Történetek Adventre 4.

Egy eredményes tanóra

Egy tanárnő egyik órán arra kérte a diákokat, írják fel osztálytársaik nevét egy papírlapra egymás alá úgy, hogy hagyjanak ki néhány sort a nevek között. Amikor elkészültek, azt a feladatot kapták, hogy minden név alá írják oda a legszebb, legkedvesebb dolgot, ami eszükbe jut arról a társukról. A feladat elvégzése ki is töltötte az óra hátramaradó részét. Kifelé menet az osztályból mindenki letette a maga lapjait a tanári asztalra. Szombaton a tanárnő összegyűjtötte a papírokat, és minden diákról készített egy lapot, ahova lemásolta a társai által róla írt mondatokat.
Hétfőn mindenki megkapta a maga listáját. Rövidesen mosoly jelent meg minden arcon. „Nahát!” „Sose gondoltam volna, hogy számítok valakinek!” „Nem hittem volna, hogy így szeretnek!” - hallatszottak a megjegyzések. Aztán soha többé nem kerültek szóba azok a papírok. A tanárnő nem tudhatta, beszélgettek-e róluk egymás közt, elmondták-e otthon a szüleiknek, a barátaiknak. De ez nem is számított. A célt elérte, egy boldog órát szereztek egymásnak a diákjai. A közösség szépen működött tovább.
Évekkel később egyik diák abból az osztályból meghalt Vietnamban, és a tanárnő elment a temetésére. Nem látott még katonatisztet felravatalozva. Olyan méltóságteljes, olyan felnőtt volt. A templom zsúfolásig megtelt a barátokkal. Akik szerették, egyenként odajárultak a koporsóhoz elbúcsúzni. A tanárnő utolsóként ment oda. Ahogy ott álldogált, egyik koporsóvivő katona megszólította. „Ön volt Mark matek tanárnője?”- kérdezte. A tanárnő bólintott. „Mark sokat mesélt önről.”
A temetés után Mark régi osztálytársai közösen mentek ebédelni. Mark szülei is velük voltak, s elhívták a tanárnőt is. „Szeretnék mutatni önnek valamit,” szólt Mark édesapja, és elővett a zsebéből egy irattárcát. „Ezt Marknál találták a halála után. Gondolom, felismeri, mi ez.” Kinyitotta a tárcát, és óvatosan kihúzott belőle néhány géppel írt, többszörösen összehajtogatott régi papírlapot. Ki se kellett bontani őket, a tanárnő felismerte, hogy az a lista volt, amelyre az osztálytársak által lejegyzett kedves dolgokat írta össze Markról. „Nagyon köszönöm, hogy ezt a feladatot adta akkor a gyerekeknek”- mondta Mark édesanyja. „Láthatja, Mark kincsként őrizte azóta is.”
A régi osztálytársak köréjük gyűltek. Charlie zavartan megszólalt: „Én is őrzöm. Az íróasztalom legfelső fiókjában tartom.” Chuck felesége közbeszólt: „Chuck kérte, hogy tegyem be az esküvői albumunkba,” mondta. „Nekem is megvan,” szólt Mary. „A naplómban tartom.” Vicki, egy másik osztálytárs, benyúlt a táskájába, kivette a tárcáját, és megmutatta a maga agyongyűrt listáját. „Én mindig magamnál hordom,” mondta, majd hozzátette: „Szerintem mindegyikünk megőrizte azt a listát.”
A tanárnő leült, mert nem bírta tovább, és zokogni kezdett. Siratta Markot, siratta a társakat, akik sosem látják többé. Olyan rengeteg ember van körülöttünk, hogy elfelejtjük, mindenki élete véget ér egy nap. És nem tudhatjuk, hogy ez mikor következik be. Kérlek hát, mondd el azoknak, akik közel állnak hozzád, milyen fontosak neked, mennyire szereted őket – amíg még nem késő.

www.ciadvent.ie