2013. augusztus 27., kedd

Lélekerősítő levelek 126

Rajtunk is segíthet az, ha másokon segítünk
Renee Swope

„Hát nem azt a parancsot adtam neked, hogy légy erős és kitartó? Ne félj és ne aggódj tehát, mert az Úr, a te Istened veled lesz mindenütt, ahova csak mész.” Józs 1,8b-9

Nem bírom elviselni a nyitott magaslatokat. A szűk erkélyeket. Ha egy hídon kell áthajtanom, mindig a belső sávon megyek. Néhány éve a barátaink, John és Laura elhatározták, hogy segítenek legyőznöm a magasságiszonyomat, és elhívtak minket családostul egy falmászó centrumba. A szívem hevesen verni kezdett, mikor belépve az ajtón megláttam a 8 m magas pályacsúcsot.
Az edző megnyugtatott, hogy kötelekkel, beülővel biztosítva leszek, amik meg fognak tartani, ha elveszíteném az egyensúlyt, vagy megcsúsznék. Mielőtt kimondhattam volna, hogy „Köszönöm, nem kérek belőle”, már alá is írtam a nyilatkozatot, és elkezdtek beszíjazni.
A gyakorló bemutató után mászni kezdtem. Lassacskán egyre feljebb merészkedtem, de a félelem visszatartott attól, hogy megcélozzam a legfelső csúcsot. Valami ösztönzésre, motivációra lett volna szükségem, hogy legyőzzem a rémületet ezen a magas sziklafalon. A velünk lévő 8 éves Steve ugyanígy volt vele.
A nap vége felé John megkérdezte a fiától, Steve-től, kipróbálja-e a legnagyobb magasságot. Steve izgult, de szerette a kihívásokat.
Csodálattal néztem, ahogy bátran nekiindul. Eljutott 3 méterig, majd 5 méterig. De ahogy a következő szintet elkezdte, lenézett. Amikor észrevette, milyen magasan van már, és még hova kell eljutnia, kijelentette, hogy képtelen rá.
Az apja épp Steve 3 éves nyughatatlan öccsével csatázott, az édesanyja meg a kishúgát etette. Az én bátor férjem nem volt a közelben, így rájöttem, hogy az egyetlen szabadkezű felnőtt a közelben én vagyok.
Éreztem, hogy elönt a bátorság és az erő, felkiáltottam neki: „Ne add fel, kincsem, menni fog! Jövök és segítek!”
Rekordidő alatt jutottam fel Steve-hez, s megdicsértem, mennyire ügyes volt eddig. Biztattam, hogy Isten segítségével és erejével fel tud jutni a csúcsig, és az az élmény mindenért kárpótolni fogja. Eszembe jutott a Józsué könyve 1,9, ezt idéztem neki: „Légy erős, és kitartó, Steve. Ne félj, mert Isten veled van ott, ahol vagy, meg én is itt vagyok.”
Önbizalmat nyerve, Steve elfordította tekintetét és gondolatait a mélységtől az öröm felé, amit majd érez, ha megtesz valamit, amiről azt hitte, nem képes rá.
Velem is ez történt. Saját félelmem hangját elnyomta, hogy arra figyeltem, hogyan segíthetek valaki másnak legyőzni saját félelmeit.
Rájöttem, hogy az ígéret, amivel Steve-et biztattam, rám is érvényes. Isten erejével legyőzhető a rettegésem.
Minden nap van erre lehetőség. Ahogy Isten tette Józsuéval és teszi velünk is, mi magunk is odaállhatunk mások mellé a legnehezebb kihívások, a legmagasabb csúcsok legyőzése közben. És Istennek ezt az ígéretét is megoszthatjuk velük.
Hát nem csodálatos, hogy ha elfordítjuk tekintetünket saját félelmeinkről, kételyeinkről és küzdelmeinkről, hogy valaki másnak nyújtsunk segítséget, meg tudunk feledkezni saját bajainkról? És mialatt hisszük, hogy Isten ígéretei igazak számukra, megerősödünk abban, hogy számunkra is igazak.
Figyeljünk oda, segítsünk ma is valakin, biztassuk, tudva, hogy közben magunkon is segítünk.

Jézusom, szavaid segítenek azzá válnom, akivé teremtettél – hogy eljussak oda, ahova hívsz, olyan magasságokra, amikre képtelennek hittem magam. Köszönöm, hogy bátorítod a lelkem. Szeretném ezt a bátorítást továbbadni másoknak is. A Te nevedben imádkozom, Ámen.

Renee Swope: When Helping Others Helps Us
Encouragement for today, 2013.04.17.
www.proverbs31.org/devotions


Arra, amikor egyedül érzed magad
Samantha Evilsizer

„Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket. Maradjatok meg szeretetemben. Ha teljesítitek parancsaimat, megmaradtok szeretetemben, amint én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok szeretetében.” Jn 15,9-10

Miss Emma ráncos tenyerébe vette az arcomat, a könnyeim belefolytak. Ahogy végigmentem a folyosókon, 119 bentlakótól tudtam sírás nélkül elköszönni, de a búcsú Miss Emmától elindította az érzelmek lavináját.
Az orvosok és nővérek hangja, a léptek csoszogása mintha mindegyre felkavarná szívem széthullt darabjait.
Nagyon rossz volt egyedül hagyni őt itt, ezen a sötét helyen.
A családja, ha egyáltalán család az ilyen, kifogta a vitorlát az életéből – és útjára engedte ezen a magányos, 120 ágyas tengeren. Sivár hely ez, ahol csapatom feladata éppen az volt, hogy oldjuk az unalmat, az örömtelenséget. Miss Emma – és még néhányuk - nélkül sokkal kilátástalanabbnak láttam volna a munkám.
Nem hagytam, hogy a részletek a szívem felszíne alá férkőzzenek. Leperegtek lelkemről a naponta tízszer meghallgatott történetek. Mindennapos feladattá vált az étel- és gyógyszerosztás, a sétáltatás a folyosókon. Ám egy név, egy személy mélyen beleégett a szívembe. Ő volt Miss Emma.
Csak ácsorogtam a búcsúzásba kapaszkodva az ágya szélénél, tétováztam, itt hagyhatom-e. „Ki fog magával üldögélni a napon? Ki fogja meghallgatni? Kivel fog zsoltárokat, templomi énekeket énekelni?”
Aggódás szorongatta a szívemet. Elképzeltem Miss Emmát egyedül, magányosan, az állkapcsom fájdalmasan megfeszült. Mintha a szomorúság behúzott volna nekem egyet.
No de nem Miss Emmának. Szép barna szeméből magabiztosság áradt. Körülölelt és felfrissített a bölcsesség, amit a tekintetében láttam.
„Jól leszek, kedvesem… Én sosem vagyok egyedül. Hát nem érted, hogy velem üldögél a napon Az, aki azt megteremtette? Ő mindig meghallgat, még azt is hallja, amit nem mondok ki imádságban. Ha énekelek, jelen van magában az énekben. Drága gyermekem, sosem vagyunk egyedül.”
A világtól elzárt Miss Emma az én világomat meg tudta változtatni. Szorosan kötődött a Szőlőtőhöz. Jézus szeretetében lakott az Ige, az énekek, az imádság által. Igaz, hogy világi családja elhagyta, de tudta, hogy Mennyei Atyja sosem hagyná el. Az Atya otthonra lelt Miss Emmában, hogy Miss Emma Benne lakozhasson.
Szilárd magabiztossága felüdítette ernyedt szívemet. Az erő, amit Krisztus ígéretében talált, hogy Ő mindig velünk lesz, mély nyomot hagyott bennem. Figyelni kezdtem, milyen formában van velem Jézus: segít, hogy bölcsen hallgassak, mikor ártanék a beszéddel, segít nyugodtan elaludnom esténként, megerősít, mikor aggódni kezdek valamiért.
Ma milyen reményt találunk Benne? Kuporodjunk bele szeretete foteljébe azzal, hogy felidézzük nekünk szóló szavait. Támaszkodjunk Isten biztos jelenlétére úgy, hogy dicsőítő himnuszokat énekelünk. Állapodjunk meg, sütkérezzünk az ő békességében imádkozva: szólva és hallgatva.
Krisztus bennünk van, előttünk van, mögöttünk van, ahogy Szent Patrick írta. És amiben Miss Emma is annyira biztos volt: sosem hagy el, sosem hagy magunkra. Soha nem vagyunk egyedül.

Uram, köszönöm, hogy gyermekeidnek nevezel minket. Köszönöm, hogy belénk költözöl, hogy mi biztonságban Benned élhessünk. Te vagy az otthonunk, ezért sosem vagyunk egyedül. Jézus nevében, Ámen.

Samantha Evilsizer: For When You Feel Alone
Encouragement for today, 2013.04.19.
www.proverbs31.org/devotions


Mint fénysugár az éjszakában
Amy Carroll

A kijelentés sátrában, kívül a kárpiton, amely a bizonyság ládája előtt van, gondozzák azt /az égő mécsest/Áron és fiai estétől reggelig az ÚR színe előtt. Örök rendelkezés legyen ez nemzedékről nemzedékre Izráel fiainál!” 2Móz 27-21

Legélénkebben megmaradt gyermekkori emlékeim a vízparti családi sátorozásokhoz kötődnek. Megérte a sátrak, bőröndök, hálózsákok, élelmiszer fáradságos bepakolása az autóba azt a pillanatot, mikor végre felállítottuk a sátrat, és elkezdődhetett a táborozás.
Azt szerettem legjobban, mikor besötétedett, a gyerekzsivaj elhalkult, a grillező parazsak fénye kihunyt, elpakoltunk, elmosogattunk vacsora után, anya bevitte a lámpát a sátorba, rendbe rakta a holmikat, felmérte a készleteinket. Én meg sütkéreztem a sátorból kiszűrődő fényben, szüleim közelségének biztonságában.
Ezek az emlékek törtek elő, mikor elolvastam bibliaolvasó kalauzom mára kijelölt fejezetét, a 27.-et Mózes második könyvéből.
Aprólékos részletekbe menően megadja Isten az előző fejezetekben a Szövetség Sátra elkészítésének tervét, a Tabernákulumét, ahol Őt imádhatják a zsidók úton Egyiptomból Kánaánba. Mondatról mondatra részletesen olvashatunk a szükséges alapanyagokról, a méretekről, a szerkezetről.
A terv elkészülte után következtek a berendezésre vonatkozó utasításai Istennek. Ezek közé tartozott egy gyönyörű mécstartó örökké égő mécsesekkel. Ennek a különlegesen finomra megmunkált mécstartónak a leírását a 2Móz 25,31-40 versekben találjuk. Színaranyból kellett, hogy elkészítsék az Isten által kirendelt művészek, és olajbogyókból sajtolt tiszta olaj égett bennük.
Mint egy nagy kirakó elemei, úgy állt össze a kép, miközben más szentírási részleteket, igazságokat is hozzáolvastam a Szövetség Sátrában lévő mécstartó gazdag szimbolikájához. Kezdtem megérteni, hogyan nyilvánítja ki Isten az Ő tervét nekünk, évezredekkel későbbi gyermekeinek:
Mi vagyunk a sátor (2Kor 5,4).
Jézus a fény (Jn 1,4).
A Szentlélek az olaj (Zak 4,1-6).
A bennünk lévő Szentlélektől táplálva Jézus fényét kell kisugároznunk a sötétségbe (Mt 15,14-16).
Ahogy az izraeliták vitték a Tabernákulumot a sivatagon át…
Ahogy a szüleim felállították a sátrat a vízparton…
Ahogy én haladok a sötét világon keresztül…
Isten ellát a Fénnyel, hogy megvilágítsa a sötétséget, és megalkotja a sátrat (minket), amin át sugározhat.
Hogy Jézus fénye áttörje a sötétséget, és mind fényesebben ragyogjon, nekünk egyre áttetszőbbé kell válnunk.
Hogy folyamatosan ragyogjon a fény, állandóan táplálnunk kell a Szentlélekből imádság, a Szentírás olvasása és megjegyzése által, azáltal, hogy Benne élünk és vagyunk.
Hogy Jézus fénye fel tudja oldani a világ tintaszerű sötétségét, újra meg újra, félelem nélkül tovább kell költöztetnünk a sátrunkat, olyan helyekre, ahova még nem ért el a fény.
Egy világnyi ember vágyik Jézus jelenlétére és biztonságára – de szükségük van jelzőtűzre. Mi, szerény sátrak, akik a Fény hordozói vagyunk, ragyogjunk mindenütt, ahol járunk ebben a világban!

Uram, köszönöm, hogy Fényed egyszerű hajléka lehetek. Azt kérem, hogy mint a papok, akiknek tisztje volt a láng életben tartása, olyan hűséggel ápoljam Fényedet, és ragyogtassam szünet nélkül. Jézus nevében, Ámen.

Amy Carroll: A Light in the Darkness
Encouragement for today, 2013.04.24.
www.proverbs31.org/devotions


Készen állsz az indulásra?
Glynnis Whitwer

„Ezért övezzétek fel gondolkodástokat, legyetek józanok, mindenestül reméljetek abban a kegyelemben, amelyet Jézus Krisztus megjelenése hoz nektek.” 1Pt1,13

Whitweréknek két hőn szeretett kutyájuk van: Kona és Sammie. Ahogy reggel kilépek az ajtón, vagy mikor hazaérek valahonnan, az első dolog, hogy meglátom őket, és muszáj elmosolyodnom. Mindkettőért odavagyok, pedig nagyon különböznek egymástól.
Kona meglehetősen szeszélyes természetű husky. Úgy mozog, mintha szánt húzna maga után, fogócskázik saját magával, s ha rendreutasítod, visszabeszél. Sammie német juhászkutya, aki őrjáratot tart a kerítés mentén, szereti a maga őrző-védő szerepét, és a személyisége komolynak mondható.
Bár egyformán szeretem a kutyáimat, reggelente csak az egyiket viszem magammal, mikor indulok a gyerekekkel az iskolába. Megpróbálom leírni, hogy néz ki egy tipikus reggel a kutyáim életében, mialatt mi hátizsákokat, oldaltáskákat, uzsonnás zacskókat csomagolunk:
Sammie ül, és felemelt fejjel figyel, lesi az előkészületeket. Kona alszik az ágy alatt.
Sammie hegyezni kezdi a fülét, amikor magamhoz veszem a kocsikulcsokat. Kona a díványon átfordul a hátára, feje lelóg a dívány oldalán.
Sammie az arcomat lesi feszülten, készen a „menjünk” bólintásomra. Kona a hátsó udvaron a madarakat figyeli.
Így hát minden reggel Sammie kalandra indul velem. Kerékpárosok meg kocogó nők mellett megyünk el. Más kutyákat is látunk, akik a gazdijuk kocsijában utaznak. Ha a kutyák tudnának mosolyogni, az enyémnek a szája ilyenkor fülig érne. Elkápráztatják kimozdulásaink, s alig várja mindig a következőt. Én is így vagyok vele.
Két kutyatársamon elmélkedve elgondolkozom, vajon nem ugyanez a dinamika van-e Isten és közöttünk.
Nekünk is megvannak a magunk szeszélyei, egyéni viselkedésmódjai, hajlandóságai. Mégis egyformán szeret, egyformán leli örömét bennünk Teremtőnk, aki egyedivé tervezett mindnyájunkat.
Látszanak a különbségek, mikor Isten körülnéz, hogy szolgálatra hívjon valakit. Azt, aki résen van és készen áll. Azt, aki figyel a Gazdi szavára. Azt, aki lesi a Gazdi mozdulatait. Azt fogja elhívni a kalandra.
Életemben mindkettő voltam. Egy időben minden figyelmemet lekötötte saját kényelmem. Tétováztam, és ha őszinte akarok lenni, nem is érdekelt a szolgálat. Máskor rosszul osztottam be az időmet és az energiámat, fáradt voltam és kimerült, átaludtam Isten hívását, hogy menjek vele.
De ha nyitva a szemem, és a szívem lelkesen jelentkezik: „én! én!”, mikor hallja a „Ki jön velem?” szólítást – nos, akkor csodálatos látni, hogyan mozdul meg Isten.
Hosszú éveken át csak töprengtem: lát engem Isten egyáltalán? Tud használni valamire? Vajon akar-e használni? Most már tudom, hogy mindezekre végig „Igen” volt a válasz. Várta, mikor kezdem lesni a „menjünk!” bólintását.
Készen állsz az indulásra? Vagy inkább pihenni szeretnél? Egyformán szeret Isten így is, úgy is. De másképpen tud használni. Te melyik vagy inkább?

Uram, köszönöm, hogy munkatársaddá hívtál ebben a világban. Egyedivé terveztél, akiben örömöt találsz, és alkalmassá tettél céljaidra. Segíts, hogy résen legyek és készen álljak, lesve indulásod jelzéseit. Veled akarok menni, bárhova mész. Jézus nevében, Ámen.

Glynnis Whitwer: Are You ready to Go?
Encouragement for today, 2013.04.25.
www.proverbs31.org/devotions


A legjobb házassági tanács
Van Walton

„Szavad fáklya a lábam elé, világosság az utamon.” Zsolt 119,105

Vidám lakodalmi vendégsereg ünnepelte az ifjú párt azon a jókedvbe, gyertyafénybe burkolt estén.
Táncolt a menyasszony az édesapjával, a vőlegény az édesanyjával. Gyönyörködő tekintetek követték őket az egész teremből.
Aztán a táncparkettre kerültek más, ifjú és idősebb párok is. Néhány ütem után a DJ bekiáltotta: „Hagyják el a táncteret azok, akik egy éven belül házasodtak össze!” Pár perccel később le kellett menniük azoknak, akik 5 éven belül házasodtak össze. És így tovább, a 10, 20, 30 éven belüliek következtek. Míg mi tovább táncoltunk a férjemmel, körülnéztem, milyen kevesen vagyunk már a színen. „40 év!” – kiáltotta a DJ a még parketten maradt három párnak.
Mikor a szám véget ért, barátaink és az ő már fiatal felnőtt gyermekeik meg a mi fiunk körbevettek minket, gratuláltak, vállon veregettek. „Milyen romantikus – mi a titok, ami együtt tartott titeket?” Nem ért váratlanul a kérdés, de mosolyognom kellett idealizmusukon, amivel a házasságra tekintettek.
Romantikus? Nem igazán. Közös éveinket a félreértések miatt hullatott sok-sok könnyel jellemezném. Önzés. Magány. Kemény, nehéz idők és érzelmek, amiken átnyomakodtam anélkül, hogy érteném őket. Fájó szavak. Próbára tevő pillanatok. Rengeteg alkalom a kompromisszumkötésre. Makacsok vagyunk – mindketten! Ahogy a vállam fölött visszatekintek az elmúlt 42 évre, tudom, hogy ami valójában együtt tartott minket, az Isten volt és az Ő Igéjének ereje.
Amikor kritizálni akartam a férjemet valós és képzelt támadásai miatt, azt olvastam, hogy a szeretet nem tartja számon a rosszat (1Kor 13,5).
Amikor magányos voltam, azt olvastam, hogy Isten velem van (Szof 3,17).
Amikor úgy véltem, igazam van, a férjem meg téved, azt olvastam, ne gondoljak túl sokat magamról (Róm 12,2-4).
Amikor a munka, a feladatok, kötelességek mókuskereke kiszikkasztott, és vadóc lelkem valami többre vágyott ennél, azt olvastam, hogy ha az Úrra támaszkodom, általa bármit elviselek, bármin túljutok (Fil 4,13).
A házasság olyan, mint egy háromszög. Közelebb akarsz kerülni a férjedhez? Kerülj közelebb Istenhez! Ahogy mindketten felfelé nyújtóztok, nemcsak Istenhez juttok közelebb, hanem egymáshoz is. Ha olyan házasságban élsz, ahol a férjed nem akar közeledni Istenhez, te akkor is tarts ki ebben. Benne meg fogod találni a támaszt, a szeretetet, a reményt, amire a szíved áhítozik.
Réges-régen, fiatal menyasszony koromban, idősebb asszonyokat kérdezgettem, tőlük kértem tanácsot. Kaptam is sokfélét. Tegyem állandóan érdekessé, szórakoztatóvá a házasságunkat, éljük meg kalandként az egészet. „Az élet ajándék” – mondta édesanyám. „Ne hagyd, hogy a nap lenyugodjék a haragod fölött” – osztotta meg velem apám a bölcsességét. „Ismerd meg a férjedet” – biztatott egy barátnőm. Az, hogy megértettem a férjem személyiségét és szeretetnyelvét, sokat segített a konfliktuskezelésben, az elfogadásban.
Egy pillanatig sem haboznék megosztani ezeket a bölcsességeket újdonsült házaspárokkal. De mi a LEGJOBB házassági tanács, amit megtanultam az évek során? Hogy a legnagyszerűbb házassági tanácsadó és vezető Isten és az Ő Igéje.
Lehet nehéz a házasság, de könnyebbé válik, ha több időt töltünk Isten igazságaira figyelve, és kevesebbet férjünk hiányosságaira fókuszálva.
Kezdjük el mától: forduljunk a Bibliához jó házassági tanácsért, köszönjük meg Istennek a férjünket, és adjunk hálát az Úrnak az Ő bölcsességéért.

Mennyei Atyám, egyedül Te vagy tökéletes. Segíts, hogy tekintetemet Rajtad tartsam. Tudom, hogy senkivel sem könnyű mindhalálig együtt élni. Segíts, kérlek, minden nap visszafognom bíráló gondolataimat. Taníts meg, hogy férjemet a Te szemeddel lássam. Jézus nevében kérlek, Ámen.

Van Walton: The Best Marriage Advice
Encouragement for today, 2013.04.26.
www.proverbs31.org


Így kéne viselkedni, bármi történik
Glynnis Whitwer

„Krisztus evangéliumához méltóan viselkedjetek” – bármi történik. (Fil 1,27)

Úgy éreztem, jogos a kitörésem.
Ha tudjátok, mit jelentenek az aggódó, izgatott, ideges, bosszús, kapkodó, késésben lévő szavak, képzeljétek el mindezt együtt – ilyen voltam néhány héttel ezelőtt. Mikor tehát még egy csepp került a pohárba, az már az utolsó utáni volt – túlcsordult: kirobbantam. A legrosszabb talán az, hogy úgy gondoltam, jogos a kirohanásom.
Azzal kezdődött, hogy a férjem megkért egy szívességre. Vásárolt két kamiont a cégének, kérte, segítsek neki elhozni őket a telepről, végig a belvároson, majd az egyiket vigyem is vissza. Mivel hatalmas belvárosi terület az, ahol lakunk, ez a feladat egy-egy órányi oda-vissza kamionvezetést jelentett a forgalomban.
A már megtervezett délutánba kellett bezsúfolnom az új tennivalót, találtam is egy kétórás szünetet négy egyéb kötelező feladat között. Két és fél órám volt arra, hogy egyik fiúnkat elhozzuk a gimnáziumból (őt magunkkal kellett vinnünk), egy másikat a délutáni foglalkozásról (ami a város túlsó végén volt), majd otthonunkhoz közel fel kellett szednünk a legkisebb lányunkat, s végül a gimnazistát elvinni az edzésre.
Már jó ideje élem ezt az őrült sofőréletet, úgy kellett beillesztenem a délutánba az oda-vissza kamionozást a forgalomban, hogy mindenkit időben felszedhessek.
Persze, hogy minden tovább tart, mint ahogy eltervezzük. attól kezdve, hogy eleve késésben voltunk induláskor, a kamionokat intéző ember sem jött meg időben. Ami azt jelenti, hogy sehova sem fogok pontosan érkezni. Ahogy az órámra néztem, úgy éreztem, minden perc gonosz szorításként préseli a szívemet.
Mikor már világos volt, hogy nem tudok mindent belesűríteni az időbe, átalakítottam a tervet, s telefonáltam a gimnazista fiamnak, hogy menjen el az öccséért, majd utána induljon az edzésre. Én lerendezem a kamiont, s utána megyek a lányunkért.
Meredeknek tűnhet ez a terv, de én akkor úgy éreztem, könnyen megoldható.
Nem így két tinédzser fiam, akiket nagyon összezavart a változás. Nem látták tisztán, mit kell tenniük, a szerintem világos utasítások ellenére.
Fél órával később idegesen, bosszankodva felhívtak. Sajnos, én is ideges és bosszús voltam, miközben igyekeztem egy HATALMAS diesel kamionnal átevickélni a városon. Aminek a jobboldali hátrapillantó tükrét nem lehetett beállítani. Egy forgalmas főúton. Délutáni csúcsban. Tudva, hogy nem érek oda időben a lányom iskolájához.
A napközis fiam: „Anyu! Mi ez az egész?!? Miért Robbie jött értem helyetted? Nekünk kell elmenni valami kamionért? Robbie sem érti az egészet!!”
Ez volt az a pillanat, ami a délután folyamán felgyülemlett feszültséget végül kirobbantotta – pillanatnyi meggyőződésem szerint jogosan.
Én: „Ezt komolyan mondod?? Te vagy ideges?? Na figyelj, most megtudod, mit jelent idegesnek lenni!” (A folytatást a fantáziátokra bízom.)
Dühösen kinyomtam a telefont.
Abban a pillanatban eszembe jutott az aznap reggel olvasott ige. Ott, az autópályán, Isten elém villantotta a Filippi 1,27 valóságát.
Bármi történik – (legyen az egy túl hosszúra nyúlt megbízás, csúcsforgalom, ideges tinédzserek, egy elromlott hátrapillantó tükör, három gyermek szanaszét a városban)
viselkedjetek – (úgy érted, Uram, uralkodjunk magunkon? helyes megvilágításban lássuk a dolgokat?)
úgy, hogy az méltó legyen – (hogy tükrözze, ki vagyok valójában, mit hiszek, milyen értékeket vallok)
Krisztus evangéliumához – (Krisztushoz, akit képviselek).
Mielőtt én tehettem volna, a fiam visszahívott. Azonnal bocsánatot kértem. Ő is. Hála Isten igéjének a szívemben, ami arra sarkallt, hogy bocsánatot kérjek, összekapásunknak duzzogás és sértődés helyett úgy lett vége, ahogy az méltó az Igéhez és Istenhez, akinek a szolgálatába álltam.
Filippi 1,27. Erőteljes tanítás volt ez nekem. Már az, hogy „bármi történjék”, kordában tart. Mert a „bármi” jelentése az, hogy valóban „bármi”.
Nem tudom, te milyen kihívásokkal szembesülsz éppen. Mi szorít, milyen határidők, utazások, főnök, házastárs, számlák vesznek körül. De azt tudom, hogy mindig dönthetünk, hogyan reagálunk. Vegyél hát egy mély levegőt, és viselkedj úgy, hogy az méltó legyen Hozzá, akit képviselünk.

Mennyei Atyám, köszönöm, hogy türelmes vagy hozzám, amikor kirobbanok. Irgalmad és kedvességed arra indít, hogy ezt adjam tovább, ezt mutassam mások felé. Tudatosítsd bennem, hogy minden szavammal és tettemmel Téged képvisellek. Jézus nevében, Ámen.

Glynnis Whitwer: Whatever Happens, Here’s What You Should Do
Encouragement for today, 2013.04.29.
www.proverbs31.org/devotions

2013. augusztus 20., kedd

Isten, a nagy pékmester

Minden egyes ember egyedi és megismételhetetlen. Megkapunk minden hozzávalót, hogy az az egyedi és megismételhetetlen fogás készüljön el, ami mi vagyunk. A hozzávalók jó része már születéskor rendelkezésre áll, a többit életünk során kapjuk. Az életünk maga a készülés. Nem felkészülés valamire, nem készülődés, hanem az elkészülés folyamata. Minden perce egyformán fontos, az elején is és a végén is.
Képzeljük el, hogy készítünk egy süteményt, belerakjuk a hozzávalókat, már össze is állt, és akkor úgy döntünk, kár folytatni, hisz már minden egyben van, letesszük a fakanalat és odébbállunk. Ezt tesszük, amikor túljutván az átlagéletkor zenitjén, elkeseredünk, „megülünk”, úgy gondoljuk, már leéltük az életünket, az a kevés, ami még hátravan, nem számít. Hogyne számítana! Ezután jön a formázása a süteménynek, a tepsibe rakás, a sütés. Ezek épp olyan fontos részei a folyamatnak, mint a hozzávalók összedolgozása.
Isten tökéletes pékmester. Pontosan tudja, mikor készültünk el. Akkor kivesz a sütőből. Kikapcsolja a gázt. Magához vesz.
Vannak sütemények, amikhez nem kell sütő. Gyorsan elkészülnek. Ha csak öt perc kell hozzá, attól még ő épp úgy készen van, épp úgy tökéletesen önmaga, mint a másik, ami hat órán át készül.
Tehát:
1. Életünk minden szakasza egyformán fontos.
2. A történések, jók és rosszak a készülési folyamat részei, nélkülük nem lehetnénk azzá, amivé lennünk kell.
3. Isten csak akkor vesz ki a sütőből, vagy akkor vesz magához, amikor készen vagyunk. Azaz: amikor magához vesz, akkor készen vagyunk.

2013. augusztus 14., szerda

Lélekerősítő levelek 125


Megfelelő szavak
Amy Carroll

„Mint az aranyalmák ezüsttányérokon, éppen olyan a szó, amit jókor mondanak.” Péld 25,11

A gyülekezeti épületek recepciósainak komoly hatalmuk van. Gondolj csak bele. Ha egy kedves nő fogad a hallban, a gyülekezeti tagok, a vendégek, a telefonálók mind töltekezhetnek kedvességéből, bölcsességéből, türelméből.
De ha szeret pletykálni… mentsen tőle az Isten! Te is tudod, milyen iramban terjednek a meggondolatlan, gonosz vagy rossz szándékú szavak. Egy befolyással bíró ember az egész gyülekezet hangulatát meg tudja mérgezni.
Mona, a mi recepciósunk mindig jóra használta a befolyását.
Az iroda előterében volt az asztala, mindenkit köszöntött, aki belépett, és személyesen válaszolt minden telefonhívásra. Nemcsak kiváló recepciósnak, de kegyes asszonynak ismerte mindenki.
Mikor fiatal nőként vezető pozícióba kerültem a gyülekezetben, azt tanácsolták, hogy kérjem meg Monát, legyen a mentorom. Rövid idő alatt az asztala előtti fotel kedvenc ülőhelyemmé vált. Elmondtam neki aggódásaimat a gyülekezet nőtagjairól, Mona együtt imádkozott velem értük, és segített megszervezni az idősebb asszonyokat. Megosztottam vele a gondjaimat, és ő segített bölcs megoldásokat találni. Sírtam előtte, ha megbántottak, és ő bátorított: „Fuss azonnal Jézushoz!”
Nagyon sokat tanultam abban a fotelben ülve az iroda előterében, de a legnagyobb leckét a példájával nyújtotta.
Sokszor bántott, hogy ha meg nem tért önmagamat kéne egy igével jellemeznem, akkor a Péld 10,19a lenne a legtalálóbb: „Ahol sok a beszéd, nem marad el a bűn”. Fel is ragaszthatnám a homlokomra. Mona példájából tanultam meg (én, aki állandó harcban állok a szavak özönével), hogy válogassam meg bölcsen a szavaimat.
Mona volt a diszkréció példája, mikor gondolkozás nélkül áradt belőlem a szó.
Mona mindig Istenhez kapcsolódott, mielőtt megszólalt volna, én sosem gondolkoztam beszéd előtt.
Saját gondolataimat mondtam akkor is, mikor meggondoltan, tisztelettel válaszoltam Mona igei alapú szavaira.
Ahogy telt az idő, azért imádkoztam, és azon dolgoztam, hogy utánozni tudjam a mentoromat. Bár még hadakoznom kellett a féktelen szavak ellen, egyre inkább megéreztem, hogy a szavaknak hatalmuk van. Utánozni próbáltam Monát, gondosan megválogattam a szavaimat, leálltam, amikor éreztem, hogy elindulni készül a megállíthatatlan csevegés folyama, s igyekeztem megfordítani a beszélgetés menetét, ha az Istentől távolító irányt vett.
Évek múltak azóta, és mialatt egy költözéshez csomagoltam, eszembe jutott, milyen életre szóló hatással volt rám Mona. Mielőtt végleg elhagytam volna eddigi városunkat, szerettem volna valami jelképes ajándékkal megköszönni azt a sok-sok órát, amit velem töltött. Hosszasan keresgéltem a megfelelő emléknekvalót, mígnem a szemem elé került egy ezüst és arany almát ábrázoló medál. Rögtön eszembe jutott az igevers, ami Monával kapcsolódott össze bennem: „Mint az aranyalmák ezüsttányérokon, éppen olyan a szó, amit jókor mondanak” (Péld 25,11). A jókor mondott bölcs szavak értékesek, kedvesek, és sajnos ritkák. Megvettem a medált, szépen becsomagoltam, és elvittem a templomba.
Könnybe lábadt a szemem, mikor átadtam, és köszönetet mondtam Monának. Anélkül, hogy tudta volna, megtanította nekem a jókor mondott jó szó szépségét, értékét. Azért imádkozom, hogy ezt a leckét tovább tudjam adni másoknak.

Uram, finomítsd, kérlek, a szavaimat, hogy kedvesek legyenek, a körülöttem élők hasznára váljanak, és hogy kedvedet leld bennük Te is. Állíts le, kérlek, ha valami olyat készülök kimondani, ami nem méltó Hozzád, és árt másoknak. Nem könnyű ez az átalakulás, ezért a te erődért könyörgöm, segíts, hogy meg tudjak változni. Jézus nevében, Ámen.

Amy Carroll: The Right Words
Encouragement for today, 2013.04.08.
www.proverbs31.org/devotions


Játszadozunk „azokkal” a gondolatokkal
Suzie Eller

„Egyébként, testvéreim, arra irányuljanak gondolataitok, ami igaz, tisztességes, igazságos, ami ártatlan, kedves, dicséretre méltó, ami erényes és magasztos.” Fil 4,8

Elle apró karjai szorosan átölelnek, mialatt magasra repülünk a hintával. Mikor meglátogatom őket, repesve fut a karjaimba, örül, hogy látja a nagymamáját, de még inkább annak, hogy ez játszótéri kalandot is jelent.
Régebben én is gyakran időztem egy játszótéren, akár órákon át is. Gondolataim játszóterén.
Ha valaki feldühített, ha összevesztem valakivel, és ez fájt, ide vonultam vissza, hogy játszadozzam „azokkal” a gondolatokkal. Végigsoroltam magamban, mi mindent kellett volna mondanom. Felröpített a hinta, majd lefele szállt, igyekeztem érvelni a magam igaza mellett az övéké ellenében. Újra meg újra eljátszottam magamban a jelenetet, az elhangzott mondatokat, mint mikor a gyermek felül a körhintára, és csak kering körbe, körbe.
Ezen a játszótéren nem kellett kezelnem a konfliktusokat, nem kellett kimondanom az igazságot. Nem kellett beismernem a hibáimat, mert ott mindig én voltam a főhős.
Egyszer úgy éreztem, Isten arra kér, hagyjam ott a játszóteret. Nem volt kedvem elmenni, ahogy Elle is mindig húzódozik a hazaindulástól. De Ő kézen fogott, és elvezetett az irgalmasság helyére, ahol találkozhattam mindazokkal, akik megbántottak, és ahol láthattam, hogy mindannyian szoktunk tévedni, mindnyájan botladozunk az úton. Egy olyan helyre vitt Isten, ahol biztonságban voltam, s ahol felismertem, hogy a legjobb kapcsolatokban is előfordulnak konfliktusok. Aztán tovább vezetett oda, ahol elengedhettem azokat a dolgokat, amiken nem tudok változtatni, hogy foglalkozhassam azokkal, amik rajtam is múlnak.
Előfordult, hogy szerettem volna visszamenni a régi játszótérre, de ott állt a tiltó tábla a bejáratnál: „Ez nem való neked, kislányom”.
Azóta a képzelet világa helyett, ahol el tudtam kerülni a konfliktusokat, a bántást, elfogadtam a való világot, a valóságos embereket, a valóságos küzdelmeket. Erőfeszítésbe kerül a nehéz szituációk feldolgozása, de minden ilyen folyamat végén érettebb leszek. Hozzátartozik mindehhez, hogy szeressem a körülöttem élő embereket, élvezzek minden új napot, engedjem el a fájó eseményeket és az elmúlt kapcsolatokat.
Mennyei Atyánk látja, mikor gondolatban küszködünk. Lehet ez egy biztonságos hely, ahol bölcsen és gondosan feldolgozzuk a problémákat, de lehet játszótér is, ahol a keserűség és a harag a játszótársaink.
Érzed, hogy téged is kézen fog, és elvezet onnan? Örüljünk ennek együtt! A fejlődés, növekedés útjára vezet téged.
Kívánom neked, hogy életed hintájában a valóság mindennapi örömei legyenek veled, s erős, hitben élő emberként lendülj tovább.

Drága Jézus, órákig tudok rágódni haragomban, vagy hősként dicsőítem önmagam. Gondolatban gyakran helyre teszem az embereket, odamondok nekik. Ez az ellenség csapdája. Ma, segítségeddel, be akarom zárni a rossz gondolatok játszóterének kapuját. Jézus nevében, Ámen.

Suzie Eller. Entertaining ’Those’ Thoughts
Encouragement for today, 2013.04.09.
www.proverbs31.org/devotions

Örökség
Glynnis Whitwer

„Mert jól emlékszem őszinte hitedre; ez előbb nagyanyádban, Loiszban, majd anyádban, Eunikében élt, és most - biztosan tudom - téged is eltölt.” 2Tim 1,5

Todnak rendszeresen templomba járó családja volt. Sosem mulasztották el az istentiszteletet. Amint viszont beléptek otthonuk ajtaján, másról szólt a történet. Az álarcok lekerültek, és Tod meg a kisöccse újra meg újra átélhették szüleik rossz döntéseinek következményeit. Tod számára természetes volt ez a kettős élet, hamar megtanulta, hogy a kereszténység olyan, mint az ünneplő ruha, amit templomba menet felveszel, aztán hazaérve, ledobsz magadról.
A nyár ugyanakkor mindig többet hozott magával, mint az iskolaszünetet, a házi feladatok, a napi rutin elmaradását. Nyáron egy időre kiszakadtak az otthoni őrületből, mert a nagyszüleiknél töltötték a vakációt. Whitwer nagymama és nagyapa jámbor emberek voltak. Együtt szolgáltak az egyházban, újra meg újra feladták életüket, hogy továbbutazzanak - akár több államon is át - egy másik gyülekezetbe, s annak szolgálatába álljanak. Jóval nyugdíjas koruk után is ezzel foglalkoztak, és soha nem álltak le mások szolgálatában.
Fájdalommal látták fiúk rossz döntéseinek eredményét, a döntésekét, amik unokáik életére is drasztikus hatással voltak. De nem avatkozhattak közbe. A világ szemében legalábbis nem sokat tehettek.
Az viszont rajtuk múlott, hogy Tod életére mély hatást tettek. Nyugodtan és kitartóan mutatták ki szeretetüket unokájuk iránt. Szilárd hitük volt a horgony. Feltétel nélküli szeretetük víz a szomjazó fiúnak. Becsületességük fény a sötétben eltévedt gyermeknek. Amel és Elis Whitwer reményt adtak egy fiatal fiúnak, reményt abban, hogy Isten és az élet több, mint amennyit ő megtapasztalt. Sőt azt is megtanulhatta, hogy a kereszténység olyasmi, amit minden nap megélsz, nem korlátozódik a vasárnapi istentiszteletre.
Két alázatos ember hitéből megtanultuk mindketten, hogy Isten legerősebb hatása gyakran csendesen bontakozik ki. Isten megváltoztathatja az életünket, nemzedékek életét, kedves, kitartó, őszinte emberek példáját használva, akik szeretik és szolgálják Őt.
Egy jámbor asszony hite, egy istenfélő férfi hite elég volt, hogy férjem élete megváltozzék. Megváltozott az én életem is. És megváltozik gyermekeink élete is. Sose becsüld le a hit erejét, a jámbor örökséget, mely nemzedékről nemzedékre hatni tud.
A szerző megjegyzése: Istennek hála, láthattuk, hogy mielőtt meghaltak volna, Tod szülei mindketten eljutottak a gyógyulásra, kapcsolatuk újraépült Istennel és a családjukkal.

Uram, köszönöm a hit példáját, amit az előttem járó generációk életén keresztül adtál nekem. Segíts, hogy megbecsüljem azokat az embereket, akik szeretnek és tisztelnek Téged. Akárcsak ők, én is szeretném az utánam jövőknek a hit örökségét hagyni hátra. Segíts azzá lennem, akinek Te látni akarsz. Jézus nevében, Ámen.

Glynnis Whitwer: How to Leave a Legacy
Encouragement for today, 2013.04.10.
www.proverbs31.org/devotions

Gyermeked hitének építése
Wendy Blight

„Mutasd meg a gyereknek, melyik úton járjon, s akkor sem hagyja el, amikor idősebb lesz.” Péld 22,6

Lányom kollégiumának parkolójában álltunk, nagy fájdalom áradt szét a lelkemben. Lauren megölelte az apját, majd a testvérét. Végül én tartottam a karomban hosszan, szavak nélkül, csak a könnyeim csorogtak.
A kocsiban hazafelé imádkoztam érte, ahogy megtettem minden nap az elmúlt 18 évben. Tudtam, hogy Isten tervei szerint lép új szakaszba az élete. De azért nagyon fájt.
Ahogy múlt az idő, megtanultam elfogadni, sőt meg is kedveltem az új helyzetet. Örültem annak, hogy több idő jut a férjemre, a fiamra.
Amit legnehezebb volt megszoknom, hogy szemtől szemben biztassam, bátorítsam Laurent a hitében. Egy Bibliát és egy napi áhítatokat tartalmazó könyvet beleraktunk a kollégiumi csomagjába. De ezeket a tevékenységeket itthon együtt végeztük. Reggelente felolvastuk az áhítatot, és együtt imádkoztam vele szinte minden nap a születése óta egészen addig, amíg összecsomagolta a holmiját, és elköltözött.
Kérdések gyötörtek: Nélkülem ki fog ebben mellette állni? Egyedül vajon fogja tartani az áhítatokat? Mi lesz, ha elfordul a hitétől, amit olyan hosszan építgettünk benne?
A feltörő kérdések hatására nagyon célzottan imádkoztam. Azt kértem, hogy Lauren érezze sajátjának a hitet, amiben annyi éven át neveltem. Kértem az Urat, hogy nagyon valóságosan, gyakorlatiasan működjön közre az életében, mutasson rá a dolgokra olyan egyértelműen, ahogy én tettem Lauren gyermekkorában. A Szentlelket kértem, fakasszon vágyat a szívében minden nap, hogy olvassa az áhítatos könyvét, és könyörögtem, hogy találkozzon Laurennal az Írás lapjain.
Isten válaszolt az imáimra, oly módon, ahogy csak Ő képes rá. Lauren napok óta készült a közgazdaságtan vizsgájára. Félt, hogy megbukik, mert nem egészen volt tisztában egyes fogalmakkal. Sms-t írt nekem és néhány jó barátunknak, hogy imádkozzunk érte. Válaszomban leírtam az érte mondott imádságot, és egy igeverset a Példabeszédekből, amit Isten a lelkem felszínére hozott: „Szíved minden bizalmát Istenbe vesd, saját értelmedre ne igen hagyatkozz. Minden utadon próbáld fölismerni, akkor egyenessé teszi ösvényedet” (Péld 3,5-6). Mikor elküldtem az sms-t, azért imádkoztam, hogy ezzel az igével erősítse meg az Úr a lányomat, s tegye bátorrá és bizakodóvá a vizsga előtt.
Másnap reggel ez az sms várt Laurentól:
„Mikor kinyitottam a könyvemet, a mai ige, amiről az áhítat szól, a Péld 3,5, ugyanaz, amit küldtél nekem! Ez ám a Biztatás!!”
Mekkora leckét kaptam aznap reggel az Úrtól! Az én szülői szerepem a gyermekem életében az, hogy imádkozzam érte és vele, és hogy példázzam legjobb képességeim szerint, mit jelent Isten szerinti életet élni. Nem sikerült mindig tökéletesen, gyakran elhibáztam. De ha kitartunk ebben a két dologban, Isten kiegészíti a hiányosságokat. Én csak az első 18 évben tudom őket magam mellett, otthon tartani, hogy neveljem, irányítsam, Isten Igéjére tanítsam őket. Isten viszont egész életükben gondot visel rájuk.
Az Úr megmutatta nekem pár sms-ben küldött szóval, hogy Lauren hite él és fejlődik. Magától kérte, hogy imádkozzunk érte (ami azt mutatja, hogy ő is imádkozik), és olvassa az áhítatos könyvét, anélkül, hogy itthonról nógatnák.
Ha még otthon vannak a gyermekeid, imádkozz értük, olvassátok együtt Isten Igéjét, és nyugodj meg a tudatban, hogy Isten velük van. Erős alapot építesz. Kikövezed az utat, ami biztonsággal fogja vezetni őket abba az irányba, amerre menniük kell.

Uram, segíts, hogy megtanítsam a gyermekeimnek az utat. Szentlelked ereje vezessen engem, mialatt én őket vezetem. Vonzz egyre közelebb minket magadhoz, mialatt együtt járjuk a hit útját. Jézus nevében, Ámen.

Wendy Blight: Building Your Child’s Faith
Encouragement for Today, 2013.04.12.
www.proverbs31.org/devotions

Áldásbumeráng
Karen Ehman

„Az ajándékozó bővelkedik, és aki mást felüdít, maga is felüdül.” Péld 11,25

Igyekeztem belemosolyogni a fényképezőgépbe az élelmiszerüzletben. A könnyek addig híztak a szemem sarkában, hogy nem bírván tartani az egyensúlyt, végiggördültek az arcomon, magukkal húzva egy réteg szempillafestéket.
Egy kisgyerek a csípőmön, egy még a pocakomban, ez bizony nagy nyomás, mikor csak a férjem jövedelméből élünk, akit csak akkor fizetnek, mikor van munka a cégnél. Néha egy darabig minden héten kap fizetést, máskor hetek múlnak, hogy semmit sem hoz haza.
Aznap a boltban olyan szoros volt a büdzsém, hogy a dollárkáim visítottak tőle! A kasszánál bizony ki is kellett szednem néhány dolgot a kosárból, mert nem fért bele a keretbe. Fizetéskor a pénztárosnő ideadott egy kaparós kártyát, ez volt az üzlet aktuális akciója. A vásárlók akkora összeget kaptak vissza, amennyi a kártyán szerepelt.
Egy tízcentessel lekapartam az ezüstös takarást, ami alól előbújt 10$!
Mosolyogva nyújtottam oda a hölgynek, s kértem, rakja vissza a kosárba, amit előzőleg kiszedtünk belőle. „Természetesen! – szólt. – A többit most költi el, vagy majd legközelebb vásárol belőle?”
Zavartan néztem rá. „Milyen többit?” – kérdeztem. Értetlenségemen csodálkozva megmutatta a kártyát: valójában 100$-t nyertem! Mellettem már ott termett egy munkatárs, hogy lefényképezzen, s a képet odarakja a többi mosolygó győztes képe mellé a bolt egyik falán. Az én képem kicsit más volt, mert szempillafestékkel sötétített hálás könnycseppek is színezték a mosolyomat.
Istennek állandóan gondja volt ránk azokban az időkben, gyakran jóakaratú embereken keresztül: élelmiszercsomag volt a kapunkra akasztva reggel, istentisztelet után pénzes borítékot találtunk a kocsi ablaktörlője alá csúsztatva, egy ismerőstől kinőtt gyermekruhákat kaptunk. Megtanultunk takarékosan élni, de Isten eközben is állított olyan helyzetek elé, amikor mi adhattunk. Ha megtettük, visszaszállt ránk az áldás. Néha anyagiakban is, de lelkiekben mindig.
Ma már, noha érzünk olykor anyagi bizonytalanságot, ami a férjem munkájának időszakosságából adódik, nem csak fogadjuk az áldást, hanem többnyire adni is tudjuk. Milyen jóleső érzés névtelenül adni, lopva gondoskodni valakikről, és közben megtapasztalni Isten kegyelmét, és tudni, hogy mindez végső soron az Ő dicsőségét szolgálja. „Az ajándékozó bővelkedik, és aki mást felüdít, maga is felüdül”- olvassuk a Péld 11,25-ben.
Vegyünk részt Isten munkájában és másokéban, üdítsük fel őket, ahogy Isten is felüdít minket! Ami a miénk – legyen az pénz vagy más tulajdon – végső soron Istené. Amikor adunk - kapunk. Az áldásbumeráng mindig visszatér.
Adódik ma valamilyen alkalom, amikor jóakarattal bánhatsz valakivel? Az egész napjukat besugározhatod. Vagy épp a szempillafestéküket kenheted el vele.

Uram, taníts úgy kezelnem mindent, amim van, hogy közben szem előtt tartsam, hogy mindez a Tiéd. Örömmel adjak, szándékosan keressem, hogyan adhatom tovább másoknak, akik segítségre szorulnak, az áldásokat, amiket Tőled kapok. Jézus nevében, Ámen.

Karen Ehman: The Boomerang of Blessing
Encouragement for today, 2013.04.15.
www.proverbs31.org/devotions

Erő a küzdelmeidhez
Micca Campbell

„’Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.’ Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem.” 2Kor 12,9

Egyedülálló szülőnek lenni több okból is nagyon nehéz volt, mikor kicsi volt a gyermekem. Többnyire fáradtnak és kimerültnek éreztem magam minden téren. Nem volt senki, akivel megoszthassam a gondjaimat, akivel együtt aggódhatok, tervezhetek, vagy aki megfürdetné a kisfiamat, hogy egy kis pihenőt tartsak.
Hogy még nehezebb legyen, egy kétlakásos ház felső szintjén laktunk. Komoly feladat volt feljutni az emeletre a kicsivel a karomon, kezemben a pelenkás zacskóval és a vásárolt holmikkal. Nem akartam lenn vagy az autóban egyedül hagyni, inkább mindent egyszerre próbáltam felcipelni. Ha már felértem, a következő próbatétel a lakásba való bejutás volt: kinyitni a bejárati ajtó zárját úgy, hogy közben nem teszem le a pár hónapos babát és a nagy papírzacskót az élelmiszerekkel.
Úgy éreztem, a világ összes terhe az én vállamat nyomja. Próbáltam tovább cipelni, de tudtam, mennyire gyenge vagyok. Majdnem összenyomott a teher, de nem állhattam le. Keményebben küzdöttem. Muszáj. Erősnek kell lennem. Ki veszi fel a terhet, ha én lerakom?
Egyik nap a szemem elé került ez az ige: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” Remény ébredt a szívemben, mikor felismertem, hogy mostani helyzetem alkalmat ad Isten erejének megtapasztalására. Csak át kellett engednem a gyengeségemet Istennek, cserébe az Ő erejéért.
Ezt tette Pál apostol is a 2Kor 12,7-10 szerint. Élete egy nehéz szakaszában többször kérte Istent, szabadítsa ki az adott helyzetből. És jött a válasz: „Elég neked az én kegyelmem”.
Rájöttem, hogy mikor elmondtam neki küzdelmeimet, Isten ugyanazt a választ adta nekem, mint Pál apostolnak. Isten nem azt várta tőlem, hogy bírjam egyedül, hanem gyengeségemben megosztotta velem az Ő erejét. Megígérte, hogy „Krisztus ereje lakozik bennem”. Ez az ígéret neked is szól.
Érdekes belegondolni ebbe az ígéretbe, ha az eredeti görög jelentésből indulunk ki. Amit a fordítás „lakozik bennem”-re fordít, az valójában fordítva, azt jelenti, hogy én lakozom benne, „sátorként beborít” (episkénoó). Krisztus ereje védelmező tetőként rám borul nehézségeimben, gyengeségeimben, megpihenhetek benne, védelmet találok a viharok ellen.
Isten kegyelme – szerető kedvessége, öröme, ereje – elég volt Pálnak, és elég neked és nekem is.
Miután elkezdtem imádkozni Istenhez, elmondva neki a helyzetemet, és kérve a segítségét, nem változtak meg azonnal a körülmények. De új módon fogtam fel és éreztem meg Isten jelenlétét és erejét az életemben, és már nem éreztem magam egyedül. Mások is segítettek, hogy egyre inkább észrevegyem Isten működését saját életemben és a kisfiaméban. Isten mindig készen állt a segítségre. Csak le kellett nyelnem a büszkeségemet, és el kellett fogadnom a segítséget. Mikor beleegyeztem, hogy egy ismerős, aki felajánlotta, lenyírja a füvet a ház körül, hogy a szomszédban lakó tizenéves kislány játsszon a gyermekemmel, éreztem, hogy bírni fogom mindennapi életem többi nehézségeit is.
De ez nem minden. Pál nem csak átadta küzdelmeit Istennek, hanem pozitív attitűd alakult ki benne: „dicsekedett”. „Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem” (2Kor 12,9).
Az, hogy kerestem, és elismertem Isten erejét a gyengeségemben, jót tett a hozzáállásomnak is. A zúgolódás, a panaszkodás nem visz előre. Ha dicsekszem azzal, amit Isten bennem végbevisz, erősödik a hitem, és egyre jobban tudok az Ő erejére hagyatkozni. Ígérete valósággá vált az életemben. Mert amikor én gyenge vagyok, Ő erős!
Amikor küzdelmekkel, félelmekkel szembesülünk, életbevágó, hogy teljesen ráhagyatkozzunk Istenre. Ha ezt tesszük, Isten fel tudja használni terheinket kegyelmének és erejének bizonyítására.

Uram, köszönöm, hogy Te vagy minden, amire szükségem van. Beismerem gyengeségemet, átnyújtom neked ezt a helyzetet, a körülményeket, amikkel küzdök. Tölts el erőddel, kegyelmeddel! Jézus nevében, Ámen.

Micca Campbell: Strength for Your Struggle
Encouragement for today, 2013. április 16.
www.proverbs31.org/devotions