„... Krisztusnak négy adventusa, eljövetele vagyon. Midőn a testben megjelent. Midőn a szívbe bészállt és az embert megérinti. Midőn halála órájában elmégyen az emberhez. Midőn eljő az utolsó ítéletre.” (Bod Péter, XVIII.szd.)
És monda nékik: bizony mondom néktek: Mostantól fogva meglátjátok a megnyílt eget, és az Isten angyalait, amint felszállnak és leszállnak az ember Fiára. (Ján 1:52)
A mostani világ nem az égről és az Istenről, hanem a földről és az emberről szól. Lehet, hogy éppen azért vagyunk mi itt ebben a kicsi templomban sokszor nagyon is kevesen, mert mi annyira ragaszkodunk az égi dolgokhoz, Isten szeretetéhez. A régi időkben más volt a föld és mások voltak az emberek is. Gondoljunk csak arra, hogy az elmúlt fél évszázadban megkétszereződött a föld lakossága, s bár mi itt a Kárpát-medencében egyre kevesebben vagyunk, ez a fenyegető embertömeg közvetlenül is, közvetve is mindenképpen hat ránk és az egész világra. Gondoljunk arra, hogy régen az emberek számára nem csak a földi élet volt valóság, hanem az is, ami felettük és ami alattuk volt. Ma még azért is meg kell harcolni, hogy egyáltalán Istennek léte legalább a „hiszek valamiben” -szinten megmaradjon.
Hogy vagy az anyagiakkal, ezzel a földdel? Hogy állsz a bankokkal, meg a pénzeddel? Sikerül megállni a lábadon? Hogy van a hiánycélod? Gond a mindennapi betevőd is, vagy csak az, ami biztosan nem fog beleférni a karácsonyi ajándékozásba? Vagy már túl vagy ezeken a kérdéseken…
A régi idők embereinek életében még nagyon sok jelkép, szokás, liturgikus cselekedet színezte be a hétköznapokat és az ünnepeket. A legmindennapibb használati tárgyon is volt olyan jel, amely kifejezte itt ezen a földön az égiekhez való kapcsolódást is. S volt idő imádkozni, elmélkedni, megérezni és megélni a szépséget, a jóságot, mert hagytak időt rá. A különböző társadalmi csoportoknak, faluközösségeknek, családoknak lehetőségük volt felismerni és kimondani a jót is, a rosszat is. Lehetőségük volt erkölcsösen élni, hiszen a közösség, a család biztosította az erkölcsök védelmét. Ma szinte mindenki magának, vagy egyenesen egyedül él. Legalábbis az az érdeke a gazdasági világnak, hogy egyedül éljünk, s minél felületesebb, inkább csak földi- anyagi kapcsolatunk legyen Istennel és egymással.
Milyenek életed tárgyai ? Vannak még önmagukon túlmutató jelek rajtuk, amelyek hordozzák a te életedet, szerelmedet, szeretetedet, és Isten jelenlétét ezen a földön? Van valami jele annak, hogy Jézushoz tartozol? Akarod még, hogy legyen?
Amikor Jézus a Földön járt, már akkor is olyasféle volt a világ, mint a mai, hiszen már akkor sem Isten kijelentései szerint, hanem sokkal inkább önérdekek szerint igazgatták a világot mind a Római Birodalom, mind a kor vallási vezetői. Sajnos a mai politikai, gazdasági, vagy akár egyházi vezetés sem kivétel ez alól. Az a tapasztalatunk, s az a meglátásunk, hogy ez a világ az emberi érdekek és az emberi önzés alapján vált ilyenné, ilyen elfogadhatatlanná és veszélyesen önpusztítóvá, mint amilyen most. Nem látszik menekvés, mert nincs ember, aki képes lenne függetleníteni magát a világban végbemenő folyamatoktól, a világszokásoktól. Azaz képtelenség elszakadni a földtől és az emberektől és attól a világtól, amelyet az ember teremtett magának, amelyről pedig tudjuk, hogy zsákutcába visz.
E szomorú helyzetfelismerés közepette érkezik el hozzánk egy régi üzenet, egy régi biztatás Jézus Krisztustól: És monda nékik: bizony mondom néktek: Mostantól fogva meglátjátok a megnyílt eget, és az Isten angyalait, amint felszállnak és leszállnak az ember Fiára. (Ján 1:52) Gondolhatjuk, mennyire meghökkentette már a jelenlévő hallgatóságot, s a tanítványokat is ez a kijelentés. Ugyanis egyszerűen befogadhatatlan az, ahogyan Jézus kinyitja, kitárja előttünk a lezárt kapukat. Úgy ragyog ránk a fény, mint mikor kinyitjuk a nyaraló télre bezárt ablakdeszkáit, és az áldott tavaszi ragyogás egy kis időre megvakít bennünket. Befogadhatatlan, hogy Jézus, Isten szereteteként, advent harmadik vasárnapján nemcsak megjelenik testben, nemcsak megérinti a lényünket a szívig hatolva, hanem tökéletesen azonosul ezzel a mai földi-anyagi világgal, ahogy Bod Péter mondja: „Midőn halála órájában elmégyen az emberhez.” Az Isten Fia tehát megkeresi az embert és odamegy hozzá. A megnyílt kapun át egyszerre jut fény az embernek itt lent, és az Istennek ott fent.
Hogyan állsz a kapukkal? Mindent alaposan lezártál, ami csak a szívedhez, s legbelső életedhez vezet? Vagy van még esély arra, hogy életed kapui önszántadból megnyíljanak azok felé, akiket szeretsz, és azok felé is, akiket nem szeretsz? Törekszel legalább arra, hogy megnyisd mások életének jól bezárt kapuit egy bátorító mosollyal, egy jó szóval, önzetlen kedvességgel, viszonzást nem váró apró ajándékkal, hogy végre hozzájuk is bejusson a fény?
Jézus urunk Földre jövetelében ugyanis a Föld egy szempillantás alatt újra élő kapcsolatba került a mennyel. Ezzel nem egy mitológiai emlék éledt újjá, nem is csak egy képszerű, allegorikus cselekedet volt, hanem egészen valóságos: Jézusban TÉNYLEGESEN összeér a menny és a föld, valóban elér hozzánk Isten szeretete. Így akik megismerik Jézus titkát, azaz Isten szeretetét, ismerhetik a mennyet. Azaz beleláthatunk a megnyílt mennybe, amely felette van a térnek, időnek, s minden emberi tapasztalásnak, de mégis az élet lényege.
Jézus nem csak valahogy elviselhetővé tette a világot számunkra, s nem csak arra tanított meg bennünket, hogy miképpen lehetünk boldogok, hanem képessé is tett bennünket, s minden őt megtapasztalót arra, hogy a földi hatalmak ellenére az életünk Isten szeretetében gyökerezzen. A körülöttünk jelenvaló világ ellenére Jézus most, advent harmadik vasárnapján teljességgel belép az életünkbe, hogy örömeinkben tanúnk, elintézetlen ügyeinkben képviselőnk, betegségünkben orvosunk, szívünk-lelkünk fájdalmaiban vigasztalónk, egész életünknek útitársa legyen. Vigasztalódjunk, bizakodjunk, erősödjünk tehát ezzel a képpel, amelyről Jézus beszélt a tanítványoknak: És monda nékik: bizony mondom néktek: Mostantól fogva meglátjátok a megnyílt eget, és az Isten angyalait, amint felszállnak és leszállnak az ember Fiára.
Bereczky Zoltán, lelkész
Budapest Külső - Üllői Úti Református Egyházközség
(A szerző szíves engedelmével)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése