Lélekerősítő levelek 174

Nem hagyhatod az utolsó pillanatra, ami nagyon fontos
Glynnis Whitwer

„Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!” Zsolt 90,12

Ahogy leültem tanulni, megnéztem az órámat. Még van tizenkét órám a vizsgáig. Töltöttem magamnak egy csésze kávét, cukrot raktam bele, megkavartam, megízleltem, majd még tettem bele egy kanál cukrot. Szükségem lesz rá, mert egy áttanult éjszaka előtt állok.
Ó, volt annak sok oka, hogy az utolsó éjjelre hagytam a felkészülést: részmunkaidős tevékenységeim, más tanulnivalók, a barátom, akihez majd biztos, hogy férjhez megyek. Jó kifogás volt mindegyik, de a felszín mögött ott rejtőzött az igazság: nem tanultam.
Ahelyett, hogy minden nap feláldoztam volna rá egy-egy kis szabadidőt, ezeket a perceket-órákat másra fordítottam – olyasmikre, amikről úgy gondoltam, járnak nekem a sok kemény munkáért! Azon fölül pedig számítottam az adrenalinlöketre a vizsga előtti éjjel, és a stressz miatt lézerpontosságú figyelmemre a megfelelő pillanatokban.
Nos hát nem így alakult. Hajnali 3 körül már nem tudtam nyitva tartani a szememet, aludtam néhány órát, kialvatlanul jelentem meg a vizsgán, és elszúrtam. De legalább egy életre megtanultam valamit: nem hagyhatom az utolsó pillanatra azt, ami nagyon fontos.
Azt gondolhatná valaki, hogy ez a tanulság beivódott a szokásaim közé, és soha többé nem halogattam semmit a végső határidőig. Bár így lenne! A halogatás könnyen válik életformává: energiakitörések és kimerültség váltakozásává.
A férjemmel (a sráccal, akire a halogatást fogtam annak idején) azon szoktunk tréfálkozni, hogy semmit se tudnánk elvégezni, ha nem volna mindig egy utolsó pillanat.
Sajnos, ez elég kusza életmód. És bár elképzelhető, hogy sokáig működik az utolsó percre halasztása a fontos dolgoknak, hosszú távon nincs pozitív hatása. Igazából hátráltat az életem legfontosabb területein.
Legyen szó családi összejövetelről, egy zűrös helyzet kezeléséről, fogyókúrázásról, testedzésről, vagy valamilyen cél eléréséről, az időszakos fellobbanásokkal nem sokra megyünk.
Azt szoktam gondolni, hogy ahhoz, hogy valamit megcsináljak, hosszú, megszakítatlan periódusokra van szükségem. De napjaim hamar megtelnek feladatokkal, hosszabb szabadidő ritkán fordul elő. Ezért mindig halogatok, és ezzel együtt marad a stressz, a rohanás, a csalódottság.
Rájöttem egy másfajta hozzáállásra, ami egyelőre beválik. Először is kevésbé bonyolult, sokkal nyugalmasabb, ugyanakkor viszont elhatározás kell hozzá.
Jobban haladnak a dolgaim, ha ezt a két egyszerű dolgot betartom:
1. Megbecsülöm a rövid időszakaszokat. A kevés idő is sokat ér. Nincs szükségem órákra ahhoz, hogy valaminek nekifogjak, valamit másként csináljak. Naponta, hetente, havonta félóra összeadódik. A kitartó erőfeszítés megtermi a gyümölcsét.
2. Naponta kérem az Úr segítségét a feladatokhoz. Ha eltöltök Istennel néhány percet iránymutatását kérve, nagy dolgok történnek. Nem sikerül minden, de a fontos dolgok igen. Kulcsfontosságú, hogy ezt a napi útmutatást azelőtt kérjem, mielőtt megnyitnám a postaládámat, beindítanám az első mosást, értekezletre mennék, vagy elpakolnék a gyerekek után, stb. Ha nem ezzel kezdem a napot, akkor a nap sodrása magával ragad, s visszatérek megint a szokásos halogatáshoz.
A Biblia arra tanít, hogy bölcs dolog megbecsülni az időnket, és Istenhez fordulni iránymutatásért. A Mózesnek tulajdonított 90. zsoltár 12. verse azt kéri: „Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!”
Isten bölcsességére van szükségem, hogy beoszthassam az időmet. Az Ő bölcs útmutatása nélkül sok időt fecsérelek el érdektelen dolgokra. Arra jut a legkevesebb idő, ami a legfontosabb. És aztán majd beleőrülök, mire mindent el tudok rendezni.
De ez nem Isten útja, és Jézus erre a legjobb példa. Tudta a fontossági sorrendet, tökéletesen használt ki minden percet, és az Atya iránymutatását kérte, mielőtt nekiindult a napnak (Mk 1,35).
Jézus nem vette magától értetődő dolognak az időt, a napokat, az órákat. Nem halasztotta el az útjait, a beszélgetéseket, a tanítást akkorra, amikor könnyebben mennek a dolgok, vagy több ideje lesz. Jézus céltudatos volt élete minden területén. Minden nap.
Céltudatos, nyugodt életmód. Nincs utolsó pillanatra halasztás. Nincs mulasztás miatti bűntudat. Hűséges engedelmesség van napi szinten. Ezért imádkozom. És mivel Isten tanít számba venni a napjaimat, és növeli szívem bölcsességét, mindez lehetővé válik.

Atyám, ajándék minden nap, amit kapok Tőled. Segíts, hogy értékelni tudjam, és a legtöbbet hozzak ki minden percből a Te szolgálatodra, a többiek szeretetére. Jézus nevében, Ámen.

Glynnis Whitwer: You Can’t Cram for What Matters Most
Encouragement for today, 2014.10.17.
www.proverbs31.org


Reggeli imádságom
Wendy Blight

„Hajnaltájban, amikor még sötét volt, Jézus elindult, és kiment egy elhagyatott helyre imádkozni.” Mk 1,35

Kimondhatatlanul vonz Jézus személyes élete.
Jézusé, akit a Lélek kivezetett a pusztába.
Jézusé, akit a Getszemáni kertben gyötört a fájdalom.
De legjobban azok a percek izgatnak, amikor Jézus visszavonult egy csendes helyre imádkozni – megborzongat a kép: a Fiú bensőséges kapcsolatba lép az Atyával.
Alapigénkben Márk elmondja, hogy még a napkelte előtti sötétben Jézus kiosont a házból, és egy elhagyatott helyre ment találkozni az Atyjával. Márk nem hangsúlyozza, melyik reggel volt ez, de tudjuk, hogy előző nap Jézus végig betegeket gyógyított, ördögöket űzött ki.
Egy ilyen nap után Jézus jó nagyot aludt – gondolhatnánk –, egy-két órával tovább, mint máskor. Én legalábbis így tennék. Jézus nem. Még napkelte előtt felkelt, hogy megújuljon, feltöltekezzen az aznap rá váró szolgálat előtt.
De jó volna tudni, miket mondott Jézus! Vajon mennyi ideig imádkozott? Mit kért? Vajon hallotta hangosan az Atya válaszát? Vele voltak az agyalok?
Vajon az ő gondolatai elkalandoztak? Az enyémek el szoktak. Néha azon kapom magam imádkozás közben, hogy a napi tennivalókon jár az eszem. Vagy elkezdem dicsőíteni Istent, és észrevétlenül áttérek a lelkemet nyomasztó gondokra, melyek beszüremkednek a dicsőítésbe.
Én úgy képzelem, hogy Jézus figyelme nem terelődött el, mert Ő tudta, hogy azon a magányos helyen az Atya valóságos jelenlétében van. Amit én elfelejtek – és talán még sokan mások –, hogy mikor imádkozunk, mi is Isten, a mi Atyánk tényleges jelenlétében vagyunk.
Bár testi szememmel nem láthatom, elképzelem, ahogy közelebb jön, lehajol hozzám, hogy minden szavamat hallja. Lelke körüllebeg. Tenyerével az állam alá nyúl, hogy szememet az égre emeljem. Szívem minden egyes sóhajtására figyel, a dicsőítésre, a vallomásokra, szorongásaimra, félelmeimre, kételyeimre – hallja az összest.
Néha nehéz korán kelni. Nehéz koncentrálni. És főleg nehéz elképzelni, hogy a világegyetem Ura, aki mindent a kezében tart, szakít időt az én kis kéréseim meghallgatására. De nem csak időt szakít ránk, hanem Ő maga hív, hogy menjünk oda Hozzá. Ezt mondja a Jer 33,3-ban: „Kiálts hozzám és meghallgatlak; nagy és megfoghatatlan titkokat akarok rád bízni, amelyekről még nem tudsz semmit.”
Gyertek, gyűljünk össze ezen a héten reggeli imára. Minden reggel találj egy magányos helyet, ahol imádkozhatsz, ahova elvonulhatsz. Írtam egy reggeli imádságot magunknak, amivel indíthatjuk együttlétünket Istennel:
Reggeli imádságunk:
Uram, nem tudom, hogy ki vagy mi keresztezi ma utamat. De tudom, hogy Te vagy a Kősziklám és Erődítményem. Védőpajzsom és Erős Tornyom. Segíts, hogy ma beléd kapaszkodjam. Tanítsd meg, hogyan állhatok erősen Benned, és választhatom a Te utadat. Segíts, hogy a Te igazságod, és nem saját érzéseim szerint járjak az úton.
Segíts mindent örömmel vennem, ami alkalmat ad rá, hogy működésedet lássam, vagy hogy másokat Feléd tereljek.
Köszönöm, hogy szeretsz, és ezt senki és semmi nem veheti el tőlem! Ha elbukom, ha valami nem sikerül, Te akkor is feltétel nélküli szeretetedet suttogod a fülembe, és eszembe juttatod, hogy irgalmad megújul minden nap.
Ez csodálatos, Uram!
Köszönöm, hogy ma is találkozhattunk. Kérlek, költs fel holnap is szereteted édes suttogásával. Alig várom, hogy újra találkozzunk. Jézus nevében, Ámen.

Wendy Blight: My Morning Prayer
Encouragement for today, 2014.10.20.
www.proverbs31.org


Hogyan alakítja Isten a múltadat szolgálattá
Tracie Miles

„Térj haza, és beszéld el, mit tett veled az Isten.” Ő pedig elment, és hirdette az egész városban, hogy milyen nagy jót tett vele Jézus.” Lk 8,39

A padban ültem a templomban, fejemet lehajtva imádkoztam. Hirtelen mintha megdördült volna a szívemben egy hang, beleremegtem.
Nagyon hangos volt, mintha hangszóróból beszélt volna. Kinyitottam a szemem, és csodálkozva láttam, hogy milyen nyugodtak a többiek. Minden békés.
Így kezdődött váratlan találkozásom Istennel.
Éreztem, hogy Isten hangosan és tisztán közöl velem valamit, egy rövid üzenetet, aminek egész életemet befolyásoló hatása lehet. Néhány erőteljes, parancsoló szót: „Menj, és oszd meg!”
Elöntöttek az érzelmek. Már az is elkápráztatott, hogy Isten szól hozzám, csak hozzám, de még döbbenetesebb volt az üzenet. Menj, és oszd meg? Menjek, és mit osszak meg?
Aztán belém vágott. Elfogott a félelem, és még kisebbre húztam össze magam a padban, remegve a lehetőségétől annak, amit Isten kér talán. Visszakérdeztem: „Ugye nem arra gondolsz, hogy osszam meg másokkal a múltamat? Biztos nem várod el, hogy elmondjam azt, amit titokban akarok tartani.” Pedig épp ez volt a szándéka. És nekem nagyon nem tetszett.
Nem akartam menni, és még kevésbé akartam megosztani. Nem akartam átlátszóvá és sérülékennyé válni. Hálásan elfogadtam Isten bocsánatát és gyógyító erejét, de nem álltam készen rá, hogy elfogadjam a célt, amit elém állított. Hasonlóan érezhetett az az ember is, aki mai igénk szerint megszabadult a démonaitól.
Ez a szerencsétlen férfi hosszú évek óta élt kirekesztettként, ruhák nélkül, egyedül, a gadarai temetőben, közel Galileához. Mikor meglátta Jézust, térdre hullott, és üvöltve kérte a könyörületet. Jézus ráparancsolt a démonokra, hogy hagyják el, és azok átmentek egy közelben turkáló disznócsordába, ami aztán belerohant egy tóba, és odaveszett. A férfi meggyógyult testében, de ami még fontosabb, a lelkében is.
Annyira hálás volt Jézusnak, hogy kérte, maradhasson vele. Ám Jézusnak más tervei voltak. Ahelyett, hogy maga mellett tartotta volna, ráparancsolt, hogy menjen, és mondja el a történetét másoknak. A férfi így is tett.
Ami nemrég még elviselhetetlenül súlyos teher volt, a megszentelődés erőteljes bizonyítékává vált. A férfi múltja és a megtapasztalt gyógyulás alapja lett egy életcélnak, amire sosem számított: élő bizonyítékává vált Jézus életmegújító hatalmának.
Története tanúságtétel lett attól kezdve, hogy hajlandó volt beszélni róla másoknak. Mennyi ember vált Jézus-hívővé, és élheti most Vele az örökkévalóságot, csak azért, mert ez a korábban megszállott ember vállalta, hogy szörnyű múltja a megváltás életcélt adó történetévé váljon?
Az emberek tagadhatják Jézust, vitathatják a Szentírást, megtehetik, hogy nem veszik figyelembe a próféciákat, de nem tagadhatják, vitathatják, hagyhatják figyelmen kívül Isten átformáló erejét egy ember életében. Saját történeteink fájdalmainkról, nyomorúságunkról, arról, hogyan kerültünk ki a gödörből Krisztus által, arra szolgálnak, hogy tanúskodjanak Isten hűségéről és hatalmáról, bizonyítsák, hogy Isten kézbe veszi azt, amit az ördög elrontott, és valami jót tud kihozni belőle.
Azóta már tudom, hogy Isten mindig azt szeretné, ha mennénk, és megosztanánk történetünket, akár érzünk rá késztetést, akár nem.
Isten sosem engedi, hogy fájdalmunk kárba vesszen. Csak mi engedjük. Isten nagyszerű célt, szépséges jövőt képzelt el mindegyikőnknek, akik hiszünk Benne. Nem a múltunk ellenére, hanem épp azért.

Uram, segíts, hogy bátorságot kapjak, és vágyat érezzek megosztani mindazt, amit véghez vittél az életemben. Alakítsd múltamat szolgálattá, és ne hagyd, hogy fájdalmam, szenvedésem kárba vesszen.

Tracie Miles: How God Turns Your Past Into Purpose
Encouragement for today, 2014.10.21.
www.proverbs31.org


Ceruzák a padon
Wendy Pope

„Amit pedig szóltok vagy cselekesztek, mind az Úr Jézus nevében tegyétek, hálát adva az Atya Istennek őáltala.” Kol 3,17

Ő C. úr.
Mielőtt megmondanám a nevét, bemutatom nektek.
Minden vasárnap ugyanaz történik. Vasárnapi iskolába megyünk, a gyerekek a saját csoportjukba, mi a férjemmel a magunkéba. A tanítás után összegyűjtjük a gyerekeket, és átmegyünk a főterembe istentiszteletre.
Szokásos helyünkre ülünk a karzaton. És minden héten ugyanaz a kép fogad: szépen kihegyezett sárga ceruza van mindenki előtt.
Nem sokat foglalkoztam gondolatban a sárga ceruzákkal mindaddig, míg egy kedd reggel dolgom nem akadt a gyülekezeti irodában. Egy jól öltözött úriember ment el mellettem egyik kezében egy doboz ceruzával, a másikban ceruzahegyezővel. Lelki szemeim előtt megjelentek a szépen kihegyezett sárga ceruzák a padon. Halkan megkérdeztem egy bennfentest: „Ő szokta kihegyezni minden vasárnapra a ceruzákat?” Az illető bólintott.
Ez a férfi minden héten bejött, majd egy idő múlva kiment, anélkül, hogy bárki figyelemre méltatta volna. Nem is várt figyelmet vagy hálás vállon veregetést. Az Urat szolgálta azzal, hogy minden vasárnapra kihegyezte a ceruzákat.
Közben persze a gyülekezet tagjait is szolgálta. Hétről hétre kihegyezett minden ceruzát az Úr nevében, megélve ezzel mai igénket: „Amit pedig szóltok vagy cselekesztek, mind az Úr Jézus nevében tegyétek, hálát adva az Atya Istennek őáltala” (Kol 3,17).
Nagyon jó ez az ige, ha nem várunk mindezért elismerést. Észrevétlenül szolgálni nem könnyű dolog. De ha ezt tesszük, Isten a legnagyobb elégedettséggel tölt el.
Az a nő, aki úgy szolgál, hogy nem veszik észre, nem hálálkodnak neki, jobban szereti Istent, mint mások dicséretét. Biztos benne, hogy észrevétlen tetteit feljegyzik a Mennyben. Elégedett, mert tudja, hogy Isten örül a szolgálatának.
Te szoktad összehajtogatni a gyülekezeti hírlevelet, és ezt senki se tudja? Úgy érzed, nem látja senki, mennyit dolgozol naponta a mosással-vasalással? Nem veszik észre, ha friss virágot teszel a templomi vázákba, vagy kiviszed a szemetet a munkahelyeden?
Ó, drágám, ne fáradj bele a jó cselekvésébe! Legyen az ceruzahegyezés, vagy hogy elviszed a vasárnapi prédikáció felvételét valakinek, aki nem tudott eljönni, abban biztos lehetsz, hogy Mennyei Atyád mindent lát, amit az Ő Neve dicsőségére teszel.
A jól öltözött úr neve pedig Ceruza Hegyező úr.

Uram, hálás vagyok mindenkiért, aki „ki szokta hegyezni a ceruzákat”. Áldd meg, kérlek, mindazokat, akik törődnek a részletekkel, melyek fölött gyakran elsiklunk, melyeket természetesnek veszünk. Mutasd meg, hogyan szolgáljam Neved dicsőségét, segíts, hogy jobban szeresselek Téged, mint azt, hogy mások dicséretét hallgatom. Jézus nevében, Ámen.

Wendy Pope: Pencils in the Pew
Encouragement for today, 2014. október 27.
www.proverbs31.org


Túlterhelt vagyok
Lysa TerKeurst

„Árnyékként jár-kel itt az ember, bizony hiába vesződik. Gyűjtöget, de nem tudja, ki fogja hasznát venni. Így hát mit várhatok, Uram? Egyedül benned reménykedem!” Zsolt 36,7-8

Fáradt voltam, kimerült és éhes. Szerencsétlen kombináció, ha szeretnél mindezek ellenére kedves lenni, főleg azokhoz, akik Anyunak hívnak.
Ezzel a jó szándékkal indítottam a napomat, bár éjjel alig aludtam valamit.
Egy fontos jótékonysági rendezvény volt az iskola javára, de reggel csak arra tudtam gondolni, mi a csudának vállaltam el egyáltalán. Mikor feliratkoztam, izgalmas feladatnak tűnt a szervezés. De a jó értelemben vett izgalom hamar stresszé fokozódott. Alulbecsültem az időt, amit rá kellett szánnom. És még inkább alábecsültem saját képességeimet: hogy lesz elég energiám végigvinni az egészet.
Ráadásul két önkéntes visszakozott, és én ott voltam megint, ahol a part szakad, majd megőrültem, és kisemmizettnek éreztem magam.
Káosz örvénylett túlfeszített idegszálaim végpontjainál.
Nem találtam egy fontos, határidős, aláírandó nyomtatványt, egy könyvtári könyvet, amit múlt héten kellett volna visszavinni, penészfoltok voltak a kenyéren, amiből a gyerekeim szendvicsét kellett volna elkészítenem – nem csoda, ha elszállt a higgadtságom.
A kenyér szabad végeit vékonyan levágtam, majd a szeleteket megpirítottam. Reméltem, hogy így jó lesz.
Ekkor viharzott be legkisebb gyermekem, közölve, hogy ma van a szokásos heti áhítat tanítás előtt az iskolában, és kéne neki egy Biblia. Mondtam, hogy elviheti a rózsaszín borításút, amit Nagyitól kapott.
„Azt már egy hónapja elvesztettem, és a tanár azóta is mindig mondja, hogy szóljak neked, hogy vegyél egy Bibliát. Azt mondta, ma mindenképpen legyen nálam, nem fogad el több kifogást és mentséget” – mondta ezt olyan hanghordozással, amivel valószínű, a tanár beszédét utánozta. Egyértelmű volt, hogy kellően felingereltem ezt a tanárt.
És az is egyértelmű volt, hogy megint megbuktam anyaként. Már egy hónapja elvesztette a Bibliáját, és én még mindig nem adtam neki újat. Elkeserítő.
„Vidd el az enyémet az éjjeliszekrényről. Csak hozd is vissza” – vetettem oda, örvendve, hogy van megoldás.
Pár pillanat múlva porontyom visszatért: „Nem találom. Nincs az éjjeliszekrényen.”
Cikázni kezdtek a fejemben a lehetőségek, miért nincs a bibliám az éjjeliszekrényen. Miután visszapörgettem az eseményeket, és belegondoltam, mikor és hol láttam utoljára, arra jutottam, hogy a templomban felejtettem… négy napja.
Rettenetes. Megint egy jele alkalmatlanságomnak.
Írtam egy üzenetet a tanárnak, hogy nagyon sajnálom, de a családban most épp bibliahiány van, és erről nem a gyermekem tehet, de szentül ígérem, hogy a jövő heti áhítatra már lesz nála Biblia. Semmi nem lehet megalázóbb egy magamfajta Biblia-tanár számára, mint hogy meg kell írnia egy ilyen üzenetet…
Bepakoltam a gyerekeket az autóba, rápillantottam az órámra, és tudtam, hogy ma sem érünk be időben az iskolába.
Talán ismerős neked a fenti jelenetsor, még ha részleteiben nem is egyezik.
Meg kell tanulnom, hogy sokkal jobban átgondoljam, mit vállalok: azt is, hogy mennyi időm van rá, és azt is, hogy mennyi energiám.
Tudván, hogy az időt alul szoktam értékelni, a képességeimet meg felül, be kell iktatnom egy ütközőt, ami csökkenti a baleset lehetőségét.
Kitaláltam, hogy ez az „ütköző” nálam 15 perc ráhagyás lesz. Ha valamiről úgy vélem, 1 órát vesz igénybe, akkor ezentúl egy és egynegyed órát számolok. Mindig megbánom, ha ezt nem tartom be. Ha meg kiderül, hogy elég lett volna az eredeti számításom, örülök, hogy maradt egy negyedórám fellélegezni a rohanásban.
Képzeld el, mennyivel higgadtabbak lennénk, ha egész nap lenne egy-egy szusszanásnyi időnk itt-ott elszórva!
A 39. zsoltár 7-8. verse emlékeztet: „Árnyékként jár-kel itt az ember, bizony hiába vesződik. Gyűjtöget, de nem tudja, ki fogja hasznát venni. Így hát mit várhatok, Uram? Egyedül benned reménykedem!”
Ez az egész lótás-futás nem ér semmit. Nyomasztó gondolat egy magamfajta nyüzsgő leányzónak. Egy olyannak, aki szeretne tisztábban látni, és őszintén dönteni az idejéről a lehetőségei alapján. Miért van az, hogy néha önmagunkkal kapcsolatban legnehezebb őszintének lenni?
Fogjunk hát össze, és határozzuk el, hogy abbahagyjuk a rohanást.
És reményünket letesszük az Úr kezébe, mialatt igyekszünk a legjobb igeneket kimondani az életünkben.

Uram, segíts, hogy tudjam bőven mérni az időmet, és így jussak levegőhöz a napi rohanás közben. Szeretném Hozzád méltóan használni az időt, amit kaptam Tőled. Jézus nevében, Ámen.

Lysa TerKeurst: I’m Overwhelmed
Encouragement for today, 2014.10.30.
www.proverbs31.org


Úgy imádkozz, mintha minden Istenen múlna
Liz Curtis Higgs

„Szenved valaki közületek? Imádkozzék!” Jak 5,13a

Metropolitan repülőtér, Detroit, 22:16. Törölték a járatot, amire át kellett szállnom, a terminál üres volt, és a csomagom sehol.
Próbáltam nyafogás nélkül elmagyarázni a helyzetet a magányos ügyintézőnek a pult mögött. „Mikor fogom visszakapni a csomagomat?” Megvonta a vállát. „Lehet félóra, két óra, de az is lehet, hogy sohanapján.” Soha? „Hogy a …?” Felemelte a kezét, jelezve, hogy nem kíváncsi a véleményemre. „Kérni fogom, hogy intézkedjenek. De ez csak egy kérés, nem ígéret.”
Elkeseredve rogytam le egy székre szemben a csomagkiadó futószalaggal. És most mi lesz? Minden, amire szükségem volt – most épp tiszta ruhára -, a csomagban volt. A jelek szerint három órás késéssel fogok megérkezni Oklahoma Citybe saját reggeli előadásomra. Nem állíthatok be ugyanabban az átizzadt ruhában, ami tegnap óta rajtam van.
Tökéletes szituáció, amikor Istenhez kell fordulni, hisz én már semmit nem tehettem. Megléptem ezt a bölcs lépést? Ó, nem. Felhívtam a férjemet. Éjjel volt, a férjem 350 mérföldre tőlem. Mégis, nem tudna valamit kitalálni?
Miután pár percig hallgatta siránkozásomat, Bill így szólt: „Sajnálom, drágám. Imádkozom érted.”
„Imádkozol?”- folytattam a nyafogást. „Az nem elég!”
Nem elég? Látszik, hogy erőm végén voltam, és nagyon bosszankodtam, ha ilyet tudtam mondani.
Az adott helyzet csapdába zárt, és elfelejtettem, amit pedig nagyon jól tudok: az imádkozás a legjobb – és néha az egyetlen – dolog, amit tehetünk.
Szent Ágoston híres mondása szerint: „Imádkozz úgy, mintha minden Istenen múlna. Dolgozz úgy, mintha minden rajtad múlna.” Az a gond, hogy én gyakran csak a második mondatra figyelek: dolgozom, és elfelejtem a legfontosabb tennivalót: az imádkozást. Gyakran megtörténik, hogy csak tekintgetek jobbra-balra, keresem a megoldást, és nem fordulok oda Ahhoz, akinél ott van minden válasz, amire szükségem van.
Azon a detroiti éjszakán követtem férjem bölcs példáját. Kérlek, Uram. Tudom, hogy ez csak egy utazótáska. De ha segítenél visszaszerezni, nagyon hálás volnék.
Minden előrejelzés nélkül, a futószalag beindult. Egyetlen táska jelent meg a kanyarban, és lassan közeledett felém.
Kicsi volt, fekete, kedves Mickey Mouse-os fityegőm ott lógott a fülén. Lelkemben felhangzott a boldog véget jelző dallam, felálltam, és könnyeim közt elmosolyodtam. Köszönöm, Uram. Bocsásd meg, kérlek, hogy nem Hozzád fordultam először.
Gyengéden, de határozottan válaszolt: „Én hoztam létre a világegyetemet, Liz. Nem tudtad rám bízni egy táska sorsát?”
Tudtam a választ. És Ő is tudta. Nem egészen, Uram. Bár egész szívemmel válaszolhattam volna, hogy „én csak az Úrban bízom” (Zsolt 31,7b). De imádságos életem – pontosabban annak hiányosságai – mást mondanak.
Szeretném levonni a tanulságot, és megjegyezni a következőket – talán neked sem hiábavaló:
Isten nem csak hallja a kéréseinket, de azt ígéri, hogy válaszol is rájuk – a Maga tökéletes idejében, a Maga tökéletes módján. Jézus mondja: „tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek tőle” (Mt 6,8b), majd hozzáteszi: „Kérjetek, és adatik nektek” (Mt 7,7a).
Isten tudja előre, mire van szükségünk, de elvárja, hogy kérjük Tőle. Azt akarja, hogy imádkozzunk. Amikor megfogalmazzuk kéréseinket, letesszük a kezébe igényeinket. Elengedjük őket. Rábízzuk. „Bízd az Úrra utadat, remélj benne, mert ő munkálkodik” (Zsolt 37,5).
Hogy megörültem-e, mikor visszakaptam a csomagomat? De mennyire! A tiszta bőr, tiszta ruha mindig boldoggá tesz.
Ugyanígy örültem Isten jelzésének, hogy legyek szíves, az első helyre rakjam az imádságot, ne az utolsóra? Igen! A tiszta szív még boldogabbá tesz.
Mi a tanulság? Úgy imádkozz, mintha minden Istenen múlna – mert így is van.

Uram, segíts, hogy először imádkozzam, nem utoljára. Segítsd Rád bíznom szükségeimet, hogy aztán a Te grandiózus tervedbe illesztve kielégíthesd. Jézus nevében, Ámen.

Liz Curtis Higgs: Pray Like Everything Depends on God
Encouragement for today, 2014.10.31.
www.proverbs31.org