Isten utat tervezett számomra

Bizonyára sokan ismerik az Élsz, Barackvirág! című könyvet, melyben Csiszár Mária elmeséli gyermeke, Kati történetét. Kati nyitott gerinccel született másfél évvel a Ceaucescu-éra bukása előtt Zilahon. Az olvasó élete első napjától követheti végig az érte vívott küzdelmet Párizs–Budapest–Pécs állomásokon át az életmentő műtétig. Élete sokak számára példaértékű lehet, ezért megkerestük Máriát, az ötgyermekes édesanyát, hogy meséljen sorsáról, családjáról.

– Már több kiadást is megért Katiról szóló műve, az Élsz, Barackvirág! Miért írta meg a könyvet?

– Mikor a Cserkészparkban laktunk, azt tapasztaltam, hogy mindenki nagy figyelemmel hallgatja, ha Kati történetéről beszélek. Úgy éreztem, aki kérdezett, miután válaszoltam, nem ugyanaz az ember volt, mint előbb. Arra gondoltam, talán másoknak is segítek elviselni a gondokat, ha megosztom a történetünket. Tudtam, hogy én is megkönnyebbülök, ha kiírom magamból mindazt, amin átmentem. Ez így is történt.

Az első kiadás 1994-ben jelent meg a Márton Áron Kiadónál, ha jól tudom ötezer példányban, a második 1998-ban háromezer példányban. Ennél többen olvasták, mert az egyes példányok körbejártak a családokban, a baráti körökben. 2008-ban jelent meg harmadszor sokak kérésére. Két éve már interneten is olvasható, és még nem múlt el nap, hogy valaki meg ne nyitotta volna az oldalt.

– Milyen volt a fogadtatás? A keresztények körében elfogadást tapasztalt?

– Mikor először leadtam a kéziratot, féltem kissé. Úgy gondoltam, nagyon fájna, ha rossz véleményt olvasnék róla, úgy élném meg, hogy a személyemet utasítják el, hisz legbensőbb érzéseimet, gondolataimat vetettem papírra. Hála Istennek, az elmúlt tizenöt évben soha senkitől nem kaptam negatív kritikát a Barackvirágról. Kaptam hálás leveleket fiataloktól, idősektől, betegektől, szülőktől. Évek óta tartó barátságok épültek ki úgy, hogy a kiadótól megszerezték a címünket, és felkerestek.

Az utóbbi években egyre többen sürgetik a folytatást. Néha tervezem, gondolkozom rajta, ha meg kell írnom, majd eljön az ideje.

Mostanában azt kell feldolgoznom, hogy miért van az, hogy amíg egy beteg, sérült gyermeket látunk, rögtön szánalom lesz úrrá rajtunk, és segíteni szeretnénk, a sérült felnőttől ösztönösen inkább elfordulunk, tudatosan kell kényszeríteni magunkat arra, hogy kezet nyújtsunk neki. Ez persze nemcsak keresztényekre érvényes, de még náluk is tapasztalom. Pár hete az az ember fordult el Katitól és utasította el a szeretetét („többé ne hívj, ne írj”), akinek egy-egy szava, mosolya 15 éven át állandó örömforrás volt Kati számára, pedig évek óta csak két-három havonta hívta fel öt-öt percre. Lélekben magában hordozta, s várta, hogy újra hallja a hangját. Szívszorító látni Kati fájdalmát és értetlenségét: „Anya, miért? Én sosem bántottam.”

– Napjainkban tabunak számít a könyv témája?

– Egyre kevésbé. Azt látom, hogy nyugati kiadású folyóiratokban, gyermekeknek szóló tévéműsorokban egyre gyakrabban kerekesszékes gyermekek is megjelennek a közösségekben. Örülnék, ha természetessé válna a sérültek jelenléte nálunk is, és nem akarnánk őket magunktól elkülöníteni. Egyházi embertől is hallottam olyan véleményt, hogy persze, a sérültek is Isten gyermekei, mindent meg kell adni nekik, amire szükségük van, de ne legyenek állandóan szem előtt, ne akadályozzák az embereket mindennapi életükben, ne rontsák a hangulatot. Egyszer itt a faluban, ahol már tizenkét éve élünk, elvittem Katit egy augusztus 20-i ünnepségre. A díszelőadó egy közismert énekes házaspár volt, akik igyekeztek vidám hangulatot teremteni. Egy sátorban folyt az előadás, mert esett az eső, színpad sem volt, egy mikrofonállvány előtt álltak az előadók. Katit előre szokták engedni ilyen helyeken, oldalt álltunk az első sorban. A férj szerepelt először, észrevette Katit, rá is mosolygott. De amikor a felesége következett, igyekezett úgy állni, hogy az asszony ne vegye észre.

– Hova fordulhatnak segítségért a hasonló sorsú családok?

– Az elmúlt húsz évben azt tapasztaltam, hogy legtöbbet egymástól kapnak a sérült gyermeket nevelő családok. Ezért egymást kell keresni. Még az internetes fórumok is hasznosak, de a személyes találkozás sokkal többet nyújt. Legnehezebb az édesanyák helyzete, mert ők vannak legtöbbet a gyermekükkel. Fáradtak, kimerültek, elkeseredettek, gyakran önmagukat okolják a gyermek állapotáért, úgy érzik, a család, a férj nem érti meg őket – pedig többnyire az apa csak menekül, mert neki talán nehezebb elviselni a fájdalmat.

A pécsi gyermekklinika sebészeti osztályán sok évvel ezelőtt elhatározták, hogy létrehoznak egy anyaszállót, ahol az osztályon kezelt kis betegek édesanyja vagy édesapja eltöltheti az éjszakát, miután a gyermeke elaludt. Panziószerű otthont alakítottak ki közel a klinikához, felszerelt konyhával, kettő-négy ágyas szobákkal, mosási–vasalási lehetőséggel. Jól érzik ott magukat az anyák, s a kényelem és pihenés mellett a beszélgetéseknek, egymás megismerésének lélekgyógyító hatása van. Kati rendkívül súlyos állapota, hatalmas műtétei miatt nekem sajátos szerepem volt az anyaszálláson. Hamar összebarátkoztak velem az anyák, kíváncsiak voltak, tele kérdésekkel. Miután mindenre válaszoltam, többször hallottam szó szerint ugyanazt a reakciót: „És még én panaszkodom?!” Látták, hogy nem csak az ő gyermekük szenved, nem csak nekik nehéz, sőt olyan is van, akinek látszólag még nehezebb.

Ez a „látszólag” nagyon fontos, mert az a tapasztalatom, hogy miután mások bajával megismerkedik, többnyire mindenki súlyosabbnak, elviselhetetlenebbnek látja a másik helyzetét. A sajátját már megszokta, már jó ideje viseli, megvannak a stratégiái. De a másik nagy baját látva elképzelhetetlen, hogyan lehet azzal együtt élni. A legmegdöbbentőbb ilyen tapasztalatom a tüdőszanatóriumban volt, ahol pár éve egy ideig kezeltek. Egy negyedik stádiumban lévő tüdőrákos asszonnyal kerültem egy kórterembe, ketten voltunk, sokat beszélgettünk. Miután kérdéseire válaszolva elmondtam neki a történetünket, rám nézett és azt mondta „Hát nem szeretnék a maga helyében lenni!”

Hihetetlen, hogy a Jóisten milyen csodálatosan adagolja az erőt saját keresztünk elviseléséhez, de erre többnyire csak akkor döbbenünk rá, amikor a másik keresztjével megismerkedünk.

– Milyen a testvérek kapcsolata Katival?

– Azt hiszem, nem is tudják elképzelni az életüket másképp, de erről őket kéne megkérdezni. A „nagyok”, Bori, Bálint és Eszter hat, öt és két évvel idősebbek, az öccse, András, két évvel később, már Magyarországon érkezett a családba. Attól kezdve, hogy pici korában háromszor mondtam igent Kati életben maradására, tudtam, úgy kell nevelnem a gyermekeimet, hogy a jó és a rossz, a szép és a keserves aránya mindig a pozitív oldalon legyen magasabb. Az iskoláskorú gyermekek vágyaikat ahhoz mérik, amit osztálytársaiknál, barátaiknál látnak. Saját lehetőségeiket a többiekével vetik össze. Ezért hasznos, ha találkoznak olyanokkal, akiknek az övéknél sokkal korlátozottabb lehetőségeik vannak. Nálunk ez adott volt a családban. Kati örömét, vidámságát látva természetesen alakult úgy a testvérek értékrendje, hogy nem a pénz, nem az anyagiakban mérhető eredmények határozzák meg a boldogságot és az emberi élet értékét.

Gyermekeimmel barátok vagyunk a szó legszebb, legnemesebb értelmében. Azt mondják a pszichológusok, nagy tévedés, mikor egy anya barátnője akar lenni a gyermekeinek, mert egy szülőnek más funkciói vannak a gyermeke életében, és csak összezavarja a gyermek fejlődését, ha ezt felcseréli barátsággal. Ez csak félig igaz. Egy anya valóban ne tekintsen barátnőként a lányára vagy barátként a fiára, különösen addig nem, amíg a gyermekek felnőtté nem válnak. Tehát ne velük ossza meg gondjait, bajait, amiket egy barátnővel megosztana. Ennek rendkívül súlyos következményei lehetnek. Viszont viselkedjen úgy a gyermekével, hogy az minden kérdésével, gondjával úgy forduljon hozzá, mint legjobb barátjához. A gyermeknek tudnia kell, hogy az anyja elfogadja őt olyannak, amilyen. Nem szabad éreznie, hogy van egy magas mérce, amit az anyja eléje állított, és annak meg kell felelnie. Ha az alatt teljesít, vagy olyasmibe keveredik, ami nem illik bele a képbe, amit az anyja elvár tőle, nem mer odaállni őszintén az édesanyja elé, nem neki mondja el, ha kérdések merülnek föl benne, ha tanácstalan, ha valami rosszat tett. A serdülő gyermek lelkében lévő nagy kuszaságban az anya egy biztos pont kell, hogy legyen. Az anya példája legyen a mérce, ne az elvárásai. Ha megfagy is bennünk a lélek egy pillanatra, amikor gyermekünk elmondja, hogy együtt füvezett a barátaival, a gyermeknek az aggodalmat meg kell éreznie anélkül, hogy szigorú, elutasító, haragos szavak hangoznának el.

– Milyen elvek mentén nevelték a gyermekeiket?

– Olvastam egyszer a grönlandi emberek nevelési szokásairól, elveiről, és valami nagyon megkapott benne. Születésétől fogva tisztelik a gyermeket. Talán egy mondatba foglalva úgy fogalmazhatnám meg az erre vonatkozó nevelési elvemet, hogy ne használj soha olyan szavakat és olyan hangnemet a gyermekeddel szemben, amit egy idegen, jó szándékú felnőttel beszélve nem engednél meg magadnak. De vannak persze más elvek is, amiket nagyon fontosnak tartok. Például: Ne beszélj úgy jelen nem lévőkről, ahogy szemben velük nem beszélnél. Ha egy látogató terhedre van, de igyekszel vele türelmes lenni, miután elment, ne mondd ki a gyermeked előtt a rossz gondolataidat róla. Rögtön levonja a gyermek a következtetést, hogy hazudtál, s ettől kezdve minden szavad, viselkedésed őszinteségét megkérdőjelezi.

Ne ragaszkodj a kimondott szavaidhoz csak azért, hogy a tekintélyed megmaradjon, merj engedni, kompromisszumot kötni józan határok között. Jobban fog tisztelni, ha belátod a tévedésed, mint ha makacsul kötöd az ebet a karóhoz. Mindig tudd megindokolni a tiltásaidat, az eléállított korlátokat. A „mert én azt mondtam!” nem érv.

Talán ezek a legfontosabbak, amikhez igyekeztem mindig ragaszkodni.

– Ön szerint mennyire fontos a hitre nevelés családban?

– Csak annyira fontos, mint az étkezés. De ha valaki nem tud főzni, inkább küldje menzára a gyermekét, minthogy rossz, egészségtelen, emészthetetlen ételt adjon neki. A templomba járás váljon természetessé. De ha a kicsi gyermek zajong, nem érzi jól magát, netán hiperaktív, ne kényszerítsük. Nincs annál károsabb, mint ha a gyermek a templomban tapasztalja meg szülei szigorát. Vagy ha úgy érzi, hogy nem törődnek vele, a templom elválasztja az anyjától vagy az apjától. Amit elsősorban át kell adnunk a gyermekünknek az az, hogy Isten szeret. Ha ezt tartjuk szem előtt, könnyű eltekinteni mindentől, ami ennek ellentmond. Nem a vallásos gyakorlatok, nem a szavak, nem a formák a fontosak, hanem a kapcsolat. Ennek kell mindent alávetni. Állandóan ébren kell tartani a bontakozó hitet. Attól kezdve, hogy túljutottunk a mondókák korán, s már meséket olvastunk, minden este elolvastam egy történetet a gyermekeknek a Fiatalok Bibliájából. Az általam ismert könyvek közül ez a legalkalmasabb 3–8 éves korig. Át kell kicsit fogalmazni olvasás közben, mert nagyon rossz a fordítás. A mi gyermekeinknek háromszor kezdtem újra, és olvastam végig, mielőtt bármi mást olvastam volna nekik esténként. Azért szeretem, mert azt hangsúlyozza minden bibliai történetben, amit én is át szeretnék adni: Isten szeret minket. Később egyre többet beszélgettünk a hitről. Mindmáig alig múlik el úgy találkozásunk, hogy ne kerüljön szóba valamilyen formában Isten gondviselése. Állandó kis csodák történnek körülöttünk, és hála Istennek minden gyermekemnek megvan rá az antennája, amivel fogja a jeleket. Mindnyájan rendszeresen olvassák a Bibliát vagy valamilyen lelki irodalmat, foglalkoznak teológiai kérdésekkel, járnak templomba, közösségekbe.

– Beszélgetnek a hitről a családban?

– Férjem református. Mielőtt összeházasodtunk, megbeszéltük, megvitattuk, miben térnek el a nézeteink, mert tudtuk, hogy családunk harmóniája múlhat azon, ha vallási kérdésekben összekülönbözünk. A hit mindkettőnk számára életünk alapja. Arra építünk, ami közös, és a lényegben nincs különbség. Hagyta, hogy én neveljem hitre a gyermekeket. Esténként és többnyire reggel is közös áhítatot tartottunk pici koruk óta. Ez hozzátartozott a lefekvéshez és a felkeléshez. Énekeltünk három–négy éneket, hálát adtunk az elmúlt napért vagy éjszakáért, azért, hogy együtt vagyunk, kértük Isten segítségét, hogy maradjon velünk, adjon nyugodt alvást, vagy erőt az előttünk álló naphoz. Úgy fogalmaztam meg az imádságokat, hogy beleszőttem mindazt, ami a gyermekeimet foglalkoztatta, de ők még nem tudták volna szavakba önteni. Szerettem volna, ha megtanulják, hogy Istennel ugyanúgy lehet beszélgetni, mint a legjobb barátunkkal vagy a szüleinkkel. Néha hozzátették, ha valamit kifelejtettem. Arra is rá akartam őket szoktatni, hogy imádságunk egyetlen napra „szól”, ahogy Jézus a Miatyánkban hangsúlyozza. Ma. Mindennap újra meg újra el kell tölteni 10–15 percet Istennel, hogy a kapcsolatunk elég erős maradjon.

– Mit tesz, ha a nehézségektől, gondoktól elcsügged?

– Várok. Átéltem a depressziónak azt a fokát, amikor úgy éreztem, fal vesz körül, s az Istenhez kiáltásom visszapattan róla. Amikor nem tudok érezni, nem tudok örülni, csak arra vágyom, hogy vége legyen. Az „vigasztal” ilyenkor, hogy nem föltétlen én vagyok a hibás, hisz mit várhatok, ha maga Jézus is, aki pedig egy volt az Atyával, elért arra a pontra, amikor így kiáltott: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engemet?”

Mezey Máriától tanultam meg, hogy amikor olyan állapotban vagyunk, hogy nem tudunk másnak szolgálni, az a feladatunk, hogy lehetővé tegyük mások számára a szolgálatot. Ez is fontos feladat, hisz kit szolgálnánk, ha nem lennének köztünk betegek, szegények, elesettek? Ilyenkor szerepcsere történik.

– Honnan meríti az erőt a hétköznapokhoz?

– Az Istennel való kapcsolatomból. Néha imádkozás közben kislánynak látom magam, ahogy felkapaszkodom a hosszú köntöst viselő Jézus ölébe, jól befészkelem magam, hogy körbevegyen ölelésével, elmondom neki, ha valami fáj, ha valami gondom van, aztán előre fordulok, és körbemutatok egyenként mindazokra, akikért imádkozni szeretnék. Majd csak üldögélek, és hagyom, hogy szeretetem eggyé váljon az övével. Azt még gyakorolnom kell, hogy ott is hagyjam a gondjaimat, amiket leraktam Jézus ölébe. Amíg gondolkozni tudunk, mindig be tudunk lépni abba a „térbe”, ahol ott van Jézus, ahol ott van Isten. Onnan kifelé nézve minden jelentéktelenné válik. Mert minden más az időben zajlik, egyszer véget ér, bármilyen rossz is. És azután örökké ott leszünk az ő országában. Ez már most is itt van bennünk, közöttünk, csak a napi történések eltakarják.

Boldog vagyok. A boldogság mindenekelőtt nem hangulat – hangulat mondjuk a jókedv, a vidámság. Nem érzelem – érzelem mondjuk az öröm. A boldogság inkább tudatállapot. Lehetünk boldogok akkor is, ha nem vagyunk vidámak, ha nincs különösebb okunk az örömre. A boldogság belső egyensúly, harmónia önmagaddal, a világgal, és mindenekelőtt Istennel.

Hiszem, hogy Isten pontosan meghatározott utat tervezett számomra. Ahogy mindenki más számára is. Minden felszereléssel ellátott, ami az út megtételéhez szükséges. Semmi mást nem akarok, mint ezen az úton maradni napról napra, óráról órára. Sejtéseim lehetnek róla, hogy mi minden van az úton, milyen rövid és hosszú távú célokat kell elérnem, de soha nem szabad ezeket tényként kezelnem. Amikor egyértelmű jelzést kapok, hogy rossz irányba fordultam, bármennyire hittem is azelőtt, hogy arra kell mennem, le kell állnom, és hagynom, hogy arra vigyen tovább az út, amerre Isten akarja.

Zupán Veronika


(Az interjú valamikor 2011-12-ben készült. Itt találtam: