Lélekerősítő levelek 141

Isten fog téged
Suzie Eller

„Senki sem lesz képes ellenállni neked egész életedben: veled leszek, ahogy Mózessel is vele voltam, nem maradok el tőled, nem hagylak el.” Józs 1,5

A kétéves Luke a medence szélén állt. Felfújt sárga karúszók díszelegtek a karján. Úszáshoz való pelenka bélelte a fürdőnadrágját. Aranyos kis úszószemüvegével olyan volt, mint egy jókora béka.
Derékig a vízben álltam előtte a medencében, a karomat kitárva hívtam: „Gyere, kicsim. Meg tudod csinálni.”
Közelebb húzódott a medence széléhez, belenézett, majd visszalépett. Tett néhány lépést hátra, majd újra előre, végül letelepedett a medence szélére, és a lábujjait belemártotta a vízbe. Odaléptem hozzá, felnyaláboltam, szorosan magamhoz öleltem.
Bementünk a vízbe. „Foglak, kicsim. Foglak” – suttogtam neki.
Verekedhetett volna, de inkább a bizalmat választotta. A következő két órában Luke egyre bátrabban mozgott a vízben. Amikor félelmet érzett, halottam, ahogy így suttog magában: „Foglak, kicsim. Foglak.” A rettegésben biztonságot adott neki, hogy nincs egyedül.
Néha nekünk is bátorságot ad a továbblépéshez, ha tudjuk, nem vagyunk egyedül. Ez kellett Józsuénak is, mikor egyik napról a másikra vezérré lépett elő Mózes halála után. Addig ő csak segédkezett. Új szerepkörében viszont Izrael népének vezetője lett, három hódító csatában elfoglalta velük a földet, amit Isten nekik ígért.
A Biblia nem tér ki részletesen Józsué érzelmeinek ecsetelésére ebben az időszakban, viszont újra meg újra olvashatjuk Isten buzdító szavait, hogy legyen „erős és bátor”.
Bizonyára Józsuénak is voltak kételyei. Ő sem volt mindig biztos magában. Talán meg is kérdezte: „Istenem, biztos, hogy én vagyok a megfelelő ember? Nem kéne valaki alkalmasabbat keresned?”
Isten nem vetette el magától Józsuét, és nem is korholta a félelmei miatt. Tisztán és világosan megmondta neki: „veled leszek, ahogy Mózessel is vele voltam, nem maradok el tőled, nem hagylak el” (Józs 1,5b).
Foglak, kicsim. Foglak.
A történelemből tudjuk, hogy Józsué hite nem ingott meg, erős, mégis alázatos vezetőként, Istenben bízva átverekedte magát a harcon, az emberi esendőségen, és ilyen maradt a győzelemben is.
Talán azt kéri tőled Isten, hogy merülj le mélyebben a hitbe, vagy szolgálj oly módon, amire nem tartod képesnek magad. Vezetőnek hívott. Hogy úgy szeress, mint Jézus.
Talán közeledtél, aztán visszahúzódtál. A lábujjaidat belemártottad, s úgy gondoltad, ez elég is.
Kérdések gyötörnek. Vajon lát bennem Isten valamit, amit én még nem látok? Mi lesz, ha nem sikerül? Mi lesz, ha túl nehéznek bizonyul, és nem lesz senki, aki segítsen? Mi van, ha nem ismerem fel Isten felajánlott segítségét, és lemaradok róla?
Isten látja félelmeidet. Ugyanúgy biztat téged is, mint Józsuét. Fog téged.
Nemrég megint ott álltam a medencében. Luke a szélén állt, rajta voltak a lebegő karúszók, az úszópelenka. Csinos kis úszószemüvegében olyan képe volt, mint egy békának. Szólítottam, és a kis lurkó nevetve ugrott kitárt karomba.
Már nem kellett mondanom neki, mert tudta. Belevésődött a szívébe.
Foglak, kicsim. Foglak.

Drága Jézus, igen, ott álltam a peremen, és reménykedtem, hogy valaki mást fogsz szólítani, vagy elmondhatom neked, mennyire alkalmatlan vagyok. Ma, ha meghallom a hangodat, előre lépek, mert tudom, hogy ott leszel velem. Jézus nevében, Ámen.

Suzie Eller: God’s Got You
Encouragement for today, 2013.08.27.
www.crosswalk.com/devotionals


Amikor semmivé olvadt zsenge anyai öntudatom
Lysa TerKeurst

„Mutasd meg a gyermeknek, melyik úton járjon, s akkor sem hagyja el, amikor idősebb lesz.” Péld 22,6

Angyali volt: imádnivaló cseresznyeajkak, áttetsző óceán-kék szemek, szőke fürtök, hamvas arcocskák, amiket mindegyre meg kellett puszilgatni, a mutatóujjam köré fonódó ujjacskák, amitől elolvadt a szívem…
Rózsaszín takaróba burkolt édes gyönyörűség.
Aztán eljött a nap, mikor ez a kis emberke összeszorította cseresznyeajkait, kikapta a játékot a társa kezéből, lófarkos fejét hátravetette, és torkaszakadtából visította: „Enyém! Enyém! Enyém!”
Egy kis piros játék váltotta ki a hisztit, amit barátnőm kölcsönadott a lányomnak. A barátnőm, aki sokkal kiegyensúlyozottabb, összeszedettebb volt nálam. Egy kávéra futottunk össze, s ő felszerelkezett játékokkal, cukorkás zacskókkal, hogy legyen, ami lefoglalja a gyerekeket, míg mi beszélgetünk. Kiválóan működött a terv ezzel a kölcsönadott kis játékkal. Búcsúzásig.
Éreztem, hogy a fejem búbjáig elvörösödöm.
Barátnőm kislánya természetesen megcsillantotta glóriáját, mosolyogva nyújtotta vissza a nála lévő sárga játékot.
„Enyém! Enyém!” visította az én lányom, mialatt minden szem felénk fordult a kis kávézóban.
Kikaptam a kezéből a játékot, megköszönve átadtam a barátnőmnek, és próbáltam ölembe venni a magasított székben rúgkapáló gyermekemet. Egy pillanat, és a drágaság kiverte a kezemből a hazavitelre szolgáló papírpoharat tele kávéval.
Na, ekkor éreztem, hogy gyöngécske anyai öntudatom felolvad a padlón szétterülő kávépocsolyában. Hová lett a kisangyalkám? Gyönyörű leányom minden volt, csak nem angyali.
Sok év eltelt a kávéházi jelenet óta.
De úgy szeretnék visszatérni, és hajdani, tapasztalatlan anyukaénem mellé beülni a kocsiba hazafelé.
Így szólnék hozzá: „A kislányod gyermek, akinek szülőre van szüksége. Nevelésre, tanításra. A legkiválóbb nevelési alkalmak éppen azok, amikor bűnös természete megnyilvánul. Ne félj ettől, ne légy ideges, ne gondold, hogy a te hibád. Külső megnyilvánulásai azt tükrözik, amire belül szüksége van: irányításra. Irányítsd hát. Szeresd. És mindig legyél szülő. Nem a barátnője. Nem a játszópajtása. A szülő.”
Fontos megjegyeznünk, amit a Péld 22,6 tanít: „Mutasd meg a gyermeknek, melyik úton járjon, s akkor sem hagyja el, amikor idősebb lesz.”
Kislányom ma már 19 éves elragadó hölgy.
Nem volt mindig könnyű a nevelése. Máskor is kinyilvánította bűnös természetét. És minden ilyen helyzetben nekem szülőnek kellett lennem. Nem könnyű szülőnek lenni. Egyre kevésbé népszerű, ha nemet mondunk a gyermekünknek. Bibliai korlátokat kell állítanunk, ha szülők vagyunk. Meg kell tanítanunk gyermekeinknek a valós lehetőségek és az ábrándok közti különbséget. Nem kell ugranunk minden pillanatnyi szeszélyükre. Meg kell húznunk a vonalat a helyes és a helytelen szóhasználat, a helyes és helytelen szórakozás, a helyes és helytelen ruhahossz között. Viselkedési mintát kell nyújtanunk. Be kell mutatnunk azt is, hogy a keresztény élet nemcsak vallásos szokások követése.
Glory tudja, hogy mindezekben nem vagyok tökéletes.
De akkor is jó ragaszkodni a szülői szerepkörhöz, ha nem tudjuk tökéletesen csinálni.
Beérik a gyümölcse.
Megéri akkor is, ha vannak olyan periódusok, amikor úgy látod, mindannak az ellenkezőjét teszik, mint amire tanítottad őket. Bennük van, amit beléjük neveltél. És elő fog bukkanni, mikor eljön az ideje.
Igen, legyél szülő. Tanítsd, neveld a keresztény értékek szerint. Tarts ki a „nem”-ben akkor is, ha látszólag veszítesz ezzel népszerűségedből.
Erre van legnagyobb szükségük a gyermekeinknek.
És nyugi, hidd el, sokkal jobban csinálod, mint gondolnád.

Uram, Te mindenkinél jobban tudod, mennyire nehéz szülőnek lenni. Segíts, hogy minden napot lehetőségnek lássak, amikor gyermekeimet a Te szeretetedre nevelhetem. Jézus nevében, Ámen.

Lysa TerKeurst: The Day My Fragile Identity as a Mom Melted
Encouragement for today, 2013.08.31.
www.proverbs31.org


Öleld magadhoz a várakozást
Karen Ehman

„Az ÚR az én osztályrészem - mondom magamban -, ezért benne bízom. Jó az ÚR a benne reménykedőkhöz, a hozzá folyamodókhoz. Jó csendben várni az ÚR szabadítására.” JSir 3,24-26

Három kis porontyom ott játszott a lába mellett a szeretetotthoni szobában. „Milyen nyüzsgés lehet mindig nálatok! Mit nem adnék, ha egy napot újraélhetnék abból, amikor az enyémek is kicsik voltak. Mekkora öröm az!”
Öröm? Miről beszél férjem 90 éves nagymamája? Kiszipolyozott anyukaként alig vártam, hogy a gyermekeim eljussanak a következő fejlődési szintjükre. Egyik tanuljon meg járni, a másik szokjon le a pelenkáról, a harmadik tanuljon meg olvasni. Nem éreztem örömöt. Csak idegességet.
Most, hogy két gyermekem már elvégezte a gimnáziumot, tudom, mire gondolt a nagyi. Szeretném visszatekerni az órát, és újraélni egyet a mindennapok közül, mikor még mind kicsik voltak. Inkább rá szeretném venni az időt a várakozásra, minthogy én várnám az idő múlását.
Ám még így is tanulnom kell a várakozásra való fenti tanítás alkalmazását. Reggelente a kocsiban ülve várok soromra az iskola parkolója előtt. Délután a fiam fociedzésének végét várom. Az edző gyakran visszatartja őket egy kis buzdításra, ami néha igencsak hosszúra sikeredik. Én meg csak ücsörgök az autóban. A percek múlnak, de engem nem mulattatnak.
Egyszerűen utálok várakozni.
A múlt héten például várakoznom kellett a zöldségesnél, várakoztam a fogorvos előszobájában, tébláboltam a repülőtéren, hogy engedjenek már ki a géphez. Órákat töltöttem a megfelelő hivatalban, hogy a fiam megkapja végre a motorozáshoz szükséges engedélyét.
Ezek az akadályoztatások rövid ideig tartanak, de a következő életállapotra való várakozás hosszú és kimerítő is lehet. Várjuk, hogy megjelenjen a Herceg fehér lovon, hogy sikerüljön eladni a házunkat, lakásunkat, hogy a gyermekünk végre elinduljon, hogy jó munkahelyet találjunk, hogy rendbe jöjjünk anyagilag, hogy testileg vagy lelkileg meggyógyuljunk – mi magunk vagy valaki, akit szeretünk.
Épp, mint mikor a gyerekeim kicsik voltak, ezeket a nehéz várakozásokat sem tudom magamhoz ölelni, szeretnék mielőbb túllenni rajtuk. Gyorsan-gyorsan történjenek meg a szükséges változások. Kezdődjék a következő életszakasz. A Biblia rámutat, hogyan nyomakodhatunk túl ezeken a nehéz időszakokon.
Isten azt mondja, hogy a várakozásban, amikor nehézzé válik az élet, Ő az osztályrészünk: az, amire a várakozás közben szükségünk van.
Belép az életünkbe, hogy arra a napra Ő legyen a „porció”, a napi szükséges adag. Ott találjuk a várakozásban, és érzékelni is fogjuk, ha Őt kezdjük keresni ahelyett, hogy egyre csak a következő életállomásra tekintenénk áhítozva.
Ő volt az osztályrészem kislány koromban, miközben felnőtt nő akartam lenni.
Ő volt az osztályrészem felnőtt nőként, mikor férjhez akartam menni.
Ő volt az osztályrészem fiatalasszonyként, mikor arra vágytam, hogy végre anya lehessek.
Ő volt az osztályrészem, mikor fiatal anyaként alig vártam, hogy eljöjjön egy könnyebb időszak az életünkben.
És Ő most is az osztályrészem, miközben arra áhítozom, hogy a férjemmel nyugdíjasok legyünk, és sokat-sokat utazhassunk.
Az élet célja nem az, hogy mindig előre tekintsünk, hanem hogy vegyük észre az Urat, mint osztályrészünket az adott életszakaszban. Akkor is, amikor csak ülünk és várakozunk. Rögtön értelme lesz az üldögélésnek. Szívünket egyre inkább magához kapcsolja, ha a várakozás idejét imádkozásra szánjuk, és elgondolkozunk Isten jóságán. Igen, a köztes időszakokban. A várakozás így akár kellemessé is válik.
Persze azért egy jó könyvet mindig vigyél magaddal a hivatalos ügyintézéshez.

Uram, segíts, hogy magamhoz öleljem a várakozást, hogy Téged keresselek, osztályrészemet, a nehezen múló átmeneti időszakokban. Jézus nevében, Ámen.

Karen Ehman: Embrace the Wait
Encouragement for today, 2013.09.02.
www.proverbs31.org


A holnapi nap mindig könnyebbnek látszik
Glynnis Whitwer


„Vágyakozik a lusta lelke, de hiába, a szorgalmasnak viszont beteljesül a vágya.” Péld 13,4

A számoktól mindig megijedek. Halogatok mindent, ami számokkal van összefüggésben, ha túl kell lépni a húszas számkörön. Ez főleg akkor veszélyes, ha dollárokról van szó. Emiatt fordul elő nem egyszer, hogy nincs a számlámon fedezet a kötelező levonásokhoz.
Veszélyes szokássá válhat, ha mindegyre elodázzuk a kellemetlen (de szükséges) tennivalókat. Kevés kivétellel a problémák nem oldódnak meg maguktól, akármeddig halogatjuk is az elintézésüket. Egy csöpögő csap nem hagyja abba magától a csöpögést. A lelkemben gyökeret vert neheztelés a férjemmel szemben csak növekedni fog. A kopott fék csikorgása egyre hangosabb lesz. És rossz ötlet halogatni az orvosi szűrővizsgálatokat.
Az álmaim követését is halogattam, ha kényelmetlenséggel járt. Talán te is így szoktad. Álmodozol arról, hogy írsz egy könyvet, elmész szabadságra, új állás után nézel. De tudod, hogy ez áldozatokkal jár, ezért inkább félreteszed az álmodat, az idő meg elsuhan.
Néha Istentől érkezik a jelzés, hogy várjak, míg ő nyújt megoldást, de legtöbbször a halogatást saját húzódozásom okozza a munkától, a bukás lehetőségétől, a kellemetlenségektől, az áldozatvállalástól.
Néhány éve olvastam egy könyvet Josh Riebocktól, ami megvilágította téves gondolkozásomat, mikor halogatom a tennivalókat, a döntéseket. Azt írja: „Holnap mindenki meg tud változni. Holnap mindenki meg tudja oldani a problémákat. De igazából csak az a változás számít, ami ma következik be. Amit ma teszek meg. A holnapi nap mindig könnyebbnek látszik. A ma ijesztő, ezért próbálom már hosszú ideje elkerülni.”
A Szentírásban is találunk bölcs mondásokat a halogatásról. A Péld 13,4 kemény szavakat használ, de reményt is nyújt: „Vágyakozik a lusta lelke, de hiába, a szorgalmasnak viszont beteljesül a vágya.” A probléma gyökerét érinti ez a mondat, ami nem más, mint az én vágyakozásom. Bár utálom, ha lustának mondanak, az igazság az, hogy mikor halogatok valamit, a kényelem vagy a biztonság utáni vágyakozás uralkodik rajtam. Lehet, hogy nem lustálkodom, de biztos, hogy nem jutok egyről a kettőre, amíg a célom a könnyű élet.
Elhatározhatom, hogy többé nem leszek halogató fajta, de tenni ezért valamit sokkal nehezebb. Mert összetett a dolog, többféle érzés motiválja a halogatást. Lehet a félelem, mint Riebock mondja, vagy a kényelemre vágyakozás, mint a Biblia tanítja. De olyan is van, hogy kimerült vagyok, és nem tudok józanul gondolkozni.
Bármi legyen is a háttérben, van néhány egyszerű módszer, amit alkalmazhatok, ha húzódozom valamilyen feladattól. Az első könnyű:
Őszintén feltárom Isten előtt a helyzetet. Megmondom neki, hogy nincs kedvem valamit elvégezni, és kérem a segítségét, adjon erőt, bölcsességet, bátorságot. Ha őszintén beismerem a tétovázásomat, lehetőséget adok Istennek, hogy foglalkozzon gyengeségeimmel. Ezután jönnek a gyakorlati lépések.
Tennivalóim listája legyen rövid és áttekinthető. A hosszú lista elbátortalanít, elveszi a kedvem az egésztől. Ezért két listám van. Egy főlista, amin a nagyobb tervek szerepelnek, és egy napi lista, ami a mai nap vagy a hét tennivalóit tartalmazza.
A nagy feladatokat kisebb lépésekre bontom. Például rendszerezni akartam a beérkező csekkeket. Ehhez úgy fogtam hozzá, hogy legközelebb, mikor a papír-írószer boltba mentem, vásároltam egy irattartó állványt és néhány mappát. Aztán jöhettek a további lépések.
A kisebb feladatokat egy-egy naphoz kötöm. Nem akarok mindent egy nap alatt megcsinálni, mert úgy soknak tűnik, hanem szépen szétosztom őket minden napra a héten.
Félhetsz a számoktól vagy a szavaktól. Egy kapcsolattól, amit rendbe kéne hozni, egy álomtól, amiért tenni kéne valamit. Nincs semmi, amiben magunkra volnánk hagyva. Isten jóval előttünk jár, és ott vár minket ezekben az ijesztő szituációkban. Ő ismeri a jövőt, és már mindent kézben tart.

Mennyei Atyám, köszönöm, hogy előttem jársz, mikor nem akarok megmozdulni. Segíts, hogy őszintén feltárjam halogatásom okait, és hagyjam, hogy Te foglalkozz a szívemmel, az életemmel. Jézus nevében, Ámen.

Glynnis Whitwer: Your Easiest Day is Always Tomorrow
Encouragement for today, 2013.09.03.
www.proverbs31.org


Amikor nem szabadít meg Isten
Samantha Evilsizer

„Ha a mi Istenünk, akit tisztelünk, meg akar minket menteni, akkor a tüzes kemencéből és a te kezedből is kiszabadít, ó király. De ha nem így történnék is, tudd meg, ó király, hogy isteneidet nem tiszteljük…” Dán 3,17-18a

Gyors mozdulattal törölgette a könnyeit, mint ahogy a matróz igyekszik kimeríteni a vizet a süllyedő hajóról. Minden erejét összeszedte, hogy ne boruljon ki.
Egy ideje a szíve alatt sarjadó új élet örömében élt. De kiderült, ezt az örömöt el kell halasztani. Még nem jött el az ideje. Talán soha nem is jön el.
A görcsös vágy, hogy karjaiban tartsa kisbabáját, lassacskán uralni kezdte gondolatait, érzelmeit, cselekedeteit. Tudta, meg kell válaszolnia néhány fontos kérdést, ha nem akarja, hogy ez az izgalom feleméssze.
A vágy, hogy arcát hozzásimítsa egy bársonyos pici arcocskához képes kiszorítani Isten dicséretét az életéből? Képes lenne tökéletesen Istenre hagyatkozni, és bízni Benne akkor is, ha méhe zárva marad? Ámulattal állna továbbra is mindaz előtt, amit Isten véghezvitt az életében, vagy megkeseredett szívvel, csalódottan kételkedni kezdene Isten jóságában és hatalmában?
Itt volt az idő, hogy állva maradjon, és szembeszálljon a trombiták hangjával.
Mint a három zsidó fiatalember, Sadrak, Mesak és Amednegó Dániel könyvében.
A zsidók a babilóniaiak fogságában voltak már évek óta. A fanatikus Nebukadnezár király hatalmas ünnepséget rendezett. Hogy kiélje vágyát a mások fölötti uralomra és rettegésben tartásukra, megparancsolta, hogy amikor bizonyos hangszerek megszólalnak, az emberek boruljanak térdre, és imádjanak egy 30 m magas arany bálványszobrot. Aki nem teszi, tüzes kemencébe fogják vetni.
Mindenki leborult, kivéve Isten három emberét. Ők állva maradtak, szembeszálltak a trombiták és más hangszerek hangjával.
A királyi parancs megtagadása életük végét jelentette – legalábbis így gondolta a király.
A Biblia beszámol a folytatásról: „Ekkor Nebukadnezár haragjában és dühében megparancsolta, hogy vezessék elé Sadrakot, Mesakot és Abednegót… ha nem imádjátok, még ebben az órában tüzes kemencébe vettetlek benneteket. S van-e olyan isten, aki megment titeket a kezemtől?” (13a, 15b)
Nem sejtette a fiatalemberek hitének mélységét. Ők tudták, hogy életük Istenük kezében van, nem a király szeszélyei határozzák meg. Figyeld, hogy válaszoltak: „Ha a mi Istenünk, akit tisztelünk, meg akar minket menteni, akkor a tüzes kemencéből és a te kezedből is kiszabadít, ó király. De ha nem így történnék is, tudd meg, ó király, hogy isteneidet nem tiszteljük…” (17-18a).
Feleletük olaj volt a király dühének tüzére.
Nagyon tetszik a kiállásuk. Főleg, mert ebben a szövegben a megmentés csak lehetőségként szerepel, nem bizonyosságként. Tudták, hogy Isten akarhatja, képes volna rá, de nem biztos, hogy megmenti őket.
Valójában nem egy csodálatos megmenekülés lehetősége volt figyelmük középpontjában, hanem az, hogy Isten bölcs, Isten jó, Istenben lehet bízni függetlenül a végkifejlettől. Szembeszálltak a vággyal, hogy bármi– akár saját életük is – fontosabb legyen Istennél.
Úgy egy évvel később megláttam az ismerősömet a templomban. Tudtam, hogy nehéz év áll mögötte. Bár a karja még mindig nem ölelt kisbabát, Ő továbbra is Istenbe kapaszkodott. Szembeszállva a trombiták hangjával hűséges maradt. Teljes szívvel dicsőítette az Urat.

Istenem, néha nem értem a döntéseidet. Megzavarják az álmaimat. Segíts észrevennem, hogy a kételkedés, az idegesség, a félelem azt jelzik, hogy valami másra jobban vágyom, mint Rád. Segíts, hogy bízzam Benned, és szeresselek teljes szívemből. Jézus nevében, Ámen.

Samantha Evilsizer: If God Does Not Rescue Us
Encouragement fort oday, 2013.08.30.
www.proverbs31.org


A szégyenkezés börtönében
Julie Gillies

„De te, Uram, védőpajzsom vagy, te vagy dicsőségem, csüggedt fejem fölemeled.” Zsolt 3,4

Egy pár bakancs volt csak. Önmagukban a bakancsok jó dolgok. Hasznosak, erősek, szigetelnek. De azon a napon zavarba hoztak egy hetedikes kislányt, aki végső megoldásként fordult hozzájuk, miután saját csizmája átázott, és mezítláb nem mehetett a buszhoz térdig érő hóban.
Megpróbáltam 36-os lábamon tartani apám 42-es bakancsát, s még haladni is az úton. Csúszás-csúszás-elesés, csúszás-csúszás-elesés. Égő arccal másztam fel az iskolabuszra, s rettegve reménykedtem, hogy nem néznek a lábamra. Az épület előtt kiszálltam, s igyekeztem minél gyorsabban becsúszkálni az iskolába, ahol azonnal kihúztam a lábam a bakancsból. Zokniban tettem meg a hátralévő utat a latyakos folyosón a szekrényig, ahol végre elrejthettem szégyenem tárgyát.
Társaim s a tanárok egész nap kérdezgették, mitől vizes a zoknim, s miért járkálok csizma nélkül. „Átázott a cipőm”, válaszoltam, s ez igaz is volt. Azt persze nem közöltem, hogy az enyém otthon van, s az iskolában nem akartam magamon hagyni apám megalázóan hatalmas bakancsát.
12 éves szívem aznap szégyenbe burkolózott. És ez a szégyen csak mélyült idővel az éhen lefekvések, szüleim vad marakodása miatt, vagy mikor túl sokszor bízták rám négy kisebb testvéremet.
A szégyen fiatal felnőtt koromba is követett. Megpróbáltam félretolni különféle módszerekkel, fiúk, majd férfiak figyelmét és szerelmét hajszoltam, remélve, hogy az ő vonzalmuk pótolja hiányosnak érzett méltóságomat.
Tizenhét évesen önállóan eldöntöttem, hogy soha nem fogok kölcsönből élni, és mindig tele lesz a kamrám. Keményen dolgoztam, szép cipőket vettem, hogy bekeretezzem velük szobám padlóját s a lelkemet. Minden ételt megvettem, amit megkívántam, megtöltöttem a hűtőt mindennel, amit azelőtt nem ehettem.
Csinálhattam bármit, a szégyen velem maradt, s szemléletemet elhomályosította. Biztos voltam benne, hogy mások lenéznek, mert mélyen a lelkemben én is lenéztem magamat. Küzdöttem, hogy elfelejtsem gyermekkori szégyenérzetemet, de nem sikerült föléje kerekednem. Én már nem éltem szégyenteljes múltamban, de szégyenteljes múltam még bennem élt.
És akkor találkoztam Jézussal, aki gyöngéden működni kezdett a szívemben. Miközben magamban imádkoztam, ő lassan elkezdte átformáló munkáját bennem.
Nem volt könnyű, és nem ment egyik napról a másikra. Amikor nem mertem elhinni, hogy helyre tud hozni, azt mondta: „Senki nem vall szégyent, aki benne(m) hisz” (Róm 10,11). Ha lelkem ruhatárát foltosnak éreztem, és ez nagyon zavart, Ő így szólt: „Erő és méltóság árad róla(d)” (Péld 31,25). Mikor elítéltem magam régi bűnös döntéseimért, Ő biztatott: „Én nem ítéllek el. Menj, és többé ne vétkezzél” (Jn 8,11).
Ahogy Jézussal való kapcsolatom fejlődött, rájöttem, hogy Ő épp úgy bánik velem, tisztelettel és méltósággal, amire annyira vágytam. Mialatt folytattam a magányos imádkozást, az Ő különleges szeretete elkezdte befedni szégyenteljes múltamat, és kezdtem szépnek érezni magam. Elfogadottnak. Akinek nincs miért szégyenkeznie. Szabad.
Az apja bakancsában halálra rémült kislány most felemelt fejjel, szabadon járkál Azzal, Akit szeret. Míg kitartok magányos imáimban, Ő folytatja lelkem átalakítását. Ma már, nem a szégyen, a zavar, a pironkodás határoz meg, hanem Jézus igazsága, aki értékesnek tart, tisztel, és szépségbe öltöztet engem.

Uram, Te ismered múltbeli szégyenkezésemet, kisebbrendűségi érzésemet, amit a velem történt dolgok okoztak, vagy saját hibás döntéseim. Gyógyíts és újíts meg, alakíts át úgy, ahogy csak Te tudsz! Köszönöm, hogy Krisztusban szeretve érzem magam, nem szégyenkezem, szabad lehetek. Jézus nevében, Ámen.

Julie Gillies: Imprisoned by Shame
Encouragement for today, 2013.09.09.
www.proverbs31.org


A konfliktuskezelés új módja
Amy Carroll

„Szája bölcsességre nyílik, és nyelve szeretetre tanít.” Péld 31,26

Mintha más-más nyelven beszéltünk volna. Hiába szóltunk mindketten angolul a másikhoz, nem értettük egymást. Amikor elindítottam a beszélgetést, még azt hittem, egyformán látjuk a dolgokat, de kiderült, hogy nem, az érzelmek felkorbácsolódtak, vagdalkozni kezdtünk. Hogyan jutottunk idáig?
Miután lecsillapodtam, felhívtam egy bölcs, igazmondó barátnőmet. Elmeséltem neki a beszélgetésünket, lehetőleg semlegesen. Végül megkérdeztem: „Szerinted mitől csúszott félre az egész?”
Visszakérdezett. „Te mit tehettél volna másként?”
Előbb semmi sem jutott eszembe. Végülis nem én kezdtem a veszekedést. Ahogy tovább töprengtem, Isten lassacskán meglágyította a szívemet, és látni kezdtem saját szerepemet a konfliktusban.
Életének igencsak kimerítő időszakában hívtam fel az illetőt egy javaslattal, ami csak tovább terhelte volna amúgy is zsúfolt napjait. Ahelyett, hogy igyekeztem volna megértő lenni, csak nyomultam, nyomultam a saját elképzeléseimmel. Ahogy kitörtek az érzelmek, a védekezésem is felerősödött, éles hangnembe váltottam át.
Bölcs barátnőm tovább kérdezett. „Odafigyelhettél volna jobban arra, amit mond? Ha valóban rá figyeltél volna, tudtál volna együtt érezni vele? Tudtál volna jóindulattal beszélni hozzá?”
Aznap délután Isten bevésett a szívembe egy új módszert a hasonló, nehéz helyzetekre. Így szólt a bevésett igazság: Hallgass együttérzéssel. Beszélj jóindulattal.
Hallgass együttérzéssel. Évekkel ezelőtt a lelkészünk elmondta, ő hogyan szokta megváltoztatni hozzáállását, ha konfliktusba kerül valakivel. Felteszi magának a következő kérdést az illetőről: ahogy most viselkedett, összhangban van alaptermészetével, amilyennek megismertem?
Hoppá! Ha ezt alkalmaztam volna, miközben beszélgettem az ismerősömmel, rájövök, hogy alapjában véve ő kedves, szolgálatkész, nyugodt természetű. Ha tehát most annyira más volt, annak komoly oka lehet. Felébredt volna bennem az együttérzés, hisz tudtam, milyen stresszes életet él. Az érzéseim megváltoztak volna, inkább a segítségnyújtás került volna előtérbe, mintsem a terheinek szaporítása. Az együttérző figyelés gyakorlásával bibliai parancsoknak engedelmeskedünk: haljunk meg önmagunknak (Jn 12,24-25) és másokat különbnek tartsunk magunknál (Fil 2,3).
Beszélj jóindulattal. Azt írja a Péld 15,1: „A higgadt válasz elhárítja az indulatot, de a bántó beszéd haragot támaszt.” Nincs alternatívája a higgadt, jóindulatú beszédnek. Zavarban vagyok, mert be kell vallanom, hogy sokáig úgy gondoltam, a szelíd válasz behódolást, vereséget jelent. Ez egyszerűen nem így van. A szükséges igazságokat meg lehet mondani kedvesen is. Például ahogy bölcs barátnőm bánt velem, mikor tanácsért fordultam hozzá.
Mielőtt felhívtam az ismerősömet, hogy bocsánatot kérjek, és tisztázzam a félreértést, jézusi együttérzésért és kedvességért imádkoztam.
Az azóta eltelt időben sokszor át kellett ismételnem a tananyagot: „Hallgass együttérzéssel – Beszélj jóindulattal”. Múlt héten is gyakorolhattam, mikor kaptam egy bántó emailt. Első reakcióm a sündisznóállás volt, de aztán eszembe jutott az új konfliktuskezelő módszerem, s higgadtan gondolkozva eljutottam oda, hogy meglássam a bántás mögötti hiányérzetet, és együttérzőn, jóindulattal tudtam válaszolni.
Tetszik, hogy Isten lehetőséget ad annak gyakorlására, amit megtanított: hogy vegyek mély levegőt, várjak, ismételjem át új mottómat, és csak azután válaszoljak. Az élet, a kapcsolataink tele vannak konfliktusokkal, nem félek attól, hogy nem lesz több alkalmam gyakorolni. Csak azért imádkozom, hogy legközelebb legyek felkészülve.



Uram, néha a konfliktusok teljesen váratlanul bukkannak elő. Egyik pillanatban még kellemes beszélgetésben vagyunk, a következőben meg bántjuk egymást. Kérlek, taníts meg úgy hallgatni, és úgy válaszolni, ahogy Te tennéd. Jézus nevében, Ámen.

Amy Carroll: A New Way to Process Conflict
Encouragement for today, 2013.09.06.
www.proverbs31.org