Lélekerősítő levelek 139.

Olyankor
Wendy Pope

„Általa vigyük Isten elé a dicsőítés áldozatát mindenkor, azaz nevéről vallást tévő ajkaink gyümölcsét.” Zsid 13,15

Akkor vettem észre, mikor épp kifelé mentem a szobából. Arca komorsága elnehezült szívre utalt. Kérdőn néztem rá, mire csak nemet intett a fejével. Előzőleg azért imádkoztunk, hogy jó hírt kapjon, igen választ egy lehetőségre, amiért nagyon sokat dolgozott. Behívták, de végül nem őt választották.
Ismertem ezt a fájdalmat. Úgy hívják, hogy elutasítás. Én is várakoztam izgatottan, csak azért, hogy megtudjam, nem vettek fel.
Talán te is találkoztál már az illetéktelen, soha nem várt betolakodóval: az elutasítással.
Keményen dolgozol, hogy megnyerj egy előléptetést, de átnéznek rajtad. Igyekszel szerető feleség lenni, de férjed mégis elhagy. Jószándékú barátok ilyenkor bizonygatják nekünk, hogy „Isten tervei és időzítése mindig tökéletes.” Mély együttérzéssel biztatnak: „Bízzál Istenben”. De olyankor, mikor lecsap ránk az elutasítás, bizalmunknak valami feltöltésre van szüksége. Kell valami, mikor a gödörben vagyunk. Nos, ezeket a perceket kell dicsőítésre használnunk.
A dicsőítés (dicsőítő zsoltárok, énekek, Te Deum) meg tudja gyógyítani az elkeseredést, jobban, mint a puszta szavak. Mikor fájdalmunkon át dicsérjük Istent, Ő természetfeletti erővel tölt el, hogy megtegyük, amit magunktól képtelenek lennénk: fölébe kerüljünk a helyzetnek, amiben vagyunk. Dicsőítésünk figyelmünket a bajunkról Istenre emeli, és átéljük, hogy Ő mindig szívesen lát minket jelenlétébe.
Könnyű Istent dicsőíteni, mikor jól megy a sorunk, boldogok és sikeresek vagyunk. Amikor viszont elutasítás ér, nehéz dicsőíteni Őt. Áldozatnak éljük meg. Nem mindig könnyű hálatelt szívet nyújtani áldozatként az Úrnak, mikor úgy érezzük, nincs miért hálásnak lennünk. A Zsidókhoz írt levél szerzője mégis azt tanácsolja, hogy „vigyük Isten elé a dicsőítés áldozatát mindenkor, azaz nevéről vallást tévő ajkaink gyümölcsét.” Ahogy a gyümölcs ízét édesnek, kellemesnek érezzük, ugyanígy édes és kellemes a dicsőítés az Úrnak.
A fájdalomból - és legyünk őszinték: az önsajnálatból - dicsőíteni olyan erőt igényel, amivel nem rendelkezünk. De a levél szerzője biztosít róla, hogy a nehéz percekben Jézus által képesek vagyunk a dicsőítésre.
Ahogy rákapcsolódunk az Ő erőforrására, dicsőítés-áldozatunk még több erőt generál a dicsőítésre, és ebből még több dicsőítés fakad. Gyönyörű kör! A dicsőítés felemeli tekintetünket az elutasításról, és arra fordítja, amit Jézustól kapunk: békességet, vigazstalást, elfogadást.
Pár nappal később emailben megkérdeztem, hogy van. Többször tudott egyedül időt szakítani a dicsőítésre, és az elutasítás fájdalma enyhülni kezdett. Eltűntek a problémái? Az elutasításból elfogadás lett? Nem. De szomorúsága örömre változott, mikor figyelmét a dicsőítésre fordította, ami Urának édes és jóleső ajándék.

Uram, köszönöm, hogy mindig megadod azt, amire szükségem van. Még arra is Te adsz erőt, hogy dicsőíthesselek. Káprázatos vagy, Istenem! Segíts, hogy amikor elutasítás ér, jusson eszembe, amit ma tanultam. Jézus nevében, Ámen.

Wendy Pope: Moments Like These
Encouragement for today, 2013.08.07.
www.crosswalk.com


Életem új rendje
Leah Kimenhour

„Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása.” Jk 1,17

Gyermekkoromban nem szerettem a változásokat. Az igazat megvallva, igyekeztem is elkerülni. Ez persze nem mindig sikerült.
Máig fel tudom idézni azt a félelmet, amit akkor éreztem, mikor magántanulóból iskolás lettem, gimnazista. Új diákként egy új iskolában, új osztálytársakkal, új tanárokkal – életem addigi legszörnyűbb élménye volt. A folytatás sem volt sokkal kellemesebb. Éjszakánként órákig szövögettem a terveket a sötétben, hogyan térhetnék vissza régi életemhez. Életem régi rendjéhez.
Hiába nőttem fel azóta, a változástól való félelem továbbra is rám tör bizonyos élethelyzetekben. Szeretnék visszahúzódni komfortzónámba az ismeretlen elől.
Nemrég tudatosult bennem, hogy meg kell lazítanom a kapcsolatomat valakivel, aki életem nagyon fontos része volt. Az iránta való tiszteletből nem részletezhetem, elég annyi, hogy ha továbbra is együtt maradunk, olyasmiket kellett volna tennem, amik ellentétben állnak a Szentírással. Túl sok veszély fenyegette volna Istenhez tartozásomat, ha továbbra is ápolom a kapcsolatot az illetővel. Az Úr gyengéden noszogatott, hogy lépjek ki ebből a kapcsolatból.
Rettegtem a döntéstől. Rám tört a félelem. Állandóan együtt voltunk. Végigbeszélgettük a napokat. Ugyanabba a társaságba jártunk. Hozzátartozott „életem rendjéhez”. Ha ezt az egyetlen személyt elengedem, elszakadok a teljes baráti körtől, akikhez tartoztunk, és minden helytől, ahova azelőtt mindannyian járni szoktunk. Próbáltam meggyőzni magam, nem kell lépnem, jól van ez így, ahogy van. Hiszen így kényelmes. És utálom a változást.
De saját magamért, Istennel való jó kapcsolatomért újra kellett fogalmaznom magamnak, milyen életet akarok élni. El kell fogadnom a mindennapokat e személy megszokott jelenléte nélkül. Végül engedelmesen kiléptem a kapcsolatból, bele a bizonytalanságba.
Azóta, hogy meghoztam azt a nehéz döntést, bizony sokszor előfordult, hogy visszavágytam a régi életem, a régi társaság után. Vissza akartam fordulni új életemtől a régihez, ami olyan megszokott, olyan természetes volt azelőtt.
Ebben a küzdelemben, az új életemmel való ismerkedés közben megtanultam valamit: változhatnak a körülményeim, de Isten sosem változik meg. Az életváltás közben erőt kaptam Jakab apostol levelének 1,17 verséből: „Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása.”
Életem új rendje szilárd építmény, melynek alapját az én változatlan Istenemre raktam, nem azokra a tűnő árnyékokra, amiket a változástól való félelem vetett rám. Valódi ajándék az Ő vezetése: megbízható, és tele van a Benne való örömmel. Isten az én javamra és a maga dicsőségére alakítja körülményeimet, kapcsolataimat.
Isten hűséges. Életadó új kapcsolatokkal, új közösséggel ajándékozott meg, melyet nem élvezhettem volna, ha nem engedelmeskedem Neki, és nem lépek ki komfortzónámból.
Akármi előtt állsz, akármilyen változások jönnek eléd az úton, tudom, hogy ugyanezt veled is meg tudja tenni. Hallgass Isten jelzéseire, hidd el, hogy számodra is kész az ajándéka: hűség, remény és bátorítás. Öleld magadhoz új életedet.

Uram, a változás, a bizonytalanság félelmetes tud lenni, de bízni fogok Benned. Segíts, hogy bizalommal járjam életem új útját, tudva, hogy Te tökéletesen előkészítetted. Szeretlek, Uram. Jézus nevében, Ámen.

Leah Kimnehour: My New Normal
Encouragement for today, 2013. augusztus 12.
www.crosswalk.com


Minek ezzel bajlódni?
Glynnis Whitwer

„Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van te nálad. És mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia.” Jn 6,68-69

Ha az alábbi két állítás igaz lenne, melyik okozna neked nagyobb gondot?
Nincs pénzed.
Nincs Isten.
Mikor a lelkészünk feltette ezt a kérdést az anyagiakról szóló prédikációja elején, a szívem furcsán megremegett. Nincs Isten? Már a gondolattól is megszédültem. Mint mikor felébredsz egy hátborzongató, de valószerű álomból, s kell egy kis idő, míg meggyőzöd magad, hogy csak álmodtál.
Folytatódott a prédikáció, de a kérdés nem hagyott nyugton. Kíváncsi voltam, mások vajon mit gondolnak? Melyik lehetőségtől lesznek rosszul?
Pár nap múlva feltettem a kérdést egy ismerős főiskolai hallgatónak. Egy percig gondolkozott, aztán ezt mondta: „Ha a második állítás igaz lenne, sokkal könnyebb lenne az életem.”
Mélyen megérintett őszinte válasza. De a szívem belesajdult, milyen is ez a világ. Ismerősömet kereszténynek nevelték, és tudtam, milyen nehezen tart ki a hite mellett számos kísértéssel szemben. Vajon hányszor állt már ott, hogy feladja a hitét? Elgondolkozott vajon azon, hogy minek is bajlódik ezzel az egésszel?
Úgy szerettem volna beszélni neki arról, miért éri meg Jézus, hogy ha kell, akár mindent feladj érte. De az időpont nem volt alkalmas. Abban az őszinte pillanatban az volt a helyes, ha csak látja, hogy értem, mennyire nehéz követnie Jézust. Én is jártam az ő cipőjében.
Napok múlva is vissza-visszatértem gondolatban erre a beszélgetésre. Fiatal ismerősöm hitét a követelmények, a szabályok határozták meg, melyeknek engedelmeskednie kellett. Elgondolkoztam, vajon én is így szemléltetem számára Jézust? Vajon aki látja az én életemet, annak alapján a kereszténységből csak a tiltásokat, korlátozásokat veszi észre? Az örömöt nem látják? Már ennek a lehetősége is arra késztetett, hogy változtassak. Mégpedig azonnal.
Én Jézust vonzónak, ellenállhatatlannak, igézőnek akarom láttatni. Azt szeretném, ha nem saját negatív ítélkezésem, hanem Isten jósága ragyogna át rajtam. Hisz végülis ez az, ami annak idején az embereket Jézushoz vonzotta.
Együttérzése, jószívűsége, szeretete késztetett férfiakat és nőket addigi életük, munkájuk, hírnevük, vagyonuk és hatalmuk elhagyására, az Újszövetség szerint. Feladtak mindent, hogy vidáman és örömmel kövessék Jézust. Az üldözések idején. A nehézségek ellenére. Elfeledkezve világi vágyaikról, törekvéseikről.
Aznap én is elköteleztem magam: azt akarom, hogy keresztényként élt életem megszólítsa az embereket, és Jézus követésében a nyereséget vegyék észre, ne az áldozatokat. Persze, vannak áldozatok, helytelen lenne Jézus követését könnyűnek mondani. Minden nap döntést hozunk, félretesszük természetes, énközpontú indíttatásainkat (pénz, időtöltés, érzelmek terén), és Isten kívánságait helyezzük a magunké fölé. De ez nem bűntudat-hajtotta hit, ez egy kegyelemmel teljes hit. Én így akarom képviselni, ilyennek akarom láttatni Jézust.
Ne merülhessen fel a hittel kapcsolatban a minek ezzel bajlódni? kérdése. Azt akarom, hogy az emberek lássák, nincs ennél jobb. Ahogy Péter apostol is erre jutott, mikor elgondolkozott rajta.
Elérkezett egy pillanat Jézus életében, mikor sokan hátat fordítottak neki addigi követői közül. Túl keménynek tartották tanítását. Jézus megkérdezte legszűkebb tanítványi körét, ők is ott akarják-e hagyni. Péter bátran válaszolta: „Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van te nálad. És mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia” (Jn 6,68-69).
Más szavakkal: nincs annál jobb, mint Jézust követni.
Sokan néznek és látnak engem, kezdve a családommal. Lehet, túl sok időt töltöttem a szabályok követésével, kevésbé látszik rajtam a nyereség. Vagy talán olyannak tűnik az életem, ami nem sok hitet igényel, nincs benne szenvedély, az emberek nem vágynak rá, hogy saját életüket megváltoztassák annak hatására, amit nálam tapasztalnak. De hála Istennek, sosem késő átalakulni.

Mennyei Atyám, kérlek, bocsásd meg, ha tehernek ábrázoltam követésedet. Segíts, kérlek, hogy úgy éljek, hogy a követésed okozta öröm ragyogja túl az árat, amibe ez belekerül. Jézus nevében, Ámen.

Glynnis Whitwer: Why Bother?
Encouragement for today, 2013.08.13.
www.crosswalk.com


Elengedni
Amy Carroll

„Ám parancsul adta Jákobnak, s mint törvényt rendelte Izraelnek, hogy amit kinyilatkoztatott az atyáknak, azt hirdetniük kell fiaiknak, hadd ismerjék meg a jövő nemzedékek, a fiak, akik majd születnek. Aztán ők kelnek fel és tovább hirdetik gyermekeiknek. Hogy Istenbe vessék reményüket, ne feledjék el Isten tetteit, hanem teljesítsék parancsait.” Zsolt 78,5-7

Minden december elején egyenként szedegetem elő karácsonyi és téli dekorációnk sok-sok emléktől átitatott darabkáit. Egyik különösen kedves számomra, alig várom, hogy előkerüljön. Egy bekeretezett fénykép két kicsi fiamról, ahogy színes, meleg kabátban ülnek a szánkón a frissen hullott hóban. Hátravetett fejjel nevetnek, élvezik a siklást, és az Észak-Karolinában ritka hóesést.
Furcsa, hogy egyetlen fénykép mennyire magába tudja sűríteni fiaim gyermekkorát. Nézem, és a szívem sajog a régi idők után. Felidézem az építőkockás játékokat, az apró karok nyakamra fonódó ölelését.
Nem akartam, hogy vége legyen ennek a korszaknak, ám ma már, hajdan totyogó fiaim fölém tornyosulnak, és mély hangjuk bezengi a lakást. Elmúltak a gyermeki gügyögések, a gyurma, a képeskönyvek. Helyüket elfoglalták kamaszos heccelődések, kocsikulcsok, kollégiumi emailek. A fiúk fiatalemberekké lettek, elhagyták gyermeki szokásaikat. Csak anyu is el tudná engedni őket!
Az idősebbik, Anson, készül vissza a főiskolára, másodéves hallgató lesz. Az új kihívásokkal teli időszaktól rettegve Istenhez fordulok, hogy megnyugvásra leljek.
Isten határozott iránymutatást, majd egy erőteljes ígéretet ad azoknak a szülőknek, akik aggódva figyelik a függetlenség szárnycsapásait próbálgató gyermekeiket.
Határozott iránymutatás: a szülők feladata a tanítás.
Több szentírási részben is olvashatjuk a tanítás parancsát:
„Mindenképpen vigyázz magadra és nagyon ügyelj, hogy amiket saját szemeddel láttál, el ne felejtsd, hanem őrizd meg emlékezetedben egész életedben, sőt add tudtára gyermekeidnek és gyermekeid gyermekeinek is”(5Móz 4,9).
„Véssétek szívetekbe, lelketekbe szavamat, kössétek őket jelül a kezetekre, legyenek ék a homlokotokon! Tanítsátok meg rájuk gyermekeiteket, beszélj róluk, ha otthon tartózkodsz és ha úton vagy, ha lefekszel és ha fölkelsz” (5Móz 11,18-19).
Ezt követi az ígéret: ahogy elengedjük őket, bízhatunk benne, hogy gyermekeink megmaradnak Istennel való kapcsolatukban.
„Mutasd meg a fiúnak, melyik úton járjon, s akkor sem hagyja el, amikor idősebb lesz” (Péld 22,6).
Taníts, és azután bízz.
A szülőlét isteni partnerség, melyben Isten az irányító társ. Amit mi a parancsnak engedelmeskedve megtanítunk, Isten ígéretével összefonódva be fog érni bennük.
Mi a férjemmel hűségesen, szeretetben tanítottuk Isten igéjét a fiainknak. Most Istenre bízzuk, hogy bevégezze bennük a megkezdett munkát. Nem biztos, hogy azonnal látható jele lesz ennek, történnek majd botlások az úton, de a tanítás és utána az Istenre bízás segíti anyaszívemet elengedni gyermekeit.

Uram, segíts, hogy hűségesen tanítsam Igédet és utaidat gyermekeimnek, aztán bízzam Benned, hogy kíséred őket az úton. Elengedem az irányítást, és bízom abban, ahogy Te munkálkodsz bennük. Jézus nevében, Ámen.

Amy Carroll: Letting Go
Encouragement for today, 2013.08.09.
www.crosswalk.com


Mit imádkozott Dániel?
Lysa TerKeurst

„Naponta háromszor térdre borult. Imádkozott és magasztalta Istenét, ahogyan azelőtt is tette.” Dán 6,11b

Voltál már gödörben? Én nemrég kerültem ki a legutóbbiból. Tudod, milyen érzést vált ki bennem - persze a rosszkedv és idegesség mellett -, ha gödörbe kerülök? Éhséget.
Általában akkor érzem nagyon lenn magam, ha olyasmi történik az életemben, amit nem tudok kontrol alatt tartani. Ilyenkor, mikor kifutnak a kezemből az események, olyasmiben keresek megnyugvást, ami fölött én rendelkezem. Az étkezés pedig olyasminek látszik, amiben könnyű örömöt találni.
Igen ám, de ilyenkor az, ami a számnak jó érzés, mikor megeszem, a lelki nyugalmamat nem tudja helyrehozni. Sőt.
A szénhidrátokban való tobzódás bűntudatot ébreszt bennem. Ha a bűntudat hozzám szegődik lenn a gödörben, csak súlyosbítja a helyzetet. Ha tehát nem tudom kienni magam a gödörből, mit tehetek?
Ha valóban éhes vagyok, mindenekelőtt egyem valami egészségeset. Utána keressek valamit, amiért hálás lehetek, és kezdjem magasztalni érte az Urat.
Még ha nem vagyok is hálás kedvemben a gödör mélyén, valami fordulat indul a lelkemben, ha a gondok között megtalálom az áldásokat is. Minden dolog, amiért szóban hálát adok, olyan, mint egy-egy létrafok kifelé a gödörből.
És ez nemcsak az én ötletem. A Bibliában is megtaláljuk. Nézzük, mi történt, mikor Dániel is így gondolkozott a gödörben, amibe belekerült.
A Dán 6,10-ben Dániel tudomására jut, hogy az oroszlánok közé dobnak mindenkit, akit rajtakapnak, hogy nem Dáriushoz imádkozik, hanem más istenhez. Ez aztán a gödör! De bámulatos Dániel reakciója.
Hazamegy. Kitárja az ablakokat, és a tiltás ellenére imádkozik. Nem hiszem, hogy azért tette, mert jól érezte magát. Úgy képzelem, pontosan úgy volt, mint bárki más hasonló helyzetben. De egy döntéssel felülkerekedett az érzésein.
És hogy döntött, mit imádkozik?
„Istenem, ments meg!”
„Istenem, ez nem igazságos!”
„Istenem, ez már túl sok nekem!”
„Istenem, tipord el ellenségeimet, és söpörd ki őket!”
„Istenem, Te tudod, hogy ezen csak jó adag csokoládéval tudok úrrá lenni!”
Nem. Ezeket mind nem mondta.
Dániel imádkozása nagy lecke nekem.
A Dán 6,11b-ből megtudjuk, hogy Dániel hálaimát mondott, magasztalta Istent. „Naponta háromszor térdre borult. Imádkozott és magasztalta Istenét, ahogyan azelőtt is tette.”
Dániel reakciója annyira más, mint ahogy mi reagálnánk, hogy megállásra, elgondolkozásra késztet.
Első reakcióinkat az határozza meg, hogy milyen visszatérő szokásaink vannak, amik állandóságot biztosítanak életünkben. Dániel a hálaadást tette saját visszatérő szokásává. Mivel hálás fajta ember volt, Dániel szívének előterében és középpontjában Isten természete és gondoskodása állt – még a legkevésbé kontrolálható körülmények között is. Számomra kihívást jelent, és megihlet Dániel reakciója. Ilyen kérdéseket kell megválaszolnom: én hova futok, ha rám nehezedik az élet? Kivel vagy mivel vagyok függőségi viszonyban? Van-e olyan szokásom, ami miatt a bűntudat is terhel, ha gödörben vagyok? Mi történne, ha abbahagynám a jól-létbe való kapaszkodást, és inkább a perspektívaváltó hálát tenném magamévá?
Az élet továbbra is tele lesz gödrökkel. De ez nem jelenti azt, hogy gödörlakóvá kell válnom. Vagy gödörevővé.

Uram, tudom, hogy néha gödörbe fogok kerülni. De tudom, nem kell ott maradnom, és nem kell megpróbálnom kienni magam a gödörből. Köszönöm, hogy időtlen Igéd által mutatod nekem az utat, az igazságot és az életet. Jézus nevében, Ámen.

Lysa TerKeurst: What Did Daniel Pray?
Emcouragement for today, 2013. 08.08.
www.crosswalk.com


Tanítsd meg hallgatni a lelkem
Wendy Pope

„Megtanítottam hallgatni a lelkem, így békét szereztem neki.” Zsolt 131,2a

Nagydumás vagyok. Mindig is az voltam. Mikor hazahoztam a bizonyítványomat, a szüleim nem is számítottak közepesnél jobb magatartásjegyre. Egyik tanítónénim udvariasan próbált fogalmazni, ezért „nagyon szociálisnak” nevezett. A többiek nem kerteltek: „Wendy túl sokat beszél. Többet tudna tanulni, ha kevesebbet járna a szája.”
Sajnos, a régi szokások nehezen múlnak. Magammal viszem a szószátyárságot Istennel kettesben töltött időmbe is. A „csendes percekbe” rengeteg szót ömlesztek. Az Atya, gondolom, néha ránéz a Fiára, s így szól: „Képtelen vagyok szóhoz jutni ennél a kislánynál! Sokkal többet tudna tanulni, ha kevesebbet járna a szája.”
Hát igen, nehezen bír csendben maradni ez a nagydumájú kislány. Ahelyett, hogy megvárnám, mit akar mondani nekem Isten, előadom neki, milyen tökéletes megoldásokat találtam ki a problémáimra. Tennivalókon agyalok, ahelyett, hogy csend és békesség töltené el a lelkem. Olyan könnyű rendet rakni, leporolni, letörölgetni a rengeteg játékot a gyerekszoba polcain. De hogy üljek nyugton és hallgassak? Az nem nekem való, ezért inkább folytatom a szövegelést.
Ugyanakkor nyugtalanított ez az egész, megosztottam hát Istennel, tudtam, hogy gyakorolnom kéne a csendet, a nyugalmat. Éreztem, ahogy Isten gyöngéden elcsitít. „Ssssssss, maradj csendben. Jó az, ha hallgatsz. Nem kell mondanod semmit.”
Isten világosan meg akart tanítani valamire. Ahogy csendre intett, ez több volt, mint kérés, hogy ne beszéljek: a lelkemet akarta elcsendesíteni. Akkor értettem ezt meg, mikor a 131. zsoltár 2. versét olvastam: „Megtanítottam hallgatni a lelkem, így békét szereztem neki.” Isten meg akarta ismertetni velem a valódi békét. Az Ő békességét.
Mint minden másra, erre is érvényes, hogy gyakorlat teszi a mestert. Nagy elhatározással lefékeztem 150 km-es sebességgel száguldó gondolataimat, s leparkoltam őket Istennel töltött csendes perceim alatt. Ehhez néha az kellett, hogy még imádkozás előtt írjam össze a napi tennivalókat. Vagy hogy döntsem el a fontossági sorrendet. A porszívózás kevésbé fontos, mint hogy Istenre figyeljek. A gondolatok gyakran újra beindultak, s azon kaptam magam, hogy megint beszélek és beszélek. Ilyenkor visszaszorítottam őket, s újrateremtettem magamban a csendet.
Lelkem felfrissült, békére talált. A csendben, a nyugalomban megéreztem Isten iránymutatását arra napra, a különböző helyzetekre, s megpihent a lelkem, amire nagy szükségem volt. Mialatt feltöltjük lelkünk tankját Isten igaz frissítőjével, megtanulunk ellazulni, megtapasztaljuk a valódi békét és pihenést, amit csak a Vele való együttlét csendje és nyugalma hozhat meg. Ezt a felfrissülést aztán magunkkal visszük, miközben megbirkózunk az aznapi kihívásokkal.
Te is olyan nagydumával vagy megáldva, mint én? Nehéz csendben maradnod Isten előtt? Kérd Őt, segítsen gyakorolni és élvezni a csendet, a nyugalmat. Frissítő békességre talál a lelked. Isten nyugalma az, amire nyughatatlan lelkünknek leginkább szüksége van.

Uram, nehezen tudom csendben tartani a lelkem. Lerakom eléd a csenddel szembeni ellenállásomat, segítségedet kérem, hogy tudjak minden nap csendes perceket tölteni Veled. Előre magasztallak azért, amit mondani fogsz nekem a csendben. Köszönöm az igazi pihenést, amit csak Te tudsz megadni. Jézus nevében, Ámen.

Wendy Pope: Quiet My Soul
Encouragement for today, 2013. aug. 16.
www.crosswalk.com