Lélekerősítő - Amikor úgy érzed, láthatatlan vagy

Ashlee Glad

„Emeljétek föl a magasba szemeiteket, és lássátok meg, ki teremté azokat? Ő, a ki kihozza seregöket szám szerint, mindnyáját nevén szólítja; nagy hatalma és erőssége miatt egyetlen híjok sincsen.” És 40,26 (KG)

Hat hónapja voltunk szülők, mikor apósom elhunyt.
Ha behunyom a szemem, még mindig magam előtt látom a jelenetet, amikor megtudtuk a hírt. Öt nemfogadott hívás. A férjem a kocsifelhajtón állt, s újra meg újra ezt mondta a telefonba: „Az nem lehet. Az nem lehet.”
Tudtam, mi történt.
Elszorult torokkal szabadítottam ki a kocsiülésből kisbabámat. 90 mérföldre voltunk apósomék otthonától. Emlékszem, sütött a nap, pedig nem illett volna. Emlékszem, ott álltunk a kocsifelhajtón, a hasamra kötött gyermekünkkel kettőnk között öleltük egymást. Emlékszem az útra, egyszer megálltunk marhahúsos szendvicset venni. Emlékszem a megérkezésre anyósom házához, ahol első mozdulatommal a karjaiba tettem egyetlen felajánlásomat, hat és fél kilónyi ártatlanságot: kékszemű kisbabámat.
Különös dolog megtapasztalni a születést és a halált ilyen közeli időpontban egymáshoz. Kisfiam első évét a családunkat ért mélységes fájdalom vette körül. Az egész élet tele lett ellentmondásokkal. Egyik nap pici fiúnk először nevet magára a tükörben. Másnap ott állunk a koporsókkal teli ravatalozóban. Hogyan tud az ember egyszerre örülni és gyötrődni? Mikor van ideje a nevetésnek? Mikor a sírásnak?
A Prédikátor könyvének 3. fejezete állítja, hogy mindennek megvan az órája, mindennek a maga ideje az ég alatt. De hogy létezhet egyidőben mély gyász és elragadtatott öröm?
Anyaságom első évét két folyamat határozta meg: egyfelől tanultam a csecsemőgondozást, másfelől azt, hogyan lehetek férjem támasza az egész életét megrázó veszteségben. E felelősségeken túl nem tudtam, ki vagyok. Lábujjhegyen járkáltam a házban, csak azon igyekeztem, hogy ne zavarjak senkit és semmit. Még egy ellentmondást átéltem: hiába volt egy kisbaba állandóan a csípőmön, még soha nem éreztem magam ennyire egyedül.
„Úgy érzem, láthatatlan lettem – vallottam be egyik éjjel a férjemnek. – Próbálok mindenkinek mindene lenni, de senki sem akar nekem valakim lenni.”
„Nagyon el vagyok keseredve – viszonozta a vallomást a férjem. – Apám elvesztésével mintha egy rész belőlem szintén meghalt volna.”
Így folytatódtak a vallomások könnyek között oda-vissza azon az éjszakán, míg rá nem jöttem valamire.
Én nem tudom megszabadítani a férjemet, és ő sem tud engem.
Nagyon szerettük volna, ha valaki meggyógyítana, szeretne, észrevenne, megértene, de magunk körül kerestük a megoldást, ahelyett, hogy felfelé néztünk volna. Mindketten Szabadítót kerestünk, de ezt sosem találhatjuk meg egymásban.
Jézust nem lehet helyettesíteni. Amíg a házastársunkban, egy barátban, a gyermekünkben vagy internetes közönséghez fordulva keressük a szeretetet, gyógyulást, elismerést, amit csak egy Szabadító adhat, mindig hoppon maradunk.
Láthatatlannak érzed magad? Senki nem vesz észre, bár nagyon szeretnéd, ha valaki feléd fordulna, és megértené, miben vagy éppen?
Legyen mai alapigénk vigasztalásodra: „Emeljétek föl a magasba szemeiteket, és lássátok meg, ki teremté azokat? Ő, a ki kihozza seregöket szám szerint, mindnyáját nevén szólítja; nagy hatalma és erőssége miatt egyetlen híjok sincsen” (És 40,26).
Akár reggel 7-kor a fürdőszobában sírsz, vagy este 7-kor, mikor a kilencedik adag ruhát hajtogatod, vagy éjjel 3-kor a gyermekedet ringatva, nyugodj meg: Isten lát, Isten észrevesz, Isten szeret téged.
Minden egyes nap minden egyes percében, mindent tud rólad, és mindenestül szeret. Ha Isten az égbolt összes csillagát előhívja, és néven nevezi, mennyivel inkább ismer és szeret téged!

Uram, köszönöm, hogy Te látsz, mikor láthatatlannak érzem magam, és szeretsz, mikor el vagyok keseredve. Segíts, hogy tekintetemet a magasba fordítsam, Rád, és juttasd mindig eszembe, hogy most és mindörökre a gyermeked vagyok. Jézus nevében, Ámen.

Ashlee Gadd: When You feel Invisible
Encouragement for today, 2017.07.26.
www.proverbs31.org