heartwarming Classics of Angels, a Manger, and the Birth of Hope (2011) c. könyvből
UpWords with Max Lucado, 2011.12.23.
www.crosswalk.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése