Lélekerősítő levelek 126

Rajtunk is segíthet az, ha másokon segítünk
Renee Swope

„Hát nem azt a parancsot adtam neked, hogy légy erős és kitartó? Ne félj és ne aggódj tehát, mert az Úr, a te Istened veled lesz mindenütt, ahova csak mész.” Józs 1,8b-9

Nem bírom elviselni a nyitott magaslatokat. A szűk erkélyeket. Ha egy hídon kell áthajtanom, mindig a belső sávon megyek. Néhány éve a barátaink, John és Laura elhatározták, hogy segítenek legyőznöm a magasságiszonyomat, és elhívtak minket családostul egy falmászó centrumba. A szívem hevesen verni kezdett, mikor belépve az ajtón megláttam a 8 m magas pályacsúcsot.
Az edző megnyugtatott, hogy kötelekkel, beülővel biztosítva leszek, amik meg fognak tartani, ha elveszíteném az egyensúlyt, vagy megcsúsznék. Mielőtt kimondhattam volna, hogy „Köszönöm, nem kérek belőle”, már alá is írtam a nyilatkozatot, és elkezdtek beszíjazni.
A gyakorló bemutató után mászni kezdtem. Lassacskán egyre feljebb merészkedtem, de a félelem visszatartott attól, hogy megcélozzam a legfelső csúcsot. Valami ösztönzésre, motivációra lett volna szükségem, hogy legyőzzem a rémületet ezen a magas sziklafalon. A velünk lévő 8 éves Steve ugyanígy volt vele.
A nap vége felé John megkérdezte a fiától, Steve-től, kipróbálja-e a legnagyobb magasságot. Steve izgult, de szerette a kihívásokat.
Csodálattal néztem, ahogy bátran nekiindul. Eljutott 3 méterig, majd 5 méterig. De ahogy a következő szintet elkezdte, lenézett. Amikor észrevette, milyen magasan van már, és még hova kell eljutnia, kijelentette, hogy képtelen rá.
Az apja épp Steve 3 éves nyughatatlan öccsével csatázott, az édesanyja meg a kishúgát etette. Az én bátor férjem nem volt a közelben, így rájöttem, hogy az egyetlen szabadkezű felnőtt a közelben én vagyok.
Éreztem, hogy elönt a bátorság és az erő, felkiáltottam neki: „Ne add fel, kincsem, menni fog! Jövök és segítek!”
Rekordidő alatt jutottam fel Steve-hez, s megdicsértem, mennyire ügyes volt eddig. Biztattam, hogy Isten segítségével és erejével fel tud jutni a csúcsig, és az az élmény mindenért kárpótolni fogja. Eszembe jutott a Józsué könyve 1,9, ezt idéztem neki: „Légy erős, és kitartó, Steve. Ne félj, mert Isten veled van ott, ahol vagy, meg én is itt vagyok.”
Önbizalmat nyerve, Steve elfordította tekintetét és gondolatait a mélységtől az öröm felé, amit majd érez, ha megtesz valamit, amiről azt hitte, nem képes rá.
Velem is ez történt. Saját félelmem hangját elnyomta, hogy arra figyeltem, hogyan segíthetek valaki másnak legyőzni saját félelmeit.
Rájöttem, hogy az ígéret, amivel Steve-et biztattam, rám is érvényes. Isten erejével legyőzhető a rettegésem.
Minden nap van erre lehetőség. Ahogy Isten tette Józsuéval és teszi velünk is, mi magunk is odaállhatunk mások mellé a legnehezebb kihívások, a legmagasabb csúcsok legyőzése közben. És Istennek ezt az ígéretét is megoszthatjuk velük.
Hát nem csodálatos, hogy ha elfordítjuk tekintetünket saját félelmeinkről, kételyeinkről és küzdelmeinkről, hogy valaki másnak nyújtsunk segítséget, meg tudunk feledkezni saját bajainkról? És mialatt hisszük, hogy Isten ígéretei igazak számukra, megerősödünk abban, hogy számunkra is igazak.
Figyeljünk oda, segítsünk ma is valakin, biztassuk, tudva, hogy közben magunkon is segítünk.

Jézusom, szavaid segítenek azzá válnom, akivé teremtettél – hogy eljussak oda, ahova hívsz, olyan magasságokra, amikre képtelennek hittem magam. Köszönöm, hogy bátorítod a lelkem. Szeretném ezt a bátorítást továbbadni másoknak is. A Te nevedben imádkozom, Ámen.

Renee Swope: When Helping Others Helps Us
Encouragement for today, 2013.04.17.
www.proverbs31.org/devotions


Arra, amikor egyedül érzed magad
Samantha Evilsizer

„Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket. Maradjatok meg szeretetemben. Ha teljesítitek parancsaimat, megmaradtok szeretetemben, amint én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok szeretetében.” Jn 15,9-10

Miss Emma ráncos tenyerébe vette az arcomat, a könnyeim belefolytak. Ahogy végigmentem a folyosókon, 119 bentlakótól tudtam sírás nélkül elköszönni, de a búcsú Miss Emmától elindította az érzelmek lavináját.
Az orvosok és nővérek hangja, a léptek csoszogása mintha mindegyre felkavarná szívem széthullt darabjait.
Nagyon rossz volt egyedül hagyni őt itt, ezen a sötét helyen.
A családja, ha egyáltalán család az ilyen, kifogta a vitorlát az életéből – és útjára engedte ezen a magányos, 120 ágyas tengeren. Sivár hely ez, ahol csapatom feladata éppen az volt, hogy oldjuk az unalmat, az örömtelenséget. Miss Emma – és még néhányuk - nélkül sokkal kilátástalanabbnak láttam volna a munkám.
Nem hagytam, hogy a részletek a szívem felszíne alá férkőzzenek. Leperegtek lelkemről a naponta tízszer meghallgatott történetek. Mindennapos feladattá vált az étel- és gyógyszerosztás, a sétáltatás a folyosókon. Ám egy név, egy személy mélyen beleégett a szívembe. Ő volt Miss Emma.
Csak ácsorogtam a búcsúzásba kapaszkodva az ágya szélénél, tétováztam, itt hagyhatom-e. „Ki fog magával üldögélni a napon? Ki fogja meghallgatni? Kivel fog zsoltárokat, templomi énekeket énekelni?”
Aggódás szorongatta a szívemet. Elképzeltem Miss Emmát egyedül, magányosan, az állkapcsom fájdalmasan megfeszült. Mintha a szomorúság behúzott volna nekem egyet.
No de nem Miss Emmának. Szép barna szeméből magabiztosság áradt. Körülölelt és felfrissített a bölcsesség, amit a tekintetében láttam.
„Jól leszek, kedvesem… Én sosem vagyok egyedül. Hát nem érted, hogy velem üldögél a napon Az, aki azt megteremtette? Ő mindig meghallgat, még azt is hallja, amit nem mondok ki imádságban. Ha énekelek, jelen van magában az énekben. Drága gyermekem, sosem vagyunk egyedül.”
A világtól elzárt Miss Emma az én világomat meg tudta változtatni. Szorosan kötődött a Szőlőtőhöz. Jézus szeretetében lakott az Ige, az énekek, az imádság által. Igaz, hogy világi családja elhagyta, de tudta, hogy Mennyei Atyja sosem hagyná el. Az Atya otthonra lelt Miss Emmában, hogy Miss Emma Benne lakozhasson.
Szilárd magabiztossága felüdítette ernyedt szívemet. Az erő, amit Krisztus ígéretében talált, hogy Ő mindig velünk lesz, mély nyomot hagyott bennem. Figyelni kezdtem, milyen formában van velem Jézus: segít, hogy bölcsen hallgassak, mikor ártanék a beszéddel, segít nyugodtan elaludnom esténként, megerősít, mikor aggódni kezdek valamiért.
Ma milyen reményt találunk Benne? Kuporodjunk bele szeretete foteljébe azzal, hogy felidézzük nekünk szóló szavait. Támaszkodjunk Isten biztos jelenlétére úgy, hogy dicsőítő himnuszokat énekelünk. Állapodjunk meg, sütkérezzünk az ő békességében imádkozva: szólva és hallgatva.
Krisztus bennünk van, előttünk van, mögöttünk van, ahogy Szent Patrick írta. És amiben Miss Emma is annyira biztos volt: sosem hagy el, sosem hagy magunkra. Soha nem vagyunk egyedül.

Uram, köszönöm, hogy gyermekeidnek nevezel minket. Köszönöm, hogy belénk költözöl, hogy mi biztonságban Benned élhessünk. Te vagy az otthonunk, ezért sosem vagyunk egyedül. Jézus nevében, Ámen.

Samantha Evilsizer: For When You Feel Alone
Encouragement for today, 2013.04.19.
www.proverbs31.org/devotions


Mint fénysugár az éjszakában
Amy Carroll

„A kijelentés sátrában, kívül a kárpiton, amely a bizonyság ládája előtt van, gondozzák azt /az égő mécsest/Áron és fiai estétől reggelig az ÚR színe előtt. Örök rendelkezés legyen ez nemzedékről nemzedékre Izráel fiainál!” 2Móz 27-21

Legélénkebben megmaradt gyermekkori emlékeim a vízparti családi sátorozásokhoz kötődnek. Megérte a sátrak, bőröndök, hálózsákok, élelmiszer fáradságos bepakolása az autóba azt a pillanatot, mikor végre felállítottuk a sátrat, és elkezdődhetett a táborozás.
Azt szerettem legjobban, mikor besötétedett, a gyerekzsivaj elhalkult, a grillező parazsak fénye kihunyt, elpakoltunk, elmosogattunk vacsora után, anya bevitte a lámpát a sátorba, rendbe rakta a holmikat, felmérte a készleteinket. Én meg sütkéreztem a sátorból kiszűrődő fényben, szüleim közelségének biztonságában.
Ezek az emlékek törtek elő, mikor elolvastam bibliaolvasó kalauzom mára kijelölt fejezetét, a 27.-et Mózes második könyvéből.
Aprólékos részletekbe menően megadja Isten az előző fejezetekben a Szövetség Sátra elkészítésének tervét, a Tabernákulumét, ahol Őt imádhatják a zsidók úton Egyiptomból Kánaánba. Mondatról mondatra részletesen olvashatunk a szükséges alapanyagokról, a méretekről, a szerkezetről.
A terv elkészülte után következtek a berendezésre vonatkozó utasításai Istennek. Ezek közé tartozott egy gyönyörű mécstartó örökké égő mécsesekkel. Ennek a különlegesen finomra megmunkált mécstartónak a leírását a 2Móz 25,31-40 versekben találjuk. Színaranyból kellett, hogy elkészítsék az Isten által kirendelt művészek, és olajbogyókból sajtolt tiszta olaj égett bennük.
Mint egy nagy kirakó elemei, úgy állt össze a kép, miközben más szentírási részleteket, igazságokat is hozzáolvastam a Szövetség Sátrában lévő mécstartó gazdag szimbolikájához. Kezdtem megérteni, hogyan nyilvánítja ki Isten az Ő tervét nekünk, évezredekkel későbbi gyermekeinek:
Mi vagyunk a sátor (2Kor 5,4).
Jézus a fény (Jn 1,4).
A Szentlélek az olaj (Zak 4,1-6).
A bennünk lévő Szentlélektől táplálva Jézus fényét kell kisugároznunk a sötétségbe (Mt 15,14-16).
Ahogy az izraeliták vitték a Tabernákulumot a sivatagon át…
Ahogy a szüleim felállították a sátrat a vízparton…
Ahogy én haladok a sötét világon keresztül…
Isten ellát a Fénnyel, hogy megvilágítsa a sötétséget, és megalkotja a sátrat (minket), amin át sugározhat.
Hogy Jézus fénye áttörje a sötétséget, és mind fényesebben ragyogjon, nekünk egyre áttetszőbbé kell válnunk.
Hogy folyamatosan ragyogjon a fény, állandóan táplálnunk kell a Szentlélekből imádság, a Szentírás olvasása és megjegyzése által, azáltal, hogy Benne élünk és vagyunk.
Hogy Jézus fénye fel tudja oldani a világ tintaszerű sötétségét, újra meg újra, félelem nélkül tovább kell költöztetnünk a sátrunkat, olyan helyekre, ahova még nem ért el a fény.
Egy világnyi ember vágyik Jézus jelenlétére és biztonságára – de szükségük van jelzőtűzre. Mi, szerény sátrak, akik a Fény hordozói vagyunk, ragyogjunk mindenütt, ahol járunk ebben a világban!

Uram, köszönöm, hogy Fényed egyszerű hajléka lehetek. Azt kérem, hogy mint a papok, akiknek tisztje volt a láng életben tartása, olyan hűséggel ápoljam Fényedet, és ragyogtassam szünet nélkül. Jézus nevében, Ámen.

Amy Carroll: A Light in the Darkness
Encouragement for today, 2013.04.24.
www.proverbs31.org/devotions


Készen állsz az indulásra?
Glynnis Whitwer

„Ezért övezzétek fel gondolkodástokat, legyetek józanok, mindenestül reméljetek abban a kegyelemben, amelyet Jézus Krisztus megjelenése hoz nektek.” 1Pt1,13

Whitweréknek két hőn szeretett kutyájuk van: Kona és Sammie. Ahogy reggel kilépek az ajtón, vagy mikor hazaérek valahonnan, az első dolog, hogy meglátom őket, és muszáj elmosolyodnom. Mindkettőért odavagyok, pedig nagyon különböznek egymástól.
Kona meglehetősen szeszélyes természetű husky. Úgy mozog, mintha szánt húzna maga után, fogócskázik saját magával, s ha rendreutasítod, visszabeszél. Sammie német juhászkutya, aki őrjáratot tart a kerítés mentén, szereti a maga őrző-védő szerepét, és a személyisége komolynak mondható.
Bár egyformán szeretem a kutyáimat, reggelente csak az egyiket viszem magammal, mikor indulok a gyerekekkel az iskolába. Megpróbálom leírni, hogy néz ki egy tipikus reggel a kutyáim életében, mialatt mi hátizsákokat, oldaltáskákat, uzsonnás zacskókat csomagolunk:
Sammie ül, és felemelt fejjel figyel, lesi az előkészületeket. Kona alszik az ágy alatt.
Sammie hegyezni kezdi a fülét, amikor magamhoz veszem a kocsikulcsokat. Kona a díványon átfordul a hátára, feje lelóg a dívány oldalán.
Sammie az arcomat lesi feszülten, készen a „menjünk” bólintásomra. Kona a hátsó udvaron a madarakat figyeli.
Így hát minden reggel Sammie kalandra indul velem. Kerékpárosok meg kocogó nők mellett megyünk el. Más kutyákat is látunk, akik a gazdijuk kocsijában utaznak. Ha a kutyák tudnának mosolyogni, az enyémnek a szája ilyenkor fülig érne. Elkápráztatják kimozdulásaink, s alig várja mindig a következőt. Én is így vagyok vele.
Két kutyatársamon elmélkedve elgondolkozom, vajon nem ugyanez a dinamika van-e Isten és közöttünk.
Nekünk is megvannak a magunk szeszélyei, egyéni viselkedésmódjai, hajlandóságai. Mégis egyformán szeret, egyformán leli örömét bennünk Teremtőnk, aki egyedivé tervezett mindnyájunkat.
Látszanak a különbségek, mikor Isten körülnéz, hogy szolgálatra hívjon valakit. Azt, aki résen van és készen áll. Azt, aki figyel a Gazdi szavára. Azt, aki lesi a Gazdi mozdulatait. Azt fogja elhívni a kalandra.
Életemben mindkettő voltam. Egy időben minden figyelmemet lekötötte saját kényelmem. Tétováztam, és ha őszinte akarok lenni, nem is érdekelt a szolgálat. Máskor rosszul osztottam be az időmet és az energiámat, fáradt voltam és kimerült, átaludtam Isten hívását, hogy menjek vele.
De ha nyitva a szemem, és a szívem lelkesen jelentkezik: „én! én!”, mikor hallja a „Ki jön velem?” szólítást – nos, akkor csodálatos látni, hogyan mozdul meg Isten.
Hosszú éveken át csak töprengtem: lát engem Isten egyáltalán? Tud használni valamire? Vajon akar-e használni? Most már tudom, hogy mindezekre végig „Igen” volt a válasz. Várta, mikor kezdem lesni a „menjünk!” bólintását.
Készen állsz az indulásra? Vagy inkább pihenni szeretnél? Egyformán szeret Isten így is, úgy is. De másképpen tud használni. Te melyik vagy inkább?

Uram, köszönöm, hogy munkatársaddá hívtál ebben a világban. Egyedivé terveztél, akiben örömöt találsz, és alkalmassá tettél céljaidra. Segíts, hogy résen legyek és készen álljak, lesve indulásod jelzéseit. Veled akarok menni, bárhova mész. Jézus nevében, Ámen.

Glynnis Whitwer: Are You ready to Go?
Encouragement for today, 2013.04.25.
www.proverbs31.org/devotions


A legjobb házassági tanács
Van Walton

„Szavad fáklya a lábam elé, világosság az utamon.” Zsolt 119,105

Vidám lakodalmi vendégsereg ünnepelte az ifjú párt azon a jókedvbe, gyertyafénybe burkolt estén.
Táncolt a menyasszony az édesapjával, a vőlegény az édesanyjával. Gyönyörködő tekintetek követték őket az egész teremből.
Aztán a táncparkettre kerültek más, ifjú és idősebb párok is. Néhány ütem után a DJ bekiáltotta: „Hagyják el a táncteret azok, akik egy éven belül házasodtak össze!” Pár perccel később le kellett menniük azoknak, akik 5 éven belül házasodtak össze. És így tovább, a 10, 20, 30 éven belüliek következtek. Míg mi tovább táncoltunk a férjemmel, körülnéztem, milyen kevesen vagyunk már a színen. „40 év!” – kiáltotta a DJ a még parketten maradt három párnak.
Mikor a szám véget ért, barátaink és az ő már fiatal felnőtt gyermekeik meg a mi fiunk körbevettek minket, gratuláltak, vállon veregettek. „Milyen romantikus – mi a titok, ami együtt tartott titeket?” Nem ért váratlanul a kérdés, de mosolyognom kellett idealizmusukon, amivel a házasságra tekintettek.
Romantikus? Nem igazán. Közös éveinket a félreértések miatt hullatott sok-sok könnyel jellemezném. Önzés. Magány. Kemény, nehéz idők és érzelmek, amiken átnyomakodtam anélkül, hogy érteném őket. Fájó szavak. Próbára tevő pillanatok. Rengeteg alkalom a kompromisszumkötésre. Makacsok vagyunk – mindketten! Ahogy a vállam fölött visszatekintek az elmúlt 42 évre, tudom, hogy ami valójában együtt tartott minket, az Isten volt és az Ő Igéjének ereje.
Amikor kritizálni akartam a férjemet valós és képzelt támadásai miatt, azt olvastam, hogy a szeretet nem tartja számon a rosszat (1Kor 13,5).
Amikor magányos voltam, azt olvastam, hogy Isten velem van (Szof 3,17).
Amikor úgy véltem, igazam van, a férjem meg téved, azt olvastam, ne gondoljak túl sokat magamról (Róm 12,2-4).
Amikor a munka, a feladatok, kötelességek mókuskereke kiszikkasztott, és vadóc lelkem valami többre vágyott ennél, azt olvastam, hogy ha az Úrra támaszkodom, általa bármit elviselek, bármin túljutok (Fil 4,13).
A házasság olyan, mint egy háromszög. Közelebb akarsz kerülni a férjedhez? Kerülj közelebb Istenhez! Ahogy mindketten felfelé nyújtóztok, nemcsak Istenhez juttok közelebb, hanem egymáshoz is. Ha olyan házasságban élsz, ahol a férjed nem akar közeledni Istenhez, te akkor is tarts ki ebben. Benne meg fogod találni a támaszt, a szeretetet, a reményt, amire a szíved áhítozik.
Réges-régen, fiatal menyasszony koromban, idősebb asszonyokat kérdezgettem, tőlük kértem tanácsot. Kaptam is sokfélét. Tegyem állandóan érdekessé, szórakoztatóvá a házasságunkat, éljük meg kalandként az egészet. „Az élet ajándék” – mondta édesanyám. „Ne hagyd, hogy a nap lenyugodjék a haragod fölött” – osztotta meg velem apám a bölcsességét. „Ismerd meg a férjedet” – biztatott egy barátnőm. Az, hogy megértettem a férjem személyiségét és szeretetnyelvét, sokat segített a konfliktuskezelésben, az elfogadásban.
Egy pillanatig sem haboznék megosztani ezeket a bölcsességeket újdonsült házaspárokkal. De mi a LEGJOBB házassági tanács, amit megtanultam az évek során? Hogy a legnagyszerűbb házassági tanácsadó és vezető Isten és az Ő Igéje.
Lehet nehéz a házasság, de könnyebbé válik, ha több időt töltünk Isten igazságaira figyelve, és kevesebbet férjünk hiányosságaira fókuszálva.
Kezdjük el mától: forduljunk a Bibliához jó házassági tanácsért, köszönjük meg Istennek a férjünket, és adjunk hálát az Úrnak az Ő bölcsességéért.

Mennyei Atyám, egyedül Te vagy tökéletes. Segíts, hogy tekintetemet Rajtad tartsam. Tudom, hogy senkivel sem könnyű mindhalálig együtt élni. Segíts, kérlek, minden nap visszafognom bíráló gondolataimat. Taníts meg, hogy férjemet a Te szemeddel lássam. Jézus nevében kérlek, Ámen.

Van Walton: The Best Marriage Advice
Encouragement for today, 2013.04.26.
www.proverbs31.org


Így kéne viselkedni, bármi történik
Glynnis Whitwer

„Krisztus evangéliumához méltóan viselkedjetek” – bármi történik. (Fil 1,27)

Úgy éreztem, jogos a kitörésem.
Ha tudjátok, mit jelentenek az aggódó, izgatott, ideges, bosszús, kapkodó, késésben lévő szavak, képzeljétek el mindezt együtt – ilyen voltam néhány héttel ezelőtt. Mikor tehát még egy csepp került a pohárba, az már az utolsó utáni volt – túlcsordult: kirobbantam. A legrosszabb talán az, hogy úgy gondoltam, jogos a kirohanásom.
Azzal kezdődött, hogy a férjem megkért egy szívességre. Vásárolt két kamiont a cégének, kérte, segítsek neki elhozni őket a telepről, végig a belvároson, majd az egyiket vigyem is vissza. Mivel hatalmas belvárosi terület az, ahol lakunk, ez a feladat egy-egy órányi oda-vissza kamionvezetést jelentett a forgalomban.
A már megtervezett délutánba kellett bezsúfolnom az új tennivalót, találtam is egy kétórás szünetet négy egyéb kötelező feladat között. Két és fél órám volt arra, hogy egyik fiúnkat elhozzuk a gimnáziumból (őt magunkkal kellett vinnünk), egy másikat a délutáni foglalkozásról (ami a város túlsó végén volt), majd otthonunkhoz közel fel kellett szednünk a legkisebb lányunkat, s végül a gimnazistát elvinni az edzésre.
Már jó ideje élem ezt az őrült sofőréletet, úgy kellett beillesztenem a délutánba az oda-vissza kamionozást a forgalomban, hogy mindenkit időben felszedhessek.
Persze, hogy minden tovább tart, mint ahogy eltervezzük. attól kezdve, hogy eleve késésben voltunk induláskor, a kamionokat intéző ember sem jött meg időben. Ami azt jelenti, hogy sehova sem fogok pontosan érkezni. Ahogy az órámra néztem, úgy éreztem, minden perc gonosz szorításként préseli a szívemet.
Mikor már világos volt, hogy nem tudok mindent belesűríteni az időbe, átalakítottam a tervet, s telefonáltam a gimnazista fiamnak, hogy menjen el az öccséért, majd utána induljon az edzésre. Én lerendezem a kamiont, s utána megyek a lányunkért.
Meredeknek tűnhet ez a terv, de én akkor úgy éreztem, könnyen megoldható.
Nem így két tinédzser fiam, akiket nagyon összezavart a változás. Nem látták tisztán, mit kell tenniük, a szerintem világos utasítások ellenére.
Fél órával később idegesen, bosszankodva felhívtak. Sajnos, én is ideges és bosszús voltam, miközben igyekeztem egy HATALMAS diesel kamionnal átevickélni a városon. Aminek a jobboldali hátrapillantó tükrét nem lehetett beállítani. Egy forgalmas főúton. Délutáni csúcsban. Tudva, hogy nem érek oda időben a lányom iskolájához.
A napközis fiam: „Anyu! Mi ez az egész?!? Miért Robbie jött értem helyetted? Nekünk kell elmenni valami kamionért? Robbie sem érti az egészet!!”
Ez volt az a pillanat, ami a délután folyamán felgyülemlett feszültséget végül kirobbantotta – pillanatnyi meggyőződésem szerint jogosan.
Én: „Ezt komolyan mondod?? Te vagy ideges?? Na figyelj, most megtudod, mit jelent idegesnek lenni!” (A folytatást a fantáziátokra bízom.)
Dühösen kinyomtam a telefont.
Abban a pillanatban eszembe jutott az aznap reggel olvasott ige. Ott, az autópályán, Isten elém villantotta a Filippi 1,27 valóságát.
Bármi történik – (legyen az egy túl hosszúra nyúlt megbízás, csúcsforgalom, ideges tinédzserek, egy elromlott hátrapillantó tükör, három gyermek szanaszét a városban)
viselkedjetek – (úgy érted, Uram, uralkodjunk magunkon? helyes megvilágításban lássuk a dolgokat?)
úgy, hogy az méltó legyen – (hogy tükrözze, ki vagyok valójában, mit hiszek, milyen értékeket vallok)
Krisztus evangéliumához – (Krisztushoz, akit képviselek).
Mielőtt én tehettem volna, a fiam visszahívott. Azonnal bocsánatot kértem. Ő is. Hála Isten igéjének a szívemben, ami arra sarkallt, hogy bocsánatot kérjek, összekapásunknak duzzogás és sértődés helyett úgy lett vége, ahogy az méltó az Igéhez és Istenhez, akinek a szolgálatába álltam.
Filippi 1,27. Erőteljes tanítás volt ez nekem. Már az, hogy „bármi történjék”, kordában tart. Mert a „bármi” jelentése az, hogy valóban „bármi”.
Nem tudom, te milyen kihívásokkal szembesülsz éppen. Mi szorít, milyen határidők, utazások, főnök, házastárs, számlák vesznek körül. De azt tudom, hogy mindig dönthetünk, hogyan reagálunk. Vegyél hát egy mély levegőt, és viselkedj úgy, hogy az méltó legyen Hozzá, akit képviselünk.

Mennyei Atyám, köszönöm, hogy türelmes vagy hozzám, amikor kirobbanok. Irgalmad és kedvességed arra indít, hogy ezt adjam tovább, ezt mutassam mások felé. Tudatosítsd bennem, hogy minden szavammal és tettemmel Téged képvisellek. Jézus nevében, Ámen.

Glynnis Whitwer: Whatever Happens, Here’s What You Should Do
Encouragement for today, 2013.04.29.
www.proverbs31.org/devotions