Mi magunk teljesítjük kéréseinket
Karen Ehman
„Történt egyszer, hogy valahol éppen imádkozott. Amikor befejezte, egyik tanítványa kérte: ’Uram, taníts meg minket imádkozni, mint ahogy János is megtanította tanítványait.’” Lk 11,1
Törökülésben ültem a templomkertben a füvön fiatalok között, lubickoltunk a nyári nap melegében. Szünetet tartottunk egy játékban, hogy igyunk valami hűsítőt, és pihenjünk egy kicsit. Egyik lány nemrég jött haza egy missziós útról Afrikából, alig vártam, hogy meséljen az élményeiről.
- Szóval, Renee, halljuk, milyen volt – kérdeztem. – Mi az, ami legjobban megkapott, ami a legemlékezetesebb?
Gondoltam, valami szokásos válasz következik egy kisgyermek mosolyáról, amitől elolvadunk. Vagy beszámol egy istentiszteletről, ami annyira más, mint a miénk. De tévedtem.
- Erre könnyű válaszolni. Mindig emlékezni fogok rá, hogy ezen az úton tanultam meg, hogy a mi kultúránkban milyen könnyen teljesítjük mi magunk a könyörgéseinket.
Meglepődtem. Mi van? Hogy mi magunk válaszoljuk meg saját könyörgéseinket? De hát egyedül Isten válaszolhat az imákra, nem? Mielőtt összeszedtem volna magam, hogy rákérdezzek, Renee folytatta:
- Tudjátok, mi itt, Amerikában, csak lehajtjuk a fejünket, összekulcsoljuk a kezünket, hálát adunk, és kérjük Istent: „a mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”. Aztán bepattanunk a volán mögé, irány a bolt, és megvesszük a kenyeret. Kérjük Istent, hogy adjon nekünk biztonságot, és hogy ne fázzunk. Aztán a szülők megveszik gyereküknek a lehető legtökéletesebb gyerekülést a kocsiba, ha meg fázni kezdünk, feltekerjük a hőszabályozót. A mi kultúránkban olyan könnyű biztosítani a pozitív választ a könyörgéseinkre. Ám ott, ahol jártam… Imádkoznak Istenhez a napi kenyérért, és nem tudják, lesz-e mit adni a családnak vacsorára. Ők merészen imádkoznak. Ők olyasmit kérnek, amit maguk nem biztos, hogy meg tudnak szerezni.”
Sosem gondolkoztam el ezen. Két dolog jutott eszembe.
Az első, hogy az én bőségemet arra szeretném használni, hogy válasz lehessen mások imájára. Szeretném, ha osztoznának velem a privilégiumokban, amikben részesülök.
A másik pedig, hogy meg akarok tanulni merészen imádkozni, olyasmit kérni, amit csak Isten adhat meg. Akkor, ha Ő úgy akarja. Hogy kéréseim ne merüljenek ki abban, hogy „Adj, Uram, ételt, italt, meleget és biztonságot, Ámen.”
Mai alapigénk a Lukács 11. fejezetéből biztosít róla, hogy nem csak én érzem úgy, hogy imaéletem frissítésre szorul. Még a tanítványok is szerették volna megtanulni, hogyan imádkozzanak. Látták Jézust imádkozni, és vágytak rá, hogy kövessék a példáját.
Az Ef 3,20-21 azt mondja, Isten olyasmit is megtehet, amire álmunkban sem mernénk gondolni. Választ adhat kérdésekre, amit még feltenni sem merünk. Ez arra indíthat, hogy merjünk merészek lenni, mikor imádkozunk, olyan nagy dolgokat kérve, amit csak az Ő hatalma és ereje tud véghezvinni.
A pár mondat, amit ezzel az érzékeny lelkű kamaszlánnyal váltottam, megváltoztatott. Nem csak azt kezdtem kérni imádságban, hogy nyissa meg Isten a szememet, vegyem észre mások szükségleteit, amiket módomban áll kielégíteni, hanem azt is kérni kezdtem, hogy merjek merész kéréseket elé tárni, amikre én nem biztosíthatom a megoldást. És aztán lépjek hátra, és hittel várakozva figyeljem a működését.
Te belegondoltál, miket szoktál kérni? Tele van az imádságod olyasmivel, amit te magad is ki tudsz pipálni a listádon? Ha igen, ideje, hogy velem együtt kérd: „Uram, taníts minket imádkozni”.
Atyám, taníts meg merészebben imádkozni. Tégy nagylelkűvé, mikor adnom kell, és bizakodóvá, amikor kérek Tőled. Segíts, hogy több hittel kérjek, ne csak olyan dolgokat, amiket én magam teljesíteni tudok, hanem olyat is, amit csak a Te erőd vihet végbe. Jézus nevében, Ámen.
Karen Ehman: How We Answer Our Own Prayers
Encouragement for today, 2015.07.15.
www.proverbs31.org
Ámen nélkül
Tracey Miles
„Imádkozzatok szüntelenül.” 1 Tessz 5,17
- Még mindig vele beszélsz? – kérdeztem Kaitlyn lányomtól. Barátnőjével csevegett, szerintem már órák óta pötyögtetve a telefonját.
Bólintott, és folytatta a pötyögtetést.
- Egyszerűen nem értem, miről tudtok annyit dumálni. Sosem hagyjátok abba? – kérdeztem.
- Sosem – válaszolta büszkeséggel a hangjában. – Igazából sosem fejezzük be a beszélgetést, nem búcsúzunk el. Legfeljebb néha szünetet tartunk, aztán ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.
Rosszalló arckifejezéssel jegyeztem meg, hogy ha nem erőlteti meg magát, és nem hagyja abba az sms-ezést, esetleg mindenestül lemondhat a telefonhasználatról jó hosszú időre.
Nem volt harag, mindketten kuncogtunk, mikor zsebre vágta a telefonját.
Ahogy felidéztem válaszát, elgondolkoztam saját beszélgetéseimen – főleg Istennel. Hogyan alakulna Istennel való kapcsolatom, ha sosem mondanék Áment? Ha a beszélgetésünk egész nap tartana, és egy-egy kis szünet után ott folytatnánk, ahol abbahagytuk, vagy új témákra térnénk rá?
Mai igénkben Pál arra ösztönöz, hogy állandóan imádkozzunk. Nem azért mert Isten elvárja, hanem a mi lelkünknek jó, ha állandóan a közelében érezzük magunkat. Ha egész nap beszélgetünk Istennel, behívjuk életünk minden apró eseményébe. Neki persze nincs arra szüksége, hogy mindig informáljuk gondjainkról, kívánságainkról, hálánkról. Nekünk lesz jó, mi részesülünk kegyelemben, mert állandóan átélhetjük jelenlétét.
Miközben szívem felujjongott a lehetőségtől, hogy folytonosan együtt lehetek Istennel, az agyam már a megszervezésen problémázott. Mégis hogy tudnék egész nap imádkozni, mikor annyi más gondolaton jár az eszem? Hogyan figyelhetnék az imádságra a napi káosz közben, ami a tennivalókból, a napi feladatokból, idegeskedésekből, gyermeknevelésből, elfoglaltságokból összeáll?
A szüntelen imádkozás nem azt jelenti, hogy egyfolytában térden állok összetett kezekkel, és nem csinálok semmi mást. Imádságos lelkületet jelent. Annak állandó tudatát, hogy Isten jelen van mint egy hűséges barát, aki részt vesz az életemben, aki egy sms-nyire van tőlem. Egy jó barát, akivel mindig folytathatom a beszélgetést, tudva, hogy állandóan elérhető.
Ezt olvassuk az 1Tessz 5,16-18-ban: „Legyetek derűsek. Imádkozzatok szüntelenül. Adjatok hálát mindenért, mert Isten ezt kívánja mindnyájatok javára Krisztus Jézusban.” Az imádságos lelkület azt jelenti, hogy az örömre és a hálára összpontosítunk. Amikor a rossz helyett a jóra figyelünk, kifejlesztjük lelkünkben a hála attitűdjét. Ha a szívünk Isten iránti hálával van tele, észrevesszük, hogy egyre többet szeretnénk Vele beszélgetni, és egyre inkább felismerjük szent suttogásait. Tudnunk kell, hogy a Sátán minden tőle telhetőt meg fog tenni, hogy megszüntesse imádságos, hálás attitűdünket. Tudja jól, hogy minél több időt töltünk Istennel való beszélgetésben, annál jobban fogunk kötődni Hozzá, annál jobban fogunk teljes szívünkkel bízni Benne.
Én meg tudom akadályozni, hogy a lányom vég nélküli sms-ezést folytasson, de nincs senki, aki meggátolhatna abban, hogy folyamatosan beszélgessek a Mindenhatóval. Semmi nem állhat útjába vele való együttlétünknek, ha mi magunk nem hagyjuk. Az imádság olyan beszélgetés, amit érdemes állandóan folytatni, anélkül, hogy kimondanánk az Áment.
Uram, éleszd fel bennem a vágyat, hogy egész nap beszélgessek Veled, és érezzem, hogy Szentlelked vezet ebben. Jézus nevében, Ámen.
Tracey Miles: Never Say Amen
Encouragement for today, 2015.07.14.
www.proverbs31.org
Nincsenek „nagyon nagy” imakérések
Glynnis Whitwer
„Íme, én vagyok az Úr, az egész emberiség Istene: van-e valami, ami lehetetlen volna nekem?” Jer 32,27
Szememet behunyva, fejemet lehajtva soroltam aznapi kéréseimet: „Kérlek, Uram, őrizd meg a gyermekeimet… vigyázz édesanyámra… segítsd a férjemet a munkájában.” Kis szünetet tartottam, aztán így folytattam: „Most egy nagyon nagy kéréssel fordulok Hozzád…”
Egy barátnőmért akartam imádkozni, aki előrehaladott stádiumú rákkal küzd. Isten bizonyára tudta, mit fogok kérni, és azt is tudta, hogy csodáért imádkozom. Igazából nem tudom, miért akartam erre felkészíteni bevezető szavaimmal.
Válasza gyors volt és határozott: „Számomra nincsenek nagyon nagy kérések.”
Igyekeztem azonnal visszakozni. „Persze, Uram, nem is tudom, hogy gondoltam….” Szükségem volt egy kis önelemzésre, mert valóban nem tudtam, mi járt a fejemben.
Hamar rájöttem, hogy imakéréseimet kategorizálom, és legtöbbjüket „megoldhatónak” tartom. Szoktam komoly dolgokért imádkozni, de „nagyon nagy” dolgokért nem igazán.
Talán úgy gondolom, inkább csak néhányat osztok meg Istennel – mintha nem akarnám túlterhelni. Talán mert alapjában nem szeretek kockáztatni. A „könnyű” teljesítenivalók kérését biztonságosabbnak érzem.
Visszanézve, egyértelműnek látszik, hogy emberi mércével mértem Istent. De mekkora butaság a mindenható Isten lehetőségeit összevetni egy emberével! A világegyetem Istene alkotott mindent, amit látunk, és amit nem láthatunk - egyetlen szavával. Az egysejtűtől agyunk kifinomult hálózatáig, mindent ő tervezett és alkotott meg. Hatalmának nincs határa, nincsenek korlátai. Meg tudja tenni (és meg is teszi!), hogy angyalokat küld, vigyázzanak gyermekeimre, és ezzel egyidőben barátnőm egészségét is helyre tudja állítani.
Bármilyen reménytelennek látszik is egy helyzet, Isten képes közbelépni, és megtenni, ami emberi léptékkel lehetetlen.
Jeremiás könyvének 32. fejezetében, ahonnan mai alapigénk is való, Isten olyan ígéretet tett, ami emberileg nézve megvalósíthatatlan volt. Jeremiás közelgő csapásokról prófétált a lázadó izraelitáknak. Isten szándéka viszont az volt, hogy egy nap visszavezesse népét Jeruzsálembe, hogy megszelídült szívvel biztonságban éljenek.
Felszínesen nézve, ez az ígéret érthetetlen volt. Isten azonban emlékeztette Jeremiást, hogy számára nincs túl nehéz feladat: „Íme, én vagyok az Úr, az egész emberiség Istene: van-e valami, ami lehetetlen volna nekem?” (Jer 32,27).
Sok száz évvel később egy angyal mondja a szűz Máriának, akiben megfogan Jézus, hogy „Istennek semmi sem lehetetlen” (Lk 1,37).
Kétezer évre rá Isten ugyanezt mondja – nekem.
Miért hasonlítom Isten hatalmát az enyémhez? Miért félek „zavarni” Őt „nagyon nagy” kérésekkel. Miért fogadok el annyi helyzetet, és még eszembe sem jut, hogy imádkozhatnék a változásért?
Az igazság az, hogy jobban érzem magam, ha olyan dolgokért imádkozom, amik könnyen megoldhatók. Ott bujkál emögött a félelem, hogy Isten esetleg nemet mond, vagy ami még rosszabb: nem válaszol.
Ráadásul attól is félek, hogy valamit rosszul csinálok, hogy követelőzőnek tűnök. Még a látszatát is el akarom kerülni annak, hogy Istent palackból előhívható dzsinnként kezelem. Ez a sokféle bonyolult félelem korlátozza le imakéréseimet, és gátolja meg, hogy megoldhatatlannak tűnő helyzetekkel forduljak Isten felé.
Mennyire fájhat ez az én Mennyei Atyámnak! Csak Ő tudja, mennyivel többet szeretne tenni értem, ha hagynám.
Íme az igazság: ha a hitemet arra alapozom, amit én el tudok végezni, akkor nem is fogok nagyobb eredményt látni, mint amit saját erőmből is elérhetek. De ha a hitemet Isten lehetőségeihez mérem… nos akkor megváltozik a világ.
Ezzel a tudattal szeretnék élni. Szeretném, ha imakéréseim és a hitem túlmutatnának az emberi lehetőségeken. Szeretnék mindent Mennyei Atyám elé vinni, minden gondot, minden szükséget. Nem követelőző lélekkel, hanem pozitív várakozással.
Az már nem az én felelősségem, hogy Isten hogy dönt. De ez ne tartson vissza attól, hogy kérjek.
Belefáradtam már abba, hogy biztonságos játszmát játsszam. Ideje levetni félelmeimet, félredobni a korlátokat, amiket Isten elé állítottam, behívni Őt minden helyzetbe, amivel szembesülök – főleg azokba, amelyek reménytelennek látszanak. Ott fogom megtapasztalni Isten hatalmát – és nem a magam erejét.
Mennyei Atyám! Dicsőítelek hatalmadért, fenségedért. Bocsásd meg nekem, ha kizártalak az életemből, és nem fordultam Hozzád segítségért. Olyan gyermekeddé szeretnék válni, akinek akkora a bizalma Benned, hogy nem gondolja meg kétszer, imádkozzon-e olyan dolgokért, amikhez természetfölötti beavatkozásodra van szükség. Köszönöm mindazt, amit már megtettél, és amit még tenni fogsz! Jézus nevében, Ámen.
Glynnis Whitwer: There Are No „Big” Prayer Requests
Encouragement for today, 2015.07.13.
www.proverbs31.org
Kivé változom?
Lynn Cowell
„A Lélek gyümölcse viszont: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önuralom. Ezek ellen nincs törvény.” Gal 5,22-23
Elindultam a lányom szobája felé, nehezen vonszoltam a lábamat – és a szívemet. Ott ült a tankönyvei közt. Ő felelősségteljesen viselkedett, én nem. A könnyeimmel küszködve szabadkozni kezdtem. Az utóbbi időben mintha túl gyakran kényszerülnék erre. Ezúttal a ballagási meghívóit felejtettem el megrendelni.
Miféle anya az ilyen?
A lányom mosolyogva hallgatja mentegetőzésemet. Biztosít róla, hogy még van idő. Oldalra billentve a fejét, úgy néz rám, mind aki most lát először. Nem azért, mert elfelejtettem valamit, hanem mert sírok. Elképzelem, hogy megkérdezi magától: ki ez a nő?
Én sem ismerek magamra az utóbbi időben. Az általában rendszerezett, racionális, jó időbeosztású nő, akinek tudtam magam, mintha szétesett volna.
Talán nem is volt véletlen, hogy elfelejtettem a meghívót. Talán így próbálom tudat alatt késleltetni az elkerülhetetlent?
Ott fekszik az asztalomon a megrendelő, amiben igazolnom kell gyermekem életkorát. Nagykorú. Hogy lehet ez? És gondolataim tovább bolyonganak: vajon szüksége lesz rám ezentúl? Ki vagyok én most már? Hol a helyem? Nehéz megélni a változást.
Gondolom, talán te is épp túl vagy valami változáson, vagy nemsokára előtte állsz, esetleg csak a láthatáron tűnt fel. Nem biztos, hogy nálad is legkisebb gyermeked középiskolai ballagásáról van szó. Talán te magad térsz vissza a munkába, vagy költöztök, vagy beiratkoztál egy tanfolyamra.
A változás felkavarja az életünket kívül is, meg belül is. Mint egy örökmozgó kisgyerek: amikor végre azt hiszed, nyugton marad az élet, ő nem hajlandó rá. Mikor végre azt hiszed, kezedben tartod a szálakat, hirtelen minden megint összekuszálódik. Egyik tevékenységnek vége szakad, két másik elkezdődik. És akár örülünk a változásnak, akár legszívesebben elfutnánk vagy elbújnánk – érzelmeink nem befolyásolják az elkerülhetetlent.
Szembesülni egy újabb változással, és jól kezelni azt, erős embert kíván. Olyan jellemvonásokat igényel a változás, amelyekkel úgy érzem, nem rendelkezem a megfelelő szinten. Nem tudok türelmes lenni. Nem tudok kedves lenni.
De talán, tényleg csak talán, ezekkel az átmeneti időszakokkal Isten bennem akarja végbevinni a változást. Talán azért állítja elém ezt a lehetőséget, hogy közelebb jussak ahhoz, akivé válnom kell, és Ő tudja, hogy azzá is tudok válni.
Rájöttem, hagynom kell, hogy a változás átalakítson. Engedjem meg az esőnek és a napnak, hogy növessze és érlelje bennem Isten gyümölcseit, azokat, amiket a Galatákhoz írt levél 5. fejezetében sorol fel Pál apostol: a szeretetet, örömöt, békességet, türelmet, kedvességet, jóságot, hűséget, szelídséget, önuralmat.
Minden egyes nappal változunk. A kérdés: kivé változunk? Mialatt a változás nevelget, öntözget és ápol, ha minden időszakban engedelmesek és hűségesek maradunk, fel fogjuk fedezni az életünkben kiteljesedő szépséget.
Ha beledőlünk Isten akaratába, ha erőt kérünk a békében és a szenvedésben, azzá fog alakítani minket, akivé mindig is akart: széppé az Ő mércéje szerint.
Tudod, Jézusom, nem mindig szeretem a változásokat, de inkább akarok széppé érni, mint megkeseredni. Neveld bennem a vonásokat, amik tetszenek neked, és segíts, hogy el tudjam fogadni a most következő szakaszát az életemnek. Jézus nevében, Ámen.
Lynn Cowell: Who Am I Becoming?
Encouragement for today, 2015.07.10.
www.proverbs31.org
Hallasz engem?
Leah DiPascal
„Juhaim hallgatnak szavamra, ismerem őket, és ők követnek engem.” Jn 10,27
Talán előtted is mondott már valaki ilyeneket, hogy „És akkor az Úr azt mondta nekem…” vagy „Éreztem, hogy az Úr ezt és ezt súgja a szívembe”. Eltöprengtél, vajon te meghallod-e Isten hangját?
Talán te is úgy gondolkozol, mint én: egyáltalán létezik olyan, hogy halljuk Isten hangját? Tudhatom, hogy mikor szól Ő hozzám, és mikor csak valami kósza gondolat, amit „hallok”? Mi van, ha az alapján döntök, amiről azt hiszem, Isten mondta nekem, aztán kiderül, hogy mégsem Ő volt?
Ilyen gondolatokkal küszködtem pár éve is, mikor családunk nehéz időkön ment keresztül. Sok forgott kockán, rengeteget beszélgettünk, vitatkoztunk a férjemmel, minden lehetőséget végiggondoltunk, de az nyilvánvaló volt, hogy bármerre lépjünk is, az áldozattal fog járni.
Egyik reggel a tükör előtt álltam - próbálva megfeledkezni a görcsről a gyomrom tájékán, és a könnyekről, amik elő akartak törni -, és bekapcsoltam a hajszárítót, hogy megszárítsam a hajam.
Közben megszólítottam az Urat: „Uram, mi van akkor, ha nem hallom ki a hangodat a zajból, ha nem fogom fel, amit mondani akarsz nekem? Mi van, ha a fejemben örvénylő sok gondolat, és ez az egész káosz elnyomja a hangodat?”
Amint a hajszárítómat egy fokozattal lejjebb kapcsoltam, egy másik hang jutott el hozzám. Távoli, elmosódott hang, de ott volt. Előbb nem figyeltem rá, de hiába zúgott tovább a hajszárító, egyértelműen ki tudtam venni a jól ismert hangot.
Kikapcsoltam a hajszárítót, és meglepődve hallottam meg most már tisztán, barátnőm, Renee Swope hangját. Nem értettem az egészet, átmentem a szobámba, és akkor derült ki, hogy a rádióból hallatszik Renee beszéde. Lysa TerKeursttel, a Proverbs31 Ministries elnökével közös, beszélgetős műsoruk ment, a „Mindennapi élet Lysával és Reneével”.
Évek óta jó barátok vagyunk Reneével. Sok-sok órát töltöttünk már együtt őszinte, mély beszélgetésben. Ahogy hallgattam a hangját, így morfondíroztam: „Mivel annyi időt voltál már együtt Reneével, és jól ismered, ezért meghallod a hangját még akkor is, ha a hajszárító zúgása minden egyebet elnyom”.
Éreztem, hogy új tanítást kaptam Istentől arról, hogyan ismerhetem fel az Ő hangját.
Ahogy Renee hangját is azért hallottam meg, mert jóban vagyunk, és sok időt töltünk őszinte beszélgetésben, a nyitottság és együtt töltött idő teszi lehetővé, hogy Isten hangját is megkülönböztessem a hangzavarban.
Több időt töltök azóta Istennel – imádságban, Igéjét olvasva, dicsőítő énekeket hallgatva és énekelve -, egyre közelebb kerülök Hozzá, és egyre inkább felismerem a hangját.
Talán úgy érzed, Isten egy ideje hallgat. Vagy nem vagy biztos benne, egyáltalán szokott-e szólni hozzád, vagy meg tudod-e különböztetni a hangját. Fontolj meg három dolgot:
Hidd el, amit Jézus mond: „Aki az Istentől van, hallja az Isten beszédeit” Jn 8,47a. Ha elfogadtad Jézust Uradnak és Megváltódnak, akkor Hozzá tartozol, „Istentől való vagy”. Megvan a képességed, hogy megkülönböztesd Isten hangját, ha szól hozzád. A Szentlélek viszi ezt végbe benned.
Számíts rá, hogy szól hozzád: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád” olvassuk az 1Sám 3,9b-ben. Mi lenne, ha mindig számítanánk rá, hogy szól hozzánk? Mit szólnál hozzá, ha ezt az igét mint egy állandó meghívót nyújtanánk Jézus felé? Álljunk szívünkkel-elménkkel készenlétben, mialatt várakozunk, hogy Isten szavát meghalljuk.
Kövesd a Pásztort: „Juhaim hallgatnak szavamra, ismerem őket, és ők követnek engem” – mondja Jézus a Jn 10,27-ben. Isten nem csak a hangját akarja hallatni. Azért szól, hogy kövessük, amit mond. Ha meghalljuk hangját, amint megmutatja az út vagy a javulás irányát, szívünk legyen készséges az engedelmességre.
Az a fürdőszobai jelenet meghatározó élmény volt. Nem kaptam konkrét választ arra, mit tegyünk. De kaptam egy gyönyörű ígéretet Istentől, hogy amikor itt lesz az ideje, tudni fogjuk. A világnak semmi zaja nem tudja elfedni az Ő hangját, ha állandóan közel maradunk Hozzá.
Segíts, Istenem, hogy meg tudjam különböztetni a hangodat. Álljak készen rá, hogy szólsz hozzám, és indítsak minden reggelt így: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád”. Ha pedig meghallottam szavadat, tudjak hűségesen engedelmeskedni. Jézus nevében, Ámen.
Leah Dipascal: Can You Hear Me Now?
Encouragement for today, 2015.07.06.
www.proverbs31.org
Talán mégsem volt minden rendben nálam
Glynnis Whitwer
„Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya: Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk.” 1Jn 3,1a
Az emelvényen álltunk az iskola dísztermében. A mellettem lévő lány nyakát nyújtogatva keresett valakit szemben a nézőtéren. Tudtam, hogy az apját keresi. A szülei elváltak, és az apja már sokszor cserben hagyta. Most azt ígérte, itt lesz. De ahogy a karmester az utolsó hangot is elintette, és az apja még sehol sem volt, társam arcára kiült a bánat.
Az én apám sem volt a közönség soraiban, de én nem is számítottam rá. Anyukám ott volt. És apa? Hát… valószínűleg otthon, egy könyvvel a kezében. De biztos voltam benne, hogy társam szomorúságához képest az én csalódásom semmi.
Sok-sok éven át, ahogy felnőttem, az életemet mindig másokéval vetettem össze, és többnyire levontam a tanulságot, hogy igazán nincs okom panaszra. Nálam minden rendben van. Másoknak annyival rosszabb a helyzetük!
Igaz, hogy édesapám sosem jött el a kóruselőadásainkra, nem látott énekelni (harmadik elemitől érettségiig), de édesanyám egy alkalmat sem hagyott ki.
Apa ugyan nem volt része a mindennapi életemnek, de anyukámhoz elsőként fordulhattam minden problémámmal.
És bár édesapám sosem mondta, hogy szeret, úgy éreztem, nincs is szükségem ezekre a szavaira. Édesanyám szeretetéből bőven futotta mindenre.
Voltak társaim, akiknek az életéből teljesen hiányzott az apa, vagy ha volt nekik, az brutálisan bánt velük. Nyíltan megvetette őket. Szüleik elváltak. Kaotikus állapotok között éltek. Nálunk másképp volt. Rajtam csak csendben keresztülnézett. Nekem ez természetes volt. És hittem, hogy édesapám szeret a maga módján. Nem volt bennem semmi keserűség. Neki az édesapja meghalt egy balesetben még az ő születése előtt. Gyermeki fejjel is tudtam, hogy nem volt apaképe. Nálam minden rendben volt.
Idővel azonban kialakult bennem valami függetlenségtudat. Egy kemény kéreg kezdett körülvenni, ami megakadályozta, hogy segítségre szoruljak. Alapbeállítottságommá vált, hogy a hajamnál fogva is ki tudom húzni magam mindenből, és ez befolyásolta másokról vagy saját gyengeségeimről alkotott véleményemet.
Sosem kötöttem ezt a mentalitást apám passzivitásához. Őszintén hittem, hogy minden rendben van. Mindaddig, míg valaki rá nem kérdezett, hogyan befolyásolja földi apámmal való kapcsolatom a Mennyei Atyával való kapcsolatomat. Csak akkor kezdtem belegondolni mindabba, amiben nem volt részem. Gyöngéd pillanatokban, „bezzeg az én apukám” büszkeségben, félelmeim megosztásában, segítségkérésben. Apás napokban, tanácsokban a fiúkról.
Az őszinte szembenézés olyan fájdalommal járt, amire nem számítottam. És megint rám tört a szokásos bűntudat – mit panaszkodom én, hisz másoknak sokkal nehezebb. Nem akartam szégyenbe hozni apámat. De kinyitottam egy ajtót, amit Isten nyitva akart látni. Ezért kitartottam az őszinteségben.
Kislány szívem úgy próbált egészséges maradni, hogy kifejlesztett egy belső erőt magában. Csakhogy az az „erő” felépített egy falat – híd helyett – Isten szíve felé.
Függetlenségem megakadályozta a mély lelki kapcsolatot Istennel. Szerettem Őt, de igazából nem tudtam bízni Benne, nem tudtam rábízni a problémáimat. Távoli Apa volt, inkább trónon ülő király, mint Édesapa, aki fogja a kezemet.
Azzal, hogy megnyitottam az ajtaját, és erőltettem, hogy tudomásul vegyem, mégsincs minden rendben nálam, a szívem keménysége kezdett felengedni. Segítségre volt szükségem, amit saját független magamtól nem kaphattam meg. Megvallottam a fájdalmamat, amit eddig eltakartam azzal a tudattal, hogy elég vagyok önmagamnak.
És Isten suttogott hozzám. Feltárta előttem, hogy…
… én minden kóruselőadáson ott voltam.
… mindig fordulhatsz hozzám segítségért. Még be sem fejezed a kérésedet, én már intézkedem.
… sok ezer évvel ezelőtt már tudtam, hogy szeretlek.
Mai alapigénk megfogalmazza, hogy Isten gyermekeiként szeret minket. Felnőtt koromra meg kellett tanulnom, milyen az, hogy van egy Édesapám, akinek a szeretete irántam tökéletes.
Isten állandóan megmutatja hűségét, és én rájöttem, hogy a meg nem történt dolgok fölött érzett fájdalom éppolyan valóságos, mint a megtörténtek fölötti.
A gyógyulás – amiről nem tudtam, hogy szükségem van rá – jobb emberré tett. De a folyamat még mindig tart. Még mindig nehezen ismerek el bármilyen gyengeséget. Ha mégis megteszem, újra meg újra megtapasztalom Isten szeretetének valódiságát. A szívem egyre irgalmasabbá, hálásabbá és jóságosabbá válik – mások és magam felé is.
Ha elhessegetted a fájdalmadat, mert úgy láttad másoké sokkal élesebb, most arra hívlak, vesd alá magad a gyógyításnak. Isten be akarja tölteni a hiányzó részeket, és tökéletes Édesapád akar lenni.
Mennyei Atyám, köszönöm, hogy tökéletes a szereteted, hogy megláttad gyöngéd gyógyításodra váró szívemet. És köszönöm, hogy tökéletes Édesapám vagy mindörökké. Jézus nevében, Ámen.
Glynnis Whitwer: I Guess I Wasn’t „Fine”
Encouragement for today, 2015.06.22.
www.proverbs31.org
Döntened kell
Renee Swope
Lerombolunk „minden okoskodást és minden magaslatot, amely az Isten ismeretével szemben emelkedik, és foglyul ejtünk minden gondolatot a Krisztus iránti engedelmességre.” 2Kor 10,5
Egyik reggel iskolába indulás előtt nyolcéves kisfiam odajött hozzám, és így szólt: „Anya, ma nem akarok aggódó lenni. Nem akarok félni attól, hogy nem leszel itthon, mikor hazajövök az iskolából. Nem akarok félni attól, hogy a tanító néninek nem fog tetszeni, amit itthon csináltam környezetből. És nem akarok aggódni apáért, hogy nehogy autóbalesete legyen. Olyan akarok lenni, mint a többi gyerek, akik sosem félnek semmitől!”
Összeszorult a gyomrom, ahogy hallgattam, hogyan sorolja a félelmeit. Engem is gyerekkoromtól végigkísértek az aggódó gondolatok, tudtam, miről beszél.
De én azt hittem, az én aggodalmaim abból fakadtak, amiket átéltem szüleim válása kapcsán. Az én aggodalmaimnak szilárd alapjuk volt. Apám elhagyott minket mielőtt megszülettem. Két éves lettem, mire a válás véglegessé vált.
Mióta az eszemet tudom, mindig féltem attól, hogy édesanyám is el fog hagyni. Az elutasítástól, az elhagyástól való félelem minden kapcsolatomat végigkísérte, legyen az barátság, szerelem, sőt még a házasságomat is.
Menet közben elfogadtam az aggódást egyfajta fogyatékosságnak, és tudomásul vettem, hogy hozzátartozik az életemhez. Hagytam, hogy gondolkozási mintává váljék.
És most itt állok a kisfiammal, aki közli velem, hogy szeretne egy napig nem aggódni! Igenis segíteni fogok neki! Szerettem volna kitépni a félelemszálakat a gondolatai közül, és megmutatni neki, mit kezdjen velük.
Nem tudtam elvenni a gyermekem félelmeit, de segíthettem, hogy bátran szembeszálljon velük, és győzedelmeskedjen rajtuk. - El kell döntened, mit kezdesz az aggodalmaiddal – mondtam neki, és megosztottam vele három igazságot, amik segíthetnek.
1. A többi gyerek is aggódik és fél, csak nem beszél róla.
2. Az aggódás és a félelem természetes dolgok, különben Isten nem mondta volna legalább százszor a Bibliában, hogy ne aggodalmaskodjunk, ne féljünk.
3. De nemcsak azt mondta, hogy ne aggódjunk és ne féljünk, hanem azt is megmondta, mit tegyünk helyette!
Felolvastam neki hangosan mai alapigénket a 2Kor 10,5-öt: lerombolunk „minden okoskodást és minden magaslatot, amely az Isten ismeretével szemben emelkedik, és foglyul ejtünk minden gondolatot a Krisztus iránti engedelmességre.” Zavart tekintete elárulta, hogy fogalma sincs, mit kéne tennie, ezért elmondtam közérthetőbben is:
- Figyelj, Andrew, amikor megjelenik egy aggódó gondolat a fejedben, kapd el, mint egy baseball labdát. – Kezemet úgy formáztam, mintha benne lenne a labda, és megkértem, nézzen rá. – Olyasmi ez, amit Jézus mondana nekem?
Ha nem, akkor dobd a pályán kívülre!
Például, azt mondja az aggódás: - Anyukád nem lesz otthon, amikor hazaérkezel. - Jézus mondana ilyet? – kérdeztem.
- Nem, – válaszolta.
- Akkor dobd el messzire! – mutattam neki egy széles mozdulattal.
- Azt mondja az aggódás: - A tanító néninek nem fog tetszeni, amit csináltál környezetórára! Mondana ilyet Jézus?
- Nem.
- Dobd hát el azt is!
Végigsoroltuk a többi aggodalmaskodó gondolatot, és segítettem neki dönteni, mit tegyen velük.
Azután imádkoztunk, és kértük Istent, hogy minden aggódó gondolat helyére helyezzen biztonságos, békés gondolatot, megköszöntem Neki, hogy mindig vigyázott Andrew-ra, ezzel emlékeztettem kisfiamat, milyen jól végzi a dolgát Isten.
Az együtt mondott Ámen után felnéztem, és jó volt látni a ragyogó mosolyt Andrew arcán. – Köszönöm, anya! - mondta lelkesen, mint akinek minden félelme elszállt.
Ma már 17 és 20 évesek a fiaim Sokszor előfordult, hogy szerettem volna elvenni tőlük a félelmeiket. Kísértést éreztem, hogy megoldjam helyettük a problémáikat, kihúzzam őket a kényes szituációkból. De megtanultam, hogy ezzel nem segítem a hitük növekedését, sem azt, hogy megtanulják, hogyan küzdjenek meg a nehézségekkel.
Amit tehetünk, amire a gyermekünknek szüksége van, az a jelenlétünk: beszéljük át a küzdelmeiket, hallgassuk meg a történeteiket, imádkozzunk értük a félelmeikről, és mondjuk el nekik, hogy Isten minket hogyan segített a nehézségeinkben.
Uram, segíts, hogy csendben maradjak, hagyjam, hogy te legyél Isten a gyermekem életében. Segíts a Te igazságodban járni, legyőzni saját aggódásomat, hogy megoszthassam velük útmutatásodat, megmutathassam, hogyan hagyatkozzanak Rád, amikor segítségért jönnek hozzám. Jézus nevében, Ámen.
Renee Swope: You Get to Decide
Encouragement for today, 2015.06.30.
www.proverbs31.org
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése